#de tényleg napról napra jobban vagyok

[egy-lany-blogja]

Szeresd magad ! -

persze tudom könnyű mondani nekem is meg kellett birkóznom önmagammal mire elfogadtam a szeplőket az arcomon ,a striákat a fenekemen,a száraz bőröm ,a kezdődő ráncaim ,a ferde fogam azt,hogy túl vékony vagyok.Nem volt könnyű,de bele néztem a tükörbe és minden nap elmondtam magamnak,hogy szép vagyok eleinte ki is nevettem magam,de napról napra egyre jobban elhittem,hogy tényleg nem vagyok egy bánya rém ,és a gyerekeket sem velem fogják ilyesztketni,hogy az a banya fog el jönni érted ha rossz leszel ... nézz a tükörbe és vedd észre milyen szép a mosolyod ,a szemeid , a hajad és,hogy ne csak a külsőségekről beszéljek nézz magadra ott áll egy erős ember ,akit talán csúfoltak ,megaláztak, átvertek mégis jó szívű, igazán erős tudtál maradni mikor más már feladta volna ...fogadd el magad ,szeresd magad ...így vagy tökéletlenül is tökéletes

[tamasanev]

Mi újság? Hogy vagy? Hogy telnek manapság a napjaid? Egy regi olvasod :) legyen nagyon szép napod!

Kedves régi olvasóm! Mindig meglepődve látom az itt-ott kibúvó üzeneteket, mert nehezen hiszem el, hogy ekkora kihagyás után még mindig vannak olyan emberek, akik tudni szeretnék, hogy jól vagyok-e, hogy dob-e még öröm-hálókat rám az élet, vagy zár-e még be sötét szobákba. Néha újra el-el gondolkodom az íráson, majd nem sokra rá leseprem vállaimról a gondolatot, mert nem tudom, érdemes-e. Jól tudom, a magam javára biztosan, mert könnyebben átlátok a ködön és jobban odafigyelek magamra, hogy mit miért teszek, hogyan, vagy hogy talán lehetne másképpen is. Másrészt viszont vajon megéri ezt megosztani másokkal? Segít-e valakin, elgondolkodtatóak a gondolataim? Talán azonosulni is lehetne? Ha csak egyszerű kíváncsiság van az olvasó részéről, az számomra nem eléggé tápláló, mert akkor írhatnék csak magamnak egy füzetbe. Régebben sokat aggódtam a jövőn, a múlton, a jelenen, az életen általában, s aki 5-6 évvel ezelőtt már olvasott, az biztosan emlékszik. Pokol volt. Persze történt sok jó dolog is velem/velünk, mikor hogy voltam éppen, egyedül vagy más karjaiban, de volt mindig ez a szűnni nem akaró szomorúság, amit vájtam, vájtam volna le magamról, de sajnos nem tudtam. És itt vagyok most évekkel később, sokkal biztosabb lábakon, és ami a legeslegfontosabb, megszilárdultak a jó dolgok bennem, körülöttem. Időnként azért vállon koppint a félsz és felcsendül az örök-nóta, hogy mindez bármikor eltűnhet, pont úgy, mint amikor játékból felemelem a tenger aljáról a homokot és az kifut az ujjaim között. Jelenleg Thaiföldön vagyunk, Bogdan születésnapját ünnepeljük. Szeretjük nagyon, van valami megfoghatatlan varázslat itt, amit az ember hazavisz magával és még sokáig emészt. Régóta visszakívánkoztam, és most olyan nagyon jó, hogy ketten élhetjük át ezt a pár hetet. Aztán április elejétől egy újabb mérföldkő érkezik, mivel hozzá költözöm. Úgy hisszük, beérett a gyümölcs, szeretünk együtt lenni. Nincs amiért fenntartani két helyet, és így több pénz marad a zsebünkben is. A hónap közepén Velencébe utazunk három napra, ezt kaptam tőle ajándékba karácsonyra. Mi a jelenre és az élményekre támaszkodunk. Mindig is szerettem utazni, bármennyire is unalmasan hangzik, mert mindenki ezt mondja, de tényleg ez az egyik legjobb dolog a világon, mert a megszerzett emlékeket senki sem veheti el tőlünk. Ezek formálnak, tanítanak és tesznek jobbá minket. Most jut eszembe, hogy januárban voltam Budapesten, de nagyon rövid utazás volt fogászati jeleggel, mert VÉGRE elkezdtük az átalakulást. Csongival újra beszélünk és magunk mögött hagytuk a rosszat. Nagyon megváltozott, érdekes volt leülni a kávézóban és elbeszélgetni. Ő ragaszkodott, hogy csináljuk meg a fogaimat, mert bár nem mondta, de szerintem úgy érzi, hogy adósom, és tartozik ezzel. Utalt rá, csak nem ennyire nyersen. Én nem bánom, nem gondolom etikátlannak vagy úgy, hogy nem érdemelném meg. Ismerősöknek, blogos embereknek nem szóltam, mert egyrészt csak egy napot töltöttem Budapesten, másrészt pedig nehezen tudtam beszélni, három bölcsességfogat műtöttek ki. Ősszel még visszamegyek, akkor csinálunk egy ínyplasztikát, majd várhatóan jövő év elején már túlesek mindenen, akkor ott töltök két hetet. Amit még érdemes kiemelnem, és nagyon friss hír is, hogy újra nagybácsi leszek. Megható, váratlanul ért nagyon. Én fiút érzek, de mindegy, csak legyen egészséges. Munkaviszonylatban is bizakodó vagyok, úgy feslik, hogy jövő hónapban előreléptetnek, bár az ilyen dolgokkal úgy vagyok, hogy hiszem, ha látom. Nem panaszkodom, tudom, hogy szerencsés vagyok és tényleg nagyon hálás vagyok mindenért, a sok jó dologért, ami velem történik, mert nem volt ez mindig így. Legyen hát ez egy jó erős löket annak, aki ezt olvassa és úgy érzi, hogy nehéz átlendülni egyik napról a másikra. Dióhéjban ennyi jut eszembe válaszként a kérdéseidre. :)

