#kelt tészta | Explore Tumblr posts and blogs

bonesteve · 2 years ago

Text

Tusi néni a dédnagymamám barátnője volt. Nem rokon, nem vér. Tusi néni valahogy a családba került és amikor nagybátyám eltartási szerződést kötött vele, végleg a család részévé vált. Tusi néni valami fura módon kötődött a családhoz. Dédnagyapám családilag Párizsba emigrált még a húszas, harmincas években. Billancourtban, a Renault otthonában volt gyári munkás, aztán ügyesen belekveredett a frankhamisítási bizniszbe, a francia állam kitoloncolta családilag, Tusi néninek is jönnie kellett haza. Amikor nagybátyám "átmenetileg" eladta Tusi néni ingatlanát a Dembiniszky utcában, megkérte a szüleimet, hogy szállásoljuk el Tusi nénit néhány hétre. A néhány hétből hat év lett. Apám sose bocsátotta meg nagybátyámnak ezt a gaztettet, később nekem is nehezen ment. Tusi néni velünk lakott. Idős asszony volt, az alsó ajkán egy szörnyű vérömleny, ami végigkísérte fiatalkorától, sose műttette meg, így nem is kelt el sose. Tusi néni kamaszkoromban végig velünk élt a családi házunk egy szobájában. Tiszta, illatos idős hölgy volt, komoly tartással. És remekül főzött. Amikor hazajöttem suliból, gyakran a kedvenceimmel várt. Nudli, káposztás cvekedli és kelkáposzta főzelék. Talán akkor, 16 évesen, negyven éve ettem kelkáposzta főzeléket utoljára. Néha Anyám is készített, nosztalgiából kaptam is mindig, finom is volt, de Tusi néni főzelékének egyszerű ízeit nem tudta utánozni. Napok óta forog bennem a gondolat egy reggeli álom miatt, amit Tusi néniről álmodtam, miszerint gyerekként hazaérek, kérdezi, mit ennék, mondom, nudlit, kelkáposztát és káposztás cvekedlit, nevetünk, hogy egyszerre nem lehet mindent, aztán kipakolja elém a göcsörtös ujjaival alig markolva az edényeket, amelyekben nudli, főzelék és tészta van, nevetünk, ő a duzzadt szájával én a göndör hajas fejemmel, serkenő bajuszommal, s��rva ébredtem, sose állt igazából vér szerinti közelségben az öregasszony hozzám, igazából teher volt a család részére, de ekkor döbbentem rá, hogy igazából őszintén szerettem, mintha vérem lett volna. Két napja elbicikliztem a piacra, forgattam a nénik által kínált gyönyörű fodros, mélyzöld kelt a kezemben, mindig ilyenből készítette Tusi néni is a főzeléket, de nem vettem, nem akartam vacakot a hibátlan helyett főzni, lerombolni egy nimbuszt, amelyet negyven éve ápoltam magamban. De ma amikor Asszony felhívott a boltból, akarok-e valamit, mondtam, hozzál kelkáposztát. Hozott is, össze is szólakoztunk, káposzta jellegűnek nézett ki a kel, nem volt szép harsány zöld levele, aztán a netet hívtam tanúbizonyságul, neki volt igaza, az erezete alapján tényleg kel volt, hiába nézett ki sima káposztának. Kerestem egy alap receptet, bízva abban, hogy Tusi néni se a Streetkichen totálisan kitekert, bután nagyzoló receptjéből dolgozott. Másfél liter sós vízbe dobtam a felcsíkozott kelt, amikor összeroskadt, beledobtam a kockázott krumplit, tettem bele köményt és majorannát, főztem, közben rántást csináltam, olajon hagymát és fokhagymát pároltam, liszt rá, pirospaprika, só-bors, felvizeztem hőt egyenlítettem a főtt lével, bele a fazékba. Összefőztem. A főzelékek sose jók frissen. Valahogy nem áll össze, mint ahogyan a pörkölt is másodjára melegítve lesz igazán jó. Nos, a kelt én hidegen ettem mindig, tejföllel. A hűtőbe került a kész főzelék és Asszony, mivel elmeséltem neki mindezeket, félretett egy kisebb tányérnyit külön nekem. Ez elhült mostanra. Kivettem a hűtőből, rákanalaztam egy evőkanálnyi tejfölt, összekevertem, megborsoztam. És itt volt velem Tusi néni, aki mindig várt a suliból haza, általában a Magyar Nemzetet olvasva, amikor beléptem, akkurátusan összehajtotta az újságot, majd mosolyogva kérdezte, mit ennél, kisfiam, én pedig kérdeztem, van-e nudli, cvekedli, vagy kel és ő mondta, kelt csináltam, most hült ki. Én leültem és ő elém tette a főzeléket, mellé a tejfölt. Ahogy kanalaztam az általam főzött ételt, Tusi néni mosolygott rám én pedig az emlékezés könnyeit nyeltem a főzelékkel. Ugyanolyat főztem mint az övé volt mindig. Semmit lajhárháj, meg cickafark. Csak az alaprecept. Így ettünk most az imént kelt én meg Tusi néni.5Viktor G. Vidor, Endre Számel és további 3 ember

