#jon graboff

[myvinylplaylist]

Duff McKagan: Tenderness (2019)

Universal Music

[tmbgareok]

Is "Lucky You" still 'in the works'? I read the music for the song was written by Dan with Jon Graboff on mandolin, but Flans hadn't finished the lyrics in time for the release of Nanobots.

JF: ahhh. maybe?

[newmusicradionetwork]

Aimee Van Dyne “Why Should I Care”

After a 15-year hiatus, Folk-Americana singer-songwriter Aimee Van Dyne has returned with a new 11-song album, ‘Broken Love Songs’ which has placed on the Alt-Country Chart, the FAI Folk Chart, and the RMR Americana-Country Album Chart, and has been aired on over 100 radio stations internationally. Her song, ‘Why Should I Care?’ was selected as Runner-Up in the AAA/Alternative category of the International Acoustic Music Awards (IAMA) and her song ‘Lonely Me’ was selected as a finalist in the Country category for the 2022 John Lennon Songwriting Contest. Her song ‘Hold On’ was selected as a finalist in the Folk category for that same contest. Her original compositions, acclaimed as “songs of durable beauty and intricate craftsmanship” (Alan Young, Lucid Culture), are characterized by strong melodies, catchy hooks, and symphonic, three-part harmonies. They reflect influences such as Neil Young, John Lennon, and Lucinda Williams. Written and arranged by Van Dyne, the songs on ‘Broken Love Songs’ are deeply personal and confessional explorations, whose “loosely connecting thread is that of going into the wilderness and emerging intact” (NY Music Daily). Indeed, Van Dyne has submerged herself into the wilderness, both figuratively and literally, examining the dark entanglements of failed relationships, acknowledging that “on the other side of dark comes the light.” Co-produced by multi-instrumentalist Jim Henry (Tracy Grammer, Eliza Gilkyson) and recorded by David Chalfant (The Nields), ‘Broken Love Songs’ features a first-class team of musicians, including Jon Carroll (Mary Chapin Carpenter), Paul Kochanski (Lori McKenna) and Jon Graboff (Ryan Adams, Norah Jones). Born into a musical family, Van Dyne is a classically-trained pianist who picked up the acoustic guitar at the age of thirteen after discovering the music of Neil Young. Earning degrees in both art and architecture, it wasn’t until Van Dyne was in her thirties and working as an architect that she decided to pursue music professionally, performing at venues such as The Bitter End and The Living Room, and releasing a 5-song EP. With the birth of her twin daughters, Van Dyne made the difficult decision to devote herself to child-rearing full-time, casting aside her guitar into the cellar, where it remained for the next ten years. A move from Brooklyn to the Berkshire Mountains, along with the dissolution of her 23-year marriage, was the impetus for her to return to songwriting. Van Dyne is thrilled to be playing live music again, and has upcoming shows scheduled throughout the East Coast. She currently lives in Berkshire County, MA, with her two lovely daughters and her three silly cats. Additional Artist/Song Information: Artist Name: Aimee Van Dyne Song Title: Why Should I Care Publishing: Aimee Van Dyne Publishing Affiliation: BMI Album Title: Broken Love Songs Record Label: Aimee Van Dyne Record Label: Aimee Van Dyne 917-501-2352 aimeevandyne@gmail.com Radio Promotion: Lisa Grey 914-762-2976 lisa@blueriverpromo.com Read the full article

[sinceileftyoublog]

The Whitmore Sisters Are Seeing Ghosts

BY JORDAN MAINZER

If it sounds like there’s a lifetime of stories behind The Whitmore Sisters’ debut album Ghost Stories (Red House Records), that’s because there actually is. Bonnie and Eleanor Whitmore are anything but musical newcomers, the former an accomplished solo artist and the latter a member of The Mastersons, but they had never recorded an album together. During COVID, when Bonnie came to stay with Eleanor, the latter’s husband Chris Masterson offered up the house on the condition that the sisters would finally record an album together. Reflecting on love, loss, and loves lost, they’ve brought us one of the first essential releases of the year.