[erosnekszulettem]

Ő más... de nem úgy más hanem tényleg teljesen más jobb mint eddig bármi...

Ő különleges gyönyörű bárki büszke lenne rá...

Én mégis úgy érzem talán nem vagyok elég jó mellé... talán még nem szenvedtem eleget ekkora boldogsághoz amit ő hoz az életembe minden nap napról napra egyre jobban és jobban érzem azt hogy fhuhh jól vagyok... évek óta először érzem ezt igazán... jól vagyok... bárcsak örökké tartana ez... bárcsak örökké boldog lehetnék veled....

Ha az ember olyan mint egy gép üres érzelmek nélküli... minden szürke lesz minden hideg üres és unalmas minden egyforma... egy valóságos börtön mint a szívben és mind a tudatban...

Azt hittem sosem lesz másképp... aztán jött ő... és más ize van a kenyérnek más ize van a víznek másképp fúj a szél és másképp süt a nap is.. más az egész világ emberként a gondok ellenére is boldognak lenni... nem akarom őt elveszíteni...

Nem akarok többé üres lenni...

[mecsekalja]

Majmok

Cs. felszakította az ajtót és gyakorlatilag beesett a vágószobába. Izzadt, fújtatott, minden tekintet rá szegeződött, de nem bírt megszólalni. A Szerkesztő lassan megfordult a székével, közben csak egy másodperc telt el, de a homlokán és a nyakán egyre baljóslóbban lüktetettek a túlságosan is jól ismert erek. A tempóból, a dudorodás mértékéből – na meg a levegőben szinte tapintható feszültségből – a kollégák tudták, hogy „kibaszottul ideges” és „ezért ma valaki ki lesz baszva”.

Ekkor Cs. átnyújtotta az összehajtott A4-es lapot, amit eddig senki se vett észre. A Szerkesztő megvetően nézett Cs.-re. Majd a lapra. Átvette, szétnyitotta, és ekkor a Szerkesztő arca hirtelen kisimult. Visszaadta a lapot Cs.-nek, aki hátrálva kiment a szobából. A Szerkesztő hátradőlt és mosolygott. „Most mindenki hazamegy” – jelentette ki már rezzenéstelen arccal. Megnyugodtak.

-------

A liftbe épített vénaszkenner észrevétlenül tette a dolgát, rögtön engedélyezte a Szerkesztő belépését a gyártóbázis -8. szintjére, a Központba. A Megváltozott Tartalomelőállítási Szokások Csoport titkos főhadiszállása volt a föld alatt, összesen ötezer négyzetméteren. A Szerkesztő szerelemprojektjét 30 milliárd forintból, alig 3 év alatt hozták össze. Büszke volt arra is, amit eddig elértek, de most, az új eredmények birtokában már talán a Vezető is érteni fogja, hogy mi ez az egész. Hogy miért kellett 4 ezer majmot becsempészni Óbudára.

Voltak persze kudarcok is. Hangos kudarcok. Legutóbb egy protokollt véletlenül túl korán teszteltek. Az így előállított értelmetlen karaktersorok ellenőrzés nélkül futottak szét a Médiabirodalom csatlósaiból álló tartalomdisztribúciós hálózaton. Sbfgjgkhgfdesss. Hetekig röhögtek rajta még a haverjai is, de ettől csak még elszántabb lett.

A lobotomizált, bódító jutalmazással és kínzó büntetéssel kondícionált, teljesítményfokozókkal telepumpált, össze-vissza gépelő majmok ötlete túl zseniális volt ahhoz, hogy ne működjön. Ezt azóta hangoztatta – persze csak a legfelsőbb körökben –, amióta egy egész hétvégés kokózás közben eszébe jutott Zalakaroson. A projekt vázlatát egy enyhén véres szalvétára, csupán egy-két óra alatt felskiccelte, még azon a ködös novemberi hajnalon. Kénytelen volt, ugyanis a mesterséges intelligencia alapú projekt nem haladt kellő tempóban, egyre kevesebb volt a hozzáértő informatikus és mindenki elégedetlen volt. Valami merészet kellett lépni. Ez pedig kellően merész volt. Meg abban a hónapban meg is kapta a pénzt rá.

