#szociográfia

[nyuszimotor]

Szociográfia

[iwannapushthebutton]

kis magyar szociográfia

Food kiosk on Eötvös Way in front of the Normafa ski house, Budapest, 1974. From the Budapest Municipal Photography Company archive.

[myszekely]

2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. Szülőföld

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap. Egy ideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat. Bólintva fogadtam a dicséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, a dunántúli városokról. Amíg egyszer bűntudat nem lepett meg, orgazdának éreztem magam a vállamra hulló veregetések miatt – egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves koromig egyetlenegyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát vive, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált kikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, a higgadt bölcselet fellegvárait, a városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassa más, hasonlóképpen a nemesi kúriákat is, amelyek ámbitusán a házigazda Horatius hátlapjára jegyzi fel az évi robotot – a tájon, amelyről én beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város. Szellős volt az, üres, tágas, akár Lebédia.

A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a „szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.

Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De csak a házra emlékszem, a két szobácskára és köztük a földes konyhára. Udvara addig terjedt a háznak, ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott küszöbön legelső ízben átvergődtem, tétova lépteim elé rögtön a végtelen világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos, mindenütt oly egyforma képe: jobbra a kulcsár, a béresgazda, a kőműves, a bognár lakása, egy épülettömbben a kovács- és bognárműhellyel; balra három-négy oszlopban a hosszú cselédházak, évszázados fák közt a kastély és a tiszti lak, szemben egy empire stílusú nagy szekérszín, majd egy kis emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli falvak csöppentett mészfoltjaival.

A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikor vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről én tudom, hogy már évezrede tart. A pusztát mindnyájan átmeneti területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kis zsellértelket tudott szakítani, az már odavalósinak vallotta magát.

Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is.

Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja vagy a nagyapja lakhelye vagy sírhelye után csatlakozott valamelyik faluhoz. A puszta érzelmileg sehova sem tartozott, nem is tartozhatott. Az uradalom tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről évre, de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a cselédeket. Aki például az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó kegyben tudta magát, egy Tolna megyei pusztán éppúgy otthonos lehetett, akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszterházyaknak birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hol lakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakat szolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokon birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágású parádés kocsist, finom kezű miskárolót, sőt ajándékozgatták is, ami a cselédek szemében is kitüntetésszámba ment). Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak.

Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek – én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz – ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik –, ez az én vidékem. Hátam mögött, de csak karnyújtásnyira az édes Völgységgel, ahol „az ifjúság képét öltözve magára, ábrándozva bolyong” – bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, „hordva szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak”. Ha kenderföldjeink sárréti talajon terültek, óljaink, a ház mögötti dombon már a Völgységben feküdtek.

Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejér megyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vállalom az egészet. Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyével arra figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos okmányok szerint Sárszentlőrincen születtem.

Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványom adatai közt fedeztem fel. Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a csont rózsafüzér, amelyet kitüntetésként kaptam. Sárszentlőrincen világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam: a valóságban Felsőrácegrespusztán születtem. A puszta a környező távoli falvak közül az évek során hol egyikhez, hol másikhoz húz, máig se tudta eldönteni, melyiket szeresse legjobban. Újszülötteit így hol az egyiknek, hol a másiknak ajándékozza. Így történhetett meg, hogy például anyám, aki ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, amelyben én, pálfai születésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi vasútállomás a „szigeten” át, Vajta. Bevallom, örülök ennek a tarkaságnak, s boldog volnék, ha egykor e falvak az évszázadok óta tartó kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, amelyek ősindítéka tán még Ázsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a hét görög város Homéroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kajdacs, Bikács, Uzd-Borjád, Cece, Ozora, továbbá Kis- és Nagyszékely… Szilasbalhásnak már nem kell a szomszédba mennie.

