#angoltanár

[dxnproducts-com]

4 touchdown 1 meccsen & miért DXN: Al Bundy és a rém rendes tanár (Gondo...

[sronti]

Angoltanár felnőttnek, tudtok?

Egy ismerősöm keresne angoltanárt Budapesten, aki főleg beszélni tanítaná, anélkül, hogy a nyelvvizsga felmerülne. Negyven körül van, nem akar magolni, diszlexiás, talán ADHD-ja is van, viszont élt mindenfelé a világban és minimális idegennyelvtudással is nagyon jól kommunikál. Tehát olyasvalaki kéne, aki érdekesen tanít, nem nyelvtannal akar kezdeni és tud egyéni tanterv szerint menni.

Nem kell, hogy olcsó legyen. Minden ötletet köszönök.

[dajkag]

Egyetek jót. Ha tudtok.

Szóval felmerült bennem a következő kérdés: ha a japánok meg tudják oldani azt, hogy ne tömjék szarral a népet, akkor nekünk ezt miért muszáj? Miért vagyunk mi még mindig a feldolgozott zsíros fos és az ipari gennykonzerv hazája?

Értem ezalatt azt, hogy én most elképesztően budget turista vagyok itt, nem szórhatom másfél hónapon át a pénzt (konkrétan tegnap ugyanazt ettem ebédre, amit egy hajléktalan is falatozott a konbini előtt:'))). Az eddigi egy hónap alatt összesen például háromszor engedtem meg magamnak azt, hogy kisebb éttermekben egyek, de amúgy összességében ez sem vágott földhöz, ugyanis az, hogy Japánban sokkal drágább minden mint Magyarországon, kurva nagy tévhit, különösen az elmúlt fél évet tekintve. Szerintem nagyjából ott tartunk, hogy kezdenek egálban lenni az árak. (Csak mondjuk ahogy utána néztem, itt egy külföldről érkező, kezdő angoltanár átlag fizetése olyan 250.000 yen környéke. Do the math, guys.)

Tegnapelőtt például egy nagyon hangulatos kis helyen, a Ginkakuji templom lábánál ebédeltem, egy udonért, egy tempuráért és egy teáért 1500 yent fizettem, ami nagyjából 4200 ft (tea nélkül 1100 lett volna) és itt már azért egy kicsit elengedtem magamat. de amúgy megérte, mert egy nagyon jó ebéd volt és hát itt ugye olyan dolgok miatt sem kell aggódnod, mint a jattolás végtelenül undorító intézménye, de hagyjuk is, nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy általában konbinikből szoktam ebédelni/vacsorázni, ahol tök fasza készkajákat lehet kapni, átlagosan 350-650 yen közötti árfekvésben, szóval úgy átlagosan 1200-1500 forintból megebédelek, ha otthon nem főzök több napra előre, akkor szintén ez az átlag. Az ilyen konbinis kaják többsége amúgy színvonalban szerintem teljesen rendben van, gyakorlatilag összehasonlíthatatlan azokkal a szörnyűségekkel, amiket otthon egy áruházban, egy benzinkúton vagy akár egy kifőzdében kapsz ugyanennyiért. Arról nem is beszélve, hogy kibaszott jó előre csomagolt pékárukat, szendvicseket és ilyen szarokat lehet kapni 100-250 yen közötti árfekvésben, reggelire például tökéletesek.

Szóval nagyjából ugyanannyiért mint Magyarországon (sőt, röhej, de néha kevesebbért) klasszisokkal jobban eszek, és mindezt a minden sarkon megtalálható Seveneleven, FamilyMart meg Lawson üzletekből. A legtrashebb dolog amit toltam, az tényleg a 150 yenes instant ramen volt (ami össze sem hasonlítható mondjuk a Knorr vagy a Maggi instant tésztás ocsmányságaival, lásd a képet alább), és mondom ezt úgy, hogy tényleg a legolcsóbb étkezésre vagyok most berendezkedve.

Ja, és azt már nem is említeném, hogy ha főzni akarsz, párszáz yenért a legkisebb utcai zöldségestől sem a szottyadt, aszalódott fost kapod, hanem gyönyörű, élettől duzzadó, finom zöldséget. Csak ránéztem valamelyik nap egy forgalmas út melletti zöldségesnél a spárgára meg a gombára és konkrétan megindult a nyáltermelésem.

Szóval valaki magyarázza el nekem, kérem, hogy Magyarországon miért kell nyelnünk a szart? Miért nem gyújottuk még fel az összes retkes fospisztoly Spart, Penny-t, CBA-t és minden egyéb gennyes hányadékot? Miért nyeljük olyan szívesen a fospürét és miért nem követeljük azt, hogy a pénzünkért cserébe normális, emészthető, minőségi, friss, lehetőség szerint hazai alapanyagokból készült ételt tegyenek elénk? Elvégre a mondás is azt tartja – nagyon helyesen –, hogy az vagy, amit megeszel. Asszem nem véletlen, hogy a szállásadóm, T.-san már 93 éves, nekem meg a nagyszüleim többsége a hetvenet alig élte meg.

(Ja, és amúgy meg aki régóta követ, az tudja, hogy tőlem eléggé távol áll a bezzegországozás meg a magyarozás, szóval értsd úgy, ahogy akarod.)