És végre itt a cáfolhatatlan eredmény. A majmok 5 szinten, a nap 24 órájában gyártják a véletlenszerű betűhalmazokat, amiket aztán a felettük lévő szinteken dolgozó szerkesztők fésülnek át. Főleg tesztüzemben még persze, de a tét nélküli sávokban azért be-bepróbálkoznak a tartalmaikkal. A teljes sikerhez kellenek a közönség reakciói is. Általában már bejáratott gyurcsányozásokat használnak, de most végre megszületett az áttörés. Egy teljes mondat átment a kulturális szerkesztők szűrőjén.

És ez még csak az első fázis. Néhány év múlva már teljesen ki lehet iktatni a legmegbízhatatlanabb tartalomelőállítókat a rendszerből. Aztán indulhat a következő szakasz. A végén a teljes Médiabirodalom működtetéséhez elég lesz 10-20 közepesen értelmes Alfőszerkesztő is.

-------

Cs. átnézte az újabb adag betűhalmazt. Az elmúlt hétben gyakorlatilag nem volt dolga. Csak okéznia kellett a majmok szövegeit. Tudta mire megy ki ez az egész, és látta azt is, hogy milyen jól halad a projekt következő fázisa. „Nem vagyok hülye” – gondolta még. Aztán eszébe jutottak a hitelek, a lakása, a beteg anyósa. Egyre jobban szorongott. Nem vette észre, hogy ugyanazt a hibátlan betűhalmazt nézi, amit pár nappal korábban a majmok már legyártottak. „Baszki, ezek a majmok tényleg napról-napra jobbak” – gondolta Cs. és már rutinból okézta is a szöveget.

------

Szerintem csak így történhetett, hogy ugyanaz a mondat hangozhatott el a köztévében az Aranybullával kapcsolatban, mint amit a szintén megfilmesített Ida regényéhez írtak.

[borderline-story]

Nehéz. Érzem, hogy nem jó, napról napra lépegetek lefelé azon a bizonyos lépcsőn, miközben mindenkinek mosolygok, és előadom, hogy minden a legnagyobb rendben, hogy mennyire örülök, hogy itt lehetek és hogy ennél jobban tényleg nem is lehetnék. Miközben belül nem ez van. Nem tudom megfogalmazni, csak azt, hogy egyre nyomasztóbb minden. Gyűlnek a kételyek, a bizonytalanság-érzés, a kudarctól való félelem, a megfelelési-kényszer, a szociális szorongás, a totális alkalmatlanság érzés ésatöbbi. Aztán mindezekért bűntudatom van. Nem engedem meg magamnak, hogy rosszul érezzem magam, amitől még rosszabbul érzem magam. “Hisz nem lehet semmi okom rosszul érezni magam, a helyemen vagyok, ezt akartam, nem? Hisz innentől (teljesen abszurd módon egyelőre, tudom) nekem egyben kell lennem. Nem derülhet ki, az nem összeegyeztethető, hogy egy pszichológus hallgató(wtf) ennyire szétesve érezze magát. Nekem innentől topon kell lennem, másképp hogyan is szeretnék emberekkel foglalkozni, hogyan lehetnék (jó) szakember?”

Mindez onnan jutott eszembe, hogy most is éppen agyalok mindenféléről, és bekapcsolta a gombot az, amit a szaktársam mondott az egyik feladatnál. Neki ugyanis az volt a félelme a szakkal kapcsolatban, hogy majd amikor idejön, mást sem fog látni, csak szétvagdosott kezű embereket. ….én pedig éppen most, bántani akarom magam. Biztosan ezért jutott eszembe ez az emlék. Hogy ez szerinte sem helyes. Hogy annak nincs itt keresnivalója, aki sérült. Pláne, ha láthatóan sérült. És a helyzet az, hogy én sérült vagyok, legalábbis annak érzem magam, tekintve hogy jelenleg is azon gondolkozom, hogyan tegyek kárt magamban, hogy vegyem-e elő az üvegszilánkot és gravírozzam-e ki a testem, vagy vegyek be több frontint, csak hogy csend legyen a fejemben. Aludnom kellene, 8-tól előadás, éjjel kettő van, és ha nem vagyok kipihent, az baromira nem segít a dolgokon. De nem tudok lenyugodni, mert kattog az agyam mindenfélén. Fantáziálok. Utálom, amikor ezt csinálom. Fantáziálok arról, hogy mennyire jó lenne nem lenni, hogy minden hiábavaló, hiába küzdök és kezdek bele dolgokba, attól még ugyanúgy a saját démonom vagyok, és ugyanúgy mérgezem magam ezekkel a gondolatokkal. Fantáziálok a halál gondolatával, hogy szeretném megtenni. Olyan sokszor gondoltam és osztottam is meg másokkal (család, pszichológusok) ezt látásmódot, hogy ha nem változik semmi, és ezt érzem, mindig ehhez az érzéshez térek vissza, akkor igenis, logikus döntés az öngyilkosság. Nem helytálló gondolat, de mégis leírom. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint aki halálos beteg. Eleinte bizakodó, mindent megtesz, minden kezelést, gyógyszert bevet, hogy életben maradjon, majd amikor rájön, hogy azért halálos beteg, mert visszafordíthatatlan, akkor elutasít mindenféle kísérletezgetést és inkább csendben várja a halált. (Eutanázia) Kicsit én is ide teszem magam. Fel akarom gyorsítani a szenvedést és gyorsan az életem végére pörgetni a dolgokat. Hiszen mindenki meghal a végén. Én azt érzem, hogy nekem nem jut öröm (vagy legalábbis nem tudok vele mit kezdeni, nem élem meg) és csak a fájdalom van. Akkor miért nyújtsam el a szenvedést?