Felsőrácegrest már a régi rómaiak is… de nem mondom el a történetét. A cselédek a puszta múltjáról csak mendemondákat tudnak. Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt, mintha csak a múlt század elején tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve a rácok. Maradt valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt. Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár uralkodott volna, Patkó Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi történelem. A puszta egyik távoli részén, az úgynevezett „büdös sarokban”, a Sió partján, a marhadeleltető Árpád-kori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket és tatárjárás korabeli aranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája, virágzó helység volt. Ma a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól védetten egy kedves, meleg kis tenyér, amelyből malac- és gyermeksivítás, ökörbőgés és a gazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a világba. Látni még az az utas sem láthatja, aki Simontornyáról Sárszentlőrincre menet közvetlen mellette, illetve fölötte evickél el a járási út homoktengerében, a magas gledicsiafák között. A pusztát kívülről sűrű lombkoszorú takarja szinte légmentesen, mint egy fazékfedő. Az országútról keskeny, meredek úton föl-fölszaladva pillantgattam szét a földön: hazámon, Európán. A magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagy messze a grófi fenyveserdő terült, előtte marhalegelő. Ahogy ott a réten lyukaikból az ürgék kidugták figyelő fejüket, sőt a merészebbek két lábra álltak, hogy messzebb lássanak, úgy neszeltem ki a biztos, meleg kis völgyből. Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva – így él emlékezetemben az az idő.

Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre. Tekintetem eljátszott a dombok és erdők mögül ki-kicsillogó tornyokkal; mint kedves játékokat forgattam képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, amelyeket egyenként felfedeztem. Nekem mindegyik más volt, mindegyik külön világ volt, külön mesekönyv, furcsa népekkel, szokásokkal és legendákkal; szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek néprajzra, hazám történelmére, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok egyébre, amiről a pusztai iskolában nem esett említés. Most, hogy visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, most látom, tulajdonképpen ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem.

Egy-egy világgá indult borjú keresése, amely néha két-három falun át vezetett, egy-egy távoli rokon névnapja, esküvője vagy temetése révén, apám mesterségbeli útjai alkalmával, akit néha a hatodik pusztára is elmenesztettek, de később már önálló csavargási ösztöntől is hajtva, részletről részletre valóban úgy megismertem a vidéket, olyan ütemben, mint saját testemet, saját tenyeremet. Megismertem? Mit ismertem meg akkor? Gyönyörű dombhajlatokat, egy tagban álló, beláthatatlan búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbe az ember, ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért, a párás folyók rekettyéseit és füzeseit és itt-ott egy-két falvat, amelyet kezdetben még óvatosan nagy körben kikerültem, akár a mezők vadjai, amelyekkel inkább érezem egy családba valónak magam, mint az emberekkel. De a dombok, erdők és buja folyóvölgyek ott maradtak kint a természetben, nem rögződtek belém, vagy ha éltek is bennem, még semmit sem mondtak. Akkor ismertem meg őket, amikor történeteket hallottam, s aztán olvastam róluk. Mint az előhívóba mártott fényképlemezek, úgy világosodtak, árnyalódtak és színeződtek lelkemben a tájak egy-egy elképesztő juhászhőstett, betyárlegenda vagy történelmi tény vérpezsdítő hatása alatt. Emlékszem, hogy kezdődött.

Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándor kereskedőtől. Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vér arcomba ömlött; föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig itt élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik Szentlőrincen… hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött… „1831. szept. 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlőrincen tanul az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osztályt…” Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakran megesett – nincs olyan isteni csoda, amely csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tette volna a falvat. Fölugrottam, s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óra múlva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfödeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon, elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz talpamat. Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. – Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt – könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, tán még Rácegresre is felment – mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták. Körülnéztem a zöldellő tájon; később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy később is járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírva nem fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után.

A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. A pusztáról kicammogó szomorú ökrösszekerekre, a redves vendégoldalakra, a ganéjos kerekekre, a zörgő csontú, tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket. Itt Borjádon írta „A négyökrös szeker”-et. Holdvilágos éjeim ízét, hangulatát ezzel örökre befolyásolta. Valahányszor feljön a hold, a 19. század derekán érzem magam, szénaszagot vélek szippantani, még télen is.

Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.

Itt írta „A magyar nemes”-t is, amely érzelmeimnek szintén egy életre irányt szabott, a fentinél sokkal veszedelmesebbet.

