#de annyira mégsem

[csacskamacskamocska]

Van egy nagy üvegem

egy kávésüveg, tele tízforintosokkal. Anyukám gyűjtötte vagyis dobálta bele az aprót a pénztárcájából, hogy ne húzza a táskáját. Meg, nem az a fillérekért kotorászós fajta volt, inkább az, aki kicsapja az ezreseket. Rátarti, kicsit teátrális. Mindegy milyen volt, már teljesen mindegy. Most csak egy 45 kilós demens nénike, aki mindent udvariasan megköszön. Ez maradt meg végül, ez a jólneveltség. Bár nem tudom hol szedte fel, nem odahaza. A nagyszüleim nem voltak jólneveltek vagy különösebben udvariasak. De anyámat neveltették, gimnáziumba járt, főiskolára is akart menni. Nem lehet tudni hogyan lett volna jobb, mert amit akart megcsinált így is. Tőle örököltem. Már nincs gond vele. Alig beszél, azt is valahogy gyermekien. És már nem is tör össze amikor meglátogatom. Könnyebb is így, gyakrabban is megyek. Örül nekem. Azt hiszem, azt gondolja vagy úgy érzi, hogy az anyukája vagyok. Megetetem, rendberakom a körmét, a haját, mesét olvasok neki. Közben utolsó morzsáig megeszi amit viszek, aztán visszagömbölyödik az ��gyába. Elégedett. Szóval van nekem ez az üveg tízforintos. Ebből szoktam a munkahelyemen kávét meg csokit venni éjjel az automatából. És, ki lehet engem nevetni, minden alkalommal megköszönöm az anyukámnak. Mintha direkt nekem gyűjtötte volna, mintha a kávét vagy csokit éppen ő adná nekem. Megköszönöm, és hálával gondolok rá. A napokban rájöttem, hogy el fog fogyni, már csak negyedig van pénzzel az üveg. Nagyon megijedtem. Ha elfogy, többet nem kapok tőle semmit. Akkor elvesztem azt a gondolatot, hogy az anyámtól kapok valamit. Másoknak, akiknek él az anyukája, jut egy ölelés, egy simogatás, egy ebéd, egy telefonhívás. Nekem sok éve semmi. Ott álltam a kávéautomata előtt, és tudtam, hogy hülye vagyok, hogy minden szenvedés forrása a saját fejemben van, hogy képzelgés, felesleges érzelgősség, az egész játékot én találtam ki. Az eszemmel tudtam, de mégsem tudtam elengedni az érzést, hogy amíg van pénz az üvegben, addig anyu, az aki még megismert, még gondolt rám, velem van. Azóta nem az üvegből veszem ki a pénzt a kávéra, hanem a saját tárcámból. Aztán majd néha, ha nagyon szükségét érzem, majd veszek az üvegből. Amikor igazán mélyen rám tör a magány. Amikor félek annyira egyedül érezni magam, hogy még az a csoki vagy kávé se jusson, amit megköszönhetek valakinek.

[ultramegatroutman]

TLDR

Még a múlt héten lőttem a piacon.

Szeciben nálunk inkább a francia, osztrák vonal ment, a magyaros szecesszió népi motívumokat felhasználó stílusjegyei a korabeli épületeken aránylag gyakran (Lechner és követői, ugye), bútorokon nem annyira gyakran (Thoroczkay-Wiegand, Komor Marcell, a gödöllőiek) tárgyakon viszont egészen ritkán bukkannak fel. Szóval sem stílusában, sem minőségében nem mindennapos darab, érdemes utánamenni. Jelzés nyilván nulla, úgyhogy először is íróasztali készleteket, meg levélbontókat nézeget az ember, semmi. (Illetve az egyik ilyen adokveszek oldalon megtaláltam a párját, azt gyorsan meg is vettem, meg felbukkant egy magyar gyártó neve). Akkor nézegessünk népiszeci épületeket. Aránylag sok van. Akkor nézegessünk tervezőket fejből (bútor nyilván, mert az gyakoribb). Thoroczkay-Wiegandnak mindjárt meg is örültem, hát biztos ő volt!

Hát nyilván nem ő volt, mivel ez nem úgy működött, hogy aki ilyesmit akart tervezni, az lement az alföldre és nekiállt szűrmintákat másolni, hanem előszedte Huszka József (aki ezt a melót már megcsinálta) Magyar díszítő styl c. munkáját, és abból inspirálódott. De így kb. az összes építész, meg Zsolnayék, meg mindenki, úgyhogy jelentős stílusbeli átfedések vannak. Szopó. Amúgy pár tervező után feladja az ember, és jön a szorgos aprómunka: Magyar Iparművészet, az első számtól, egyesével, laponként. Mondjuk ez aránylag kurva unalmas, úgyhogy közben az ember rákeres dolgokra, próbál más irányba is tapógatózni, és a végén nyitva van már ötven oldal. Mindegy. Magyaros szecesszió, akkor az ember előbb utóbb eljut az Országházig. Igaz hogy neogót, de belül van szeci bőven (szerintem addig basztatták Steindlt, hogy nem elég magyaros meg modernes, hogy belement, mert ha végül mégsem lesz menő ez az új stíl, a díszítőfestést át lehet meszelni, stukkókat leverni, bútorokat kivinni). Van ez az országházi séták (vagy mi) könyvsorozat, aminek az utolsó része pont ezt a témát vesézi, pár oldal fent is van belőle, és pont szerepelteti a miniszterelnöki dolgozószoba néhány bútorát.

M��r előzőleg is felbukkant Steindl egyik asszisztense, Foerk Ernő építész neve (a fenti Zsolnay csempéket is ő tervezte), akire aránylag sok belsőépítészeti munkát rábíztak, de kb. huszonhat helyről összefésülve az adatokat kiderült, hogy elvileg ő tervezte a és miniszterelnöki és miniszteri szobák berendezését, bútorokkal, csillárokkal, és a bronz íróasztali készletekkel együtt. (Illetve egy készletet emlegetnek mindenhol, a miniszterelnök számára készült szettet, de nem egy készült). Itt még hozzájön az a bizonyos cég, amelynek a neve már az elején megvolt, és számos fémmunkát készített az Országház számára.

Milyen kurvajó lenne, ha lenne egy korabeli fotó egy ilyen készletről!

Következő lépés: Csányi - Birchbauer: Az új Országház, 1902.

Tádáám. A probléma csak annyi, hogy a könyvben bármiről is legyen szó, a gyártót megemlítik, meg még azt is, aki felkalapálta az ónlemezt a tetőre, de tervezőt, azt nem. Meg hogy a készletből összesen ez a két darab van reprodukálva. :S

Szerencsére találtam egy 1905-ös, szar minőségű, szénné retusált fotót a miniszterelnöki iróasztalról az inkriminált írószettel, és a fenti két fotó megerősíti, hogy ez az eredetileg ide tervezett készlet. Most már megvan a tervezőnk, megvan a készletünk, csak éppen lófasz sem látszik belőle, meg a megérzésen kívül semmi bizonyíték rá, hogy az általam birtokolt basznak bármi köze lenne hozzá.

Korabeli fotó, ahol felbukkan a cucc, nincstöbb. Még csak ilyen 10-12 órát toltam a dologba, de még egyáltalán nem untam szinte nagyon (vicc, nem unalmas), hogy megyorsítsam a dolgot tudományos metódust dolgoztam ki: hol van a készlet? A Zországházban. Akkor nézegessünk a hírarchívumban régi parlamenti MTI-fotókat. Piff, 10 perc alatt meg is volt:

Hát ott a készlet, meg ott a kés!!! És itt jött a következő probléma. Kés. Fekszik, hülye szögben nyilván, ha kinagyítod szétesik. Mondjuk formára-méretre olyan, de csak százszázalékos azonosság elfogadható, kevesebb nem. A készlet többi része aránylag kivehető, a mintázat alapján elvileg a kés is azonosítható lenne, viszont itt a másik baj: a készlet stílusban van tartva, de minden egyes darab más mintával készült (az egyetlen egyezés a kalamáris a fenti gyertyatartó talapzata közt van). Nézegessünk tovább képeket.