[nemhiszlekelvilag]

Napról napra egyre inkább ennek a kissrácnak érzem magam! 

[vagyokolyannaiv]

A gyomrom még mindig szűk ha rád gondolok. Sose hittem, hogy ilyen sokáig és ilyen mélyen fogsz hiányozni.

Félek az első találkozástól. Annyira instabil vagyok veled kapcsolatban, hogy talán el is fogom sírni magam ha szembe jössz velem véletlen.

Fizikai fájdalom, hogy nem szaladhatok és nyomhatok egy nagy puszit arra a pihe-puha nyakadra a kis anyajegyed mellé, amit úgy imádtam. Hiányzik az illatod.

Múltkor mondjuk éreztem, csak nem rajtad. De azonnal felismertem. Neked sokkal jobban áll. Főleg, ha az az illat az ölelésed közepette a hajamba száll, hogy aztán éjhosszat benne legyen és kínozzon.

Pont, mint azon az estén. Amikor vége lett. A búcsúölelésed illata nehezítette meg, hogy feldolgozzam a tényt, hogy bizony tényleg utoljára jöttél hozzám.

Három napig szagoltam. Kínzóan jó érzés volt, mert egy kicsit még velem lehettél így. Aztán inkább hajat mostam. Nem azért, mert akartam, hanem mert már muszáj volt.

Azóta csak a mentolos sampon illata nehezedik a mellkasomra megerősítve a napról napra halványodó kis emlékfoszlányokból maradt képed hiányát.

Most azt hiszem egészen jól vagyok.

Félek az első találkozástól.

[te-vagy-a-fajdalom]

Változtatás

A fenébe is, az egész életemet feláldoznám azért, hogy megint együtt legyünk. Mindent felégetnék, minden kaput becsuknék, mindent bedobozolnék, mindent elhajítanék, mindent kulcsra zárnék, mindenkinek és mindennek búcsút intenék. Önző módon az egész mostani életemet eldobnám. Érted. Hogy ez jó döntés lenne? Nem tudom. Tényleg nem tudom. Fogalmam nincs, de azt tudom, hogy gondolkodás nélkül megtenném. Félek, hogy soha többé nem érzem azt, amit veled éreztem. Napról napra jobban fáj a hiányod. Az a fizikai fájdalom, amit a hiányod miatt érzek leírhatatlan, képtelen vagyok szavakba önteni. De úgy érzem, ha azt írom, hogy fáj, az kevés, mert ez ennél több. Minden nap meghal a lelkem egy kis része, a szívem pedig napról napra megközelíthetetlenebb lesz.

[csakegylany-blogja]

Éjjelente rajtad rágódom.Rajtunk.

Hogy hogyan lettünk idegenek.

Hogy hogyan szűnt meg az a szoros kapcsolat.

Ki hibázott ?Te?Én?Mi?

Annyi kérdésem lenne.

De már nincs kinek feltennem.

Csak a csend hallgatja a kérdéseimet,a sírásomat,a fájdalmamat.

Azt a fájdalmat amit te okoztál.

És ebben a percben is azt érzem,hogy fáj. Még mindig.

Azóta a nap óta fáj és nem enyhül.

Napról napra jobban fáj. Mindenkitől azt hallom,hogy jobb lesz idővel. De mikor? Mikor fogom azt érezni,hogy túl vagyok rajtad/rajtunk? Mikor fogok nem sírni miattad? Mikor nem fognak fájni a közös emlékeink?Mikor tudlak véglegesen elengedni? Nem elfelejteni akarlak,csak elengedni. De akkor sem értem. Nem értelek téged sem.Hova tűnt az az ember akit megismertem,akire számíthattam,akinek fontos voltam és aki szeretett. Hova tűnt? Vagy talán sose ismertelek igazán?Elhagytál annyi minden után,azt állítottad,hogy szeretsz és kurvára hátbaszúrtál és itthagytál egyedül. Egyedül maradtam. Az ürességgel. Nincs szükségem támaszra. Mert én lennék a gyenge lány aki padlóra kerül egy fiú volt. Bocs bazdmeg,hogy vannak érzéseim. Tudom,hogy fel fogok állni de nehéz. Az egyetlen ember aki segíthetne rajtam az elhagyott. Nem fogok hazudni,nem mondom,hogy utállak mert nem utállak.Kurvára szeretlek. De idővel tényleg túl leszek rajtad. Idővel. De azt nem tudom mennyi idő. Majd ha nem te jutsz eszembe mindenről,majd ha megtudok bízni újra másban. De akkor fogok tényleg túl lenni rajtad ha már megtudok mást szeretni őszintén teljes szívemből.

