#húsz óra

[magyarfilmekatolcettig]

Húsz óra - 1965. Rendezte: Fábri Zoltán. Főszerepben: Páger Antal, Görbe János, Keres Emil, Szirtes Ádám, Őze Lajos, Bihari József, Bodrogi Gyula, György László. https://podcasters.spotify.com/pod/show/magyarfilmekatolcettig

[munchausenparokaja]

Az EU és én

Húsz éve, 2004. április 30-án határozottan emlékszem, hogy péntek volt, az egri ciszterci gimnázium menzáján pedig – péntek, böjti nap lévén – meggyszósz főtt burgonyával. Sokszor ez volt péntekenként, a másik, ami gyakran volt, a mákos vagy diós tészta. Utóbbit rádiós tésztának hívtuk, a “kérsz rá diót?” konyhai kérdésből.

Mindig is utáltam a főtt krumplit, meggyszósszal meg pláne, és a legtöbbször valami tejfölös habarással készült leves előzte meg, a bélbolyhok legnagyobb örömére. Ebéd után haza, lecke letudva, hogy a hétvége csak a miénk legyen, majd vártuk az egész estés tévéközvetítést az EU-csatlakozásról.

A vacsora töklecsó lett, apám mindig is büszke volt a receptjére, azt mondta mindig, két dolgot tanult meg az apjától: hogyan ne legyen ő majd szülő és hogyan kell jó töklecsót csinálni. Am család kolbásszal és kakastaréjra sütött szalonnával kapta, én nélküle, böjti nap. Tejföllel pótoltam a szalonna és a kolbász keletkeztette űrt a tányéron és három-négy öcsém vágta szelet kenyérrel, aminek egyetlen ismertető jele az volt, hogy vastagabb, mint Matolcsy Ádám pénztárcája.

Már nyolc óra felé éreztem, hogy elmondhatatlanul elcsaptam a hasam, órákat szenvedtem magzatpózban a kanapén, miközben a tévében egymást váltogatták a politikai műsorok és a kabarék, akkor még nagy magabiztossággal különböztettem meg a kettőt, ma már ez nehezebb.

Éjfélkor himnusz, öcsém ekkor már órák óta alszik, Apa és Anya pezsgővel koccintanak, nekem ekkor, 15 évesen ez volt az első alkalom, hogy töltöttek egy fél pohárral. A koccintáshoz fel kellett kászálódnom a kanapéról, ami kiegyenesedést is jelentett, nem tudom, hogy ez vagy az egyetlen korty szénsavas ital, de még csak ott tartott Medgyessy Péter a tátogásban, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, én világcsúcsrészidőn belül ültem rá a vécére és jött ki belőlem minden, szerintem magyarországi EU-s állampolgárként az országban elsőként.

[paciember]

Orbán elrepül

Orbán Viktor repülőgépen menekült az országból.

Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga Orbán vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly József - meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

[hobbygilda]

Nem kell a Havast se, a stílusát se szeretni, de ez a mai posztja érdekös!

GULYÁS MÁRTON! TESSÉK AZ ALAPMŰVEKET ELOLVASNI!

KÉRJE KÖLCSÖN SANYITÓL A MIHANCSIK ZSÓFIT, Ő MAJD SEGÍT ÉS LESZ, AKI OLVAS!

Rövidnek kell lennem, mert az Ágnes azt mondja, hogy ha hosszút írok, azt nem olvassák el. A töpörtyűs sztorim, az ritka kivétel.

Szóval: ma délelőtt végre kihúzták a Havasné fogát, hazajöttünk, megebédeltem, aztán megkérdeztem magamtól, hogy nem kellene-e végignéznem Gulyás Márton interjúját Kőszeg Ferenccel a Partizánon, hiszen boldog-boldogtalan azzal foglalkozik? Végignéztem a rövidített, nagyjából 1 óra 40 perces változatot, és két megjegyzésem van.

1. Ez a Gulyás Márton pont olyan aprólékosan felkészült és totálisan tehetségtelen, mint a Sanyika. Ha hozzám járt volna az egyetemre, akkor tudhatná, hogy nem árt, ha fejben tartja azt a hírszerkesztői örök igazságot, miszerint mindig abból kell kiindulni, hogy az olvasó, illetve a néző először találkozik egy témával, ezért nem árt, ha legalább az elején összefoglaljuk, hogy mégis miről van szó. Ebből következően, mondjuk egy mai egyetemistának semmit nem mond -sajnos- a Szabad Kezdeményezések Hálózata, vagy az, hogy miképpen készült, és kiknek a közreműködésével a Beszélő, ki az a Magyar Bálint, aki létrehozta, majd tönkretette az SZDSZ-t, nem is folytatom. Szinte követhetetlen volt az első egy óra.

2. Ahogy elnéztem délután az internetet, ma Magyarországon a legfontosabb kérdés az, hogy Kőszeg Ferenc, a Helsinki Bizottság alapítója, támogatja-e a pedofíliát vagy nem. Nekem csak egy nagyon halk kérdésem van: se Kőszeg Ferenc, se a szorgalmas Gulyás Márton nem olvasta Thomas Manntól a Halál Velencében című könyvet, és hogy a jóisten faszába nem hozták szóba Nabokov Lolitáját? Hogy a picsába van az, hogy amikor azon polemizál két ember, hogy idős férfinek joga van-e erotikus kapcsolathoz egy fiatal lánnyal, és meg bírják állni, hogy ezt a két alapművet nem hozzák szóba?

Thomas Mann – most hagyjuk, hogy voltak-e homoszexuális hajlamai vagy nem – arról ír, hogy egy idősödő írót hogyan csábít el egy velencei szállodában a családjával ott nyaraló, lengyel fiúcska.

A Lolita nagyjából ugyanerről szól, azzal a különbséggel, hogy a csábító ebben az esetben egy fruska.

Végül: Gulyás Márton körülbelül olyan szinten van, mint annak idején a társam, Forró Tamás vagy ami a legrosszabb, Hajdú Péter, akik képesek voltak az összes, felírt kérdést feltenni, és gondosan ügyeltek arra, hogy egyetlen, kollégák által kiválasztott bejátszás se maradjon ki.

Na, azt azért nem állom meg, hogy ne írjam le, még Ágnes is egyetért velem abban, hogy Kőszeg Ferenc nem egy vén, demens, hülye. Mielőtt még vérszemet kapna valamelyik idióta a Fidesz környékén, csak ismételni tudom Kőszeg Ferencet: a pedofília tűrhetetlenül büntetendő, és nem állom meg, hogy ne ismételjem meg: hogy a büdös francba lehetett több, mint húsz percig beszélgetni egy ilyen kényes témáról anélkül, hogy szóba kerülne a Halál Velencében vagy a Lolita? Már elnézést, de azért ez a műsor mégse a Hír TV-ben ment le! (Ágnes: ,,A Kőszeg még a legelején megemlítette Babitstól a Halálfiai című regényt, de azt meg Gulyás nem olvasta.” Mentségére: én se.)

Majdnem elfelejtettem, miután végigszenvedtem a Gulyás Márton interjúját, lejöttem a kertbe, a diófa alá. Elkezdtem olvasni a húgomtól kapott, Az igazi (Márai Sándor) című könyvet, mire megjelent Havasné a tálcával. Libazsíros kenyér zöldhagymával, külön, kis tálkában a só! Hát állítsa valaki azt, hogy nem fejlődőképes az emberiség! Egyébként a sörért nekem kellett bemenni, de ez már tényleg apróság. (Az Ágnes megint riheg-röhög, vannak kedvenc hozzászólásai, de ezekre én fittyet hányok.)

