#generációs különbségek

[idonttalkwithpplhere]

Azért nem jó romantikus könyveket olvasni, mert arcon csap a rút valóság és az igencsak fájó.

[bdpst24]

A magyarok még nem érzik magukat készen a Mesterséges Intelligenciára

A magyarok még nem érzik magukat készen a Mesterséges Intelligenciára

Alacsony a mesterséges intelligencia felkészültségi szint és jelentős a generációs, felhasználási különbségek a használatában A Publicis Groupe Hungary és a GKID Research & Consulting által készített eddigi legátfogóbb magyar mesterséges intelligencia (MI) kutatás szerint Magyarország technológiai felkészültsége elmarad a globális átlagtól. A több mint 2000 fő részvételével készült reprezentatív…

[loplog12]

Állj! Ezt most minden ismétlem minden 20 év körüli vagy az alatti személynek mondom. Megkértelek titeket hogy álljatok meg, csak azért hogy ne veszetek össze a szüleitekkel, na most, mondom mi van. A szüleitek, az én szüleim is, nem vagyok kivétel, egy másik világban nőttek fel, egy másik rendszerben, őket máshogy nevelték, olyanok, akik még másabb világban nőttek fel, más dolgokra mint minket próbálnak nevelni, őket úgy nevelték hogy a világ fekete-fehér, nincs másik szín, számukra a többi szín illúzió, az összes tudományosan bizonyított tény illúzió, számokra minden illúzió, amiről mi szentűl negvagyuk győződve hogy az a valóság. A legtöbb vitát az szüli köztünk hogy mi úgy gondoljuk mindegyik színt látjuk, azt hisszük hogy többet látunk mint a szüleink, de ez nem igaz, nem teljesen legalább is. Minden egyes rendszer csak egy picivel másabb mint az előtte lévő, mindegy milyen nagynak hisszük a változásokat, mi nem látunk többet, csak a feketét, fehéret, és ezek árnyalatait, a mi látásunk ennél nem takar többet, talán majd a mi gyermekeink már többet fognak látni. De fölösleges összeveszni, mert egy picivel többet látunk mint elődeink, legyünk büszkék rá, de ne nőjön az egónk túl rajtunk, mi is csak egy generáció vagyunk, akikkel majd évek múlva az ő gyermekeik fognak veszekedni, mert ők is mint mi, azt fogják hinni, hogy minden színt látnak. Ismerős nem, nem sokban különbözünk szüleinktől, a különbésgeink a felfogásunkból jön, és ez így fog lenni, amíg világ a világ. Szóval ha végre látod miről szól ez az egész, menj el szüleidhez, nagyszüleidhez, öleld át őket, és fogad el a különbségeket, mert ahogy az idő telik, az ő cipőiben fogtok járni ti is.

[padgany]

Cinege gyilkosság

Nyári nap volt. A nagyszüleim külvárosi házának udvarán játszottam, a nyírfák lombját kellemesen lengette a meleg szellő.

Akkoriban még mások voltak a nyarak. Bár hat éves lehettem, így nem emlékszem, de biztosan nem terhelte meg ennyire az emberek szervezetét a meleg, és nem égett le senki ennyire csúnyán napozás közben. Manapság más a helyzet, egy forróbb nyári napon mindenki a klimatizált lakásába húzódik, a tehetősebbek pedig a vízparton vészelik át a már abnormálisnak mondható szélsőségesen forró napokat, amikből évről évre egyre több van.

Játszottam, ahogy a velem egykorú gyerekek szoktak. Az udvar hátsó részében a homokozóban felsorakozó műanyag katonák hetek óta a lőállásaikban várták, hogy jöjjek és módosítsak valamit a támadási stratégián. A teraszra lépcső vezetett fel, nyári ernyő alatt ültek a szüleim és a nagyszüleim. Kávéztak, süteményt ettek és a felnőttek dolgairól nagy hangon beszéltek. Sosem érdekelt, miről van szó. Általában munkáról, pénzről és más emberek életéről, nyomorúságáról. Engem inkább a bogarak, hangyák, gyíkok és egyéb, az udvaron és a kertben fellelhető állatok izgattak. A műhelybe ki-be repkedtek a fecskék. Gyönyörűen, könnyeden szálltak ki, majd a vadászat után be, a plafonnál lévő kis fészekhez, ahol a folyton éhes szájú, nagy ricsajt csapó fiókák várták a kukacokat, bogarakat és egyéb nyalánkságokat fáraszthatatlanul élelemre vadászó szüleiktől. Már régen láttam fecskét, szerintem egy évtized is eltelt azóta, hogy hasonló jelenséggel találkoztam.

Öregapám egy kövér, folyton éhes, gyakorlatias és makacs ember volt. A negyvenes években született, az ő neveltetése még teljesen más volt, mint az enyém. Édesapám és két testvére sem esett messze a fájától, mindenesetre a generációs különbségek szerencsére már az ő esetükben is észrevehetőek voltak. Más idők járnak, mondta mindig az öreg, miközben szemeiben mély, megmagyarázhatatlan szomorúság látszott. Öreganyámat a huszas éveiben ismerte meg. Onnantól kezdve minden óhaja-sóhaja tágra nyílt fülekre talált. Egész életében ki volt szolgálva. Mondhatni, volt egy cselédje, akit úgy bírálhatott, ahogy akart. Akitől megkapta az ételt, az italt és mindent, ami, a szerinte alantas női munkák eredményeit képezték.

Tíz éve halt meg papa. Szívroham vitte el egy februári napon, miközben éppen valami autóalkatrészt bütykölt a műhely előtt. Gyors halála volt, a mama talált rá a földön fekve. Azóta megkönnyebbülés látszik rajta, viszont a hosszú-hosszú évek sérelmei teljesen eltorzították a személyiségét. Őt, a mamát sem szerettem igazán soha. Mikor megkaptam papa halálhírét az este, csak bólintottam egyet és elindultam az akkori barátnőmmel a szokásos erdőszéli helyünkre, mintha semmi sem történt volna. Míg élt, őt, a barátnőmet is mindig becsmérelte.

Felszaladtam a teraszra egy pudingkockáért. Megkívántam, miután fél órája nem találtam újabb gilisztát a földet túrva. Jóízűen befaltam, kezem-lábam csokis lett, arcom maszatossá vált. Már futottam volna le a lépcsőn, vissza az udvarra, amikor mély, dörmögő hangon engem szólított. Sötétkék szemében csillogás volt, erősen megszorította a vállam és azt mondta, itt az ideje, hogy mutasson nekem valamit.

Láttam már korábban, apám és öccsei gyakran lődöztek vele. Nem szabadott se hozzá nyúlnom, se nézegetnem. Mindig is érdekelt, hogy mit csinálnak vele a felnőttek. Izgalmas játéknak tűnt.

Most a kezemben tartottam. Fa markolatos, nehéz légpisztoly volt. Tetszett, alig vártam, hogy kipróbálhassam. Papa megtöltötte a csövet, felhúzta és elmagyarázta, hogy mire kell figyelni, mit nem szabad csinálni a saját és mások testi épsége érdekében és azt is, hogyan kell célozni. Hogyan vegyem a levegőt, miközben célzok és a széljárást figyelembe véve mennyivel kell a célkeresztet eltolnom a céltól, hogy eredményes legyen a lövés.

Elsütötte párszor, mindig a fákat célozta. Én voltam a soros. Megtöltöttem a csövet, felhúztam a pisztolyt. Néztem rá, kérdeztem, hogy mire lőjek. Ő a fákon békésen üldögélő, néha felrebbenő verebek felé mutatott. Kérdőn néztem rá. Azt mondta, a verebekért nem kár, nem szereti őket, haszontalan madarak.

Így, hát céloztam és lőttem. A pinduri test tehetetlenül zuhant a mélybe. A fa ága, amiről a madár lezuhant, átlógott a szomszéd kertbe. Papa megveregette a vállam. Én mosolyogtam, éreztem, hogy büszke rám. Akkor ért oda édesapám. Megkérdezte hol a tetem. A szomszéd udvarát elválasztó kerítés felé mutattam. Kikerekedtek a szemei. Megkért, másszak át és dobjam vissza a madár testét, nem lenne jó, ha a szomszéd találna rá.

Átmásztam. Mindenhova szerettem mászni. Fára, a játszótéren lévő eszközök tetejére, bárhova. Most sem okozott gondot. Játszi könnyedséggel a kerítés túloldalán találtam magam. Elkezdtem keresni a halott madarat, nem tudtam, pontosan hova eshetett. Körülbelül négy méterre tőlem a fűben, egy színes, sárga, kék és zöld színekkel tarkított kis gombócformájú tollas lényre lettem figyelmes. A szívem elkezdett hevesebben verni. Ahogy közeledtem hozzá, egyre világosabbá vált, hogy amit lelőttem, az nem egy veréb volt, hanem egy cinege. Egy gyönyörű, pici és kedvesen énekelgető madárka. Nagyon tetszettek a cinegék, színes tollazatuk különlegességet sugárzott.

Föléje hajoltam. A túloldalról édesapám érdeklődött, megtaláltam e az állatot. Valami nem stimmelt, másodpercekig egy szó sem hagyta el a számat. Erőt vettem magamon és válaszoltam.