Ghost Stories is by no means “an album about death made during the pandemic.” Far from all of the songs are about deceased people, and even the ones that are have a cautiously celebratory tone. The record starts with “Learn To Fly”, a tribute of sorts to their father, a Navy pilot who did in fact teach the sisters how to fly planes. Tyler Chester’s uneasy Mellotron seemingly mirrors the unease you’d feel at that first launch, while the sisters’ calming harmonies and Eleanor’s melody float until the song soars. “Hurtin’ For A Letdown” and “By Design” are about the sisters being addicted to heartbreak, classic country tunes and ideas, the latter bolstered by Jon Graboff’s pedal steel. Similar in spirit is a take on Aaron Lee Tasjan’s “Big Heart, Sick Mind”, new wave synths giving way to a handclap stomp. And you could almost hear the likes of Harry Nilsson singing the sadsack, blue-eyed pop of “Superficial World of Love”.

Even the songs that are likely about death could simply be about folks no longer in the sisters’ lives; that they’re not autobiographical and rather focus on the stories of the subjects make the songs all the more effective. “The Ballad of Sissy & Porter” is a story of two folks in love, an undeniable strut that still has room for realism: “With a wish and hope like a charm against the pain / Just like a storm, when it’s blowing in / It’s over just as fast as it began / Every now and then Sissy thinks about Porter and the sound of the pouring rain.” Eleanor’s fiddle and especially Dirk Powell’s accordion provide fitting tonal accompaniment to the ups and downs of the story. “Ricky” sounds like an upbeat, banjo-laden drinking song but is really about an alcoholic who claims that “Too much fun never hurt no one,” who “made your mark all over this town / gone so crazy that your name is on the marquee.” Looking at Ricky in present tense, the sisters declare, “It’s about to do you in,” giving their subject some agency and a chance to change that he may or may not have had in real life. Closer “Greek Tragedy” also gives life to those gone, loved ones living in our memories and dreams, Hattie Webb’s arpeggiated harp, cinematic string arrangements and drum build ups giving the album a sense of finality.

At their record release show at Gold-Diggers in Los Angeles on Monday, and streamed via Mandolin, The Whitmore Sisters performed Ghost Stories front to back, with Masterson and drummer Jamie Douglass (who also played on the record) by their side. Sonically, the four carried a lot of ground, Eleanor able to switch between Mellotron and fiddle, and the sisters’ vibrato harmonies front-and-center elevating “Learn To Fly”, “Hurtin’ for a Letdown”, “Superficial World of Love”, and Paul McCartney/Everly Brothers cover “On The Wings of a Nightingale”. Of course, the two most powerful performances were the emotional centerpieces of the record itself: the title track and “Friends We Leave Behind”. For so many, COVID is inseparable from the much-needed protests against systemic racism spawned by the murder of George Floyd and too many others, and the title track is inspired by the murder of violinist Elijah McClain at the hands of the Aurora, Colorado police. On the eve of Black History Month, the sisters shared that they “want to move forward and do better” and proclaimed the song not about McClain but about the bigger story. Eleanor, fittingly playing violin, beautifully contrasted Masterson’s dark, soulful riffing; as the sisters sang, “I will say their names,” the song chugged upbeat, underscoring basic but purportedly radical ideas of imagining new ways of living and seeing “love in everyone”. And then there’s “Friends We Leave Behind”, a blueprint for grief. Eleanor’s acoustic guitar made the song a lot more stark than the downtrodden piano and synthesizers of the album version, but the goal remained. “It’s the grace / By which we carry, carry on,” they sang, a call to the rest of us to do the same.

Ghost Stories by The Whitmore Sisters

[rainingmusic]

Ryan Adams and The Cardinals  - Down In A Hole

[nofatclips]

Outlaw You by Shooter Jennings - Directed by Blake Judd

[daggerzine]

Steve Almaas- Everywhere You’ve Been (Lonesome Whippoorwill)

