#Sárköz

[dedibelyegei]

A naptárt átfordítottuk 1996-ra és jött is idővel a negyedik rész, viszont ha figyelmesek vagyunk bizony feltűnhet valami kis turpisság. Az értékek újak - ismét tök random módon, de legalább valamiféle térkitöltéssel - viszont ez az egész sorozat egy hatalmas recycling! Bizony az összes minta szerepelt már, vagy az első, vagy a harmadik részben, tessék csak visszaolvasni, de azért adok mankót hozzá. Egyedüli apró változtatás az más értékeken kívül a háttér színe, tehát:

Debrecen - 13 Ft: Az első sorozatban '94-ben láthattuk 32 forintos címletként, viszont a bélyeg alapszíne ott még bézs volt, itt meg kifehéredett.

Csíki-medence - 16 Ft: Az egész sorozat legelső tagja, szintén '94-ből a 11 forintos. Csakúgy, mint a debreceni ez is kifehéredett mostanra.

Dunántúl - 17 Ft: Ő az a tátongó luk nálam, a hiányzó láncszem, szintén az első körben szerepelt már 35-ösként, de itt háttér sem változott, fehér volt, az maradt.

Felföld - 24 Ft: Ezt viszont még elfelejteni sem volt idő, mert az előző, harmadik részben szerepelt 9-esként, szintén fehérben. Nagyon tróger hozzáállás!

Orosháza - 75 Ft: Hát ez is az előzőben szerepel ugyanígy, csak 38 forintosként. Viszont ott meg az volt a hiányzóm, így a motívumról nem is írtam. Alapvetően 18-19. század fordulájától jelenik meg önállóan, jellemzőek rá a mértanias minták, illetve az úgynevezett négyesminták, főleg tulipánok, virágok. A szegély gyakran reflektál egyszerűbb formában a főmintára, ami gyakran sűrűn varrott, ahogy a bélyeg felső részén is látszik. Ez egy 1700-as évek végi varrás:

Sárköz - 80 Ft: Ez a minta is az előző sorozaton szerepelt 14 forintosként, változatlanul.

A sorozat értékét tekintve, állapotától függően 600-1.200 forint között mozog kompletten, a 75-ös és 80-as kicsit értékesebb a többinél magában.

[cipiripi7144]

The Essence

[videkma]

A tűz miatt lakhatatlanná vált a tiszakürti ház

Kigyulladt egy száz négyzetméteres családi ház egyik huszonöt négyzetméter alapterületű helyisége vasárnap reggel Tiszakürtön, a Sárköz utcában. Continue reading Untitled

[rathologic]

long time no patkányológia this is me dumping thoughts... so I said last time i needed to pin down location. the original thought was to keep it in the alföld <-> steppe, since then I’ve confirmed a lot of my family is from tolna megye so that and GMS are where I have a period photo source. while i havent gone deep into geography (english resources suck a bit) it looks like the sárköz region may have at least a little overlap? and I do like their style of embroidery a lot 🤔

after that i remembered it doesn’t have to be a real place given the original town’s non-location LOL so i’ll probably say all of the above. Ambiguously in the puszta, but taking a visual base from tolna? since this’ll be mostly a visual project if anything, incorporating different cultural elements in design will be a main way of transmitting information about characters, but I want to focus on what I’m comparatively familiar with... geographical input welcome I suppose

[lescuriositesdelafoire]

Rudolf Balogh, Little girl in traditional costume with ears on her shoulders, Sárköz, Váralja, 1935

[budapestbug]