[elfelejtettversszak2017]

Baràtságunk története

1 éve még elhittem, hogy bármi lesz mi mindig tényleg ott leszünk egymásnak. Te ott is vagy még. De már régen másnak. Emlékszel még? A sok fantom randikra amikor egymásért izgultunk, és a közös beszélgetésekre utána, mikor eldöntöttük, hogy minden fiú egy idióta akiknek mi nem kellünk. Aztán neked lett barátod, nekem pedig nem volt senkim akire annyira mertem számítani mint rád. De nem hanyagoltál el. Hatalmas beleéléssél próbáltál nekem is keresni valakit. Valakit, aki megfelel az én szőke herceg elvàrásaimnak. (Nézzétek el akkor még “csak” 15 voltam) De nem lett senki. Az idő pedig csak telt. Előttem sétáltatok kettesben. Kézen fogva. Mint egy igazi pár. Nem éreztem kötelességemnek, hogy vigyázzak rád. Még is megtettem. Mikor eltűntetek fél várost bejártam érted. Te pedig csak nevettél, hogy milyen aggódós vagyok. Nem ismertem a fiút. Tényleg aggódtam érted. Nem sokkal később megtörtént az első csókod. Emlékszek, órákat meséltél nekem róla. Én is vágytam rá. Még sem voltam irigy rád. Örültem neked. Jobban mint magamnak. Viszont szakítottatok, és te nagyon össze törtél. Én ott voltam, és figyeltem rád. Támogattalak. Tudtam, nem én vagyok a legjobb barátnőd. Én még is úgy tekintettem rád. Az volt a legjobb időszakunk. Nagyon egymásra találtunk. Óràkat beszélgettünk még itthon is annak ellenére, hogy egész nap ugyan ezt tettük a Gimiben. A Gimiben, ahol melletted igazán jól éreztem magam. Kiegyensúlyozott mindennapjainknak meg is lett az eredménye. Rám is talált a szerelem. Te irigy lettél, hiszen te még mindig “magányos” voltál. Sosem értettem, hogyan lehetsz mellettem magányos. Mindegy is. Tehát féltékeny voltál ránk. Azt hitted, elhanyagollak. Eltűntél mellőlem. Nem egyből. Szépen lassan. Fokozatosan. Azt éreztem, hogy napról napra egyre kevesebbet kapok belőled. Összevesztünk. Azt àllítottad, megbántottalak. Nem bocsájtottál meg nekem. Viszont a hosszú hullámvölgyünk után megbocsájtottam neked. Újra jóban lettünk. Téged is megtalált a szerelem, egy olyan fiú személyében aki régen engem hívott randira, és én nem mentem el. Te elmentél. Nagyon örültem nektek. Mellette annyira boldognak látszottál. De egy napon mikor úgy érezted minden tökéletes, szakított veled. Én szedtelek össze. Padlón voltál. Én szárnyaltam. Mégis leültem melléd a földre, és 2 órát videochateltünk egymással. Pár nap múlva új barátaid lettek. Engem “nem mertél felvállalni” mások előtt. Csak chateltünk. Aztán lassan az is elmaradt. Nagyon más lettél már. Teljesen megváltoztál. Annyira fáj ez látni, hogy régi éned helyét egy új vette át akivel én már nem állok semmilyen kapcsolatban. Hallok rólad dolgokat. Tudom, újra együtt vagy azzal a fiúval. Boldog vagyok, mert tudom, hogy most te is mennyire az vagy. Téged biztosan nem érdekel mi van velem. De én nem tudom elengedni a barátságunkat. Hiàba össze téptem az összes leveled, az emlékeket nem sikerült kitörölnöm a galériámból. Gyakran vissza nézem. Hiányzol! Ha jóban lennénk ezt egy levélben írtam volna le neked ahogy szoktuk régen, de már nem teszem. Szóval leírom ide. Boldog Születésnapot!

[tulnottekagondok]

