#hogy ne legyen időm gondolkodni

[drakvuf]

majdnem

Szóval kb egy éve mentem szét az exemmel, de még mindig szinte minden nap eszembe jut és tegnap olyan fosul voltam, hogy majdnem ráírtam

ÖLJETEK MÁR MEG A GECIBE

[csacskamacskamocska]

Piszok jó kis élet

Mostanában kezdtem el érezni, hogy mennyire jó életem van. Ez nem annak a felismerése, hogy mennyire jó kis életem van, hanem annak a felismerése, hogy szabad azt gondolnom, hogy nekem nagyon jó. Jóanyám kialakított bennem egy olyasféle gondolkodásmódot, amiben a munka, a teljesítmény, az ambíciók álltak középen. Ha nem dolgozol, ne is egyél, nem érdemled meg a szeretetet, semmirekellő, haszontalan vagy. nem is szabad megállni, mert bezzeg ő... hat ember munkáját végzi, egy vonatot is elvontat, bármit képes megtenni, elérni, úgyhogy ehhez mérje magát a világ minden más embere, és benne én is. Nem mertem pihenni, és folyamatosan frusztrált, hogy "nem vittem semmire" vagy nem vittem elég sokra. Folyamatosan dolgoztam mások elismeréséért és szeretetéért, egyáltalán nem voltam képes elhinni, hogy bárki szerethet csak úgy, valami megfoghatatlan dologért amit velem él meg.

Rengeteg haszna van, ha az ember ilyen dolgozós, mert a csinálás tényleg kitermel mindenfélét, nem csak a kihasználtság vagy kimerültség érzését. Az ember valami stabil bástya lesz, és/vagy motor, aki majd megcsinálja, elintézi, van ismerőse hozzá, és bármennyi időt és energiát beleöl, munkákba és kapcsolatokba, és gyűlik a tapasztalat, az élmény, az ismeret.

Az volt az áttörés amikor megfogalmazódott bennem, hogy mindazt amit teszek, azt egyetlen ember szeretetéért, elismeréséért, a vele töltött időért teszem. Nyilván választottam valakit, akinek a világlátása, kommunikációja, minden porcikája alkalmas arra, hogy fenntartsam a saját működésemet, amit jónak gondoltam, az egyetlen igaz útnak. Próbáltam bemagyarázni másoknak és magamnak is, hogy nem miatta teszem, hanem mert engem érdekel az a dolog, mert szeretem csinálni, mert ez meg az. És el is hitték, hiszen én is elhittem. De ki kellett mondanom, hogy hazudok magamnak és fel kellett vállalnom, hogy felszámolok ezekkel a dolgokkal. Na, értelmesebben: Nem azért hagytam ott dolgokat és hagytam abba tevékenységeket, mert Logant már nem szerettem, hanem azért mert ráébredtem, hogy mennyire nem egészséges számomra amit teszek, és elfogadtam, hogy ennek a járulékos vesztesége a kapcsolatom lesz Logannel. Az ő szerepe ebben valójában teljesen másodlagos. Bár hosszú ideig csak arra koncentráltam, hogy ő mit csinál vagy mit nem, vagy hogyan csinálja, kivel, mikor, stb, stb. de a lényeget nem vettem észre.

Akármilyen szarul hangzik vagy kínos leírni: Én vagyok az életem közepe. Az én időm, az én életem folyik. Azt kell csinálnom, arra kell koncentrálnom, ami nekem jó, és akkor senkitől sem fogom várni, hogy figyeljen rám vagy törődjön velem. Senki elismeréséért vagy szeretetéért semmilyen árat nem éri meg megfizetni. Nem baj, hogy ez énközpontúan hangzik. A lényeg az, hogy amit teszek, az nekem jó legyen. Az is lehet nekem jó, ha adok, ha segítek, ha törődöm valakivel. De legyen az is valahogy érdek nélküli. Mégis a legfontosabb, hogy semmi se számít, konkrétan semmi, ami értékesebb lenne annál az időnél amit kreatív dolgokba tudok beletenni.

Nem könnyű különbséget tenni az önszeretet és az önimádat, az egoizmus és az egészséges felismerés között, hogy csak magadat ismered (valamennyire) és csak a saját fejeddel tudsz gondolkodni, bármit is hiszel. Egyensúlyban tartani ezt talán csak úgy lehet, hogy folyamatosan kommunikálja az ember az elismerését mások felé. Szeretem magam, fontos vagyok magamnak, tudom, hogy én vagyok aki tehet magáért bármit is, sőt az egyetlen vagyok, akinek kötelessége tenni magáért bármit is, DE látlak téged! Látom a szépséget, látom a jó dolgokat, látom az erőfeszítéseidet, látom az értékeidet, és ezeket nagyra tartom. Mások érdek nélküli elismerése tartja egyensúlyban az önszeretetet.

Nem választ el semennyi idő attól, hogy azt vagy olyan dolgokat csináljak, amit szeretek. Nincs olyan, hogy "még ezt" és majd utána... Amíg az ember így gondolkodik, addig sosem jön el az "utána". Viszont, hogy azért senki se érezze magát kirekesztve, lehet élvezni a ”még ezt megcsinálom„ dolgot is. De akkor valójában ez volt a cél. :)

[zoeeozzoeeoz]

Nem akarok kikészülni,(ennél jobban), uh tudatosan pótcselekvéseket keresek, hogy eltereljem a figyelmemet. Ilyen volt pl hogy elmentem kaját venni egy hétre..........soha többet nem akarom ezt megismételni!!!! Semmi extrát nem vettem, és egy nagyobb vagyont hagytam ott! Májusban már nem vagyok hajlandó kaját venni, eszem amit találok a hütőben! ( bzdmg )........Aztán elkezdtem összepakolni a lakást. Az utóbbi időben nem nagyon volt időm semmire. Fél napot pakolásztam, hogy minden a helyére kerüljön, hogy el tudjak kezdeni takarítani. Vasárnap sikerült reggel 6-kor kelnem. Miéééért????? Így sikerült, Nem direkt volt. Szóval az egész napomat takarítással, naaaaaaaaaaaaaagy takarítással és főzéssel töltöttem. Most már rend, tisztaság van, csillivilli minden.

Mit csináljak még, hogy ne gondolkodjak, hogy ne üssön be a gondolat, hogy másfél hét múlva van Anyu temetése.......Ma reggel már 7-től a munkahelyemen vagyok, a terv az volt hogy majd a munka segít.......erre kiderült, hogy meg kéne írnom a búcsúztató azon részét, ami személyes, ahol a családtagok felsorolása van, meg el kéne kezdenem a rokonság körbetelefonálgatását is az időponttal. Simán megoldanám egy kör emaillel, vagy még annyival sem. Szépen, csendben oldanám meg, nem hiányzik senki hogy végig nézze az összeomlásomat, főleg nem a rokonságtól, akikkel soha nem tartottam a kapcsolatot, és legutóbb 6 éve Apám temetésén találkoztam, és be kellett mutatkoznom mindenkinek, hogy én vagyok Apám/Anyám lánya.......meg lesz a héten még pár dolog, amit el kell intéznem a temetésig.

Szóval nagyon jó lenne, ha egész héten akkora forgalom lenne a munkahelyemen, hogy ne legyen időm gondolkodni, és szétesni. (Ennél jobban)

[thecamellie]

12

Levegőt kapkodva tértem magamhoz.

A közös ágyunkban feküdtem hanyatt, mellettem a szuszogó Zorkaval. Dermedve feküdtem percekig ugyan abban a testtartásban miközben próbáltam minél halkabban kortyolni a levegőt. Nem kell az is, hogy Zorka felébredjen.

Nincs kétségem afelől, hogy alvási paralézisban volt részem. Mikor vissza vettem a testem irányítását kievickéltem a takaró alól, el Zorka mellett, hogy lábaim alatt szilárd talaj legyen. Nem tudván mi komfortosabb ennél egyszerűen leültem a sarokba mellkasomig felhúzott lábakkal és igyekeztem nem pánikolni.

Mikor már nem kapkodtam a levegőt és eléggé megnyugodtam szemügyre vettem magam. Se a végtagjaimon, se törzsemen nem volt újabb sérülés mint jó pár ilyen alkalom után. A legsúlyosabbat ami eddig történt a hátamon a korbács nyomok tanúsítják. Fogalmam sincs mi történt. Akkor is elájultam, kép szakadás és arra tértem magamhoz, hogy  Bella Yeremaw a fő család legfiatalabb lánya angyali arcával és termetével a szolgáló lánya mellett állva sutyorog valamit a fülébe miközben felém mutogat és pillantgat. Nem sok mindent tudtam szemügyre venni mivel a fájdalom mérhetetlen volt. Mintha valaki lenyúzta volna a hátam. Ursa, Bella személyi szolgálója dühtől eltorzult arccal nézett a rám. Akár mennyire is büntetnek meg oda figyelnek, hogy a kendőim fent maradjanak a helyükön, egyikük sem akarta a velem született átkot magáénak tudni. Félte tőle, ha tőlem nem is még.

- Nem elég! - Ursa csak ennyit mondott mire a korbács újra lecsapott.

Védekezni sem tudtam, mivel kezeimet két őr fogta le.

Gyorsan elveztettem újra az eszméletemet, de az arcokat akik ezt tették velem és közre működtek benne sosem fogom elfelejteni. Mindegyikük életét elfogom venni. Egytől egyig.

Zorka napokig a fejemre olvasta, hogy jobban kellett volna figyelnem. Mikor megkérdeztem mit tettem csak nézett rám. Nem értette miért kérdezem. Hátamat újra balzsamozva és kötve elmesélte, hogy rosszkor voltam rossz helyen. A különleges vendégeknek szánt várakozó szobába engedély nélkül bementem és végig hallgattam, hogy Bella Yeremawot a Yeremaw család angyalkáját vőlegénye felbontja a a jegyességüket. Kínos, így is és úgy is. Állítólag a függöny mögé bújtam ahol a neves vőlegény megbotlott a lábamban járkálás közben.

Ezt Bella sosem felejtette el nekem. A bárány bőrbe bújt farkas annyiszor megbosszulta rajtam ahányszor csak lehetősége volt. Első pillantásra nem tűnt ugyan olyan beteg, sötétlelkű embernek mint a család többi tagja. Tévedtem. Ez a lecke is megtanította nekem, hogy sose ítéljek látásra.

Rosalin a történtekre igen dühös lett. Magához hivatott alig álló lábakkal is, hogy megregulázzon. Magában motyogva pofozott fel. " Mi lesz ha kérdezősködni fog? Ki vagy és miért öltözködsz így?" Az erős riadalom után nem történt semmi. A fiatal nemesi származású fiú nem kérdezősködött és nem is jött többet a birtokra. Rosalin nem hagyta a véletlenre a dolgot. Ahányszor a nemesi körökbe ment néhány szolgálóját magával vitte hasonlóan öltözködve mint én. Nehogy gyanút keltsen a kivételes öltözködés és szárnyra kapjanak a pletykák.

Viszont ez nem az esett nem segített nekem semmilyen értelemben. Előre hátra ringatva magamat gondolkodtam.

Mi történik velem?

Nincs értelme ennek. Nem találok semmilyen támaszpontot amiből kitudnék indulni. HA meglennék mérgezve akkor Zorka is ilyen tüneteket produkálna, de a fáradságon kívül nincs komolyabb baja és nem is tapasztaltam nála akár hányszor is ellenőriztem is le az auráját. Mindenből amiből eszem vagy iszom ő is. Esetleg talán akkor mikor Rosalin privát szobájában töltöm az estét, de ezt még kevésbé hiszem. Ő is fogyasztja azokat a szereket amiket nekem ad, eszik abból amivel etet engem. Hol ettem és ittam még valamit?

Netán Moll Ibrahacknál? Más néven a Banyánál. Sokan csak így ismerik őt. De ott nem fogyasztottam semmit. Sose mertem. A házában annyi fura és undorító kotyvalék és darabák vannak, hogy megfogni sem szerettem volna semmit nemhogy a számba venni. Minden ott lévő tárgyból, nem is csak azokból. Magából a faházból amiben lakott a város szélén rossz, sötét dolog szivárgott. Mintha minden élne és mégis kilehelné a lelkét. Akárhányszor ott vagyok a levegőt nehezen tudom venni, a bőröm borsódzik minthogyha néznének.

Az egész olyan mintha az időm megfeleződött volna. Amiben ébren vagyok és amiben nem. Annyi mindent tudok már, annyi mindent olvastam és annyi mindent elraktároztam már. És mégse eleget. A Banya könyvei egy részét is olvastam már és nem jut az eszembe semmi. Moll Ibrahack megengedte, hogy amíg válasz levelet ír Rosalinak addig olvasgathatok a könyveiből ha egyáltalán tudok olvasni. Kivételt tesz velem, az ő kis új 'outsider'-jével. Úgy tetem min aki nem veszi észre , hogy hogyan néz rám miközben bugyután lapozgattam a könyveit. Mint aki várna valamire. Az első találkozásunk után személyesen felkereste Rosalint, hogy a további leveleket csak is én vihetem hozzá. Rosalin nem akart bele egyezni nehogy történjen velem valami de egy tenyér méretű dobozt kapott vissza levél nélkül mikor egy másik szolgálójával küldte a levet. Nem kellett megkérdeznem mi van a dobozban. Éreztem, hogy az adolog ami benne volt élő volt még nem rég. Láttam rajta, hogy megijedt. Nocsak, Moll Ibrahacktól fél Rosalin. Ezt nem szabad elfelejtenem.

Ahogy azt sem, hogy megoldást kell találnom mindenre.

El kell innen szöknöm úgy, hogy ne legyenek rajtam a fém bilincsek, mivel azok korlátozzák az erőmet és meglehetősen nehezek is. Még az előtt a dátum előtt amit a Banya találna. Nem tudom és nem is akarom tudni, mit is terveznek akkorra. Ki kell találnom, mi okozza az eszméletlenségi állapotot. Zorkat biztonságba kell helyeznem. Ami még fontosabb ezt mind úgy kell csinálnom, hogy közben porig égetem ezt a helyet a benne lévő emberekkel.