[newlifeprojects]

vettem húsz zacskó ecetes kelly'st. igen, HUSZAT.

most azzal próbálom ennek az egészen kellemetlen ténynek elvenni kicsit az élét, hogy megegyeztem magammal abban, hogy minden zacskó chips másfél óra kerékpározásba kerül majd. lehet tippelni, hogy hányadik mínuszóránál tartok...

kit akarok átverni, mégis, kit?!

[otthonzulles]

Farsangi Jungle Party, Fővárosi Nagycirkusz,  1996. február 16.

"A magyar drum'n'bass színtér létrejöttét egészen pontos dátumhoz lehet kötni, ez 1996. február 16. Ezen a napon rendezték azt a partit a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol Palotai Zsolt egész este jungle- és drum'n'bass-lemezeket játszott.

Az este ráadásul Zsolt számára egy másik különleges pillanatot is tartogatott. “A lányom születése óta játszom egy-egy bulin csak drum and bass-t. Addigra lett annyi lemezem, hogy képes voltam egész este jungle-t nyomni. Előtte is raktam fel ilyen számokat, de az első kifejezetten drum 'n' bass buli pont arra a napra esett, amikor a kislányom született. A Nagycirkuszban került rá sor, este tízkor kezdtem, reggel hétig tartott volna. Aztán ötkor jött a cirkuszigazgató, és mondta, hogy mindenképpen abba kellene hagyni, mert a kacsák nem aludtak, tízkor viszont lesz egy fellépésük, regenerálódniuk kell. Nem tudok mit csinálni, itt egy csomó ember - válaszoltam neki. Visszajött egy perc múlva, nem szólt semmit, egyszerűen kihúzta az elektromos kábelt, kész... Ez öt óra egy perckor történt, és a kislányom hivatalos születési időpontja is öt óra egy perc!” - emlékezett vissza a Freee magazinnak 2002-ben."

[szaller]

ázsiai filmjeim (430-436.) - 2023. november

430. Hunt (Lee Jung-jae) Dél-Korea Kitartóan próbálkozom, de a koreai blockbusterek egyáltalán nem jönnek be nekem. A rendező jó sok kavarást próbált előadni, a kelleténél nagyobb tempóban, ami szerintem a feszültség rovására ment. Volt itt belügyes-külügyes kommandók rivalizálása, észak- és dél-koreai ügynökök harca (amerikai, japán, és thaiföldi kiküldetés közben), diáklázadás, puccs, mindezt időben előre-hátra lépegetve. Mondjuk ez az én hibám is, de kellett vagy fél óra, mire meg tudtam különböztetni a főbb arcokat. Kár, hogy ebben a filmben is mindenki hatalmas tuskó volt. Nem is tudom, hogy az egész ország ilyen faragatlan, vagy csak a forgatókönyv-írónak ennyire futotta. Nekem nem ez jelenti a szórakozást.

431. Special Delivery (Dae-min Park) Dél-Korea Jelentem, ebben is túltolták az erőszak-métert, de szerencsére nem ez volt a film lényege. Zenében kicsit a Drive-ra hajazott, képi világában a Baby Driverre, sztoriban meg valamelyik Transporter (vagy Taxi?) filmre, csak többnyire hétköznapi autókkal.

432. Spring Tide (Tian-yi Yang) Kína Tian-yi, avagy Lina Yang a Longing for the Rain (#305) után egy újabb nő-központú történettel jelentkezett, és ezúttal sem csalódtam benne. Három generáció egy fedél alatt. Három nehéz sors, három nehéz egyéniség, három fantasztikus színésznő. Az elején az újságíró anyuka volt központban, aztán kiderült, hogy a lányát a nagymama neveli, és tapintani lehetett köztük a feszültséget a levegőben. A nagyi már az első mondatával jól bemutatkozott, és ahogy egyre több jelenetet kapott, szépen kibontakozott az elcseszett élete, ami lassan az unokáét is elkezdte mérgezni. Az ablakon kibámulós nagymonológért a rendezőnek és a színésznőnek is díjeső járna!

433. Broker (Kore-eda Hirokazu) Dél-Korea A rendező alapján azt hittem, hogy japán, aztán mégsem. Kicsit döcögősen indult, második nekifutásra jobban ment (kb. a középső egy óra), de a vége nagy hülyeség volt. Amúgy a kritikusok meg a fesztiválok közönsége nagyon zabálják Kore-eda filmjeit, de nekem valahogy túl laposak. Ebben a két rendőrnő szájbarágós narrációja különösen irritáló volt (meg az egész történetszáluk felesleges volt). Közben látom, hogy kimaradt a naplómból az elcserélt gyerekekről szóló Like Father, Like Son (nem voltam elájulva tőle, de ennél azért jobb volt). Akkor legyen az a 434.

435. Joy Ride (Adele Lim) USA Ez egy nagy-nagy-nagy katyvasz volt, sztereotipikus bevándorló klisékkel, meg azok totális ellenpólusával, trágár humorral, ami kínai csajoknak főleg nem állt jól, és értelmezhetetlen történetvezetéssel. Ezen már az se ront ha elszpojlerezem, hogy az örökbefogadott kínai lányról kiderül, hogy koreai. Addigra megszoktam a nívótlan humort, és majdnem megsajnáltam őt. Az viszont nagy meglepetésként ért, hogy a filmben felcsendült Griff One Night című dala. Na, őt nagyon bírom!

436. Yanagawa (Lu Zhang) Kína Slow cinema, ami akár jó is lehetne, de itt csak értelmetlen félmondatokat hallunk. Azért összeáll belőlük valami szerelmi háromszög-féle, de nem hiteles, hogy az a lány mit kedvelt a két fiútestvér közül bármelyiken is, illetve húsz év után, hogyan veszi fel a fonalat szinte azonnal az öcsivel (egyébként nem ő volt az, akivel akkoriban járt). Fun fact: Yoko Ono a címben megnevezett városban született. Ezt a rendező fontosnak tartotta beleszőni a mesébe, pedig a város - vagyis "Japán Velencéje" - enélkül is éppen elég varázslatos díszletül szolgált.

folyt. köv.

[felvidek]

Cascadia

A társasjátékos közösség olyan, mint egy nagy, boldog csal... áh, kit akarunk becsapni, itt is táborok alakultak ki. Euró az ameritrash ellen, kooperatív játékrajongókra hobbiból vadászó kártyajátékrajongók, tiszta Mad Max. Nem beszélve a jobb- és balodali érzületű játékosokról azokról, akik véletlenszerűen sorsolnak kezdőjátékost, mint a barbárok. És ebbe a közegbe csöppent bele a Cascadia vadvilága, amiből az év játéka lett 2022-ben, pedig csak egy egyszerű kis számolgatós puzzle. Vagy nem is baj, hogy egy könnyű játékot díjaznak, mert a társasjáték definíciója nem a Gloomhavennél kezdődik, ami száz óránál többet vesz el az életünkből és az ukrán tüzérség is felhasználhatná a dobozát, ha katapultot építenének?