[retyerutya]

Meet Afrim Aliti, észak-macedóniai angoltanár, az NKE vendégprofesszora, aki amúgy egy magyar testépítőszervezet munkatársa is.

[agyeszbugyesz]

1 éve elkezdtem lassan, de biztosan újra tanulni az angolt egy ismerős angoltanár segítségével. Tegnap pedig befejeztem életem első angol nyelvű könyvének olvasását. Eleinte szótárazva, mindennek utána nézve, szörnyen lassan haladva, a vége felé tele sikerélménnyel. Gyerekkönyvet választottam elsőnek és C.S. Lewis - A varázsló unokaöccse című könyvre esett a választás. Jöhet a többi kötet aztán ha eléggé bátor leszek elkezdem olvasni a polcon sorakozó 30-40 éves angol nyelvű sci-fi klasszikusokat is, amiket egy kanadai fickótól kaptam, aki hazament innen. Csak egy Asimov, meg egy Arthur C. Clarke könyvet akartam tőle venni, de egy egész dobozzal jött. Amikor mondtam neki, hogy nincs pénzem több könyvre, nálam hagyta mindet. Hálás vagyok érte.

Van ott minden. H.G.Wells , Bradbury, Simak, Orwell, Vogt, Heinlein, csupa régi angol kiadás. Lesz mit olvasni.

[bbenio]

Műanyagmentes július

Otthon ültünk az asztalnál, a gyerek és én. Közöttünk pedig egy felbontott, fél literes szénsavas ásványvíz, amiből már három decit felhasználtam az ebédhez a fröccsömhöz, és még két deci pezsgett az alján. Természetesen műanyagpalackban.

Mivel mindez a műanyagmentes július kellős közepén történt, emiatt egy pillanatra eszembe jutott, hogy most akkor magam is tevékenyen hozzájárulok a kis műanyaghulladékommal a harminc éven belül bekövetkező szemétapokalipszishez. De aznap épp nem akartam sanyargatni magam, így arra utasítottam a gondolataimat, hogy agyaljanak inkább máson. Azok pedig, mint ahogy az ütőnek csapódó (celluloid) ping-pong labda, egy meredek csavarral irányt váltottak, és

eszembe jutott egy emlék, mikor az ivócimboráimmal hihetetlen gyerekkori történeteket meséltünk egymásnak, és bár mind messziről jöttünk, mégse mondhattunk azt, amit akartunk; valahogy mindenki tudta, hogy az igazán jó hihetetlen történeteknek mégiscsak fél lábbal a hihetőség talaján kell állniuk.

Ó, tényleg, volt egy ilyen este, talán tíz éve. A másnappal persze a történetek nagy része feledésbe merült, de kettőre máig emlékszem: az egyik egy kisfiúról szólt, akinek az anyukája az orosz nagykövetségen dolgozott takarítóként, és amiért csak nagyon kevés pénzt, de annál több kaviárt kapott fizetségül. A kisfiú pedig arról álmodozott, hogy bárcsak egyszer olyan szendvicset is ehetne, mint a többiek. Amiben nincs kaviár. Ezt a történetet én nem hittem el, de annyira örkényien groteszk volt, hogy nem is érdekelt, hogy igaz-e vagy sem.

Közben rájöttem, hogy nem véletlenül vezettek pont ide a gondolataim: mert a másik történet egy kislányról szólt, aki úgy jutott zsebpénzhez, hogy a kukákból kiszedegette a jó állapotban lévő nejlonszatyrokat (az ún. reklámszatyrokat), majd kimosta őket, kiaggatta őket a szárítókötélre, majd eladta őket a piacon.

Ezt a történetet nem utasítottam el élből, mert gyerekkoromban volt egy hasonló eset: egyszer valahogy hozzájutottunk egy zárható nejlonzacskóhoz. A boltokban ilyet akkor nem lehetett kapni, és mivel nagyon praktikus volt, úgy őriztük, mint valami kincset, és hát persze néha ki is kellett mosni.

Hiánygazdaság volt, és sok mindent gyűjtögetett és őrizgetett kincsként otthon az ember. De volt valami, amiből szintúgy csak egy volt akkoriban, mégsem értékelte senki: az oroszt, az egyetlen tanulható idegen nyelvet.

Aztán jött a rendszerváltás, és már lehetett zárható nejlonzacskókat is kapni, innentől kezdve sose mostuk őket.

A szovjet katonák meg hazamentek, és mivel magukkal vitték a (kötelező orosz) órákat is, ezért lehetett más nyelveket, például angolt tanulni. Persze, a bábeli kánaán nem egyik napról a másikra jött el, Kazincbarcikán például nem volt elég angoltanár. Ennek a tanárhiánynak a megoldására a következő terv született: az orosztanárok elkezdenek angolt tanulni, és majd ha megszerzik az angol nyelv tanításához szükséges képesítést, akkor ők lesznek az angoltanárok. Addig meg… addig meg mindenki tanuljon angolul úgy, ahogy tud.