Bánatomra még egyiket sem tudom megtenni.

A porig égetésre már vannak ötleteim ahogy a bilincsek levételéről is. Csak elméleti ötletek, nem tudtam kipróbálni őket. Túl feltűnő lenne bármelyik is. Az égetés könnyű kivitelezni mivel az erőm alapvetően energiából tevődik össze, elég lenne egy kis szikra és huss. Mindössze por maradna. Elegendő lenne egyet csettintenem, a szikra amit generálni tudnék véghez vinné a dolgát. A bilincsek eltávolítására vagy a készítőjére lenne szűkségem vagy egy nagy erejű erő töltöttségre. Túlterhelni azokat, hogy maguktól leessenek. Bajba kerülnék ha meglátnának itt nélkülük. Mellesleg nem elfelejthető tényező az sem, hogy az eddigi kutatásaim során semmi és senki nem élte túl a bilincsek erőszakos eltávolítását. Loptam néhány darab ilyen fém darabot amit megmunkáltam a Banya könyvei által. Rá kellett éreznem a dologra. Rá tettem állatra, emberre. Mindegyik kísérlet kudarcba hullott. Legalább négy felnőtt, három állati egészséges testet ástam el a f��ld alá mikor rám maradt a kert gondozójának a segédkezése.  Még pontosítanom kell az elképzelésemet.

Zorkat nehéz lesz magammal vinnem. Nem tud már nem úgy gondolkodni mint aki ne itt lelné halálát valami kegyetlen önkényes büntetés által. Örökké félne, hogy rá találnak. Elfojtották benne a harci szellemet. Nem tudnám észérvekkel meggyőzni. Majd fejbe csapom és hurcolom magammal. Elképzelhető, hogy magunkkal kellene vinni Zorka féltve őrzött titkos hódolóját is. Talán benne van annyi, hogy hozza magával Zorkat, ha nem akkor csak megölöm mint a többit.

A legsürgetőbb az időm megfeleződése. Kevesebb idővel kell kalkulálnom. Ha kevesebb az időm akkor több mindenre és jobban kell figyelnem. Hibát fogok véteni, ha nem találok ki valamit.

Gondolkozz, gondolkozz!

Nem leltem meg ehhez hasonló eseményre vagy utalásra a könyvekben.  Még a 'Garden of Mists'-ben sem. Nem emlékszem, hogy bármelyik fejezetben lett volna szó. Az egész könyv egy novellás kötet volt. Tele mindenféle nézőponttal és titkokkal, de semmi konkrétummal. Az egész rohadt könyvben egy név sem hangzik el. Mindenkire utalgatás van. Például ' Egy hajadon, kinek lelke tele szeretettel s mégis teste képtelen gyümölcsöt teremteni'. Feltételezem egy fiatal hölgy nem tud gyermeket nemzeni. Remek, de ezzel mire megyek? Elég sok mindenre rájöttem már és szövögetem tervemet az Enguaronaban való tartozkodásom alatti időre. A könyv segít előre látni a dolgokat ha sikeresen rájövök a megfejtésekre. De itt semmit nem említ erre a helyzetre. Egy árva szót sem.

Moll Ibrahack könyvei szinte kivétel nélkül elméletii fejtegetések. A test és kaotikus darab kapcsolatáról. Vannak olyan emberek akik anélkül születnek, és vannak olyanok akik azzal. Mi a különbség? A lélek választja meg milyen testet kap vagy a kaotikus darab? A test tud kaotikus darab nélkül élni de a kaotikus darab test nélkül nem. A lélek létezik kaotikus darab nélkül de a kaotikus darab lélek nélkül nem. A lélek nem létezik test nélkül de a test 'létezik' lélek nélkül. Kisebb nagyobb taktikázással de helytállnak ezek a kijelentések. A könyvekben ezekről vannak fejtegetések, kísérletezések. Minden függ egymástól de egymás nélkül is fellelhetőek csak megoldást kell találni rá.

Ebből kell kiindulnom. Az én kaotikus darabom nem a szokványos kristály alakú formát öltött. Becsukott szemmel koncentráltam, hogy a magamba lássak egészen le az erőm legmélyére a kaotikus darabhoz. A sötétben egy aprócska meleg fehér fénnyel világító kristály volt. Úgy tűnt mintha elfért volna a mostani gyermeki kezemben oly aprónak látszott. Teljesen úgy nézett ki mint a könyvekben látott rajzok , a mérete, színe felülete. Azonban az alakja kicsit más volt.  Akár mennyire törekedtem arra, hogy ne lássam azonban nem tudtam eltekinteni attól, hogy a kaotikus darabomból a jobb oldalán van egy a méretéhez képest elég nagy kinövés. Ha ezzel a szóval nem kicsinylem le. Minthogyha kettő lett volna eredetileg de össze olvadtak a végére, mint valami rosszul alakul iker terhesség. Nem szívódott fel teljesen a másikban. Sajnálatos. Nem mintha ez segíte...

Várjunk csak. Kipattantak a szemeim. Magam elé meredve pörögtek a gondolataim.

Ikerterhesség. Két kaotikus darab. Egy test. Deformált kaotikus darab.

Mi van ha lett volna egy testvérem a terhesség alatt de fel szívódott bennem? A kaotikus darab tud test nélkül létezni egy kis ideig majd egyszerűen elporlad. De mi van ha az adott fel szívódott test helyett másik közeget keres ami a közelben van és így nem porlad el? A kaotukis darabnak mennyi öntudata van? Megakarja akadályozni önpusztulását vagy lélek nélkül csak egy kavics? Képes ennyire alkalmazkodni? Lehet, hogy két kaotikus darabom van egy testben? Szét tudnám választani őket? Ha igen akkor az egy másik személy lenne? Az én egyik képmásom lenne vagy egy teljesen más személy? Ő is abból a világból jött mint én vagy már itteni volt? Át tudom tenni egy másik testbe a kaotikus darabot? Ha igen akkor a lélek az eredeti testben marad vagy át vándorol a másikba? Túl tudja élni a lélek a testvándorlást? Ha igen akkor ez az örök élet titka? Egyik testből a másikba és így nem kell aggódni az elhasznált porhüvely miatt?

Ha igazam van akkor egy másik személy is van bennem és az eszméletvesztések akkor vannak mikor ő van a felszínen és nála van a gyeplő.

Még a szám is tátva maradt.

Ez egyszerűen hihetetlen.

Ki kell derítenem.

Felálltam, hogy keressek valamit amit elő hagyhassak és üzenhessek vele. Valami egyértelmű kell, de ne feltűnő Zorka miatt. Át kutattam a szobánkat amilyen halkan csak tudtam. Találtam viaszt, gyufát, néhány textil darabot, cérnát és tűt. Ez meg teszi.

Fogtam magam és ismét leültem a sarokba. Elkezdtem varrni.

Nem tudom mennyi idő telt el az ébredésem óta de mire végeztem és a bokámra kötöttem a kis rongydarabot az éjszaka zajai elhalkultak. Földig érő ruháim miatt ez bizonyult a legmegfelelőbb helynek ahova rakhattam.

Felálltam és gyorsan vissza feküdtem Zorka mellé.

Szívem zakatolt. Kiakart ugrani a mellkasomból. Attól tartottam Zorka meghallja.

Ha igazam van akkor nem csak magamra kell mostantól gondolnom.

A közeli jövőben megfogom tudni. Várom a pillanatot mikor megfogom nézni a rongydarabot a bokámon ami már most istentelenül égett várakozásomba.

Hanyatt fordulva merengtem ezen tovább.

[faszomfajra]