Részeg gondolatok

Ezekér az érzésekér gyűlölök inni, mégis mindig megteszem. Van hogy azért iszok, mert szimplán jól esik. Van, hogy azér, mert boldog vagyok. Van hogy azért, mert valami éppen bánt. De általában azér szoktam, mert nem akarom tisztán látni ezt az életet, amiben élek. Ilyenkor elhatalmasodik rajtam minden. Temérdek érzés lep el, és nem mindig végződik jól. Ez az az állapot, ami már tart 2 hónapja. Folyamatosan csak menekülök és menekülök. Magam és mások elől is. Hiába próbálom mindig mutatni az erős és magabiztos lányt, egyszerűen képtelen vagyok felvenni minden nap azt a kibaszott álarcot. Rengeteg düh és csalódottság van bennem ilyenkor. Mindezek mellett hatalmas boldogság is azér, amim van. Napról napra egyre jobban jutok el arra a pontra, hogy már semmi, de tényleg semmi nem érdekel. Eddig is ezeket mondogattam, de most kerültem olyan mélyre, hogy tudjam és érezzem ennek a szónak a súlyát. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy lassan itt vagyok 19 éves és ennyire megismertem az élet oldalait, hogy ennyire kiismertem az embereket. Sokszor érzem magam kibaszott szerencsésnek, viszont rengetegszer érzem úgy, hogy ennek nem kéne így történnie. Nem tartom magam jó embernek, soha nem is tartottam. De úgyérzem, hogy szarnak sem mondhatnak. Aki mellettem volt mindennap, az tudja, hogy mennyire sokat változtatott rajtam ez a vírusos, bezártságos korszak. Van, akinek ha elmesélem ezt a korszakom csak szembe röhög és azt mondja “nem változtál semmit”. De van olyan is, aki mellettem volt mégse lát teljesen belém. Az ilyenekkel nem kell foglalkozni, hiszen az igazak tudják és látják a változást. És én értük kibaszott hálás vagyok! Ahogy én is, más is változik. Mindig az az ember voltam, aki úgy fogadja el a másikat, ahogy van. Nem tudom elviselni, ha engem megakarnak változtatni, vagy olyanra kérnek, amit én nem akarok. Sokszor viszont estem abba a hibába, hogy hagytam magam. NEM. Ilyen nincs. Ne akarj másnak megfelelni. MAGADNAK FELELJ MEG. Senkiben nem lehet bízni. Mindenki ott rúg beléd, ahol csak tud. Senki nem hibátlan. Én sem. Viszont ha megtanulod, hogy a szart, amit kapsz az élettől és másoktól, vagy éppen csak hátbaszúrnak, ha ezeket megtanulod a javadra fordítani, mindenki megfog lepődni. Ne állj bosszút, legyél érett. Ne érdekeljen más véleménye. Aki az igaz barátod úgyis tudja, hogy te mire vagy képes és mire nem. Tudja és ismer. Sokszor kell olyan döntést hoznod az életben, ami bár kibaszottul fáj, mégsem hagyhatod, hogy újra és újra tönkretegyen. Jegyezd meg: TE ENNÉL SOKKAL TÖBB VAGY! Aki elakar menni, úgyis elmegy. De mindig jön valami új, valami jobb. Rendben van, ha nem tudod mit kezdj az életeddel, nem tudod mit kezdj azzal, ami a fejedben van. Csak adj időt magadnak, ismerd meg magad, legyél egyedül és hidd el, mindennek megfogod érteni az okát. Ha elfogadni nem is egyből, egy nap majd visszagondolsz és rájössz mindenre! Lehet fiatalon tönkretettek. Nem tudsz megbízni senkiben, de legyél elég erős és állj fel, mert képes vagy rá! Hidd el, értékes vagy! Még ha perpillanat el sem hiszed.

[azalmodozoangyal-818]

Te itt hagytál engem, a nehéz helyzetben. Egyedül, elveszve és összetörve. Mintha egy kést szúrtál volna a lelkembe, de lehet még az se fájt volna ennyire. De nem baj, nyugodtan sebezz csak! Hajrá!! Úgyis vérzek már több sebb, ne, hogy kimaradj már belőle te is, gyerünk bátran, hogy még több kés legyen beleállítva. Nekem mindegy akárhány, de én megyek feléd kúszva. Többé már nem akarok megalázva lenni.. Elegem lett ebből a bolygóból, lázadok. És egyre jobban lelkileg fáradok.. Mert én minél többet írok, annál közelebb leszek az ürességhez.. Csábít a halálvágy, gyere csak penge. Napról napra gyengébb leszek, szóval bátran nevezz csak hülyének. Ahogy egy pszichológus mondaná: ambivalens vagyok. Otthon a szobámban egyedül írogatok. Nem élvezem az életet, mint ahogyan a bulikat sem, sőt még a zenéket se..Sajnálom, de tényleg ez vagyok én. Méghozzá egyedül, az összetört lelkemmel.

@almodozoangyal-818

[sadbadgay]

Tudom...

Tudom, hogy mindig számíthatok rád.

De nem mindig tudom elmondani a dolgokat. Emiatt utalom magam nagyon. De mikor ilyen vagyok kérlek ne lökj el magadtól. Tudom nagyon nehéz velem. Hiába szeretnék megnyílni nem mindig tudok. Nagyon fáj néha bevallani magamnak azért dolgokat, hogy neked elmondjam. Viszont... én tényleg próbálkozok.

Próbálkozok elengedni azokat a dolgokat amik előtted voltak, mivel tudom, hogy azokat nem te tetted velem. Nem te hagytál egyedül. Nem te bántottál. Te csak jöttél és boldoggá tettél. Olyan dolgokat mutattál nekem, mint például, hogy milyen érzés szeretve lenni mikor szerelmes vagy. Vagy épp azt, hogy milyen mikor valaki igazán törődik veled és nem csak azt mondja, hogy törődik veled. Megmutattad milyen érzés fontosnak lenni.

Hálás vagyok ezért. Nagyon hálás.

És tudod...

Nagyon szerelmes vagyok beléd. Napról napra, egyre jobban és jobban.

