#barátságok

[tartsdmegazaprot]

leultem egy kicsit, tényleg csak a gondolataimmal voltam elfoglalva, énkép, munka, fiu, barátságok, stb,; (amúgy epp meglestem kívülről valter attila grinta nevű bringáskavezojat);

majd jött az izzadtsag is (mindenhol 🥰) - és vele együtt nagyon hamar az az elég jól felismerhető, hőben fermentálódott (kutya)húgyszag is - kerestem egy ideig, hogy belolem, alolam, vagy tolem függetlenül jön-e, de bárhogy is, jott 💧

- de hat én ültem le, nem más a hibás, úgyhogy felalltam, és lényegében ennyi ez a történet 🧄🐒

[spraystory]

A következő történetet apák napja alkalmából írom le. Nem csak hogy egészen rövid és a graffiti-festéshez sincs sok köze de talán a legemberibb, legmélyebb érzelmekkel bíró, legmeghatóbb apró mozzanat volt egész 20-25 éves graffitis éveim alatt amit sohasem fogok elfelejteni. A graffitis barátságok általában amolyan érdek-barátságok voltak, a szó nem rossz értelmében. A writerek a közös cél érdekében verődtek össze és ez a FAME volt. Közös fújás, közös bandázás, később az “érdek”barátságokból pedig sok alkalommal valódi barátságok születtek. Nem baj ha valaki nem olyan arc akivel amúgy bármikor együtt lógsz, ha a festésben tökös és megbízható, akár évekig megbízható partnered lehet és ez sokszor derék barátságokat szül. A mienk ekkor már nem ilyen felületes volt, a sok közös kaland összekovácsolt bennünket. Ha jól emlékszem 2008-ban történt. Akkoriban a 2. kerületben a Horvát utcában laktam, megosztva a lakást akkor éppen Teek -el. Borús, szürke, hideg novemberi nap volt, egyedül voltam otthon. Ebben az időben már régen nem voltam annyira aktív mint néhány évvel azelőtt de Raskával (Tish 76-PNC/TKS) és Stick-el még mindig, ha nem is mindennapi de viszonylag szoros kapcsolatban voltunk. Korábban írtam már, mennyi éven át mennyi kalandunk volt együtt. Raska a csoporttársam volt a BHG-ben és korábban a GRW-ben ( ez utóbbit eddigre már nem írta a cuccai mellé de azért a közös gyökerek még ott voltak ). Stick-el pedig írnom sem kell mennyi közös élményünk volt, együtt voltunk Varsóban és megszámolhatatlan alkalommal volt kedves mindannyiunkat fuvarozni, tekintve hogy szinte csak neki volt autója - System apjának néhai 120-as Skodáját leszámítva. Korábban Raskával és Stick-el hármasban számtalan alkalommal voltunk pl Vácon, Vácrátóton vagy Szobon vonatot festeni, de máshol is , egyszóval az ő felbukkanásuk sohasem volt idegen nekem, mindig természetes volt. Mi évek óta valóban igen jóban voltunk de azért csak-csak a graffiti kötött össze. Ezúttal azonban, otthon egymagamban ültömben nem számítottam vendégekre, mikor a kapucsengő megszólalt. A kagylót felvéve, Stick szólt bele valami olyasmit:

Raskával itt állunk, beengedsz vagy milesz? Feljöttek, mondom az ajtóban : Hát ti? Mivan? Hogy kerültök ide? Egyáltalán nem szomorúan de csendben, szótlanul jöttek be. Pontosan emlékszem mennyire nem értettem a helyzetet. Mire valamelyikük, szerintem Stick volt -  elővett pár sört és ezt mondta:

Halottak napja van haver. És akkor esett le miért jöttek. Ekkorra már mind a hárman édesapa nélküli fiatalemberek voltunk és mindhármunknak egészen friss volt a gyásza de erről egyébként sosem beszéltünk. Ellentétben velem, ők nem feledkeztek meg erről és megleptek azzal hogy meglátogattak és nem is azért hogy szomorkodjunk hanem mert tényleg sorstársak voltunk. Sohasem voltunk túl lelkizős arcok. Nem hangzott el egyetlen szomorú szó, semmi lelkizés, semmi depresszió, mégis mélységesen megható pillanat volt. Iszogattunk, dumáltunk, magazinokat nézegettünk vagy ahogyan Raska annak idején nevezte : graffiti-politizáltunk. Együtt voltunk. Nem is voltunk a legcsúcsabb legjobb barik mégis ez a cselekedet túlmutat mindenféle graffitis érdekbarátságon és sok “legjobb-barátságon” egy ilyen apró figyelmesség 20-25 év legmeghatóbb pillanata lett. Édesapáink emlékére.

kép: "Lineon" saját festményem Stick fotója után, 3 x 20x15cm vászon, spray, ecsetek

[csacskamacskamocska]

A gyász

Elveszíteni egy barátságot, azt mondja a pszichológia, ugyanakkora, sőt, talán jobban megterhelő, mint egy párkapcsolati szakítás. Talán azért, mert ezek a veszteségek ritkán lezártak. A barátok csak szétfejlődnek, új kapcsolatokat alakítanak ki, új hobbijuk lesz, vagy más életszakaszba kerülnek. Eltávolodnak, kimaradoznak, végül eltűnnek az életünkből. Akkor is, ha mi még ragaszkodnánk, mert bennünk semmi sem változott.

Hazugok vagyunk. A párkapcsolatok nem engedik meg a hazugságot, hamar lebukik az ember és a napi együttlétben hamar kiütéseket kap az irritációtól, ha már nem szereti, nem bírja a másikat, ha már az is zavarja hogy a másik levegőt vesz. Egy nap mindenki tudja, hogy vége. A barátságok nagyobb terhet bírnak nagyobb toleranciát, több ki nem mondott dolgot. Mert leválogathatjuk, hogy ezt vagy azt szeretem benned, amarról meg ne beszéljünk abban a kis időben amikor kontaktálunk. Nem akkor mondjuk el a problémákat amikor nem bírjuk tovább, hanem akkor, amikor alkalmasnak tűnik. Nagyon őszintének hisszük magunkat, de valójában picit hazugok vagyunk, hogy megőrizzük a másik barátságát. A párkapcsolatban muszáj teljesen őszintének lenni, mert egy kapcsolatnak nem lehet „köd fala, vára”. Tudod, hogy holnap is bennehagyja a vajazókést a vajban, ha nem szólsz.

Ne beszéljünk a kevert dolgokról. Mindig is igyekeztem szétválogatni, de nem mindig sikerült. Talán sosem.

Szóval a gyász fázisai, bármilyen dolog végén: Tagadás (nem, nincs még vége, majd folytatjuk valamikor, ennyi évet nem lehet a kukába dobni, annyi jó dolog volt, stb) Düh (azért de kibaszott geci, mennyi mindent tettem érte, most meg le se szar, kurva anyját, nem is érdemelte meg a figyelmemet, anyja picsáját, kinek képzeli magát, és amúgy is hogy néz már ki?) Alkudozás (nem lettem kidobva, tulajdonképpen én akartam így, ha jobban belegondolok. Nekem volt igazam. De talán, ha ezt vagy azt máshogy mondom, máshogy csinálom, akkor máshogy lett volna.) Depresszió (nem lesz ilyen többet. Tudom, hogy sokféle lehet még, de ilyen már nem lesz. Talán nem is vagyok alkalmas. Vagy nem is jár nekem. Sokat beletettem és teljesen értelmetlenül, mert ez a vége mindig. Fájdalom.) Elfogadás (az életünk tényleg megy tovább, és bár valóban nem lesz ugyanolyan, de lesz más. Más barát, más kapcsolat. Lehet, hogy még nincs, de a világ tele van barátságra és kapcsolatra vágyó emberekkel. Jó volt megtapasztalni, megtanulni azt ami volt. Már csak emlék.) Ezek nem egymás után következek, hanem folyamatosan vannak jelen, váltják egymás óráról órára, inkább csak a mennyisége, súlya lesz jelentősebb egy-egy résznek egy fázisban.