Szeged slippers were sewn and embroidered by hand and they did not come in pairs, that is, they were without a right and left foot version. It was often said „Szeged slippers have no match” or „Szeged slippers haven’t got a pair”. What makes the slippers a real Szeged speciality, however, is the beautiful embroidery on the top: ears of wheat, poppies, forget-me-nots and lily of the valley motifs were embroidered on the velvet material to adorn the front of the slipper. Making and wearing Szeged slippers are closely connected to the history of Szeged. Szeged slippers were the most relevant footwear among local people in the 19-20th centuries. Nowadays, you can buy them just as a souvenir. They became one of the symbols of Szeged. Their production preserves more centuries-old traditions. the word “papucs” has Ottoman Turkish origins, the first recorded use of the word “papucs” is from 1527. The method of its making and its common usage derives from the Turkish occupancy of Hungary. According to the legend in Szeged, brides hit the head of philander Hóbiárt pasha with their heels of their slippers. For the 17th century, Szeged slippers were widely used in Sárköz, Kalocsa and Szekszárd, too. Wearing slippers was cheaper for ladies who couldn’t pay for shoe-making. The most slipper-making master lived in Móraváros. Till 1922, bootmakers made slippers, after that, it became an independent craft. It takes 3 hours to make a pair of slippers. Szeged slippers are made by stitching. The ready slippers were decorated by the wives of the masters. They are made on the same last so only during the wearing can be found out which is the right and left pair. The last slipper-making master was Sándor Rátkai, folk industrial designer who made Szeged slippers with his hands. Szeged slippers became protected in 2004.

[bukovskikaroly]

keresztrejtvény

Mivel foglalkozik? - kérdezte.

Leginkább magammal. - válaszoltam. 

Úgy döntöttem, hogy már a elején adok egy kis iránymutatást a bölcsésznek, hogy megfejtését könnyedén elvégezze, mivel tudtam, úgysem jövök többet ide.

(Valamelyik volt feleségem kapacitált, hogy menjek pszichológushoz.) 

Remek, gondoltam, miért nem néprajzoshoz küld? Ugyanott végeztek, bölcsész mind, az istenadta. Egy kis néptánc, nóták, esetleg némi eszmefuttatás arról, hogy a Sárköz, mint néprajzi táj kapcsán felmerülő új kutatások eredményei mit jelenthetnek. 

Hhmm, mondta, és leírt valamit a jegyzetfüzetébe.

Hhmm, mondtam, és egy nagyfröccsre gondoltam. 

Mert szomjas voltam.

[morellahandwoven]

Szövőtábor Balatonalmádi 2-3. nap Tegnap a 3 nyüstös szövőszékkel, illetve a darázsos, vagy darázsfészkes mintával ismerkedtem. Ennek érdekessége, hogy a szálak fele 1 nyüstben fut, a másik pedig további két nyüst között oszlik szét. A jobb lábbal így egyszerre két lábítót (Sárközben nyomdikót!) kell lenyomni vászonszövéskor. A darázsos textilt törölközőkhőz használták jellemzően, nálam is ekként fog szolgálni majd. Ma a Sárköz kimeríthetetlen mintakincséből a "csibeszemes" csoporttal foglalkoztam. A mai szövőszék a legmagasabb építésű, többeknek kényelmetlen, nekem viszont kész felüdülés volt beleülni! 😁 A motívumok nagyon részletgazdagok, sok-sok összetevősek, alig győztem a 6-8 különféle szálat fejben tartni és rendezgetni a vetélőiket! Egy nap éppen csak a belekóstolásra egy-egy minta lemásolására/kiszövésére elég. A részletes dokumentálás legalább olyan fontos, hamarosan erre is sort fogunk keríteni Marika néni útmutatásával. Alig várom a folytatást! (helyszín: Balatonalmádi) https://www.instagram.com/p/CgPiZEOobQ0/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[ugysenemez]

A vagyon elaprózódásától való félelem, az elért életszínvonal görcsös féltése következtében már a XVIII. század második felében megjelenik a hírhedt egyke. Az egyke az itteni emberek megátalkodott anyagiasságából ered, a tehetős parasztság úrhatnámságából, amely nem akarta azt, hogy utódai között a föld megoszoljék, és gyermekei és unokái esetleg valamivel rosszabb sorba kerüljenek. Az egyke a sárközi parasztság általános betegségévé vált, nem egészen egy évszázad alatt csaknem akkora pusztítást végzett, mint a 250 éves török uralom: az 1940-es években a száz évvel azelőtti törzslakosságnak már csak 30-35 %-a élt, a többi bevándorlókból került ki. A törzslakosság idővel tért vesztett a termelésben, az eladásra kerülő földeket szegénysorsú magyarok, vagy németek vették meg. Amilyen mértékben fogyott Sárköz régi lakossága, olyan ütemben fokozódott a szegények bevándorlása. Az 1880-as években Őcsény lakossága egy évtized leforgása alatt 2640-ről 3734-re növekedett. A jövevények 30-40 %-a Tolna megyéből, a többi távolabbi területekről származott. A szegények nagyobb része katolikus vallású volt, így a népességcsere a vallásfelekezetek arányának eltolódásán is lemérhető: a katolikusok Decsen, Őcsényben és Sárpilisen már 1920-ban, Alsónyéken pedig 1930-ban kerültek többségbe.