Például be lehetett utazni Miskolcra, ahol a mormonok adtak ingyen angolórákat (vagy a metodisták? mittudomén, mindenesetre valami M betűs társulat). Ezek amúgy rendes angolórák voltak, csak a végén az utolsó pár perc volt a térítés. És bár elvileg nem kellett végigülni a térítős részt, de mégiscsak udvariatlanság volt pont ilyenkor angolosan távozni, így sokan végigülték, sőt, utána még beszélgettek is az óraadókkal. Egy ilyen beszélgetés során derült ki, hogy egyiküknek azt tanácsolták Amerikában, hogy Magyarországon vegyen mindig palackos vizet, csapvizet meg egyáltalán ne igyon, mert meg fog tőle betegedni.

Úristen… egyrészt rettenetesen sajnáltam szegényt, hogy meggyőzték arról, hogy ezerszer vagy még annál is drágábban vegyen ún. ásványvizet, azaz palackozott csapvíznek kinéző löttyöt, másrészt lokálpatriótaként én mindig is büszke voltam a helyi, zömében karsztforrásokból feldolgozott, ruhák mosására csak púpozott merőkanálnyi vízlágyítóval együtt alkalmas, de amúgy üdítő, hűs és friss csapvízre. Mi mindig is a csapból ittunk, a boltban vett palackos víz ivása a sznob idiótaság csimborasszójának hangzott.

Évekkel később Pestre költöztem. A pesti csapvíz íze kritikán aluli volt, ekkor szoktam át a rendszeres teaivásra (“teaivásra”). Közben elvégeztem az iskoláimat, lett rendesen fizetett munkám is, lassacskán a saját lábamra álltam, és már volt annyi pénzem, hogy az otthonomban rendszeres vendégek legyenek az üvegpalackok.

Szóval volt egy korszakom, amikor szinte mindent üvegből ittam. Nehéz idők voltak… két-három naponta vettem hat üveg szénsavas ásványvizet a tea mellé, és itt az üveg szó konkrétan azt jelentette, hogy a palack üvegből készült. Amúgy van egy vicces nyelvi jelenség, a műanyag fakanál, vagy mint a franciában a baleine szó, ami a bálna mellett az esernyő bordázatát is jelenti, mert régen bálnaszilából készítették.

Szóval nehéz idők voltak, vásárlásból hazafele menet általában többször megálltam, és mindig eszembe jutott, amit szerves kémiából tanultunk, hogy a mesterséges polimereknek az egyik előnye a többi szerkezeti anyaghoz (pl. üveghez) képest, hogy kicsi a sűrűségük, azaz könnyűek, de én mégis hat üveg üvegpalackos szódavizet pakoltam a fonott kosaramba.

Talán azért, mert gyerekkoromban a szódavíz szódásüvegben volt. A rákoskeresztúri nagymamáékhoz még járt is ki a szódás, bár akkor már motorizált volt, nem volt lova. Reggel ki kellett rakni az üres szódásüvegeket az utcára, és délutánra ott sorakoztak a teli üvegek.

Forrás: https://www.adokveszek.hu/retro-szodasuveg-3-ezerert-dhxl3l

Kazincbarcikán is szódásüvegnek hívtuk a szerkezetet, bár az nem üvegből készült. Hanem valami kemény, átlátszatlan, fémesen csillogó anyagból. Le lehetett tekerni a (műanyag) tetejét, és lehetett benne patront cserélni, a kiürült patronokat pedig bármely boltban a pénztárnál lehetett becserélni.

Emlékszem egy esetre, mikor négy-öt évesen kimentem a konyhába. Egyedül voltam, és nyomtam magamnak egy pohár szódát. Megittam, és annyira jólesett, hogy nyomtam magamnak még egyet, majd még egyet, egészen addig, amíg a kiürült szódásszifon ismerős hangja visszhangzott a konyhában. Akkor vettem észre, hogy a hasam rettenetesen feszül, és kuruttyoló hangokat hallat. A felnőttek sokszor mondták nekem, hogy ne igyak sokat, mert béka nő a hasamban. És én sokat ittam, nem hallgattam rájuk. Bementem a szobába, és mivel tudtam, hogy rossz dolgot csináltam, nem mertem szólni senkinek. Egyedül maradtam a hasamban növekedő barna varanggyal. Mi lesz, ha megnő és kiugrik?

Ezek után az élmények után én az Alien filmeket már nem találtam ijesztőnek. Viszont az esetből nem tanultam: azóta is sokat iszom.

És ahogy ott ültem a gyerekkel szemben, és mindezeket végiggondoltam, eszembe jutott, hogy most per pillanat nem is baj, hogy műanyagpalackban van a szénsavas víz. Ugyanis a mesterséges polimereknek van még egy előnyük a többi szerkezeti anyaghoz (pl. üveghez) képest: hogy nehezen törnek. Letekertem a kupakot, nyugodt szívvel odaadtam a palackot a gyereknek, és azt mondtam neki:

— No, ezt kóstold meg!

Megkóstolta.

Még soha életében nem kóstolt szénsavas vizet. A pofa, amit vágott utána, bármely képes szótárba elment volna a grimasz definíciójaként… de aztán egy kis idő után megkóstolta megint. Megint grimasz, majd megint egy kis idő… közben a szemén látszott, hogy nagyon izgalomban tartja ez a dolog.