Azt mondják, annyi idő a gyász, hónapokban számolva, amennyi idő a kapcsolat volt években. Én nagyon remélem, hogy nem, mert az durva lenne. Talán a düh részbe tartozik, amikor szeretnéd, ha a veszteség a másiknak is fájna, de a lelked mélyén tudod, hogy ha fájna, nem szakítottad volna meg a kapcsolatot. Meg, dehogy akarsz olyan kicsinyes geci lenni, aki rosszat, fájdalmat kíván valakinek. Dehogy! Semmivel sem lenne jobb. De valami nyöszörög az ember lelke mélyén, hogy ne lépjenek át rajta. Hullámzik az egész, de végre lehet szelíden beszélni magamban, hozzád. Kérlek, ne beszél velem így! Kérlek, tudnál valahogy kedvesebben? Van rám időd? Van kedved? Lehetne, hogy most te...?

Na mindegy, csak egy sztori, de tényleg azt gondoltam, hogy bírni fogom életem végéig. Mindig hullámozva, mindig változva, alakulva, alakítva. Ennyi idősen már se kötni se elveszíteni nem nagyon szoktak barátságokat. Érettebbnek kéne lennünk. De nem. És az ugyanez lesz életem végéig, az végül halálra rémisztett.

[vonatozzunkorokkeeeeee]

Hova a faszba tűntek amúgy a tumblis barátságok?!

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

A mi generációnk velejéig elbaszott. A családi kapcsolatok, a barátságok széthullanak. A szerelmek kihűlnek. Az emberi értékek semmit sem érnek. A mi generációnkban ha az anyukád/nagymamád arra kér hogy menj el vele a boltba és segíts neki, akkor vonakodsz mert nincs hozzá kedved és nehogy már meglássanak az osztálytársaid/barátaid a családtagjaiddal mert az mennyire ciki már, inkább bent punnyadsz a szobádban és chatelsz velük. Pedig ez maximum 1 órát venne el az életedből. Ha az édesapád arra kér hogy menj ki az udvarra vele fát vágni, a baltát sem tudod megfogni. Ha egy családi ebéd van és anyukád szól hogy gyere enni, te még kérsz 5 percet hogy tovább játszhass a gamer haverjaiddal ahelyett hogy egyből mennél, mert egy ranked fontosabb náluk és annál hogy minőségi időt tölts velük, bele sem gondolva abba hogy az az 5 perc már 40 perce is 5 perc volt. Étkezés közben amikor nyitnak feléd, megkérdezik hogy hogy vagy 2 mondatban letudod hogy mi a helyzet, alig várod hogy visszamehess játszani, telefonozni a szobádba. Ők ezt előtted esetleg letudják azzal "kamaszkor" de azt sosem fogod látni hogy ez nekik mennyire fáj, nem fogják mutatni pedig így van. A telefon/pc fontosabb. És ez így megy folyamatosan, tönkre téve ezzel a kapcsolatot a szüleiddel. Prioritás nulla. De talán a mi generációnknak ez nem is számít már. Ha egy rokonoddal találkozol kint a városban és esetleg elbeszélgetne veled egy kis időre, te imádkozol hogy nehogy meglásson egy ismerős mert az is milyen ultragáz már, pláne ha a rokonod megpuszil vagy megölel mások előtt. A legjobb barátnőddel akit évek óta ismersz egyszer csak megromlik a barátság, azt veszed észre hogy nem keres, és amikor kiderül hogy miért annyi rá a válasz hogy mindegy, de ha mégis elmondja vagy épp mástól tudod meg akkor kiderül, hogy vagy egy pitiáner veszekedésetek miatt, vagy egy fiú miatt van az egész dolog. A legegyszerűbb megoldás helyett pedig hogy megbeszéljétek, ő mást választ és inkább te is megsértődsz hogy milyen szemét és kibékülés helyett szépen csendben eltűntök egymás életéből. Ennyit ér sokaknál egy barátság. Ha a fiúnál és a lánynál megvan a kölcsönös vonzalom várnak, inkább egyikük sem lép mert a büszkeség nagyobb úr, nehogy beégjenek már ahelyett hogy kockáztatnának és mernének lépni. A mi generációnkban a párkapcsolatok zöménél szintén aligha van jelen a kommunikáció. Ahelyett hogy leülnek a párok megbeszélni a dolgokat inkább szőnyeg alá seprik a problémát. A fiú/lány úgy beszél/viselkedik a párjával mint egy kutyával, az alapvető érzelmi kifejezések és tettek, a szeretet, az őszinteség, a kommunikatív hozzáállás, a bizalom már luxusnak számítanak, és utána csodálkozik az illető hogy nincs meg a kémia. A megcsalás úgy megy egymás között mintha teljesen hétköznapi lenne. A buszon ha egy idős ember le akar ülni, akkor nem te adod át a helyed neki mint fiatal, hiszen 7-8 órát suliban ültél és nagyon fáradt vagy nehogy már álljál, inkább feláll a terhes hölgy mert senki más nem tenné meg helyette, és ha egy terhes hölgy akarna leülni, akkor is szintén az idős áll fel inkább. Ha a mi generációnk az egészséges értékrend fogalmával tisztában van, akkor az már nagy dolognak számít. A 3 éves gyerekek jobban kezelik a telefont mint a szüleik, ha anya és apa Iphone 14 Pro-t és Adidast vesz, akkor az nem jó mert a 15-ös Iphone és 80 ezer forintos (vagy több) Jordan kell hiszen Bálintnak/Barbinak már olyan van az osztályban. A mi generációnkban az hogy hány követőd van Instagrammon és mennyit streakelsz a haverjaiddal fontosabb, minthogy az élettel kapcsolatos dolgokat megtanuld. A szomorú az hogy vannak kivételek akiknek jár a tisztelet, de sajnos azoknak a száma egyre inkább elenyésző.

