lechdasompunt

[lechdasompunt]

Day Six

Mintha csak tegnap este lett volna úgy ébredtünk reggel ötkor. Hiszen még csak most hajtottuk álomra a fejünket, de menni kell, nincs mese. Mivel másfél órára vagyunk mindentől ezért kihagytuk a reggelit és hajnalihatkor már Misurina irányába autóztunk. Útközben megtekintettük a Zwiglhof-ot és az Utia de Börz felé vezető utat, ahogy idefele is megtettük. Micsoda élmény, hogy egy év leforgása alatt harmadszor lehetünk a Dolomitok hegyei között. Az út könnyedén telt és a kellemes napsütésben meg is reggeliztünk menet közben. Háromnegyed 8 magasságában értünk Misurinába, ahol meglepve, de kifejezett boldogsággal konstatáltuk, hogy nincs lezárva a Tre Cime felé vezető út, így fel tudunk menni autóval. Kipengettük a 30 eurot majd felcsapattam a Skodával.

Megrohamoztak az emlékek, ahogy emelkedtünk, hiszen tavaly itt ereszkedtünk tök sötétben félig vakon a ködben életünk legkomolyabb túráján. A parkolás odafenn nagyon egyszerűen ment, hiszen egy span kellő lazasággal és precizitással igazított el minket. Az Auronzo ház teraszán becsavartunk egy kávét, majd elővettük a botokat és indítottuk az órát. Ezúttal nem a Három Nővér irányába, hanem a Cadini di Misura felé vettük az irányt. Muszáj látnunk a Végzet hegyét, mely tűéles ormairól híres és elképesztő látványt nyújt. Az ösvény nem túl hosszú, de a már megszokott szakadék szélén vezet. Kell is kényelmes bakancs és a bot, hogy ezen helyeken is biztonságban érezhesse magát az ember. Lényegében minden Dolomitokbeli nevezetességnél van egy klasszik fotópont, de csak itt álltak sorban legalább 30-an, hogy elkészítsék a hőn áhított fényképet. Mi nem mentünk le, hanem tovább haladva egy kiszögellésre sormentes panorámát kaptunk a heggyel. Valami elképesztő látványt nyújt ez a csoport. Tényleg a komor magány és felsőbb erő megvetése tükröződik a képében. Valóban olyan, mint A gyűrűk urában a Végzet hegyének mítosza.

Óriás kontrasztot mutat a hátunk mögött magasodó ikonikus ormokkal. Nekem sikerült harmadszor látnom a Három Nővért és elmondhatom, hogy ez a hely valami különleges varázzsal bír. Nem tudom elmondani mi az. Ha ötvenszer lennék ott akkor sem unnám meg. Állnak ott ezek a hatalmas monstrum sziklák, miközben a felhők keringenek körülöttük. Túrázok ezrei, tízezrei járják körül őket. De csak ott cövekelnem, méltóságteljesen, masszívan. Nézi az ember a ráncaikat, a leomlott kőfolyásokat, a formákat. Nem foglalkoznak senkivel, mindenki fölött léteznek és egyáltalán nem érdekli őket ki mit gondol. Egyszerűen letaglózó és lenyűgöző a látványuk. Engem soha az életben nem fogott meg ennyire egy természeti forma, mint a Tre Cime di Lavaredo.

Mindenkinek ajánlom, ha lehetősége van menjen el ide és garantálom, hogy nem fogja megbánni. Miután magunkba szívtuk a hely energiáit, visszaballagtunk a vendégházhoz, majd legurultunk a városba. Már télen kinéztem magamnak a helyi szuvenír shopban egy kolompot, melyet menten meg is vettem. Mellon a pad alatt chillezett volna, ha a bolt tulajának tacsija nem csicskítja rommá aranyomat. Elfogyasztottuk a kávét és a lemon sodat, majd elindultunk a kocsink felé. Ideje hazatérni.

Az utat váltásban vállaltuk be, hiszen az elmúlt napok fizikálisan mindkettőnket megterhelték. Rövid pihenőkkel és egy kiadós ebéddel a Wörth-i tó partján minden nehézség nélkül megérkeztünk Pinnyédre.