-Még él, látszik a bögyénél, ahogy kapkodja a levegőt!

-A fenébe… átadom a pisztolyt, lődd fejbe és dobd át a madarat!

A kerítés teteje felöl egy kézfej és a pisztoly lógott felém. Kezembe vettem.

-Vigyázz, már meg van töltve, csak céloznod és lőnöd kell!

Céloztam. Egyenesen a madár fejére. Nagyon gyorsan vette a levegőt, a légzésének ritmusát felvette az enyém. Remegett a kezem, de tudtam, hogy meg kell tennem. Lőttem.

-Apu! Még mindig lélegzik!

-Dobd át és nyújtsd át a pisztolyt!

A szárnyánál fogva átdobtam a haldokló cinegét, a pisztolyért utána, két másodperc elteltével nyúlt a már korábban látott kézfej.

Visszamásztam a kerítésen, a földre huppantam és a következő pillanatban láttam, ahogy édesapám gondolkodás, hezitálás és egyéb kétely nélkül a madár fejébe ereszti a golyót. Vége. Gondoltam. Meghalt. Egy cinege, nem veréb. A szárnyánál fogva a kerti kukába tette a halott madár testét. Szó nélkül elhaladt mellettem, kezében a gyilkos fegyverrel. Rám sem nézett, bement a házba. Azóta nem lőttem madárra, sem más állatra. Fegyvert sem vettem a kezembe.

A ház falán már vörösebb fények jelezték a nap végét. A nyírfák és minden más ugyan az volt, mint mikor megérkeztünk. Valami mégis megváltozott, de nem tudtam pontosan, hogy micsoda. A kedvem elszállt a katonázástól, a bogarak utáni vadászattól, mindentől. Majd talán jövő hétvégén…

Üresség. Először éreztem életemben.

Beültünk a kocsiba és a lenyugvó nyári nap fényében hazaindultunk.

[plumsworld]

Kényszer, érdek, ösztönélet

A tegnapi nap egy mélypont volt. Leírta Sarkadi Zsolt a 444-en, hogy miért, linkelni sem szeretném, úgyis megtalálja az, aki újságot olvas. Tényleg indokoltak a lehető legkeményebb jelzők. Egy válság közepén diktárorok csinálnak ennyire mást, mint amit egy felelős kormány csinálna.

Éjfél előtt jött még egy meglepetés: módosult a választási törvény is. Ennek egyik eleme, hogy 27 helyett 50 egyéni körzetben kell indítania egy pártnak (vagy pártszövetségnek) jelöltet önállóan ahhoz, hogy önálló listát is állíthasson, azaz, hogy lehessen a pártra (vagy pártszövetségre) X-et húzni. Ez azt jelenti, hogy (miután 106 körzet van) az eddigi három helyett maximum két párt (vagy pártszövetség) tud listát állítani úgy, hogy közben nem indítanak helyben egymásra jelölteket. Ezt hívjuk koordinációnak.

Abban konszenzus van, hogy az összes olyan szereplőnek kooperálni kell valamilyen módon az egyéni körzetekben, akik változást remélnek. Ez volt az egyik alapja a 2019-es önkormányzati választások relatív sikerének is. A borsodi hatos körzetben sem maradt le nagyon sokkal az ellenzéki közös jelölt idén ősszel, de a konkrét eset nyilvánvalóvá tette, hogy a közös jelölt személye sem teljesen mindegy. Nem lehet értékek és elvek rögzítése nélkül közös jelöltet állítani sem, különben az ellenzék más részeiben fog jelentős károkat okozni egy ilyen helyzet.

Azt felejtik el sokan ugyanis, hogy a pártokat, mozgalmakat húsvér emberek csinálják. Nyilván látom tíz éve óta folyamatosan, hogy mit művel a rezsim, ennek ellenére sokáig nem jött meg a kedvem, hogy belépjek a meglévő pártok bármelyikébe, teljesen különböző okok miatt. (Az Együtt állt hozzám a legközelebb vállat értékekben, éppen ezért ott egy idő után az ifjúsági szervezet tagja is lettem, később pedig momentumos.)

2018 tele a tv székház előtt lelki fordulópont volt, amikor láttam, hogy lehet együtt tüntetni különböző pártzászlók alatt, hogy itt van egy közös cél. De 2014-ben abszurd lett volna a Jobbikkal való koordináció, miközben mondjuk az LMP-vel való koordinációval semmi gondom nem lett volna aktivistaként vagy választóként sem. 2018-ban még a Jobbik része volt a mostani Mi Hazánk, így egyáltalán nem triviális az, hogy a velük való koordináció akár akkor rendben lett volna, elvi és politikai szempontból.

Nyolc éve következetesen azt gondolom, hogy a koordináció mellett a pártok közötti listás versenyt, tehát a szabad választást engedni kell. Nem csak elvi okoból gondolom ezt, hanem praktikus okokból is. 

Ha jön egy újabb Simon Gábor-ügy, mint 2014-ben, vagy egy újabb Lackner-ügy, mint 2019-ben, vagy egy újabb Bíró-ügy, mint 2020-ban, akkor nem kell magyarázkodni mindenkinek, ami elvisz egy rakás hasznos energiát. Ugyanígy, a Jobbik vagy Gyurcsány múltja miatti magyarázkodások is elviszik a motivációt és erőt, amit egy aktivista máshová is be tud fektetni, ha nincs teljes közösködés. És ez főleg a hajrában fog számítani, a rezsim akkor fog ezekkel előjönni, amennyire csak tud. Egy halom dolog lehet lementve és betárazva azokról, akik régóta politizálnak.

Azok az értelmiségiek, politikafalók, akik papíron összeraknak egy nyerő csapatot úgy érvelve, hogy mondjuk Cseh Katka, Márki-Zay Péter és Kálmán Olga együtt már bizony milyen ütős hármas lenne, milyen jók lennének ők egy új kormányban, azok vagy nem dolgoznak emberekkel együtt munkahelyen, nem játszanak együtt emberekkel csapatban, vagy csak naívak. Ez egyszerűen nem így működik. 

Személyes, világnézeti, generációs különbségek vannak. De ha mindenhonnan kivesszük a szupersztárokat, és betesszük őket egy csapatba, azzal sem lesz maga a csapat feltétlenül sikeres. Nem értem, miért nem triviális ez.

Abszurd nekem, hogy azt ünnepeljük, hogy a rezsim megkönnyítette az ellenzék dolgát, mert három pártlista helyett már csak kettő működhet együtt. A rezsim ennyire hülye lenne, hogy megkönnyíti annak a lehetőségét, hogy az ellenzék sikeres legyen?

Nincs semmi veszve még, ha a három lista lehetősége elúszott, akkor szerintem a kettőnél már jobb az egy közös. Lehet előválasztás(oka)t szervezni, sok lehetőség maradt még. De mindezt le akartam írni egyszer.

SZA

Kényszer, Érdek, Ösztönélet Három Nagy Fekete Fabábu Döntsd le őket, menj el Délnek Bérelj szobát, fess a falára egy képet Amin a tenger öregember Mégis a lábad közé megy be a sodra Emlékszel én kövér voltam, te meg Hal, és behívtál a tóba Nagy fehér test víz alá száll Harapj bele, képzelj sebet Ne kösd be ott néhány bogár Iszik még, és nincs üzenet 

[matekonkol]

Szeptember 11-én elhunyt Rajk László.

Úristen...

Nagyon tiszteltem, fölnéztem rá, hálás vagyok, hogy dolgozhattam vele...

Egy csoda volt mellette sétálni Budapesten és hallgatni minden épület történetét.

(Neki köszönhetem azt is, hogy a 2016-os kurzushéten az Filmművészetin tanársegédje lehettem, 3D storyboardozásról beszélve látványtervező tanítványainak. Tanulni sosem voltam az egyetemen.)

Dávid Anna, a Magvető igazgatója búcsúzik tőle:

Nyár közepe óta éreztük mindannyian a szerkesztőségben, hogy az egyik legfontosabb könyvünk készül. Hogy igen, megvan, sikerült. Hogy valójában ezért indítottuk újra a Tények és Tanúk sorozatot: szeretnénk megtudni azoktól, akik még velünk vannak, hogy mi történt a 60-as, 70-es, 80-as években, és hogyan érkezett el 1989. Rajk László és Mink András könyve pedig ezt ígérte. Hol naponta, hol hetente kaptuk és olvastuk az elkészült fejezeteket, és minden alkalommal túl hamar értünk a végére, épp csak az nem szerepelt az utolsó mondatok után: Folytatása következik. Néhány hete viszont minden megváltozott. Azóta az volt a cél, hogy sikerüljön befejezni, sikerüljön kinyomtatni, hogy Rajk László még a kezébe foghassa a kész kötetet. És persze ettől megváltozott bennünk a szöveg is. A kiadó nevében ezzel a rövid, ám számunkra nagyon fontos részlettel búcsúzunk tőle:

"Közel fél évszázados ellenállói múlt után miben látod a kiutat a jelenlegi helyzetből?