1 note · View note

nyami · 2 years ago

Link

#barack #süti #őszibarack #kelttészta

1 note · View note

tesztkonyha · 3 years ago

Photo

30 perces sült gombás rámen

Hozzávalók (4 adag):

6 cup alaplé

1/4 cup szójaszósz

2 ek rizsecet

1/4 cup tahini

4 zacskónyi fehér miso paszta

1/4 cup szárított gomba

1 inch friss, reszelt gyömbér

2 gerezd fokhagyma

2-4 kis csomag rámen tészta

4 cup fodros kel vagy bébi spenót

4 tk olvasztott vaj vagy olívaolaj

800 g vegyes gomba

2 ek szezámmag

1/2 kk chili

1/4 cup friss koriander

4 főtt kemény tojás

répa és újhagyma tálaláshoz

Elkészítés:

Egy nagy lábasba egy kevés olajon dinszteld meg a fokhagymát és reszelt gyömbért. Figyelj, ne barnuljon meg.

Öntsd rá az alaplevet, 2 cupnyi vizet, szójaszószt, rizsecetet, tahinit és a misot, majd adjuk hozzá a szárított gombát.

Forrald fel a levest majd további 20 percig főzd közepes-alacsony lángon, amíg a leves igazán illatos nem lesz.

Közben készítsd el a gombákat. Szeld őket vékonyra, és szórd meg őket olívaolajjal, szezámmaggal, chili pehellyel és sóval.

Told be a gombát előremelegített sütőbe és süsd 15 percig, amíg aranyszínűvé nem válik. Félidőben ne felejtsd el megforgatni!

Add a forró leveshez a rámen tésztát, a koriandert és a kelt/spenótot. Hagyd bent a tésztát nagyjából 5 percig vagy amíg teljesen meg nem puhul. (Érdemes rögtön kivenni egy külön tálba, ha megfőtt, főleg, ha elrakjuk a maradékot, különben nagyon sűrű, főzelékes lesz a levesünk másnapra.)

Tálaláshoz a leves és tészta tetejére rakjunk pirított gombát, félbevágott tojást, répát, szórjuk meg újhagymával, egy kevés szezámmaggal vagy akár chillis olajjal is.

eredeti: https://www.halfbakedharvest.com/creamy-sesame-miso-ramen/

#főétel #leves #vega #zöldség #japán #meleg #sütő #ázsiai

0 notes

ida0211 · 3 years ago

Text

Yoshi:

Ha most azt hiszed vagy annyira szerencsés, mint én, akkor tévedsz, senki sincs a földön ki olyan szerencsés személy, mint én lettem.

Y/N vagyok, de mindenki csak [becenév] szólít. Kislány korom óta, álmom volt hogy egyszer Koreába élhessek, azt viszont sose tudtam mégis mit szeretnék kezdeni magammal, csak úgy mégis nem élhetek Koreába, így döntöttem amellett hogy a két tannyelvű egyetemre jelentkezem, ahol a koreai nyelvem is fejleszthetem. Ám ez után jött a következő kérdés, hol fogok élni? és miből? A lakás kérdést meg oldottam viszonylag gyorsan, egy kedves kis családdal lakók, kik éppen kiadták apartmanjük egyik lakását, nem a legnagyobb de nekem pont tökéletes, és árban is, ráadásul a belváros azonnal mellettem, és az iskola is metróval egyből meg közelíthető. Vajon miből fizetek, és élek meg? Most jól figyeljetek, igen én, a lány, aki álmából kifolyólag jött Koreába, egy kisboltban dolgozik, és úgy mindent is csinál, de nem akár hol van ez a kisbolt, pontosan a YG épület alak sorában. Először nem hittem el, de amikor tényleg eljöttem és még fel is vettek, fel dolgoztam és eljutott hozzám, hogy én innentől, úgy a heteim nagy részét, valamikor egész nap, valamikor délután de itt fogom tölteni. Igen, teljesen el jutott a tudatomig az is hogy az összes YG előadóval és itt dolgozó személyzettel, velük dolgozókkal, nagy fejjel, nap mint nap találkozni fogok, nehéz de ugyanakkor sikerül mérföldkövet lépnem és nem előttük készülni kitörni fangörcsben. 1 éve dolgozók itt, és egyszer sem buktam be, a főnököm is elégedett velem és egy panaszt se kaptam, aminek viszont örülök.