Az elmúlt hat nap több volt, mint egy megterhelő túrázás. Ami testileg lemerít, az lelkileg maximálisan fel is tölt. A kettő olyan ellentétben van egymással, hogy míg a test nagyon hamar regenárálódik, addig az elme és a lélek hónapokig táplálkozik ezekből a csodálatos élmenyekből. Ez a hely megfog, magával ragad és nem ereszt. Hiába láttad, ide vissza akarsz térni és még többet beszívni a különleges atmoszférából, mely ezeket a komor sziklákat körüllengi. Mindenkinek kívánom, hogy jusson el ide és tapasztalja meg, hogy mi mit éreztünk, amikor 2500 m-en kikapcsolva a külvilágot csak beleéreztünk a hely lelkébe.

[lechdasompunt]

Day Five part 2.

Elhagyva a házat, már nem kell sok, hogy elérhessük a Lago di Antermoiat. Ahogy az útikönyvek írják, olyan, mintha a Holdon járnánk. Egészen más színben pompázik, mint a Sorapis tó és sokkal baljósabb hangulatot áraszt a hely, de mégis csodálatra méltó. Letáboroztunk, majd elköltöttük a szendvics uzsonnánkat. Kipihentük magunkat és figyeltük a csúcsok mellett gomolygó felhőket. Megcsináltuk a képeinket, majd elindultunk a vissza út fele.

Egy darabig azonos nyomvonalon ereszkedtünk a szemközti hegyeket csodálva, majd egy völgybe érve széles ösvényen folytattuk az utunkat. A domboldalban többszáz birka legelt, mely Mellon érdeklődését is felkeltette.

Egész addig bámulta a gyapjas jószágokat, míg egy XXL méretű kuvasz fel nem tűnt olyan 10 méterre tőlünk. Miután három nyelven elmondtam neki, hogy “ott maradsz a kurva nénikéd!” Szépen eloldalogtunk. Az eb unottan nézett felénk, ahogy távolodtunk. Még egy utolsó, enyhébb emelkedő várt ránk, mely már az utolsó szakaszt készítette elő.

Hát a végső lefeléről mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy komfortos volt. Több helyen kellett kifejezetten óvatosan kellett ereszkedni, mert az erdő ezen részén száraz por, tűlevél, guruló sziklák és tobozok borították a lejtőt. Nem volt egy könnyű mehet, de óvatosan és problémamentesen le tudtunk zorkózni. A Micheluzzi vendégháznál a patakban mostam meg Mellonkát, majd beálltunk a buszra várók népes sorába. Szerencsére a második járatra felfértünk, miután Mellont is besuvasztottam a már felfele megtanult rutinmozdulattal a helyére. Továbbra sem kamázza ezt a fajta utazást, de legalább a szájkosár nem került rá. A megállóból visszaballagtunk a kocsihoz, majd a lovak közé csaptunk, mert nemsokára vacsora lesz. Időben hazaértünk, így egy gyors tusit követően már mentünk is le. Baromi finom volt az utolsó vacsi is, melyben a borjúsült és a tésztafogás is mennyei volt. Azért egy szokásos serital kizárólag a tejsav űzés miatt befigyelt.

A szobában nagyjából összepakoltuk a bőröndöket, majd levittem pár cuccot a kocsiba. Időben kell kelnünk, így minden lehetséges dolgot előre meg kell tennünk. De hogy miért muszáj korán ébredni, erre majd holnap térek ki.

[lechdasompunt]

Day Five part 1.

Szokásos időben, tehát reggel hatkor keltünk. Miért is kell magunkat ezzel kínlasztani, amikor elméletileg nyaralunk? Ez az egy óra pont elég egy gyors Mellonkuláztatásra, majd etetésre, összepakolni menetkészre a holmit és kicsit nézegetni a teraszról. 7-re rendre leérünk a reggeliző nyitására, így még ha egy órát is csipegetünk, legkésőbb fél 9-kor útra is tudunk kelni. Kell számolni egy laza Győr-Körmend távval szerpentineken is, így kénytelenek vagyunk kapkodni magunkat. A mai rendezvényhez egészen Campitello di Fassa-ig kellett vezetni, ahol is a sífelvonó parkolójában tudtuk az autót hagyni. Egy rövid sétát követően érhető el az indulási pont, ahonnan shuttle buszok, avagy szebb napokat látott minivan-ek indulnak. Az öreg szárcsa folyékony olaszsággal és széles gesztikulációval adta tudtunkra, hogy nem férünk be hozzá, várjuk meg a kollégáját, aki bármikor megjöhet. Mivel ugyebár menetrend nincs, így a bármikor tényleg helytálló fogalom. A pilóta nagyon kedves volt, úgy rendezte a jónépet, hogy a marhára ellenkező, szájkosárba öltöztetett Mellonkutya közvetlen a tolóajtó melletti szék elé fekhessen, közvetlenül a lábamhoz. Mivel nem akart bemenni az Istennek sem, ezért kénytelen voltam felnyalábolni és szó szerint bevágni az üléssor elé. Örülök, hogy nem kaptattunk fel gyalog a startba, mert a kezdő 3 km kb. 500 m szintemelkedéssel dúsított. Így meg vidáman felzötyögtünk a Rifugio Micheluzzihoz, ahol is egy már védjegyünké vált túraindító presszóval kezdtünk. Baromi szép idő fogadott a völgyben, ahol ismét mormoták visítása mellett haladtunk.