Ezeken kívül körülbelül csillió fotón ott van, normálisan persze sehol sem látszik, de egyszercsak:

Hát végre látszik szinte! Isten áldja a Lubomír Strougalt és a Csehszlovák küldöttséget! Meg a fotóst. Darab azonosítva, hátra lehet dőlni. Nyilván csak másnapig, mert még csak magamat győztem meg, de nem 100% match. Mindegy, még fél óra keresés után:

Problem solved. Hősöm: Rozmann Antal teremőr.

Bronz lapozó, az Országház számára készült íróasztali készlet része. Terv: Foerk Ernő (1868-1934), 1898. Kivitelező: Magyar Fém- és Lámpaárugyár Rt., 1900k.

(Amennyire visszakövethető, valószínűleg minden miniszteri szobába készült belőle, a miniszterelnöki valamivel májerebb volt a gyertyatartóval, lámpával, valamint a több fotón is felbukkanó tálkával. Eredeti helyükről hamar kikerültek (a nem is tudom melyik miniszter pl. már 1908-ban lecserélte a teljes dolgozószoba-berendezést, a kiegészítőkkel együtt, mik vannak), de egész 1989-ig felbukkannak protokolláris eseményeken. Hasonló, meghatározott helyre készült darabok kereskedelmi forgalomba nem nagyon kerülhettek, meg azokat általában a gyártó jelezte is. Bár valószínűtlen, de lehetséges, hogy a készítőnél maradt pótlás, vagy mintadarab, de valószínűbb, hogy leköszönő honatya lopta kapta ajándékba, vagy ilyesmi.)

[dendre]

Pitchfork Annual Tippmix 2024

Ahogyan az már régi hagyomány, a dallista után, albumlista előtt szánt szándékkal eltalálom a könnyen belőhető, pontosan mégsem meghatározható év végi picsfork top 10-et.

Még sose sikerült 10/10-re (a top 10-ben lévő lemezeket kell eltalálni, nem a pontos helyezéseket), mert bármennyire is kiszámítható az internetek zenemagazinja, azért mindig van egy kis csavar. 

"Idén folytatódott az elmúlt években szokásos gyalázatos lemaradásom (lemezhallgatás, zenei világ követés, tippelési hatékonyság). És szinte sorminta, hogy annyi dolgom van, hogy szinte véletlenül veszem észre, hogy megint kikerült a kislemezes lista, tippelni kell. Jó, azért idén is ránéztem néhány naponta az új megjelenések miatt a Pitchforkra, és azért hallottam is ezt-azt. De nagyon hasraütésszerűen fogok tippelni, őszintén szólva fel is merült, hogy hagyom a fenébe."

Írtam tavaly, 2023-ban, és írhatnám idén is ugyanezt. Azt látom, hogy a vezetőségváltás, átszervezés után a Pitchfork egy identitásvesztett magazin, teljesen ad-hoc a dalos listájuk. Azt is látom, hogy borzalmas a dalos lista, hogy alig választottak rá elviselhető zenét, hogy az év slágerei gyalázatosak Sabrina Carpentertől nem is mondom meddig, mert senki kedvencét nem akarom gyalázni (kivéve ezek szerint a Sabrina Carpenter-eseket). Szóval aligha lesz olyan kiszámítható az idei albumlista, mint szokott lenni, tehát még annyira sem várom, hogy eltaláljam, de nem akartam megszakítani ezt a szép hagyományt.

A lista:

Cindy Lee: Diamond Jubilee

Charlie xcx: Brat

MJ Lendermann: Manning Fireworks

Jessica Pratt: Here In The Pitch

Waxahatchee: Tigers Blood

Vampire Weekend: Only God Was About Us

Still House Plants: If I don’t make it, I Love You

The Smile: Wall Of Eyes

Magdalena Bay: Imaginal Disk

Mount Eerie: Night Palace

Biztos lesz a 10-ben valami tuti hülyeség, de lövésem sincs milyen 7.2-esre értékelt lemezt kaparnak elő, a Mannequin Pussy és a Mount Eerie között vacilláltam még. És a Nala Sinephro: Endlessness lehet a nem is annyira sötét ló. "Gondolom nem fogsz eltalálni túl sokat" - hangzott el most, utalva arra, hogy a dalos listán nagyon sok mindent nem ismertem, úgyhogy ennek fényében, az esélytelenek nyugalmával, jónapot! Nálam mi az év lemeze? Nem tudom! A Pet Shop Boys-ot megvettem vinylen is. Meg a Beth Gibbonst is. Meg Kim Gordont is. A Cassandra Jenkinst meg tervezem.

Tippeljen más is, ha van kedve!

Az előzmények:

a 2023-as tipp és a végeredmény (6/10)

a 2022-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2021-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2020-as tipp és a végeredmény (8/10)

a 2019-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2018-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2017-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2016-os tipp és a végeredmény (8/10)

a 2015-ös tipp és a végeredmény (8/10)

a 2014-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2013-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2012-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2011-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2010-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2009-es tipp és a végeredmény (9/10)

a 2008-as tipp és a végeredmény (9/10)

a 2007-es tipp és a végeredmény (7/10)

meg volt a 2010-es évek tipp és végeredmény (5/10) :(

meg volt ez a félévtizedes hülyeség, ami ilyen lett (7/10)

meg volt a hatvanas évek, ami ilyen lett (7/10)

és volt az utólagos 1998, ami ilyen lett (6/10).

[egy-lany-blogja]

Egy falatnyi remény

A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.

– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.

Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érezett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.

– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!

A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.

– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.

A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.

– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.

Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.

– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.

A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.

– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.

A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.

Aurora Amelia Joplin /novella/

[500album]

Joni Mitchell - Blue (1971)

Popkulturális referenciáim Joni Mitchell-hez kapcsolódóan:

Janet Jackson Got 'Til It's Gone-jában Q-Tip azt mondja, hogy Joni Mitchell never lies, és azért mondja ezt, mert egyrészt minden bizonnyal így van, másrészt meg Mitchell Big Yellow Taxi című számából vették hozzá a hangmintát, ami kb. a refrén. (Amúgy ennek a Jackson számnak a sztorija is megérne egy külön posztot, de most nem ezért vagyunk itt.)

Az Igazából szerelemben Emma Thompson egy Joni Mitchell CD-t kap karácsonyra Alan Rickmantől, és így derül ki számára, hogy a férje megcsalja, ami az egyik legheartbreakingebb jelenet ever (a film pedig a legjobb karácsonyi film ever, period.), amihez sokat hozzátesz a Both Sides Now című dal is. Persze, hogy megnéztem, persze, hogy sírtam.

A Counting Crows szintén feldolgozta a Big Yellow Taxit, Vanessa Carltonnal közösen, akinek csak egy kis dúdolgatás meg vokálozás jutott a dalban, és ezzel ki is pipálta minden idők egyik legértelmetlenebb featjét, pedig ő írta minden idők egyik legkirályabb számát, amit mindig is áhitattal hallgattam, aztán egyszer valaki megmutatta nekem azt a jelenetet abból a hülye filmből, amiben Terry Crews ezt énekli, és ez olyan volt nekem, mintha paradicsomos babkonzervvel fröcskölték volna össze a Mona Lisámat, és azóta akárhányszor Vanessa ujjai megérintik a billentyűket, mindig meg kell győznöm magam, hogy nem, Terry Crews most nincs itt velünk a szobában, minden rendben van, élvezd az utazást a zongorás platós kocsin.

Azért is rizsázok ennyit minden másról, mert a Blue nem annyira érintett meg. Annak ellenére, hogy a könyvben azt írják, hogy ez az ultimate szakítós album, szóval aktuális. De valahogy mégsem. Átjön a sok felgyűlt dolog, amiknek ki kellett jönnie, ahogyan a csapongó érzelmek is, de valószínűleg Joninak más jellegű problémái voltak 1971-ben, mint most nekem.

A másik, hogy ezzel az egyszálgitáros, egyszálzongorás singer-songwriter dologgal mindig hadilábon álltam, mert nekem általában a zene fontosabb, mint a szöveg, és számomra ez így túl csupasz. Van amúgy ennek a műfajnak is olyan interpretációja, amit szeretek, sőt kifejezetten vonzódom azokhoz a produkciókhoz, amiben mindent egy ember csinál, egyedül, de ehhez az kell, hogy azt a szűk zenei eszköztárat, ami ennek az előadásmódnak a sajátja, kreatívan használja ki, csavarjon rajta egyet-kettőt. (nagyon várom már a 8 darab Bob Dylan album meghallgatását...)