Éppen az újonnan érkezett tejeket pakolod, mikor hallod hogy valakik érkeznek az üzletbe, ezért előre mész és köszöntöd őket, ahogyan illendő.

- Jó napot! - hajolsz meg azonnal mikor oda érsz és így nem is látod kik jöttek

- Nincs Jó napot, max Szia - mondja és egyből fel ismered a személy hangját, olyan sebességgel kapod fel a fejed hogy abba bele is szedülsz egy percre

- Bocsi, nem tudtam kik jönnek, annyira be van rögzülve belém mi a dolgom, szóval Sziasztok - zavartan vakarod tarkod

- Semmi baj, én megértem, csak ez a jó madár nem tudja elfogadni a formálitást - böki meg a mellette álló személyt

- Ne bökdös, vagyunk egy korúak, jó hogy nem fogom el fogadni személyében - inkább el sétál a sorok közé

- Bocsánat miatta, ma egész nap ilyen Yoshi, reggel már úgy kelt fel mint akit az éjszaka meg bántottak - rázza fejét szemével a fiút követve

- Minden oké Jihoonie, nem lehet mindig önfeledten jó kedvű, emberek vagyunk mind - nézel te is rá a fiúra majd vissza a veled szembe állóra - A tej sornál pakolok, ha készen vagytok, csak szóljatok és jövök - mondod mire a fiú bólint te pedig vissza mész és végzed tovább a munkád.

Hogy miért is vagyunk ennyire közvetlen kapcsolatban? első nap, mikor ide jöttem, már sikerült össze futnom ezzel a párossal, Jihoonnal egyből megtaláltuk a közös hangot, és teljes mértékben ki jöttünk egymással semmi ismeretséggel, én adtam meg neki a számom, hiszen neki először engedélyt kellett hozzá kapnia, így csak utána jelentkezett nálam ami boldoggá tett, hiszen hiába idol mégis egy barátra leltem benne és úgy éreztem megvan az első koreai barátom, és örömömre ez viszonozva lett, tehát Jihoon és köztem egy szoros barátság van és ezt értem az egymás mondatát be fejezzük barátságra. És Yoshi nos, ő más tészta, nagyon más. Én hülye, én nagyon hülye, én a világ leghülyébb lánya, na vajon ki be szeretett bele? hát persze Kanemoto Yoshinoriba, a fiúba ki rohadtul egy idol, nincs ideje kapcsolatra, elérhetetlen úgy is hogy nap mint nap találkozók vele, és valószínűleg még csak az esete se vagyok és nem éppen velem kaliberű lánnyal lenne kapcsolatban. De legalább, vele is barát lehetek, ugyan nem olyan szinten mint Jihoonnal, de volt nap amikor el kísértem őt ide-oda és akkor volt a legboldogabb napom, jókat beszéltünk, nevettünk, szívatuk a másikat és számomra ez is elég ha mást nem kaphatók tőle, ígyekszek túl lépni rajta, és tényleg csak barátként tekinteni, de nehéz.

- [becenév] jössz? - szól neked Jihoon, ezzel vissza hozz a földre és máris mész a pénztárba

- El gondolkoztál? érdekes látvány volt, hogy egy tejet pakoltál ki majd újra be - neveti Jihoon

- Tényleg? - zavartan nézel fel rá majd folytatod dolgod - Picit talán - ütőd be a vég összeget

- Aranyos voltál, legközelebb videóra veszem, hogy lásd tényleg igazam van - ejt egy kacér mosolyt neked

- Ah, nem nem, elhiszem Jihoonie - mondod zavarban

- Én fizetek - csapja le éled kártyáját Yoshi, megelégelve jeleneteket. Ugrasz aprót, majd el veszed és mindent el végzel, majd vissza nyújtod neki, amit ő, csak ki tép kezedből és a szatyort meg fogva, köszönés nélkül távozik. Értetlenül nézel, de Jihoonnak minden leesik egyből, hiszen nem először kerültél szóba náluk, amiről te nem tudhatsz. Ő el köszönve távozik a fiú után szaladva, hogy hamar utolérje és beszéljen a fejével.