ez csak egy elbaszott történet, lapozz tovább

Megálltam egy pillanatra. A dolgok túlságosan felgyorsultak megfáradt elmém körül. Meg kell állnom. Megállok. Érzem, ahogy a halálos méreg egyre mélyebbre vájja magát ereim kacskaringós labirintusában és lassan eléri a végállomást. Fuldoklom a tehetetlenségtől. De hiszen én ezt mind tudtam. Tudtam, hogy nem teljes erőből kell beszaladni egy zsákutcába. És tudtam, hogy egy nagyon hosszú utcáról van szó, ahol néha-néha piros rózsák virágoznak, de a vége ugyanaz. Belefáradtam. Róttam a felesleges köröket. Én nem akartalak téged elengedni. Fogalmad sincs, mennyit küzdöttem érted az utóbbi időben. Két éve, hogy folyamatosan része vagyunk egymás unalmas életének. Néha fel-felbukkantunk egymásnak és éltük a tökéletes pillanatokat. Vajon emlékszel-e a napra, mikor először voltam nálatok? Tudtad, hogy kurvára elegem volt az életből és csak egy kis jóra vágytam. Te levezettél hozzám és hazavittél, mondván, hogy erre a napra hagyjak minden butaságot hátra és önző módon éljem meg a pillanatot. A pillanatot, amit te adtál meg nekem. Ma már keser�� ízzel a számban gondolok vissza rá, de mégis az volt életem legszebb napja. Akkor először voltunk igazán egyedül kettesben. És abban a pillanatban én valóban éltem. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy miként fogtad közre remegő arcom, és miként szántottad végig az ujjaid az ajkaimon. Miként csókoltál meg először. Félve, de akarva. Szomorúan, de vágyakozva. És mikor azon a tökéletes estén elköszöntünk egymástól, fogalmam sem volt róla, hogy szinte hagylak kisétálni az életemből. Hiszen eltelt egy hét és mi nem beszéltünk. Tudom, hogy én rontottam el, én nem mentem utánad, én hagytalak elveszni a ködben. De eltelt egy hónap, és nekem őrületesen elkezdtél hiányozni. Miért mentél el? Miért nem küzdöttél értem? Miért nem világítottál rá, hogy te voltál az, akire szükségem volt? El voltam veszve, te is tudod. Rád lett volna szükségem, hogy felkarolj, hogy adj okot hinnem. Eltelt három hónap, elköltöztünk két külön városba, messze egymástól. Nem tőled tudom, az egyik közös ismerősünk mesélte. Egyik este nagyon berúgtam és én rád gondoltam. Tudom, nem lett volna szabad, hogy befúrd magad ködös gondolataim közé, de az olcsó vörösbor ereje határozottabb volt, mint én. Visszagondoltam arra a napra, mikor utoljára láttalak. Miként elsétáltam mellőled, s mi idő alatt egyikünk sem tért vissza. Most pedig már fél év távlatából kezdek jól lenni. Vagyis egészen addig, míg meg nem látom rólad azt a képet, amin azzal a bájos, mégis szomorkás mosolyoddal vigyorogsz. Ezt valószínűleg más nem veszi észre rajtam kívül, de én már ismertelek annyira, hogy átlássak a hamis vásznon. Elkezdtem valamit érezni a mellkasom tájékán.  Nem jó. Szúr. Fáj. Valaki segítsen, nem tudom ezt tovább csinálni. Segíts. Eltelt egy újabb hónap, és hidd el, hogy igyekeztem minél kevesebbet gondolni arra a képre és rád. Büszke vagyok magamra, mert bár még néha-néha eszembe jut, hogy érzem az égető hiányt, mégis jobban vagyok, mint gondolni mertem. A telefonomra pillantok, hogy megnézzem, mennyire van már késő egy újabb részhez az aktuális sorozatomból. És ledermedek. A neved, mint nyílzápor villan fel a sötét kijelzőn. Írtál nekem egy üzenetet, hogy tudni akarod, mi van velem, hogy hiányzik, hogy beszélj velem. Mit csináljak? Éppen kezdtem hozzászokni a fájdalomhoz, és most késszúrásként jönnek vissza az elszalasztott közös pillanataink, amik örökké csak buta elképzelt párbeszédekben történtek meg. És igen, beszélni kezdtünk. Nem, nem, nem. Nem csinálhatom ezt magammal újra és újra. Nem. Nem akarom magam ismét kitenni a kudarcnak. Azt mondod, hiányzom. Azt mondom, hiányzol. Azt mondod, akarsz engem, de nem lehetünk egymásék. Összetörök. Nem beszélünk. Eltelik két hónap. Már nem is gondolok rád annyit. Néha még visszaköszönsz pár szavamban, amiket tőled tanultam, és én elszomorodom, hiszen előidézik a hangodnak keserű emlékét, de amúgy jól vagyok. Nem mesélhetem el neked, de képzeld, az óceán túloldalára költözöm három teljes hónapa. Ha beszélnénk, most azt mondanád, hogy őrült és szeszélyes vagyok, de te pont ezt szereted bennem. És büszke is lennél rám, hogy végre az álmaimat követem, annak ellenére, hogy hiányoznék neked. De ezeket nem mondod, az én gépem pedig holnap hajnalban indul. Úgyhogy hát támaszod nélkül, de neved halvány gondolatával fedezem fel az új és ismeretlen világot. Eltelt egy újabb hónap és nekem időm sem volt gondolkodni. Annyi új tapasztalat és élmény ért, hogy már szinte az esti álmaim is inkább aludni térnek. Itt vagyok már a harmadik hónapja, éppen egy kis pihenésre szánom rá magam. Meghallgatok egy számot. Te vagy. A szöveg minden egyes betűje azért lett papírra vetve, hogy te megtaláld benne magad. Vad gyomorrúgásként jutsz az eszembe. Mi értelme volt az elmúlt negyed évnek? Mi értelme volt menekülnöm? Tőled akartam megszabadulni, ehelyett magammal hoztalak egy idegen helyre, ahol az egyetlen biztos pont a jelenléted. Holnap indul a gépem. Hazaértem. Hazaértem, mégsem érzem magam teljesen otthon, de a szeretteim öröme palástolja minden szomorúságom. Jól érzem magam, végre visszarázódtam a hétköznapokba. Pont ma van egy éve, hogy utoljára láttuk egymást. Egy éve, hogy rajtam hagytad égő csókod és lágy érintésed. De ezúttal nem hagyom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam, ettől már erősebb vagyok. Egy újabb hónapnak mondok búcsút, ami a te jelenléted nélkül is ugyanúgy eltelt. Ma este berúgtam. És írtam neked. Ötletem sincs, hogyan történt meg mindez. Miért, miért, miért? Miért ugrok az élesen elsült golyó elé? Még mindig hiányzol nekem, még mindig hiányzom neked. És beszélünk. És beszélünk, és beszélünk, és beszélünk. Következő héten felhívsz, hogy látni akarsz. A gyomromon ismerős idegesség lesz úrrá. Nem láttalak több mint egy éve. Én beszállok az autóba melléd, és ekkor meghallom a hangod, miként a nevemet ejted ki, és én újra és újra az eltévedt levegő után kapkodok. Most itt vagy mellettem. Hallom, ahogy beszélsz, megigéz, ahogy nézel. Mintha a kiesett idő soha nem történt volna meg. Miért beszélünk a múltról úgy, mintha nem fájt volna kurvára egyikünknek sem az elpocsékolt idő? Bárhova elmennék, ahol te vagy. Bármit megtennék, hogy ezt a mosolyt újra láthassam. Hazaviszel és megígéred, hogy írsz, amint hazaérsz. Én pedig rég nem érzett boldogságban fürdök, mert ha ez tényleg a valóság, nekem erre van szükségem. Meséltél magadról, a családodról, a kedvenc dolgaidról, minden apróságról, amit én tudni szeretnék rólad. A következő héten egyedül éreztem magam, mert üres volt a lakás, csak én voltam otthon. Nem akartál egyedül hagyni, így hát eljöttél hozzám. Csak néztük egymást. Én valami testen kívüli élményben voltam, mikor magadhoz húztál és gyengéden megöleltél. Szorosan hozzád bújtam a kanapén, miközben valami bugyuta sorozatot néztünk. És igen. Megcsókoltál. Először bizonytalanul, majd egyre felbátorodva. Istenem, ha egy pillanatra is fogalmad lenne, hogy mit is teszel velem. Minden büszkeségem eldobom, mikor veled vagyok. Rád néztem, és könnyes szemed fogadta értetlen szempárom. Megkérdeztem mi a baj, de te nem válaszoltál, csak magadhoz szorítottál és arcod nyakam hajlatába fúrtad. Ne csináld ezt, megijesztesz. Nem akarom, hogy neked bármi rossz legyen. Így hát anekdotázok a régi magunkról. Mikor az éjszaka közepén felhívtál, hogy minden rendben van-e velem, mert aggódsz értem, hiszen nem láttál egész nap. Vagy mikor kijöttél velem a mínusz fokokba sétálni, mert arra volt szükségem, hogy megfagyasszam az emésztő gondolataimat. Te ott voltál, mikor féltem vagy ideges voltam, és bátorítottál, hogy én igenis erős vagyok mindehhez. Ott voltál, mikor nem tudtam enni, és az éhhalál szélén leimádkoztál pár falat ételt a torkomon. Akkor is ott voltál, mikor este nem tudtam elaludni, csak hogy ne hagyj egyedül a gondolataimmal. Ott voltál mindig nekem, mikor szükségem volt rád. Aztán egyszer csak elidegenedtünk egymástól. Egyik nap még lelkesen meséltük egymás napját, a másik nap pedig veszélyes sebességgel kiszakadtunk egymás mindennapi rutinjából. És most egy év távlatából mégis itt fekszel mellettem. Nem lehet, hogy ennyi szenvedés hiábavaló legyen. Nem lehet, hogy nincs közös utunk ebben az életben. Most el kell, hogy engedjelek, mert már későre jár az idő, de egy utolsó csókot ellopsz tőlem, én pedig itt állok boldogsággal és szomorúsággal a szívemben. A következő napok szörnyen telnek. Nem látjuk egymást, de minden nap felhívsz, hogy hallhasd a hangom. Valami nincs rendben. Mintha nem is a te hangod lenne, mintha nem az az ember nézne vissza rám, akit én anno megismertem. Tele vagy fájdalommal és magánnyal. Szavaid átitatja valami méreg, ami az én érzéseimre is hatással van. Ismét találkozunk, és most is szebb minden, mint valaha. Hozzám bújsz, azt mondod, ne hagyjalak egyedül, azt mondod, szép vagyok, azt mondod ez most jó. Csókolsz, ölelsz, angyali tekintettel nézel rám. Én elhiszek neked mindent. Tudom, hogy amit most mutatsz magadból, az valós, hogy aki most vagy, az az igazi önmagad. Aztán ismét el kell menned, és kezdem érezni a ránk telepedő sötétséget. Telnek a napok és semmi mást nem adsz nekem, csak bizonytalanságot. Örökös tagadásban élsz. Megkértelek, hogy légy hozzám őszinte és ne játssz velem, mert azt tőled nem bírnám elviselni, abba beleroppannék. Bevallod, hogy nem vagy jól. Hogy önmagad árnyéka is megijeszt, hogy felemészt a magány. El sem tudod képzelni, hogy ezzel mennyi sebet okozol nekem. Hahó, akkor ki vagyok én neked? Én itt vagyok, hogy neked sose kelljen egyedül lenned, áldozatokat hozok érted, hogy neked mindig és mindenkor jó legyen. Odaadom neked a legjobb önmagam, csak hogy egy pillanatra is mosolyt csalhassak az arcodra. Olyan vagy, mint egy mágnes két pólusa, és sosem tudni, hogy éppen a pozitív vagy a negatív oldalad fordítod felém. Taszítasz vagy vonzol. Annyi fejfájást okoztál már nekem, annyi szívfájdalom van kettőnk neve mögött, hogy én egy újabb törést már nem bírnék túlélni. Én tényleg szeretlek. Tisztán és őszintén. Mindent megadnék neked azért, hogy boldog legyél, éppen ezért elfogadom azt is, ha nem én vagyok az az ember, aki kihozza belőled a legjobb énedet. Bár most azt mondod, senki nincs rád ilyen jó hatással, mint én, de tegnap még azt mondtad, hogyha elkezdenék komolyabban érezni irántad, akkor ne folytassuk ezt az egészet. Mitől félsz ennyire? Miért félsz érezni? Miért tagadod saját magad elől az érzéseket? Miért hagyod magadon eluralkodni a sötétséget? És mindeközben hagyod, hogy magam okoljam, mert nem érzem magam elégnek. És én szintén magam okolom amiatt, hogy képtelen vagyok téged hátrahagyni. Pedig tudom, hogy tovább kéne lépnem, hogy nem hagyhatok olyan embereket az életemben, akik megmérgezik minden egyes percemet. Fáj belátni ezt a gondolatot, és ami még jobban fáj, hogy minden indok ellenére, képtelen vagyok menni. Elmegyek hozzád. Magadhoz szorítasz, a világ összes csókját megadod nekem. Most boldog vagyok. Itt vagy, itt vagyok. Rajtam hagyod az illatod, ami minden egyes porcikámat az őrületbe kergeti. Látom, hogyan nézel rám, tudom azt, amitől menekülni próbálsz. Tagadásaid ellenére is tudom, hogy ilyenkor vagy a legőszintébb. De közben látom a szomorúságot is a tekinteted mögött, és a szívem nem viseli el ezt a tehetetlenséget. Megkérdezem, mi a baj. Te kikelsz önmagadból, hogy ne baszogassalak azért, amiért nincs jó kedved. Megijedek, hiszen nem láttalak még ilyennek. Én is megmondom, hogy sajnálom, ha az őszinte törődést te baszogatásnak veszed, máskor majd nem veszem figyelembe a szomorúságod. Azt mondtad, hazaviszel. Beültem melléd az autóba, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Megfogtad a kezem, megsimogattad a combom, összekulcsoltad az ujjainkat. Tudom, hogy ez nálad egy ’ne haragudj rám’ akar lenni, úgyhogy nyugtázom. Meg hát az érintésedre túlságosan szelíddé válok, és ezzel ismét magam taszítom csak a mélybe. Mielőtt elköszönünk, megcsókolsz. De nem nézel rám. Megkérem, hogy vezess óvatosan és hívj, ha hazaértél, mert aggódom érted. Túl feldúlt állapotban hagylak elmenni. A következő hetekben a bizonytalanságod határozott ellentmondásokba megy át. Ellentmondásos vagy saját magaddal kapcsolatban. Azt mondod, hiányzom neked, hogy szeretsz velem lenni és bárcsak mindig velem lehetnél, hisz ez minden, amire vágysz. De a másik pillanatban kulcsra zárod az érzéseidet és tagadod az egyértelműt. Fáj a fejem. Nem megy tovább. Ez már rég nem én vagyok. Hagyom magam lökdösni ide-oda, mint egy ócska kacatot, ami már senkinek nincs hasznára, mégis megtartják, mert szép emlékeket idéz fel, így hátha használható lesz még valamire. Szeretlek, igen. Minden faszság ellenére is azt érzem, hogy megadnék neked mindent. De nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki nem szereti saját magát annyira, hogy megadja magának az esélyt a boldogságra. Nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki hátráltat az életben. Te vagy az, akinek maga mögött kéne húznia. Ehelyett végig csak én fogtam a kezed és húztalak magam után, mint egy sérült kiskutyát, aki megmentésre szorul. Hát most én szorulok megmentésre, mert belefáradtam. Meg kell, hogy álljak. Belém juttattad a gyilkos mérgedet, amit nem tudok kiüríteni a szervezetemből. Bennem hagytad minden káros gondolatodat. Nem tudok megmozdulni, nem tudok tovább lépni. Nem tudlak hátrahagyni. Ennyi idő után, ennyi megélt fájdalom után sem tudom azt mondani, hogy nekünk vége. De már tudom, hogy nem ezt érdemlem. Nem adhatom valakinek oda mindezt a hatalmas szeretetet, aki ezt becsületlenül eldobja magától. És mégis folyton azon agyalok, hogyan tehetnék mindent jóvá benned. De jól ismerjük a mondást, miszerint nem tudunk megmenteni valakit, aki nem akarja, hogy megmentsék. Szörnyen fáj. Segíts, kérlek. Adj egy határozott indokot, hogy távozzak, hogy örökre elsétáljak tőled. Mondd, hogy menjek, mert ha nem teszed meg, magamtól képtelen leszek elindulni. Ha valóban szeretsz engem, engedj el, segíts útra kelni, mert ebbe én beleőrülök. Felhívsz, hogy szükséged van rám. Gondolkodás nélkül autóba ülök és levezetek hozzád. Reszketsz a rémálmaidtól. Megijedsz a nem várt törődéstől, ismét ellöksz magadtól, mondván, hogy miért foglalkozom veled ennyit, mikor te nem úgy viselkedsz velem, ahogyan azt megérdemelném, és ezt én is tudom. Csak éppen a választ veszítettem el valahol. Tudod, hogy nem vagy elég jó hozzám, tudom, hogy nem vagy elég jó hozzám. Az isten szerelmére, miért csinálom ezt magammal?! Hogyan tudok valakit szeretni, aki ennyire fél kimutatni az érzéseit? Az eleje óta halálra voltunk ítélve. Ezt már az elején is tudtam. Kicsit több mint egy éve azt mondtam neked, hogy kettőnk ügye egy süllyedő hajó. Te azt felelted, hogy lehet, de még nem süllyedt el. Te voltál az, aki fogta a kezem és kitartottál mellettem, akármilyen rossz is voltam veled. Éppen ezért van az, hogy nem tudok nemet mondani neked. Nem hagyhatlak hátra, mikor tudom, hogy sérült vagy. De azt sem hagyhatom, hogy magamnak okozzak mély sebeket, mert szeretni nem így kell. Minden erőddel azon kéne lenned, hogy láthass engem, hogy megérinthess, hogy elmondd, mennyire sokat jelent neked a jelenlétem. Emlékszel, mikor először mentem hozzád és te azt mondtad, legyek önző? Ne haragudj rám, kérlek, de most önzőnek kell lennem. Túl sokáig tartottam ki, míg más már rég búcsút intett volna. Ne haragudj rám azért, mert merem ettől többre értékelni magam, mert merem feltételezni, hogy én is megérdemlem az odaadó és feltétel nélküli szerelmet. Ne haragudj rám, ha tovább sétálok, hiszen nem téged hagylak hátra, hanem magamat indulok megkeresni. Mert melletted én is elvesztem, és úgy érzem, azt a részem talán örökre magaddal vitted. El kell indulnom a gyógyulás útján, mert ha itt maradok, akkor olyan leszek, mint egy drogfüggő, akinek te jelented a díler szót. Kurvára fáj, mocskosul szenvedek, képtelen vagyok belegondolni, hogy soha többé nem érinthetem meg remegő ajkaidat. De annyi esélyünk lett volna a szépre, a mi hibánk, hogy nem tudtunk élni az eséllyel. Úgyhogy most kérlek, nézd el nekem, hogy többé nem hagyom magam befolyásolni csak azért, mert szeretlek. Mert mától már neked sem szabad mindent. Mától sokkal erősebb vagyok. Egészen addig, míg meg nem hallom a hangod.

[parsorosok]

akárhányszor anyámmal főztem, háború lett belőle

Serdülő koromban már javában szorongtam és gyönyörű elméleteim voltak arról, hogy önállóságom híján, soha nem élhetek teljes értékű életet majd, tehát nincs létjogosultságom.