New York-via-Mpls legend Steve Almaas (Suicide Commandos, Beat Rodeo, etc.) has been on the scene for decades and released his first solo record, East River Blues, way back in 1992 (and he put out a trio of terrific solo records on the Parasol label in the early 00’s that I remember quite vividly). He’s back with solo record #6, a lovely and laid-back affair with some seriously stellar songwriting. He’s got an uber-talented cast of musicians on here (and contributions from Mitch Easter, Gary Louris and others). The languid title track opens the record and perfectly sets the tone and follows that up with the beautiful “Goodbye Nicolina” (featuring some stellar pedal steel from Jon Graboff).  They chip in with the short and fun  ”Someway, Somehow Somewhere” and keep the tempos on the upswing on the jumpy “1955” (adding a little Tom Waits-ish growl to the chorus) and then offer up some marvelous guitar playing on the great “The Way I Treated You.”  The second half of the record offers up the playful “Cigarettes Coffee or You,” the fabulous “Three Women” and the dusty western “She Don’t Love You.” After spinning Everywhere You’ve Been several times I can honestly say there are no bad songs on this record. Almaas has been at the songwriting game long enough and with his talent and cast of players this record shines from start to finish.   https://www.facebook.com/Steve-Almaas-50639262420

https://www.instagram.com/salmaas1/

[dradaybyday]

March 20th

I’ve hit the point in this blog’s evolution where there’s not a lot to write about unless there’s new shows (either actually new or new tapes). 644 posts deep, I’ve covered *close* to the entire recorded history of Ryan Adams. 

So, the blog’s been pretty quiet lately, I know. The show lists for January and February were empty, unless I filled them myself, and honestly, I haven’t had the time and inclination to do that lately (some of it’s personal, some of it the recent news - which, short version, hasn’t dimmed my love for the music but had dimmed my energy to write about it a bit). 

In this process, I skipped even writing about the fourth anniversary of this very blog, started on a frustrated day at my old job when I decided what I needed to make my days better was an excuse to write about Ryan Adams shows. In those four years, it’s grown into so much more than I could have imagined, mainly thanks to the wonderful tapers who’ve shared shows that otherwise might be collecting dust. 

But there it was, sitting on my show list - the fourth and final available tape of the last Cardinals show. 10 years ago to the day. 

I’ve written about my experience at the show before. (http://dradaybyday.tumblr.com/post/141368550104/march-20 and http://dradaybyday.tumblr.com/post/158627357524/march-20) It’s still one of the most memorable nights in my life. 10 years later I can still see myself sprinting through the airport to get there, the way the band looked in the theater, meeting Jon Graboff on the street after the show. That I had a piece of something called Coca-Cola cake in a diner down the block from the Fox after the show. That a guy gave me a card for free entry to a strip club, which I did not use but might still be in the side pocket of my travel bag as a memento of that night. Being there that night meant so much to me because that band meant so much to me. 

When I think about that night, there’s a lot to the memory besides the show. I liked the show a lot, although from a pure musical sense, it’s not at the top of the Cardinals shows I saw. But it’s really about me taking a journey alone, and that journey was mine. Even the shows that I do remember fondly are mostly because of the way the music effected me that night. And so no matter what I feel about Ryan Adams today (it’s very, very complicated), those memories are mine, and I’ll continue to love them. 

https://archive.org/details/ryanadams2009-03-20.dpa4023matrix/

Ryan Adams and The Cardinals 03-20-2009 Fox Theater Atlanta, GA

Source: DPA 4023(ORTF)->Lunatec ACM V3 + SBD(Yamaha M7CL)->Sound Devices 744t (24/48)

Location: 5' ROC at SBD

Transfer: 744t->HDD->Wavelab 5.01b->CD Wave->Flac 16

Recorded and Transferred by: Chris Hall

Set 1/Disc 1

1. Intro 2. Magick 3. Let It Ride 4. Two 5. Everybody Knows 6. Beautiful Sorta 7. Mockingbird-> 8. Dear Chicago 9. Blue Hotel 10. Cold Roses 11. Natural Ghost 12. Easy Plateau> 13. Bartering Lines 14. Band Intros 15. Fix It 16. Magnolia Mountain 17. Please Do Not Let Me Go 18. Peaceful Valley

Set 1/Disc 2

1. Freeway To The Canyon

Set 2/Disc 2

2. Intro 3. When The Stars Go Blue 4. Sink Ships 5. Oh My Sweet Carolina 6. Grand Island 7. Evening Joke 8. I See Monsters 9. Come Pick Me Up 10. Rescue Blues 11. Wonderwall 12. Goodnight Rose

[metalindex-hu]

Hazudik mindenki – Duff McKagan: Tenderness (2019)

Hazudik mindenki – Duff McKagan: Tenderness (2019) - https://metalindex.hu/2019/07/10/hazudik-mindenki-duff-mckagan-tenderness-2019/ -

Tavasz utolsó napján jelent meg Duff McKagan legújabb szólólemeze Tenderness címmel. A rengeteg country-hatás, a sokszor merengő, lassú, akusztikus gitártémákra épülő dalok a rajongókat és az újságírókat is megosztották. A ma már teljesen tiszta életet élő, folyamatosan alkotó seattle-i zenésznek van mondanivalója: gondolatait hamisítatlan, kortárs amerikai zenébe csomagolva nyújtja át mindannak, akiben van fogadókészség. Lemezkritikánk.

