#az eső és én

[mirabellomonferrato]

Van villany és szuper a vésőgép!

Méghogy az olaszok nem pontosak, hogy folyton késnek. A villanyszerelő ránktelefonált, hogy jöhet-e egy negyed órával korábban? Mint az örültek kezdtünk kapkodni, hogy jöhet persze, csak mi egy másik városban vagyunk. Szakadt az eső, a piac miatt le volt zárva a tér Mirabelloban, de odaértünk pont negyedre és tádám, ott is volt a villanyszerelő. Egy fekete, rasztahajú srác. És beszélt angolul! Lecserélte a villanyórát. Állította, hogy most van áram a lakásban. Oks, kipróbáltuk. Bedugtam a fúrógépet. Meg se mukkant. Bedugtam egy másik konnektorba, meg se mukkant. Baromi csalódottak voltunk. A srác vonogatta a vállát, hívjunk szerelőt, ő ennyit tudott tenni, hogy lecserélte az órát egy modernebbre. KI GONDOLTA VOLNA, HOGY OLASZORSZÁGBAN A KONNEKTOROKON VAN KI-BE KAPCSOLÓ? Én nem. De valahogy rájöttünk, és tádám, az emeleten volt is áram. Úgy örültem, de úgy! :) :) :) Amúgy a két lakás ilyen villanyvezeték labirintus teljesen extrém kötődobozokkal és biztosítékkapcsolókkal és vezeték megoldásokkal. le fogom az egészet szedni a picsába, kicserélem mert ez használhatatlan, kibogozhatatlan. De van áram, úgyhogy kaptam a vésőgépet (amit lecikiztetek a múltkor, hát gyorsan szívjátok vissza mert egy csodát vettem! Amit B vett az konkrétan egy rakás szar, miután kipróbálta az enyémet, vissza akarja vinni a sajátját. :D) Felszedtem a padlót, megkerestük a vízvezetéket. Újabb talányok, de lettek ötleteink a megoldásra. Hulla fáradt vagyok, úgyhogy most csak ilyen bolond képeket mutogatok, miszerint én és a vésőgép... ( a kesztyű azért kellett, mert kézzel kotortam össze a sittet) És a csodálatos árok, amit készítettem, amiben a totál korrodálott vízcső megy. 😲

A neonnarancssárga pulóvert a barkácsáruházban vettem 12 euróért, mert bevallom nem ilyen ultrafos időre készültem. Olyan párás a levegő, hogy az ülőpárnák egyik napról a másikra a zárt térben teljesen nedvesek lettek, a teregetett ruhák a szálláson nem száradnak meg. Kicsit átértékelődött bennünk a "párás levegő" fogalma.

A szállásunkról a látkép.

[stickalittle]

Anyám megkapta a hallókészülékét.

Alig bírtam rábeszélni, hogy menjünk el csináltatni neki egyet, mert, hát "akkor mi lesz, ha valaki meglátja, hogy a fülében hallókészülék van". Na, tényleg, hát akkor mi lesz... Nagy rábeszélésre végül beadta a derekát, és mentünk fülészetre, mentünk audiológushoz, aztán méretet vettek a füléről, aztán elkészült a hallókészülék, és aztán beállították neki. Hangosan kellett hozzá beszélni, de nem gondoltam, hogy ennyire nem hall. És szegény, már régóta alig hallhatott, mert látom rajta, hogy egészen elérzékenyült, hogy hallotta az eső hangját. Olyan hangok mennek neki most élményszámba, amit mi már észre sem veszünk, az autók távoli hangja, a járás kopogása, a saját sáljának súrlódása a kabáthoz. (Ezt most majd az ő agyának is újra meg kell tanulnia, hogy vannak hangok, amiket figyelmen kívül kell hagyni.) Mondja nekem, hogy hiszen hallja, hogy beindul a kazán. Én meg mondom neki, hogy anyu, hát én is hallom, ez normális. Rajta látom, mennyire alábecsüljük a hallás képességét, mert még a járása is magabiztosabb lett attól, hogy nem tök süketben kell mozognia. Szereti, hogy hall, és olyan jó látnom az örömét.

[tevagy-amindenem]

Nem mondom, hogy egyszerű eset vagyok, és velem minden sima, gördülékeny. Tele vagyok hibákkal, félelmekkel, megmagyarázhatatlan frusztrációkkal, amit a világ aggatott rám és azóta is cipelem. De ha meg tudsz nevettetni, ha a csókod passzol az enyémhez, és a kezed a kezembe, ha érted a nyelvemet, és néha még beszélnem sem kell, ha a testemben szikrát tud gyújtani a pillantásod, ha a tisztelet nálunk alapvető fogalom, ha az őszinteség létező erény, és ha te sem vagy tökéletes, mint én…akkor egymáshoz valóak vagyunk. Mert túl rossz percekben, az esős napokon, túl a félelmeken, és az elvárásokon létezik egy világ, ahol csak a szerelem beszél, és én csak ezt a nyelvet akarom megtanulni.