Ez úgy jön a főzéshez, hogy anyám akárhányszor meghívott segíteni neki a konyhában, én - a szorongásból és a magamról alkotott képből fakadóan (hogy én semmit sem tudok, bármihez nyúlok, az ott romlik el, ahol van, nem vagyok képes önállóan végezni a feladataimat) - annyira rettegtem, hogy valamit rosszul csinálok majd, és ezért anyám jól lebasz, és ezzel is csak azt bizonyítja, hogy életképtelen vagyok, hogy minden apró lépést inkább megkérdeztem tőle. Melyik tálba pucoljuk a zöldséget, mivel pucoljuk a zöldséget, hogyan, aztán hová tegyem, hogy tegyem, stb.

Ez persze borzasztóan lelassította a folyamatot: anyámnak rám is kellett figyelnie és a kajára is, amit éppen csinált. Nekem pedig az ő dühére is kellett figyelnem, és a magamban dúló háborúra is. Lassú voltam, mert nem arra figyeltem amit csináltam, hanem a bennem dúló harcot próbáltam csitítgatni és igyekeztem felülkerekedni rajta. Ha már a matek nem megy, legalább a krumplit pucoljam meg becsületesen.��

Ez kifele úgy csapódott le, hogy azért vagyok lassú, mert nem érdekel. Nem figyelek oda, kényszerből csinálom. Anyám erre kijelentette, hogy amelyik lóba, s asszonyba nincs serénység, azt megette a fene. És ha nem érdekel, akkor menjek és csináljak mást, de neki oda ne jöjjek, visszafele segíteni.

Szóval apámtól jött az Aaaadjon Isten! (mikor a matek nem ment), anyámtól meg a megevett a fene. Az én fejemben mind mind úgy csapódott le, hogy semmirekellő vagyok, sosem lesz teljes értékű életem és arról ne is álmodjak, h önállóan tudok majd bármit is csinálni. AAAaaadjon Isten, jót! Attól elbúcsúzhatok, mert engem már úgyis megevett a fene.

Hát szerencsére középiskolától elk0lt0ztem kollegiumbe es már nem kellett tőlük hallgatnom (nyilván addigra olyan szépen beéégett, hogy nem is kellett mondaniuk, magamtól hallgattam a magam hangján a fejemben, hogy milyen oltári barom vagyok és ne álmodjak nagyot, elégedjek meg a túléléssel). 

Beletelt egy kevés időbe (tizenévekbe), míg sok viszontagság, önkeresés, kisérletezés, családállítás, pszichoterápia, istenkeresés árán valahogy eljutottam arra a szintre, hogy úgy érzem, hogy van létjogosultságom, az életem az én kezemben van, irányíthatom ahogy akarom (vitatható, igen a szabadakarat, de ebbe most nem megyek bele. emberi dimenziókról beszélünk), legalábbis elérhetek dolgokat, amelyekről vannak elképzeléseim. Vannak céljaim, álmaim, merek egyáltalán álmodni olyan dolgokról, amelyekről álmodni sem mertem. Vannak már önálló gondolataim, lépéseim, nem esek kétségbe, ha döntést kell hoznom, nem futok barátokhoz, pszichológushoz, jóshoz, asztrológushoz, csontkovácshoz, nem családállítok minden apróság miatt. Megtanultam egyedül felállni a bukások után. Megtanultam bízni a saját erőmben, saját magamban.

És most, amikor egy olyan emberrel állok szembe, akiben azt a kicsi lányt látom aki én voltam - aki a konyhában segíteni próbál az anyujának, de még nem tudja, hogy simán lehetne önálló, próbálgathatná a zöldséget abban a tálban pucolni, amelyikben ő szeretné, úgy ahogyan ő szeretné, azzal a hámozóval, amellyel ő szeretné, mert igenis képes rá. Megteheti, nem béna, nincs amiért gyávának lennie, szó nincs róla, hogy esetleg ne lenne képes ezt önállóan megoldani. - ugyanúgy viselkedek ahogyan anyám tette: hisztizek, puffogok azon, hogy nem képes eldönteni, hogy a főtt kukorica csutkáját kézzel törje ketté, hogy az beleférjen a komposztos dobozba vagy a konyhakéssel vágja ketté. Amikor rákérdezek, hogy ezt miért oly nehéz eldöntenie, akkor azt mondja, hogy nem akarja, hogy a késnek baja essen, ezért nyilván eltörni lenne jobb, de nem tudja, hogy mennyire nehéz eltörni és bénázni nem akar. Azt is tudja, hogy féltem a konyhakésem ezért azt sem akarja elbaszni, és mivel nekem több tapasztalatom van abban, hogy a konyhakés elbaszódik-e a főttkukoricső vágásakor vagy simán el lehet törni késsel, ezért inkább megkérdezi.

Mire én 

1. kiakadok rajta és házisárkánnyá változok, aki nem képes megérteni, hogy miért nincs annyi önállóság egy emberben, hogy ezt képes legyen eldönteni egyedül. Vagy bátorság, önelfogadás: hogy akkor is megpróbálom eltörni, ha bénázás lesz belőle, mert a másikkal ezen valszeg vagy jót röhögünk, vagy ha kiröhög, akkor legalább kiderül, hogy akarok-e én együtt lenni egy emberrel, aki ahelyett, h segítene, kiröhög.

2. kiakadok magamon, hogy annak ellenére, hogy átmentem ugyanezeken a dolgokon (mondjuk azóta eltelt tizen, huszon év, de akkor is!) nemhogy segítsek rajta, de dühös vagyok rá, ripakodok, hisztizek, mint egy picsa, aki még nem látott ilyet (ehhez képest ismétlem: én vagyok ő, tizenévvel ezelőtt).

3. elgondolkodom azon, hogy hogy tudnék segíteni. Magyarázzam el neki, h tényleg nem kell hüjének éreznie magát, és képzelje azt, h ha egyedül lenne, hogy oldaná meg ezt a helyzetet.

4. felteszem a kérdést, hogy ha gyerekem lesz, hogy fogom elérni nála azt, hogy soha de soha ne érezze magát értéktelennek, hanem épp ellenkezőleg: azt érjem el, hogy merjen álmodni, önálló lenni (akár ilyen kis dolgokban is, mint a  zöldségpucolás), legyenek elképzelései, amelyeket önálloan hajt végre. Ne én kelljen megmondjam, hogy melyik tálat vegye elő és hogyan pucolja a zöldséget. Gondolja ki ő! Képzelje el, tervezze meg, legyen proaktív. 

5. felteszem a kérdést, hogy felnőtt nőként (bármennyire is akarjak segíteni valakin) beképzeltség-e azt mondani, hogy te, nekem, nem vagy elég. Ugyanazzal a tárgyilagossággal és józansággal, amellyel a munkáltató mondja ki a próbaidő végén az alkalmazottnak: látom benned a potenciált, tanulékony vagy, tanulsz is, proaktív vagy, kérdezel, minden esély adott arra, hogy szakember legyél egy napon. Erőforrás és idő hiányában azonban sajnos képtelen vagyok meghosszabbítani a szerződést. Javaslom, hogy keress egy olyan céget, ahol erre van keret.

Egyrészt őt féltem ilyenkor: kockázatos egy kezdővel ilyet tenni. Ha nem elég erős és bátor, akkor összeomlik: azt mondja, hogy ez csak megerősítése annak, hogy nincs létjogosultságom, értéktelen vagyok, nem vagyok elég és soha nem is leszek. Feladom. Ha elég erős és reálisan látja a dolgot, objektívan kezeli a helyzetet, beismeri, hogy a cégvezetőnek igaza volt: valóban idő és energia pazarlás mindkét fél részéről, ha továbbra is olyan közegben próbálkozik, ami nem az ő képességeire van szabva. Miközben olyan környezetben próbálkozhatna, ahol szívesen tanítják és értékelik a meglévő képességeit, tudását.

Másrészt magamat. És csak azért nem bocsátom el, és mondom ki, hogy VÉGE, mert látom a lepetézett ismerősöket, a korosztályomat, akik mind férjnél, gyerekkel, családdal, karrierrel, baráti társasággal rendelkeznek és akarva akaratlanul hasonlítom magam hozzájuk. És folyton az az érzésem, hogy nincs időm már tovább keresni és amúgy sem biztos, hogy kapok. Ráadásul legalább benne látom a fejlődés lehetőségét, a potenciált. Akkor miért engedném el? Ki az a hüje, aki egy ekkora lehetőséget elenged? Meg egyébként is: hogy van pofám elvárni a másiktól, hogy megváltozzon? (Nem ezt várom el, hanem azt, hogy legyen bátorsága megtenni, kimondani amit gondol. Egyáltalán legyen bátorsága gondolkodni). 

Ilyenkor racionálisan gyönyörűen végiggondolom, h miközben ő nekem szakmai segítséget nyújt, én segítek neki a belső megerősödésben, így párhuzamosan gördítjük majd egymást előre. És elkezdem látni rajta a fejlődést: hogy kérdez, olyasmin gondolkodik (ha nem is mondja, hanem nekem kell kiszedni belőle harapófogóval), amin eddig nem. Mégis szomorú vagyok és sokszor az az érzésem, hogy kettő helyett kell bíznom, kettő helyett kell gondolkodnom, terveznem, irányítanom. Mintha a teremtője lennék és nekem kellene kitalálnom, nemcsak a megoldást, hanem azt is, hogy mire kell megoldás.

Azt hiszem a bizalom hiányzik belőlem, most megint. Hogy meg merjek bízni abban a hangban, ami azt mondja, hogy 

a.) kitartás, türelem, és meglesz az eredmény. - aki életében valaha valaminek egyedül és önállóan fogott neki, megtanulta: az tudja, hogy az első időszak a fekete lyuk: amikor a befektetett energiánk töredéknyi részét mutatja az eredmény.

b.) engedd el és bízz benne, hogy találsz olyant, akivel közösen építkezhettek ugyanarról a szintről.

Mindkettő bátorságot és elkötelezettséget igényel. Nem tudom melyiket válasszam.

[vanegyjosztorim]

190404 - Felisút hazaút

Megszületett a fejemben az ötlet, hogy mindenképpen haza kellene menni a hétvégére. Az útjaim általában úgy néznek ki, hogy megveszem a jegyet, felszállok a vonatra, átszállok egy buszra, reményeim szerint leszállok otthon és kész. Igaz, majdnem 2 óra összesen, de teljesen megéri. 

Szóval. Megkímélve magam a sorbanállástól, a jegykiadó nénivel történő kommunikációs nyelv nehézségeitől, hogy hova, milyen jegyet, mennyiért akarok, illetve a hátam mögött szitkozódó népségtől, hogy miért nem haladok már, online vettem jegyet. Gyors, egyszerű és milyen elképesztően menő vagy, hogy csak előkapod a telefonod és már meg is van a jegy. 

Miután sikerült magaménak tudnom az utazásom eme elengedhetetlen kellékét, rájöttem, hogy igencsak sietnem kell a vonathoz. Mikor feltettem a lábam a buszra rájöttem, hogyha egy piros lámpánál is megáll, a hazautazásom már veszett ügy lesz. Szóval összefont ujjakkal szurkoltam, hogy kivételesen ne legyen egy hatalmas káosz a közlekedés így 4 óra tájban. 

Imám meghallgatást nyert, ugyanis pont elértem a vonatot és még maradt 5 percem. Gondoltam addig előszedek mindent a táskámból, amivel elütöm a vonatutat. Miután minden az ölemben volt (a fülhallgatóm, a könyvem, az irataim mert mindig megnézik, hogy tényleg diák vagyok-e holott úgy nézek ki mint egy 16 éves kamasz az arcom állapotát nézve, illetve a telefonom), kényelembe helyeztem magam. Úgy voltam vele, zenét hallgatok addig, ameddig el nem indul a vonat. 

Bedugtam a fülhallgatóm a telefonomba, szomorúan konstatáltam, hogy már csak 35%-on van szegénykém, elindítottam a zenét és bánatosan elkezdtem kifelé nézni az ablakon, mert az milyen jó. Erre teljes csend lett.

Akkor fogtam fel, hogy nem megy a zene, amikor hallottam, hogy valaki bejön a kocsiba. Ránéztem a telefonomra, hogy mi történhetett, üzenetet kaptam, vagy hív valaki csak le van némítva a telefonom? De nem! 

A telefonom úgy döntött, hogy fejest ugrik, tehát 35%-ról egyenesen a jól kib*szok veled és teljesen lemerülök fázisba került. Már éppen el akartam rakni, amikor sikerült felfogni, hogy dehát ezen van a jegyem! Talán egy kicsit pánikba estem, hogy most mégis mihez fogok kezdeni. Időm már nincs, hogy leszaladjak és kinyomtassam az automatából, tekintve, hogy abban a pillanatban elindult a vonat.

Az indulás után 10 percig még halál nyugodtnak tettetve magam próbáltam életet lehelni drága kipurcant készülékembe, de folyton csak nyavajgott, hogy töltést szeretne, ő nem fog nekem bekapcsolni, hogy merek elvárni ilyesmit. Ó te telefon, miért pont most teszed ezt velem. 

Felnéztem és kénytelen voltam felmérni a lehetőségeimet. A laptopom volt, ami elsőnek az eszembe jutott. Másodjára az, hogy nincs rajta internet, szóval nem ér semmit. Majd körbenéztem a fülkében, hogy is állunk emberügyileg. Az ajtó mellett (fülkés kocsi volt, mielőtt még valaki teljesen összezavarodna, hogy mégis milyen kísértetvonaton utaztam én) ült egy srác, aki ámbár kedvesnek tűnt, inkább olyan tekintettel nézett rám, hogy távozz sátán, tehát tőle nem akartam segítséget kérni. Vele szemben foglalt helyet egy kedves és idős bácsi, aki rejtvényt fejtett. Lehet, hogy egy hiperszuper internetképes telefon lapult a kockás bevásárlószatyorban a lábánál, bár én ebben nem hittem. 

Velem szemben viszont megtaláltam a tökéletes áldozatot. Egy fiatal nő, kezében telefon, ölében a laptop. Az egyik készüléken csak van bármilyen internet lehetőség. Aki ismer, az tudja, hogy nem erősségem a kommunikáció, főleg nem akkor, amikor tényleg szükségem lenne rá. Egyébként meg be nem áll a szám. 