— Figyu, ez a vizi-bizi wasser. Jó, mi? Csak vigyázni kell vele, mer ha sokat iszol…

[playthatthing]

I can be your angle... or yuor devil

[sronti]

Nyelvtanulás

Megint elmúlt az angoltudásom, úgy tűnik ez egy végtelen történet lesz. ~B2* körüli tudással jöttem ki, erre jöttek először az anglicizmusok, panelek, akcentus-tolerancia, meg a jobb írásbeli készségek. Aztán persze professzionális nyelvi panelek használata is bejött, meg az íráskészségem is sokat fejlődött, de most megint kicsit szoros lett az, ahogy kifejezem magam. Sokkal több bonyolultabb nyelvtani szerkezettel próbálkozom, főleg igeidőknél, meg kerekebb mondatokkal, árnyaltabb és koherensebb stílusváltásokkal és megint ott vagyok, hogy kihívássá vált angolul írni és fogalmazni, amikor visszaolvasom amiket írtam, sokszor megint rájövök, hogy ezt nem is úgy kellett volna mondani. Ez úgy egy évig nem volt és azt sokkal jobban szerettem, még ha voltak is korlátai annak, amiről úgy tudtam írni és beszélni, ahogy akartam. Ha eddig kibírtam angoltanár nélkül, most már nem fogom elkezdeni, de kicsit sértőnek érzem, hogy már megint foglalkoznom kell ezzel.

*nem úgy B2, hogy nyelvvizsgám volt róla, hanem annak az autodidakta, használható verziója

[yilinglaozuhot]

💞 honey, sapphos, plush (i still want an appa one so bad lol) 💞

omg thank you!!! <3

honey - favorite term of endearment? in hungarian: drága (és nem drágám, a drágámat csak lenézően használom - drágám (derogatory) drága (affectionate), babám, a kicsinyítő képzők bizonyos neveknél + -ám birtokos jelző asfdgeadsdfgdhafsh (de jó, hogy angoltanár vagyok) in english: dear, baby so like... my terms of endearment transcend languages

sapphos - favorite poet? Ady Endre (he was a trash man but his poems slap and i’m a hoe for symbolism), Radnóti Miklós, József Attila, Margaret Atwood (Maggie is everywhere lol), Charles Baudelaire

plush - how many stuffed animals do you still own? zero... i was the psycho kid who tossed out every plushie from their bed by the age of three but i’d make an exception for an appa plushie

soft asks

[unhappybutokaay]

Kedves iskola!

Bocsánat hogy ennyire szar vagyok. Igazuk van.

Kedves tesitanár Bocsánat mert, 5perc alatt nem birok futni 10kört egy stadion nagyságú teremben. Bocsánat mert nem birom megcsinálni a kibaszott kézenállást, mert félek hogy nem birom megtartani magam. Aztán ha mégis eltörik a karom, engem von felelőségre hogy miért erőltettem ha nem tudom megcsinálni.

Kedves matektanár. Bocsánat mert nem tudok megjegyezni 20 egyenletet egy nap alatt, mert talán szeretnék kicsit élni is és nem csak a maga hülyeségeivel foglalkozni.

Kedves angoltanár. Bocsánat mert, nem tudok úgy beszélni angolul, mint egy angol származású ember. Ha értelmes dolgokat tanítana akkor talán figyelnék. De legalább tudom angolul a cipőtalp fajtákat.

Kedves irodalom tanár. Bocsánat mert, nem tudom megjegyezni hogy Ady Endre hol tanult és hogy hol dolgozott 16éves korában. Főleg hogy egyszerre 4 költőről tanulunk. Alapból nem ilyen jó a memóriám , de még nem is érdekel.

Kedves töritanár. Bocsánat mert, nem birok megjegyezni ötven évszámot , húsz nevet , és tíz fogalmat. Még mindig nem jó a memóriám. De ha maga ilyen okos hogy tudja, akkor aztis kéne tudnia, hogy nem csak a töri létezik és nem a maga órája számomra a legfontosabb.

Kedves rajztanár. Bocsánat mert nem tudok úgy festeni mint Picasso. Talán először az alapokat kéne megtanítania , és nem egyből azt mondania hogy rajzoljak le egy emberi testet. Ha letudnám rajzolni az orrát , fülét , kezét , (stb) akkor talán nem lenne egy üres folt a lapomon.

kedves tanárok. Bocsánat mert nem vagyok zseni, mint maga. De szerintem senki sem születik úgy, hogy egyből mindent tud ötösre.

Kedves Iskola. A bocsánat kérésem mellé, még egy adag kapdbe a faszomat is kapsz:)

[koztunkelnek2]

Hamarosan jön rólad a cikk a kurucon. Alapos lesz, pontos adatokkal. És végre hőssé válhatsz!

E heti tippjátékunk következik:

Kinek a lábujjára lett ezúttal rálépve?

a) Varga "Hoki" Szabolcs (becenevének eredete nem ismert), hangonyi alpolgármester

b) Georg Spöttle, feketeöves ufószakértő

c) Bede Zsolt, nácsicska angoltanár

d) Horthy Miklós, transzvesztita sétahajó-kapitány

e) Gyuribácsi (és amint kimegy a poszt, leáll a szívem)

[magikus-miccentyu]

Magántanár kerestetik

Kedves tumblisok!

Mivel mi országot váltunk, jelenlegi tanítványom, egy hatodikos leányzó számára tanárt keresek. Irodalom, nyelvtan, történelem és természetismeret tárgyakból csak segítségre van szüksége (hangosan olvastatni vele, kérdéseket feltenni, rávezetni a házi megoldásaira stb.), illetve angolból rendesen korrepetálni kell.