Mi történik ezzel a világgal? Mikor lett a mi generációnk ennyire érzelem, prioritás-és kapcsolatszegény? Mikor vált ennyire rosszá majd természetessé ez az egész?

[iamalittlerose-blog]

A barátságok legtöbb százaléka, egy oldalúan tiszta.

[the-local-optimist]

Diákélet (?!)

Az iskola régen az a hely volt, ahol szoros barátságok köttettek, néha a szerelem vagy a szakítás helyszíne volt. Sok vitát és sok békülést őriztek az épület falai, a végén pedig ott volt a happy ending (illetve sokan nem beszéltek egymással a ballagás után, de az egy más téma).

Napjainkban az iskola teljesen átalakult, még ha az épület 50 éve ugyanúgy néz is ki. Ez a hely a mentális betegségek, a negativitás és a stressz melegágyává vált. A diákok letolnak egy 8 órás intenzív műszakot, majd hazamennek, hogy ezt folytathassák otthoni közegben. Ilyenkor sok ember lázadozik és papolja, hogy "Visszasírod te még az iskolát!" vagy "Nektek sokkal könnyebb, egész nap csak ültök!" és társai. Eközben bele sem gondolnak, hogy 30 éve minden teljesen más volt. Nem is kell ennyire visszamenni az időben, még 10 éve is emberibb volt a helyzet.

Az elvárások magasak, ehhez képest pedig kevés az idő. A követelmények nem csak a diákok életét keserítik meg, hanem ugyanígy a tanárokét is. Ők is rengeteg időt és energiát áldoznak bele ebbe a munkába (már aki), de ők sem érnek soha ennek az ösvénynek a végére. Mindig újabb és újabb elvárásokat kell megugraniuk, ahogy ez a világ változik.