[troger]

a macskával azóta olyan sztorik voltak, hogy amikor éjjel jövök haza, és ott obégat a háza előtt

én meg odamegyek gügyögni neki, s amint leguggolok hozzá, felugrik a combomra, befészkeli magát, és ha hagyom, nekiáll aludni

ez többször is megesett, rajta meg a szívem, és egyik, már hűvös alkalommal gondoltam egyet: hazaviszem éjszakára, hadd aludja ki magát

hamar rájöttem, hogy csak vegán szalámit és sajtot tudok neki adni - a felét megette - és nincs hova szarnia

nem akart lenyugodni, én meg paráztam, hogy a folyamatos nyávogás miatt bepöccennek a szomszédok

egy órán belül sajnálkozva kiraktam, és elnézést kértem a felkészületlenségemért

aztán vettem macskakaját, legyen kéznél, ha kell

ez már egy hete volt, azóta nem is láttam, de ma amikor mennék el, nyitom a saját bejárati ajtómat, jön be rajta a macska

a lakásba

hogy a lépcsőházba hogy jutott be, nem tudom

hogy mióta volt ott, azt sem

de jön be, mondja a magáét, megy mindenhova, belenéz a mosógépbe

bocs haver, kedves tőled, de nekem most mennem kell, de ha még mindig itt vagy, amikor visszajövök, adok kaját

ott van

viszek le neki, befalja

ismét elindulnék, de elkezd szakadni az eső, a biciklis program iránt hirtelen elvesztem a lelkesedésem

visszafordulok

a macska ott kucorog, egy ázott rongycafat

megint megsajnálom, megint hazahozom

szegény nagyon büdi, kicsit fintorogva simogatom

nem tudom, hova fog szarni, almot nem vettem még

[csakcsiga]

Édesanyám: Na akkor Ping-pongozzunk!

Én, öcsém, édesanyám unokatestvére: de hát szakad az eső és durván bever a teraszra.

Édesanyám: nem érdekel.

És tényleg

[sztivan]

én tudom, hogy nagy divat mindenen problémázni, de halkan annyit szeretnék most elmondani

aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa hogy mennyire jó, hogy végre olyan idő van, amilyennek a naptár szerint lennie kéne, teljesen megborított az áprilisi harminc fok, végre tizenfokok és eső, annyira annyira annyira szeretem

[chaise-nous]

Mert ugye felmerül a kérdés, hogy miért kell tapétázni egy olyan lakásban, amit szűk (nagyon szűk) 6 hónapja újítottunk fel teljesen. Fel lehet tenni ezt a kérdést nyugodtan és talán egyszer majd biztos ki is elemzem, hogy pontosan melyik felmenőnk felelős azért, hogy mindkét gyerek örökölte a "hát ha lehet tökéletes, akkor miért ne legyen tökéletes" hozzáállást, hogy rohadna ránk az ég.

Szóval kezdetben a gyerMek nagyon elégedett volt a sörösrekesz alapterületű szobájával, aminek az egyik fala sötétszürke volt. A fal kibaszott ronda volt, azt mindannyian láttuk, de azt is láttuk, hogy ez egy elátkozott fal,

amiről 43 évig szedtük le a tapétát

578382764378 szög/csavar helyét kellett beglettelni és

890 munkaóra és 2 tonna glettelés után is pont úgy nézett ki, mint a faszom.

Apósom kemény csávó, de van az a pont, amikor már ő is el szokta engedni a Legtökéletesebb Falfelület illúzióját, én meg már két héttel azelőtt elengedtem, így történt hát, hogy az egyik fal betonszürke színű (a gyerMek színválasztása), amolyan indusztriál jellegű (értsd félkész) lett (szintén a gyerMek választása). Jaj, hát nagyon tetszett neki, és gondoltam jól van kisfiam, a lényeg, hogy te boldog legyél, és hittem is neki, mert a ledvilágítás meg a lógós ing is tetszik neki, hiszen 15 éves.

Nemrég kiderült viszont, hogy sajnos neki mégsem tetszik az a fal. Nem a színe, hanem hogy "nem szép a felülete". Egy apró részem zsigerből azt reagálta, hogy na baszódjál meg édes fiam, a nagyobbik meg azt, hogy akkor tapétázzuk le! Így utólag azért az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy már akkor sem tetszett neki, de már nem merte túltolni ezt a felújítás dolgot - ebben az esetben elég büszke vagyok rá. Simán lehet az is, hogy nem így volt. Mindegy is.

Így történt, hogy egy esős reggelen nekiálltunk tapétát keresni az interneten. Sima szürke tapétát. Egy képernyőn keresztül. Tisztán emlékszem, hogy volt az a pont, amikor elhangzott tőlem a "ne szórakozz már kisfiam, ez most miért nem tetszik, tök ugyanaz a szín mint a másik?!", de ő csak kitartott, hogy bizonyos szürkék igen, bizonyos másik szürkék nem (mind ugyanolyan volt), és végül, hogy a sok igenszürkéből melyik a tökéletes (pont kurvára ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, de tényleg, esküszöm az élő Istenre, hogy így volt.) Meglett végül Az Árnyalat.

Zárójelben jegyzem meg, hogy olyan színt akart, mint a jelenlegi festék és ennyire sikerült eltalálni. Őrület ez a gyerMek.

Az még kicsit nehezen megy, hogy a gomb megnyomásától kezdve odáig, hogy fent van a tapéta a falon több időnek kell eltelnie, mint 30 másodperc, de kis topogás és nemá után elfogadta. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jött a tapéta, mert onnantól megindította a szokásos idegőrlő hadjáratot, hogy miszerint mikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfel. ma, kisfiam, ma tesszük fel, csak FEJEZD MÁR BE!!!

Az Gyermeknevelésrül című nagy sikerű röpiratomban már kifejtettem, hogy milyen fontosnak tartom, hogy az gyerMek megtanulja a befektetett munka által jobban értékelni, amit kap. Többször nekifutottam én már ennek, mindig az lett a vége, hogy gyors ütemben öregedtem 6 évet aztán mindenkit elzavartam a bús picsába xboxozni és csináltam egyedül. Valamiért most úgy éreztem, hogy muszáj a gyerMeket megtanítanom tapétázni, akkor is, ha elrongyolódnak az idegeim közben. Lehet, hogy megcsapott a halál szele vagy mittudomén.

Nagyon izgult a gyerMek, hogy akkor ez hogyan is lesz, jajdeizgulok, neizguljál, jajelfogjukszarni, dehogyfogjuk, mileszhaelszarjuk, nyugodjálmegakkorkijavítjukegyébkéntisanyádmégsosemszartaelatapétázást.