••••

Éppen frissen tusolva lépsz ki fürdőszobádból, szokásosan egy száll törülközőben, mikor meg hallod csengőd hangját. Szégyenlőséged félretéve lépsz a fa laphoz, de bárcsak ne tetted volna, az ajtó másik végén Yoshi köszönt vissza, egy percre le fagytál ahogyan szembe nézet veled, ennyi idő pont elég volt a fiúnak, hogy nagyot nyelve mérjen végig téged. Azonnal rá szeretted volna csapni az ajtót, de gyorsabb volt és be engedte magát. Az ajtó nagy csattanásal zárult be, a hátad pedig azonnal megérezte annak hideg létét.

- Nézz rám - parancsolja, óvatosan nézel szemeibe

- Mit keresel itt, ilyen későn? - össze szeded magad és fel teszed az első kérdést mit gondoltál

- Sosincs késő hozzád, vagy már igen? - válaszol de teljesen másképp mint azt értenéd

- Nem, nincs..de ezt hogyan is érted?

- Ennél okosabb lány vagy, csak a szemed kéne ki nyitni picit - hajol közelebb hozzád mire benned ragad a levegő is

- Mostanság annyira furcsa vagy, sokkal ridegebb és kedvetlenebb ami nem rád val, és mindig akkor ha velem kell lenned - sohajtasz - Tettem ellened valami rosszat, mert ha igen, kérlek mondd el, itt az idő rá, ketten vagyunk.

- Igen, végre ketten vagyunk - nyalja meg száját - Nem hiába vagyok ilyen veled, de többé nem tudom tenni, muszáj valamit az életbe fel adnom és küzdeni egy jobbért, de ahhoz te is kellesz, hogy esélyt kaphassak

- Most te..? - hatalmas szemekkel nézed őt, lehet mégsem annyira volt igazad mint azt gondoltad

- Igen - szakítja meg köztetek a távolságot megcsókolva téged, először vár és lágyan kezdi mozgatni száját majd mikor te is észhez térsz egyre bátrabb és vadabb lesz, alsó ajkadba harapva, be jutását nyeri nyelve is. Nyaka köré vezeted kezeid és hajába tursz, miközben ő derekadra fog és ölébe kap, majd elindul veled szobádba.

- Mit teszel Yoshi? - bújsz nyakába

- A leggyönyörűbb estéd lesz baba - tesz le ágyadra, mire te feljebb mászol és figyeled a fiú minden mozdulatát, ahogyan le veszi felsőjét, majd nadrágjától is megszabadul és le hajol hozzád hogy újabb csókba invitáljon, mosolyogva fogadtad és hajával újra játszani kezdtél, de mikor törülköződ elkezdi szét nyitni rajtad, picit meg húzód neki azt, mit ő egy morgással díjaz és kis akciódnak köszönhetően, a törülköző a szoba másik felében landol, nevetve kapod oda fejed majd a fiúra nézel.

- Gyönyörű vagy, ugye tudod? - nézet végig testeden majd újra szemeidbe

- Most már igen, tudom - mosolyogsz - Jól esik hallani, szerintem el fogom fogadni magam

- Kezdj hozzá most azonnal - hajol nyakadba apró csókkal be hintve azt, majd egyre lejebb halad, és szinte minden egyes részeden hagy puszit, különösen melleiddel időzött el.

Hatalmasat kéj hagyja el ajkaid, mikor meg érzed ujjait nőiességed körül, majd óvatosan figyelve hogy bizony szűz vagy, első ujját beléd vezeti, később követi a második, és végül a harmadik, amiket ollóz benned folyamatosan, közben apró csókokat add neked, végül mikor úgy érzi eléggé tág vagy, ki húzza belőled ujjait majd meg szabadul utolsó ruha darabjától.