Viszont azért is volt jó megismerkedni a Blue-val, mert ahogy fentebb is látszik, már csak Joni Mitchell neve is elég volt ahhoz, hogy egy csomó mindent felidézzek, csapongjak, sírjak, nevessek, meghallgassak számomra kedves dolgokat, és pontosan ezért kezdtem el írni ezt a blogot.

Azért beteszem ide az albumot, legyen meg:

[habkeinb0ck]

„Nem kell a virág, és nem kellenek a szép szavak. Nem vagyok álmodozó szűz, sem elsőbálozó, nincs felesleges időm se több. Minden esélyt megkaptatok. Ne akarjatok ti már semmit se tőlem. Nem kell a kábítás. Politikust választok, nem szeretőt."

Ezt a szöveget 29-én adtam le a patinás nyomtatott hetilapnak, amelynek felkérésére időről időre írok a közélet dolgairól. Tegnap gondoltam, kifotózok egy részletet, de a cikkem nem volt a helyén. Elfelejtettek bármikor is jelezni erről, így nem tudtam más lapnak odaadni. Aztán abban maradtunk, kiteszik online. Eleve azt kértem, hogy ne kerüljön fizetőfal mögé, a történtek után pedig már el is vártam. Úgy tűnt, átment a kérés. De nem. Őszinte leszek: nagyon dühös vagyok, nemcsak a maszatoló magyarázkodás miatt, hanem azért is, mert az elmúlt években általam írt szövegek egyik legfontosabbikának érzem. Ezért kiteszem itt, kimentem a fizetőfal rabságából a szöveget. A cikkért járó tiszteletdíjról természetesen lemondok. Szélesebb közönségnek szántam, úgyhogy most tényleg minden megosztást köszönök.

Politikust választok, nem szeretőt

Értem én, hogy fáj. Nem feltétlenül így képzeltem én sem. Álmomban magasabb volt, vállasabb, és hullámos hajú. Jobb volt a humora, higgadt, szarkasztikus. És pont azt gondolta a világról, amit én. Kézenfogva szaladtunk a virágos réten.

Csak hát ez nem egy (leány)álom, én pedig nem a szerelmet keresem. Mégcsak szeretőt sem.

Hetek óta kapom jobbról és balról, hogy szerelmes vagyok. Hogy neki bármit elnézek, hogy odavagyok érte. Pedig nem is tetszik. Látom az erényeit - a hibáit még inkább -, elismerem az eredményeit, a rátermettségét, és hogy olyasmit ajánl, amit régóta senki sem. Hogy megváltoztathatja az életem folyását, legalábbis kivezethet az alagútból, amelynek nem látszik fény a végén. Mégsem tetszik. Sajnálom. Nincs meg a kémia. Na de micsoda szerencse, hogy nem szeretőt keresek.

Mindenhol az ő arcát látom, mindenki róla beszél, akkor is, ha egészen más volt a téma. Ha akarnám sem tudnám elkerülni. Alanyi jogon is folyton szem előtt lenne, így viszont tényleg szinte csak ő van mindenütt, de nála jobbat nem mond senki. Ezért aztán akkor is ő lesz az egyetlen választásom, ha álmaimban magasabb volt, vállasabb, hullámos hajú, és a humora is jobb.

Kvintesszenciája lett a letűnt szerelmek keserű összegzéseinek. Benne, rajta keresztül mutatkozik meg mindaz, amiért régóta úgy éreztem, nincs kit választanom, az egyik ugat, a másik vakkant, de egyik se csinál semmit. Csak ígér. Most őrá ugatnak, vakkantanak, aludni sem lehet, úgy visszhangzik minden udvar a csaholástól. Tudjuk, közhely, a jeges rémülettől, félelmükben zajonganak így. Rettegnek, hogy beleszerettem. Pedig nem is.

Én csak azt vártam, hogy jöjjön valaki, aki véget vet a csaholásnak, de legalább tud vele mit kezdeni. Akinek ha mást nem, azt elhiszem, hogy legalább annyira elege van a felesleges zajongásból, mint nekem. Aki legalább úgy tesz, mintha meg akarná oldani ezt az elhúzódó migrént. Nem érdekel, hogy ajurvéda, homeopata vagy a nyugati medicinában hisz, amíg működik a gyógyítása, és én jobban lehetek. Nem akarom, hogy meggyőzzön, nem akarom, hogy elcsábítson, nem akarok vakon hinni benne. Azt akarom, hogy tegye a dolgát. És ne kelljen szeretnem, ne is akarja a szerelmemet, ne várja a rajongásomat, a kritikátlan odaadást.

Hetek óta hallgatom jobbról és balról, hogy csak szerelmes ne legyek, ő a sátán vagy annak a fattya. Nem értik, hogy nem nyílik az én szívem a szerelemre, a csábítók csukott kapukon döngetnek. Nem értik, hogy azzal nálam nem mennek semmire, ha szidják, hiszen nyitott szemmel megyek bele bármibe, már ha belemegyek. Nem értik, hogy elegem van a kérőkből, akiknek a legjobb ajánlatuk, hogy a másik még rosszabb. Nem ígérnek semmit, csak pusztulással riogatnak, ha őt - nem őket - választom.

Azt is unom, hogy hazudjanak róla. Mintha a befeketítésétől ők maguk szebbnek látszanának. Ráadásul hülyének néznek, azt pedig nagyon nem szeretem. Mindegy, ki csinálja. Nézd, a horogkeresztet véste az ajtófélfába! Én meg nézek értetlenül, hogy de hiszen az a küszöb, és nem horogkereszt, hanem hindu swastika. Hiszen még a pöttyök is ott vannak. Nincsenek, rosszul látod! Most nekünk hiszel vagy a szemednek?

Nektek higgyek? Mondanám, hogy hittem nektek eleget, de ez sosem volt igaz. Én csupán megadtam az esélyt, hogy tegyétek a dolgotokat, hogy kéretlen kérőből partnerré váljatok. De ti ezt sosem akartátok igazán. Mert az melós, ahhoz fel kell nőni, felelősséget vállalni, következményekkel szembenézni, kiállni arra a kurva szégyen(szín)padra, amikor nem teljesítettetek lófaszt sem abból, amit ígértetek vagy elhúzni a balfenéken, miután kiderült, hogy üres a közös kassza.

Azt mondtátok, együtt könnyebb, jobb lesz az élet, aztán tudjátok, mi lett? Lószar se. És akkor én adjak nektek újabb esélyt, mert a másik, akivel még nem próbáltam, biztosan rosszabb lenne? Mert ha majd most, uti-utoljára rátok bízom magam, megváltoztok? Én vagyok szerelmes, ezzel csúfoltok? Belőletek van elegem! Hiszen tönkretettétek a lányságomat, elraboltátok a legszebb éveimet. Pedig nem is tetszettetek soha. Ti sem.

Nem hiszek a nagy szerelemben, a tökéletesben még kevésbé. De bárki jobb, mint ti. Ha csak annyit megtesz értem, hogy nem néz hülyének, nekem már elég jó. Ha legalább úgy csinál, mintha érdekelnék a gondjaim, és mintha komolyan gondolná a - jónak tűnő - megoldásokat rájuk. Mintha egyáltalán érdekelné, miből van elegem. Mintha meghallana. Tudjátok, milyen szexi, ha valaki figyel rám? Még akkor is, ha csak úgy tesz.

Nem kell a virág, és nem kellenek a szép szavak. Nem vagyok álmodozó szűz, sem elsőbálozó, nincs felesleges időm se több. Minden esélyt megkaptatok. Ne akarjatok ti már semmit se tőlem. Nem kell a kábítás. Politikust választok, nem szeretőt.

Mérő Vera, Facebook

[dedibelyegei]

Na ez nagyon bejön! Milyen kiváló ötlet, micsoda sorozat! Egy olasz kollekciónk van ma 1988-ból, ami nem másnak mint az itáliai neorealista filmművészetnek állít emléket, zseniális kontent, és szép a megvalósítás is.