Az volt a terv, hogy ő vágja a csíkokat, én meg ragasztom, de előbb előragasztóztuk a falat. Én idén csináltam ezt így először, mert ez a holland ragasztó azt mondta, hogy így kell, én meg nem kérdezek, ha nem kell.

Jajdeizgalmasmileszhaelszarjuk. Nyugikisfiamezenapontonmégnincsmitelszarni. Aztán jött egy kis kényszerszünet, mert az utolsó 7 km-hez érkezett a Vuelta. Mondom a gyerMeknek, egy pillanat, anya ezt gyorsan megnézi, aztán kezdünk. Persze 20 százalékos emelkedők, Kuss egy kilométer per órával támad, Evenepoel saját tempón, másfél évenként tesznek meg 100 métert, a gyerek a fotelben feszeng, de hallgat. Még bírja. Lejtmenet, jól van, nem esett el senki, Roglic nyer, Kuss piros póló, zsír.

Szóval ott tartottunk, kisfiam, hogy... nézd, így keverjük be a ragasztót. Itt a dobozon mindenféle számok vannak, 65 négyzetméterre 9 liter, hát ez csak... mittudomén hány négyzetméter, na hagyjuk is, szóval én mindig úgy érzésre keverem, ahogy annak idején az Imre bácsitól tanultam, nézd, kábé ilyen sűrű legyen. Nézd, én így szoktam lemérni a csíkokat, 270-et vágj, nem baj, ha több vagy kevesebb egy pár centivel, csak egyenes legyen.

Innentől jött az, hogy én felkentem a ragasztót a falra (I know! Ez egy ilyen ragasztó, beszartam!), majd vártam A Csíkra. Ittam egy kávét, egy sört, ettem egy krémest, rászoktam a nehézdrogokra, leszoktam róluk, és akkor már érkezett is a lemért darab.

Imádnivaló volt egyébként. Hol a ceruza. Jaj mennyit mértem?! Miért nem egyenes. Úristen de béna vagyok. (Nem vagy béna.) És most mit csináljak, jaj, most akkor hogy. Nem hiszem el. Hol a sniccer? (Jézusom, fiam, tedd alá a dobozt, ne a parkettán sniccerezz, mert felvágom az ereimet!!)

Mondjuk életem egyik legszarabb tapétázása volt, de nem a gyerMek miatt. Még sosem tettem fel egyszínű, teljesen sima felületű tapétát. Mint kiderült, ha ezeket fedésbe teszem, akkor pont úgy néz ki, mint a fos. Oké, akkor illesztem, de mi lesz, ha szétszárad és csík lesz közötte. Oké, ugyanaz az árnyalat a festék alatta, de akkor is. Jajanyamileszakkor? Jajmileszhaszétszárad? Akkorújratapétázunkfiam.

Ráadásul egész nap 98%-os volt a páratartalom, ami egy 8 négyzetméteres szobában barátok közt is 106. Egy ponton úgy éreztem, hogy csak és kizárólag egy jéghideg sör segíthet ezen, ki lehet találni, hogy valóban segített-e vagy csak még jobban ömlött rólam a víz.

Arra is magyarázatot találtam, hogy a felújításkor miért volt olyan baszott nehéz lekaparni a régi tapétát. Ez a fal úgy szívta be a ragasztót, hogy kb 200 négyzetméterre való szutymákot kentem fel, és így értem el, hogy ne csontszáraz felületre simítgassam a papírt. Jó kurva szar lesz majd leszedni. Valakinek, nem nekem, én már le nem szedek semmit ezekről a falakról.

Röpke két óra alatt eljutottunk a jajmileszhaelszarjuk-ból az Úristenanyadeszéplett-be. Nem kellett sokat szabni és az áram is csak egyszer baszott meg. Már csak le kell vágni a felesleget, a tábláit kell felfúrni a falra, meg megvarrni az új függönyét, mert márciusban még a sötétszürke kellett neki, de azóta már mégis fehér kellene és nem olyan hosszú, mint ami most van, hanem rövidebb.

[pajjorimre]

Viktor&Rolf Flowerbomb

Az egyetlen parfüm amit álmomból felébresztve akkor is felismerek, hogy ha csak látom az illatát, Magyarországon nem forgalmazza senki, legalábbis soha nem láttam még. Lepattant lépcsőház, szakadó eső, a fiatal lány a hatodikról a két hikomat kutyájával, félrebotoxolt szájával meg a műszempillájával egy csapatban támasztják a falat, hátha lesz pár másodpercük, többet amúgy se szokott belefeccölni. Ő volt befújva vele sétáltatáshoz. Baktatok, szimatolok, -Jóreggelt

-Jóreggelt

-Flowerbomb? Kedvelem.

Nulláról 100-ra egy másodperc alatt kerekedő szemek

-Ismereeed??? Honnan????

*insert Vietnam Flashback meme here*

2005, Londonnal, Harrods', a Brompton road felőli bejárattól jobbra óriási stand, akkor volt talán a bemutatója, gúlába rakva az áru, ahol végignéz rajtam a métyhen és közli hogy 80 Font ám, jóvan bazmeg négyet adjál. Egyet Bp-re, Tinának. Luxusescort, a repülőn ismerkedtünk meg, ő borbemutatókat mondott, én meg elhittem hogy havonta 2-5 van belőle, 3-4 napos, mindig közel ugyanahhoz a Kensington High Street-i Mercury hotelhoz. 8-9 hónap, ki számolja, aztán egyszercsak eltűnt, hónapokkal később email, ne haragudjak, nem így akarta, de nem volt ereje másképp. Dehogy haragszom tinaline@, kösz mindent.

A csámpás műszempilláknak inkább csak annyit mondtam hogy ez nagyon különleges illat, nem lehet elfelejteni.