Először is, ma úgy látszik, hogy a liberalizmustól mindenki visszaretten, mint ördög a szenteltvíztől. De ez váratlanul gyorsan változhat. Emlékezz vissza az 56-osok keserű tapasztalatára. Amikor 1963-ban kijöttek a börtönből, a legtöbb korábbi ismerősük átment az utca túlsó oldalára, ha véletlenül meglátta őket. Ám alig telt el fél évtized, 1968 után ez az attitűd szélsebesen változni kezdett. De alapvetően most is a régi mániámat tudom mondani: a kultúra. A kultúra változása fogja elhozni a politikai változást. A politikai és morális ellenzékiségnek a kultúra fogja megadni azt a lökést, amely egyszer majd áttöréshez vezet. A legnagyobb kihívás ma a művészvilág és az értelmiség számára újra a kollaboráció kérdése. Meddig tart az együttműködés, a legitimálás, és hol kezdődik az értékmentés, és a hatalom számára nem látható vagy nem nyilvánvaló új utak, csatornák keresése. A nyolcvanas évek Amerikája nagyon hasonló helyzetben volt, amikor a neokonzervativizmus sült hülyeségek garmadájával indult hadba a megelőző évtizedek kulturális és politikai progresszója ellen. Ekkor lett New York gyűlölt város, Amerika igazi szellemétől idegen test. A különbség, összehasonlítva a mai magyar helyzettel, az, hogy ez a neokonzervatív hullám kezdettől iszonyatosan kemény ellenállásba ütközött. Ekkor jelenik meg New Yorkban a graffiti, amely teljesen átalakítja az utcaképet, a metrót, és nyilvávalóan szembefordul a reagani kultúrpolitikai ideálokkal. De nem a múltat idézi meg, nem Andy Warholt emeli újra a magasba, hanem új utakat, kifejezési formákat talál magának, egyszerűen átlép a hatvanas-hetvenes évek progresszív, neoavantgárd törekvésein. Ennek ma Magyarországon egyelőre kevés jele van, de ami késik, nem múlik.

Korábban azt mondtad, hogy a hetvenes években áthidalhatatlan kulturális különbségek osztották meg a magyar művészeti-értelmiségi világot. Az akkori avantgárd minden értéke és teljesítménye ellenére kisebbségben volt, izolált maradt, a tágabb közeg nem is értette, miről akart szólni. Említetted, hogy az építészetben még a rendszerváltás után sem tudott áttörni az új, korszerű szemlélet. Sőt, azt is hozzátetted, hogy többek között ezért nem láttál már a nyolcvanas évek elején sem szemernyi esélyt arra, hogy az a két, egymástól elkülönült világ, amely később az MDF és az SZDSZ képében politikai színre lépett, valaha is közös nevezőre jusson, közös nyelvet találjon. Mitől lenne ez most másképp?

A döntő különbség a nyitottság. Mi akkor egy zárt világban, egy lezárt dunsztosüvegben éltünk, ott volt a vasfüggöny, áll a berlini fal. Ma Orbánék nemlétező démonaikkal hadakozva határainkon megépítik a gyodát, a „gyorstelepítésű drótakadályt”, és közben nem veszik észre, hogy a világ kitárult, gyakorlatilag nincsenek többé határok. A demokratikus ellenzék nagy leleménye Közép-Kelet-Európában az volt a hetvenes évek végén, hogy kezdettől nemzetközi együttműködésben, nemzetközi léptékben politizált. Ennek az életemet meghatározó fantasztikus körnek az ereje – hidd el, nem egy hetvenéves szamizdatveterán nosztalgiája mondatja ezt – épp ebben volt, hogy bár más nyelveket beszéltünk, más kulturális örökségbe születtünk bele, bizonyos hangsúlyok máshová estek a földalatti létben, de erős, határokon átívelő szolidaritást és morális támaszt tudhattunk magunk mögött. Ha valakit Budapesten jogsérelem ért, tudhatta, hogy Varsó is megmozdul. Így jött létre a Charta ’77, és aztán a többi, nemzetközi szamizdatos akció. Ez ma hatványozottan adott lehetőség. Ma semmilyen módon, semmilyen erővel nem lehet újraépíteni a kulturális vasfüggönyt, gátat szabni a határokon túlnyúló együttműködésnek. Ma egy filmes vagy művészeti projekt is úgy szerveződik, hogy a partnerek az interneten találják meg egymást. Nem állandó csapatok dolgoznak, hanem arra az adott vállalkozásra keresik és találják meg egymást az emberek, függetlenül attól, hogy éppen melyik kontinensen vannak. A mai fiatal generáció számára ez mindennapos. A bibói „szabadság kis körei” mai megfelelői, a civil szervezetek most ugyan bántva vannak, törvényekkel, megszorításokkal, vádakkal, és megpróbálják lehetetlenné tenni őket, de még megvannak, és éppen ezzel a hálózatépítéssel válhatnak nagyon erőssé. Még vannak független színházaink, közösségi tereink, kulturális alapítványok és egyesületek, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Három Holló, FUGA, Jurányi, OSA, Írók Boltja, Cirkogejzír, ArtPool, kis magángalériák, egyetemi szakmai körök, doktoriskolák, könyvkiadók és hozzájuk kapcsolódó klubok, olvasókörök, kávéházak, szakmai szervezetek, akikben ott az erő. Gondolj arra, hogyan épül napról napra a Fortepan elképesztő archívuma. Ráadásul a nyilvánosság előtt, és megosztva kincsét a nyilvánossággal. Továbbra is azt mondom, kultúra. Ha lesz változás, szerintem megint innen fog elkezdődni."

Fotó: Szilágyi Lenke

[onsieluenkeli]

Most nálunk is előjött az a bizonyos örökölt sors, és generációs trauma konfliktus, ami várható volt. Egyszer már gyerekként végignéztem ahogyan szétesett a nagyobb család. Vélemény különbségek, csalódások, és gyűjtögetett sérülések miatt. Azok a hetek és hónapok, mélyen fájdalmasak voltak, és borúsak. Sok minden megváltozott utána. Elég durva volt.

Olyan mint amikor a szülők válnak. Szereted őket végtelenül, és rengeteg mindenre büszke vagy, de a problémákat is látod, és nem tudsz kívülállóként segíteni, bármennyire is jó lenne. És mindent érzel, hisz szereted őket.

A mostani konfliktusok régieknek a lecsapódásai, ezeket már nem lehet helyrehozni. Érdekes hogy pont HalottakNapjára bukott ki... És persze hogy fáj.

Örölt Sors = Amikor ugyanazokat a viselkedés, sértődés, veszekedés, és függési mintákat követik le az emberek, mint amelyek a szüleiknél, a nagyszüleiknél, dédszüleiknél volt. És nem tehetnek róla, egyszerűen csak nem találják a kiutat ebből. Azoknál szűnik meg ez, akiknél egészen kicsi korban sikerül teljesen másképpen nevelődniük. És ahogyan újabb nehézségek adódnak, például háború, megint születhet egy elcseszett generáció, akik majd még többet magukkal ránthatnak...

Az esetemben annak köszönhetően szünhetett meg, mert koraszülöttként alapból másként kezeltek a szüleim, és anyum nem is nagyon volt jelen az idősebb generációs konfliktusoknál. Vagy éppen külföldön élt, vagy dolgozott. 🍀 Csak mázli.

Eszembe jut egy történet, amiben egy idősebb férfi oda ad egy zsák szeget egy fiatalabbnak, és arra kéri, hogy amikor vitatkoznak, veszekszenek, csalódnak, olyankor mindig 🔨 verjen bele egy szöget a kerítésbe. És így is tesz a fiú.

Telnek a hetek, a hónapok, az évek, és lassan el fogy az összes szög. Majd erre az idősebb odavezeti a fiút a kerítéshez és megmutatja neki. - Látod? Most arra kérlek, hogy minden egyes konfliktus után húzzál ki egy szöget onnan! A fiú így is tesz. És miután kihúzta az összeset, az idősebb odamutat, és annyit mond: - Nézd, tele van lyukakkal, mint a szívem, és tudom hogy a másik oldalról a tiéd is. Látod, mennyire ronda lett? Hát nem ostobaság volt teljesen szétverni azt a kerítést? Nem lehetett volna legalább néhányszor megjavítani, lecsiszolni? De még akkor is látszódna a szögek nyoma! És nézd, a kerítést ki lehetne cserélni, és akkor egy másikat is tele lehetne verni szögekkel, és egy harmadikat is, meg egy negyediket! De az én szívemet nem lehet csak úgy kicserélni, ahogyan a tiédet sem! Azok a hegek ott maradnak örökre mind a kettőnknél, szóval, vagy befejezzük a veszekedéseket, vagy folytatjuk, amíg teljesen szét nem esik az a sérült szív, és bele nem pusztul valaki!

Az egész ország tele van örökölt sorsú, sérült emberekkel, és csonka családokkal. A net miatt mindig látom a tudatalattit.

Van olyan "felnőtt" nő, aki naponta agyon zsagolna, kínozna, bántana ha tehetné. És nem tudná megmondani miért, de lefogadom hogy a szülei, a nagyszülei sormintáját követi = "rossz természet". Egy másik, valamilyen panaszládának néz, és képtelen felfogni hogy nem velem kellene örökké megértetnie a világfájdalmait. Azután ismerek olyat, aki a szüleihez hasonlóan, brutálisan tud veszekedni, a saját gyereke előtt is. És valahol tudja, hogy ez nem oké. Egy másik pedig ugyanúgy minden konfliktust csendben lenyel a könnyeivel, ahogyan a saját anyja is.