Egy túlbuzgó border betalálta ugyan Mellont, de a jószág higgadt maradt így nem rendezett vérfürdőt és hagyta elvinni az elkószált juhászkutyát. A völgy végében elindult a hegymenet. Kemény szakasz vár ránk, ha fel akarunk caplatni a mai látványossághoz. Elsőre hegyi legelőkön, majd erdőben emelkedtünk. Ezt követően egy kellemes völgymenet majd a szakasz legkeményebb része, egy zúzalékkal borított ösvény következett. Ez utóbbi hosszan kanyargott felfelé a hegycsúcs irányába, helyenként hóval borítva.

Rendesen felturbózta a pulzust a szint és az oxigénhiány, de a komplett csapat nagyon kitartóan küzdött. Mellon végig mögöttem jött, szokás szerint a szembejövők szeretetének örvendve. Ahogy felértük a hágó tetejére, meg is pillantottuk a hatalmas szakadékot és a hegyek ölelésében a Rifugio Antermoiat, mely a hasonló nevű tótól körülbelül 150 m-re található menedékház. Masszív kőépületet húztak fel, mely biztos ellenáll a kemény időjárási feltételeknek.

[lechdasompunt]

Day Four part 2.

Az utolsó 700 m már csak amolyan hétvégi kutyasétáltatás volt. Egy aprócska emelkedőt kellett leküzdeni, hogy megpillanthassuk úticélunkat, a Lago di Sorapist, a hatalmas ormok ölelésében. Továbbra is felhőfátyolban volt a hegycsúcsok így adott egy misztikusságot, amolyan csöndességet a helynek a megannyi turista ellenére. Kerestünk egy viszonylag nyugodt pontot és letáboroztunk. Átöltözés száraz ruciba majd mehet a falatozás. Próbáltunk minden apró részletet memorizálni ebből a csodálatos látképből. Bepózoltattam Mellont, ami egy angol párnak annyira tetszett, hogy először azt ahogy fotózom, majd Mellont fénykepezték.

Megköszönték, hogy csinálhattak képet, majd mosolyogva továbbálltak. Miután kicsodálkoztuk magunkat sátort bontottunk és megindultunk lefele. A kaptatás közben és a lefele úton is irgalmatlan szeretetnek örvendett Mellonka. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy kb. minden harmadik túrázó rásimogatott, ahogy elhaladt mellettük. Van egy ilyen sorsközösség a veled egyidőben induló, majd lefele is összefutó kirándulókkal. A végére már úgy érzi magát az ember, mintha ismerné őket és mosolyogva üdvözöli őket. Ha így vesszük rengeteg barátunk volt a kutyának köszönhetően. Ahogy haladtunk, szemközt láttuk a Tre Cime hármasát és a Cinque Torrit környékén emelkedő hegyeket. Fenséges látvány volt a szakadék széléről.

A már ismert ösvényen ereszkedtünk meg-megállva a patakmedrekben megmosdatni a sárcsimbókos kutyát. Így be nem engedik a hotelba az tuti. Ahogy leértünk a kezdőpontra, gyönyörű napsütés fogadott minket. Indulás előtt kell egy kávé, no meg egy skiwasser, így a Baita Son Zuogo pihenőbe tértünk be.