Minden bátorságomat összeszedve megszólítottam és elkezdtem neki magyarázni, hogy mekkora szerencsétlen vagyok és nem-e tudna segíteni rajtam. Ekkor megkaptam a második “te biztos az ördög ivadéka vagy” nézést, de már nem foglalkoztam vele. Miután még kikérdezett, mint a hágai bíróság megkaptam tőle a telefonját, hogy le tudjam tölteni a jegyemet és valamilyen formában meg tudjam mutatni az ellenőrbácsinak, vagyis jelen esetben néninek. 

Amint megnéztük, hogy tényleg le lett töltve a jegy és a telefonja is meg tudja nyitni, ránéztem az én telefonomra, hogy na mi a helyzet, hátha. Nem hiszitek el, de a telefonom úgy gondolta, most már ideje bekapcsolni és 36 kemény %-ot mutatott. A nő kérdő tekintete kísérte az én döbbenetemet, de mondtam neki, hogy még ne törölje le a jegyet pls, mert nem biztos, hogy bekapcsolva marad ez a nyavajás. Amíg nem jöttek jegyet ellenőrizni, hozzá sem mertem nyúlni a telefonomhoz. Utána megköszöntem a nőnek a kedvességét. 

Bosszúból a telefonom ellen az volt a terv, hogy addig piszkálom és hallgatok rajta zenét, merítem az aksiját, ameddig tényleg be nem adja a kulcsot. Elhinnétek, ha azt mondanám, hogy hazáig, de még másnap reggelig is kibírta töltés nélkül? Hát én sem, pedig a piszok megcsinálta. 

A tanulság: Mindig legyen B-terved. A technológia jó, de meg is szivathat elég rendesen ha nem vagy rá felkészülve. Főleg, ha ilyen kis pimasz készüléked van. 

U.i.: Akinek az jutott eszébe, hogy miért nem töltöttem fel a telefonomat annak 1.: a vonaton nem lehetett telefont tölteni, amit nem is nagyon értettem de tényleg ez volt a helyzet, és 2.: a laptopról fel lehetett volna tölteni, viszont akkora stresszhelyzetbe taszított drága kis barátom, hogy nem tudtam gondolkodni.

Szóval köszönöm, hogy ha elmebetegnek is nézik az embert, vannak még olyanok, akik megmenthetik az utadat ha éppen ilyen szerencsétlen vagy! 

[hovirag21]

Az ilyen napokon, amikor ennyire hiányzol néha nem tudok mást csinálni csak elvonni különböző dolgokkal rólad a figyelmem. Tanulok, írok, akármi csak ne legyen időm gondolkodni.

De sokszor ez sem megy mert azt veszem észre, hogy megállok és bámulok ki a fejemből miközben pörögnek a kérdések, a jelenetek, a képek a fejemben.

Kurva idegesítő.

[gondolat-cafatok]

Levél #3

Szia kedves! Kicsit megkésve. De itt a levelem. Megírom mindegyik énednek. Az a tervem, hogy kiszabadítom azt a kis kalitkába zárt énedet. Hiszen, mindenki megérdemli, hogy boldog legyen. Te is. Te kis apró törékeny lányka, aki mégis az egyik legerősebb ember, akit eddig láttam.

Szerelmes vagyok Beléd. Tudod, mi a röhej? Hogy annak a kis énednek, aki el van zárva fontos vagyok. Szeret. Láttam. Csak szegény falak között él. Nem tudsz darabokra szakadni, a többi részed meg meghasadt szívvel, ragaszkodik egy másik emberhez. Tudod, mi a pozitív része? Hogy saját szememmel láttam, hogy fontos vagyok. A kicsi éned eldugva nyugszik most valahol a belsődben. De felszabadítjuk. Sokszor mondtam már, de van egy egész életünk rá.

Úgyis megígértem, hogy soha nem hagylak egyedül. Én mondalak az angyalomnak. De én próbálok vigyázni Rád. Mert látom benned azt, amit nem szabad veszni hagyni. Sok mindent látok, amiről neked fogalmad sincs. Nekem ez a képességem. Mindegyikünk lát valamit, de nem ugyanazt. És épp ezért látom azt, amit Te nem. Ez a mai üzenetem számodra.

Kitartással és sok idővel ki lehet menteni onnan, de csak, ha engeded. Ha nem engeded, hogy kiszabadítsuk, esélytelen. De hidd el, nem olyan érdekes az életem, hogy ne legyen időm ezen gondolkodni. Megteszem Kisszívem. Mert elszántam magam.

2018.12.23. (Vasárnap)

[e-lujza]

1 4 12 22

4; Igazából rengeteg időm maradt sajnos gondolkodni, szóval még sosem volt ilyen, hogy végre a kibaszott hétfő reggelt várjam, a munkát, a mélytorkos szopást, hogy csak fuvarleveleken és remittendán járjon a fejem. 12; Tök jó lenne, ha B írna. De csak hogy ne nézzem meg, és ő is napokat várjon egy egyszerű válaszra. Are we having fun?:)22; Változó. Nincs egy ideál, amit keresek. De nem tudom elviselni az egyszerű embereket. Akiknek a két mondatnál hosszabb szövegek megértése gondot jelent és erre tök büszkék hogy “Ohh, olvasni kell, akkor nem érdekel...:DDD”. Legyen valami szenvedélye. Valaminek éljen. Mindig kifogom a munkamániás, karrierista embereket egyébként, bármennyire szeretném őket elkerülni. Egyébként nem szeretnék hosszabban erről beszélni, mert most éppen mindenki hagyjon békén. Pedig tudnék sorolni dolgokat, amitől lehetne valaki crush. De nem fogok. Hihi.

[keke-vietnamban]

Búcsú Ha Giangtól és a tanítástól, no és a Coconut Lady története

Meséltem Nektek arról, hogy milyen sokakkal találkoztam, akik törlik folyamatosan haza a repjegyeiket. És írtam, hogy teljesen megértem, de hogy én mennyire szeretek otthon is lenni, jó lesz majd hazamenni is, stb. Hát… Végül megpróbáltam én is átrakatni a repjegyemet. Nem sikerült sajnos, de nagyon akartam volna. Csak még egy kis időt! Csak még egy pár hetet kérek!

Ez az ország szerelem! Komolyan! Amikor otthonról tervezgettem, a másfél hónap rengeteg időnek tűnt. Hát, itt annyi minden csoda van, hogy másfél hónap semmire sem elég. Főleg úgy nem, hogy egy hónapig ugyanabban a városban voltam. Ami nem mellesleg a legjobb döntés volt! Megdöbbentő, hogy mennyivel többet tapasztaltam meg így, hogy egy helyet fel tudtam fedezni alaposabban, hogy helyiekkel laktam, ettem és mozogtam! Mióta utazok le délre, nagyon sok emberrel találkozom. Ezek az emberek általában jópár hét alatt végigutazzák az országot, városról városra, hostelről hostelre mozognak és eddig minden alkalommal az derült ki, hogy sokkal több dolgot tudok a kultúráról, mint ők. Ők sokkal több helyet láttak, sokkal több nevezetességet néztek meg (és sokkal több pénzt költöttek el), mint én, de nekem milliószor többet ér, hogy tudom mit kell mondani, amikor koccintasz, tudom hogyan kell másik asztaltársaságokhoz megfelelően odamenni köszönni (értsd: inni), tudom mit esznek északon, középen és délen, tudom, hogy házasságkor a lány vagy a fiú költözik-e a másik családhoz, tudom hogyan kell kecskevért enni, hogy nem illik a tányérokhoz nyúlni az asztalon, tudom, hogy a vietnámiak bármikor tudnak szundikálni kicsit és azt is, hogy senkit nem érdekel, hogyha te alszol, ők fennhangon fognak énekelni melletted. És hogy voltam karaokezni! Többször is! Nem is tudom találkoztam-e mással, aki volt többször. Nem emlékszem, hogy meséltem-e Nektek a karaoke mániáról. Hihetetlen! IMÁDJÁK! A legputribb helyeken is van karaoke szoba. És általában szerelmes szomorú számokat énekelnek vietnámiul és feltételezik, hogy te is így szeretnél tenni és a kezedbe nyomják a mikrofont és nem teljesen értik, hogy miért próbálsz valami angol pörgős slágert találni helyette… Ami amúgy általában szinte lehetetlen, mert egy adott programról futnak a számok, amin 20 éves ismeretlen angol számok vannak csak. Esetlen Wannabe – Spice Girl vagy némi Backstreet boys. Szóval az ilyen élmények nekem sokkal sokkal fontosabbak és nagyon boldog vagyok, hogy ilyeneket megtapasztalhattam.

…

A Loop után még egy napot maradtam Ha Giangban, hogy legyen időm mindentől elbúcsúzni. Elmentünk még egyszer utoljára a kedvenc kis vízesésemhez, amiről lehet nem is meséltem Nektek. Ha Giangtól nem messze van egy pici vízesés, ami tündéri és talán ott voltam az egyik legboldogabb azidő alatt, ameddig Ha Giangban laktam. Mármint, általában nagyon boldog voltam, de ott még jobban. Azt az egyet leszámítva, hogy itt jöttem rá, hogy mennyi mindent kihagyok azzal, hogy csak ilyen keveset maradok ebben az országban.

Ami a tanítást illeti, be kell valljam, hogy nem fog hiányozni. Persze, jó volt csinálni és semmiért nem adnám az egész élményt és tapasztalatot, de mint már sokszor meséltem róla, nem volt egy egyszerű dolog. És ilyen rövid idő alatt (bármennyire is nem tűnt rövidnek az egy hónap, amikor otthon terveztem), az égvilágon semmilyen változást nem tudtam hozni. Voltak persze sikerélményeim, de általában egy borzalmasan monoton, kínzóan kötött módon történő oktatásról beszélünk, amiben képtelen voltam feloldódni. Egyszerűen nem akartam így csinálni. Nem akartam, hogy a gyerekek egyhelyben üljenek és utánam ismételjék, hogy „Charlie likes chips” minden értelem nélkül. Sajnos a legtöbbet egy kezdő tanárral, Há-val kellett együtt tanítsak az utolsó 2 hétben elsősöket és másodikosokat. Annyira kezdő volt Há, hogy nekem több tapasztalatom volt a vietnámi oktatásban, mint neki… És a vele való közös munka eléggé megviselt. Ugyanis Há gyakorlatilag semmit nem beszélt angolul (igen, ő angol tanár). Egyáltalán nem tudtunk kommunikálni. Szinte semennyit. De mindemellett pedig semmi tapasztalata sem volt, nem tudta mit is akar csinálni órán, csak mondta, hogy „Can you help me?” (meglepő, de ezt jól mondta!), amikor azt akarta, hogy most én csináljak valamit az osztállyal, de ezen felül semmilyen instrukciót nem adott. Mit csináljak…? Játszunk valamit? Azt nem igazán lehet. Ismételgessem velük, hogy ’father’ és ’fish’? Ezt meg nem akarom, mert elviselhetetlen és az óra további részében úgyis arra köteleznek, hogy ezt csináljam. Kövessem a tantervet? Oké, de mi a tanterv? Mikor ilyesmi kérdéseket feltettem neki, csak elveszetten nézett rám, mondogatta, hogy sorry, sorry és tudtam, hogy egyszerűen nem érti a kérdéseimet. Nem voltak a kezemben eszközök ahhoz, hogy olyan órát tartsak, amilyet akarok, mivel meg volt határozva mit kell aznap megtanulni, amivel szinte soha nem értettem egyet. Volt egy nagyobb jelenetem is Há-val, ami nagyon rossz érzés volt. Amúgy félre ne értsetek, kifejezetten kedveltem őt! Mint személyt. Mint tanár és kolléga voltak vele problémáim. De rengeteg. Mondta, hogy most akkor tanítsam meg ezt a mondókát a gyerekeknek. Borzalmas mondóka volt, unalmas és nem is hasznos, csak azon a héten már 4 osztálynak tanítottam 25-25 percen keresztül és szívből utáltam már azt a mondókát. És ismét azt kellett tanítanom! Ez abból állt, hogy felolvastam a sort, utánam mondták, ezt kb 10x aztán csak ők mondták, aztán csak a baloldali padsor mondta, aztán csak egy-egy ember. Mindig ez volt. És természetesen Há képtelen volt instrukciókat adni és megkérdeztem, hogy azt szeretné-e, hogy ismételjék utánam, vagy megpróbálják felolvasni maguktól segítséggel. Azt mondta „yes”. Persze tudtam, hogy úgysem értette a kérdést. Főleg mivel nem eldöntendő kérdést tettem fel. De a „yes” a felolvasás után hangzott el… Megkérdeztem még egyszer nagyon tagoltan és lassan: „repeat or read?” „Read.” Úgyhogy próbáltam erre rávenni a gyerekeket, ami persze képtelenség volt, mert kizárólag utánozni tudnak, nem tanítják meg őket arra, hogy maguktól megpróbálják én meg angolul nem tudtam ezt elmagyarázni nekik. Főleg mivel az instrukciókat szinte soha nem angolul kapják, az órák általában 90%-ban vietnámiul vannak, nem is figyelnek, ha angolul magyarázok valamit. Végtelenül frusztrált lettem az egésztől, utáltam, hogy csak annyi lenne a dolgom, hogy egy felolvasó és ismételtető gép legyek. Próbáltam Há-nak elmagyarázni, hogy ez nem jó, fogalmam sincs mit akarsz, mit csináljak, de ez nem megy így nekik, de nem akarok csak ismételgetni, amit persze nem értett, csak annyit látott, hogy nagyon frusztrált vagyok. Aztán kinyögött annyit, hogy azért nem tudják megcsinálni, mert még csak gyerekek. Ez persze nagyrészt igaz volt, de én kifakadtam, hogy „Nem! Nem! Ezek gyerekek, igen, de meg tudnák csinálni, bőven elég okosak hozzá! A borzalmas rendszeretek az, ami miatt nem tudják megcsinálni, mert gondolkodni azt nem kell, csak ismételni!” És szinte kiabáltam vele. És sajnos tudtam, hogy nem ért ez szót sem abból, amit mondok. Csak nézett rám rémülten és továbbra sem tudott semmit mondani, hogy mit is akar, mit csináljak. Valószínűleg nem is tudta persze. Itt volt a pont, ahol feladtam. Még 5 nap tanítás volt hátra. Így behódoltam, mivel nem tudtam a tanárral sem kommunikálni. Csak megcsináltam, amit kellett. Nem tetszett, de megcsináltam. (Hozzá kell tegyem, hogy másodikosokról beszélünk, persze hogy nem tudnak angolul olvasni! Nem is kell! Csak könyörgöm, ne az legyen a dolgom, hogy 45 percen keresztül szavanként ismételtetek egy borzalmas mondókát…)

Ezek az órák voltak, amiket nem szerettem. Nagyon ritkán volt olyan, hogy itt jól éreztem magam a gyerekekkel. Arra mondjuk rájöttem, hogy ha éneklek velük, amikor Há megkér, hogy csináljak VALAMIT, azt ők is szeretik, én is, Há sem ellenkezik. Azt szerettem. De ez csak pár perc volt. Persze ha 3-4 hónapig csináltam volna, rájöttem volna, hogy miket tudok még belevinni úgy, hogy én is élvezzem, nekik is hasznos legyen, beleilljen a tantervbe és ne kelljen a minimálisnál több instrukciót adni, mert Há úgysem tudna segíteni a fordításban.