- Baba, készen állsz nekem adni a kincsed? - szed ki egy óvszert éjjeli szekrényedből majd magára görgeti

- Én készen, sőt iszonyúan kívánlak, de mégis azt mikor tetted oda be? - húzod le magadhoz tarkojánál tartva

- Mikor utoljára jártam nálad, tudtam egyszer eljön a napunk - pozíciónál be majd óvatosan be vezeti magát és egészen addig vár, amíg te nem jelzel neki, miután ez is megtörtént, először lassan majd egyre gyorsabb tempóban mozog, nem győzöd ki adni mindent mi benned van, de Yoshi is igen tudatodra adja mennyire jó érzés számára is ez. Mikor már érzitek mindketten hogy a vége felé vagytok és a csúcs árnyékát is meg érzitek, hirtelen választ pozíciót, amit Yoshit nem kicsit lep meg, de mielőtt meg tudna szólalni, te ajkaira marsz miközben tagjára ülsz és lovagolni kezded. Végül így, ebben a pozícióban éritek el mindketten a csúcst, szinte sikítva dölsz Yoshi mellkasára, fáj nagyon fáj neked, de nem panaszkodsz mert boldog vagy és végig vigyázott rád a fiú. Ki húzódik belőled, majd a használt óvszert le véve köt csomót rá, és csak le dobja az ágy mellé. Magatokra húzza a takarót és te így kényelmesen pihensz mellkasán feküdve, szívét hallgatva.

- Tényleg egymásnak adtuk? Tényleg nem vagyunk többé szűzek? - simogatod

- Igen tényleg, megtörtént, meg bántad volna? - kérdezi játékosan

- Soha, boldoggá tesz hogy neked adhattam - válaszol őszintén

- Y/N? -simogatja hajad

- Hm? -nézel rá

- Szeretlek! - csillogó szemmel néz téged mire te egy apró csókot adsz neki

- Ha tudnád én mennyire szeretlek téged, képes lettelek volna feladni, csak azért mert azt hittem sose lehet köztünk semmi

- Nem fog ez már sosem megtörténni, mert hamarosan a barátnőm leszel és az egész világ fog tudni róla

- Kecsegtető - nevetsz, mire ő is nevetni kezd és kapcsolatotok ettől a naptól kezdve változott meg

Pont ezért, sose leszel olyan szerencsés személy, mint én vagyok.

0 notes

dorigoesabroad-blog · 7 years ago

Text

Voyage of the Damned

Egy olyan országban, mint Mexikó nem gondolnád, hogy fázni fogsz. Bár arra már rájött a közvélemény, hogy nem Dél-Amerikában van, az első, ami az embereknek eszükbe jut róla – a taco, sombrero és a tequila után -, hogy ott meleg van. Bár tudtam, hogy vannak Magyarországhoz hasonló, mérsékeltebb részek, nagyjából én is ilyesmire gondoltam, és mivel a Karib-tengernél lakom, nem is készültem sok meleg ruhával.

Ez akkor dőlt meg, mikor két zokniban, két nadrágban, két pólóban, egy pulcsiban, és kabátban, egy takaró alatt ülve egy hotelszobában még ahhoz is hideg volt, hogy gondolkozzak, a szobában nem volt fűtés, a fürdőszoba ablakában meg üveg…

De ugorjunk vissza az elejére! Miután január harmadikán hazaértünk a Közép-Mexikói utazásról, hatodikán pedig roscát vágtunk, az idő nagy részében csak otthon voltunk, mivel január 22-ig nem volt suli. Emellett azonban a districtbeli cserediáktársaimmal szorgalmasan (khm) készültünk a ránk váró vizsgára. Igen, itt is megesett, hogy komolyan tanulnom kell. Azonban ezt a vizsgát nem a suli, hanem maga a Rotary adta nekünk, méghozzá az itt töltött fél évünk „emlékére”, vagyis, hogy megnézzék csináltunk-e valamit a bulizáson kívül, illetve, hogy belépőt nyerjünk a két nagy túra egyikére, a Ruta Colonialra, ami Közép-Mexikót, és részben a korábban, családdal is meglátogatott helyeket járja be tizennyolc nap alatt, majdnem húsz különböző városban. Úgyhogy január 10-én Roksi már a jól megszokott módon beköltözött a szobámba (majd tartottunk egy utolsó estés meleg ruhavásárlást a Quintán), és másnap hajnali háromkor indultunk Cancúnba, a reptérre, ahonnan Arnauddal, a belga fiúval repültünk, mexikóvárosi átszállásal Oaxacaba („Wahaka”), ahol a vizsga, majd a túra kezdődik.