Nem buta lány, csak nem tudja, hogy kell tanulni. Én eddig heti egy alkalommal jártam és ugyanígy az angoltanár is. Szerintem lehet heti 2x egy ember, vagy 1-1x két ember. Fizetésről lehet szerintem tárgyalni. Házhoz kell menni Újlipótvárosba. Van egy cuki kutyájuk.

Írjon, akit érdekel a lehetőség! Szeptemberben kell kezdeni.

[nonquebecoisayul]

Nyelvében él a nemzet, de meddig?

Kint szakad az eső, ősz van a javából itthon is, otthon is. Szombat este a már csak félig vallási célokat szolgáló belvárosi Saint James United Churchben Music of Hungary címmel egész estés rendezvényen jártunk, amit az ottawai magyar nagykövetség főszponzorált. Ez volt az első ilyen volumenű rendezvény Montréalban az elmúlt 3 évünk alatt, legalábbis amiről tudtunk. Kodály, Liszt és Katona műveiből énekelt a már itt nevelkedett Sebastian Haboczki és a New York-ból meghívott Melissa McCann. Zongorán egy québécois kísért, hegedűn pedig az örökzöld Istvánunk, aki a magyar étteremben már annyiszor elvarázsolt játékával.

Most sem vol máshogy: a legnagyobb tapsok között volt a Hejre Kati Hubay Jenőtől, amit a zongorista Paul Digout Istvánnal közösen adott elő. Az A csitári hegyek alatt elérzékenyültem kicsit, de a végére tartogatott Bánk bán-betétek is meghatottak. A Hazám, hazám után Rafának el kellett magyaráznom, mi a különbség a házam és a hazám között. És megint csak rájöttem, milyen irtó nehéz és cizellált a mi édes anyanyelvünk: otthon, itthon, hazám, házam, és akkor hol van még a hon(vágy) stb.

Ez a hosszú bekezdés arra szolgált, hogy a mai topikomnak kellő hangsúlyt adjak. A múlt héten ugyanis szinte minden álló nap belebotlottam (újfent) a francia nyelv fennmaradásának ádáz, már-már kolonizációs szintű imperialista küzdelmébe. Kezdjük azzal, hogy a héten megvolt az első nagy élő televíziós vita a közelgő szövetségi választások előtt. Amíg otthon az önkormányzati kampány a pornó- és drogügyletek sötét bugyraiban sárdagaszt mindenféle értelmes, racionális párbeszédet nélkülözve, addig itt a négy legesélyesebbnek tartott párt vezetője franciául produkált több mint 2 órás vitát.

Bravó, ismét egy valódi demokráciában éreztem magam, ahol a pártvezetők tényleg arra törekednek, hogy észérvekkel hassanak rám. Persze itt is van minden: a jóképű miniszterelnök vitatható óriáscég-mentésén, privát hajókázásain és 20 évvel ezelőtti blackface-festési szokásain kívül a konzervatívok kék szemű, szőke jelöltjének amerikai-kanadai kettős állampolgárságán át a mindig turbánt viselő szikh származású induló létéig a csak a frankofónokat képviselő és az elmúlt négy évben egyetlen indítványt sem kezdeményező québeci pártig. De - és itt jön igazán a párhuzamos valóság! - errefelé van valódi, érdemi, okos vita. És tisztelet. Ez az oldala a demokráciának piszkosul fog hiányozni később.

Természetesen a négy vitapartnerből a helyi jelölt és a jóképű miniszterelnök, akit az apja frankofónként nevelt anno, igen jól bírtak a francia nyelvvel, míg a konzervatív és a turbános jelölt azért csak idegen nyelvként használták Molière idiómáját. Főleg utóbbi volt hátrányban; egyik ismerősünk azzal kedveskedett nekem, hogy még az én franciám is sokkal jobb, mint az övé. Szó mi szó, számtalan hibát (nyelvtanit, nyelvhelyességit vagy felesleges anglicizmust) tényleg észrevettem. Hiába na, a felső fok az felső fok:) Persze minden elismerésem, hogy egy ilyen élő adásban nemcsak ki kell fejezniük magukat, de támadni, védekezni, érvelni és meggyőzni is kell. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a konyhanyelv ismerete távol van a profizmustól!

És akkor most jöjjön valami, ami ebben a blogban már sokadszor kerül terítékre. A nyelvi kérdés. Még mindig döbbenten hallok egy-egy (hivatalos) véleményt, megnyilatkozást arról, hogy hogyan kellene a francia nyelvet erőltetni a mindennapokban. A québeci nemzeti kormány illetékese ismét felvetette, hogy erővel kellene tiltani az üzletekben a “Bonjour/hi” köszönést. Elég komoly a dolog, mert egyesek azt is felvetették, hogy az Office québécois de la langue française egyfajta orwelli nyelvrendőrségként szúrópróbaszerűen ellenőrizze, hogy az üzletek alkalmazottai betartják-e a szabályt.