A fenti 500 lírás példány, a négytagú sor legkisebb tagja Luchino Visconti 1942-es filmjének, az Ossessionenak (Megszállottság) állít emléket. Ez egy megjelenésekor igen nagy port kavart fekete-fehér dráma, természetesen lesz még róla szó itt a posztban. De előbb nézzük a többieket! Mindegyik bélyegből 4-4 millió példányt nyomtak, ez nem számít egyébként kiemelkedő mennyiségnek egy ekkora országban. A névértékek növekedése nagyjából időbeli sorrendet követ, a legkorábbitól megyünk a későbbi filmekig. Az Ossessione után következik a 650 lírás bélyeg Vittorio De Sica '48-as Ladri di biciclette (Biciklitolvajok) című méltán híres filmjével, majd egy nagy ugrással a 2.400 lírás a Roma Cittá apertaval (Róma, nyílt város), mely Roberto Rossellini 1945-ös filmje. Végül Giuseppe De Santis, Riso Amaroja (Keserű rizs) következik 1949-ból, 3.050 lírás névértékkel. A bélyegek felépítése azonos, mindig egy fekete-fehér kimerevített jelenet látható a középpontban az adott filmből, jobbra tőle pedig színesben a cím, alatat a rendezővel, és egy-egy plakátelemmel. Lent a sorozat címe és világoskékkel ITALIA felirat, jobb alul pedig a névérték látható.

Ez a sorozat, talán témája és szép megvalósítása miatt, azért ér valamit, főleg postatiszta állapotában. A fenti 500-as is még ilyen nyomottan is ér 200-300 forintot, egy vadonatúj darabért 600-at is elkérnek. A 2.400-as és 3.050 lírás bélyegek még többet érnek, postatisztán, itt már 2-4.000 forintos árat is látni! Teljes postatiszta sorozatot 6-7.000 forintért lehet beszerezni.

A Megszállottságot tehát a neorealista irányzat első jelentős műveként tartják számon, forgatókönyve James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget című regényén alapul. Viscontinak annyira jól sikerült az olasz valóságba átültetés, hogy a film '43-ban megjelenésekor akkora port kavart, hogy összesen egyszer vetítették le, és a rendező végül csak kalandos körülmények között tudott megmenteni egy darab kópiát a teljes megsemmisítéstől. Ne feledjük a Mussolini időkről beszélünk még. Nyilván ezek a körülmények is hozzárjárultak a film korszakalkotóvá válásához.

Cain regényét Visconti a ködös Pó-síkságra ültette át. A kietlen környezetben, útszéli kocsmákban, lepattant szállodai szobákban játszódik Gino a csavargó története. A csavargó betér egy útszéli fogadóba, ahol az idő tulaj segítőt keres. Gino az öreg fiatal felesége láttán elvállalja az állást. Természetesen viszonyuk lesz, és kitervelik, hogy elteszik Braganat, a férjet láb alól, és az életbiztosításból új életet kezdenek. Bár sikerrel járnak, Ginot mégsem hagyja nyugodni a tette. A biztosító felé menet csúnyán összevesznek Giovannával az újdonsült özveggyel, ezért Gino bosszúból elmegy kurvázni. Végül sorsa utoléri, nem a gyilkosság miatt, hanem a várandós Giovanna halálát okozó autóbaleset miatt elítélik, így mindent elveszít. Nem egy vidám történet.

Clara Calamai és Massimo Girotti a címszerepekben:

[drakvuf]

A Kísértés 19: Nőnap a Kísértés szigetén

A tegnapi móka utáni reggel Briginél beütött a post-nut clarity.

Aggódik, hogy mi van, ha a képsorokat látva szakít vele Dusán. Ahelyett, hogy örülne neki, ha tényleg ez történne.

Máté szerint azért idegeskedik a lány, mert ma Tábortűz ceremónia lesz.

Norbi kávéval kedveskedik Ingének. A lány azt mondja nagyon jól esett neki, mert nem nézte ki a fasziból, hogy tud kávét főzni. Kiderül, hogy Norbi és Jérémy is a lány ágyában aludtak, Inge meg a kanapén.

Reggeliznek a fiatalok. Toncsi bevallja nekünk, hogy nagyon bejött neki a királynősködés tegnap és sajnálja, hogy vége. Máté beszámol arról, hogy Brigi ágyában aludt.

Eközben az említett lány elpanaszolja Dorinának is, hogy kicsit bánja a tegnapit. Azt mondja, hogy ha a vörös lámpa nem villan fel nem kapta volna le Mátét. Dorina emlékezteti, hogy nincs mit bánnia, mert a faszija már megcsalta egyszer és amúgy is elég faszul beszél róla.

Már pont leült kicsit a buli, amikor bejelenti Tibi, hogy ideje elindulni a Tábortűz ceremóniára.

Kapcsoljuk a fiú villát. Kiderül, hogy bár Niki a napolajas verseny egyik nyerteseként együtt aludhatott volna Atival, a srác okosan lezsírozta vele, hogy inkább elviszi egy randira.

Noel viszont ágyba vitte Tinát, bár nem sikerült semmi komolyat összehoznia, mert a lány nem akart a kamerák előtt dugni.

Lórinak el is meséli, hogy hoppon maradt. Annyira felbaszta ezzel a lány, hogy fontolgatja a kiszavazását.

Edának se jött össze az akció tegnap este. Kiderült, hogy benéztem és mégsem verte ki Dusánnak, a fiú lerendezte magát.

A srác azt kérdezi reggel a kísértőtől jól érezte-e magát? Eda válasz nélkül kisétál a szobából. Lóri meglátogatja Dusánt a lány távozása után. A fiú a versenytársa előtt is a kuksiját fogdossa.

Aztán pacsit is ad a királynak a dolgos markával. Lóri elvonul megmosni a kezét, Eda pedig visszabújik az ágyba. A fiú teljesen abban van, hogy egy nagyon jó éjszakát töltöttek együtt, de a lány nem érti miről beszél.

Dusán ezután arról kezd loopolni, milyen jó önkontrollja van, amiért nem feküdtek le, csak kiverte előtte. Eda továbbra se érti miről beszél.

Miután Lóri kezet mosott, találkozik Tinával, aki szintén elmeséli neki, hogy nem volt semmi tegnap este Noellel. Lóri szerint a férfi csak ugrálna egyik lányról a másikra, de szerencsére a kísértők ellenállnak.

Noel folytatja a panaszkodást és most Natalit találja be. A nő emlékezteti, hogy ha nem sikerül lefeküdnie Tinával bukni fogja a fogadásukat és szerelmet kell vallania neki a kamerák előtt.

Az utolsó remények is szertefoszlanak a győzelemre, amikor Tina elcsípi Noelt és bebassza a friend zone-ba. A férfi azt hazudja egyetért a lány döntésével, de a kamerának azt mondja, hogy gáz.

Noel azt is elárulja nekünk, hogy neki mindig is a szex az első és onnan látja lehet-e több egy kapcsolatból.

Nikol megállapítja, hogy rövid lesz a mai műsoridő és ki kellene tölteni, ezért javasolja, hogy játsszák azt, hogy állatokat mutogatnak el és a többieknek ki kell találniuk.

Ő nyitja a sort a gilisztával. Noel szerint ilyen faszságot csakis a lány találhat ki, de Lóri szerint zseniális ötlet.

Mindenki beszáll a játékba és a végén az érett, felnőtt férfi, Lóri javasolja, hogy villantsanak segget a kameráknak.

A fantasztikus programot Kasza Tibi szakítja meg. Irány a ceremónia!

A lányokkal kezdünk, de Kasza húzza az időt a móka előtt. Arról faggatja a hölgyeket, hogy teltek az elmúlt napok. Brigi beszámol arról, hogyan vetette rá magát a szexi személyi edzőre tegnap. Tibi megkérdezi, hogy vannak-e már érzések? A lány azt mondja még nincsenek, de már most többre becsüli őt a fiú, mint Dusán. Inge elmeséli, hogy érzi, hogy Lóri volt a tegnapi határátlépő. Kasza megjegyzi neki, hogy már nemazalány, aki a műsor elején volt, amire Inge azt mondja, hogy többször váltottam irányt belátom, de egyik napról a másikra lett egy új családom. Hittem annak aki elárult, de be kell látnom ez ellenem irányult.

Vele is nyitjuk a mai ceremóniát. Lóri király kanos parancsait hallhatjuk újra. Jeleneteket látunk az olajkenegetésből, aztán a végén azt is, ahogy Nikol csöcsmasszázst ad a férfinek.