Szerintem egyáltalán nem probléma az elismerése, mert a Cascadia egy teljesen ártalmatlan, cserébe kedves játék, amire nem lehet haragudni. Csak éppen nem szabad tőle valami nagyon szokatlan és eredetit várnunk. Minden játékos egy saját kis nemzeti parkot hoz létre területlapkákkal és azokra helyezett állatokkal, az állatok kombinációi és az összefüggő területek nagysága után pedig pontokat kap. A saját körünkben egy területlapkát és egy véletlenszerűen hozzápárosított állatot veszünk magunkhoz a négy rendelkezésre álló opcióból és lehelyezzük a térképünkre. A játék végén az egyes fajok más-más módon hozzák a pontokat: a medvék például alapesetben párban járnak, a lazacok egymás után vonulnak, a rókákat minél több fajjal szomszédosan érdemes felhelyezni (de vannak bonyolultabb kombinációk is - tőlünk függ, melyik szabályokkal indítjuk a játékot). És... ennyi. Játékosonként számítva húsz kör után vége is, számolhatjuk a pontokat és akár egy újabb játékra is marad időnk, mert nem túl hosszú. A Cascadia pedig a témáján túllépve valójában egy könnyed számolgatós-kombinálós játék, ami csak nagyon ritkán frusztrál bárkit is: minimális munkával találunk egy ígéretes kombinációt, valósítsuk meg önmagunk!

Az újhullámos játékoknak akadnak slágertémái és népszerű mechanizmusai, a Cascadia minden létező pontot kipipál. Természeközeli témára épít. Mindenki harmóniában építi a maga kis rezervátumát és nem szólhat bele a másik stratégiájába. Meditáció van és békesség, árad a zen. Épp csak túljutottunk a Covidon, a világ gonosz hely, a társasjáték menekülés és nem feszültségforrás.

Ennyien játszhatják: Mivel a Cascadia gyakorlatilag egyfajta táblás játéknak álcázott solitaire, egyszemélyes kihívásai is vannak, amelyek állítólag teljesen jól működnek (ezt még nem próbáltam). Egyébként akár négyen is. A játékosok számával arányosan nő a játékidő, de nem egy hosszú játék - lassú tempóban, beszélgetős hangulatban is egy óra alatt vége lehet.

Ezért ajánlom: Az a játék, amit megmutathatunk és minimális erőfeszítéssel elmagyarázhatunk a laikus szülőknek, nagyszülőknek, nyolc- és tízéveseknek egyaránt. Szép, letisztult grafikája van. Cuki állatos-természeti tematika. A Fesztávnál gyorsabb és feszesebb (hahh). Ha valaki szereti ezt a stílust, meglepően sok tartalom van benne az egyéni kihívások és a pontozás-alternatívák (öt faj, fajonként négy-négy lehetőség) miatt. Ha kivágjuk a borítóból a szarvast, megspóroljuk egy miniatűr festmény árát, ezt kapják ki a kortárs művészek!

Ezért nem ajánlom: Minimális a játékosok közti interakció, legfeljebb úgy lehet megzavarni a másik játékát, ha elszedjük előle azt az opciót a négyből, amit be szeretne szerezni - de általában mindig akad két-három jónak tűnő lehetőség a négyből. Játék közben alig sejteni, ki áll nyerésre. Aki nem szereti a számolgatós puzzle-jellegű játékokat (Carcassonne, Kingdomino), meneküljön ettől is.

Korábban: Bevezető, Game of Thrones, Catan telepesei, Pippo, Munchkin, War of the Ring, Arkham Horror, Carcassonne, Ticket to Ride, Starcraft, Doom, Castle Ravenloft, Shanghaien, Lunch Money, Smallworld, Love Letter, Pandemic, Dungeon Lords, Dungeon Command, King of Tokyo, Bizzarie, Cyclades, Alhambra,Colt Express, Rune Age, Dominare, Coup, Avalon, Sheriff of Nottingham, Star Realms, Torres, Spyfall, Welcome to the Dungeon, Dice City, Camel Up, Scythe, Exploding Kittens, Viticulture, Spartacus, Saltlands, Onwards to Venus, Root, Kemet, Nemesis, 7 Wonders Duel, Mississippi Queen, Lords of Waterdeep, The Mind, Windward, It’s a Wonderful World, Kingdomino, Terraforming Mars, Tiny Epic Kingdoms, Path of Light and Shadow, Hellapagos, Unmatched/Legendák Ligája, Fesztáv, Adventourist, Dune: Imperium, Furnace, Pax Pamir

[angelofghetto]

Kötöttfogás 247. és Kádár országa

Dévényinek úgy egy óra körül van egy megszólalása, amit nem nagyon hagynak kibeszélni a többiek, de az elindított bennem gondolatokat, felhozott emlékeket.

Eszembe jut, mikor Jani bácsi már nagyon öreg volt, hányszor hallottam a piacon, a boltban, a munkahelyi kávésarokban a folyosón, hogy jaaaaj, mi lesz itt, ha nem lesz már, oda lesz a jó világ. Persze ehhez szorosan hozzátartozik, hogy a környező szoci országokban mennyivel vonalasabb volt a rendszer (a nagytesóról nem is beszélve), hogy a szlovák határőr, miközben az útlevelünket ellenőrizte, a fülkéből kifelé kiköpött, és azt sziszegte a fogai között “magyarszki kapitaliszt”.

Arra is emlékszem, mennyire felkészületlenül ért bennünket az ölünkbe pottyant marha nagy szabadság. Pedig azt tanították, hogy a kapitalizmus történelmileg túlhaladott, és lassan az egész világ rájön, hogy az egyetlen tökéletes társadalmi rend a kommunizmus, ahol mindenkinek jut, ahol a szükségletei szerint részesül az ember a javakból, de ahhoz még tudatilag fel kell nőnünk, hogy elszakadjunk az önző érdekeinktől.

Egyrészről hurrá, most majd lehet utazni, vállalkozni, utolérjük a nyugati életszínvonalat. Olyanokkal kecsegtettek, mint a hülye cukrászda Bécsben, de először szétverték a leghúzósabb ágazatokat: az élelmiszeripart, a mezőgazdaságot, a turizmust, a könnyűipart, de áldozatul esett a nehézipar és a bányászat is. Jól emlékszem a vájárból lett kisgazda képviselőre, aki könnyektől csillogó szemmel mesélte nekünk, mennyire hiányzik neki a karbidlámpa akkumulátorából a lábszárára csorgó sav érzése, mert az hozzátartozott a mindennapjaihoz, és a bajtársakkal megélt élet-halál összetartozáshoz.

Az is eszembe jut, hogy akkoriban én sem akartam rendszerváltást. A harmadik generáció voltam zsinórban, akivel kicseszett a történelem, a harmadik generáció, akinek nulláról kellett kezdenie. Nagyapám birtokát elvették, magas szintű jogi végzettséggel csak kézbesítő lehetett. Apám nem tanulhatott tovább, mint osztályidegen, csak hatalmas vargabetűkkel, önképzéssel, kitartó szorgalommal küzdötte fel magát oda, ahova másokat, a “jó kádereket” ejtőernyővel pottyantottak. Nem akartam, hogy újból boruljon minden, mert már leraktam valamit az asztalra, felépítettem egy fél karriert, és pontosan tudtam, hogy pénz nélkül alul leszek, viszont a lopásra soha nem vitt rá a lélek. Akkor se, ha senki nem látta volna. Meg is lett az eredménye, az a jó húsz év büdös nagy nyomor, ami a “lúzereknek” jár. Próbáltam mégis kihozni a legtöbbet, amit a szituból becsületesen lehetett. Közben a bőrömön éreztem, amit tanultunk a suliban a kizsákmányolásról, és amiből annyira untam dolgozatot írni, és láttam hozzám hasonló átlagembereket véres szájú, lelketlen kapitalistákká átalakulni.