És mindegyiknél meg van az esély rá, hogy ezeket tovább adják, és egyszer a gyerekük, vagy az unokájuk lesz hasonló. Vagy rosszabb. Egy alkoholista szülőnek nagyobb eséllyel lehet, akár keményen drogozó gyereke is, vagy unokája, aki nem csak a saját életét vághatja teljesen tönkre, hanem az egész családjáét.

és

Tudom, ez egy kicsit furcsán hangzik, de szerintem sokan érteni fogják mire gondolok...

Én hiszek a mindenkire vonatkozó kicsi békékben. Ezek olyanok, mint a nyugalom szigetei. Ezekben a személyes kis életekben csak a legfontosabbak tartozhatnak bele. Mindenkinek van ilyen, kell hogy legyen! Van akinek a társa, másnak a gyereke, vagy a szülei, a tesója, esetleg a kutyája, a macskája, bármi! De még ez a kis nyugalom is csak akkor működik, ha jól van az ember. Nem toxikus, és nem fájdalmakkal, és sérülésekkel teli! Tudni kell, azt a rosszat elengedni, és nem benne megállni a méregben. Mert amikor rossz van, mindenki sérül. <- ezt nem kívánom, senkinek sem. A Nagymamám és a Nagyapám egy életen át hordozták a fájdalmaikat, a konfliktusokat, és nem is voltak úgy boldogok, mint régen. Ezért kell tudni elengedni azt, ami rossz, és fáj. Az a rohadt - örökölt sors, pedig csak akkor fog végre megszűnni a következő generációknál, ha ők megtanulnak még ideje korán konfliktusokat kezelni. 💯 Nagyon korán. És ahhoz hogy ezt egy szülő felérje ésszel, értenie kell a saját - örökölt sorsát.

.

[pokuc]

Az emberi "természet" politikai természete

Ha egy társadalom a gyermekei egyik felét rövid szoknyába öltözteti, és arra figyelmezteti őket, hogy ne mozogjanak úgy, hogy a bugyijukat felfedjék, míg a másik felét farmerbe és overallba öltözteti, és arra bátorítja őket, hogy másszanak fára, labdázzanak és vegyenek részt más erőteljes szabadtéri játékokban; ha később, a nemek szerinti felosztás során a serdülőkorban a nadrágot viselő gyerekeket arra ösztönzik, hogy "egyenek úgy, mint a növésben lévő fiúk", míg a szoknyás gyerekeket arra figyelmeztetik, hogy figyeljenek a súlyukra, és ne hízzanak el; ha a farmeres fele tornacipőben vagy csizmában rohangál, míg a szoknyás fele tűsarkú cipőben táncol, akkor ez a két embercsoport biológiailag és társadalmilag is különbözni fog. Különbözőek lesznek az izmaik, a reflexeik, a testtartásuk, a karjuk, a lábuk és a lábuk, a szem-kéz koordinációjuk és így tovább. Hasonlóképpen, azok az emberek, akik napi nyolc órát töltenek egy irodában, írógépen vagy vizuális kijelzős terminálon dolgozva, biológiailag különbözni fognak azoktól, akik építőipari munkát végeznek. Nincs mód arra, hogy szétválogassuk azokat a biológiai és társadalmi összetevőket, amelyek ezeket a különbségeket előidézik. Nem tudjuk szétválogatni a természetet a neveléstől, amikor olyan társadalmakban szembesülünk a csoportkülönbségekkel, ahol a különböző fajú, osztályú és nemű emberek nem egyenlő mértékben férnek hozzá az erőforrásokhoz és a hatalomhoz, és ezért különböző környezetben élnek. A nemekre jellemző általánosítások, mint például az, hogy a férfiak nehezebbek, magasabbak vagy erősebbek, mint a nők, elfedik a nők és a férfiak közötti sokféleséget és a közöttük lévő kiterjedt átfedéseket minden tulajdonság tekintetében, kivéve azokat, amelyek közvetlenül a nemzéssel kapcsolatosak. A legtöbb nő és férfi a magasság, a testsúly és az erősség tekintetében ugyanabba a tartományba esik, három olyan változó, amely nagyban függ attól, hogy hogyan nőttünk fel és hogyan élünk. Mindannyian tudjuk, hogy az első generációs amerikaiak átlagosan magasabbak, mint bevándorló szüleik, és hogy a fizikai munkát végző férfiak átlagosan erősebbek, mint a főiskolai professzorok. De elfelejtjük megkeresni a különbségek nyilvánvaló okait, amikor olyan állításokkal szembesülünk, mint "a férfiak erősebbek, mint a nők". Azt kellene kérdeznünk: "Milyen férfiak?" és "Mit csinálnak?". Lehetnek biológiai alapú átlagos különbségek a nők és a férfiak között, de ezek összefonódnak egy sor olyan társadalmi különbséggel, amelyektől nem tudjuk őket elválasztani."

[frofficecoworking]

Generációs Különbségek A Coworking Irodákban

A coworkerek átlagéletkora 34 év, ám a legtöbb iroda a különböző korosztályok valóságos olvasztótégelye. Ezek a generációk természetesen egészen máshogy határozzák meg, milyen is az ideális coworking iroda. A kor előrehaladtával ugyanis a dolgozók egyre kevesebb rugalmasságot tanúsítanak, viszont lojálisabbak meglévő munkahelyük felé. A fiatalabb rétegnél megfigyelhető, hogy tagjai leginkább a dedikált munkaállomások és a Tovább

[idonttalkwithpplhere]

Undorodom, ahogy a hétköznapokban hallom lányokat beszélni arról, hogyan tesznek tönkre lelkileg vagy húznak le anyagilag férfiakat. Belegondolni, hogy ezután ezek a férfiak nem fognak bízni a nőkben, valamint az értelmes lányokban rendkívül elszomorító és dühítő.

[metalindex-hu]

Icon of Sin: Icon of Sin (2021)

Icon of Sin: Icon of Sin (2021) - https://metalindex.hu/2021/07/02/icon-of-sin-icon-of-sin-2021/ -

A szélessávú internet elterjedésének számos előnye és hátránya van a zeneiparra nézve. A legrombolóbb hatást nyilván az illegális letöltések fejtik ki, de a másik oldalon ott van az az örömteli tény, hogy manapság bármelyik tehetséges zenész könnyedén felhívhatja magára a figyelmet, függetlenül attól, hogy a földgolyó melyik eldugott pontján él. Jelen cikkem főszereplője, a brazil származású énekes, Raphael Mendes esete remek példa erre a jelenségre, hiszen ő is a legnépszerűbb videómegosztó portálon vált ismertté, mint Bruce Dickinson hangdublőre.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen tehetségre előbb-utóbb felfigyel majd valamelyik kiadó, így talán még maga Raphael sem lepődött meg különösebben, amikor a Frontiers Records bekopogtatott hozzá egy lemezszerződéssel. Mindenképpen dicséret illeti a cégvezető Serafino Peruginót, amiért egy újabb supergroup összeállítása helyett úgy döntött, hogy ezúttal inkább egy fiatal tehetségnek ad lehetőséget a bemutatkozásra. Ráadásul most nem a kiadó jól bejáratott dalkovácsait állította csatasorba az album elkészítéséhez, így sikerült elkerülni, hogy a szokásos szintiszőnyeges, kamu-epikus rock hangzás uralja a lemezt. Ezt egy nagyon okos döntésnek tartom, mert valljuk be, elég csúfos dolog lenne, ha egy ilyen szépreményű talentumnak egy hirtelenjében összerántott, középszerű albummal kellene indítania a karrierjét.

Az Icon of Sin bemutatkozó lemeze kapcsán a legfontosabb kérdés persze mindvégig az volt, hogy mennyire erős saját dalokkal tud majd előrukkolni frissen alakult zenekara élen a jó Raphael. Mert az egy szép dolog, hogy valaki lélegzetelállító módon tudja utánozni a bálványát, ám ha ez nem társul a saját nóták írásához elengedhetetlen dallamformáló készséggel, akkor bizony megette a fene az egészet. Mert végső soron ez a tényező dönti el, hogy hősünk idővel a fiatal generáció metal ikonjává válik-e, vagy örökre megmarad annak a srácnak, „aki tök jól énekli a Maiden-számokat a YouTube-on.”

Elég is a titkolózásból, kimondom azt, amire mindenki kíváncsi: igen, baromi jó lett az anyag. Raphael elsőlemezes énekesekre nem jellemző magabiztossággal, mondhatni pofátlanul jól énekel, a zenészek pedig nem átalltak undorítóan jó dalokat írni számára. A muzsikusok arányérzékét dicséri, hogy nem pakolták tele a dalokat gitárharmóniákkal és galoppozó riffekkel, így az Iron Maidennel való hasonlóság kimerül Mendes úr énekstílusában. Természetesen heavy metal a játék neve, de a fiúk elég szélesen merítettek a műfaj eszköztárából ahhoz, hogy ne csak a Vasszűzre jellemző zenei megoldások uralják a lemezt. Illetve szövegfronton is akadnak különbségek, legalábbis nekem nem rémlik, hogy Steve Harris valaha is képregényhősökről vagy videojátékokról irt volna dalokat.