Duff McKagan – Tenderness (2019)

„Az időnek – még akkor is, ha szubjektív élményszerűsége gyengül vagy megszűnik �� tárgyi valósága van, dolgozik, ’időzít’, változást érlel.” (Thomas Mann) __

Mindenki hazudik

Még csak a második dal legelején jártunk. „Mindenki hazudik, nekem viszont az igazságra van szükségem. Mindenki próbálja rád nyomni a nézőpontját” – énekelte Duff McKagan az It’s Not Too Late-ben. Nem mondhatni, hogy újszerű gondolatok voltak, mégis ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem a lemezbe. Az első találkozásra egy hosszú, fárasztó munkanap után, viszonylagos nyugalomban került sor. Akkor még nem tudtam, hogy mennyit számított, hogy az időzítés és a körülmények tökéletesek voltak. Teltek múltak a napok és szinte minden egyes este előkerült a Tenderness. Ma is. Miközben ezeket a sorokat írom 22:32 van és épp a Last September szól.

Kivételesen nem bírtam ki, elolvastam néhány angol és magyar nyelvű kritikát a sajátom megírása előtt. A különbség hatalmas volt. Míg a külföldi oldalak szinte egyöntetűen elismerték az anyagot, addig a magyar online sajtó a kétségeit sorolta a kiadvány koncepciójával (szöveg, zene) kapcsolatban. Persze, aki még ma is az It’s So Easy-t várja Dufftól, pláne itt, az csalódni fog, de annak felesleges is volt leülnie a billentyűzet mögé. Egy McKagan szólóanyag biztosan nem neki szól. Akik valaha is tovább láttak a Use Your Illusion lemezeknél, pontosan tudják, hogy a seattle-i fickó életútjában ez a lemez a logikus következő lépés.

A szubjektivitás (értsd: kinek mi és mennyire tetszik vagy mi nem) nem határozhat meg mindent egy-egy kritika esetén. Egyszerűen szükség van bizonyos mértékű objektivitásra. Nem lehet(ne) olyat írni egy címlapon mondjuk, hogy „a Slayer a világ legjobb zenekara”, mert nem az. Neked sem, nekem sem. Valakinek biztosan, de ezek a dolgok nem egyetemlegesek. Persze, hogy a példánál maradjunk: a Slayer király, sokan szeretik, rossz, hogy visszavonulnak, de az előbb idézett kijelentések teljesen komolytalanná és hiteltelenné teszik a szerző más, egyébként érdekes és fontos gondolatait. Pont úgy, mint amikor valaki Slash bevonásának hiányát emlegeti fel Duff szólóalbumával kapcsolatban. Tényleg van, aki még mindig itt tart? Nevetséges. Furcsának és szomorúnak találom az objektivitás teljes kizárását és azt, hogy esélyt sem adtak ennek a lemeznek azok, akik valóban nagy közönséget tudnak elérni a felületeiken. Magyarországon vagyunk, a lemez meg az amerikai folklórban gyökerező dalokat tartalmaz, de ettől még lehetett volna kapcsolódási pontokat találni.

Aki akart, annak sikerült is.

Tenderness, a lemez

Tenderness? Az angolul tudók kapásból rávágják, hogy “gyengédség”. Duff azonban nem így használja. Sokkal tágabban, inkább “féltő/szerető gondoskodás”-ként értelmezi. Erre utal minden egyes megnyilvánulása a dalokban és ezt szimbolizálja az a meghitt kép is a feleségével, a CD bookletjének közepén.