És a negyedik megrabolt generáció a gyerekeimé, akiknek a derült égből kellett volna bejutni a fizetős felsőoktatásba, aminek a költségeit a hanyatló nyugaton születésüktől van módja gyűjtögetni a családnak, és van olyan fizetés, amiből ez kigazdálkodható.

Nekem senki nem mondja, hogy akinek a gengszterváltás idején hirtelen megszaladt, az mind becsülettel, mások kihasználása, átverése nélkül gyűjtötte a vagyonát, vagy nem volt a tűz közelében, abban a körben, akik már előre tudták, mikor indul a buli. Nyilván (szerencsére) van kivétel, akit tisztelni lehet, mert saját tehetségből, szorgalomból építette fel az életét. Nagy összegben mernék fogadni, hogy fájdalmasan kevesen vannak, és közülük egyre többen folytatják külföldön.

És eközben a magyar ugaron... “A gaz lehúz, altat, befed S egy kacagó szél suhan el A nagy Ugar felett.”

[apci-blog]

A fiatal hadnagy a Szaharában szolgál, idegenlégiós tisztként.

Amikor már nagyon hiányoznak neki a nők, így szól a húsz éve ott szolgáló őrmesterhez:

- Mondja, mit csinál itt az ember, ha hm, nőre van szüksége?

- Nem érünk mi rá ilyesmire hadnagy úr, nehéz a szolgálat.

- De ha végleg magukra tör a szexőrület?

- Hát akkor ott a teve.

- Oh, te mocskos fantáziájú disznó, te elállatiasodott barom! - ordít a hadnagy, és otthagyja az őrmestert.

De telnek, múlnak a napok... hetek... és egy éjjel a hadnagy beoson a teveistállóba. Fél óra múlva félig agyonrúgva, vérző fejjel és lankadt végtagokkal talál rá az őrmester. Jajgatva kérdezi tőle:

- Mit is mondott erről az eszeveszett tevéről? Maguk, hogy csinálják? Én nem bírtam vele!

- Hát úgy mondtam volna hadnagy úr, ha hagyta volna befejezni a mondatot, hogy ha ránk tör az őrjítő vágy, felülünk a teve hátára, és innen húsz kilométerre van egy príma kupleráj, gyönyörű nőkkel...

/nem Rejtő! /

[fouldchildtiger]

Főhajtás XI.

„m. s.”

Az ideológiai mindentudás megszállottjai – így jellemezte Bibó István a kommunistákat (Fogalmazvány, 1956. október 27.). Pontos és tárgyszerű minősítését nem ismerhettem a hatvanas évek derekán, csak a nyolcvanas évek végén sikerült hozzájutnom a magyar filozófus és politikus Svájcban megjelent négykötetes életműkiadásához. De 1956. november 4-e árnyékában is a hazámban élni akaró ifjú bölcsészhallgatóként nem csupán a pártunk és kormányunk által engedélyezett szövegek olvasásával próbáltam tájékozódni a világban.

Ismerősöktől kaptam kölcsön Márai Sándor Egy polgár vallomásai című regényes önéletrajzát. Este kezdtem el olvasni, mire hajnalodott, a végére értem. Lebilincselt, felzaklatott a mű. Nagyanyám, édesanyám kamaszkoromban hallott történetei keltek életre bennem.

Próbáltam tájékozódni. A Magyar Irodalmi Lexikon 1965-ben megjelent második kötetében ezt olvastam: „M. az új korszak hajnalán is görcsösen ragaszkodott a történelmileg már lehanyatló polgári élet- és irodalomszemlélethez, amelynek fiatal korában lázadója volt, s nem tudott továbbfejlődni haladó irányban.” Hála istennek! – gondoltam.

Bibó István véleményét a kommunistákról 1965-ben nem ismertem, de arra, amit a kommunisták által bebörtönzött, megalázott magyar filozófus és politikus már régóta tudott, engem is megtanított 1956. november 4. Tudtam: a kommunistákkal nem lehet tárgyalni, de a kommunistákkal tárgyalni kell. Nagy tekintélyű irodalomprofesszoromat, Király Istvánt az egyetem folyosóján állítottam meg, és tudatlanságnak álcázott agresszivitással kérdeztem őt: az egyetemen miért nem tanulunk Márai Sándorról?

A válasz egyértelmű volt és letaglózó: „Márai Sándor kihullott a magyar irodalomból. Márai Sándor nevű magyar író nincs.”

Ma már tudom, hogy Bibó István ítélete – „a kommunisták az ideológiai mindentudás megszállottjai” – milyen pontos meghatározása az emberi értékeket módszeresen és tudatosan pusztító mételynek.

A hatvanas–hetvenes években próbáltam Márai-köteteket szerezni. Első szerzeményem a Napló (1943–1944) első kiadása volt. Nem sokkal később, a hatvanas évek végén Ausztráliába, ott élő lányaihoz költöző idős rokonomtól (a hölgy még húsz év múlva is, kilencvenéves korában Arany János-idézetekkel tarkított, gyöngybetűkkel írott leveleket küldözgetett itthon élő barátnőinek) kaptam meg a Füveskönyv 1943-as kiadását.

A hetvenes években – Babits Mihály Amor Sanctusa mellett – a Füveskönyv volt mindennapi esti olvasmányom. Néhány oldal, néha csak néhány verssor – de minden este a múlt illatát szívtam magamba elalvás előtt.

A Füveskönyv újra és újra elolvasott Ajánlásából tanultam meg érteni a világot. „Ezt a könyvet ajánlom Senecának, mert arra tanított, hogy erkölcs nélkül nincs ember. És Epiktétosznak, mert megtanított arra, mi van hatalmunkban. És Marcus Aureliusnak, aki megtanulta Epiktétosztól, mi az, ami hatalmunkban van – és türelmes volt. És Montaigne-nak, mert jókedvű volt, és nem törődött vele, mi lesz művével a halál után.”

1957 őszén vásároltam meg Montaigne esszékötetét. Tucat évig érintetlenül pihent a könyvespolcomon. Márai Sándor arra biztatott: vegyem kézbe. Azóta is szaporodnak a könyvben a ceruzával aláhúzott, megjelölt gondolatok, mondatok. „Minden pillanatban elképzelem az utolsó óra ütését… és szünet nélkül zengetem magamban: »aminek egyszer meg kell esnie, megeshetik ma is«.” (Lehet, hogy Hamlet Helsingőrben olvasta Montaigne-t? „Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.”)

És ki az az Epiktétosz, akitől Márai Sándor azt tanulta: mi van hatalmunkban? Antikváriumban került kezembe a Kézikönyvecske 1942-ben megjelent kiadása. (Márai Sándor ebben az évben írta a Füveskönyvet!) Esténként mondatról mondatra haladtam Epiktétosz művében. És szokásomtól eltérően tintával húztam alá az utolsó mondatot: „Anytos és Meteios megölhetnek, de ártani – nem tudnak nekem.” (Évekkel később – ceruzával! – tanulságul magamnak a lap aljára írtam: „Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.” Lukács evangéliuma 12,4.)