[hianyodhianyzikmeg]

Sok ez már nekem egy kicsit. Minden egyes nap úgy érzem küzdenem kell, hogy egyáltalán lélegezni tudjak. Felkelek és abban a röpke 2 percben nem gondolok semmire. Aztán természetesen rád gondolok és a könnyeim patakokba folynak le az arcomon. Mostanában annyira fáj, hogy szinte nem is foglalkozom semmivel. A fájdalmaim erősebbek lettek nálam és nem tudom már megfékezni őket. Egy mosoly sincs az arcomon. Ha mégis van az a ritka pillanataim egyike. Nem őszinte csak jól esik. Jól esik mosolyogni mert kicsit ezzel is elfelejtem a fájdalmat. Egészséges vagyok de úgy érzem mintha halálos beteg lennék akinek napról napra egyre jobban fogy el az ereje és megszűnik létezni. Félek, hogy egyszer majd elfelejtek lélegezni. Igen tényleg szeretlek és ebbe betegszem bele... Hónapok óta ez van. Annyira akarok vigyázni rád mikor ez a te életed nem az enyém. Nem mondhatom meg mit csinálj. Le kéne mondanom rólad de nem megy. Görcsösen ragaszkodom hozzád és ahhoz, hogy jobban legyél. Nem hallgatsz rám nem mondod el mi a baj és ez egyre jobban emészt fel belül engem. Lélekben tényleg meg fogok halni úgy érzem. Meg kell tanulnom elengedni. Meg kell tanulnom nem szeretni téged. Meg kell tanulnom éjjel aludni és nem sírni azon, hogy most épp mi lehet veled. Meg kell tanulnom kicsit magammal is foglalkoznom. Meg kell tanulnom barátként tekinteni rád életem.

[nemhiszlekelvilag]

Ismét kezdek szétesni teljesen.

A menetrendszerű érkezése persze nem újszerű.

A kezdeti időkben egyébként a helyzetből/személyemből fakadóan érthetetlen módon "oké, akkor most ez a helyzet, kezdjünk neki csinálni a dolgaim, attól jobban leszek" lelkesedés szertefoszlott, azt érzem, hogy egy fosviharba keveredtem, amit az értelmes emberek leginkább a lehetőségek végtelen tárházaként ismernek.

Oké, az elmúlt időkben akadt pár felismerés, beláttam, hogy a kapcsolatom dinamikája mennyire vágott egybe az édesanyámmal megélt gyerekkori viszonyommal, mennyire hamisan hittem szeretetnek a bántást, jelezték, hogy ez mekkora kurva nagy felismerés ám, de sokkal jobban nem lettem tőle.

Az apró előrelépéseket beárnyékolja a zsigeri szinten érzett, folytonos szégyenérzet és a sosem leszek elég tudat.

A legrosszabb, hogy milliószor hangzott el a megoldás, csak kezdjem el csinálni a dolgaim, s jobban fogom magam érezni. Ja, ennyi lenne tényleg, mégis napról napra szarabb, ahogy egyre kevesebbet teszek magamért. Félek a kudarctól, amit csak ráerősít a szorongásaimra. Persze a semmittevés is pont ugyanide fut ki.

Újra és újra megkérdezem a terapeutám, hogy miért foglalkozik még velem. Terhesnek érzem a társaságom másokra nézve. Pedig az ellenkezőjéről erősítenek meg.

Értelmezhetetlenül torzan látom magam, a körülöttem levő világot.

Csak pattogok a függéseim között, fogalmam sincs, miben reménykedve, menekülve önmagam elől.

Ez meg nyilván fényévekre tol egy szeretetteljes kapcsolattól, amitől ezen nyomorgások nélkül is végtelen messze vagyok. Persze, voltam én úgy vele, hogy évekig nem kell ilyenre gondolnom, de most azért egy kicsit nehéz ez így. 

Ettől még persze évekig nem kell ilyenre gondolnom, lesz dolgom magammal előtte bőven. 

[traveldiaryofani]

Koh Rong Samloem

Koh Rong Samloem egy pici, kb 24,5 km2 területű sziget, a szárazföldtől 25 km-re fekszik. Egyetlen kis falu található a sziget északi részén, M'Pai Bai, de utak vagy autók még itt sincsenek. A sziget állandó lakossága kb. 300 fő. A lakott részek többnyire a partok mentén fekszenek, de ezek is inkább resortok, bungalók és éttermek, ahol a turisták vannak többségben. A sziget belseje viszonylag érintetlen dzsungel néhány ösvénnyel, melyek a sziget két oldalát kötik össze. Legkeskenyebb részén kb. 1 km széles, ezért gyalog simán átjárható. A partok között taxi csónakkal is lehet közlekedni. Én a sziget keleti oldalán fekvő Saracen-öbölben lakom, mely kb. 3 km hosszú, végig hófehér homokos. Az öböl teljes hosszán éttermek, beach bárok és resortok vannak 20-30 méterre a víztől, nagyon hangulatos. A helyet, ahol lakom, Easy Glamp-nek hívják, ez egy szálláshely két "luxus" sátorral és privát szobákkal. Egy kis ösvényen kell sétálni 200 métert, tehát nem közvetlenül a parton van, hanem a dzsungel szélén. Nekünk, önkénteseknek külön részünk van saját konyhával. Három hétig az egyik szobában laktam Gethin-nel, aztán átköltöztünk a frissen elkészült bungalóba Elisa-val, az új francia lánnyal. Minden nap együtt reggelizünk és ebédelünk a kis konyhában. Az ebédet mindig egyikőnk készíti, én is főztem már párszor ami tök jó, hiányzott már a főzőcskézés. Külön izgi, hogy hogy abból kell kreatívan alkotni valamit, ami éppen a hűtőben van, mert utánpótlás csak heti egyszer érkezik hajóval. Általában rizst vagy tésztát eszünk sok zöldséggel. Kedvencem a konyhában a pici kotyogós kávéfőző, olyan nosztalgikus. A szálláson egyébként nincs WiFi, nincs légkondi, csak ventilátor és szúnyogháló. Szúnyog van dögivel, annyi csípésem volt, hogy már nem parázok a malária miatt, csak csendben reménykedem. Rengeteg gyík és gekkó van, megszoktam már, hogy a falakon meg igazából mindenhol random ott vannak. Leveszel egy edényt a konyhában és hopp, egy 20 centis gekkóval szemezel. Múltkor az ösvényen éjjel majdnem ráléptem egy kígyóra, de szerencsére időben észrevettem. A hőmérséklet soha nem megy 29 fok alá. Kb. Két héttel ezelőttig minden nap hőség volt és sütött a nap, de mostmár lassan itt az esős évszak. Napról napra lehet érzékelni a változást. Az utóbbi pár napban minden nap esett, hol jobban, hol kevésbé. Fázni még így sem lehet, igazából pont kellemes.