[mirabellomonferrato]

A vénasszonyok azok vénasszonyok

Felöltöttem a legszebb diszkrét sminkemet, egy normális felsőt hosszú szoknyával, megfésülködtem, szóval talpig úrinőnek öltöztem és becsattogtam a Mirabelloi önkormányzatba. De előtte összeírtam a kérdéseimet. Lefordítottam olaszra, a szöveget szépen lemásoltam egy papírra (3 A/5 oldal lett :D) fogtam a dokumentumokat és elindultam a harcba. Mosolyogva fogadtak majd amikor elolvasták a papírt, az egyik nő megkérdezte, hogy beszélek-e olaszul. A papírra oda volt írva, hogy nem beszélek olaszul. Az is oda volt írva, hogy szeretnék egy e-mail címet, ahova elküldhetem a kérdéseimet (adó, szemétszállítás, hulladékkezelés, stb) mert azt le tudom fordítani. Erre elkezdett olaszul hadarni, hogy ha nem beszélek olaszul, akkor milyen nyelven akarom, hogy válaszoljon? Angolul se beszéltek (én se nagyon, de amikor muszáj, megértetem magam), úgyhogy az egyik nagyon dühösen otthagyott. A fordítóprogramot a másik se ismerte, még a nevét se, de annak végül legalább azt el tudtam magyarázni, hogy adjon egy e-mail címet. Megmondom őszintén, rohadt szarul éreztem magam utána. Eddig mindenki kedves volt, készséges, tényleg azt hittem, hogy pont egy ilyen picsányi hivatalban, amikor az az első kérdésem, hogy mennyi helyi adót kell fizetni, itt pláne segítőkészek lesznek. De nem. Én amúgy magasról leszarom, hogy ők mik lesznek, majd 10 év alatt megszoknak, nekem nem kell, hogy szeressenek. Én úgyis mosolygok mindenkire, majd megtörnek. :)

A házban kicsit véstünk, most főleg B. Én meg rohangáltam le-föl. Van egy listám a házzal kapcsolatban. Most azokon megyek végig amikor ott vagyok. Hol megy az ez meg az? Megnézem. Lefotózom. Hol van az akármi. Megnézem, lefotózom. Stb, stb. Mindenről fotókat csinálok, mert az egész felújítástervezést Magyarországon fogom csinálni és nem tudok átszaladgálni Mirabelloba megnézni ezeket. A homlokzat nem attól a csőtől ázik, amit gondoltunk. Ez a víz rész annyira bonyolulttá vált és annyit beszélgettünk róla, hogy már erőm sincs leírni. Olasz megoldást ajánlottam, hagyjuk a picsába. Verjük le a vakolatot, vakoljuk újra, majd 5-10 év múlva meglátjuk mi lett. Szóval odázzuk el a problémát. Plusz, hátha a bejövő vízcső áthelyezése majd megoldja a dolgot. Holnap maradunk pihenni a szálláson, mert elfáradtam, lehangol az eső is (egy hete esik), a többiek is, hogy az összes kétségüket rámzúdítják, mintha nem lenne elég a saját összes kétségem. Nyugtatgatom meg bíztatom őket. Elintézem. Kitalálom. Meglesz. Meg tudom csinálni. Azt is. Majd megnézem. Megkérdezem. utánajárok. Igen, beköttetem. stb, stb. Az a szerencsém, hogy engem meg a tumblisok bíztatnak, mert különben szarrá törnék a problémázásuktól. Hétfőn még egy utolsó vésés (egy vízvezeték folytatását meg kell keresnünk) azrán egy utolsó szemle, videó, aztán kedden hazaindulunk. Akartunk még menni Torinoba, de esőben nem jó semmise, Torino meg itt lesz tavasszal is meg tovább. :)

Szeretem ezt a házat. Amikor senki nincs a közelemben, szoktam neki beszélni. Muszáj bolondnak lenni. Attól ízesebb az élet.

Fotó egy nagyon szép vízszintesen menő esővízelvezető cső belsejéről, ami TALÁN el van törve? Ha el van törve, áztathatja-e ez a házat? (Olaszországban az esővizet többnyire bevezetik a csatornákba, nem úgy mint nálunk, hogy csak dől ki a földre. Ez a cső a homlokzat előtt folyik bele egy kicsike derítőbe és onnan folyik tovább. A derítőből fotóztam be a csőbe)

[ertem-miert-nehez]

Az eső illata

meg ahogy kopog a tetőablakon

A napfény a bőrömön

A természet él

és én ebből semmit sem érzékelek

Csak azt, hogy átázik a cipőm,

Ahogy az avarban lépkedek

Csak azt, hogy hamar sötét van

És hideg

[gerywhite]

Nekem az a kívánságom, hogy az OMSZ megmondja a tutit délután, hogy nem lesz eső este

Aztán Lézerjani eldöntené, hogy akkor mehet a tűzijáték, és amikor megnyomták a gombot, és a programot már nem lehet olyan egyszerűen leállítani, egy szupercella formálódna Budapest felett, és egy óra alatt 30 centi eső zúdulna a városra.

Én nagyon szeretném ezt. Egy csodálatos álom válna valóra.

[greenteaforbreakfast]

Nagyon sok dolog történt a héten.

Pl közösségileg ültettünk krumpit, moszatágyra:

Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz belőle, egyikünk sem igazán tudta, hogy mit is csinálunk pontosan :D Persze az előzőleg fellazított meg felkapált földet már összefetrengte egy jávorszarvas, szóval azt a sarkot, ahova visszajár chillelni, azt körbekerítettük botokkal. Nem tudom, mennyire lesz sikeres.