Tehát egy hajnali két órás kelés, néhány áttanult óra, és egy utolsó pillanatban való „hol van az útlevél/pulcsi/biztosítás, stb” - rohangálás után a szüleim kitettek minket a cancúni reptéren, ahonnan hatkor indultunk. A Cancún-Mexikóváros közötti út lazán – és persze tanulással telt, viszont miután Mexikóvárosban találkoztunk a többiekkel, Oaxaca felé a repülő utasainak a felét cserediákok tették ki, és mivel osztálykirándulásokról tudjátok, milyen ez, valószínűleg mindenki örült, amikor megérkeztünk. Bár mivel ez alatt az egy óra alatt nem volt egészen egyértelmű, hogy kényszerleszállást akarunk végrehajtani, vagy a pilóta csak azért ereszkedett alacsonyabbra, hogy leolvassa az útjelző táblákat, mert nem találja a repteret, talán nem mi voltunk a legzavaróbbak, és leszállás után jó néhány megkönnyebbült sóhaj jött elölről. Annyi biztos, hogy a két repülőn, reggel hat óta – és persze Roksival előző este óta – többet készültünk a vizsgára, mint az előtte lévő hónapokban, hála a többiekkel összeegyeztetett jegyzeteknek, úgyhogy mire megérkeztünk, nagyjából felkészültnek éreztük magunkat.

Miután lepakoltunk a családoknál, ahol az első éjszakára elszállásoltak minket (Én Tarával, a kanadai lánnyal kerültem egy helyre), elvittek minket ebédelni, utána pedig egy kis rendezvényhelyszínre, kerttel és medencével, ahol külön asztaloknál a vizsga folyt. Bár nem hiszem, hogy ne engedtek volna minket a túrára, ha megbukunk (korábban ezzel fenyegetőztek), de amennyire én tudom, mindenkinek jól sikerült, és este egy kis bulit is tartottak nekünk, ugyanazon a helyen.

Mivel 11-én érkeztünk, viszont a túra hivatalosan csak a harmadik napon kezdődött, az első két napot Oaxacaban töltöttük, egy ottani hotelben. Ha pedig a cserediákoknak szánt hotelekről beszélünk, akkor meg kell jegyezni, hogy nem véletlenül kerülnek ennyibe ezek a túrák. Ugyanis azokból a legjobb fajtákban aludtunk.

Tizenharmadikán aztán végül felültünk a luxusbuszunkra - a második otthonunkra -, és a Ruta Colonial hivatalosan is elkezdődött. Elmentünk többek között a Föld legvastagabb törzsű fájához, a mitlai romokhoz, és a Mezcal gyárba, ahol a kóstolós koccintás előtt elmondatták velünk a Mezcal-áldást (ez után a buszon gyanúsan hangosabb lett az éneklés). Itt persze mindenki leállt „szuvenírt venni”, bár ezeket a Rotary az út végéig megőrizte.

Az apokalipszis első jelei a Oaxacából való tovább indulásunk napján kezdtek előjönni. Először reggel hallottuk, hogy két lány hányt este, majd a következő napot, míg mi kirándultunk, ők a buszon fekve töltötték. Az ötödik napon Pueblába mentünk, ahol mivel este érkeztünk meg, már csak az óriáskerékre, La Estrella de Pueblára (’Puebla csillaga’) ültünk fel, utána pedig rögtön mentünk vacsorázni és aludni.

Másnap először a belvárosban való túra után kaptunk egy kis szabad időt, ahol első dolgunk volt keresni egy olasz éttermet, ahol gyorsan bepótoltam a hónapok alatt beállt tészta-hiányomat (mondtam már, hogy szeretem az olasz kaját?). Később az édességek utcájára mentünk, bár ennek a nevét nem igazán értem, mivel nem sok édességet láttam.

Az első eltelt napokban még bőven nem volt szükség a bepakolt kabátokra, viszont ahogy lassan észak fele haladtunk, a hideg kezdett kifogni rajtunk. Először a brazilok érezték meg - akik mellesleg a létszám egy harmadát teszik ki -, viszont mire Hidalgo államba értünk, Tara, a kanadai lány is elővette a pulóverét. Ekkorra értünk el a legszenvedősebb, de végül mégis leghangulatosabban eltöltött éjszakához. Éppen azokon a részeken jártunk, ahova egy hónappal korábban a családommal mentünk, amikor elértünk az Exhacienda Santa Maria Reglára. A programos papír alapján ezt az éjszakát vártam legjobban, főleg mivel a családdal már láttuk a birtokot, és hogy hogy néz ki a hotel, viszont odaérve rá kellett jönnünk, hogy azt a részt, amit mi láttunk valószínűleg csak a katalógusos fotók miatt építették. Vagy az volt a VIP rész.