És Marcus Aurelius? Elmélkedései 1974-ben jelentek meg, akkor olvastam, akkor húztam alá a következő mondatot: „Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek!”

Márai Sándor egyenes volt. Vállalt magányát, lelkében őrzött emberi, erkölcsi és politikai értékrendjét halála pillanatáig nem adta fel. Egyenes volt, és megfogadta Marcus Aurelius tanácsát: „ne zúgolódva nézz szembe a halállal…”

Kiegyengetett milliók glóriázzák (vagy becsmérlik) ma irigyelt egyenességét.

Először 1976-ban olvastam Seneca Erkölcsi leveleit. Márai Sándor Füveskönyve volt az iránytűm. „A legtöbben nyomorultul hányódnak a halálfélelem és az élet gyötrelmei között, élni nem akarnak, meghalni nem tudnak.”

Hazánkban régi gond; Petőfi Sándor 1848 januárjában kétségbeesetten így harsonázik: „Élni nem tudunk, és halni nem merünk.” Egyetemi hallgatóimnak 1976 őszén arról beszéltem: Az nem lehet, hogy annyi szív… És Petőfi versét magyaráztam: az lehetetlen, hogy úgy tengődjön a nemzet, hogy sem meghalni, sem élni nincs bátorsága, és ostobán meghunyászkodva tudomásul veszi, hogy hosszú haldoklásra ítélte a nagyhatalmak összekacsintó, cinikus galádsága. 1848-ban – mondtam. És a Szentírást idéztem: „Akinek van füle a hallásra, hallja.”

Márai Sándor az elvei szerint élt. Becsületesen akart élni, és tudott becsületesen meghalni. Senecától tanulta: erkölcs nélkül nincs ember. Márai Sándortól tanultam, hogy ifjú magyaroknak Senecát kell idézni: „A halandóknak szerintem senki sem tesz rosszabb szolgálatot, mint aki a filozófiát pénzre váltható mesterségként tanulta meg, s másként él, mint ahogy élni tanít.”

1956-ban megtanultam: erkölcstelen írástudók, talmi filozófusok, gerinctelen politikusok, akik nem úgy élnek, ahogy másokat élni tanítanak, bármikor hajlandók megtagadni korábban vallott hitüket, eszméiket, pillanatnyi érdekeiknek megfelelően cserélgetni álarcaikat, féregként elárulni hazájukat.

Évtized múlva került kezembe Márai Sándor 1941-ben készült fényképe. Hátoldalán Márai Sándor kézírása:

Körözés esetén:

Magasság: 183-

Súlya: 81-

Kora: 41-

Különös ismertető

jele: gyanakvó

álneve: m. s.

1942-ben ajándékozta ezt a képet Márai Sándor Mezei Máriának. Akkor írta a fénykép hátoldalára: Körözés esetén.

A nácik elől Leányfalura menekült, a kommunisták elől Itáliába.

Engem valamikor a múlt század hatvanas éveinek végén tanított meg arra: legyek gyanakvó. De a Füveskönyv ajánlása alá már három évtizede ceruzával feljegyeztem Seneca bölcs mondását: „Egyformán hiba mindenkiben bízni és senkiben sem.”

Magyarországon éltem a 20. század második felében. A Füveskönyv segített tájékozódni. „A sztoikusok már nem parancsoltak Rómában, a keresztények még nem uralkodtak.”

Múlt idő a 20. század, jelen idő a 21. A sztoikusok már réges-rég nem parancsolnak. A keresztények még mindig nem uralkodnak.

Este van. Megint este. Kezemben Márai Sándor Füveskönyve. Magamba temetem, álmaimban fényesítem az elalvás előtt olvasott mondatot: „Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”

Éjszaka felriadok. A hajnali derengésben olvasgatok: „Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”

Márai Sándor 1942-ben írta a Füveskönyvet.

Az ideológiai mindentudás megszállottjai tévedtek: Márai Sándor nem hullott ki a magyar irodalomból.

Üzen a múltból.

Szigethy Gábor

[lechdasompunt]

Day Two

Hosszasan tudnám ecsetelni, hogy ebben a luxusvityillóban milyen szuper első éjszakánk volt, már ha az lett volna. Az állat hajnali kettőkor energiavámpír üzemmódba kapcsolt, majd miután mindkettőnket jól felébresztett, odaállt az ajtóba. Hogy nem hiszem el, hogy rájött a brunyálhatnék. Na jó, menjünk. Leballagtam vele egy szál pizsamában, melyre a csípős wetter ébresztett rá. Gyönyörű csillagos volt az ég és a távolból néhány kolomp hangja hallatszott. Szerencsére hamar elvégezte a dolgát az eb, így mehettünk vissza a melegbe. Hatra állítottuk a vekkert, mert a reggelit héttől lehet elkölteni. Szokásos svédasztal, mindenféle édes és sós finomsággal az olaszok ízlése szerint. Rendesen beettünk, mert a tapasztalatok szerint túra közben ez kitart. Első igazi napunk célja a Passo di Giau és a Cinque Torri sziklaformáció volt. Nem voltam boldog, hogy egy óra húsz percet kell ehhez vezetni, de üsse kő. A Passo alapvetően hágót jelent és ezen felül mocskos sok szerpentint. Nem tudom miben különbözött az út első fele a másodiktól, hacsak nem a kitáblázott 29 kanyartól, amin felkaptattunk a kezdőpontra. Országúti kerékpárosok, veterán autósok használják és unatkozó milliárdosok Ferrárizgatnak ezeken a pályákon. Könnyen megtaláltuk a menedékházat, aminek a parkolójából indul a körtúránk. Egy finom eszpresszó és az elmaradhatatlan brunzolás után neki is veselkedtünk az útnak. Szembe haladtunk, majd balról kerültük a Ra Gusela csúcsot, mely nagyon jellegzetes formával bír. Az ösvény meglehetősen köves és kacskaringós volt, nem beszélve arról, hogy fel le hullámvasútaztunk. Körbe gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé, miközben haladtunk az ösvényen. Nagyjából négy kilométert követően kaptuk meg az első komolyabb mászást. Viszonylag stabilan, de meglehetősen keményen emelkedik az út egészen fel a Rifugio Averau-ig.

Kriszti és Mellon is abszolválta a távot eddig, ahonnan már kevésbé lesz durva. Idefent elég sok hó maradt az előző heti váratlan időjárásból, így a kutya hempergéssel tudta lehűteni a kedélyeit. Miközben ereszkedtünk a Rifugio Scoiattoli felé, végig a Cinque Torrit figyeltem.

Hogy változik a szögeknek megfelelően ez monstrumegyüttes. Maga a formáció a majdnem szabályos kockáival nagyon impozáns látványt nyújt a háttérben magasodó sziklákkal. Többször megálltunk, hogy elkészíthessük a tökéletes képet róla. A hüttébe betérve eldöntöttük, hogy tartunk egy kis pihenőt és megkajálunk. Mindketten levest, majd szarvasgombás raviolit és gombócválogatást rendeltünk az elmaradhatatlan skiwasser kíséretében. Laza kis kajára számítottunk, ehelyett bevertünk vagy 5000 kalóriát fejenként.