Őcsény története - a falu hivatalos weblapja

[dedibelyegei]

1995-ben jött ki a Magyar Népművészet harmadik része is az egy szál egyforintos után, ez megint egy rendesebb, hat tagot számláló sorozat, újfent káoszba fulladó értékekkel, bár az eleje még biztatóan indul. Sajnos itt meg is van az első hiányzóm az életműből nem véletlen hagytam így üresen a második sor végét, ez egy hattagú sorozat, az utolsó bélyeg a 38 forintos, amin amúgy orosházi motívumok láthatók, de nem kell aggódni, később máshol előkerül az még... Értékét tekintve a 22-es és a 38-as ér egy kicsit többet az első négynél, de igazából nem egy értékes sor, komplettet postatisztán lehet kb. 700 forintért szerezni, pecsételtet meg 300-ért. Íme egy kép a hiányzó darabról:

Buzsáki motívumok - 2 Ft

A buzsáki hímzés négy - eredetileg horvátok és szlovének által lakott - somogyi falu helyi varrása, ezek: Buzsák, Tótszentpál, Varjaskér és Táska.

Varjaskér már nem létezik önálló településként, templomának romjai, és volt területe lényegében 'Szentpál déli részei napjainkban. A kék-piros pamuthímzés, helyi nevén vézás a leghíresebb és legjellegzetesebb buzsáki hímzésfajta, melyben nagy rozettákat öltenek, a szirmokat váltakozva kivarrva. A bélyegen felül a második sorban látszik igazán, de oldalt is ott vannak kisebben. Az elválasztó egyszerűbb motívumok is mind kék-pirosak. Itt van egy nagyon szép példány eredetiben:

Vas megyei motívumok - 3 Ft

Hohó, hát ezt bizony egyszer már elsütöttük tavaly ám! Mármint Vas megyét, bár a motívum más teljesen ezen a bélyegen, a koraibb időkben XVIII.században volt jellemző a barna szín használata is Szombathely környékén, és a gránátalma motívum is szinte mindig megjelent. Ez egy 1764-es párnavég:

Felföldi motívumok - 9 Ft

Avagy palóc, esetleg felvidéki hímzések. Szintén igen korai, fellelhetőek már XVIII.századi alkotások is. Területileg az Ipoly folyótól Putnokig terjedő dombvidékek falvaiban jellemző, a történelmi Gömör és Abaúj-Torna megyék területén. Rokonságot mutat a Tiszántúli hímzésekkel. Mintáit tekintve főleg a növényiek jellemzők, de megjelenhetnek madáralakok is, de azért főleg futó indák, gránátalmák, tulipánok, rozetták a gyakoribbak. Ami egy jellegzetesség és a bélyegen is látszik a zöld részeknél a térközökben a pontok elhelyezése. Egy korai hímzés Gömörröl az 1700-as évekből:

Sárközi motívumok - 14 Ft

Területileg ez a fajta a hímzés a Szekszárdtól d��lre fekvő településeken alakult ki és terjedt el, és egészen különleges, ugyanis: a funkció szerint öt teljesen különbözőfajta stílis alakult ki aszerint, hogy milyen darabra kerül, mégis egymás mellé viselve harmonikus egészet képesek alkotni. Ezek a következők:

Halottas párnavégek

Főkötők

Bíbor (ez egy kendő amit a menyecskék a főkötőn viseltek, fejüket betakarván)

Női ingek

Kendősarkok (ezek az úgynevezett jegykendők, melyeket a menyasszony hímzett leendő férjének)

A bélyegen a halottas minta látható, ezt mindig sötétzölddel és sötétbarnával készítették két mintával nagyméretű gránátalmákkal vagy tulipánokkal.