Sok diák küzd mentális betegséggel, amelyre az iskolák által biztosított pszichológusok sem képesek racionálisan reagálni. Egy tanuló sok stresszhelyzetnek van kitéve nap mint nap, még ha ez a felnőttek számára nem is hangzik reálisnak. Alapból az ember ilyenkor épp abban a korban van, amikor a személyisége fejlődik, jobban odafigyel a környezetére és befolyásolhatóbb. Egy iskolai nap pedig tele van nézeteltérésekkel, pletykákkal, vitákkal és hazudozással. Mindemellett figyelniük kell egész nap különböző órákon, amiből minimum egy olyan akad, amiből egy adott diák nem túl kiemelkedő. Ráadásul ezekből van nekik vagy 7-8, ami már egy műszakot kitesz.

Délután van, s ekkorra már annyi inger és impulzus éri a tanulót, hogy sokszor a hazamenetel is erőfeszítést jelent a számára, hát még ha van valamiféle délutáni foglalkozása. Hobbikra aligha van idő, ugyanis otthon ugyanaz a munkamorál az elvárt, amit ott az órán tanúsítanak; házifeladatot kell írni és tanulni kell egy aktuális dolgozatra vagy vizsgára. Mire ezekkel végez, valószínűleg már gondolni is fáradt arra, hogy bármi mást csináljon az alváson kívül. Könnyen kialakulhat depresszió, ha az embertől megvonják a szórakozást. Sajnos a 2 napos hétvége alatt is képtelenek kipihenni 5 nap fáradalmait főleg, ha hétfőn rögtön dolgozattal kezdik a napot.

/ egy poszt a diákok szemszögéből

[paflany]

Szóval szűk másfél hónap múlva leköltözöm vidékre.

Egyrészt számolom vissza a perceket, amikortól nem csak szűk másfél nap jut egy héten a szeretetre és a szeretve levésre, hanem ez mindig elérhető lesz, az álmos reggeleken és a rohanós hétvégéken.

Jó volt a nagy Budapest, de valójában sosem éreztem otthon magam ebben a városban, számomra személytelen volt, nem mondhattam igazán magaménak. Nem fog különösebben hiányozni. Csak az itteni barátságok. Azok viszont nagyon.

Persze a munka miatt majd úgyis párhetente fel kell járnom.

Igazából mindig is az volt a terv hogy legkésőbb 2023ban végre felmondok itt, aztán jött ez a költözés projekt, jó hát ez ha egy mód van rá ne essen egybe, a költözés és az új állás keresése. Aztán bejelentették, hogy átszervezik a csapatom. Nem létszámleépítés (azt még boldogan el is fogadnám, igen, kérlek váljatok meg tőlem és fizessetek sok pénzt!), csak előreláthatólag egész évben pont ugyanolyan szarcsi lesz mint az elmúlt fél évem. Na. Szóval mégis állást keresek és egyszerre költözöm. Jó buli lesz.

[orsiisworld]

Életre szóló barátságok

[banatostenger]

Amit megtanultam 2022-ben:

•Nem minden szó igazi

•A barátságok nem tartanak örökké

•A szív törhet össze

•Nem minden az aminek látszik

•A hazug szavak mindig kiderülnek

•Nem minden a külső

•A társadalom maga a pokol

•Rossz helyzetben találsz barátot

•Nem mindenki segít ha baj van

•A család szó mára kihalt

•Az ember nem születhet szépnek

•Nehéz az érzelmeken uralkodni

•A fájdalom a legszarabb érzés a világon

•Az új dolgok reményt adnak

•Az őszinteség ajándék

•A fontos emberek mindig megbántanak

•Az új kezdetben új emberré alakulunk

•Akinek a hátad mögött nagy a szája a szemedbe baszik elmondani a problémáját

•Nem minden a szeretet

•A gyűlölet sosem változik meg

•Mindig akkor leszel értékes egy embernek ha már eldobott egy másikért akivel végül nem jött össze.