Persze ma a helyi miniszterelnök visszakozott, nem kívánják újranyitni a fejezetet, sőt (egyelőre) nem vezetik be, hogy az 50-nél kevesebb főt alkalmazó cégeknél is a francia legyen a hivatalos nyelv (most a 25 fő alattiaknál van ez előírva), de az a tény, hogy ezt a nyelvi lapot mindig elő lehet húzni, elszomorít. Az egyik véleményformáló találóan azt mondta, hogy elég baj az, ha a kocsmáros köszönésére bízzuk vagy abban látjuk a francia nyelv fennmaradásának zálogát... Másrészt pedig a montréali agglomeráció által létrehozott, nemzetközi gazdasági-kulturális stb. együttműködéseket felkutató és elősegítő vállalkozásösztönző szervezetnél dolgozó barátunk azt mondja, hogy pont a francia miatt riadnak el befektetők vagy máshonnan 1-2 évre idecsalogatható zsenik attól, hogy Kanada ezen részén működjenek.

Kelet-Kanada, azon belül is Québec nagyon jól hasít mostanában: baromi jó a gazdaság állapota, mindenhol növekedés van, a munkanélküliség is évtizedek óta nem látott mélységben. Szóval egyrészt nincs szükség, másrészt meg van tér ilyeneken problémázni. Persze valahol jogos az aggodalom: a nyelv elvesztével a kultúra is oda! Szintén a múlt héten publikálta legfrissebb, 2016-os adatait a kanadai KSH a témában. Ezek szerint az elvileg kétnyelvű Kanadában szinte kizárólag a frankofónokra igaz ez.

Québecen és Új-Brunswickon kívül alig 10% körül van a kétnyelvűek aránya (Brit-Kolumbiában és Albertában még a 7%-ot sem érik el). A Québecen kívül élő kanadai frankofónok 85%-a kétnyelvű, ami érthető, hiszen többségében anglofón provinciákban kell boldogulniuk. És pont emiatt a Québecben élő anglofónok kétharmada beszél franciául is. Hogy mennyire otthon érzik magukat és nem törődnek azzal, hogy az észak-amerikai kontinensen azért csak az angol az uralkodó nyelv (és vélhetően nem a francia, hanem a spanyol lesz a következő), a frankofón québécois-k csupán 40%-a kétnyelvű.

Értem én az aggodalmat, igen. Mint ahogyan a magyar nyelvvel is ki tudja, mi lesz pár száz év múlva. De nem véletlen, hogy nem a francia vagy a magyar lett világnyelv. Éppen a visszható igék a németnél vagy a portugálnál is jóval színesebb világával ismerkedem, ami felér egy nyelvtanpornóval. Angoltanár barátaim biztos nem hagyják szó nélkül, hiszen az angol is bonyolult nyelv. Viszont nem igazán találkoztam eddig olyan nyelvtani szabállyal benne, amit 10-ből 9 anyanyelvi beszélője naponta többször elront. Nos, most pont ilyenekkel ismerkedem franciául. Kérdés, észrevétel esetleg maradt még:)?

[v150r]

converge

“Matematikakorrepetálók, ti nagyon fura kis szerzetek! Miért kell nekem tudni hogy 0,0012 m2  hány mm2? Egyáltalán, miért kell nekem kimondani ezt a szót, hogy négyzetmilliméter? Minek??? Hangyalakásokat fogok árulni a konyhámat elfoglaló fáraóhangyáimnak? Vagy dimenziók közti féreglyukakat tervezek a felcsúti űrprogramhoz? Organikus szárazjégként hagy hidegen ez a negyzetmilliméter ügy, a nagyobb gond,   hogy a 11 éves kölköm is sokkal nagyvonalúbb, minthogy problémázzon hangyafasznyi területeken, továbbá ezekkel ilyen szofisztikált fel-leváltós műveleteket végezzen. Ő a négyzetekkel kizárólag klasszikus mackósajt, illetve amőba formájában szeret foglalkozni, és minden kérdés, amire a válasz több mint 100, az rögtön belekerül az "apa gyereeee, túl sok a 0" halmazba.  Én modernkori egzisztencialistaként nem óhajtok konfrontálódni Gergővel, hát megyek, azt azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni hogy napok óta törtekkel szorzok, szórtakkal török, körökkel sózok, torzókkal sörök...Pedig már jóapám is figyelmeztetett kölyökként, hogy nullával csak akkor osztunk, ha mellettünk van egy matematikus is...Ennek ellenére most kollektíven bűnhődünk Gergővel, kétismeretlenes egyenletként ülünk egymás mellett, és bámuljuk a papirlapot ami tele van számokkal, vonalakkal mindenféle műveleti jelekkel, és teljesen egyértelmű hogy az Enigmát feltörni kutyafasza lehetett a 139. oldal négyes feladatához képest. Node térjünk a lényegre; angoltanár után most számmisztikust keresek, aki alkalmanként házhoz deriválja magát hozzánk, a III. kerületi Római-parti rezidenciánkba. Alapvetően nem Schrödinger macskáját keressük, nincsenek nagy igényeink, bár erről Gergő matektanára nem óhajt tudomást venni. Beugró feladat  a jelentkezőknek a fenti művelet vélelmezhetően helyes megoldása, vagy a pontos válasz az élet, a világmindenség meg minden kérdésre. “

[ki-nem-mondott-gondolatok]

Amikor már az angoltanár neve is rá emlékeztet.