Összeszedve magunkat, neki is indultunk a másfél órás hazaútnak. Mocskos mód elfáradva, de remek élményekkel telve ültünk be a vacsora előtt egy kis átmelegítő infraszaunázásra. Mekkora feeling a szobában lévő szaunaból nézni a szemközti hegyeket. A vacsora tematikája a víz köré épült, ami azt jelenti, hogy kagylóleves, majd Szent Jakab kagyló, halak, ráksaláta, polip volt terítéken. Desszertként pedig egy édes kalácsszerű péksüteményt és vaníliás habkrémet kínáltak. Nem voltam szívbajos, ez utóbbiból repetáztam is. Vacsora után kiültünk a bárba Bombardinozni. Hát mekkora feeling már ezt a meleg hütteitalt szörpölni egy fárasztó napot követően. A lefekvés nem esik nehezünkre hiszen a ma 14 km-t és kicsivel több, mint 500 m szintet csapattunk, mely ugyan megpróbáltatásokkal volt teli, de ebből is látszik, hogy fejlődik a banda.

[lechdasompunt]

Day Four part 1.

Mellon?! Mellon?! Hangzott reggel hatkor az ébresztő után. Ugyanis gyanús volt, hogy nem keltett az állat éjnek évadján, de mint kiderült a helyén szuszogott teljesen kifingva. Gyors felöltöztem, majd leszaladtam vele. Annyira elkényelmesedtem, hogy már pórázt sem vittem magammal. Ilyenkor még sem a személyzet, sem a vendégek nem aktívak. A tóban a kis Sompunt és a haverja köröztek, ahogy minden reggel megszokott. Ők egy hattyú és egy kacsaszerű lény, akiket elválaszthatatlan barátság fűz egymáshoz. Amerre az egyik megy, arra megy a másik is. Bennem már az is felsejlett, hogy ezek ilyen robot madarak és mint az önjáró fűnyírók köröznek a tavon. Na Mellonka, gittelj aztán kapsz reggelit. Mink is lezavartuk a breakfastet, majd becuccoltunk a verdába és beállítottam a navit, hogy vezessen minket a Passo Tre Crocihoz. Nincs közel, de legalább kurva sokat lehet autózni odáig. Köszike, Krisztike! Áthaladtunk Cortina d’Ampezzon, amely a 2026-os téli olimpiának ad majd otthon. A város elég nagy és meglehetősen fancynek is tűnik. Biztos szeretni fogják a sportolók ezt a helyszínt, mely már most készül a fogadásukra. Egészen korán érkeztük, mely fontos volt, hiszen a parkolás a népszerű hely miatt rendkívül kaotikus a leírások szerint. De hogy mi is a mai cél? Na jó, elmondom. Hát az elképesztő színéről nevezetes Lago di Sorapis megkeresése. Valószínűleg ez nem lesz nehéz, mert a Tre Cime di Lavaredo, a Lago di Braies mellett ez lehet a Dolomitok harmadik legnépszerűbb látványossága, de a Top5-ben tutira benne van. A körtúra és az oda-vissza menet közül végül ez utóbbit választottuk, majd a viszonylag nagy turistacsoport után elindultunk az ösvényen. Az út első szakasza könnyed erdei sétának felel meg. Meg-megálltunk nézvén a roppant hegyeket körülöttünk.

Az út kezdett kicsit technikásabb és emelkedősebb lenni. Ha ez nem lett volna elég, a libasorban tipegő, feltehetően cseh turisták kinyírták a tempónkat. Sort nem tudtunk előzni és valahogy mindig beragadtunk. Olyan elcseszett ritmusban haladtunk egymáshoz képest, hogy kezdett idegelni. Nem beszélve arról, hogy a pálya kezdett egysávos lenni, amivel nem lett volna baj, ha nem egy szakadék szélén vagyunk és nem jönnek folyamatosan szemben. Az odatáv felétől elég pro terep alakult ki. Lapított sziklaformák melyeket folyt a víz, nedves gyökerek, vaslépcsők, sodronykötelek a falon. Ezt nehezítették a Converse dorkóban grasszáló alkalmi kirándulók, valamint a tény, hogy mi kutyával alapból elsőbbséget adunk mindenkinek. Annak ellenére, hogy Mellon mindig a legegyszerűbb utat választja ösztönösen, nagyon sokszor kellett ráemelnem a hámjával. Voltak parás szituk is, főleg egy függőleges sziklafal mentén, ahol tényleg csak egy út van és ott nem célszerű hibázni, mert itt nincs utolsó mentést, mint a Call of Dutyban.