Heves megyei motívumok - 22 Ft

A hevesi hímzésekre igen nagy hatással volt a híres matyó, ugye Mezőkövesd végülis határos a megyével. Nagy díszes virágminták, és kifejezetten sűrű mintavetés jellemzi, kisebb virágokkal, leveles indákkal töltik ki a teret. Uralkodó szín a vörös, melyet gyakran zöld egészít ki ahogy a bélyegen is látszik.

[globule-noir]

19 December 1941 | A Hungarian Jewish girl Marta Weisz was born in Sárköz. During the war, she lived in Szatmárnémeti. On 31 May 1944, she was killed in a gas chamber of Auschwitz II-Birkenau. She was 2,5 years old. (Photo: @yadvashem)

[mrbarandiart]

Hamis kép tiszteletből új tulajdonosnál

🇭🇺Egy szokatlan stílus tőlem, egy régies repedezett, id. Markó Kálmán hamis festmény. A kép egy Budapesti magángalériában van, Sárközi Zsolt világhírű tetoválómester tulajdonában.

🇺🇸An unusual style from me, an old cracked, id. Kálmán Markó is a false painting. The picture is in a private gallery in Budapest, owned by world famous tattoo artist Zsolt Sárköz.

Üdvözlettel: Bárándi Imre painter…

[myszekely]

2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. Szülőföld

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap. Egy ideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat. Bólintva fogadtam a dicséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, a dunántúli városokról. Amíg egyszer bűntudat nem lepett meg, orgazdának éreztem magam a vállamra hulló veregetések miatt – egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves koromig egyetlenegyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát vive, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált kikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, a higgadt bölcselet fellegvárait, a városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa más, hasonlóképpen a nemesi kúriákat is, amelyek ámbitusán a házigazda Horatius hátlapjára jegyzi fel az évi robotot – a tájon, amelyről én beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város. Szellős volt az, üres, tágas, akár Lebédia.

A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a „szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.

Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De csak a házra emlékszem, a két szobácskára és köztük a földes konyhára. Udvara addig terjedt a háznak, ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott küszöbön legelső ízben átvergődtem, tétova lépteim elé rögtön a végtelen világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos, mindenütt oly egyforma képe: jobbra a kulcsár, a béresgazda, a kőműves, a bognár lakása, egy épülettömbben a kovács- és bognárműhellyel; balra három-négy oszlopban a hosszú cselédházak, évszázados fák közt a kastély és a tiszti lak, szemben egy empire stílusú nagy szekérszín, majd egy kis emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli falvak csöppentett mészfoltjaival.

A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikor vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről én tudom, hogy már évezrede tart. A pusztát mindnyájan átmeneti területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kis zsellértelket tudott szakítani, az már odavalósinak vallotta magát.

Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is.

Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja vagy a nagyapja lakhelye vagy sírhelye után csatlakozott valamelyik faluhoz. A puszta érzelmileg sehova sem tartozott, nem is tartozhatott. Az uradalom tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről évre, de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a cselédeket. Aki például az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó kegyben tudta magát, egy Tolna megyei pusztán éppúgy otthonos lehetett, akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszterházyaknak birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hol lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakat szolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokon birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágású parádés kocsist, finom kezű miskárolót, sőt ajándékozgatták is, ami a cselédek szemében is kitüntetésszámba ment). Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak.

Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek – én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz – ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik –, ez az én vidékem. Hátam mögött, de csak karnyújtásnyira az édes Völgységgel, ahol „az ifjúság képét öltözve magára, ábrándozva bolyong” – bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, „hordva szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak”. Ha kenderföldjeink sárréti talajon terültek, óljaink, a ház mögötti dombon már a Völgységben feküdtek.

Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejér megyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vállalom az egészet. Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyével arra figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos okmányok szerint Sárszentlőrincen születtem.

Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványom adatai közt fedeztem fel. Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a csont rózsafüzér, amelyet kitüntetésként kaptam. Sárszentlőrincen világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam: a valóságban Felsőrácegrespusztán születtem. A puszta a környező távoli falvak közül az évek során hol egyikhez, hol másikhoz húz, máig se tudta eldönteni, melyiket szeresse legjobban. Újszülötteit így hol az egyiknek, hol a másiknak ajándékozza. Így történhetett meg, hogy például anyám, aki ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, amelyben én, pálfai születésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi vasútállomás a „szigeten” át, Vajta. Bevallom, örülök ennek a tarkaságnak, s boldog volnék, ha egykor e falvak az évszázadok óta tartó kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, amelyek ősindítéka tán még Ázsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a hét görög város Homéroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kajdacs, Bikács, Uzd-Borjád, Cece, Ozora, továbbá Kis- és Nagyszékely… Szilasbalhásnak már nem kell a szomszédba mennie.

Felsőrácegrest már a régi rómaiak is… de nem mondom el a történetét. A cselédek a puszta múltjáról csak mendemondákat tudnak. Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt, mintha csak a múlt század elején tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve a rácok. Maradt valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt. Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár uralkodott volna, Patkó Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi történelem. A puszta egyik távoli részén, az úgynevezett „büdös sarokban”, a Sió partján, a marhadeleltető Árpád-kori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket és tatárjárás korabeli aranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája, virágzó helység volt. Ma a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól védetten egy kedves, meleg kis tenyér, amelyből malac- és gyermeksivítás, ökörbőgés és a gazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a világba. Látni még az az utas sem láthatja, aki Simontornyáról Sárszentlőrincre menet közvetlen mellette, illetve fölötte evickél el a járási út homoktengerében, a magas gledicsiafák között. A pusztát kívülről sűrű lombkoszorú takarja szinte légmentesen, mint egy fazékfedő. Az országútról keskeny, meredek úton föl-fölszaladva pillantgattam szét a földön: hazámon, Európán. A magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagy messze a grófi fenyveserdő terült, előtte marhalegelő. Ahogy ott a réten lyukaikból az ürgék kidugták figyelő fejüket, sőt a merészebbek két lábra álltak, hogy messzebb lássanak, úgy neszeltem ki a biztos, meleg kis völgyből. Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva – így él emlékezetemben az az idő.

Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre. Tekintetem eljátszott a dombok és erdők mögül ki-kicsillogó tornyokkal; mint kedves játékokat forgattam képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, amelyeket egyenként felfedeztem. Nekem mindegyik más volt, mindegyik külön világ volt, külön mesekönyv, furcsa népekkel, szokásokkal és legendákkal; szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek néprajzra, hazám történelmére, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok egyébre, amiről a pusztai iskolában nem esett említés. Most, hogy visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, most látom, tulajdonképpen ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem.

Egy-egy világgá indult borjú keresése, amely néha két-három falun át vezetett, egy-egy távoli rokon névnapja, esküvője vagy temetése révén, apám mesterségbeli útjai alkalmával, akit néha a hatodik pusztára is elmenesztettek, de később már önálló csavargási ösztöntől is hajtva, részletről részletre valóban úgy megismertem a vidéket, olyan ütemben, mint saját testemet, saját tenyeremet. Megismertem? Mit ismertem meg akkor? Gyönyörű dombhajlatokat, egy tagban álló, beláthatatlan búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbe az ember, ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért, a párás folyók rekettyéseit és füzeseit és itt-ott egy-két falvat, amelyet kezdetben még óvatosan nagy körben kikerültem, akár a mezők vadjai, amelyekkel inkább érezem egy családba valónak magam, mint az emberekkel. De a dombok, erdők és buja folyóvölgyek ott maradtak kint a természetben, nem rögződtek belém, vagy ha éltek is bennem, még semmit sem mondtak. Akkor ismertem meg őket, amikor történeteket hallottam, s aztán olvastam róluk. Mint az előhívóba mártott fényképlemezek, úgy világosodtak, árnyalódtak és színeződtek lelkemben a tájak egy-egy elképesztő juhászhőstett, betyárlegenda vagy történelmi tény vérpezsdítő hatása alatt. Emlékszem, hogy kezdődött.

Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándor kereskedőtől. Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba ömlött; föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig itt élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik Szentlőrincen… hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött… „1831. szept. 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlőrincen tanul az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osztályt…” Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakran megesett – nincs olyan isteni csoda, amely csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tette volna a falvat. Fölugrottam, s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra múlva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfödeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon, elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz talpamat. Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. – Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt – könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, tán még Rácegresre is felment – mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták. Körülnéztem a zöldellő tájon; később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy később is járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírva nem fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után.

A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. A pusztáról kicammogó szomorú ökrösszekerekre, a redves vendégoldalakra, a ganéjos kerekekre, a zörgő csontú, tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket. Itt Borjádon írta „A négyökrös szeker”-et. Holdvilágos éjeim ízét, hangulatát ezzel örökre befolyásolta. Valahányszor feljön a hold, a 19. század derekán érzem magam, szénaszagot vélek szippantani, még télen is.

Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.

Itt írta „A magyar nemes”-t is, amely érzelmeimnek szintén egy életre irányt szabott, a fentinél sokkal veszedelmesebbet.

Attól fogva ahányszor átkocsiztunk Sárszentlőrincen és Borjádon, szorongás fogott el, hasonló a gyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a messziről integető jegenyék valami ünnepélyes hittevést vártak volna tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesdre menet, ahol anyám húga volt férjnél, természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az út fölött összeboruló fák susogásának költői békéjébe olvasmányaim csakhamar érdes hangokat és ízeket kevertek, acélcsattogást és párolgó vért. A Katica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy menet is, jövet is, csatatéren vándoroltunk át, hihetetlenül hosszú területén egy pusztító csatának, amely, mint tudjuk, inkább öldöklés volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölemben az elmaradhatatlan frissen sült ajándék kaláccsal, és a kerekek csattogása egy vad roham barbár zajait, kanyargó ritmusait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt is, és a vers nemcsak a történelmi eseményt érzékeltette, hanem a harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovak ágaskodását, a korszak pusztító kétségbeesését is.

A kölesdi harcon, a kölesdi harcon Hej, én is ott voltam, elejének vágtam! Elejének vágtam, közepét bontottam, Mint kaszás az füvet döntöttem, rontottam!

A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgétésének hangjai fülemben zsongtak; egyikről sem tudtam, fejemet, érzékszerveimet a verssorokból kiáradó hangok, ízek és látományok tartották fogva.

Csatafestő költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam. Tömör drámaisága, a szavak mögött lüktető vérszomj a bizonyíték, hogy sem ezt, sem a többi hasonlót, amint Babits költői ösztöne jól véli, nem írhatta Thaly Kálmán, aki a saját neve alatt rossz verselő volt.

Mikor Balogh Ádám a kardját emelte, Sándor László akkor dandárt reávitte. „Vedd fel fiam bátran németnek lövését, Ne mutasd szívednek semmi röttenését.”

Vagy akkor bennem támasztott ilyen hatást, aki mint minden gyermek, valami titkos bosszúvágyból, elnyomottsági érzésből anyám karjának dőlve harci lázban reszkettem? A zizegő nádasok mentén, a négy-öt órás úton minden alkalommal végigéltem az iszonyú összecsapást, egész addig a jelenetig, mely ma is véres ingoványt, fuldokló sebesülteket és üvöltésbe torzult arcokat láttat velem.

A Sió berkében lőn nagy sivalkodás, Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás,… Lovassa üldözte, gyalogja öldözte. Szegzárdig a mezőt vérivel öntözte.

A győzelem után a kuruc generálisok megdicsérték a fölkelt póri népet, amely főleg az ellenség kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök szavára az akkor még valóságosan puszta puszták fiai, mint veszett csikaszok törtek ki nádvityillóikból, rohantak valami titkos bosszúvágytól, elnyomottsági érzéstől sarkallva kaszáikkal és cséphadarókkal az ellenségre, amelyből a végén hírmondó sem maradt.

Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adták. 1848 októberében ennek a vidéknek a népe szorította csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. Ekkor Görgey dicsérte meg őket, pedig ő nem nagyon szívelte a néphadsereget. „A tőlem balra eső magaslatokat – írja emlékirataiban –, egészen le a Sióig már a múlt est óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának kétségkívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés eredményében.” De meg is feddi őket. A felkelők először is a horvátok fegyvereinek estek, hogy ki-ki „ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó puskára szert tegyen”. Perczel csak tizenkét ódon ágyút tudott megmenteni; az ágyúkat is elvitték volna. A szép nap emlékére? 1847-ig aki nekik, nem nemeseknek kardot, puskát vagy csak puskaport engedett át, 25 botot kapott.