[viethanna]

a legutóbbi hosztelünkben volt egy ötven-hatvan év körüli nő, úgy tűnt, ott dolgozik, adott nekünk welcome-drink gyümölcslét, meg mindenkinek tanácsokat is, és mikor utolsó este egy szobába keveredtünk vele, megkérdeztem, hogy önkéntes-e, mire egy kicsit felszegte a fejét, és azt mondta, nem, a főnök barátja, and that’s a very different thing. és ez nem az első ilyen interakció volt mostanában, és most már egészen biztosan állítom, hogy az önkéntesség az igazán elszánt utazók egy részének a szemében már ciki. és egyrészt igen: a kratieban töltött egy hét alatt sok minden felmerült bennem, és az egyik az volt, hogy ez most akkor kinek is jó? nem is az a kérdés, hogy a gyerekeknek vagy nekünk, hanem hogy azért a gyerekeknek is tud jó lenni, amíg nekünk jó? és nagyon sokszor volt frusztráló, hogy két és félszer több önkéntes van, mint amennyire szükség lenne (mert a sulinak ez előny igazából, erről még mindjárt), hogy vannak, akik az angolóra közepén a szerzetesekkel pózolnak (de hát ugye nekem is vannak képeim, és mondhatnám, hogy de én az óra végén csináltam őket, meg hogy nem is láttam, mikor készült, de na, őszintén, nem biztos, hogy olyan nagy a különbség), hogy senki nem akar csodálatos óraterveket írni velem, meg remek informális játékokkal kezdeni a foglalkozást (de hát mi voltunk a legöregebbek, és az egyetlenek, akik csináltak valaha hasonlót, szóval hát izé, ez nyilván természetes), meg, bár ez már egy kicsit távolabbi kör, hogy minden étkezésnél a fő téma az volt, hogy ki lépett ki már jobban a kapitalizmusból, miközben ott ülünk mind, több hónap utazgatással előttünk és mögöttünk. 

szóval hát izé, sokat tanultam magamról, meg hogy hogyan tudok beilleszkedni egy közösségbe (rövid válasz: sehogy:) meg hogy igazából az is kultúrák találkozása, mikor a fejlettnyugat gyerekeivel próbáljuk túllicitálni egymás utazós élményeit - és hogy ezeket a kulturális(?)különbségeket sokkal nehezebb elfogadni, mint mondjuk nagyon egyértelmű fura kambodzsai szokásokat.

szóval, bár mindkét workaway, ahol voltunk, igazából tök jó hely volt, azért látszott a dark side of the volunteering is. mindeközben mindenki, aki ott volt kratieban, valamilyen szinten szeretett volna erőfeszítéseket tenni, meg valami trópusi szigettől, vïzeséstol vagy partyhosteltől vett el az idejéből, hogy jobb embernek érezze kipróbálja itt is magát. és azért én nem gondolom, hogy ez sokkal rosszabb annál, mint hogy vietnámban minden fehér ember, ha kicsit makog angolul, már lehet angoltanár, háromszor annyi fizetésért, mint a vietnámi angoltanárok, akik ténylegesen egyetemet végeztek előtte. és vannak persze nagyon káros önkéntesprogramok, és nekünk is az volt az alap szűrő, hogy olyan helyre menjünk csak, amire legalább senkinek sem árt, és erről még a végtelenségig lehetne beszélni, hogy hányféleképpen lehet ártani, meg hát ugye a pokolba vezető út is, meg satöbbi.

anyway, kratie kambodzsa észak(-kelet)i részén van, egy kambodzsai mértékkel egész nagy város a mekong partján. jönnek turisták, még nem sokan, de egyrészt útbaesik laosz felé, másrészt pedig el lehet menni a mekongra az irrawaddy kerekorrú delfinekhez (és el is mentünk, és nagyon menők voltak,pisszegő hangot adnak ki, ha feljönnek a felszínre) ezen kívül viszont olyan, mint egy város, amiben mindig vasárnap délután van. a várostól pár km-re az egyik faluban két english school is működik, az egyik a beszédes bevű kratie english school, ahol mi voltunk. egy helyi arc, mr.rith indította el 4-5 éve, a saját kertjében. a kambodzsai gyerekek nem tanulnak a suliban angolt, de járhatnak délután fizetős private schoolba, viszont mivel ez ugye nem mindenkinek pálya, egy csomó, szerintem főleg külföldi szervezet csinál ilyen ngo-iskolákat, ahol a szegényebb gyerekek (is) tanulhatnak angolt. szóval rith is csinált egy ilyen iskolát, egyrészt mert ő amúgy valami helyi vezető politikus (és ez is elég izgi, mert egy ideig az ellenzékben volt, ami kambodzsában, ami azért főleg egy diktatúra, elégge nonexistent, és aztán szóltak is neki, hogy jó lenne most már inkább a kormánypárt színeiben lenni), de másrészt meg tényleg egy közösségi ember, akinek ez nagyon fontos. szóval elindult a suli, egyrészt vannak órák a falubeli kisebb-nagyobb gyerekeknek, másrészt pedig a pagodában a szerzetestanoncoknak. 