A tériszonyom ellenére egyáltalán nem paráztam. Sokkal jobban lekötött, hogy hideg fejjel jó döntést hozzak. Ettől független kezdtem kicsit felbaszódni az embereken és azon, hogy mennyire önzőn próbál mindenki haladni. Emellett jött ismét egy vaslépcső, mely Mellon örök ellensége, de végül csak megcsinálta.

[lechdasompunt]

Day Three

A második éjszaka is hasonló volt az elsőhöz. Le kellett vinnem az állatot, mert nem volt hajlandó elkusshadni a helyén. Hogy ennek állandóan pisálnia kell, el sem hiszem. Azért még sikerült visszaaludni kicsit, de időben keltünk, hogy tarthassuk magunkat a tervhez. Miután elfogyasztottuk a reggelit és a kötelező cappuchinot, összeraktam az útitervet. Arabba lesz az indulásunk helyszíne, ahonnan egy rövidebb, viszont szintben bővelkedő túrát terveztem. A Bergfex leírása alapján ez egy lélegzetállító útvonalon halad, így megfogta a fantáziánkat. Vettünk kis elemózsiát magunkhoz, majd az említett falu központi parkolójába vezettem. Az út első szakasza kellemesen emelkedett egy széles, jól járható murvaúton. Erdőben haladtunk, csak a szemközti függőleges falat láttuk magunk előtt. Egy patakhoz érve frissítettünk, Mellon megmártózva a jeges vízben, mi pedig ittunk egyet. Egy mesterséges víztározóig meneteltünk, ahol mormota hangra lettünk figyelmesek a közvetlen közelünkből. Körülbelül 10 méterre engedett magához a kis szőrmés állat, miközben folyamatosan jelentett a spanoknak. Mellon szabadon volt, de egyáltalán nem érdekelte a vinnyogó szőrcsomó.

Az út innentől egy single trackra váltott a törpefenyők között és a meredekség is nőtt. Szépen haladtunk végig botozva, meg-megállva kémlelve a tájat. A völgy túloldalán csodálatos ormok magasodtak, háttérben az egyik legkomolyabb csúccsal a Piz Boéval. Kiérve az fenyvesből, nyílt szakaszon emelkedtünk tovább. Érződött a szint, hiszen eltűntek a cserjék és itt a hó is megmaradt. Az utolsó szakasz iszonyatosan kemény volt. A terep is kihívás volt, hiszen nedves sziklákon és szakadékok mentén kellett kaptatni. Meg is álltunk többször pihenni, ami pont jó bolt arra, hogy megcsodálhassunk pár havasi gyopárt, a környék egyik legkedvesebb virágát.

Mellon nagyon kulturáltan haladt, nem csinált váratlant, fókuszáltan haladt az ösvényen. A csúcsra érve fel kellett öltöznünk rendesen, mert fújt a szél és kellően kimelegedtünk a mászásban. Az volt a legjobb, hogy senkivel sem találkoztunk utunk során, csak egy magányos zergét riasztottunk meg. Csodálatos élmény volt, ahogy pikk-pakk kétszáz méterrel feljebb rohant, ahol már biztonságból figyelt meg minket. Körülöttünk vízcsobogás kísérte az olvadó hóból kialakult törpe vízeséseket. Elhagyván a sziklákból fakadó csobogókat, mint Amon Sul lepusztult oszlopai, úgy tárult elénk a Le Torri Bec de Roces.

Ez a sziklaformáció egy kézként nyúl ki a hegycsúcsból és keresztül megy rajta a piros jelzés. Nem csak kívülről, de belülről is csodálatos. Különleges élmény volt áthaladni rajta. Kriszti persze ki akart menni a szélére, hogy lenézzen a szakadékba.

Én ezt köszi, de kihagyom most, addig mi csipegetünk az ebbel valamit. Végül úgy döntöttünk, hogy a megterhelő lefelé ereszkedés után beülünk a következő Rifugioba. Kriszti Kaiserschmarrnt én pedig szarvaspörköltet kértem, egy finom Dolomiti sörrel leöblítve.