Inge azt mondja rosszabbra számított és nem látott sértőbb képsorokat, mint az előző diavetítésen. Azon aggódik inkább, hogy a szülei is látják majd a TV-ben miket csinál a faszija. Dorina csávója, Noel jelenetei következnek. Bevágják, ahogy két lánnyal is smárolt a szobájában és azt is hogyan nem sikerült dugnia Tinával.

Dorina azt mondja nem tudja kivel volt eddig együtt. Kasza felveti, hogy lehet hogy a férfi bosszúját látja éppen. A lány elsírja magát. A műsorvezető Ingét is megkérdezi a látottakról, mert Lóri folyamatosan adta a lovat Noel alá. A lány neheztel is emiatt a faszijára.

Ati következik, aki kezdésnek le flegma picsázza a barátnőjét az egyik kísértő előtt. Aztán azt játsszák be, ahogy Nikinek meséli, hogy mellműtétet akar csináltatni Antónia, de ő szívesebben fogdossa a kis melleit, mint a műcsöcsöket.

A lány igazából nem lepődött meg semmin. Megérti amiért kicsit rágerjedt Nikire, de nem lépett át határt. Kasza mondja neki, hogy talán azért az tré, hogy arról beszél másoknak mit csináltatna meg magán. Ezzel egyet is ért Toncsi és hozzáteszi, hogy nagyon a határon mozog a fiú.

Brigivel zárjuk a lányokat. Dusán azzal nyit, hogy bánja, hogy eddig visszafogta magát. Aztán Eda a nyakát szívja és ölelgeti.

Ezután bejátsszák, ahogy a fiúk arról beszélnek, hogy Eda mennyivel jobb csaj, mint Brigi és minőségi csere lenne. Végül újra megcsodálhatjuk, ahogy Dusán recskázik Eda mellett. Brigi sírva meséli, hogy reggel még azon aggódott, mit fog szólni a faszija a tegnapiakhoz, de a most látottak után már nem érdekli. Végül azt mondja a műsorvezetőnek, hogy azért még mindig szereti.

Nekünk még hozzáteszi, hogy nagyon nehéz ez most neki, de jó hogy ott van a villában Máté és szeretettel várja.

Érkeznek a fiúkák. Kasza kérdezi őket mire számítanak. Dusán biztos benne, hogy a kísértők csapni fogják a szelet a menyasszonyának, de ő csak azon aggódik leveszi-e a gyűrűjét a lány. Noelt arról kérdezi Tibi, hogy viselte Nati távozását. Azt mondja a faszi, hogy talált új barátokat. Aztán arról kérdezi a férfit, hogy szerinte a barátnőjének milyen volt megnéznie a felvételeit? Noel annyit mond, hogy nem tartja magát hibásnak.

Dusán barátnőjével Brigivel kezdünk. Minden felvételen Mátéval van. Összebújások, nagy beszélgetések és egy jó seggmasszázs. Az egyik felvételen bevallja a lány, hogy Máté felé már többet érez, mint barátságot és megjegyzi azt is, hogy idegen emberek többre becsülik és jobban szeretik, mint Dusán.

A fiú azt hazudja, hogy ez hazugság. Zárásként még bejátsszák, ahogy Brigi a személyi edzővel smárol. Dusán tapssal értékeli a produkciót. A fiú azt mondja, hogy nem gondolta, hogy ide jutnak. Újra azt hazudja, hogy hazudott a menyasszonya, amikor azt mondja nem szereti igazán. Szerinte a lány magát járatja le és a legjobban az fáj neki, hogy csókolózott Mátéval.

Tibi szembesíti azzal, hogy a játék elején még azt mondta, hogy egy csók belefér. Dusán nem meri azt mondani, hogy ő úgy gondolta, hogy azt csak ő csinálhatná, ezért azt hazudja, hogy a felvételeken több volt, mint egy csók.

Noel nem érzi, hogy neki inkább kussolnia kéne, ezért elmondja, hogy nagyot csalódott Dusán menyasszonyában. Különösen neheztel amiatt, hogy a többi lány támogatja Brigit. Természetesen elfelejti, hogy az ő félrekúrásához minden férfi gratulált.

Ha már ennyit járatja a pofáját Tibi bejátssza Dorina felvételeit. Smárolásokat és meghitt randizásokat láthatunk. Aztán jön egy érdekes felvétel, ahol Dorina azt fejtegeti, hogy a Zotya által készített karkötője mindig Noelre emlékezteti. Zárásként pedig a nyomozóval dug a zuhany alatt és az ágyban is.

Noel nem bírja nézni a felvételeket, ezért Kasza megkéri, hogy a többiek meséljék el neki a látottakat. Lóri elmondja, hogy kb az volt a felvételeken, amit ő is csinált. Noel azt mondja ez túl megy egy határon. Kasza szembesíti vele, hogy Dorinának ugyanezt kellett végignéznie, amikor lekúrta Natit.

A műsorvezető elmondja neki, hogy a nő zokogva nézte a félrekúrását. - Honnan tudod? - A helyeden ült. Segghülye ez a faszi. Végül azt mondja Noel, hogy nem azért tette ezeket, hogy bántsa a barátnőjét.

Atis következik. A kísértők arról beszélnek mennyi tűz van a lányban. Aztán azt a randit láthatjuk ahol Toncsi és Márk testfestésen voltak.

Nem igazán történt semmi. Attila csak amiatt neheztel a lányra egy kicsit, mert nem ecsettel festették egymást a kísértővel, mint ő és Niki. Utolsóként Ingét láthatjuk, Lóri barátnőjét. A lány egyre jobban közeledik Norbihoz.

Látunk egy felvételt, amin Dorina azt magyarázza, hogy Inge olyan már Norbival, mint ő volt az elején Zotyával. Végül a kísértő hátulról átöleli a lányt.

Lóri azt mondja, hogy nem erre számított. Bevallja, hogy párkapcsolat- és családellenes volt egész életében, mégis megkérte Inge kezét, bár nem volt benne biztos, hogy jó ötlet. Ha ez tovább folytatódik visszatér a régi önmagához. Ezzel véget ért a ceremónia. Kasza azt hazudja nekik, hogy sajnálja, hogy ezeket a fájó képsorokat kellett látniuk.

Dusán búcsúzásként bemondja még, hogy büdös kurva az összes.

[barbsvurts]

1. Hónap a Gold Coaston

Nos, az első 2 heti depressziózásom után igen csak kinyílt a világ egy hétre, majd kiderült, hogy ez mégsem lesz azért annnnyira jó. A munkák elég rosszak, de elmennek most átmenetileg, lényeg hogy legyen valami lóvém. Igazából nem annyira rosszak csak nem akarom ezt csinálni áprilisig. Már csak 4-et kell aludni a purgatóriumban és mehetek a lakásba, az frankó lesz, tengerpart, tisztaság, tudok végre főzni. Addig marad az igénytelenkedés, a munkáspolóm szerintem min.6x volt már rajtam mosás nélkül, kurva éhes vagyok. Szétstresszelem az életem a januári munka miatt, hogy most akkor behívnak vagy meggondolták magukat vagy mi a büdös fasz van, emellett szétstalkoltam a linkedinen a gccec összes dolgozóját, hogy megpróbáljak kicsikarni egy szájbakúrt email címet amit szanaszétspamelhetek.

Nick lelépett. Matt lelépett, nincs itt egy spanom sem.

Ezek az utolsó napjaim a húszas éveimben, nem vagyok örömteli. Leginkább feszülök a nap 24 órájában és hiányzik a Bazsi.

Jó oldala a dolgoknak: itt vagyok Ausztráliában, ami menő, ezen kívül hirtelen nem tudok mást.

Egyébként voltak jó napjaim. És én teljesen meg vagyok győződve róla hogy minden sokkal jobb lesz, csak a kezdeti szopóágon kell túl lenni.

De addig megkúródok az idegtől.