Találtam egy 80 centinél is hosszabb gigapitypangot, konkrétan a derekamig ért:

Voltunk a legközelebbi pride-on, és már meg is írta az újság:

Tegnap voltam egy nagyobbat túrázni, meg kicsit futni végre, ami nehezebben ment, mint számítottam rá, de nem csak a tunyaságom miatt:

So called "trail" running, csak a növényzetnek nem szólt senki. Amúgy fasza volt, az ösvény legtöbb részén (mármint ami nem pont egy mocsár, patak, sziklák, vagy szinte függőleges emelkedő :D) lehetett azért haladni.

Meg ilyen érdekességek vannak, hogy elmegyek a pubba, mert koncert van, de éhes is vagyok, úgyhogy eszek is valamit, meg iszok egy akármit, és akkor fizetek 395 koronát, és nem az jut eszembe, hogy akurvaéletbe de kibaszott drága, mit csinálok az életemmel, hanem visszakérdezek, hogy "biztos beütöttél mindent?". Ami egy kibaszott jó érzés, pláne hogy ugyanerre a koncertre másfél évvel ezelőtt el se jöttem volna, mert egy nóném gitáros gyerekért én nem fizetek ennyit, és akkor már inni is illik vmit legalább, az is pénzbe kerül. Az, hogy ott egyek, meg teljességgel kizárt volt, maximum ünnepnapokon.

Szóval ja. Dolgok.

Ma meg sankthans rendesen máglyával, ha csak el nem mossa az eső. Mondjuk tavaly is esett pont, és akkor is meggyújtották, meg volt grillezés is, meglátjuk. Még van pár óra addig.

[stickalittle]

Anyámat el akarom vinni rehabra.

Foglaltam is időpontot az orvoshoz egy hónappal ezelőtt. Nov. 4-re kaptam időpontot. Kis aggodalomra adott okot, hogy nov. 4 az szombat. De megnyugtattam magam, hogy biztosan már annyi a beteg, hogy szombaton is rendelnek, és tulajdonképpen nem is akartam az a nehézfejű kuncsaft lenni, aki értetlenkedik, úgyhogy beletörődtem, hogy ha szombat, akkor szombat. Persze azért abban a hónapban négyszer is megnéztem az időpontról szóló visszaigazoló e-mailt, hogy egészen biztosan nem én néztem el a dolgot. De nem. Ott szerepelt, hogy november 4. Úgyhogy szombaton bepakoltam anyámat a kocsiba, és bevittem a rendelőbe. Persze parkolót még szombaton sem találni, úgyhogy a rendelő előtt kipakoltam anyámat, hogy ne kelljen annyit mennie bottal, én meg majd keresek parkolót távolabb. Már éppen indultam volna, amikor kijött a portás, és nevetgélve közölte, hogy márpedig itt rajta kívül nincs senki. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy fel kellett volna vállalnom a nehézfejű kuncsaft szerepet, mert most már innentől a szerencsétlen hülye fasz szerepet tolom. Megkérdeztem a portást, hogy akkor ilyenkor mi van. Ő nem tudja, de talán érdeklődjek az ötszáz méterre lévő kórházban. Arra gondoltam, hogy ott aztán végül is mi a faszt tudnának mondani arról, hogy a betegirányító adott nekem egy szar időpontot, én meg itt kóválygok anyámmal, mint postás a levéllel, aki egy másik faluban keresi a Kossuth utcát. De persze, ha már itt vagyok, végül is mit veszíthetek, ha ott is téblábolok kicsit? Úgyhogy anyámat visszapakoltam a kocsiba, és irány a kórház. Parkolót is találtam a közelben, kb. akkora üres helyet két autó között, ahová egy nyuszimotor fér csak be. Mondom, nekem ez elég, én ide beteszem az autót akkor is, ha az előttem parkoló rám hívja a halálfalókat. Valamit biztosan rám hívott, mert kiszálltunk a kocsiból, és elkezdett esni az eső. Mindegy, ez pont jól illett a kedvemhez, úgyhogy esőben mentünk a kórházba. Portás. Ez is nevetve mondja, hogy nincs rendelés. Úgy látszik, itt valamilyen ellátmányba kapják a portások a füvet. Mondom az orvos nevét, akihez az időpontot kaptuk. A portás közli, hogy hát pont ő az ügyeletes az intenzíven. Meg van-e vele beszélve a dolog? Akkorát bólintottam, hogy leesett a fejem. Hát persze, hogy meg van vele beszélve. Azt sem tudtam, ki az. Akkor menjünk fel az első emeletre, ott van az intenzív. Mentünk. Az intenzív előtere tökre kihalt volt. Mondjuk, mégis, mi lenne egy kórház intenzívjének előterében, sajtpult? Sajtpult nem volt, de volt egy kaputelefonszerűség. Na, ezt megnyomkodtam, mire el��került egy nővér, akinek mondom, hogy itt kérem én jelenleg át vagyok baszva időpontilag, és ha már így esett, akkor beszélnék a főorvosúrral. Oké, szól neki. Jött az orvos, ki is kerestem a telefonomon a levelet, amit mutatok neki, hogy bizony ez a helyzet, és a történetben én vagyok a kisebbik hülye. Nézi az orvos, aztán közösen, teljes egyetértésben megállapítottuk, hogy az időpont rossz. De mindegy, ha már itt vagyunk, akkor a folyosón megnézi anyámat. Megnéztük anyámat. Olyan volt, mint előtte. Szóval oké, akkor nem kell már bejönnie, mert látta, de én jöjjek be 7-én szerdán, és akkor beviszi a gépbe, felveszik rehabra. Hát, kurvára örültem, mégiscsak a tenyerén hordoznak a halálfalók, sikerült elintéznem a dolgot, majd hetedikén szerdán én bejövök, hozom anyám papírjait, és mindent elintézek. Anyámat be a kocsiba, és haza. Ott jutott eszembe, hogy baszd meg, szerda nem 7-e, hanem 8-a. Úgyhogy nem csodálkozom semmin.