Még szerencse, hogy durva mászás nem lesz már. Hihetetlen amúgy, hogy ezekben a hüttékben milyen finomakat főznek. Fizetés után el is indultunk, majd a Cinque Torrit balról kerülve egy hasadékban találtuk magunkat. Megtekintettük a földbe vájt világháborús bunkereket, hiszen a Dolomitok, amolyan természetes erődként is szolgált. Tovább haladva az út egyre kacifántosabb lett. A lefele szakaszok iszonyat meredekek, kövesek és technikásak voltak. Fel is tűnt, hogy egy pároson kívül erre senki sem megy. Hamar rájöttem, hogy a track pontatlan így a jelzésekre kell hagyatkozni. Ezzel csak annyi baj volt, hogy annyira le voltak kopva a kövekről, hogy nagyítóval kellett keresni. Szerencsére az ember idővel már egészen más jelekből is tudja, hogy merre mentek korábban. Valamint, hatalmas előny Mellon jelenléte, aki ösztönösen követi a szagokat és nyomokat. Számos helyen kellett segítenem neki, de hamar áthidaltuk.

Mivel még bőven 2200 m felett voltunk és nekiállt dörögni az amúgy is beborult ég, én tempóra sarkaltam a csoportot. Persze Bear Gryllsné Dr. Árvai Krisztina szerint, ha jön egy vihar majd behúzódunk valahova és megvárjuk, amíg elmegy. Aha, ez biztos így működik, amúgy meg te hol látsz itt valamit, ahova behúzódunk. A terep miatt kifejezetten lassan kellett haladnunk. A hegy oldalában egy komoly single tracken caplattunk, mígnem elértünk oda, amit magam sem hittem el. Egy kb. függőleges falon kellett leereszkedni ilyen lépcsőzetesen kialakított úton, amelyet fekvő farönkökkel támasztottak meg. Persze a kutyát emelgetni kellett, plusz még Krisztire is figyeltem, hogy épségben leérjünk. Hallod, ez kemény volt, baszod. És akkor, amikor már kompótot bonthattunk örömünkben, kb. 300 m séta után megkaptuk ugyanezt felfele. A kaptató végén már a fasz kivolt, de tényleg. Ez a terep az adottságai miatt eddig a legkeményebb, ahol valaha is túráztunk. Végre felértünk és kezdhettünk ereszkedni. Itt már kellemesebb körülmények között, viszonylag sáros pályán kolbászoltunk, mígnem kibukkantunk a Ra Gusela orma mellett.

Lesétáltunk a kezdő hüttébe, ahol elfogyasztottuk a búcsúkávét. Brutál egy menet volt így elsőre nem mondom. 10,5 km, valamint 600 m szint került a Garminba, nettó 5 óra alatt.

A hazaútra a Waze egy egészen másik utat adott, mint odafele. Meg is örültünk, hiszen így láthatunk extra dolgokat. Hát ez nem jött be, ugyanis a kijelölt Passot tegnap lezárták úgy májusig. Ezzel pusztán egy órás kerülőt tettünk az amúgy sem rövid vezetésbe. Bassza kutya, legalább nő a csapategység. Hazaérvén iszonyat gyors tusi, majd fél 8-ra lenn is voltunk a kantinban. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy mi volt a kaja, mert grappát és sört harapva, hamar elveszettem a világomat. Mindenesetre így volt a kerek a nap, mely combos volt ugyan, de megérte a fáradozást. Mehetünk aludni, csak a kutya ne igyon vizet, mert az viszi ki, akinek két anyja volt.

[kedvesmajam]

Portóban vagyok. és nagyjából tudom is, hogy itt vagyok. ez így furán hangzik, de napközben, mikor utaztam, sokszor eszembe jutott, hogy valóban utazom-e vagy csak azt álmodom, hogy utazom. szokott ilyen lenni velem, fáradtság, utazás során többször is

utólag visszagondolva, könnyű utam volt

reggel sikerült felkelnem, elintéztem még mindent. a gépen folyosónál ültem, a 3,5 órából szerintem legalább kettőt átaludtam, de lehet, hogy valamivel többet. landolás után boldogtalankodtam kicsit a reptéren, de simán átmentem a vasúthoz. ott próbáltam jegyet venni automatából, sikertelenül. egy hajléktalan fiatalember navigált, mikor látta, hogy nem megy. neki se ment, a hóna alá kapott, elvitt egy jegyárusító bódéhoz, ahol előrekértem magam, mert öt perc volt a vonat indulásáig. megtudtam, hogy megtelt a vonat, sokadikra van csak jegy. a hölgy ajánlotta a flixbust. a srác tovább robogott velem egy büféhez, amiről nem gondoltam volna, hogy buszjegyet árul. lett jegyem, húsz perc múlvára. persze a srác elővezette, hogy segítsek most én neki. hálás vagyok, amiért végigvezetett a káoszon. annyira határozottan vitt, hogy bele sem gondoltam, mikor kellene összeomlanom. 3,5 óra buszozás után elértem Portóba, ahol megtaláltam a jegyárusító bódét, a metrót, viszonylag könnyen a szállást is. a szoba falatnyi, a bőröndömet sem tudom kipakolni, de nem gond

hogy jobban kapcsolódjak a valósághoz, este elmentem a városba. voltam a világ legszebb könyvesboltjában. szerettem volna látni és tudtam, hogy sokan lesznek. nézelődtem, de nem akartam venni semmit. mikor már túllépte az ingerküszöbömet a sok ember, kijöttem. elmentem még a pályaudvarra, ami híres a csempéiről. tetszettek, sőt, meg is mertem simogatni. mármint mindenki úgy csinált, mintha múzeumban lenne, én meg megtapogattam

egyelőre a város nem adja a katarzist. biztos benne van, hogy tudom, mi vár rám két nap múlva. az idő is rossz, szét is áztam. de holnap újra nekivágok a városnak, az óvárost és az óceánpartot célzom meg. és meglépek a konferenciáról, hogy legyen időm

örülök, amiért mentálisan jól vagyok. az előadásomra nem készültem még. holnap megnézem, mennyire népszerű a konferencia, mekkorák a termek és annak megfelelően rágyúrok vagy ellébecolom. nem akarok túl nagy terhet tenni magamra. egy rosszul sikerült előadás sokkal kisebb veszteség, mint ha megborulok a stressztől

úgy érzem, a mai napot sikerült uralnom, illetve mikor kicsúszott volna minden a kezem közül, akkor volt, aki segítsen. bizakodó vagyok az úttal kapcsolatban, komoly reményem van arra, hogy ki tudok kapcsolódni és bele tudom magam engedni a portugál könnyedségbe

amikre szeretnék emlékezni a mai napból:

[wolverenmayden]

Modern világ

Modern világ

Mi Twitter, Tinder, Tumblr az örökkévalóságon keresztül. Beszédes a szöveges üzenetek a keze ügyéből szállnak ki, adathullámok ömlenek ki a koponyáinkon keresztül. Minden négyzetcentiméter oxigén túlcsordul banki PINS-ekkel, jóganadrágos lányokkal, a frekvenciákkal bálna kiáltások. A digitális felhők hemzsegnek szelfiktől és esőtől videók a kókuszos garnélarák főzéséhez. Szépia szűrt a fényképek vér-agy gátakat keresnek. Kívül ablakaink fa gyökerei vezetékekké és madarak trillázóvá fejlődnek énekelje el a világot elektromosan. Minden este Facetime-tökéletesen csókolózunk üvegajkait lefekvés előtt, és mondd ki legőszintébb imáinkat mindennapjainkba blogok. Bejárjuk a világot képernyőről képernyőre avagy mell inkognitóban mellre. A legrövidebb távolság között az otthon és a munka egy TV-epizód. Minden óra húsz dalból áll. Száz életet éltünk lélegzetvételben, és tíz magányosnak udvaroltunk nők egy kattintással. Az e-mailek az ég láthatatlan nyomain hömpölyögnek, versenysport kacsintások és vírusos videók a figyelmünkre. Levegő pixelekből és egy rádióból áll, amely statikusan fehér. A világé a digitális szívverés csak akkor lassul le, ha egy halott üres tekintetével nézek szembe akkumulátor. Egy fiú a metrón pislogás nélkül fürkészi a képemet. A nők egy pillantással letöltik az arcomat. Egy percet megkínoznak. Élettartamok szaporodnak minden köröm alatt, és várják, hogy felrobbanjanak.