Bevallom, korábban egyáltalán nem követtem figyelemmel Raphael internetes ámokfutását, így valóságos sokkhatásként ért, amikor először szembesültem a srác képességeivel. A lemezt elindítva, a címadó dal kissé visszafogott kezdő strófáinál még nem sejtettem, hogy mi vár rám, ám amikor hősünk először kieresztette a hangját, kislányos zavaromban csak egy hangos „Elmész te a …!” felkiáltás tudta elhagyni a számat. Mert hogy ez a fazon tényleg olyan hibátlanul képes hozni Bruce Dickinson stílusát, hogy azt szavakkal nem is igazán lehet érzékeltetni, azt tényleg hallani kell! Őszintén szólva, egy darabig el is töprengtem azon, hogy van-e egyáltalán értelme foglalkoznom ezzel a lemezzel, hiszen minek hallgasson az ember egy másolatot, hogyha ott az eredeti? Szerencsére nem kellett ezen sokáig tipródnom, mert a dalok minősége gyorsan jobb belátásra térített.

Az első meghallgatás nagyjából mindenkinél az ámulat jegyében fog telni, ám többszöri nekifutás után már bárki számára nyilvánvalóvá válhat, hogy ez a lemez bizony tele van jobbnál-jobb dalokkal. A Queensryche-os hangulatokat felvillantó Shadow Dancer például kapásból az egyik legnagyobb metal sláger, amihez az idén szerencsém volt, de a Mad Max filmek sztoriját feldolgozó Road Rage Ritchie Blackmore inspirálta speed metalja is könnyedén túlpumpálhatja az óvatlan hallgató pulzusát, szóval csak óvatosan azzal a léggitározással!

Gyors témákban egyébként sem szűkölködik a lemez, a száguldós dalok szerelmeseinek a Virtual Empire és a The Last Samurai például garantált kielégülést fog okozni. Mindkét dal zseniálisan lavíroz a gyilkos tempók és a dallamok között, ám a kedvencem erről a vonalról mégis a The Howling, amely egy kissé pikáns módon Blaze Bayley korai szólólemezeit juttatta az eszembe. Talán nem véletlen, hogy az erősen maidenes dallamokkal támadó Survival Instinct követi a sorban, mintegy visszaterelve hallgatót az eredeti csapásirányra.

Az érem másik oldalát az olyan hangulatos, epikus darabok képviselik, mint a Night Breed, ami talán az egész lemez legslágeresebb darabja, de a drámai hatású refrénnel taroló Clouds over Gotham is nagyon emlékezetesre sikerült. Az Unholy Battleground már jóval keményebb hangot üt meg ezeknél, és érdemes megfigyelni, hogy az itt hallható, már-már thrash metalosan súlyos döngölések milyen jól összeférnek Mendes énekdallamaival. Végezetül megemlíteném még a kissé szentimentális Arcade Generatont is, amelynek szövegét a videójáték-rajongók tutira imádni fogják. Bevallom, a rám törő emlékek hatására még én is majdnem előástam a régóta porosodó konzolomat, pedig már vagy tíz éve nem vettem kontrollert a kezembe.

Raphael Mendes számomra egyértelműen az idei év felfedezettje. A fiatal generáció egyik legreménytelibb tehetsége lépett most elő az ismeretlenségből, az pedig, hogy milyen komoly karrier vár rá, egyedül rajta fog múlni. Remélhetőleg ellenáll majd a kiadói nyomásnak, és nem fogjuk a hangját másodosztályú fércalbumok tucatjain viszonthallani. Nagy kár lenne érte, mert egy ilyen kaliberű énekesnek egy felső ligás zenekar élén lenne a helye. Jegyezzük meg a srác nevét, mert még sokat fogunk hallani róla. Számomra nem is kérdés, hogy az Icon of Sin bemutatkozó lemeze egy gyönyörű barátság kezdete.

[clyxon]

Az igazi soros terv

Ki eszi meg a legnagyobb halat? A fogyasztás alapú társadalom alapja az, hogy fogyasztunk: élelmiszert, ruházatot, energiát, médiát – lehetne folytatni a sort. A fogyasztásunkkal profitot generálunk, ami olyan embereknél realizálódik, akik képesek előállítani vagy előállíttatni mindazt a fogyasztási cikket, amit mi örömmel fogyasztunk. A rendszer a legalantasabb emberi tulajdonságokra épül: hatalomvágy, birtoklási vágy, fösvénység, érzéketlenség. Annál több profitot tudunk termelni, minél olcsóbban állítjuk elő a termékünket, azt minél szélesebb tömegek fogyasztják és minél magasabb haszonkulccsal tudjuk eladni. De hiába vagyunk képesek többet termelni, ha nincs, aki megvegye: nincs kereslet, mert nem ismerik a terméket, vagy nincs több ember, aki képes megvásárolni, vagy nincs több ember, aki hajlandó megvenni.

A nagyobb hal megeszi a kisebbet. A rendszer velejárója, hogy az ember értéke pénzben kifejezhető: mekkora értéket képes előállítani és mekkora értéket birtokol. Az érték mértékegysége pedig a pénz, egy egyszerű, közmegegyezésen alapuló numerikus adat. Akinek sok van belőle, az értékesebb, mint az, akinek kevés van belőle. Az ember pedig szeretne értékes lenni, akár önmaga, akár mások szemében; szeretne elismerést és legfőképpen szeretne boldog lenni. Nem lehet boldog, ha nem kapja meg az elismerést, és egy olyan társadalomban, ahol minden értékmérője a pénz, az elismerés hiánya egyben a pénz hiánya is. Lényegtelen, hogy ez a hiány mennyire reális: frusztrációhoz vezet. Ezért mindenki arra törekszik, hogy több pénze legyen, mert a pénz hatalom és elismerés, olyan fogyasztási cikkekhez enged hozzáférést, amelyeket jelenleg nem érhet el, végül pedig olyanok megbecsüléséhez, akik jelenleg fölöttünk állnak a rendszerben, abszolút értelemben pedig hatalmat mások fölött. A cserekereskedelem idején nem lehetett értéket felhalmozni: hiába volt ezer tyúkom, ha csak ötszázra volt kereslet, mert annyit tudtak megenni. Még tárolni sem tudtam volna, megvárva  a kereslet kialakulását. A pénzzel egyszerűvé vált minden: olyan érték, ami tárolható, raktározható, egyetemes és felhalmozható. A felhalmozással pedig megjelentek a társadalmi különbségek. Eddig talán egy erős nagyobb hatalmat birtokolt, mint egy gyenge, de a gyenge, amennyiben képes volt több értéket felhalmozni, megvásárolhatta a védelmét és képes lett legyőzni az erősebbet. Mindig van azonban egy még erősebb. A rendszer hibája, hogy csak egy maradhat. Mit tegyen az a globális vállalat, melynek gyártókapacitása képes egy bolygót kiszolgálni, vagy amelyiknek eleve virtuális terméke, szolgáltatása van, minden országban és minden háztartásban jelen van? Hova terjeszkedjen tovább? Bővíthet portfóliót, bevezethet új terméket, akvirálhat olyan cégeket, amelyek mást gyártanak, és azokkal ismét beterítheti a globális piacot. Ha jól keveri a lapokat, megveheti a konkurens vállalatokat. Mit vesz meg akkor, ha már mindent megvett? A rendszer alapja, hogy nincs stagnálás, a profit termelődik, a pénz pedig halmozódik egyetlen kézben. Vagyis jelenleg még egy szűk réteg kezében, ám egyre kevesebben vannak és egyre hatalmasabb összegeket birtokolnak, amelyek kikerülnek a körforgásból, amennyiben nem generálnak újabb fogyasztást. Megáll a tőke körforgása.

Ez vezet oda, hogy lassan-lassan megesszük a világunkat. A pénz bevezetése lehetővé tette a vagyon felhalmozását, az ipari forradalom a tömeggyártást, a globalizáció pedig a termékek világméretű elosztását, míg az internet a globális reklámot. Dél-amerikai húst eszünk, ausztrál bort iszunk, kínai ruhákban és cipőkben járunk, francia vagy éppen afrikai ételeket szeretnénk az asztalunkra. A piac elérte maximális méretét. Vagyis közel áll hozzá. A rendszer működéséből adódóan ugyanis nem adhatom olcsóbban a termékemet, mint amennyibe az előállítása került, hiszen akkor nem termelődne profit. A nyugati ember pedig lassan nem tud többet fogyasztani, a globálissá váló piac tönkreteszi a még meglévő lokális kultúrákat. Az afrikai útifű-maghéj vagy a dél-amerikai chia mag, de akár az alaszkai lazacok nem képezték részét más kultúrák gasztronómiájának. Azzal, hogy a piac globálissá vált, egyre nagyobb területeken termelnek olyan nővényeket, amelyek éppen divatosak, az óceánok egyre nagyobb részét halásszák le, bennünk, fogyasztókban pedig elültetik a vágyat, hogy mindezt megegyük. Hogy a ruhatárunkat, telefonunkat félévente cseréljük. Órákat töltsünk a számítógép vagy a televízió előtt és fogyasszuk a médiát. Újra és újra rendezzük át a lakásunkat. Egy ember azonban csak 24 órán keresztül képes fogyasztani. Mi legyen a megmaradt termékekkel? A fejlődés nem állhat le, újabb piacok kellenek. Ha már a fejlett világ nem képes többet befogadni, meg kell teremteni a vásárlóerőt a fejletlen országokban is, hogy ezáltal újabb piacokat nyithassunk.