 Na de vége a panaszkodásnak, voltak nagyon jó óráim is! A többi tanárral általában tudtam jól tanítani, csak Há-val volt végtelenül nehéz. (Amúgy mióta eljöttem már nem is taníthat többé. Egyszer bejött a fő tanár megfigyelni az óránkat vele, azt kiértékelték és azóta nem tanít…) A legfőbb problémám a korosztállyal volt. Nem véletlenül nem általános iskolai tanár szeretnék lenni. Nem tudok a kicsikkel mit kezdeni. Olyan aranyosak meg tele vannak szeretettel meg minden tetszik nekik! De… Nekem nem megy. Nagyon el voltam szomorodva, hogy ennyire nem megy nekem ez a tanítósdi, ilyen frusztrált vagyok tőle, pedig mindjárt tanár leszek… Aztán egyik héten végre megkaptam a nagyokat, az esti csoportot hatodik-hetedik-nyolcadik osztállyal! Valahol sokkal rosszabb volt, nem figyeltek, nem érdekelte legtöbbjüket, nehezebb volt fegyelmezni – de mégis, imádtam! Végre otthon éreztem magam a tanításban. Tudtam, hogy mit csináljak és hogyan, egyszerűen csak úgy jött belőlem természetesen! Annyira jó érzés volt! Megnyugtatott, hogy megy ez nekem. Csak másik korosztály kell. Itt egy jó tanárral tanítottam együtt, rögtön megkértem, hogy hadd játszak velük ezt meg azt, mindhárom játék nagyon jól sült el, mindent tudtam kontrollálni! Ez például nagyon jó volt. Nagyon sok másik pozitív élményem is volt persze! És összességében nagyon nagyon jó volt az egész tanítás és semmiért sem adnám a tapasztalatot! Ezeket csak azért mesélem el, hogy átadjam az érzést, hogy nem mindig volt móka és kacagás. Általában nem az volt…

 Arra gondoltam összegyűjtök egy-két apró érdekességet, amit a tanításkor tapasztaltam. Milyen nehézségeik vannak a vietnámi anyanyelvűeknek, mit tudtam ezekkel kezdeni, mi más nagyon az iskolákban (amikről még nem írtam), stb. A sok panaszkodás után inkább kis érdekességek. :) Íme:

1.)    Mivel a vietnámi nyelvben minden szó egyszótagú (igen!), ezért sok gyerkőc nehezen érti azt a koncepciót, hogy egy szó hosszabb mint 2-5 betű. Nagyon sokszor láttam, hogy a hosszabb szavakat szótagolva külön írják le, például: cho co lat. Mert nekik így logikus. Oviban is sokszor tapsolva tanulják a hosszabb szavakat, minden szótag egy taps, hogy közelebb hozzák a saját nyelvükhöz. Érdekesség, hogy Magyarország neve vietnámiul Hun-ga-ry. Így írják, szótagolva, és így is ejtik!

2.)    Mivel a vietnámiban nem minden mássalhangzó lehet szóvégi, plusz csak egyszótagosak a szavak, bizonyos angol szavak végét képtelenek kiejteni. Legjobb példa a chips. Csak addig tudják kiejteni, hogy chip. Az a sz betű a végén a legtöbb gyerek számára képtelenség. (Felnőtteknek is gondolom, de csak gyerekekkel dolgoztam). Ez a szó annyira problematikus, hogy nem csak csoportosan töltöttem el több percet vele minden osztállyal, hanem egyenként is mindenkit végighallgattam. Azt mondanám, hogy 30-35 gyerekből mondjuk 5-6 tudta kimondani az első pár próbálkozás után és nagyjából ugyanennyi volt, aki minden próbálkozás ellenére sem tudta kimondani, még ha percekig csak vele foglalkoztam sem. Azt találtam legérdekesebbnek, hogy ha megnyújtottam a magánhangzót, hogy chííííííííps, akkor ki tudták mondani! Úgyhogy az egyik módszerem az volt, hogy egyre rövidebben ejtettem velük az í-t. De nagyon sokszor tapasztaltam azt, hogy az utolsó rövidítés nem ment. Akkor már lemaradt az sz. Másik módszerem az volt, hogy azt mondtam: chip - s. Külön sz szótagot csináltam belőle, vagyis volt egy rövid szünet az sz előtt. Ekkor is ment nekik! De egyben nem. Harmadik és leginkább bevált módszernek azt fejlesztettem ki, hogy volt egy tábla, amire rá volt írva, hogy CHIPS. Itt letakartam az s betűt és kiejtettem, hogy chip. Majd még egyszer kiejtettem, közben gyorsan lekaptam a kezem az utolsó betűről és vicces arcot vágva, túljátszva hangosan odasziszegtem a végét. Ez tetszett nekik, mert viccesen örültem, ha tudták utánozni. Ez vált be a legjobban. Hasonló probléma az s betű a fish szó végén, azt mondják hogy „fi”, de itt kicsivel nagyobb arányban ment nekik.

3.)    Az F betű is nehézséget okoz. Van valami hasonló betű náluk is, de nem pont ugyanaz. Ezért amikor az F betűhöz értünk, még mielőtt a hihetetlenül izgalmas father és fish szavak végtelen ismételgetésébe kezdtünk volna, biztosra akartam menni, hogy a gyerekek ki tudják ejteni a kezdőbetűt. Járkáltam körbe és vicces arccal utánoztattam, hogy fffff, effff, fff. A legtöbbek hamar ráéreztek, de összesen három kisfiú (három különböző osztályban) nagyon megnevettetett! Úgy próbálták az f hangot reprodukálni, hogy morcos arccal, csukott szájjal agresszívan levegőt fújtak ki az orrukon. Annyira kellett nevetnem! Végülis olyan a hangja, ez igaz! Próbáltam nekik elmutogatni, hogy ne az orroddal, hanem a száddal csináld! De nem sikerült. Mert nincsenek hozzászokva, hogy angolul beszélnek hozzájuk, még úgy sem, hogy a beszéd nem volt fontos, mert mutattam is. Oda kellett hívjam a tanárt, hogy mondja el, hogy a szájával próbálja. Háromból kettőnek sikerült, a harmadikat nem tudtam rávenni.

4.)    Gyönyörű az írásuk! A legtöbben nem csak úgy írnak, hanem kalligráfiai csodákat alkotnak a füzetükbe. Kislányok és kisfiúk egyaránt! Ez nem is a legszebb, amit láttam, de ez a kislány megengedte, hogy lefotózzam:

             A legtöbben töltőtollal írnak, de az egyik másik iskolában, ahol csak egy napot tanítottam láttam, hogy kötelezően mindenki lila színű tollal írt.

5.)    Amikor kijavítanak valamit a füzetükben nem áthúzzák, mint mi otthon, hanem aláhúzzák. Ez szerintem nagyon furcsa és elég zavaró, mert csak még fontosabbnak tűnik tőle a rosszul leírt szó.

6.)    Minden hétfőn fehérben kell iskolába menni és kb egy órás ünnepség van reggel.

7.)    Mint már mondtam, egyáltalán nem értik, ha nem vietnámiul magyaráznak nekik el valamit. Bármennyire is mutogatsz hozzá, csak néznek rád és ignorálnak. Ha a tanár odamegy hozzájuk és elmondja vietnámiul, amit akarok mondani, akkor rögtön reagálnak. Meg sem próbálják kitalálni, mit is akarok nekik mutogatni/mondani. A legfőbb ilyen eset (és az egy sikerélményem, mert rájöttem, hogy tudom kiküszöbölni ezt a problémát) az volt, hogy mindig le kell másolják a tábláról a dátumot és a rövid szöveget, ami az aznapi óra anyaga. Amikor készen vannak jelentkeznek, a vietnámi tanár vagy én oda kell menjünk leellenőrizni, hogy helyesen írták-e le. És kb 30-40% az esélye, hogy van benne hiba. Ilyenkor kézzel lábbal mutogathattam nekik, hogy mi nem jó, odamentem a táblához, bekarikáztam amiről beszélek, mutogattam a füzetükre, semmi. Komor üres tekintettel néztek rám. De! Kicseleztem őket! Rájöttem, hogy ha leírom nekik egy papírra, amit ők írtak, teátrálisan áthúzom majd aláírom a helyes szót, akkor értik, sőt örülnek is és buzgón javítani kezdenek. Úgyhogy mindig volt egy darab papír a zsebemben erre a célra.

 …

Szóval elbúcsúztam Ha Giangtól és így el kellett búcsúznom nagyon sok embertől, akit nagyon szerettem. A legérzelmesebb búcsút Huyentől kellett vegyem, akiről eddig még nem is meséltem Nektek, pedig ő volt a kedvenc személyem Ha Giangban és örökre nagyon fontos marad számomra és csak nagyon remélem, hogy láthatom majd még őt. Engedjétek meg, hogy meséljek róla és a nagyon kedves történetéről Marcoval. Marcoról lehet már meséltem nektek, ő az olasz 31 éves fiú, aki Lennyvel, a 24 éves olasz lánnyal jött (ők nem egy pár!) és mindkettőjüket imádtam! Marco volt az egyik kedvenc önkéntesem. Most fejezte be a PhD-jét, ő egy már most viszonylag elismert paleontológus, aki a őshalakra szakosodott, azon belül is az őshalak idegrendszerének működésére. Zseniális szerintem. Egy ásatás miatt jött amúgy Ha Giangba, csak úgy szervezte, hogy előtte és utána egy hónapot taníthasson itt önkéntesként. Huyen pedig sokkal ismertebb számunkra a „Coconut Lady” néven, arra való tekintettel, hogy ő a tündéri gyümölcs- és kávéárus lány az iskola melletti kis boltban. Szinte biztos volt, hogy a nap bármely szakaszában valamelyikünk (az önkéntesek közül) nála ül és kávézik vagy épp egy kókuszt iszogat-eszeget. Nem meséltem erről sem, de eléggé kókusz függő lettem itt. Nem olyan nagyon olcsó, kb 370 Ft egy kókusz, de friss és ott helyben töri fel neked, kiiszod az isteni finom kókuszlevet, aztán kettévágja neked és megeszed belőle a húsát is. Azt hiszem Ha Giangban erre költöttem a legtöbbet. Persze kb 100 méterenként lehet így kókuszt kapni, de én hűségesen mindig a mi drága Coconut Ladynknél nyammogtam az itteni kedvenc gyümölcsömön. Huyenről azt kell tudni, hogy 30 éves, van egy 6 éves kisfia de sajnos megözvegyült, amikor a kisfia 10 hónapos volt. Azóta megnyitotta ezt mini útszéli üzletet és ebből tartja fent magukat a fiával. Fontos információ, hogy az angol tudása nagyjából 10-15 szóra korlátozódik. De egy angyal és imádom őt! És akkor jöjjön a tündéri összefüggés az említett két személy között. Mint mondtam, mindegyikünk ide járt. De Marco egyre többször eltűnt és szinte mindig itt találtuk meg. Gyanúsan sokszor találtuk meg itt. Aztán szépen lassan egyre többször be volt zárva a bolt, főleg esténként és mint kiderült Marco volt a hibás, hogy nem ehettem kókuszt, mert elvitte Huyent vacsorázni, aztán a fiával együtt egész napos kirándulásra, stb. Elkezdett olyan gyanús kérdéseket feltenni, hogy „Ti elvennétek valakit feleségül, akinek van már gyereke?” és hasonlókat. Mi meg nagyon örültünk nekik, mindenki imádta őket együtt. Egy pár hét után elhangzott Marco szájából az a mondat, hogy „Vicces lesz, amikor elmondom édesanyámnak, hogy van egy vietnámi párom és így hozzám tartozik egy 6 éves kisfiú is” – és nagyon nevetett! Íme egy kép róluk:

Hozzá kell tegyem, hogy ez egy kifejezetten nem jó kép róluk, de csak ez az egy van nekem, amin hárman vannak. Ennél mindhárman sokkal élettel telibben néznek ki. Huyen kifejezetten gyönyörű nő, ezen a képen ez nem jön át. És ennél sokkal fiatalabbnak is néz ki. Mindegy, képzeljétek el őket több élettel az arcukon!