aztán egy-két éve megjelent az ausztrál leon, aki 16 évesen (!) volt először kambodzsában, tanulmányi kiránduláson (!), aztán most, hogy már 21, oda is költözött, nyitott egy éttermet (!!!), és építettett egy iskolaépületet mr.rith udvarára, azòta az a suli. az éttermében amúgy nagyon jó a mangoshake, mindamellett, hogy mindig azt érzem, a gyarmati időkbe kóstolgatok bele,mikor látom ezeket a fehér étteremtulajdonosokat a helyi alkalmazottaikkal. szóval a suli megy, az önkéntesek jönnek, mert ki ne akarná megváltani a világot - a rendszer úgy néz ki, hogy napi két órát kell tartani, egyet koradélután a pagodában, majd kicsit később a suliban. az önkik mr.rith-ék házában laknak, mindenféle szobákban (amik egy része tényleg szoba, egy másik része meg más helységekből leválasztott kis izé). 

az egyik úgynevezett szemléletformáló pillanat az volt, amikor rájöttem, hogy igazából nincs egy felső szint, ahol a család lakik (note: amúgy már épül), hanem a család a mellettünk lévő szobában alszik négyen (miközben van egy tök nagy házuk, értitek) és nagyon kedvesek voltak, de hát azért tényleg hetente-kéthetente jönnek új emberek, szóval pl. a gyerekek nem  voltak olyan lelkesek, hogy megismerhetnek minket. a szoba mellett egyébként napi 3szori kaját is kaptunk, ami olyan jó volt, hogy már csak ezért is megérte eljönni otthonról:) mi pedig napi öt dollárt fizettünk. szóval igen, fizettünk az önkénteskedésért, de még így is sokkal kevesebbet, de szerintem ez more than fair, igazából asszem az lett volna igazságtalan, ha ingyen vagyunk ott. és hát a felső szint meg ezekből az öt dollárolból épül, rith terve az, hogy egy év múlva ők már fent laknak, az alsò rész meg teljesen az önkiké lesz. és ezért nem zavarja őket, hogy, bár inkább 3-4 ember tudna hatékonyan csinálni valamit, mi 7-en voltunk, és volt olyan, hogy 3 gyerekre, az olyan volt, hogy a felnőttek ugráltak a gyerekek figyelméért. de az intermediate class, a a 12-13 évesek, már szuperül beszélnek angolul, és tényleg csak itt tanulták. tola, mr. rith fia azt mondta, hogy a 6 éves húgának sokkal könnyebb, mert körülötte már egészen kis korától ott vannak a volunteerek. de azért nem volt olyan lelkes, azt mondta, sokkal jobb volt, amikor még volt külön szobája, és volt helyük az udvaron is játszani, most udvar helyett a kratie english school van. 

a délutáni órák valahogy folyton elmaradtak mindenféle holiday miatt, de azért rajzoltunk pl. házat a kicsikkel - sajnos az egyik kislány áthúzta az én házamat, mert rajzoltam egy kéményt füsttel: no fire! helyette csinált egy tisztességes házat, ami cölöpökön állt, és fából volt. egyébként meg pont buddha szülinapjára értünk oda, úgyhogy mr. rith tanácsára el is mentünk rögtön a pagodába megnézni a szertartást, nagyon szép volt, csomó gyertya volt. utána még kicsit beszélgettünk a szerzetesekkel, sikerült rögtön egy csomó pagoda-szabályt megszegnem (ne mutogass senkire, ne érj hozzá a szerzetesekhez, ha lány vagy,satöbbi), és megtudtuk azt is,hogy a legtöbb szerzetes nem is akar örökre szerzetes lenni. olyasmi ez, mint a papneveldék voltak, nagyon szegény családok gyerekei (vagy árva gyerekek) elmehetnek szerzetesnek, és akkor tudnak járni suliba, amit nem tudnának amúgy. az első nap után pont az lett, aminek lennie kellett, hirtelen megjelent tizenkét nagyon kicsi monk, akiket korábban senki nem látott, és jöttek angolórára. úgyhogy én velük maradtam a hétre (kivéve, amikor nem voltak ott, mert elaludtak ebéd után), és dobáltuk a zsonglőrlabdát, meg szavakat tanultunk, miközben ők kiabálták hogy helloteacha’ whereyoufrom. könnyű volt, mert a kicsiket nem akarta senki (I came here to talk with the monks, and they don’t speak English), a két haladó srácnak néha négy tanára is volt egyszerre (mondjuk elég jól szórakoztal rajta szerencsére:). 

mr. rith nagyon érdeklődött, hogy mi folyik az órákon, csak mindig nagyon busy volt (I’m good, just very busy), különösen, hogy akkor volt esedékes valami helyi választás, sajnos pont eljöttünk, mielőtt kiderült volna, hogy megnyeri-e. egyik este azért megbeszéltük, hogy egy koordinátor kéne a sulinak, aki nem kéthetente cserélődik, és terelgeti az önkénteseket. ő ezt tökre szeretné, csak fundokat keres hozzá még.  aztán elhívott mindenkit a sörözni a helyi kocsmába, ami tulajdonképpen egy családi ház udvara, és bemutatott a pocakos politikusbarátainak, akik már kicsit jobbra-balra dőltek a sok angkor sörtől, és akkor az tényleg olyan volt, mintha a tanú egyik jelenetében lennék. és aztán meg eltelt az egy hét, mert az tényleg semmi (és igen, nem jó ilyen rövid időre jönni) és a helyünkre három ember jött hétfőn, és majd az ő instájukon is ott lesznek a gyerekek, akik közben remélem, meg is tanulnak angolul.