A soros-terv első része roppant egyszerű: azok, akiknek annyi vagyonuk halmozódott fel, hogy már akadályozza a további gazdasági folyamatokat a jövőbeli piacokba fektessenek be. Soros György, Bill Gates vagy Mark Zuckerberg, de akár az Európai Unió is hatalmas összegeket költ el a fejlődő országokban a helyi gazdaság fejlesztésére. Lehetne egyszerű filantrópia is. Azonban az oktatás és az ipar fejlesztése helyi munkásból helyi fogyasztót generál. Az internet azonban felgyorsította folyamatot. Ahogy másodpercek alatt értesülünk arról, hogy a bolygó másik felén egy háromlábú csirke kelt ki a tojásból, a fejlődő országokban látják a posztjainkat a különleges vacsorákról, az egzotikus nyaralásról vagy a legújabb divattrendnek megfelelő ruháinkról. A reklám önálló életre kelt. Tömegek indulnak meg abban a reményben, hogy ők is érni fognak annyit, hogy mindezt elérhessék. Otthon, napi egy dollárból erre nincs esélyük. Soros György vagy az Európai Unió ezt a tömeget akarja otthon tartani, hogy otthon legyenek képesek fogyasztani az emberek, és ne a nyugati kultúrákba vándorolva képezzék az ottani társadalom páriáinak újabb, gyökértelen, ezért gondozásra szoruló rétegét. Az ottani társadalmakra ugyanis más feladat vár.

Több fórumon is előkerült az utóbbi időben az újabb társadalmi-gazdasági modellek kialakítása iránti igény. Ide tartozik többek között Finnország vagy Hollandia (vagy akár Dubai), az alanyi jogon járó fizetéssel. Ha alanyi jogon jár a lakhatás, az oktatás, az orvosi ellátás, vajon fognak-e dolgozni az emberek? Aki elismerést akar, az igen. Az elismerés ugyanis ott is pénz, ha több pénzed van, mint másnak akkor magasabb életszínvonalat tudsz magadnak biztosítani. A modell működőképes, ám a csupán a problémák elodázása. A legalsóbb társadalmi réteg fogyasztási szintje megemelhető és mesterségesen fenntartható, ezáltal növelhető a termelés. Pár évtizedig. Aztán ismét telítődik a piac és a gazdaság leáll. A fejlődő országok felkarolása és ezáltal a globális fogyasztási piacba kapcsolása ugyanilyen, bár hosszabb kifutású, de időleges megoldás. Az a piac is telítődik és tekintve a környezetünk, a bolygó állapotát, nem biztos, hogy lesz az emberiségnek annyi ideje. Egy új, nem pénzalapú rendszerre van szükség. Egy olyan rendszerre, amelyben nem a pénzed mennyisége határozza meg az értékedet. Ehhez az kell, hogy a társadalom az egyént ne a pénze, származása, szexuális orientációja vagy a vallása alapján, hanem a munkája, önmaga, mint ember alapján ítélje meg. Egy nyitott és elfogadó, változni és változtatni akaró társadalomra van szükség, ahol mindenki a köz javáért, és nem egyéni érdekekért dolgozik. Ahol a földműves munkája valóban nem értéktelenebb egy egyetemi professzor munkájánál. Ez fogja ugyanis a jövő társadalmának az alapját képezni. Ez a Soros Terv másik része.

Ha ez a szép új világ, akkor mi a baja Orbánnak Sorosékkal vagy az Unióval? Alapvetően az, hogy a fejlett világ nem egységes. Az ex-szocialista országokban nem alakult ki az az erős, stabil és fogyasztásra kész, már-már javakkal túltelített középosztály, mint nyugaton, ahol a tőke elvégezhette a megfelelő körforgását. A mesterségesen leszorított fogyasztás a pénzalapú társadalmakban elkerülhetetlenül összeomláshoz vezet vagy csak diktatórikus eszközökkel tartható fent, ez utóbbi pedig egyre kevésbé valósítható meg a mobilis és tájékozott társadalomban. Látom, máshol hogyan élnek az emberek, én is úgy szeretnék élni. Ha itthon nem lehet, akkor odaköltözök. Ha nem költözhetek oda és itthon nem élhetek úgy, akkor elégedetlen leszek. Elégedetlen tömegeket nem lehet irányítani. Észak-Korea elzárkózása egyben védekezés, nem annyira a társadalmi, mint inkább a gazdasági fejlődés elől. Ha nem tudja, mi mindent lehet fogyasztani, nem akarja azt. Kína is válaszút előtt állt, de inkább megnyitotta a fogyasztási piacát. Oroszország, a volt szocialista államok vagy éppen Kína vezetői, sőt, valószínűleg Trump is úgy gondolja, ezekkel a piacokkal még fenntartható a piacgazdaság. Igazuk van, legalábbis a mi életünkben. Ők, Orbánhoz hasonlóan úgy döntöttek, a jövőt egy másik generáció kezdje el építeni, hiszen a halódó világpiacban még talán száz évig van annyi élet, hogy a hatalmat fenn lehessen tartani vele. Ma Magyarországon a javak újrafelosztása történik. A szemünk láttára – és éppen ezért nem rejtik el – alakul ki az új felső tízezer, akik vagyonukat itthon és a fejlődő piacokon fogják befektetni, ezáltal újabb, jól megfizetett munkahelyeket fognak létrehozni, a mesterségesen felpörgetett gazdaságban emelkedni fognak a bérek, ami ismét növelni fogja a fogyasztási színvonalat, és azt követően felzárkózhatunk Nyugathoz az egészségüggyel és az oktatással. Mert mindehhez az kell, hogy a pénz magánkézbe kerüljön először, azt pedig a kiadások csökkentésével lehet elérni. Valóban húsz év kell hozzá és valóban visszafordíthatatlan változásokat okoz az unortodox gazdaságpolitika. Az Unió által társadalmi fejlesztésekre ideöntött pénzből gazdagodik az új nagytőkés rétegünk. Ha nem tetszik, el lehet menni, de a hatás már most is jól látható, így a végeredmény is szinte borítékolható. Természetesen egy ilyen terv végrehajtásához az aljasságon kívül szükséges a fegyelem is: tudjuk mit akarunk, tudjuk, hová tartunk és megvannak az eszközeink, hogy a tervünket végrehajtsuk. Senki sem léphet félre, senki sem mondhat mást, gondolhat mást vagy tehet mást, mint amit a terv végrehajtása megkövetel. Aki velünk van, az kiválaszthatja a helyét ebben az új világban, aki ellenünk van, az pusztuljon.

Talán az a legfájóbb, hogy bár tudom, hogy még az én életemben, még akár Orbán vagy valamelyik más fideszes uralma alatt eljöhet az a bizonyos kánaán, amikor nem éhbérért dolgozunk, de addig emberek milliói nyomorognak Magyarországon, élnek hónapról-hónapra; az agyunkat folyamatosan mossák az idegengyűlölettel és a légből kapott ellenségképekkel, így mikor gazdaságilag végre készen állunk csatlakozni a fejlett világhoz, szellemileg már csupán roncsok leszünk, a múlt megkövült maradványai. Nem kétséges, hogy azt követően itt is elindul a változás az új világrend irányába, de bárhogy is szeretném, azt viszont már biztosan nem élem meg.

[kgyst]

Építészek vs. programozók #2 - Társadalmi mobilitás

Ég és föld. Első ránézésre döbbenetesen nagy különbségek, melyek a másodikra elég jól magyarázhatók.

Az építészek társadalmi mobilitása nagyon közel áll a nullához. Az előző munkahelyemen a nyolc fős csapatból az irodavezető fia építész szintén, az egyik kislány apja-anyja-nővére építészek szintén, egy másiknál apa-anya-öccs statikus, eggyel korábbi munkahelyemen az egyik vezető tervező apja az állami tervezővállalat alapító tagja, ketten együtt lenyomtak majdnem 70 évet a cégnél. Akinek nem építészek a szülei, ott is nagyon gyakori az építőiparhoz kötődő műszaki értelmiségi (statikus, épületgépész) felmenő, ha még ennyit sem tudnak felmutatni, akkor jellemzően (műszaki) értelmiségi szülők.

Szinte mindenki budapesti, a túlnyomó többség szülői háza a Budai hegyekben van, nem ritkán huszonévesen már budapesti lakással rendelkeznek, ajándék vagy örökség révén. Sőt, a szuburbanizáció is megjelenik, költöznek le vidékre.

A programozók ezzel szemben tipikusan vidéki (azon belül is falusi) származású, tipikusan első generációs értelmiségiek. A vidék alatt tipikusan Sorsod Borsod, Baranya, Somogy megye értendő.

Az újdonsült, ifjú programozó spannjaim tekintélyes része panelban nyomja, néhányan a Budapest környéki alvóvárosokban laknak. A (z általam gondolt) fizetésükhöz képest viszonylag szerény körülmények között (elég minmális a szülői anyagi segítség, gondolom, egy borsodi faluból a gyerek budapesti ingatlanv��sárlását elég nehéz szponzorálni).