Angolul(In English):

Modern world

We Twitter, Tinder, Tumblr through eternity. Communicative text messages fly out of the palm of your hand, waves of data spill out through our skulls. Every square centimeter is overflowing with oxygen with bank PINS, girls in yoga pants, the frequencies whale calls. Digital clouds are teeming with selfies and rain videos for cooking coconut shrimp. Sepia filtered the photos look for blood-brain barriers. Outside the tree roots of our windows develop into wires and birds into trills make the world sing electric. We make Facetime-perfect kisses every night glass lips before going to bed and say our most sincere prayers into our daily lives blogs. We travel the world from screen to screen or breast breast incognito. The shortest distance between home and work is a tv episode. Each lesson consists of twenty songs. We lived a hundred lives in a breath and courted ten lonely ones women with one click. E-mails flow on the invisible tracks of the sky, competitive sports winks and viral videos for our attention. Air consists of pixels and a radio that is statically white. Of the world the digital heartbeat slows only when I face the blank stare of a dead man battery. A boy on the subway scans my picture without blinking. Women download my face with one look. They torture you for a minute. Lifespans multiply under each of my nails, waiting to explode.

[partyanimalshu]

„Eltelt húsz év, de mi még mindig itt vagyunk” – Bakeliten adja ki a Nyelvtan című albumot a Hősök

2003-ban jelent meg a hazai hiphopszcéna kikerülhetetlen formációja, a Hősök Nyelvtan című albuma, amely a jubileum alkalmából bakelitlemez formájában újul meg november elején. A 2001 óta töretlenül aktív és népszerű zenekar életében fontos mérföldkő volt a Nyelvtan. „2003-ban nyertük meg a Hiphop Mission tehetségkutatót, a megjelenés évében. Ezek nagyon sok jót hoztak nekünk, lendületet adtak a húszas éveinknek. Más idők voltak: betárcsázós internet, kevesebb buli és fesztivál, de máig szívesen emlékszünk vissza erre az időszakra, amit a Nyelvtan nagyban meghatározott nekünk” – mesélte Eckü. A mostani megjelenés azért is különleges, mert a Hősök először ad ki bakelitet. „Nagyon örülünk, hogy nem egy válogatáslemezt jelentetünk meg, hanem újranyomjuk a húszéves Nyelvtant. Nosztalgikus érzés, visszaidézi az indulásunkat: akkor mi voltunk húszévesek, az egykori négyes felállásból már ketten vagyunk Menthával, és betöltöttük a negyvenet. Mintha tegnap lett volna, de mégis eltelt ez a húsz év, mi pedig még mindig itt vagyunk, ennek azért lehet örülni” – tette hozzá Eckü. A jubileumot a zenekar veletek együtt szeretné ünnepelni, ezért szeretettel várnak mindenkit november 10-én a Rootsban. Délután 15 és 22 óra között lesz lehetőségetek megvenni a lemezt, dumálni, fotózkodni, haverkodni vagy épp sztorizni egy jót Menthával és Ecküvel. A vinyl beszerzése mellé ajándék poszter jár, kizárólag a helyszínen. A kiváló zenékről Dj Gerysson és Dj Venom gondoskodnak, 20 órától pedig átfutjuk élőben a Nyelvtan kiemelt dalait egy rövid kérdezz-felelek és hallgatás kíséretében. Az esemény látogatása ingyenes, a linket itt találod: https://www.facebook.com/events/s/nyelvtan-20-bakelitmegjelenes-/324889933824024/ Read the full article

[a-szoszatyar]

Felénk teljesen kihalt a textilipar minden formája, legfeljebb underground varrodák működhetnek, amikről a résztvevőkön kívül senki sem tud. Már csak egy buszmegálló képviseli a nyolcvanas évekig prosperáló nagy hazai divatmárkájának egyik varrodáját. Bár az épületcsoport egy része még áll, több évtizede üres.

A több mint negyven éve halott apám kivételes tehetségű, messze földön híres szabómester volt, aki alig használt szabócentit. Csak kezet fogott a sokszor 50-100 kilométeres távolságból érkező ügyféllel, kicsit elbeszélgetett vele. Tíz perc múlva vállon veregette, és megnyugtatta, hogy menjen csak vissza a szállodába, másnap délután jöhet az öltönyéért. Egy olyan öltönyért, amire nem került semmilyen címke, hogy ez egy I. által készített darab. Az ötvenes években mégis az számított „nadrágos” embernek, akinek tellett ilyenre. Hihetetlenül pontosan és gyorsan dolgozott, hihetetlenül sok pénzt keresett, és hihetetlenül hamar elitta az összeset. Annyi az örökségem, hogy még mostanság is gyakran álmodom textilek szabásáról-varrásáról (még hogy a tanultak nem öröklődhetnek, soha nem láttam dolgozni az apámat, két éves sem voltam, amikor a szüleim elváltak).

Azt, hogy a varrógépek használatát, működését úgy ismerem, mint az ábécét, a nagyszüleimnek és a nevelőapámnak köszönhetem. Utóbbi varrógépműszerész volt, és gyakran elvitt magával az esti körútjaira, amikor a „bedolgozók” (=fusizók) otthoni gépeit javította. Nem is gondolta, hogy egy nyolc-tízéves kissrác fejében mennyi minden megragad az alkatrészek cseréjéről és a gépbeállítás finomságairól.

A nagyapám susztermester volt, a nagyanyám felsőrész-varrónő, a két háború között tucatnyian dolgoztak velük a műhelyükben. Nem az ölükbe hullott a lehetőség, keményen megdolgoztak érte. Friss házasokként a heti munkájuk eredményét nagyapám a nyakába véve minden szombaton gyalog vitte fel a fővárosi vásárba. A pihenőkkel, evés-ivással együtt pontosan 12 óra volt a gyaloglás, ha késő délután indult otthonról, hajnalra ért célba. Másnap reggel indult vissza és vacsorára ért haza.

Persze az ötvenes évek elején, amikor az apám „maszek” karrierje felívelt, tőlük elvettek mindent. A nagyapám egy azóta műanyag-feldolgozóvá avanzsált cipőgyár szabászaként ment nyugdíjba. Több mint egy évtizeddel később, mint a nagyanyám, aki cipőfelsőrész-készítő (azaz varrónő) volt ugyanott. Száz éve még óriási botrányt keltett, hogy hét év mínuszos korkülönbséggel keltek egybe.