A Tenderness egy valódi otthon hallgatós, lemezjátszó mellé leülős, szövegböngészős anyag. Gyönyörűen szólnak az akusztikus gitárok, a hegedű, a zongora, az egész lemez telis-tele van kiváló hangszerelési megoldásokkal. Kedvelem Duff punkosan pimasz, néha-néha haloványan Mick Jaggerre emlékeztető hangját: nem egy tipikus rocksztár orgánum az övé, ráadásul egy ilyen lassú, nyugodt, szellős, szövegekre fókuszáló anyagon a nyersessége különösen kontrasztossá válik a zenei finomságokkal. És ez ahelyett, hogy zavaró lenne, kifejezetten jól esik. Mintha pont ettől válnának valódivá és valóságossá a társadalomkritikus és jobbító szándékú gondolatai.

Amikor például a többi dalhoz mérten kicsit tempósabb Chip Awayben azt énekli Duff, hogy „On history, had some great men, some badass motherfuckers who didn’t give a shit”, az azért válik rettentően őszintévé, mert a flegma hanghordozás miatt azonnal szinte azonnal a seattle-i utcákon lógó szőke kissrác képe jelenik meg előttünk. Az ilyen szintű lazaság nem lehet felvett dolog. Vagy ott van az iskolai/templomi lövöldözésekről szóló Parkland, aminek az ismétlődő sorait ugyanezzel a kicsit pimasz hanghordozással énekli: „Oh shit, have you heard about Parkland [Columbine/Sandy Hook/etc.], yeah it happened once again, another school, another fuckin’ heartache”

Én elhiszem Duffnak, hogy komolyan foglalkoztatják a társadalmi problémák, hogy a dalain keresztül tenni akar valamit. A szövegeit néhányan kicsit szájbarágósnak gondolják, de nekem, mint többgyerekes gyakorló apának, ezek a témák valós idejű és jövőbeli problémák, nehéz lenne figyelmen kívül hagyni őket. Még ha a világ másik felén is történt/történik az itt megénekelt dolgok egy része, lehetetlen kivonni magunkat a hatásuk alól.

Teljesen más lemez ez, mint bármelyik korábbi Duff-kiadvány, legyen szó szólóalbumról, Loaded anyagokról vagy akár a Neurotic Outsider projektről. Legközelebb talán a két Walking Papers lemezzel lehetne párhuzamot vonni, de inkább gondolati és hozzáállásbeli szinten, mint a konkrétumok vonatkozásában. A Tenderness köszönet rovatában mindenesetre a következőket írja McKagan: „Jeff Angell, Ben Anderson és a lehetetlen ritmusok mestere, Barrett Martin. A Walking Papers rengeteget mutatott meg nekem a gótikus-alternatív dolgain keresztül. [A Walking Papers] a zene temploma volt számomra!”

Valamilyen szinten egészen biztos, hogy hatott Duffra a Jeffékkel közös munka, de a lemez dalait egyedül ő írta, a Guns N’ Roses Not in this Lifetime… turnéja során. A lemezen hallható 11 dalból egy kivétellel mindegyik új szerzemény: a harmadikként érkező Wasted Heart eredetije a 2009-es Loaded lemezen (Sick) már szerepelt korábban, de némileg áthangszerelve tökéletesen illik a Tenderness dalai közé. A Walking Papers indirekt hatása mellett van még egy seattle-i előadó, akinek a munkássága egyes pillanatokban felfedezhető a lemezen: az áprilisban elhunyt Shawn Smith (Satchel, Brad, Pigeonhead) zenei látásmódja főleg a zongorával is kísért, magasabb fekvésű dalokban jelenik meg. (Shawn hatalmas Prince rajongó volt, talán ennek is vannak nyomai a lemezen.)

A hajléktalanságról szóló Cold Outside – valószínűleg helyhiány miatt – sajnos lemaradt a vinyl-verzióról, a CD-n és a digitális platformokon viszont meghallgatható: egy lassú country dal és annyira jó, hogy Duff helyében én inkább az eredetihez képest túl sok újdonságot nem tartalmazó Wasted Heartot hanyagoltam volna helyette. Nagyon jók a gospeles női vokálok a Feelben, de a legjobban a két leghosszabb dal, az eredetileg a #metoo mozgalom támogatására írt Last September és a záró, nagyszerű szaxofon szólókkal megtámogatott, himnikus Don’t Look Behind You tetszik. Ha valaki a Guns N’ Roses-kapcsolatot keresné a lemezen, akkor ez az a dal, amelyik egy kicsit más hangszereléssel, Axl hangjával is simán működne.