A fő ok természetesen az építészmérnöki szakma nagyon zárt természete: egyrészt vagyonok mennek el a képzésre -szakkönyvek, rajzeszközök (mi most is rajzolunk és makettezünk), számítástechnikai eszközök (ellentétben a programozói dolgokkal, az építésznek viszonylag jó gép kell, nagy méretben, színesben nyomtatni meg most is egy anyagi csapás). Egy tervezőprogram milliós kiadás (és nem feltétlenül csak egy kell). 

Építészt távoktatni szerintem kb. lehetetlen, itt nagyon nagy az igény a személyes mester-tanítvány kapcsolatra. A tervezési tárgyak nagyrészt konzultációs formában oktatódnak (tervezel valamit, megmutatod a konzulensnek, javasol ezt-azt, visszaviszet egy hét múlva, start over). Ez bizony egy egy-egy kapcsolat, arra a 15-60 percre egyedül kötsz le egy oktatót (építészt, statikust stb).  

Nem lehet elmenni amellett sem szó nélkül, hogy az építésszé válást adminisztratíve akadályozzák, a túlkínálatot megpróbálják bürokratikusan korlátozni, tisztára, mint a taxisoknál (kötelező kamarai tagság felvételivel, természetesen csak megfelelően akkreditált felsőoktatási intézmény diplomájával). Önképzéssel építésszé válni szerintem ma jogilag lehetetlen Magyarországon, Andó Tadao vagy le Corbusier itthon csak álmodozhatna, terveznie nem lenne lehetséges. 

Ezzel szemben a programozók képzése gyakorlatilag ingyenes.

Aki járt már végig MOOC-ot, tudja, hogy a programozók képzése lényegében automatizálható. Miközben egy építész tervezői feladatra nagyon sok helyes válasz adható, és ezek között a rangsorolás többé-kevésbé szubjektív, az alap algoritmusok implementálásának helyes vagy helytelen mivolta algoritmikusan is eldönthető. Magyarul megírod a programodat, feltöltöd a szerverre, és ha ott jól fut, kapsz egy négyest (ha meg feltöröd a szervert, ötöst :-). A “konzultáció” jellegű információáramlásnak is megvannak a jól bevált formái (lásd Stack Exchange).

Nyilván ez a programozói munka alja, de aki ezen átment, azt már nyugodtan be lehet tenni junior feladatra és ki tudja termelni a saját életének és oktatásának a költségeit, a folyamat innen fogva önfenntartó. 

Egyébként nyilván létezik az a csili-vili fejlesztői eszköz, aminek nyolcmagos gépet illik alátenni, de a valóság az, hogy 20 éves gépen is meg lehet tanulni jól kódolni, a jól megírt algoritmus azon is végigmegy elfogadható idő alatt, a tré meg az atomerőművet is megrogyasztja. (Ezzel szemben az építész 10 évvel ezelőtt még tényleg gyengébb cuccot adott ki a kezéből). A fejlesztéshez használt programok vagy ingyenesek, vagy van ingyenes (nem crippleware, korlátlanul használható) változatuk. Építészként a szoftvereim összértéke kétmillió forint környékén van, a programozói fejlesztői eszközeimnek csak azért van valamennyi értéke, mert ArchiCAD-re fejlesztek, tehát azt ott is el kell könyvelnem, de ez nem tipikus.

[nemzetinet]

A műsorvezető elvesztette a türelmét: Még egyszer kérdezem, miért nem volt verseny?

Peter Gajdoš védelmi minisztert a közmédia Sobotné dialógy című műsorában egyszer sem akart választ adni arra, hogy volt-e versenypályázat a vásárolt harcijárművekre.

Braňo Dobšinský műsorvezető többször is megkérdezte a miniszter, aki azonban kikerülte a válaszadást, és nem adott konkrét információt. Ugyanígy ködösített a radarok és a vadászgépek vásárlásánál is.

tette fel a kérdés a műsorvezető sokadszorra is. Gajdoš azonban hajthatatlan maradt. Azt ellenben elárulta, hogy a hónap végén eldőlhet, milyen új vadászgépeket vásárol Szlovákia az elavult MiG-29-esek helyett. Az amerikai Lockheed Martin F-16-os vadászgépei és a svéd Saab Gripenjei vannak játékban.

A hónap végén kiderül

A védelmi minisztérium a hó végén terjeszti elő javaslatát a kormánynak, mely gépeket javasolja megvásárlásra. Hatalmas összegről van szó, a teljes költséget 1-2 milliárd euróra becsülik. Pontos számot nem lehet tudni egyrészt a minisztérium titkolózása, másrészt amiatt, hogy még nincs eldöntve, melyik gyártó lesz a befutó. A Gripenek ugyanis jóval olcsóbbak.

Ráadásul az a gyártó, aki beszállíthat a szlovák államnak szerződést írhat alá a karbantartásról is – több százmillió értékben a szerződés futamidejétől függően.

Galko szerint már rég eldöntött dolog

Ľubomír Galko (SaS) ellenzéki parlamenti képviselő szerint a minisztérium már rég eldöntötte, hogy az F-16-osokat választja.

fogalmazott. Elismerte, hogy az amerikai gépeknek jobb támadó tulajdonságai vannak, a kérdés azonban az, hogy milyen háborúban akar Szlovákia részt venni. Ráadásul az F-16-osokat jóval később tudják leszállítani Szlovákiának, mert tovább tart a gyártásuk.

Gajdoš elutasította Galko kijelentéseit, szerint az ellenzéki politikus nem tudhat ilyen részleteket, mert azok titkosított adatok.

válaszolta.

Pro és kontra

A Pravda nemrég interjút készített Ola Höglunddal, Svédország szlovákiai, csehország és romániai katonai attaséjával, aki szerint a Gripenek 50 százalékkal alacsonyabb műveleti költségekkel rendelkeznek az F-16-osokkal szemben, és nagyjából 40 százalékkal olcsóbbak.

Említette, hogy ez azért másról is szól. A svédekkel kötött szerződéssel Szlovákia akár a Gripenek közép-európai „márkaszervize” is lehetne, vagyis itt tartanák karban a cseh, a szlovák és a magyar Gripeneket. Ez két-három évtizedes távlatban számolva a vadászgépek beszerzési árának felét hozná vissza az állami költségvetésnek.

Azt is elmondta, hogy a Lockheed F-16-os Block 70-es típusú gépeket – amelyeket Amerika ajánlott Szlovákiának – egyelőre még csak Bahrein vásárolt, így sok tapasztalat nincs vele. Tény azonban, hogy a legújabb generációs haditechnikával szerelték felé, ami miatt az orosz T-50-esekkel és az amerikai F35-ösökkel említik egy lapon.

Ola Höglund azt is elmondta, hogy a Gripenek javára íródik, hogy kompatibilisek a magyarországi és a csehországi gépekkel és irányítórendszerekkel. Természetesen az F-16-osokéval is, mivel minden géptípus interoperábilis egymással, ám nagy különbségek lehetnek a költségekben.

Körkép.sk, Pravda.sk

Nyitókép: HNonline.sk

A műsorvezető elvesztette a türelmét: Még egyszer kérdezem, miért nem volt verseny? a Nemzeti.net-en jelent meg,

[trafohouse]

„Nagyon jó Európában élni!”// Simkó Beatrix, Jenna Jalonen – Long Time No See! premier

Gyökerek, kultúra, nyelv, identitás, összetartozás. Mi az, ami összeköt, és mi az, ami szétválaszt? Vajon mit jelent mindez két Y-generációs európai fiatalnak a 2010-es évek végén? A Long time no see! ötlete Simkó Beatrix és a finn Jenna Jalonen táncosok barátságából született. A darab április 20-án a Trafóban debütál az XXS-sorozat keretében. A premier kapcsán a két előadóval beszélgettünk. Jenna tökéletesen beszél magyarul, így az interjú is magyar nyelven készült.

  Trafó blog: Elég szokatlan, hogy különböző származású és Európa más-más országában élő ember mély barátságot köt, mi több, ápol. Egyikőtök magyarként németországi, másikotok finnként belgiumi lakos. Hogyan szövődött ez a kapcsolat?

 Simkó Beatrix: Mindketten a Duda Éva Társulatban táncoltunk. Hasonló az érdeklődésünk, így hamar megtaláltuk a közös hangot. A munka kapcsán szembesültünk azzal, hogy sok mindenben hasonlítunk, azonos hullámhosszon vagyunk. Ezt a rezgést vagy energiát csak érzed, nehezen racionalizálható. Tehát a munka és az emberi része összeadódott, mostanra szinte testvéri kötelékek fűznek minket össze.

 TB: Ebben a nyelvi sokféleségből melyiket használjátok? Gondolom, az angol adja magát leginkább.

 Jenna Jalonen: Hát, ez érdekes, mert csak akkor beszélünk egymással angolul, ha olyan közegben vagyunk, egyébként magyarul folyik köztünk a kommunikáció.

 SB: Jennával szinte csak ezen a nyelven beszélünk. Az állandó magyar nyelvhasználat miatt a finn identitása viszont sokáig háttérbe szorult. Ezen próbálunk változtatni, a darabban és a kapcsolódó kutatásban is sokat foglalkozunk a gyökereinkkel, a finnség és a magyarság megélésével.

fotó: Dömölky Dániel

TB: Jenna, mit jelent számodra a finn identitás?