A pit stop után a sífelvonók alatt ereszkedtünk, majd az Arabbán átvezető főút mellett haladtunk. Mormoták tömkelegét láttuk, akik egymást riadoztatva jelezték jöttünket. Bekanyarodva az erdőbe ereszkedtünk, ahol tehenekkel és további szőrmókokkal találkozhattunk. Sose láttunk még ennyit a kis visongó jószágokból. Az utolsó km már a falu viszonylag üres utcáin haladt, ahol már láthatóan a téli szezonra készülnek. Kedves emberek köszöntek, mosolyogtak ránk, miközben a portájukon serénykedtek. Végül visszaértünk a 8,5 km után 700 m-rel a lábunkban értünk vissza az autóhoz.

Arabba csak 25 percre fekszik a szállástól, így viszonylag hamar visszaértünk. Semmi akadálya, hogy leballagjunk a wellnessbe pár órára. Nagyon hangulatos ez a szekció is, ahol a szaunának hódolva töltöttük az időt, de a kinti jakuzziban is időztünk egyet. A vacsora Landin hangulatban telt bármit is jelentsen ez. Ez esetben a büfé volt, mely jobbnál jobb fogásokat kínált. Szarvaspörköltet, gulyást, sajtban sült csirkét, polentát, zöldségeket és sorolhatnám. Minden mennyei volt, amit elénk tettek, majd jött a fő attrakció, a sült, darabolt csülök. Ezt körbehordták egy hatalmas fatálcán a drindlebe és lederhoseba öltözött felszolgálók. Minden szuper volt, baromira élveztük az estét. Lezárásként Mellonnal sétáltunk egyet, melyet a bárban koronáztunk meg egy Bombardinoval. Na, így lett igazán kerek a nap, eltehetjük magunkat holnapra.

[lechdasompunt]

Day Two

Hosszasan tudnám ecsetelni, hogy ebben a luxusvityillóban milyen szuper első éjszakánk volt, már ha az lett volna. Az állat hajnali kettőkor energiavámpír üzemmódba kapcsolt, majd miután mindkettőnket jól felébresztett, odaállt az ajtóba. Hogy nem hiszem el, hogy rájött a brunyálhatnék. Na jó, menjünk. Leballagtam vele egy szál pizsamában, melyre a csípős wetter ébresztett rá. Gyönyörű csillagos volt az ég és a távolból néhány kolomp hangja hallatszott. Szerencsére hamar elvégezte a dolgát az eb, így mehettünk vissza a melegbe. Hatra állítottuk a vekkert, mert a reggelit héttől lehet elkölteni. Szokásos svédasztal, mindenféle édes és sós finomsággal az olaszok ízlése szerint. Rendesen beettünk, mert a tapasztalatok szerint túra közben ez kitart. Első igazi napunk célja a Passo di Giau és a Cinque Torri sziklaformáció volt. Nem voltam boldog, hogy egy óra húsz percet kell ehhez vezetni, de üsse kő. A Passo alapvetően hágót jelent és ezen felül mocskos sok szerpentint. Nem tudom miben különbözött az út első fele a másodiktól, hacsak nem a kitáblázott 29 kanyartól, amin felkaptattunk a kezdőpontra. Országúti kerékpárosok, veterán autósok használják és unatkozó milliárdosok Ferrárizgatnak ezeken a pályákon. Könnyen megtaláltuk a menedékházat, aminek a parkolójából indul a körtúránk. Egy finom eszpresszó és az elmaradhatatlan brunzolás után neki is veselkedtünk az útnak. Szembe haladtunk, majd balról kerültük a Ra Gusela csúcsot, mely nagyon jellegzetes formával bír. Az ösvény meglehetősen köves és kacskaringós volt, nem beszélve arról, hogy fel le hullámvasútaztunk. Körbe gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé, miközben haladtunk az ösvényen. Nagyjából négy kilométert követően kaptuk meg az első komolyabb mászást. Viszonylag stabilan, de meglehetősen keményen emelkedik az út egészen fel a Rifugio Averau-ig.

Kriszti és Mellon is abszolválta a távot eddig, ahonnan már kevésbé lesz durva. Idefent elég sok hó maradt az előző heti váratlan időjárásból, így a kutya hempergéssel tudta lehűteni a kedélyeit. Miközben ereszkedtünk a Rifugio Scoiattoli felé, végig a Cinque Torrit figyeltem.