[konyvekkozt]

bevallom, ezzel a könyvvel nem tudok mit kezdeni

tudom, miért gondoltam azt, hogy elolvasom. tudom azt is, hogy miért olvastam végig. azt nem tudom, miért volt teljesen más, mint amire számítottam. és persze joga van másnak lenni és tudom is, miért vártam, azt, amit, csak nem szoktak ennyire eltérni a várakozásaim

a könyv egyik főhőse Jeff, aki egy egészen újszerű intézménybe megy, ahol embereknek lehetőségük van meghalni, pontosabban hibernálódni, hogy majd akkor ébresszék fel őket, mikor betegségükre már létezik gyógymód. Jeff azért érkezik a laboratóriumba, hogy elköszönjön beteg nevelő(mostoha?)anyjától és egészséges apjától. ugyani egészséges embereket is lefagyasztanak, főleg, ha így tudnak majd később meggyógyuló társukkal boldogan élni (vajon addig míg meg nem halnak???). aztán kicsit máshogy alakulnak a döntések, meg kicsit mégsem

utópiának szerintem gyenge, mert bár megismerjük valamennyire az intézményt, a részletek nem túl kidolgozottak. élet-halál filozofálás alapjának, esetleg morális "dönthetünk-e a halálunkról, jogunk van-e megváltoztatni a természet folyamatát, stb" kérdések tárgyalásának gyenge

a végére vagy a történet esett szét teljesen vagy én akartam már annyira befejezni, hogy nem tudtam követni és elmélyülni benne

egy olvasmánynak jó volt, de mivel mostanában kevés olvasós énidőm van, morcos vagyok, hogy erre a könyvre esett a választásom. és persze lehet, hogy ez egy korszakos alkotás, csak én most más befogadói szinten vagyok

[dajkag]

Utolsó szakuramocsi Arasijamában, avagy rendkívül hosszú és szánalmas énblog

Szóval nem tudom, megvan-e az az érzés, amikor annyi gyönyörűség vesz körül, amennyit egyszerűen képtelen vagy befogadni. Amikor azt érzed, hogy a szíved kettéhasad, a bordáid megrepednek a súlya alatt és gyakorlatilag csak összeomlanál és bőgnél, mint egy kibaszott gyerek a szupermarket közepén, mert ezt az egészet képtelenség máshogy kezelni. Ha nem, szerintem ez nem baj, én sokáig nem értettem volna, aztán az volt ez a pillanat az életemben, amikor tavaly az utolsó Japánban töltött napomon visszautaztam Kiotóba csak azért, hogy megnézzem Arasijamában a bambuszerdőt.

Előtte sajnos nem volt rá időm, már csak azért sem, mert amíg Kiotóban voltam egy hétig, abból két napig zuhogott az eső, így csak múzeumokat tudtam látogatni, meg esernyővel mászkáltam Pontocsóban a geikók között, ittam a One Cup szakét és kurva boldog voltam. Aztán, mikor az utolsó randinkon Yukonak meséltem erről Oszakában, egyszerűen csak azt kérdezte, hogy ha úgyis van még egy napom, akkor miért nem megyek vissza és nézem meg. Először arra gondoltam, hogy nem lesz már kedvem utazgatni, egyedül meg pláne nem, mert amúgy akkor már biztosan tudtam, hogy őt soha többé nem fogom látni. Szóval úgy voltam vele, hogy Arasijama várhat, majd legközelebb. Aztán, amikor reggel rám írt és megkérdezte, hogy "so, are you going back to Kyoto?", akkor az volt az első dolog ami eszembe jutott, hogy hát persze, why not, bassza meg. Amúgy is: ki tudja, lesz-e még olyan, hogy legközelebb? Szóval Oszakából ismét elvonatoztam Kiotóba (végre a húsz kilós poggyász nélkül), és még egy tök felesleges átszállás és egy külvárosi állomáson való eltévedés is csak hozzátett ehhez az egész élményhez (tényleg nincs csodálatosabb dolog amúgy, mint eltévedni Japánban, bármennyire sablonosan is hangzik ez).

Aztán megnéztem a bambuszerdőt, ami szép volt, de önmagában azért nem volt egy világrengető élmény. Azért sem, mert Narában a Google Maps-nek köszönhetően az egész várost körbesétálva, többek között óriásira nőtt bambuszerdőkön keresztül jutottam el egyszer a Nara Parkba, útközben pedig nemhogy turistával, de gyakorlatilag egy lélekkel sem találkoztam. Na, az egészen más élmény volt. Ellenben úgy gondoltam, hogy ha már úgyis itt vagyok, sétálok egyet a környéken és elindultam egy közeli buddhista templom felé. Így jutottam el először egy kis telkekkel szegélyezett utcácskába, ahol a turisták már elmaradoztak, majd egészen a rizsföldekig, ahol egy árva lélek sem volt rajtam kívül. Sütött a nap, vakítóan kék volt az ég és amerre a szem ellátott, csak a zöld volt és a filmekből jól ismert japán vidék. És tudom, hogy kurvára hülyén hangzik, de abban a pillanatban annyira tökéletes volt minden, hogy valami eltört. Hogy ezt az egészet képtelen voltam teljes egészében befogadni. Percekig csak álltam ott csendben, néztem a tájat, és azt éreztem, hogy innen nincs tovább. Vége. Hogy ezután képtelen leszek bármire úgy tekinteni, mint korábban. Hogy egyáltalán nem rossz értelemben, de elvesztettem valamit az emberi mivoltomból. Aztán egyszer csak a transzállapotból kiesve rágyújtottam egy szál Seven Stars-ra és elindultam vissza a vonathoz. Útközben még ettem egy szakuramocsit, és azután éreztem azt, hogy ez sajnos tényleg ennyi volt.

Utána hónapokig ebben az állapotban voltam és kicsit talán örültem is annak, hogy (a hatalmas űrt leszámítva) igazából nincsenek érzéseim. Azt gondoltam, hogy ettől a ponttól kezdve sérthetetlen vagyok. Hogy jöjjön bármi, nekem úgy igazán már semmi nem tud ártani, egyszerűen csak menetelek a céljaim felé.

Aztán tavaly augusztusban történt valami. Mondanám, hogy hirtelen és váratlanul jött, de annyira mégsem. Egy ideje alakult már, kicsit talán az utazás előtt is, és ezután a pont után is egy hosszú folyamat volt, de azon az augusztusi éjszakán határozottan elkezdődött valami, ami úgy karácsony környékére visszavonhatatlanul kiteljesedett bennem. Nem szeretném ezt részletezni, legyen elég annyi, hogy rájöttem, hogy valami még annál is lehet több és csodálatosabb, mint amit Arasijamában éreztem, és hogy valami még annál is sokkal de sokkal jobban tud fájni, mint az utolsó harapás a folyó partján a szakuramocsiból. És most azt érzem, hogy sosem voltam még annyira ember, mint amennyire az elmúlt egy évben sikerült azzá válnom, és sosem gondoltam volna, hogy ennek a súlyától teljes mértékben össze tudok majd roppani egyszer. Aztán tessék, mégis sikerült.

A múlt héten egy hajszálon múlott, hogy ezt már ne tudjam leírni.

[csacskamacskamocska]