•A B tervnek szar lenni

•Sosem bízni senkiben, csak fájdalom lesz a vége

•A makacsság erény amit nem vehetnek el tőled

•Az álmok teljesülhetnek

•Egy ember tud taszító lenni a viselkedésével

•Nincs boldogság bánat nélkül

•Az emberek feltett okok miatt is lehetnek gyanusak

•Az érzelmeket TILOS kinyilvánítani

•A szív védve van ha te is véded

•Az érzelmek elárulnak.

[nemertem]

azok a barátságok mikor annyira megbántjátok egymást hogy hónapokig nem beszéltek mégis ha az egyikőtökkel baj van a másik egyből ott van neki >>>>

[csacskamacskamocska]

Kiállás

Mondja egy barátnőm tegnap, hogy bár az apja imádta, meg ő is az apját, de az apja mégsem állt ki érte az anyjával szemben. Sosem mondta, hogy Lujza, hagyd már azt a gyereket, ne gyötörd, vagy nézd már mit művelsz, ne tedd. Hogy milyen remek kapcsolat lehetett a szüleié az mutatja, hogy amikor egyszer az apja ilyesmit mondott az anyjának, az anyja odavágta, hogy ez az én lakásom, itt az lesz amit én akarok. És sértődötten elvonult. Valóban az ő lakása volt, de a férje egy jólkereső, magasan kvalifikált faszi volt a nőnek meg ez egy oldalági szerencsés öröksége, nem a kétkeze munkája. De ez a rész mindegy is, anyuka rosszabb volt az enyémnél, mert az enyémnek legalább szép ideáljai voltak a narcizmusához. Hogy kiáll-e érted valaki, az nagyon fontos. Kicsit hasonlít ahhoz, ezt egy másik barátnőmmel beszélgettük, amikor elvesznek feleségül/megnősülsz. Hogy valaki kiáll ország világ, a család a barátok színe elé és azt mondja, „őt választottam, ő fontos nekem, szeretem és mostantől tekintsetek ránk összetartozóként”. Ez egy fontos pillanat egy kapcsolatban és egy ember életében is. Nem a nyolcmillió forintos felhajtás a fontos, hanem a felvállalása az érzelmeknek, az összetartozásnak. Kell legyen az életünkben kisebb, nagyobb kiállás azokért, akik számítanak nekünk. Amikor egy barátom konfliktusba keveredett a neten és kiálltam mellette, még úgy is, hogy tudtam, hogy nem teljesen volt igaza, de a konfliktusban ő volt aki fontosabb volt nekem, akivel elfogult voltam, aki előnyt élvezett a másikkal szemben, annak volt számomra súlya. Azt mondta ne csináljam, mert le fog tiltani az akivel vitatkozik. Vállat vontam. Eldöntöttem hova állok. És letiltottak, vele együtt. A tumblin rengeteg kiállás van, konfliktus nélkül is. Talán ezért is szeret az ember ide járni. Szeretem amiket írsz –írja valaki – ez is egy kiállás, egy felvállalás, hiszen más is olvassa a hozzászólást. Betagelni valakit, az is, hiszen vállalom, hogy eszembe jutott, számon tartom, hatással van rám. És lehet mondani, hogy figyelmetlenül, számolatlanul szórom a lájkokat, de az mind egy pici felvállalás, hiszen nyilvános. Arról, hogy ez tetszik, ez imponál nekem, ez egyezik az értékrendemmel, az érdeklődésemmel. Hogy ennek mekkora a jelentősége az életünkben? Valójában kibaszott nagy! Azt hisszük, hogy nem, mert az eszünkkel tudjuk, hogy nem szabad neki jelentőséget ulajdonítani, meg azt gondoljuk, hogy olyan ez, mint egy pohár frissítő. Benézel a tumblérre, olvashatsz, lájkolgatsz, nehogymár ennek legyen bármi jelentősége?!?! Persze, hogy van. :) Mindenki tudja, hogy van, mert ennek a társasjátéknak is megvannak a maga szabályai, amiben még a kreténeknek is megvan a helye meg a szerepe.