Google translate-el beszélgetnek, meg a saját kis összeszokott nyelvükön. Marco buzgón tanítja őt angolul. Persze bármennyire is aranyosak és bármennyire is szeretik egymást, nem olyan egyszerű a helyzetük. Marco hazamegy egy hónap múlva és nagyon nem egyszerű Európába telepíteni egy még csak útlevéllel sem rendelkező vietnámi lányt és a fiát. De azért úgy tűnik meg fogja próbálni majd. Viszont addig is: visszaköltözik. Marco keresett munkát Ha Giangban, hogy vele lehessen! És ez szerintem gyönyörű! A fizetése tized annyi lesz, mint Londonban (mert ott dolgozik paleontológusként egy múzeumban), bár a költségei is, de nem bánja, mert az Unesco-hoz tartozik a munka, amit talált, az meg igen jó fog mutatni a CV-jében. Februárban visszaköltözik és minimum szeptemberig itt fog dolgozni. Szóval ez az ő történetük! Marco nagyban keresi a megoldást, hogy hogy lehetne letelepedési engedélyt kapniuk vagy Londonban (ami szinte esélytelen) vagy pedig Olaszországban.

Huyennel ugyan nem sokat beszélgettem, mivel nem volt közös nyelvünk, mégis hihetetlenül szerettük egymást. Mindig megölelgettük egymást, ha odamentem kávézni vagy kókuszozni és ugyan nem mondtuk és nem is beszélgettünk, de nagyon szoros kötelék volt köztünk. Amikor el kellett búcsúzzak, nagyon sírt és a minimális angol tudásával arra kért, hogy emlékezzek rá. Hát ezt az egyet mindenképpen megígérhetem!!!

Alig várom, hogy újra láthassam majd őt és a kisfiát, bárhol is legyen az ezen a Földön! Remélem Marco gondoskodik róla, hogy eljussanak Európába, bármennyire is lehetetlennek tűnik most (főleg a pénz miatt is, mégis hogy lehetne kókusz, kávé, gránátalma és körte árulásból két repjegyre valót összeszedni…). Titkon (vagy kevésbé titkon) mindannyian, akik ott önkénteskedtünk reméljük, hogy ott lehetünk az esküvőjükön Olaszországban és akkor nem csak őket, hanem mindenkit viszont láthatnánk!

 Puszi

[csacskamacskamocska]

Sosem fogom megtudni

Van ilyen amire egyszerűen nem lehet választ kapni és mindig csak egy feltételezés marad. Ez pl egy jóféle feltételezés. Hogy az egyik szerkesztő elolvasta egy munkámat és azóta konkrétan kedvesebben beszél velem. Korábban is tök normális volt, én kedveltem, de azóta valami megváltozott. Mondjuk úgy, hogy közelebb jött lelkileg. Na, nem annyira közel, csak közelebb. Tegnap két mondat volt ami beakadt, és bár időm nem volt rajta gondolkodni, de azért újra meg újra felbukkant a gondolataimban egy röpke pillanatra. Most megpróbálom letenni őket.

Egy barátnőm azt mondta, kellenek ezek mert legalább van amiért az ember ilyen olyan módon formában tartja magát. Mondjuk ez a kijelentés szembemegy egy rakás emancipációs meg pszichológiai csatakiáltással, de rám egyértelműen igaz. Persze szenvedni nem szeretek, szóval egy rendes reménytelen szerelem az legyen olyan, hogy az ember az irodában sóvárog, aztán hazamegy és éli az életét, és másnap reggelig szarik a Jóskapistára és legközelebb akkor jut eszébe amikor reggel sminkel. Ez egy tisztességes reménytelen szerelem. A többi nem az. A többit ki kéne húzni a lehetőségek listájából. A másik az ez volt:

Valahogy elkapott a sajnálat. Hogy tényleg, ez talán aránytalanul nagy büntetés, főleg ha valaki tulajdonképpen nem követett el semmit. És nem érdemes boncolgatni, hogy de így meg de úgy, és azért biztos volt egy kis ez meg egy kis majdnem olyan. A lényeg az, hogy ha valaki úgy érzi, hogy ő ebből az élményből kimaradt, azt az érzést nem lehet elvitatni. Ahogy mástól meg másfajta érzések vagy meggyőződések valódiságát sem lehet/szabad elvitatni csak azért mert mi hasonló helyzetben máshogyan éltük meg a dolgokat. Amúgy ez jó kis csapda, mert aki nem élte meg a szerelmet soha, nincs élménye arról a fajta közelségről, az nyilván tisztelni se tudja az érzést amit nem ismer. Szitokszóvá válik, mert csak a rossz oldalát látja. A visszautasítást, a reménytelenséget. Tényleg úgy megesett a szívem rajtuk és úgy elkezdtem tisztelni a férfiakat, akikkel a múltban kapcsolatom volt. Na, legalább ennyi hasznot hajtott, hogy rengeteg mindent olvasok össze. :D

Amúgy, tegnap furcsa nap volt. Volt benne valami üdítően tiszta belső nyugalom, meg rengeteg nosztalgia és azt hiszem nekem tényleg nem szabad ennyire túlhajtanom magam sem fizikailag sem érzelmileg mint az elmúlt hónapokban (de pláne években) mert egyre hosszabb lesz az idő, ami alatt regenerálódni tudok. A jó állapot az, amikor béke van, és vannak terveim, vannak dolgok amik érdekelnek és semmi, de semmi nem függ másoktól. Mármint persze, ilyen kölcsönösség lehet, hogy adsz tojást, én adok cukrot vagy sütünk együtt palacsintát, de se várakozás, se bosszankodás, se erőlködés ne legyen benne. Csak ez a mosolygás, ami most van. Annyi mindent kell még megírnom.

[furcsagondolatok]

Infinitus Amatio – 12. rész (+18)

“Nem marad más, csak a sötét..” A hazaút homályos volt. Nem tudtam felfogni hogy mi történt, de tulajdonképpen ez így is volt rendjén. Nem mi lettünk volna, hogyha minden úgy alakul, ahogyan az a nagykönyvben megvan írva. Hűek voltunk önmagunkhoz, és igazán megadtuk a módját. Engem szét csapott a drog, Őt a terhesség, gyors zuhany és alvás. Másnap az irodában mindenki gratulált. Pár napja a gépemen nyitva hagytam a Tifanny’s webshopját, több se kellet és máris elterjedt a cégnél hogy mire készülök. A főnök titkárnője Beata úgy érezte picit személyesebben is át kell adnia a gratulációját, szó szerint rám törte a férfi mosdó ajtaját.

Szóval elveszed? – Förmedt rám flegmán.

El. Zavar? Neked is van férjed.

Akkor nem kell aggódnom?

Mégis miért kéne aggódnod?

Hogy már nem lesznek kalandjaink.

Beata fél éve nem volt kalandunk mióta leszoptál kora reggel. Azt hittem világos hogy vége.

Rohadj meg.

Azt gondoltam ez el van rendezve ennyivel. Keres majd magának új szeretőt engem meg végre elfelejt. Rosszul gondoltam. Délután három fele a főnök üzent hogy látni szeretne. Ez fura volt mert sosem szokott külön behívni az irodájába. Mikor beléptem két dolog tűnt fel elsőre, az első hogy Beata zokog az íróasztal előtt, a másik pedig hogy az aktám az asztalon van. A következő gondolatom pedig csak annyi volt hogy erre csúnyán rábasztam. A nemi erőszakot nem tudta rám bizonyítani, de felfüggesztettek az irodai munka alól három hétre, és bekerül az aktámba. Kellett egy ital, nem csak egy hanem egy tucat. Írtam neki egy smst hogy ne várjon haza megbeszélésem lesz késő estig, és gyalog elindultam a belvárosba, ennél jobban már semmit nem tudok elbaszni, inkább szembe mentem az árral, hagyom hogy megtaláljon a baj.

_

A félig elsötétített szobában ültem, és a kislányunkra gondoltam. Már vártam, hogy megszülessen, a karomban tarthassam. Az anyai ösztönök, melyeket a személyiségemmel teljesen összeférhetetlennek hittem, egyre nagyobb erővel borították el az agyam. Már elkezdtük berendezni a gyerekszobát, elborult kismamaagyam  az Ikea összes hercegnős gyermekbútorát magáévá tette volna. Ő persze mindenben támogatott, elviselte minden rigolyám. Mióta igent mondtam neki, teljesen máshogyan viselkedett. Esténként a szexi hálóingem alatt finoman gömbölyödő pocakom simogatva merült álomba, ezekben a pillanatokban talán életünkben először éreztem, hogy fontos tényleg fontos vagyok neki… Merengésemből a telefon pittyegése riasztott fel. Ő írt. A hormonoktól amúgy sem épelméjű agyacskámban egyből megszólaltak a vészharangok..Megbeszélés? Földhözbasztam a telefont. Ó, de ismerős szöveg. Biztos valami külföldi luxuskurvával erősíti a nemzetközi kapcsolatait. Persze, hogy mást dug. Mindig is csak a nőkhöz értett. Pinából sosem elég. Nem tudom, hogy a hormonok játéka, vagy a régen eltemetett csalódások -amiket ő okozott- hatására, de beültem a kocsiba, és az irodájába mentem. A düh elborította az agyam, nem tudtam tisztán gondolkodni. Még azt se vettem észre, hogy a lifthez rohanva majdnem fellöktem Beatat, a nagyfőnök titkárnőjét. -Jajj ne haragudj. -Csak nem a vőlegényed keresed? -nézett rám gúnyosan. -Gyere, majd én segítek megtalálni. Bevezetett egy elhagyatott tárgyalóterembe. -Nézd, én erre nem érek rá, le kell tépnem a tökeit. -Ooh drágám, szerintem kár lenne azért a szép példányért. Szerintem is érdekelni fog, amit most mesélek neked… _

Mit keres egy összetört férfi a belvárosban este fél nyolckor? Semmi jót, az egyszer biztos. Először a régi törzshelyemre a Balti’sba tértem be, kikértem a szokásos whiskeym és vártam. Iszogattam a pultnál magányosan, és vártam. Régen nem kellett több mint negyed óra, az utolsó két évben maximum harminc perc. Nem kellett ennél hosszabb idő és máris a hálóba repültek a kiéhezett legyek, de ez most nem így történt. A telefonom folyamatosan rezgett, Ő keresett, de nem válaszoltam. Úgy éreztem hogy még a ma este van rá hogy ennél is jobban megnyomorítsam az életem, mert holnaptól kezdve mindent helyre kell hoznom. Felelősségteljesen szembe kell néznem azokkal a dolgokkal amiket elkerültem, vagy csak ignoráltam a létezésüket. De ma este még férfi leszek, ma este még új értelmet nyer az hogy ha lúd akkor legyen kövér. 13 nem fogadott hívás és két és fél óra várakozás után be kellett látnom hogy kiégtem. Rá kellett jönnöm hogy már nem vagyok 24 de még csak 28 sem, és hiába iszom itt liter számra a piát, hiába próbálok meg felszedni valami ribancot, nem fog összejönni. A mosdóba mentem és belenéztem a tükörbe. Egy részeg, túlnövesztett borostát viselő, csapzott hajú két lábon járó szerencsétlenséget láttam. Kiöregedtem kimentem a divatból, és már annyira sem vagyok jó hogy egy kóbor numerát összeszedjek mielőtt örökre lekötöm magam egy nő mellett. Kikértem egy ütős felest, aztán még egyet, végül egy harmadikat is. Éjjel 11 óra, a telefonomra nézek, még több nem fogadott hívás. Tárcsázni kezdtem egy számot, egy férfi számát, ha már egy nőt sem tudok felszedni, legalább valami értelme legyen annak hogy olyan részegre ittam magam, mint még soha.

_

Az a büdös ribanc! A rák egye ki a szívét! Őszintén bevallva nem is rá voltam mérges, hanem főként magamra és persze Rá. A szemét megint nem bírt a farkával. De mit is vártam tőle? A felismerés elemi dühvel öntötte el az agyam. Nem tudtam gondolkodni, csakis a bosszú járt a fejemben. Beata cinikus mosollyal nyugtázta, mikor hátrabaszva a székem felálltam. Biztos voltam benne, hogy hazudik. Az erőszakról legalábbis. De a többi.. Az üvegasztalt egyetlen halk roppanással pókhálószerű repedések öntötték el. A düh hihetetlen erővel töltött fel. Zsíros hajánál fogva csapkodtam a rücskös pofáját az asztallapba. Kapálózott, visított, de csak ütöttem és ütöttem, sikolyait a fülemben doboló vér elnyomta. Nem, nem lehet igaz! Nem úszhatja meg. Egyikőjük sem… Sejtelmem sincs, mennyi ideig tarthatott, míg a nő hasztalan rángatózása abbamaradt. Az asztalt vérfoltok borították, és akkor eszméltem rá igazán, mit műveltem. De már nem volt mit tenni.. Gyorsan felkaptam a táskám, leoltottam a villanyt és az ajtóhoz indultam. Ám hirtelen a földön találtam magam. A szemét kurva, még megdögleni se képes! A hajamnál fogva rángatott vissza a sötét szobába. Fájdalom öntötte el a hasam, mikor a cipője a pocakomba fúródott. Ki kell jutnom innen. Az adrenalin lüktetését még a hasamból kiszűrődő fájdalomnál is erősebben éreztem. Maradék erőmmel feltápászkodtam, megragadtam a karját, és a sötét helységben vakon lökdösni kezdtem. Egyenesen az ablak felé.. Mekkora mázli, hogy a nagymenő üzletemberek teljes panorámás üvegablakokkal veszik körbe magukat, hogy a beszűrődő fénnyel elfedjék a sötét lényüket. Most már nem a viszonyuk, hanem a babám járt a fejemben. Ha bármi baja lesz..a ribanc meglakol. Nem volt időm gondolkodni, a hasamból kisugárzó görcsöktől már könnyek borították el a szemem. Utolsó erőmmel löktem el magamtól Beatat, kitaszítva a mélybe. Lerogytam az asztal mellé. Halálfélelemmel telített sikolyai betöltötték a sötét éjszakát, egyre messzebbről és mélyebbről visszhangzott, míg végül nem maradt más, csak a csend. És a sötétség.