Hogy változik a szögeknek megfelelően ez monstrumegyüttes. Maga a formáció a majdnem szabályos kockáival nagyon impozáns látványt nyújt a háttérben magasodó sziklákkal. Többször megálltunk, hogy elkészíthessük a tökéletes képet róla. A hüttébe betérve eldöntöttük, hogy tartunk egy kis pihenőt és megkajálunk. Mindketten levest, majd szarvasgombás raviolit és gombócválogatást rendeltünk az elmaradhatatlan skiwasser kíséretében. Laza kis kajára számítottunk, ehelyett bevertünk vagy 5000 kalóriát fejenként.

Még szerencse, hogy durva mászás nem lesz már. Hihetetlen amúgy, hogy ezekben a hüttékben milyen finomakat főznek. Fizetés után el is indultunk, majd a Cinque Torrit balról kerülve egy hasadékban találtuk magunkat. Megtekintettük a földbe vájt világháborús bunkereket, hiszen a Dolomitok, amolyan természetes erődként is szolgált. Tovább haladva az út egyre kacifántosabb lett. A lefele szakaszok iszonyat meredekek, kövesek és technikásak voltak. Fel is tűnt, hogy egy pároson kívül erre senki sem megy. Hamar rájöttem, hogy a track pontatlan így a jelzésekre kell hagyatkozni. Ezzel csak annyi baj volt, hogy annyira le voltak kopva a kövekről, hogy nagyítóval kellett keresni. Szerencsére az ember idővel már egészen más jelekből is tudja, hogy merre mentek korábban. Valamint, hatalmas előny Mellon jelenléte, aki ösztönösen követi a szagokat és nyomokat. Számos helyen kellett segítenem neki, de hamar áthidaltuk.

Mivel még bőven 2200 m felett voltunk és nekiállt dörögni az amúgy is beborult ég, én tempóra sarkaltam a csoportot. Persze Bear Gryllsné Dr. Árvai Krisztina szerint, ha jön egy vihar majd behúzódunk valahova és megvárjuk, amíg elmegy. Aha, ez biztos így működik, amúgy meg te hol látsz itt valamit, ahova behúzódunk. A terep miatt kifejezetten lassan kellett haladnunk. A hegy oldalában egy komoly single tracken caplattunk, mígnem elértünk oda, amit magam sem hittem el. Egy kb. függőleges falon kellett leereszkedni ilyen lépcsőzetesen kialakított úton, amelyet fekvő farönkökkel támasztottak meg. Persze a kutyát emelgetni kellett, plusz még Krisztire is figyeltem, hogy épségben leérjünk. Hallod, ez kemény volt, baszod. És akkor, amikor már kompótot bonthattunk örömünkben, kb. 300 m séta után megkaptuk ugyanezt felfele. A kaptató végén már a fasz kivolt, de tényleg. Ez a terep az adottságai miatt eddig a legkeményebb, ahol valaha is túráztunk. Végre felértünk és kezdhettünk ereszkedni. Itt már kellemesebb körülmények között, viszonylag sáros pályán kolbászoltunk, mígnem kibukkantunk a Ra Gusela orma mellett.

Lesétáltunk a kezdő hüttébe, ahol elfogyasztottuk a búcsúkávét. Brutál egy menet volt így elsőre nem mondom. 10,5 km, valamint 600 m szint került a Garminba, nettó 5 óra alatt.

A hazaútra a Waze egy egészen másik utat adott, mint odafele. Meg is örültünk, hiszen így láthatunk extra dolgokat. Hát ez nem jött be, ugyanis a kijelölt Passot tegnap lezárták úgy májusig. Ezzel pusztán egy órás kerülőt tettünk az amúgy sem rövid vezetésbe. Bassza kutya, legalább nő a csapategység. Hazaérvén iszonyat gyors tusi, majd fél 8-ra lenn is voltunk a kantinban. Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy mi volt a kaja, mert grappát és sört harapva, hamar elveszettem a világomat. Mindenesetre így volt a kerek a nap, mely combos volt ugyan, de megérte a fáradozást. Mehetünk aludni, csak a kutya ne igyon vizet, mert az viszi ki, akinek két anyja volt.