32 napja vagyok a szigeten. Néha rövidnek érzem, néha hosszúnak. Nincs hétfő, nincs hétvége, minden nap ugyanolyan, ezért nehéz reálisan érzékelni az idő múlását. Mintha egy időhurokban vagy időtlen térben lennék. 32 napja nem aludtam zárt térben, nem volt rajtam cipő, nem láttam autót, minden nap bikiniben vagyok, kézzel mosom a ruháim, és általában fogalmam sincs, milyen nap van. A privát szféra néha hiányzik, mert szinte soha nem vagyok egyedül. Munka után közös ebéd Geth-tel és Elisa-val, aztán az egész napot együtt töltjük. Délután strandolunk vagy a szomszéd Paradise bárban hesszelünk. Esténként besétálunk az öböl középső részére vacsizni vagy inni (még) egy sört. Geth-tel általában együtt vesszük ki a szabinapot és kirándulunk a szigeten. Felmásztunk a világítótoronyba, a kilátás fantasztikus volt. Felfedeztünk több partot is a sziget nyugati oldalán. Hétfőn átsétáltunk Lazy beachre, az egész napot ott töltöttük. Útközben a dzsungelben először láttam majmokat természetes környezetükben, fenn a fákon bandáztak. Tiszta Planet Earth volt élőben, szinte hallottam David Attenborough hangját a fülemben. A sziget nyugati oldala sokkal szelesebb, rendes nagy hullámok voltak aznap. Alig bírtam bemenni a vízbe, de az öböl nyugis vize után kellett már egy kis adrenalin. Vagy egy óráig küzdöttem a jócskán fölém magasodó hullámokkal, a végén már az agyam is tele volt sós vízzel, de minden percét élveztem. Fürödtünk, aztán pingpongoztunk a beach bárban és persze zabáltunk egész nap. Végre ettem normális palacsintát igazi vajjal és juharsziruppal, egy kicsit sírtam is közben, annyira jó volt.

Van a szigeten egy jelenség, amit nagyon nehezen tudok leírni, de megpróbálom. Ahhoz, hogy megtapasztalhasd, több tényező szükséges. Nyugodt tenger és sötét, fénytelen éjszaka. Besétálsz a sötét tengerbe, ami elnyel, mint egy fekete lyuk, és egy másik dimenzióba kerülsz. Nappal nem is gondolnád, hogy planktonok milliói vesznek körül, éjszaka azonban láthatóvá válnak. Ugyanis világítanak. A planktonok mintegy védekező reakcióként fényt bocsátanak ki, ha érintkezésbe kerülnek egy idegen testtel. A sötét éjszakában a sötét tengerben lenni önmagában borzongató élmény, és amikor megmozdulsz, megtörténik a varázslat. A mozdulat nyomán planktonok százai villannak fel kékes-fehéres fénnyel, mintha csillogó konfetti lenne a vízben, vagy szentjánosbogarak repkednének. Vagy mintha az űrben lebegnél csillagok között. Varázslatos és földöntúli élmény. Amikor úszol, az egész testedet körülveszik, mint egy csillagköd. Ha látta valaki A part című filmet, tudja miről beszélek. Ez a hely tényleg maga a paradicsom. Nappal lenyűgöz a hófehér puha homok, a türkizkék tenger és a dzsungel bujasága, éjszaka pedig a csillagos ég és a világító planktonok. Még kb. két hetet töltök a szigeten, eddig még nem tudtam megunni, de azért már motoszkál bennem a mehetnék, jó lesz újra úton lenni. Imádom ezt az egyszerű életformát és a természet közelségét. Imádom, hogy az összes cuccom elfér egy hátizsákban, nincs egy darab felesleges holmim sem. Nem függök senkitől és semmitől, nem kell megfelelnem senkinek. Nincs semmim, mégis megvan mindenem. Egyedül vagyok, de nem vagyok magányos. Minden pillanatban boldog vagyok, és a szabadság minden formáját megélem, hihetetlenül felszabadító érzés, szinte eufórikus. Ezt az érzést kerestem, és azt hiszem, sikerült megtalálnom.