Az album producere egy alt-country zenész és dalszerző, Shooter Jennings volt. Az ő neve kevésbé lehet ismerős a grunge-rajongók számára, Seattle-lel eddig semmilyen kapcsolata nem volt, de ha nagyon döcögősen is, azért lehet egy halovány, távoli dolgot találni: Jennings énekelt annak a Tantric nevű louiseville-i post-grunge bandának Mosquita című dalában (37 Channels LP, 2013), amely pályafutásának egyik legjobb dalában („The One” a címe) vendégszerepelt Kevin Martin, a Candlebox frontembere (miatta olyan jó).

Összefoglalás

A lemez kristálytisztán szólal meg, valódi audiofil élmény, talán ez lehet az elsődleges oka annak, hogy hatalmas csúcspontok nélkül is kifejezetten hallgattatja magát az anyag (persze jó hangcucc is kell hozzá). A hangzása mellett a Tendernesst a gazdag hangszerelési megoldások határozzák meg: érdemes végigböngészni a kritika végén, hogy milyen sok hangszeres és vokalista működött közre közreműködő az elkészítésében.

Ez egy olyan lemez, amit csak egy olyan, jókora élettapasztalattal rendelkező, felnőtt férfi írhatott, aki egyben férj és családapa is. Egy olyan ember, aki visszatalált a helyes útra és minden erejével azon van, hogy valamiféle változást érjen el a saját eszközeivel: szöveggel és zenével. És ha ez a változás csak egyetlen hallgatójában is megtörténik, már megérte. Duff minden tekintetben hiteles fickó, a világhoz, a körülette lévő dolgokhoz való hozzáállása sokak számára követendő példa lehet.

„Soha ne nézz vissza, talán megvakít téged [ha megteszed], mindannyian az igazságot akarjuk, mindannyian valami újat akarunk” – énekli valamiféle ars poetica-ként Duff a Don’t Look Behind You refrénjében. Bárcsak többen lennének, akik hasonlóan gondolkodnának.

És cselekednének.

__

Duff McKagan – Tenderness (2019)

Megjelenés: 2019. május 31. Kiadja: UME (Universal Music Enterprises)

Producer, keverés: Shooter Jennings

Közreműködik:

Duff McKagan – ének, gitár, basszusgitár Shooter Jennings – gitár, billentyűk, vokál John Schreffler – gitár, slide gitár Aubrey Richmond – hegedű, vokál Jamie Douglass – dob, percussion

The Waters – vokál Jonathan Wilson – gitár, billenytűk Jon Graboff – pedal steel Steve Elliot – gitár Chuck Findley – trombita Brian Scanlon – szaxofon Matt McKagan – harsona Mike Squires – vokál

Dalok:

Tenderness

It’s Not Too Late

Wasted Heart

Falling Down

Last September

Chip Away

Cold Outside (csak CD-n és a digitális kiadványon)

Feel

Breaking Rocks

Parkland

Don’t Look Behind You

[space-echo-ina-new-york-insta]

chris robinson and neal casal acoustic session at the cutting room nyc 5/16/17 ---> '48 martin and '55 gibson courtesy of jon graboff ⚡️ TONIGHT catch chris and neal acoustic at @turntablelab in manhattan 6pm 8/14/17 #CRB #chrisrobinsonbrotherhood #nealcasal #chrisrobinson #myfujifilm #fujixt2 @crblive @nealcasal @guitarworldmagazine @backstoryevents @fujifilm_northamerica @fujifilmx_us @christian_salinardi @jongraboff @alanpaul66 @martinguitar @gibsonguitar @thesounddude @christopheralbers @stuartlevinephotography @fishack

[celebrationrecords]

Jon Graboff (Ryan Adams & the Cardinals, Willie Nelson, Noel Gallagher's High Flying Birds, etc.) and Nate Walcott (Bright Eyes, The Shins, etc.) accompanies Son Of Caesar on his debut album.

[musicsumo]

Terrapin Crossroads June Rambles

On June 13 – 16, Phil Lesh will perform at Terrapin Crossroads with Stanley Jordan, Neal Casal, Jo…

View Post

[krispyweiss]

Neal Casal Estate Issues His Final Solo Recordings

- "Everything is Moving" and "Green Moon" out digitally; seven-inch single coming

I am just a shadow on your wall/one day you won’t think of me at all 

Neal Casal sings these words on “Everything is Moving.” And he couldn’t have been more wrong - people still think of him often.