Különös igazság

Volt ma egy beszélgetésem a főnökömmel. Fura kapcsolatban vagyunk. (nekem minden kapcsolatom fura nekem) Bemegyek hozzá, gyerecsak, ülj le. Leülök, jó érzés, baráti. Mondom neki, hogy fáradtnak tűnt az értekezleten (kétes nyitás az ilyen szarul nézel ki mi van, de azt is szoktam neki néha mondani, hogy jól néz ki, életvidáman) Ja, fasz kivan, fáradt, válik, szokja az új lakást meg az egyedüllétet, és a barátnője is megint szakított vele (ez később fontos lesz) és mondja és mondja. Néha próbálok hozzáfűzni valamit, hogy nekem se valami jó most... De nem érdekli, ahogy engem sem érdekeltek a pszichológusom sajátéletes hozzáfűzései. Csak róla van szó. Örül, hogy mesélhet, gyógyul közben. Hát jó, akkor csak róla van szó. (amúgy mindig csak róla van szó és engem érdekel is az élete, hogy ő hogyan oldja meg, hátha máshogy mint más. Olyan kedvesen történik ez, hogy róla beszélgetünk, tényleg csak egy pszichológus venné észre, mennyire egyoldalú. Egy nagyon picit azért megüt, hogy az én dolgaimról nem akar így beszélgetni. Lehet azért, mert nem mondok semmi konkrétumot. Nem szoktam az ilyen furcsa félbarátaimmal megbeszélni az életemet, úgyhogy ha nincs erős ösztönzés, hogy meséljek, én nem mesélek) Nagyon szerelmes. Nagyon szerelmes, és meggyőződése, hogy kurvajó párost alkotnak, hogy jól működnek együtt, ezer szálon megvan a közös értékrend, közös érdeklődés és az isten is neki találta ki ezt a nőt. Aki meg nem szerelmes belé, és nem hajlandó ugyanezt a tökéletességet látni a kettejük kapcsolatában, bár azt elismeri, hogy jó. De most vége. Végleg. Én ebben ugyan nem tudok okos lenni, szerintem nekik nem ez az utolsó körük, ha a pasival tényleg ilyen jó a csajnak, abból nehéz kiszállni. Amúgy a nő kaphatna gazdagabb pasit is mert tényleg jól néz ki és elég értelmes. De ez csak egy ilyen kósza gondolat. Szerintem nagyravágyóbb a nő, mint amilyennek a pasit látom. Amiért az egészet írom, hogy hallgattam a pasast, aki a jövőről mesélt, és arról, hogy hány társkeresőn van fenn, és mindenki hülye, ronda, öreg és borzasztó, én meg mondtam neki, hogy ez hagyján, a baj az lesz, hogy ez a lány már másfél éve tartja őt egy ilyen izgalmas, huzavonás, érzelmileg túlfűtött, túlhúzott állapotban azzal, hogy nem tud dönteni, hogy időnként megkapja, de nem engedi teljesen magához, hogy ott van minden nap, de mégsem lehet biztos semmiben. Ezt az érzést semmi sem fogja felülmúlni. Semmilyen boldogságra törekvő, megértő, szerelmesen odaadó nő nem fogja tudni ezt a fájdalmas, lázas-szerelmes állapotot előidézni. Mindig hiányérzete lesz majd. Erről hiszi azt, hogy igazán szerelmes. Pedig csak szétszívatták. És ezt még sok nő meg fogja szívni majd. Sajnos. Akiket ő fog visszautasítani azzal, hogy nem szerelmes, ami van, az az érzés neki kevés. A nőre sem haragszom. Ő is csak a boldogságot keresi. Néha felcsippent öröm morzsákat, mert ki tudna ellenállni? Néha összeszedi magát és nemet mond, aztán megint elcsábul mert annyira szeretik, és az annyira jó.

Ilyen kis kegyetlen dolgokat mondok a főnökömnek, akivel valamiféle baráti viszonyt ápolok, de szerintem valójában ez sem egészséges. Valószínűleg ez nekem valami skillem is meg átkom is egyben, hogy felszínes kapcsolataimban is dolgok gyökeréig túrok, miközben más részek maradnak ismeretlen idegenségek. És én mindig az maradok nekik.

Szerintem ő nem tud rólam igazán semmitsem. Csak van egy benyomása, hogy valami izgalmas lény vagyok, talán egy másik bolygóról, akinek ő néha el szokta mesélni a legintimebb dolgait, és a titkai jó helyen vannak nálam. Bárcsak lenne az ilyen szerelemre gyógymód.

[geoparduc]

szemem fénye

Nagyjából tízévesen mondta nekem először szemész, hogy annyira rossz a szemem, hogy nem szülhetek majd természetes úton. Azóta ez a vélekedés kitartóan meg is maradt, egészen addig a napig, mikor aktuálissá vált a kérdéskör, és elmentem, hogy erről szerezzek egy igazolást. Mikor a Crocs papucsos ifiú szemész azt mondta, hogy a tudomány jelen állása szerint ez már nem indokolt, hiába -13,0 a szemem, de szívesen ír nekem egy papírt arról, hogyha ez engem pszichésen megterhel, akkor legyen császár. Én hülye meg elhittem, hogy akkor ez már egy ajánlásnak számít, mikor lófaszt, ezzel nekem a pszichiátriára át kell szambáznom és ott kell egy dr. pecsétjével ellátott papíron ugyanezt a szöveget megszereznem.

Na sebaj, mert a Crocs papucsos ifiú szemésszel történt találkozásom óta eltelt két hónapban az én gyenge, de amúgy nagykorúságom óta stabil szemem annyit romlott, hogy már nem tudom a mérlegről leolvasni, hány kiló vagyok. (ez valahol előnyös, másfelől meg kb 1-1,5 dioptria szemromlás) Gondoltam az új évben elslattyogok lazán új kontaktlencséért, meg akkor már csak-csak kapok egy ilyen kis papírt, hogy ez a tolófájás mégsem a legfaszább ötlet.

Aztán aztán tegnap este a 24-e óta tartó kíméletlen köhögésben egyszercsak lett egy vérfolt a szememben, ami amúgy nem fáj. Az ezután következő pánikrohamot szerintem nem kell részleteznem... Egyrészt most megy a dilemma, hogy akkor usgyi szemészeti ügyelet, vagy dec.30-a kellően munkanap ahhoz, hogy legyen ambuláns szemészet és kibírja a szemem azt az egy napot. Másrészt ezek után most már tényleg adjon valaki egy normális köhögéscsillapítót, mert szerintem elértük a kritikus szintet, ahol nem érdekel, hogy ki mit nem akar felírni egy terhes nőnek. Harmadrészt, ha ez sem elég fenyegető jel arra, hogy nem kéne eröltetni ezt a természetes szülést a szemem miatt, akkor nem tudom mi kell még hozzá.

Félek, na, félek...

[angelofghetto]

tisztelet rilód

Annyira bírom, mikor villámhárítónak használtok, és félremagyaráztok dolgokat a szokásos közbeszéd szólamok alapján. Belekapaszkodtok egy-egy mondatomba, hogy azon keresztül valami belelátott, belemagyarázott sérelemre kifakadjatok. Nem baj, sok a visszafojtott harag. Ha szelep lehetek, és ezzel segítek, hajrá.

Nem is tudom, meddig menjek vissza a történelemben, de talán csak a gengszterváltásig. Rengeteg ki nem kiabált sérelem szakadt az emberekben, egyesekben bosszúvágy, vagy nem is tudom. Az én családom sem úszta meg a történelmet. Nagyon nem. Mégsem táplálok ezért mások iránt gyűlöletet vagy lenézést, de nem szeretem a képmutatást.

Persze, nyilván mindenkinek lehet véleménye, de az nem köpködhet kintről, aki nem próbált meg semmit tenni azért, hogy itthon jobb legyen. Kintről is lehet tenni valamit, ahogy szüleim korosztályából olyan ötvenhatos disszidensek cselekedtek, akiket itthon halálra ítéltek (ismerek történeteket), és akik a gengszterváltás után hazalátogatva vagy hazatelepülve még mindig szebben beszéltek magyarul, mint mondjuk én.

Igen, tudom, mennyire nehéz kimenni, és a családom kinti része folyamatosan hív, hogy ott mennyivel könnyebben és nyugodtabban élhetnék, és néha elábrándozom ezen, de mégsem visz rá a lélek, mert én ide tartozom. Csakazértis. Annak ellenére is, hogy lassan már itthon maradni lesz a nagyobb kihívás.

A másik témához pedig annyit: nyilván nem lehet egy ember alapján milliókat megítélni, de létezik olyan hogy első benyomás, amit utólag nehezebb felülírni, mert igen, az emberek többsége szeret ítélkezni és skatulyázni.

A hazaszeretet, a nemzeti önbecsülés, és a nacionalista önhittség három nagyon különböző dolog. Egy csomó kifejezés a témában pedig annyira elkopott vagy átpolitizálódott, hogy nem érdemes használni. Aki valóban szereti a hazáját, nem ellenségeket gyűjt neki, hanem barátokat. Pártunkéskormányunk és a hazánk megint csak két nagyon különböző dolog.

Magyarnak lenni nem pusztán genetika kérdése, inkább viselkedés, értékrend, erkölcsiség. Én ezt a mércét hoztam a felmenőimtől, ami szerint éltek, és nyilván én sem vagyok tökéletes, de folyamatosan próbálok ehhez a mintához felnőni, és törni a fejem, mit tehetnék még erőm és adottságaim szerint, hogy a dolgok javuljanak.

Igen, néha piszok eszköztelennek, elszigeteltnek és kimerültnek érzem magam, és ha úgy istenigazában szétnézek, elkeserít amit látok, mert a fenti mérce alapján sajnos azt kell mondjam, lehet hogy talán magyarból van ebben az országban a legkevesebb.