Attól fogva ahányszor átkocsiztunk Sárszentlőrincen és Borjádon, szorongás fogott el, hasonló a gyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a messziről integető jegenyék valami ünnepélyes hittevést vártak volna tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesdre menet, ahol anyám húga volt férjnél, természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az út fölött összeboruló fák susogásának költői békéjébe olvasmányaim csakhamar érdes hangokat és ízeket kevertek, acélcsattogást és párolgó vért. A Katica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy menet is, jövet is, csatatéren vándoroltunk át, hihetetlenül hosszú területén egy pusztító csatának, amely, mint tudjuk, inkább öldöklés volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölemben az elmaradhatatlan frissen sült ajándék kaláccsal, és a kerekek csattogása egy vad roham barbár zajait, kanyargó ritmusait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt is, és a vers nemcsak a történelmi eseményt érzékeltette, hanem a harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovak ágaskodását, a korszak pusztító kétségbeesését is.

A kölesdi harcon, a kölesdi harcon Hej, én is ott voltam, elejének vágtam! Elejének vágtam, közepét bontottam, Mint kaszás az füvet döntöttem, rontottam!

A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgétésének hangjai fülemben zsongtak; egyikről sem tudtam, fejemet, érzékszerveimet a verssorokból kiáradó hangok, ízek és látományok tartották fogva.

Csatafestő költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam. Tömör drámaisága, a szavak mögött lüktető vérszomj a bizonyíték, hogy sem ezt, sem a többi hasonlót, amint Babits költői ösztöne jól véli, nem írhatta Thaly Kálmán, aki a saját neve alatt rossz verselő volt.

Mikor Balogh Ádám a kardját emelte, Sándor László akkor dandárt reávitte. „Vedd fel fiam bátran németnek lövését, Ne mutasd szívednek semmi röttenését.”

Vagy akkor bennem támasztott ilyen hatást, aki mint minden gyermek, valami titkos bosszúvágyból, elnyomottsági érzésből anyám karjának dőlve harci lázban reszkettem? A zizegő nádasok mentén, a négy-öt órás úton minden alkalommal végigéltem az iszonyú összecsapást, egész addig a jelenetig, mely ma is véres ingoványt, fuldokló sebesülteket és üvöltésbe torzult arcokat láttat velem.

A Sió berkében lőn nagy sivalkodás, Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás,… Lovassa üldözte, gyalogja öldözte. Szegzárdig a mezőt vérivel öntözte.

A győzelem után a kuruc generálisok megdicsérték a fölkelt póri népet, amely főleg az ellenség kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök szavára az akkor még valóságosan puszta puszták fiai, mint veszett csikaszok törtek ki nádvityillóikból, rohantak valami titkos bosszúvágytól, elnyomottsági érzéstől sarkallva kaszáikkal és cséphadarókkal az ellenségre, amelyből a végén hírmondó sem maradt.

Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adták. 1848 októberében ennek a vidéknek a népe szorította csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. Ekkor Görgey dicsérte meg őket, pedig ő nem nagyon szívelte a néphadsereget. „A tőlem balra eső magaslatokat – írja emlékirataiban –, egészen le a Sióig már a múlt est óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának kétségkívül legtöbb érdeme van ezen hadjárat szerencsés eredményében.” De meg is feddi őket. A felkelők először is a horvátok fegyvereinek estek, hogy ki-ki „ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó puskára szert tegyen”. Perczel csak tizenkét ódon ágyút tudott megmenteni; az ágyúkat is elvitték volna. A szép nap emlékére? 1847-ig aki nekik, nem nemeseknek kardot, puskát vagy csak puskaport engedett át, 25 botot kapott.

A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus, városias Dunántúlon e vidék őrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a Balatonig az a keskeny csíkban terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindig keményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard, valahányszor a szabadság szele fújdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szabadon vért lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a megmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a hosszú nyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nem ismernék, itt nyújtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az egyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a másik szerint „magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki”.