It is one of two tracks - “Green Moon” being the other - Casal, who committed suicide in 2019, started in 2013 and 2016, respectively, but never took beyond initial tracking and overdubbing. So his fiends, including Jeff Hill, Jon Graboff, John Ginty, Joe Russo, George Sluppick, Jena Kraus, Jim Scott and J.P. Hesser, got together this year, finished them up and put them out.

Though it’s impossible to separate Casal’s initial vision from his friends’ final touches, Casal’s love of Widespread Panic, Grateful Dead and David Crosby is evident on the songs.

“Green Moon,” with its wobbly, cosmic-country arrangement, is particularly strong, recalling Crosby’s early-1970s collaborations with the Dead and showing off a side of Casal that rarely revealed itself in the Chris Robinson Brotherhood, Hard Working Americans or Circles Around the Sun.

Oh-oh, these hills are my home, he sings. And his friends and fans can only hope he’s right.

12/3/20

[adowdell]

THESE fucking guys!

Forever missing The Cardinals.

[dradaybyday]

January 16 (Newly Released Recording)

Today, a spectacular show, unreleased from Joel Swaney’s archive, from the Cardinals 2008 tour. 10 years to the date it was played, it’s being shared for the very first time. What’s most exciting here is Ryan, wanting to “share new ideas” coming out to do a solo set to open for the Cardinals, playing Like Yesterday and Go Easy for the first time ever, and also playing three songs that would never be played again! Of them, Broken Arrow is definitely my favorite, an unappreciated DRA classic. 

After a half hour solo set, we get 2 1/2 hours of pure Cardinals goodness. Ryan begins by saying “Let’s go somewhere and get lost for a while,” which is a brilliant encapsulation of why I still love listening to Cardinals shows - they will take you on a journey you can get lost in. This show begins with what is normally the Peaceful Valley intro used to go into Beautiful Sorta before heading into Peaceful Valley. That’s followed by a really heavy Goodnight Rose, into a killer Cold Roses. There’s also a really insane take on Freeway to the Canyon that needs to be heard to be believed. It’s not a perfect show - Ryan blows some lyrics and timing (notably in the Sun Also Sets and Wild Flowers), but it’s still an awesome way to spend three hours. It’s capped with a beautiful Oh My Sweet Carolina in the encore (not an every day song for the Cards). Listen to this one ASAP.

https://archive.org/details/radams2008-01-16

Ryan Adams and The Cardinals Wednesday, January 16th, 2008 Cains Ballroom Tulsa, OK

Disc 1 Solo Set 1. Like Yesterday 2. Blue And Wonderful Light 3. Broken Arrow 4. Whatever, I'm Happy 5. Go Easy

Disc II Band Set 6. Beautiful Sorta 7. Peaceful Valley > 8. Goodnight Rose 9. Cold Roses 10. Mockingbird 11. Shakedown On 9th Street 12. Why Do They Leave? 13. Everybody Knows 14. Happy Birthday Spacewolf 15. The Sun Also Sets 16. The Rescue Blues 17. Please Do Not Let Me Go 18. Wild Flowers 19. Freeway To The Canyon (Neal Casal)

Disc III 20. When The Stars Go Blue 21. Two Encore 22. Easy Plateau 23. The End 24. A Kiss Before I Go 25. Halloween Head 26. Off Broadway 27. Magnolia Mountain 28. Let It Ride 29. Rip Off 30. Oh My Sweet Carolina 31. Wonderwall (Oasis)

LINEUP

Ryan Adams (Vocals / Guitar / Piano / Harmonica) Neal Casal (Guitar / Piano / Background Vocals) Chris Feinstein (Bass / Background Vocals) Jon Graboff (Pedal Steel / Guitar / Background Vocals) Brad Pemberton (Drums / Background Vocals)

FOH: Paul Massaro Taped: Paul Massaro Mastered: Joel Swaney Source: SBD Matrix (w/ 2 onstage mics) Lineage: Edirol R4(24/48) > Adobe Audition 3.0 w/ downsample(16/44.1) > CD Wave > FLAC(8)

[renatorodrigs]

That's what I'm talking about...