Olyan hat-hétéves lehettem, amikor ők ketten készítettek egy pár cipőt nekem, amit kinőttem. Ha már akkora lett volna a lábam, mint felnőttként, húsz-huszonöt évet simán kibírt volna az a cipő. Csakúgy, mint az a mellény, amit az apám varrt a négyéves fiának.

Ha felpillantok, a laptoptól kicsit jobbra, egy legalább százhúsz éves Singert látok, ami a nagyapám nővéréé volt, bonyolult örökösödési láncolaton át került hozzám. Bár csak egy „női” hobbivarrógép, nagyon szeretem, szerencsére sokkal jobb állapotban van, mint azok a bőrvarrógépek, amik gyerekkoromban körülvettek. Azok munkaeszközök voltak, a Singer (mi más?) feliraton kívül csak jelzésértékű matricákkal, amelyeket az alapfestéssel együtt a vasig lekoptatott a sok évtizednyi munka.

Mennyire más egy bőrvarrógép... a textilgépek szinte puha macskatalpa és az alatta előre-hátra mozgó fűrészfogas továbbítója helyett egy folyamatosan leszorított, bordázott kerék (a drucker) alatt futottak a bőrök, amelyeket alul egy nagyobb, a greifert (a hajót) körülölelő kerék továbbított. Csodákat műveltek a hetvenes években az após és a veje. Pár napnyi tervezés és vacakolás után az egyetlen alkalmas varrógépet pár perc alatt lyukasztógéppé lehetett át- és visszaalakítani, ha kellett.

Bizony kellett, a hetvenes években tombolt a fapapucs-őrület, és a nyitott, vagy klumpa formátumú darabok felsőrészének kötelező eleme volt a lyukasztott sorminta. Amikor csak tudtam, besegítettem, vagy a szín- és a bélésbőr összeragasztásában, vagy a varrás utáni körülvágásban. Három zugvállalkozónak is bedolgoztak (mindig én nyitottam ajtót Karcsi, Laci, és Péter bácsinak), nyugdíjasokként havonta tízezer forintnyi munkát is elvégeztek, amikor egy átlagos bér az ötöde volt. Amikor lecsengett a fapapucsok kora, munkáskesztyűket varrtak százszámra, az én feladatom a kifordítva összevarrt kesztyűk visszafordítása volt. Egy kesztyűt és annak öt ujját egy műanyagcső és a lazán beleillő tuszkolófával fél perc alatt lehetett visszafordítani.

Még a hetvenes évek vége előtt, szinte hirtelen, lerobbantak mindketten (természetes amortizáció), kevesebb mint öt év alatt, és utána fél év különbséggel itt hagytak bennünket, túlélőket mindketten.

mesterséges amortizáció (1. rész)

Az első tanórán elmagyarázták nekünk, hogy is van ez: a divat mesterséges amortizáció. Régen a lányokat alapból varrni tanították, ők készítették a család ruhatárát, ami azt jelentette, hogy volt egy váltás hétköznapi, amit addig hordtak, amíg meg lehetett foltozni, amíg le nem szakadt róluk, meg volt egy ünneplő, amit gondosan kíméltek, abban jártak templomba, esküvőre, keresztelőre, temetésre. Mindenre nagyon vigyáztak, mert kézzel, fáradtságos munkával készültek a darabok, a lányok nagy korukig szőtték, varrták, hímezték a kelengyét, nagy becsben tartották a generációkon át örökölt darabokat is, a nagyik, a dédik, szépanyák keze munkáit, az ősi hímzéseknek akkor még mindenki ismerte a jelentését: védelmeztek, szerencsét hoztak.

A konfekció valahol ott kezdődött, hogy a piacokon, a vásárokban elkezdtek mondjuk férfi ingeket árulni, olyasmit, ami hamar kopik, szakad. Kínáltak kicsit, nagyot, és az vette meg, akire jó volt. A divat lecsorgott az uraságok pompájából amolyan végletekig lebutított változatban, próbálták utánozni a szűkös eszközeikkel a népek. Szétvált a praktikum és a flanc, a ruha "tette" az embert. Faterom mesélte, hogy az ő gyerekkorában még szakmánként öltöztek, odahaza is mást hordott a kovács, a pék, a földműves, a deák. Kicsit talán ebből maradt vissza, amit az amcsi filmekben látni, hogy a nővér nem a kórházban öltözik át műszak előtt, hanem nővérruhában megy be dolgozni.

A varrógép feltalálásával mindez felgyorsult. Az ipari forradalom beszipkázta a női munkaerőt, a divatból ipar lett, híresen nyomorult női (és gyerek) bérekért. Az uraságok még mindig tarthattak saját varrónőt, szabót, mint ahogy házi zeneszerzőt, vagy magán-testőrséget.

A természetes pamut, gyapjú, selyem, len egy idő után már nem tudta fedezni a felhabosított keresletet, a szintetikus alapanyagok megjelenésével elszabadult a pokol. Már nem száz-kétszáz évenként alakult a divat, hanem évtizedenként tört be valami egészen más, hogy a tömegeknek el kelljen dobni a teljes ruhatárukat, hizlalva ezzel azokat a tőkéseket, akik a nyomott bérek, a hosszú munkaidő, a mostoha körülmények és kizsákmányolás profitját fölözték le. De még több profit kellett, már évenként, sőt szezononként új kollekció jött ki, ha szabásban nem is, de legalább színekben, hogy érezze szarul magát az, aki a tavalyit hordja. És itt jött el a fast fashion, de erről később.

Végül kitalálták azt, amit én kifordított reklámnak nevezek. Korábban fizettek azért hogy valaki reklámozzon valamit, egy céget, egy márkát. Valaki zseniálisan kitalálta, hogy mi fizessünk azért, hogy reklámozhatunk, és megjelentek először kicsiben, majd egyre nagyobb méretben a márkák feliratai, hogy kihasználják a népeknek azt a gyarlóságát, hogy (némi extraprofit fejében) azzal hencegjenek egymásnak, mit engedhetnek meg maguknak, lássa ország-világ. És innentől megjelent a hamisítás.

Ha fogalmat akarunk alkotni arról, mennyire megbecsült ez a szakma, gondoljunk Nemecsek papára, aki fillérenként varrja össze az ablak mellett a család szerény megélhetését, vagy gondoljunk a Csak szex és más semmi mozira, ahogy Csányi Sándor figurája ráripakodik a kollégára (aki épp a nadrágját gombostűzi), mint egy kutyára. Vagy jussanak eszünkbe az amcsi filmek: ha valami büdös nagy nyomort akarnak ábrázolni, akkor egy raktárépületet mutatnak, benne mexikói, Puerto Rico-i, vagy ázsiai bevándorlók (főleg nők) görnyednek a varrógépek fölött, a földön patkányok szaladgálnak, és néha bandák lövöldöznek egymásra.

Az emberek túlnyomó többségének halvány elképzelése sincs arról, mi munka van egy elkészült darab mögött, és hogy nem kell távol-keleti gyermekmunkásokig elmenni, ha pofátlan kizsákmányolást akarunk látni, lehet hogy pár utcányira van egy varroda, ahol varrónők sokasága még a tanárok és ápolónők bérénél is jóval kevesebbért rongálja a gerincét, a látását, a hallását lepukkant varrodákban. Legfeljebb mifelénk nem patkányok, hanem csótányok szaladgálnak.

(vége az első résznek)