De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nem kerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött, s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt; ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

[konyvekkozt]

ez a könyv... nehéz, de igen jó. de tényleg nehéz. nem is szeretnék sokat írni róla, mert leírhatatlan, annyira egyedi a hangulata és a fogalmazásmódja

közben pedig tényleg nagyon nehéz, mert nagyon közel jön a nyomor és a kirekesztettség, a reménytelenség. közben pedig nem "nyomorpornó", inkább egy nagyon szép szociográfia. de mondom, nehéz, mert hatszáz oldalnyi mély emberi történet

edzett vagyok, szociális munkásként abszolút nem zökkentett ki. de például mikor arról a télről olvastam, mikor a főszereplő és a többiek is majd' megfagytak, s ennek részleteit is megírja, akkor nagyon azt éreztem, hogy igen, ezt kellene olvastatni emberekkel, s rögtön nem lenne kérdés sok dolog. és hát ahogy a szereplők köpnek, az is nagyon tetszett. mert mindig valahogy nagyon nyomatékos időpontban és helyzetben köpnek

ajánlom a könyvet, de ha éppen minden szar, akkor nem annyira, mert abszolút nem azt az érzést adja, hogy "na, legalább látom, hogy ehhez képest nekem milyen jó dolgom van". és nem is egy könnyed nyáresti olvasmány

a borító pedig nagyon szép szerintem

[banatoshaziasszony]

Nyomtatott sajtó, szeretlek - a kulturális gyüttmentségről

Bánatos háziasszonynak azért jó lenni, mert ebben a létmódban az ember egy-egy félórára álomba bánkódhatja magát, főleg akkor, ha már vidéken is olyan forróság van délidőben, mint egy mikrohullámú sütőben. Álomba bánkódhatja magát, kócos, gőzcsapta kontyát kibontva piheghet félig alva, félig ébren (sosem tudni, kell-e bármi okból egyszer csak felpattannia), aztán a telefon megcsörren, ismeretlen szám; mire ráébred, hogy egy unott hangú közvéleménykutató zavarta meg félig-álmát, addigra már nincs képe belenyervogni a kagylóba semmi disznóságot, hát kérdezzen, mondja megadóan, és az újságolvasásra vonatkozó kérdések között rájön, hogy a nyomtatott sajtót olvasni nem, inkább írni szerette.

Ez persze nem teljesen igaz: az újságírói műfajokat újságolvasóként lehetett jól megtanulni (például a Szabad Föld bűnügyi riportjaiból a szociográfia, a krimi és a bulvár határait), de a történethez hozzátartozik, hogy az egyik leghíresebb magazint azóta nem olvassa, amióta egyáltalán olvasni tud, pedig nagyanyjának, anyjának is járt, és amikor erről kell beszélnie egy ismeretlen, rezignált, szürke hangú nővel, úgy érzi magát, mint aki gyüttment, igazi kulturális gyüttment, és a gyüttmentségben az a rossz, hogy általában egyedül vagy vele, mert a sok gyüttmentek végtelen hullámai már inkább konkvisztádorok. De jó lenne sok gyüttmentnek lenni, nem csak ilyen egy szál egynek, népi urbánusnak, haj! Amíg ide elér gondolatban, addigra a telefon másik oldalán már éppen az ímélcímét akarják, erre kedvesen elköszön, kérve, hogy töröljék a számát is az adatbázisból, amúgy is összekeverte válaszadás közben a kétféle életét, valamiképpen mindig más lesz, lovak között unikornis, unikornisok között rinocérosz, kicsién én, pesti parasztlány, de nem áll neki magyarázkodni, sosem áll neki magyarázkodni, abból még jó sose lett. (Na, nyergeljünk át E/1-re a modoros távolságtartásból.)

A nyomtatott sajtóban azt szerettem, hogy abban volt valami önazonos, valami odatartozás. Régebben a közösségeknek volt lapjuk, minden valamirevaló közösségnek volt lapja, most meg az orgánumok igyekeznek közönséget gyűjteni. Az online sajtó logikáját még mindig nem értem, hiába olvasom szorgalmasan, menthetetlenül nyomtatott sajtós, hetilapos ember maradok. (?) (.) [jaj, erről az előző három karakterről eszembe jutott Csucsa német neve, és majdnem felröhögtem, rosszgyerek, frusztrált háziasszony.]

Nem is tudom jól megfogalmazni, hogy mit jelent nyomtatott sajtósnak lenni. Például azt, hogy önkéntelenül megcserélem a tagmondatok sorrendjét, lásd (pontosabban: képzeld el) előző mondat. Hogy a világos, érthető, precíz fogalmazás mindennél fontosabb. Nincs lötyögés, se hosszabb, se rövidebb nem lehet a szöveg, mint amennyi hely van. Nyomtatásban van valamiféle könyörtelen anyagszerűsége a szövegnek, vagy jó, vagy nem jó, vagy bölcsesség, vagy hülyeség, nem lehet maszatolni. De nehéz a szavak valóságot szűkítő, tágító, színező, nyújtó embereinek megszokni ezt a másféle logikát! (Jó, nem mindenkinek, de nekem az volt.)