A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus, városias Dunántúlon e vidék őrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a Balatonig az a keskeny csíkban terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindig keményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard, valahányszor a szabadság szele fújdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szabadon vért lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a megmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a hosszú nyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nem ismernék, itt nyújtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az egyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a másik szerint „magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki”.

De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nem kerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött, s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt; ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

[budapestbug]

Flowers of Hungary – Hungarian folkembroideries In traditional Hungarian embroidery, the flower and leaf tend to be seen as the most dominant style and motif used, depicting humans, animals or any objects are very rare. This is by no means universal to Hungarian embroidery, though – particularly to outsiders – it does seem to identify the national style, the embroidery technique and decorative style that has come to identify that of Hungary. Whithin the last 1000 years of Europe, Hungary in many respects was both a meeting place and battleground for various cultures. This was one of the points in Central to Eastern Europe, where Germanic, Slavic and Turkish cultures, as well as that of the native Hungarian, came together, often mixing and overlaying previous cultures, all adding to the decorative arts of the region. This is the background, where Hungarian embroidery was formed. The style contains elements of European Renaissance, Baroque decorative eras, was effected by Turkish and Persian influences. Together with the long held decorative styles of native peasant motifs that have always been a mainstay of peasant culture throughout Central and Eastern Europe, has made Hungarian embroidery what it is today. Embroidery in Hungary was used for both costume and domestic use and was used equally by both men and women. The style seems purposely bold, colourful, and visible. Embroidery was used not only on costumes, but pillows, tableclothes, towels, bedclothes, and even on walls and furniture. One of the defining elements of Hungarian embroidery is its free-form strategy. Decorative designs can be fluid and although reflecting the consecutive generations, there is always enough leeway to interpret and reinterpret the motifs of both flowers and foliage that make up this clear and distinctive style of embroidery. Almost all regions of the country has its own distinctive style, colours, motifs and techniques. Most known of course the style of Kalocsa and Matyóland, but embroderies of Buzsák, Palóc region, Tura, Rábaköz and Sárköz are famous as well. The floral pattern around Kalocsa is the most popular floral folk pattern in Hungary. This style of floral pattern was developed by simple villagers the second half of the 19th century. Originally the needlework was only white and the embroidery patterns were merely made up by holes. The development of Kalocsa needlework was due to the appearance of printing at Kalocsa in 1860. The so-called “hole-embroidery” became very popular. The compositions are very simple and clearly arranged. The motifs are borrowed from nature: clusters of grapes, lilacs, lilies of the valley, roses, forget-me-nots, violets delighted the eyes. At the end of the 19th century, the art of Kalocsa embroidery went through creative innovations. The holes of the pattern designs were filled but there were also many artists who liked to combine the two needlework styles. As the artists got more and more creative, the treasury of motifs kept growing. The motifs of tulip, lily, paprika, corn in the ear appeared at that time. The artists embroidered clothes, tablecloths, towels, bedspreads, handkerchiefs, coats, shirts, blouses, aprons, but Kalocsa designs are also applied to wall decorations. In the old days those most richly and beautifully outworked dresses were used to in church or to the ball and Holidays, but by today they became parts of modern fashion alike. Elegance, quality, national identity and folk motifs as decoration live together in them.The Hungarian folk motifs have already made an impression on the international scene. The bright, embroidered patterns of Kalocsa flowers actually have been seen on the racing suits of Formula One drivers Lewis Hamilton and Jenson Button of the McLaren-Mercedes team, but on Nicole Kidman too. Folk art may have disappeared from Hungarians’ everyday life, but fashion designers believe they can bring it back to life with a new approach and today’s fashion is the best way to achieve this. And however, whatever the true origins of Hungarian embroidery, it is a fine, distinctive and liveable cultural heritage that will always be considered part of the Hungarian cultural framework which inevitably significantly adds to the history and present day decorative crafts of Europe.