Úgyhogy kicsit csalódtunk, amikor a pázsitos előkert és étterem helyett elküldtek minket a másik irányba, ősrégi boltívek és lépcsők között, a legtávolabbi zugba. Bár ennek a kastély-szerű építésnek megvolt a hangulata, eléggé zokon esett, amikor késő délutánra elkezdett lehűlni a levegő, és feltűnt, hogy a fürdőszoba ablakában nincs üveg. A fűtést meg nyilván nem ismerik… Ismerős már? Így kezdődött a blogom… Úgyhogy miután ebéd előtt eljátszottunk az akasztófával, meg pár órát kószáltunk a visszhangos, horrorfilmbe illő pincékben (konkrétan elmesélték később, hogy forgattak itt horror filmet), később már a gondolkozáshoz is hideg volt, és így történt a korábban leírt, takaróban ülős jelenet. Itt persze még nem ér véget.

Mivel délután nem túrával, hanem csak magunkban mentünk le a horror-pincékbe, este hétkor túrával is levittek minket, és elmondták az összes helyi szellemhistóriát, hogy jobban aludjunk. Aha, alvás. Helyette inkább tizenegykor elmentünk egy erdei sétára. Bár ez nem indult olyan jól, ez lett végül az ittlétünk legjobb része. Mindenki kapott egy fáklyát, és gnóm-maszkos emberek vezettek minket végig az erdőn, történeteket mesélve. Míg az egyik mesélt, a többiek bementek az erdőbe és ’háttérzenét’ játszottak gitáron, vagy az alattunk levő réten adtak elő párbajt. Bár az elején húsz réteg ruha alatt is remegtünk, a végére a fáklyák felmelegítettek, és az erdőt sem gyújtottuk fel. Ettől párszor komolyan féltem. A történetek végére elolttatták velünk a fáklyákat – ehhez az erdő közepén, éjfélkor nem kevés bátorság kellett -, és megjött a halál. Mármint szó szerint beugrott a kör közepére a fáklyájával. Azt lóbálgatva beszélt néhány sort, majd elvittek minket tábortüzezni és mályvacukrot sütni.

Az újabb bonyodalom másnap reggel, a tovább indulás előtt kezdődött. A birtokon, a leomlott falak között eldugva volt ugyanis egy medence és �� még ha mínusz negyven fok is van -, két srác megfürdött benne. Úgyhogy egyikük másnap reggel tüdőgyulladással kelt fel, vagy két órával eltolva az indulásunkat. És mivel az okot csak az indulás pillanatában közölték, amikor szegény plédekbe csomagolva megérkezett, gyakorlatilag két órát töltöttünk az udvaron bőröndökkel, ugrásra készen és nem tudva, hogy mire várunk.

A következő napokban a sajt- és borkóstolókon kívül nagyjából a mexikói függetlenségi háború városait jártuk be, és azokról tanultunk, akiket a vizsgára kellett korábban, úgyhogy az idegenvezetők elégedettek voltak velünk és jutalmakat osztogattak.

Guanajuato

Egy átlagos nap a következően nézett ki: Kelés reggel nyolckor – vagy korábban -, svédasztalos reggeli (amin minden nap, minden hotelben ugyanaz volt), városnézés, szabadidő, vissza a hotelbe vagy következő város. Nem mondanám egy pihentető welness-utazásnak, majdnem minden helyen volt medence, de túl hideg volt, hogy belemenjünk.

Ahogy teltek a napok és haladtunk a városokkal, egyre többen betegedtek le, és az utazást Voyage of the Damned néven kezdtük el emlegetni. A doktornőnk teljesen el lett havazva, és egyre többen maradtak a buszon a megállóknál.

Végre aztán elérkeztük mindenki leginkább várt helyére, a jaliscoi Tequilába. Amit nem nehéz kitalálni, hogy a tequilakészítés központja. Itt aztán újabb gyártúrán vettünk részt – kóstolóval persze -, és a végére lediplomáztunk tequilából. Megvolt a szuvenírvásárlás, megnéztük a régi gyárakat, bár az evésre kapott idő felét étteremkereséssel töltöttük, a végére pedig a legelsőnek megnézett helyre ültünk be.