[szeretemaszavakat]

A belvárosban, kábé félórányi gyalogútra a szüleim lakásától van egy rózsakert, ami szinte egész évben virágzik. Régebben, amikor élt még a kiskutyám és minden nap nagy sétával kezdődött, gyakran kötöttünk ki ott reggelente. Figyeltük a fotózkodó turistákat és a galambokat meg a varjakat és elolvastuk az összes virágbokorra és padra erősített táblácskát a szívélyes kis üzenetekkel.

Húszonegy-két évesen [az itteni produktivitásom fénykorában] nagyon szerelmes voltam valakibe, aki nem viszonozta az érzéseimet, vagy legalábbis sohasem egyidőben velem. Olyanok voltunk, mint két hajó az éjszakában, amik folyton üldözik és elkerülik egymást - általában csak a távolból figyelve, messziről epekedtem utána, de itt-ott mégiscsak összeütköztünk és ezek a pillanatok elegek voltak ahhoz, hogy sorsszerűnek véljem a találkozásunkat.

Minden üzenete túlterhelte a szervezetemet és igazi stratégiai hadjáratnak tetszett megválaszolni őket, szóval sokszor a rózsakertben fogalmaztam meg a sajátjaimat és egyszer [csak egyetlen egyszer, egy esős téli délutánon, amikor már semmi sem virágzott] közösen is betévedtünk. Sétáltunk a kopasz bokrok között és csak úgy kalapált a szívem, és persze elmeséltem, mennyire szerettem a kis táblákat az üzenetekkel és ő megmosolyogta a kijelentést. Azzal a furcsa, leereszkedő kis mosollyal, amitől mindig nagyon aprónak és nagyon tudatlannak éreztem magamat. Aminek vörös zászlónak kellett volna lennie, de én természetesen tovább rajongtam érte. Éveken keresztül, mert akkoriban valahogy elképzelhetetlennek tűnt volna nem szeretni és remélni őt.

Most huszonhét éves vagyok és már nem járok rendszeresen a parkba kutyát sétáltatni meg üzeneteket megválaszolni. Viszont életem nagy szerelme [aki olyan szép és olyan jó, hogy elképzelni és remélni se tudtam volna a megismerkedésünk előtt] a múlt héten berángatott, hogy mutasson egy meglepetést - egy pad volt az. Egy kis táblával, amin a nevünk áll, egy idézetbe rejtve a kedvenc versemből.

[Vannak történetek, amikben kicsit tovább várat magára a heppi end. De attól még eljöhet. Csak nem szabad kevesebbel beérni.]

[drakvuf]

Házasodna a gazda VII/4: Súlyemelő cipővel a pedofilok ellen

Krisztián vendégei lelopták a cseresznyéjét, ami innen amúgy meggynek néz ki, de a gazda rajta kapja a tolvajokat.

Azt mondja, hogy ezt elnézi, de ha a citromfájához mernek érni, akkor súlyos következmények lesznek.

Amúgy azért jött, hogy Vivit elvigye a szülinapi randijára.

A gazda az egyik haverja szőlőjébe viszi a nőt. Út közben a volt párjaikról beszélgetnek. Krisztián megkérdezi, hogy ő hova rakta a gyerekeit, ameddig itt van. A nő megosztja vele, hogy az ő exe nem olyan semmirekellő, mint Anitáé és rá lehetett bízni a gyerekeket.

Megérkeznek a szőlőbe. A gazda azt mondja, innen látszik a birtoka.

Vivien viszont szart se lát, nem hogy a gazda telkét, de jól esett neki, hogy mögé állt a férfi. Vibrál körülöttük a levegő. A nő aztán azt hazudja, hogy nagyon meglepte, hogy randira hozta a férfi. Nem mintha nem ő utalgatott volna rá erősen, hogy jár neki a szülinapja miatt.

A gazda a régi kapcsolatáról faggatja a nőt, aztán rátér a lényegre: vállalna-e még gyereket? Nagy hallgatás után sikerül kinyögni a választ, amit a gazda hallani akar.

Aztán meg is jön a férfi kedve a gyerekcsinálásra és elkezdi fogdosni a szülinapost, azzal az indokkal, hogy jobban szeretné látni a tetkóit.

Vivit meglepi a tipi-tapi, de azért jól esik neki. A kamerának azt mondja fontos neki az érintés, az ölelés és a kefe is.

Krisztián szerint a nő egész lénye egy szexuális kisugárzás. Tetszik neki, de még mindig aggódik, hogy sok lesz neki.

Vivien bevallja a szemétből előtúrt fasziknak, hogy őket igazából nem válogatta be először a játékba, csak annyira fos volt a felhozatal, hogy elkeseredettségében nem tudta mit csináljon.

A fiúk úgy csinálnak, mintha megértenék a szitut és próbálják leplezni a fájdalmukat. A gazda ennek örömére befogja az ingyen munkaerőt és utasítja őket, hogy rakják össze a gyereke trambulinját. A kecskeméti faszverő klub képviselője, Laci nem látja ennek akadályát, kivéve ha esni fog az eső.

Vivien megkérdezi cukorból van-e? A férfi erre válaszul azt hazudja tegnap esőben nyírta a füvet. Sanyi és Balázs megzavarja a pikniket és átadják a gazdának a múltkori részben lelépő Attila levelét.

A férfi azt írja a levelében, hogy egy fal van a nő körül, amit ő nem tudna áttörni. Szerinte nem ugyanaz a szeretetnyelvük se, szóval ő inkább hazament a macskáihoz. Azt javasolja a nőnek, hogy Balázzsal, a focibíróval tolja meg az ismerkedést, mert passzolnak. Én ezt amúgy sértésnek venném.

A levél elolvasása után azt mondja nekünk a gazda, hogy nagyon korrekt volt és szerinte jól látta a dolgokat a faszi: nem passzolnak.