Nade nem is a tumblér a lényeg, azon gondolkodtam, hogy más társaságaimban mennyire jellemző a kapcsolatok, a barátságok, a tisztelet és az elismerés kinyilvánítása. Hogy vajon jobb lenne-e az élet, ha több nyilvános dicséret hangzana el? Jót írtál, tetszett. Jól csináltad. Értékelem, hogy... Lehet, hogy fárasztó a jó dolgokra koncentrálni annak, akinek nem jön ez zsigerből? Fárasztó könnyednek, megértőnek és pozitívnak lenni? A tegnapi beszélgetés a barátnőmmel felkavarta bennem az utolsó konfliktusomat Logannel. Sérült bennem ez a dolog. Nem értem állt ki. Sérült, pedig tudom, hogy hibát vétettem, nem megfelelően viselkedtem, de lett volna más megoldás is. Ha engem választ, lett volna más megoldás is. Könnyedebb, vidámabb, viccesebb.

Én nyiltan vagyok erre érzékeny más meg rejtve, de mind érzékenyek vagyunk rá. és mind győztesnek érezzük magunkat amikor kiállnak mellettünk, amikor felvállalnak. Olyankor picit nem vagyunk egyedül.

[balazskisswriter]

Bájitalok és szemfogak (egy cozy fantasy regényötlet ajánlója/ismertetője)

Ani Ó Mearu egy ifjú magivámpír hegyes fülekkel és rózsaarany színű hajjal. Ő azonban nem szereti a hivatalos elnevezést használni, inkább elpírnek mondja magát. Elpírnek, vagyis egy elf és egy vámpír gyermekének. Viszont azért magivámpír mégiscsak, mert vér helyett mágiát, pontosabban magit szív a humanoid és egyéb mágikus lények magiereiből.

Kamaszkoráig vámpír apja kastélyában éldegélt, de egy tragikus éjjel után – amiben része volt jó pár vasvillával és kihegyezett karóval felfegyverkezett parasztnak – évekig egyedül kóborolt a széles világban munkát és/vagy nyugalmat keresve. A tűzben odavesző elf anyja még halála előtt a kezébe nyomott egy szütyőt tele arannyal. Ani ennek a felét bizakodva a letelepedésre teszi félre, miközben a magi illatára elő-előbukkanó hegyes szemfogai szinte mindenkit elriasztanak előle.

Aztán egy szép napon megment egy rózsaarany színű denevért, ami cserébe egy kedves tengerparti városba vezeti őt. Itt rátalál a céljára és otthonára: egy kívülről kopott, aprócska, üres üzlethelyiségre, ami belül varázslatos módon tágas. Hirtelen ötlettől vezérelve kitalálja, hogy megveszi a boltot, és bájitalokat fog árulni. Mert ez az egyetlen módja annak, hogy valamit visszaadjon a mágiából, amit elvesz másoktól. Igen ám, de ehhez meg kell tanulnia a bájitalfőzést, amiben jelenleg épp egyáltalán nem jeleskedik.

Viszont idővel mellé szegődik egy hozzá hasonlóan magányos, fehérhajú – pedig ugyancsak fiatal –, sebhelyes arcú férfi, akiről kiderül, hogy egy alkimista zseni. Az ő segítségével Ani pompázatosan felfuttatja Bájos Bájitalok nevű boltját, ami közben valahogy elkezd egyre nagyobb és bámulatosabb lenni belülről. Ezért aztán különféle szekciókat alakítanak ki benne; így a betévedő vendégek akár egy teára vagy süteményre is leülhetnek, miközben a bővülő személyzet bájosan ellátja őket.

Persze nem lehet minden egy nagy habos torta. Valami bizony nem stimmel az üzlet elvarázsolt épületével, és mintha a kis denevér is ideges lenne… hosszú órákra eltünedezik, Ani pedig egyre jobban aggódik miatta.

Aztán megjelennek az első kiszipolyozott, sápadt áldozatok.

És ki mást lehetne gyanúsítani, mint a bájos, de hegyes szemfogú Ani Ó Mearut?