A túra utolsó napjait végül - miután egy nagy csigavonalat írtunk le Oaxaca óta -, Mexikóvárosban töltöttük, ahonnan mindenki a saját városába repült haza. De ezelőtt azért még belefért néhány program. Moreliában ugyan csak egyéjszakát maradtunk, és helyi horror történeteket meséltek egy romos pincében, nagyjából vaksötétben. A végén közölték, hogy ha éjfélkor kopogást hallunk, ne nyissuk ki, mert a szellem keresi a lányát. Fél tizenkettőkor értünk a hotelbe, úgyhogy amikor 12.06-kor kopogást hallottam, elég erősen tétováztam, hogy kinyissam-e. Aztán – szobatársam szerencséjére – végül kinyitottam, de már kész szöveggel készültem, hogy hova küldjem a szellemet. Ez után a hátborzongató éjszaka után végre tovvábbindultunk utolsó úticélunk, Mexikóváros felé. Január 26-ára értünk az ottani Six Flagsbe, a világ legnagyobb vidámpark-vállalatának mexikói parkjába, ahol enyhén adrenalindús napot töltöttünk el. Érdekesség, hogy erre a napra valamiért a betegek fele hirtelen meggyógyult...

Miután minden elrendeződött, megérkeztünk a parkba és sok kilométernyi szekrény-keresés után letettük a táskákat, saját kérésemre hatan elindultunk keresni valami „finomat��, bemelegítésnek. Egy hullámvasutakkal teli parkban ez nem olyan egyszerű, de mivel szinte semmit nem ismertünk, végül egy ’Scy Screemer’ nevű játék mellett döntöttünk. Kívülről ugyanis ez tűnt a legnyugisabbnak, egy olyan körhinta, mint ami vásárokon is szokott lenni a láncokra fellógatott kis székekkel, csakhogy ez harminc méter magasra ment fel. És amikor egy stadioni széken ülve, tíz emelet magasságban lóbálnak, lehetséges, hogy rám jön egy kis tériszony. Csak szólok.

Még szerencse, hogy a játékok között sokat kellett sétálni, mert így volt időm kipihenni a sokkot, amit kaptam. Na most, mivel a park fő témája a DC szuperhősök, a hullámvasutak nagy része utánuk van elnevezve, van Batman (utólag a kedvencünk), Joker és WonderWoman is. Mindenki fő célja a Superman lett volna, a legmagasabb és leggyorsabb, de karbantartás alatt volt, úgyhogy mást kellett keresni. Így is végigjártuk viszont az összes dugóhúzós, hurkos és hasonló játékot. Éppen pihenőt tartottunk az óriáskeréken (ahol mondjuk az irányító ideges lehetett, mert gyorsabban forgott, mint néhány hullámvasút), amikor a magasból észrevettünk egy eldugott, fából épült hullámvasutat. Addigra a csapat szétszóródott, páran elmentek leugrani 40 méterről, vagy elmenekültek a horror-kastély után, úgyhogy Tarával és Hope-pal hárman mentünk el megnézni. Már éppen mentünk volna sorba állni, amikor a bejáratnál megállítottak és közölték, hogy túl alacsony vagyok, úgyhogy csak ketten mentek be. Bevallom, kicsit tengeri betegen és kikezdett idegekkel annyira nem bántam. Úgyhogy míg a két lány felült bementem a szuvenírboltba megvárni őket, ahova a kijárat vezetett. Hát, ahogy elnéztem a kijövő arcokat, amik mindegyikére általánosan ráfagyott a sikoltás, jobban éreztem magam, hogy inkább odakint vártam. Végül megjött Tara őrülten vigyorogva és Hope félájultan, úgyhogy aznapra már nem terveztünk be nagyon durvákat. A többieket szinte egész nap nem láttuk úgy szét voltunk szóródva, az viszont feltűnt, hogy amikor a busz megállt egy plázánál, hogy vacsorázhassunk, elég sokan fent maradtak a buszon evés helyett, úgyhogy mindenkinek hasonlóan telhetett. Annyi biztos, hogy az óta a nap óta valahogy tériszonyosabb vagyok, mint eddig.

A túra végül 29-én ért véget. Miután 28-án találkoztam volt cserediáktesómmal Magyarországról, és elmentünk az egyik legjobban várt helyemre, Teotihuacanba, a 18 napos utazás után elég kimerülten, de boldogan repültünk haza (a búcsúzástól, és egy utolsó esti rotarys balhétól eltekintve persze). Ugyan Cancún közelébe érve azt hittem meg fogunk halni – ezt később Roksi is közölte velem a kocsiban -, végül egyben hazaértünk.

Ismét elnézést a késői poszt miatt, de nagyon sok dolgom (és lustaságom volt – ez így történik velem néha) úgyhogy így bepótolva szeretnék boldog Húsvétot, Vízkeresztet, Március 15-öt, szülinapot, etc. kívánni mindenkinek, akinek nem mondtam.

Köszi, hogy elolvastátok ;) Dóri

1 note · View note