[lechdasompunt]

Day One

Sziasztok,

Ahogy az már lenni szokott, ősszel jön el az az időszak, amikor lecseng a nyaralás adta élménycsomag és ismét szükség van egy kis kikapcsolódásra. Ilyenkor mi a hegyeket célozzuk még és aktív pihenésre, mégpedig túrázásra nevezünk be. Emiatt természetesen mindig hadakozunk az úti célokon, de annyit az kell tudni, hogy végül sose én nyerek. Ez így történt ezúttal is, úgyhogy a Dolomitokban kerestünk szálláshelyet. Kriszti természetesen kinézte a megfelelő lokációt és az Alto Badia térségben található Lech da Sompunt nevű hegyi vendégházat pingelte meg. A képek alapján egy teljesen felújított vityilló a hegyek ölelésében, saját étteremmel és wellnessel. Ez utóbbi olyan jó, ha van kategória, de egyáltalán nem fontos szempont a szűrési feltételeknél. Az előkészületek alatt nekem a túraútvonalakat kellett összeállítanom, ennek érdekében végig is böngésztem a lehetőségeket és kiválogattam azokat a csodákat, amelyeket érdemes lenne megmászni. Utazásunk előtt kaptunk egy hírt, miszerint a környezetvédelmi hatóság ellenőrzést tart és ezen nem leszek ott. Így a felkészülést a legnagyobb pontossággal vezényeltem le, hogy tudjak azért konstans hasgörcs és fosás nélkül is utazni. Hétfőn egészen este hétig dolgoztam, így futtában hajigáltam be a cuccaimat a poggyászba. Minden eshetőségre fel kell készülni, hiszen akár hó is lehet, ahogy elmúlt hétvégén is szakadt.

Reggel ötkor csörgött a vekker és végül hétkor útra is keltünk. Autó természetesen tele, Mellon a helyén és már vettük is az irányt Szombathely felé. Az olasz határig eseménytelen volt az út, leginkább az ellenőrzéssel kapcsolatos telefonokat intéztem, miközben robotpilótában vezettem az autópályán. A határátlépést követően viszont elment minden energiám, úgyhogy a maradék távra Kriszti meg is kapta a volánt. Innentől már nincs autópálya, többnyire falvakon át vezet az út. Elmentünk San Candido majd a Pütia felé vezető út mellett, ahol korábbi szállásaink találhatók. Egyből felsejlettek a tavaly őszi és idei téli élményeink, mely mindkettőnk arcára mosolyt csalt. Az út kifejezetten gyönyörű, hiszen egy folyót követ, mely a hegy oldalában zubog tova. Na, én ebből lényegében semmit se láttam, mert végig aludtam a szakaszt.

Badiat elhagyva, Corvara irányába, egy mellékúton kellett a szálláshelyünkhöz felkanyarodni. Viszonylag nagy parkoló és számos autó fogadott bennünket, de könnyen találtunk helyet. Bakker, itt ennyien vannak? Egyből a recepcióra mentünk, ahol a kedves fogadtatás után megkaptuk a szobánk kulcsát. Csodálatos panoráma nyílt a szemközti hegyre, magára az alattunk található tóra és a körülötte zöldellő fenyvesre.

Felpakolást követően, megegyeztünk, hogy egy gyors séta még belefér a vacsora előtt. Mivel itt a Dolomitokban divat az uzsonna, elsőre a bárban álltunk meg Mellonnal. Pár pici szendvicset csak csípünk egy sörikével leöblítve, hiszen az út porát illő lemosni. Miután elfogyasztottuk a kóstolót, kiballagtunk és nekivágtunk az erdőnek. Ez csak amolyan melegítés lesz, nincs elvárás, beleszimatolunk a levegőbe, meg az állat is tud kicsit futkározni. Tettünk egy három kilométeres kört kevéske szinttel és elkattintottuk az első fotóinkat.

Pont meg is éheztünk és mivel vacsoraidő felé járt, ezért visszakanyarodtunk, hogy helyrehozzuk magunkat. A szobánkhoz tartozik egy infraszauna is, így amíg Kriszti rendbe kipuculkodott, én beröffentettem a kazánt. 20 percet töltöttem benne, miközben a hegyeket tanulmányoztam. Gyors tusi, majd leballagtunk a vacsorához.

Ezen a szálláson menüs büfé rendszerű vacsora van, de finomabbnál finomabb fogásokkal. Salátabár előételt követően sütőtök krémlevest, majd tésztaételt, currys pulykát, majd desszertet kaptunk. Mennyei finom volt mindent. Mindezt helyi vörössel kísértük le, amivel teljes volt az élmény. Megérkeztünk végre. A tervek már a tarsolyban, túrabakancs impregnálva, botok a táskában. Holnap indulhat a kaland, de ma egyikünket se kellett álomba ringatni.