Üssetek!

[annafenesi]

Én.....

reméltem, küzdöttem, de úgy néz ki ez számodra mégsem volt elég jó....

Azt mondtad mellettem maradsz és megoldjuk a távolságot...

Erre most mégis egyedül vagyok mert te könnyebb utat választottad valaki mással...

Pedig most én is pont annyira akartam ezt az egészet mint amennyire te mondogattad mindig.....

[spraystory]

Blanes

Éppen 20 évvel ezelőtt, 2003-ban csináltuk az azóta már eléggé ismert junk-drink Mountain Dew üdítőital kampányát, Tish 76-al és Rapával, ahová rengetegszer elkísért minket System Imi barátunk is. Amint azt egy korábbi bejegyzésben írtam, az volt a dolgunk hogy a Mountain Dew “MD” logóját fessük ki különböző legális és félig-illegális helyszínekre, szóval egyfajta gerilla-kampányszerűség volt. Hónapokon át festettük a cuccokat országszerte, a végén pedig megkaptuk az első “egymilliónkat” ami valójában valamivel kevesebb volt.

Mindenki a maga részét úgy osztotta be ahogy akarta de volt egy közös tervünk, utazzunk. Ezért aztán Raskával összenéztünk hogy hová menjünk - nyilvánvalóan olyan helyre ahol fújni is tudunk. És révén hogy akkoriban nagy vonatfújós korszakunkat éltük, így nyilván olyan helyet kerestünk ahol festeni is lehet.

Barcelona , mondtuk ki mindketten.

Kisült hogy Barcelona nem jó hely vonatfújka szempontjából, túl van járatva, minden turista ott próbálkozik, az őrök éberek stb , egyszóval ahhoz hogy fessünk egy jót, bizony el kell utazni egy kicsit arrébb. Ezzel kapcsolatban kaptuk a fülest hogy Barcától nem messze Blanes egy jó működő yardot tartogat.

Elindultunk hát hárman, Tish 76, Metax és jómagam. Természetesen kamu interrail vonatjeggyel mentünk - szerintem ha a bármennyi pénzünk is lett volna, konkrétan ciki lett volna igazi jeggyel menni, merthogy az nem méltó egy writerhez - amihez Metax csórt valamelyik menetjegy irodából egy valódi Mávos pecsétet. A jegy igazi volt, pecsétünk is volt, egyedül a hologram volt kamu rajta illetve nem kamu hanem MÁV hologram helyett bor zárjegy volt. Mindegy volt mert végülis működött.

Mivel kamu jeggyel utaztunk, igyekeztünk kerülni a nagyforgalmú, official járatokat hiszen ezeken a kalauzok sokkal jobban vágták a nemzetközi vonatjegyek kinézetét és jellemezőit mint a kisebb, regionálisabb vonatokon így hát mi a kisebb, átszállogatós verziót választottunk. Ezért az odautunk sajnos 4 teljes napig tartott. Eközben egészen fura helyeken tudtunk éjszakázni, pl ha jól emlékszem - Perpignan-ban vendégmunkások szállóján kaptunk szobát, ami tök üres volt amikor berendezkedtünk de éjszaka megérkeztek a vendégmelósok, emiatt reggelre olyan szag lett a szobában mint egy istállóban és mindenfelé furcsa, kétes külsejű alakok horkoltak.

Megérkeztünk Barcelonába. Végre jó szállás, mediterraneum, narancsfák és papagájok az utcán. Először láttunk ilyet. Jól emlékszem, az állandó kispénzű, csöveskedő graffiti turnéink után itt csúcsosodott ki, mennyire elegem volt már az állandó yardok melletti lepukkant helyszínekből, a vonatok utáni erőltetett menetekből és mennyire vágytam arra amit láttam a belvárosokban : hiába voltunk firkászok, én is a csinos kávézó teraszán akartam üldögélni, jéghideg sört vagy finom kávét kortyolgatva, mint aki jól végezte dolgát és bizony már ekkor nem is éreztem annyira a firkászélet nélkülözéseit. Ezt a puccosodást aztán innentől kezdve később fokozatosan útról-útra betartottam magamnak.

De vissza a tripre és csakhamar zötyögtünk is Blanesba.

Blanest álmos, halott kis tengerparti városkának láttunk. Nyilván nyáron pezsgő turistaparadicsom, de mi áprilisban voltunk amikor egyáltalán nem voltak turisták, ez később majdnem a vesztünket okozta. Eljött az időnk, megfestettük a vontunkat. Más, korábban itt járt writerek felhívták a figyelmünket hogy semmiképpen se fotózzunk helyszínen akció után mert az őrök ugyan lustán nem igazán jönnek “hátra” a vonatok közé de a vakuvillanást éjszaka azonnal kiveszik és máris buktunk. Mi azonban valamilyen makacs indokból, ezt mégsem tartottunk be. Nem festettünk többet 20-25 percnél de nem hagyott nyugodni minket a helyzet és csakazért is rögtön a szettek elkészülte után, a kannákat elrejtettük, minden bizonyítéktól megszabadultunk és lefotóztuk a cuccainkat, természetesen vakuval, hiszen éjszaka volt. Ezután nagyon gyorsan leléptünk a helyről.

Nem tudtuk érkezett-e bejelentés a graffitikről, és ha igen akkor mikor de amint a belvárosba értünk, megjelent mellettünk egy rendőrautó ami iszonyú nyomasztó módon, jött mellettünk, sétálásunk tempójában és egész hosszan követett. Egy lélek sem volt az utcán és minden bizonnyal szokatlan látványt nyújtottunk hárman, kelet-európai fejű turistaként. Talán igazoltattak is - erre nem emlékszem pontosan, de mivel sem kannák nem voltak nálunk, sem semmi - akkoriban nem léteztek okostelefonok, mindannyiunknak a legendás firkász gépe volt, az Olympus Mju II, amit mivel filmes gép, nem lehetett ellenőrizni - így nem lehetett cseszegetni minket. Így hát a rendőrök nyomasztottak ugyan egy ideig de aztán egérutat nyertünk, és mint aki az életéért küzd, futottunk le a tengerpartra azzal hogy ott majd jól elerejtőzünk.

Blanes tengerpartján, van egy tengerbe benyúló sétány-féleség aminek a végén egy egész magas sziklakupac van, amolyan kisebbfajta hegy, ennek a tetejére mentünk fel. Itt töltöttük az éjjelt, és innen néztük ahogy a rendőrautó, a legnagyobb valószínűséggel minket keresve, cirkál a város utcáin. Meglehetősen nyomasztó várakozás volt. Különösen emlékezetes volt a Földközi-tenger jéghideg kora-tavaszi szele ami szakadatlanul fújt, megkeserítve minden pihenésre vonatkozó próbálkozásunkat. Talán életemben nem fáztam úgy mint ott, akkor.

Hajnalban aztán leszenvedtük magunkat a szilákról és a vonatállomásig lopakodtunk utcáról-utcára, ahol én még visszarohantam a kannákért a rejtekhelyre, mielőtt a Barcelonába menő vonatra felugrottunk volna. A kannák nélkül, nem is voltunk writerek ezért nem akartam veszni hagyni őket, holott Raska kérte hogy hagyjam a fenébe, én csakazért is elszaladtam.

Itt történt az ami végül a Sick Business 2. részébe is belekerült, Raska felvette ahogy ülve elalszom a vonaton és hosszú cseppekben csorgott a nyálam az ájult alvás közben. Az én voltam. De megvoltak a cuccok, elégedettek voltunk. És milyen jól tettük hogy fotóztunk! A korábban itt jártak mondták hogy bármit csinálunk Blanesban, másnap be fog jönni a barcai főpályaudvarra. De nem így lett. Egy egész napon át minden egyes szerelvényt megnéztünk ami csak Barcelonába a blanesi vonalon érkezett de a cuccainkat soha többé nem láttuk, pedig rengeteg traincucc futott. Így aztán csak az éjszakai fotóink maradtak ezekről az amúgy szerintem semmi különös cuccokról és az emlékek, hogy négy napot utaztunk oda és hármat vissza, menekültünk és dideregtünk mindössze 25 perc eufóriáért. Hogy mekkora energiát fektettünk bele ebbe az őrültségbe.

Ezért voltak szépek ezek az évek.