A Bájitalok és szemfogak a külföldön egyre gyarapodó, ám még mindig egészen friss cozy fantasyk táborát erősítené, csak épp itthon. Nincs világmegváltás, nincsenek lázadó harcosok, nincs az egész világot uralma alá hajtó sötét gonosz. Cserébe vannak itt egy középkorias fantasy társadalom perifériájára szorult szereplők, hangulatos bájitalbolt, főzőcskézés, teázás és természetesen barátságok és a család. Persze ez így önmagában akár még uncsi is lehetne, ezért emeltem meg a tétet az előbb felsorolt lélekemelő dolgok elvesztésének esélyével; a makroveszélyek helyett a mikroveszélyekkel, amik igazából éppoly nagy konfliktusokat jelentenek.

[urbansector]

Aztán

aztán vannak ezek a camino barátságok.. Mikor már másodszor/ harmadszor alszol ugyanabban a hostelben valakivel összemosolyogtok. egymás mellé ültök a társalgóban, jönnek az alap kérdések, honnan jöttél mikor kezdted, melyik szakaszt szeretted a legjobban.. egy két kis story; ú ottt tudod amikor a birkákat elhagytuk na onnan nem messze volt egy nagyon klassz rész ahonnan be lehetett látni az egész környéket.. vagy engem annál a résznél kapott el az eső mikor másztam felfelé ott a nagy köves részen és folyt a víz a kövek között.. meg ilyenek.. Aztán esetleg pár nap múlva ismét egyszerre zuhanyoztok, akkor már rákérdezel hol is aludtunk először ugyanazon a helyen? és egyértelmű hogy rákérdezel - megyek boltba jössz? vagy hogy - kimenjünk valahova kajálni? Ültök egy helyi kiskocsmában böngészitek az étlapot próbáljátok kitalálni mi -mi lehet.. előjönnek történetek kinek kinek a saját országából az étel kapcsán aztán elindultok valamerre.. Ha sokminden passzol ha nem vagytok túl sokan ha megvan az összhang akkor máris benne vagytok abban a körben h valóján miért indultatok el.. nem csak úgy - hogy már régen tervezem ecc.. hanem hogy milyen élethelyzetben milyen kihívások milyen gondolatok kavarognak benned.. fura h valószínű soha nem találkozol újra velük.. ha egyszer befutottatok a közepébe akkor ismét elágaznak az utak másfele indultok tovább.. hallani történeteket hogy életre szóló barátságok meg miegymás.. de azt hiszem ha ennyi történt már akkor is, már jó, már elég..

then there

then there are these camino friendships.. When you sleep in the same hostel for the second/third time, you smile with someone. we sit next to each other in the lounge, the basic questions come, where did you come from, when did you start, which stage did you like the most... a couple of stories; You know there, when we left the sheep, there was a very cool part not far from there, from where you could see the whole area.. or I got caught in the rain at that part when I was climbing up the big stony part and the water was flowing between the stones. . and such.. Then maybe in a few days you will shower again at the same time, then you will ask where we slept in the same place for the first time? and it's clear that you're asking - I'm going to the store, are you coming? or how - should we go out to eat somewhere? You are sitting in a local pub, browsing the menu, trying to figure out what - what can be... stories come up about who's own country about the food and then you go somewhere.. If many things match, if there are not too many of you, if there is harmony, then you are already in that circle h why did you really set out.. not only - that I have been planning for a long time etc.. but in what life situation, what challenges, what thoughts are swirling in you.. it is strange that you will probably never meet them again.. once you have run into the middle of it, the roads will diverge to the other side again I moved on.. hearing stories about friendships for life and so on.. but I think if that's all that's happened, it's good enough..

[i-fuckedup]

Én nagyon szeretem a barátaim, de kezdek rájönni miért nem működnek a fiú lány barátságok. Nem, nem érzelmek. De amíg, akár a legszarabb döntésem is, csillogó szemmel mondom a barátnőimnek, ők támogatnak. A fiúk csak megbántanak, anélkül, hogy észre vennék.

[butwhy-bby]

A barátságok is tudnak traumákat okozni.