[csakhogymegismerj]

És pont. Így lesz és semmi kérdőjel.

Eddig folyton a szerelemen rágódtam. Hogy miért nem szeret senki, miért vagyok elviselhetetlen, miért vagyok olyan, amilyen. Mostmár nem érdekel. Ha mindent előre kitervelek az életemben, hogy mikor mit és hogyan akarom csinálni akkor legalább a szerelem legyen spontán az életemben. Toppanjon be váratlanul és maradjon sokáig. Másképp nem érdekel, kizártam, pont. De amúgy leszarom..komolyan. Nem akarok ezen filózni, el akarom magam foglalni, hogy ne legyen időm ezen rágódni, új társaságokat akarok megismerni, be akarok illeszkedni, változni akarok, hajat vágatni, művelődni folyton és folyton, többet tanulni, akarat erőt akarok, utazni, új barátokat szerezni, a régieket megtartani. Sok mindent akarok. Le akarom küzdeni a gátlásaim, végre szépnek akarom érezni magam, el akarom fogadni magam olyannak amilyen vagyok. De mi az, hogy akarom? Fogom! Szépnek fogom érezni magam, le fogom küzdeni a gátlásaim, el fogom fogadni magam olyannak, amilyen! Mert ez az újévi fogadalmam. És ha mást nem is, legalább ezt betartom. Megmutatom a világnak, hogy Kedves Kriszta vagyok. Hogy milyen az igazi Kedves Kriszta. Üdv világ, megérkeztem. Lassan teljes egészében rátalálok az igazi énemre. Nekem jót tesz a serdülőkor. Kellett az a sok hülyeség amit csináltam, hogy most úgy gondolkozzak, ahogy. Üdv világ, megjöttem. A nevem már említettem De hogy nehogy elfelejtsd Kedves Kriszta vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, mindent tudni akarok rólad. Hogy milyen a világ Skóciában, Picasso miért festett úgy, ahogy és Csontváry egyáltalán hogy lett festő. Napóleon hogy ivódott ennyire bele a történelembe, miért van az, hogy a honfoglalás dátumát jegyeztem meg a legkönnyebben? Ez jelent valamit?! Színházat akarok, jeleneteket, embereket megfigyelni, zenéket átérezni, filmeken sírni, gondolkodni, hogy vajon mit miért és a vertigo effekt vajon hogyan? Miért vonzódom a versekhez, miért szeretek írni, megtalálom-e az utam? Mindent tudni szeretnék. Üdv, megjöttem, mostmár rádbízom magam. Teljes egészemben, lényemben a tied vagyok.

[parsorosok]

Amikor 28 éve keresed

Hogy mivel kellene foglalkoznod, és megtalálod, aztán úgy érzed el vagy késve.

Ahelyett, hogy kibaszott hálás lennél érte, hogy végre megvan. És örülnél, hogy még csak az életed negyede telt el. Makkegészséges vagy. Szép, ép. Nincs családod, akiről gondoskodnod kéne, hogy még az is plusz teher lehetne a válladon. Májustól 4 órában fogsz dolgozni és a maradék idődet mind mind ennek a dolognak szentelheted végre: amit 28 éve vadászol.

Mostmár azt is tudod, hogy van létjogosultságod. Nincsenek negatív gondolataid.

Szóval ha ennyi mindennek kellene örülnöd, akkor mégis miért nem megy? Az öröm mármint. Helyette olyan mélységes keserűség költözik a szívedbe, hogy nem emberi. Amiatt, hogy úgy érzed lemaradtál. Lemaradtál a férjről, a gyerekről, tehát a család projektről teljes egészében. A karriered még sehol sincs, az egyetlen dolog amire van, az elképzelésed arról, hogy mit szeretnél. És most, hogy előtte állsz, neki kéne fogni megvalósítani, annyira belefáradtál a sok kudarcba, hogy emiatt nem megy. Mi a fészkes fenét csináljon ilyenkor az ember?

Miután szépen kipanaszkodta magát tumblin, szépen visszamegy és folytatja. Nem azért mert élvezi, nem azért mert van rá garancia, hogy jobb lesz. Nem azért, mert hisz benne. CSAK ÚGY!!!!!! AUTOPILOTBEN.

Szépen kicsomagolom az agyam és gondolkodni kezdek. Már nem határoznak meg a régi minták: hogy nincs létjogosultságom, hogy lassú vagyok, hogy nekem nem jár, hogy nincs értelme. Nem teszek fel többé olyan kérdéseket sem, hogy de mi van, ha rosszul csinálok. És azt sem akarom, hogy tutira sikerüljön. Egyelőre csinálom, hogy ne legyen időm ilyesmin gondolkodni.

[sudartcoaching-blog]

Iránytű útkeresőknek

Mindannyian a helyünket keressük a világban. Egy olyan világban, ami állandóan rohan, ahol nap mint nap rengeteg impulzus ér minket, és a lehetőségek olykor szorongatóan határtalannak tűnnek. 

Mint borsó és a héja

Azt a közeget, ami körülvesz és átölel, azt a társat, akivel kiegészítjük egymást, olyan barátokat, akikkel befejezzük egymás mondatát. És a helyünket keressük akkor is, amikor pályát választunk, vagy módosítunk, amikor egy új munkahely, egy vállalkozás, vagy kihívás reményében megválunk biztonságos és kényelmes pozíciónktól, és elindulunk felfedezni, mi rejlik bennünk. És akkor is, amikor harminc felé közeledve már komolyabb kérdések kezdenek bennünket foglalkoztatni, és már nem azt kérdezzük, hogy mit akarunk az élettől,  hanem lassan az kezd bennünket érdekelni, hogy az élet mit akar tőlünk, és mi dolgunk ebben a világban. Amikor már nem elég a jó fizetés, és a kényelmes iroda, amikor valami többet szeretnénk kihozni magunkból, értéket teremteni, hozzátenni valamit a világhoz, és megtalálni a szenvedélyt a munkában is. Amikor olyan minőségi, harmonikus életről álmodunk, ahol a munkánk nem akadályoz abban, hogy időnként lássuk a naplementét, vagy kifeküdjünk a rétre, és ne egy szürke irodába legyünk egész napra bezárva.

A gyerekkori álmoktól a valóságig

Bár valami égi sugallatra jómagam már gyerekkoromban tudtam, hogy pszichológus vagy (inkább és) újságíró szeretnék lenni, végül az én utam is kanyargósra sikerült, és bár néha még elkap a félelem és a megbánás az “elvesztegetett” évek miatt, valójában tudom, hogy minden pont úgy történt, ahogyan kellett. Jártam olyan főiskolára, ahol tíz tantárgyból talán egy, ha érdekelt, álltam tizenkét órákat eladóként, dolgoztam olyan cégeknek, amik kizsigereltek, olyan kollégákkal, akik folyton azt lesték, hogy mikor gáncsolhatnak el, de út közben mindig találtam néhány értékes embert, és mindig tanultam valami újat.

EMLÉKSZEM ARRA AZ ELŐSZÖR CSAK ALATTOMOSAN, GYOMORTÁJÉKON MOCORGÓ ÉRZÉSRE, AMIT AZ ÖNAZONOSSÁG HIÁNYA OKOZOTT, ÉS AMI AZ ÉVEK ALATT EGYRE MÉLYEBB FÉLELEMMÉ NŐTTE KI MAGÁT.

Partalannak éreztem a napjaimat, és egyre nyugtalanabban kerestem önmagam. És bár sodródtam, és belekaptam olyan dolgokba is, amiket aztán sosem fejeztem be, nem adtam fel, és töretlenül kerestem az utam. Tanultam lakberendezni, fényképezni, munka után cikkeket írtam, álmodoztam csokoládé manufaktúráról, kávézóról és saját könyvről is. 

A nagy ugrás

Öt évvel ezelőtt, huszonhét évesen aztán rájöttem, hogy hiába hittem azt, hogy mennyi lehetőségem van, valójában már gyerekként is pontosan tudtam, hogy emberekkel és szavakkal kellene foglalkoznom. Azt hiszem nem volt bátorságom hallgatni arra a belső hangra, és sokszor szerettem volna egyszerűen csak valaki más lenni, valaki más életét élni. Időbe telt, míg bele tudtam állni a sorsomba, és ezt azóta is tanulom.

Huszonhét évesen aztán összeszedtem minden bátorságom, és ugrottam. Bekötött szemmel, a semmibe. Az első évben két percenként akartam visszamenni alkalmazottnak. Hiányzott a közösség, az iroda, a fix fizetés, a keretek. Aztán lassan megszoktam, és megtanultam a kezembe venni az irányítást. A saját életem irányítását. Lassan építgettem a praxisomat, elkezdtem tanítani, tréningeket tartani, művészetterápiát, majd pszichológiát tanulni. És valahogy minden a helyére került. De legfőképpen én.

Tanulom magam

Nem mindig van időm mindenre, amit szeretnék, de annak, hogy a saját lábamon álljak, ára is van. Meg kellett tanulnom meghúzni a határaimat, nemet mondani, és ez a mai napig nem megy mindig úgy, ahogy szeretném. Nem vagyok szupernő, van, hogy elfáradok, de magam döntök a saját időmről, magamnak tűzök ki célokat, és magam építgetem az utat, amin aztán lépkedhetek. Ez nem mindenkinek való, és nem is gondolkodom úgy, hogy ez lenne az egyetlen üdvözítő út. Ha tudatosak vagyunk, és képesek vagyunk önazonosak maradni, akkor élhetünk kerek, teljes életet akkor is, ha történetesen egy multi alkalmazottai vagyunk, vagy ha az anyaságnak szenteljük az életünket. De nagyon fontos, hogy legyen valami az életünkben, amit szenvedéllyel csinálunk, még akkor is, ha az nem a munkánk. És ha arra vágyunk, hogy tegyünk valamit a világért, akkor ne legyünk restek elmenni önkénteskedni, vagy megtalálni a módját annak, hogy segíthessünk.

Rengeteg olyan emberrel találkozom, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak, de az elképzeléseiket valamiért nem tudják tettekre váltani. Akik évek óta azon rágódnak, hogy nem elég jók, akik félnek elhagyni a biztos, de langyos életüket. Sokszor azért, mert nincs meg a “hívás”, mert nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, mert nem találják az ügyüket. És sokszor azért, mert bár tudják, a félelem mégis legyűri őket. Sokszor a napok csak telnek, de nem változik semmi. Nem könnyű ebben a gyorsan változó világban tájékozódni, biztos pontokat találni, és bár sokszor érezhetjük úgy, hogy az életünk felett nehezen tartjuk a kontrollt, igazából a biztonságot csak önmagunkban találhatjuk meg. Sokan elmennek a kiégésig, addig a pontig, amíg lelki és fizikai egészségük lesz a tét. Pedig mindig dönthetünk másképp is. És az utolsó pillanatig biztonságnak tűnhet az, ami valójában egy börtön.

Az a fránya félelem, az csak egy érzés

Szerintem az nem baj, ha félünk, de van egy pont (hogy hol, azt mindenki csak maga tudja), amin túl egyszerűen össze kell szedni a bátorságunkat, és elkezdeni olyan életet élni, amilyet szeretnénk. Van egy pont, amin túl már nincs min gondolkodni, hanem el kell indulni, és meg kell próbálni. Akármit. Valami mást. Mert ezen a ponton túl a stressz, az elégedetlenség, a boldogtalanság, a magunknak tett, de be nem váltott ígéretek és a fiókban piehnő álmok visszaütnek. Nincs tökéletes pillanat, nincs kockázatmentesség, nincs ígéret, és nincs garancia. Kényelmetlen lesz, és piszok nehéz. Bizonytalan, és félelmetes. Vagyis életszerű. De ha elég kitartóan próbálkozunk, akkor előbb-utóbb sikerülnie kell. És sokszor csak akkor jövünk rá, hogy mi való nekünk igazán, és mi nem, ha már a fejünk búbjáig benne vagyunk. A sikereim mögött nem csak a kitartásom, a támogatóim, a tehetségem, de a kudarcaim és a sikertelen próbálkozásaim is ott állnak.

Coachként az elmúlt években rengeteg útkeresővel dolgoztam, és bár a végső életcélt megtalálni azt hiszem hosszú és nehéz út, és talán nem is érdemes ilyen nagy kérdésekre ráfeszíteni magunkat.  Sokszor elég, ha megvan egy jó irány, és onnan minden alakul a maga útján. Nem látjuk be az egész utat, de nem is kell, majd út közben artikulálódik a lábunk alatt. Töretlenül hiszek abban, hogy soha nem késő újra kezdeni, irányt váltani. Az élet az elágazó ösvények kertje, ahol nincsenek rövid és királyi utak, de vannak érdekes kanyarok, inspiráló útelágazások, és vannak jelzőtáblák is, csak sokszor elfelejtjük leolvasni az üzenetüket. Önmagunkat keresni és megtalálni nem azt jelenti, hogy minden tapasztalatot és tudást oda kell dobni, és mindent előlről kezdeni. Az én olvasatomban munkahelyet, karriert, irány változtatni annyit jelent, hogy felnőtt, önismerettel rendelkező emberként újra gondoljuk hogy miért vagyunk itt, hol a helyünk, és miben igazán vagyunk jók. A felelősség - ahogyan az egészségünkért, a kapcsolatainkért, az életminőségünkért is - egyedül a miénk. Persze a nagy ugrás, a bátorságpróba után többnyire azért valami mégiscsak megtart. És ahogy az ikonikus Zorba a görög című filmből is megtanultuk: kezdjünk el táncolni, a zene pedig majd megjön valahonnan.

Az eredeti cikkem a http://slowblog.blog.hu oldalon jelent meg.