Visszamegy a többi birkához és közli velük, hogy egy faszival kevesebb. A részletekbe viszont nem megy bele, elzavarja végre a fiúkákat trambulint szerelni.

Balázs és Sanyi látványosan kerülik a munkát, Laci nagyon hangzatosan beszél arról, hogy most már bármelyik percben elkezdhet dolgozni, de végül Roli az első, aki tényleg csinál is valamit.

A munka legnagyobb részét viszont Márk és Ádám végzi. Embertelen kitartással tartják a rugókat.

Vivien elkeseredettségében letölti a Tindert és ahogy sikerül lezsíroznia egy randit azt hazudja a fiúknak, hogy megy ránéz a gyerekre. Ezzel faképnél is hagyja a lovagjait, akik közül páran morognak is emiatt, miután kellő távolságba került a nő.

Sajnos a gazdának továbbra se megy jól a sora. A Tinder randija lemondta az esti dugszit, ezért bánatában felhívja Anikót, hátha ő kapható lenne egy kis mókára. Nem. Ha már felhívta elpanaszolja neki, hogy az új merítés is elég szar. Roli az egyetlen, aki szimpatikus. Aztán elpanaszolja azt is, hogy Attila faképnél hagyta.

Legalább annyi öröme lesz a nőnek, hogy a fiúk összerakták a trambulint. Reméljük stabil is. A nagy munka után elfoglalják a szállást az új versenyzők is. Sanyi boldogan mutatja körbe az újoncokat, mert úgy érzi semmi esélyük ellene.

Ádám nem örül annak, hogy két másik férfivel kell aludnia. Ő inkább Vivivel aludna, de sajnos csak a recska marad.

Lefekvés előtt belefér még egy kis csapatépítő ivás.

Színpadra lép Márk, a 23 éves gazda Dusnokról.

Azt mondja nagyon fontos neki a külső, aztán azt hazudja, hogy ha valaki jó belső tulajdonsággal rendelkezik, akkor azért el fog gondolkodni.

Első versenyzőnk Bettina. Azt mondja, hogy azért választotta a gazdát, mert még gyerek fiatal. 270 kilométert utazott, hogy itt lehessen. Tehát pontosan 10-el többet, mint azok a bizonyos cigányok.

Máté a nőt meglátva eldurran. Évek fognak kelleni neki, mire rájön, hogy ő itt áldozat, de azért megkérdezi a nőt, miért a gyerekekre gerjed? Azt válaszolja Betti, hogy a kor az csak egy szám. Klasszikus pedofil szöveg.

Második versenyzőnk sem tudom mibe van. Barbara kora is necces és neki meg már gyereke is van. A gazda pedig még mindig csak 23 éves. Szóval a gyerek nevelőapja egy gyerek lenne. A lány megkérdezi a fiút negatívan hat-e rá a korkülönbség? Hosszú ő-zés után azt hazudja a gazda, hogy nem.

Betti közben úgy érzi a kamerának is be kell mondania újra a pedofilok mottóját: a kor csak egy szám.

A harmadik nő, Linda is fiatal fiúkra utazik. Ő konkrétan azt mondja, hogy gyerekeket is akar a gyerektől. Nem bírom, bassza meg. A gazda megkérdezi szeret-e bulizni? Nem. Máté azt mondja, ha ez nem változik, akkor ebből hamar búcsú lesz. Ezután megkérdezi, hogy a mezőgazdasági munkával mizu? Azt se csinálta még, de bízik benne a nő, hogy lebarnul majd itt.

Következő versenyzőnk élete második komoly kapcsolatát szeretné megtalálni a 23 éves fiúban. Marcella egy négycsillagos szállodában dolgozik és ajándékkal is kedveskedik a gazdának. Egy üveg bor és egy hajdúszoboszlós bögre.

Drága hölgyeim, drakvuf pasizási tippek következnek. Ha le akarsz kúrni egy csávót, ne bögrét vegyél neki, hanem egy Nike Romaleos 4 súlyemelő cipőt. Tuti siker.

A fiú mindenesetre úgy csinál mintha örülne az ajándéknak, mert gyerek még és nem ismeri a saját értékét.

Újabb gyerekszerető érkezik a tanyára Vivien személyében. A nő azt mondja gyerekekkel foglalkozik, szóval jók az esélyei.

Dikk egy törpe. Máténak eléggé bejön a nő. Azt mondja szerelem első látásra.

Bettina most eszmél rá, hogy itt mindenkinek ugyanaz a hobbija, mert az összes nő eddig jóval idősebb a gazdánál. Kínosan nevetgélnek és reménykednek, hogy nem bukkan fel hirtelen Chris Hansen. A nő újra elsüti a pedofilok mottóját: a kor csak egy szám.

Vivien ajándékot is hozott, de nem curkorkát, hanem egy marokkövet, ami szerinte a fiú lelkét fogja gyógyítani. Mintha az ő lelkét kéne rendberakni...

Megismétlem minden kedves hölgy olvasómnak: NIKE ROMALEOS 4 SÚLYEMELŐ CIPŐ Máté azt mondja a kamerának, hogy hiába kisfiú még, ő már kurvára nem hisz se a varázskövekben, se a Mikulásban. A fogtündér még azért necces.

Végre érkezik valaki, aki korban passzol is a gazdához. Milla még egyetemre jár, de a fejlett igazságérzete nem engedte, hogy a gazda ragadozók áldozata legyen. Rögtön megtalálják a közös hangot, mert a lány is szeret bulizni. A fiúnak tetszik, hogy az új kérője magas, vékony és szeret partikázni. Köztudottan ez a három legfontosabb tulajdonság egy nőben. Ezért voltam sokáig szerelmes Apró Anna üzletasszonyba. Na jó, még mindig...