  JJ: Nehéz megmondani. Mostanában kezdett el foglalkoztatni ez a kérdés, pedig már tíz éve külföldön élek. A finnországi természethez például erősen kötődöm, és gyakran hiányzik. A finnek zárkózottsága viszont távol áll tőlem, én jóval nyitottabb, közvetlenebb vagyok.

 TB: Mit gondoltok, barátságban van jelentőségé a közös kultúrának, a közös származásnak?

 JJ: Szerintem igen, és ez a magyarokkal való kapcsolatomra is igaz. Hét év ittlét után a nyelvvel együtt azonosulni tudtam az emberek mentalitásával, szemléletével. Ebben biztosan szerepet játszottak a közös gyökerek. Több más nemzetiségű barátom is él itt, akiknek nehezen megy a beilleszkedés. Nekem viszont nem volt gond, nem éltem meg kultúrsokként az ideköltözést, nem érzem magam idegennek.

 SB: Én ennek kisebb jelentőséget tulajdonítok. Sokat utazom, számos barátom van a világban. Az azonban mindenképpen számít, hogy Jenna évekig élt Magyarországon. Ugyanazokkal a problémákkal találkozott, mint mi budapestiek, egy sor helyi szokást vett fel, a magyar lett a közös nyelvünk. Ez nyilván segítette a kapcsolatunk elmélyülését.  

 TB: Mindez az együtt rezdülés, hasonló hullámhossz hogyan nyilvánul meg a közös munkában?

 JJ: Nem csak a mentalitásunk, érdeklődési körünk, lelki alkatunk hasonló, hanem a testfelépítésünk is. Majdnem egyformák vagyunk.

 TB. Gondolom, ahogy a magyar a közös nyelvetek, a testi hasonlóságon kívül szükség volt a közös testnyelvre is. Ez adott volt, vagy tanultátok, és összecsiszolódtatok?

 JJ: Is-is. Kisebb különbségek abban vannak, hogy egy-egy érzelmet hogyan fejezünk ki a mozgásunkkal.

 SB: Természetesen nem csak a hasonló testalkaton múlik az összehangolódás. Ugyanilyen alkatú sportoló teljesen más testkommunikációt használ, mint mi. Az, hogy köztünk ennyire finoman működik a mozgásnyelv, a sok közös tapasztalatnak és a hasonló trenírozásnak is köszönhető.

 TB: A Long Time No See! az első közös munkátok. Miként indult a projekt, és hogyan jött létre a darab koncepciója?

 JJ: Az alapötletet 2016-ban találtuk ki, akkor már jó ideje ismertük egymást. Mindig viccelődünk azon, hogy olyanok vagyunk, mint egy finn-magyar testvérpár, ezért adta magát, hogy a barátságunk legyen a közös projekt alapja. Az elején a „finn-ugorj” szójátékból indultunk ki, ezt egyszer Beatrix próba közben kiáltotta oda nekem, ez a mai napig az egyik belső poénunk.

 SB: Volt vizuális kiindulópont is, egy fotó, amin ketten egy medencében vagyunk. Finom, nőies kép, ami jól tükrözi a hasonlóságainkat és a különbségeinket, emellett pedig beemeli a víz témáját is, ami mindkettőnknek fontos, és az előadásban is hangsúlyos elem.

TB: A darab munkacíme, a TERV volt. Hogy lett ebből Long Time No See!?

  SB: A TERV volt az első szó, aminél rájöttünk, hogy mindkét nyelven jelentése van. Finnül az üdvözlettel rövidítése, azaz üdv. Más nyelveken ezt a szót nem értették, így a mi belső kódunkká vált. Később szerettük volna, ha a darab címe jobban utal a köztünk lévő kapcsolatra.

 TB: A darab leírásában – többek között – azt a kérdést feszegetitek, hogy szükséges-e egyáltalán a verbalitás, ha a test nyelvkészlete eleve nagyon gazdag. Mire jutottatok?

 JJ: Ez nyitott kérdés. Ha csak a színházra gondolok, testtel és gesztusokkal sok mindent ki lehet fejezni. Nyilvánvalóan a nyelvet nem lehet teljesen elhagyni. Attól függ, hogy milyen a kommunikációs helyzet, hogy kell-e nyelvismeret vagy sem. Amikor még nem beszéltem magyarul, akkor is ki tudtam fejezni magam.

 TB: A darabban a mozgás mellett fontos szerepe van a hangnak, a látványnak és a szövegnek is. Íróval, hangdesignerrel, látványtervezővel és produkciós menedzserrel dolgoztatok együtt.

 SB: A kezdetektől fogva tudtuk, hogy ez nem csak táncelőadás lesz. Pomozi Péter finnugor-kutató mondja azt, hogy a nyelvi kérdést nem lehet interdiszciplinaritás nélkül megközelíteni. Ez a szó némileg elcsépelt művészi kontextusban, de mégis  jól kifejezi a projekt összművészeti jellegét.  A darab karakteres látványvilágát Dömölky Dániel hozta létre, aki a kommunikációhoz tartozó vizuális kampányért is felelt. A többfunkciós díszlet – mint például a szauna is – tükrözi a különböző kulturális jellegzetességeket, különbségeket és az izoláltságot. A darabban használt hangulatteremtő elektronikus zene Gryllus Ábris munkája, a jelmezeket pedig Kasza Emese jegyzi. Mindannyian a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) végeztünk, az ismeretség is ott alakult, majd több különböző színpadi munkámban folytatódott. A szöveg alapú jeleneteinken Vinnai András íróval dolgoztunk együtt. A produkciós menedzserünk Kovács Andrea, aki több szálon kötődik Finnországhoz, hiszen az ELTÉ-n szerzett finn szakos diplomát és többször dolgozott Helsinkiben is.

TB: Hogyan jelenik meg a szöveg az előadásban?

  JJ: Fontos szerepe van. Nem akarok túl sokat elárulni, de többször játszunk a szavak hangzásával, és szépirodalmi szövegek is szerepelnek a darabban.

  SB: Próbák közben sokszor úgy improvizáltunk, hogy magyar és finn verseket vagy rapet hallgattunk. Ezeknek leginkább a ritmusát használtuk. A darabban több önéletrajzi rész van, ezek inkább szövegesen jelennek meg.

 TB:  Mennyire működik szerintetek az előadás a magyar és a finn kontextuson  kívül, akár más országokban?

 JJ: A darab rövidebb verzióját Brüsszelben is előadtuk az XS fesztiválon, ahol a közönség nagy része belga vagy flamand volt, és nekik is átjött az üzenet. A kommunikációnak sok rétege van, több módon lehet ugyanazt kifejezni, a nyelv csak az egyik eszköz. Brüsszelben a nézők többsége egyik nyelvet sem értette, ugyanakkor a nyelvi korlátok asszociációs szabadságot adtak nekik. Amikor külföldre utazunk, természetesnek vesszük, hogy nem értünk mindent, de a színházban ez új helyzet, ami kizökkenti a nézőt.

 SB: Különböző reakciók voltak. Volt, aki számára gondolatindító volt az asszociációs szabadság, másoknak viszont fontos volt, hogy megértsék a szöveget. Ezek a nézők kérdezték is, hogy miért nincs felirat. Hosszabb szövegrészeknél van fordítás, nem hagyjuk teljesen magukra őket, néhány szójáték esetében viszont nem kapnak segítséget.

TB: Az előadás leírásában azt írjátok, hogy a darab más térben is adaptálható. Milyen helyszínekben gondolkodtok még?

  JJ: Helsinkiben és Poriban egy kiállítótérben voltak a munkafázis bemutatók, most pedig a Trafó előadótermében leszünk. Júliusban a Festival ’d Avignon-on szabadtéren, egy udvarban installált színpadon adjuk elő a darabot. A későbbiekben további szabadtéri és térspecifikus megoldásokon is gondolkozunk.

 TB: Az előadás nagyobb kutatómunka eredménye. Mi volt a legfontosabb következtetés?

 SB: Hogy most is nagyon jó Európában élni! Ez a legvidámabb kontinens. És most idéztünk a darabból (nevet). Európa sokszínűsége, az országok közötti mobilitás továbbra is inspiráló.

 Farkas Zsuzsi

 Linkek:

Facebook esemény

Simkó Beatrix honlapja 

Jenna Jalonen

[vaningyen]

ja tényleg, ki is volt kádár mészáros lőrince?

nem orbánnak semmi köze a kádár-korszakhoz, ez a horthy-korszak horthystára festve.

nem szabad, de többpárti választás: horthy-korszakra jellemző, nem a kádárira

óriási társadalmi különbségek:  horthy-korszakra jellemző, nem a kádárira

keresztény retorika:  horthy-korszakra jellemző, nem a kádárira

hinta a nagyhatalmak között:  horthy-korszakra jellemző, nem a kádárira

de tudom az x generáció számára a kádárizmus a legrosszabb, amit el lehet mondani valamiről, úgyhogy értem én, hogy miért szeretnek az x generáció tagjai kádározni

Van már hazafias népfront, pártsajtó, lehallgatás és terménybeszolgáltatás. Miért nincs antikommunista ellenállás? Lehet, hogy a magyaroknak igazából semmi bajuk a kommunizmussal?