Máté nagyon örül, hogy itt van mindenki. Azt mondja most már nem izgul annyira és bízik benne, hogy jól el tud beszélgetni a hölgyekkel. Hát életem, ez nagyon kellemetlen volt. Bízom benne, hogy a végén Millát választja és a gyerekszerető társaság szétszéled.

[dajkag]

Utolsó szakuramocsi Arasijamában, avagy rendkívül hosszú és szánalmas énblog

Szóval nem tudom, megvan-e az az érzés, amikor annyi gyönyörűség vesz körül, amennyit egyszerűen képtelen vagy befogadni. Amikor azt érzed, hogy a szíved kettéhasad, a bordáid megrepednek a súlya alatt és gyakorlatilag csak összeomlanál és bőgnél, mint egy kibaszott gyerek a szupermarket közepén, mert ezt az egészet képtelenség máshogy kezelni. Ha nem, szerintem ez nem baj, én sokáig nem értettem volna, aztán az volt ez a pillanat az életemben, amikor tavaly az utolsó Japánban töltött napomon visszautaztam Kiotóba csak azért, hogy megnézzem Arasijamában a bambuszerdőt.

Előtte sajnos nem volt rá időm, már csak azért sem, mert amíg Kiotóban voltam egy hétig, abból két napig zuhogott az eső, így csak múzeumokat tudtam látogatni, meg esernyővel mászkáltam Pontocsóban a geikók között, ittam a One Cup szakét és kurva boldog voltam. Aztán, mikor az utolsó randinkon Yukonak meséltem erről Oszakában, egyszerűen csak azt kérdezte, hogy ha úgyis van még egy napom, akkor miért nem megyek vissza és nézem meg. Először arra gondoltam, hogy nem lesz már kedvem utazgatni, egyedül meg pláne nem, mert amúgy akkor már biztosan tudtam, hogy őt soha többé nem fogom látni. Szóval úgy voltam vele, hogy Arasijama várhat, majd legközelebb. Aztán, amikor reggel rám írt és megkérdezte, hogy "so, are you going back to Kyoto?", akkor az volt az első dolog ami eszembe jutott, hogy hát persze, why not, bassza meg. Amúgy is: ki tudja, lesz-e még olyan, hogy legközelebb? Szóval Oszakából ismét elvonatoztam Kiotóba (végre a húsz kilós poggyász nélkül), és még egy tök felesleges átszállás és egy külvárosi állomáson való eltévedés is csak hozzátett ehhez az egész élményhez (tényleg nincs csodálatosabb dolog amúgy, mint eltévedni Japánban, bármennyire sablonosan is hangzik ez).

Aztán megnéztem a bambuszerdőt, ami szép volt, de önmagában azért nem volt egy világrengető élmény. Azért sem, mert Narában a Google Maps-nek köszönhetően az egész várost körbesétálva, többek között óriásira nőtt bambuszerdőkön keresztül jutottam el egyszer a Nara Parkba, útközben pedig nemhogy turistával, de gyakorlatilag egy lélekkel sem találkoztam. Na, az egészen más élmény volt. Ellenben úgy gondoltam, hogy ha már úgyis itt vagyok, sétálok egyet a környéken és elindultam egy közeli buddhista templom felé. Így jutottam el először egy kis telkekkel szegélyezett utcácskába, ahol a turisták már elmaradoztak, majd egészen a rizsföldekig, ahol egy árva lélek sem volt rajtam kívül. Sütött a nap, vakítóan kék volt az ég és amerre a szem ellátott, csak a zöld volt és a filmekből jól ismert japán vidék. És tudom, hogy kurvára hülyén hangzik, de abban a pillanatban annyira tökéletes volt minden, hogy valami eltört. Hogy ezt az egészet képtelen voltam teljes egészében befogadni. Percekig csak álltam ott csendben, néztem a tájat, és azt éreztem, hogy innen nincs tovább. Vége. Hogy ezután képtelen leszek bármire úgy tekinteni, mint korábban. Hogy egyáltalán nem rossz értelemben, de elvesztettem valamit az emberi mivoltomból. Aztán egyszer csak a transzállapotból kiesve rágyújtottam egy szál Seven Stars-ra és elindultam vissza a vonathoz. Útközben még ettem egy szakuramocsit, és azután éreztem azt, hogy ez sajnos tényleg ennyi volt.

Utána hónapokig ebben az állapotban voltam és kicsit talán örültem is annak, hogy (a hatalmas űrt leszámítva) igazából nincsenek érzéseim. Azt gondoltam, hogy ettől a ponttól kezdve sérthetetlen vagyok. Hogy jöjjön bármi, nekem úgy igazán már semmi nem tud ártani, egyszerűen csak menetelek a céljaim felé.

Aztán tavaly augusztusban történt valami. Mondanám, hogy hirtelen és váratlanul jött, de annyira mégsem. Egy ideje alakult már, kicsit talán az utazás előtt is, és ezután a pont után is egy hosszú folyamat volt, de azon az augusztusi éjszakán határozottan elkezdődött valami, ami úgy karácsony környékére visszavonhatatlanul kiteljesedett bennem. Nem szeretném ezt részletezni, legyen elég annyi, hogy rájöttem, hogy valami még annál is lehet több és csodálatosabb, mint amit Arasijamában éreztem, és hogy valami még annál is sokkal de sokkal jobban tud fájni, mint az utolsó harapás a folyó partján a szakuramocsiból. És most azt érzem, hogy sosem voltam még annyira ember, mint amennyire az elmúlt egy évben sikerült azzá válnom, és sosem gondoltam volna, hogy ennek a súlyától teljes mértékben össze tudok majd roppani egyszer. Aztán tessék, mégis sikerült.

A múlt héten egy hajszálon múlott, hogy ezt már ne tudjam leírni.