Mindezzel együtt - vagy talán pont ezért - szerettem lapot csinálni. Volt címlapja, hátlapja, eleje, vége, kerete, igyekeztük kitalálni, mit olvasnánk szívesen, ha olvasók lehetnénk, mindenki rakott bele erőt, de annyira együtt és annyira egyek voltunk, hogy a nyomdából kifele már nem lehetett megmondani, melyik részlet kinek a keze munkája, ötlete, szíve-lelke - külön angyala lett közös erőfeszítéseinknek, jaj, de szerettem ezt, de nagyon. Nem bírom megszokni az online újságírás sokszor hiszteroid, énközpontú logikáját [jaj, ezek a sportriporterek, már megint, azt mondja a srác, hogy az osztrákok hegyezik már a telefonjukat, hát hogyan lehet a telefont hegyezni, emberek?! Lesz egy poszt a képzavarokról, eskü, hát miért csodálkozom, hogy az emberek ilyeneket írnak, ha a tévés újságírókból kiapadhatatlanul dőlnek az ilyenek s efélék? S minek nézek posztírás közben focimeccset?].

Jaj, az a hívás félálomban. Ha tudná az a nő, mit tett velem. Mint a nagyanyám rekamiéjában a köteg ludas matyikat, a szívemben őrizlek, nyomtatott sajtó. Nekem belőled már csak a szerkesztés maradt, de milyen jó, hogy maradt, talpalatnyi föld, falubelinek.

[catleen9]

Philip Pullman: Roger titka

Philip Pullman: Roger titka

Könyvmolyként nehéz lenne kiemelni egy konkrét írót, akire rá tudnám nyomni a „kedvenc” bélyeget. Azonban a kedveltek között tényleg van pár egészen kiemelkedő, mint például Darren Shan, Philip Pullman vagy éppen Neil Gaiman. Nos Philip Pullman egy rövidebb ifjúsági könyvét választottam következő témámnak. Ez a kötet nem más, mint a Roger titka, ami egy igen különleges mese és szívembe zártam.

(m…

[watchaholics]

Philip Pullman: Roger titka

Philip Pullman: Roger titka

Könyvmolyként nehéz lenne kiemelni egy konkrét írót, akire rá tudnám nyomni a „kedvenc” bélyeget. Azonban a kedveltek között tényleg van pár egészen kiemelkedő, mint például Darren Shan, Philip Pullman vagy éppen Neil Gaiman. Nos Philip Pullman egy rövidebb ifjúsági könyvét választottam következő témámnak. Ez a kötet nem más, mint a Roger titka, ami egy igen különleges mese és szívembe zártam.

(m…

[cunctatormax]

Hát ez műfajilag az ún. szociográfia. Tartalmilag meg a lehervasztó valóság.

Úgy volt, hogy

beugrottam trógernek egy fél délutánra, adományokat vittünk egy faluba, az utolsó fától még két órai lovaglás, markolható szegénység, a papon kívül mindenki cigány. Egy ilyen túrát kellen tennie mindenkinek, aki ... Hát a faszt. Mindenkinek. Nem is csak amit láttam, hanem a sztorik a papról, ahogy sok éven át saját ismeretségeit felhasználva, német egyházmegyék támogatásával épített közösséget és közösségi házat, némi trükkel felnevelt 5 kidobott gyereket, ösztöndíjprogramot hozott létre és juttatott felsőoktatásba az abszolút nulláról indul�� cigányokat, akik aztán most a faluban óvónőként, dadusként terelgetik a szaporulatot. Cigányokról, akik már cigányul nem tanítják meg a gyerekiket, mert nem akarják, hogy ebből bármi hátrányuk származzon. A közösségi ház, ahol drogos, alkesz szülők gyerekei töltik a délutánt hogy kész legyen a házi, van internet, az iskolaházban felnőtt fiatalok, akik terelgetik a kicsiket hogy ha bármennyi esély van rá, ne a szüleik sorsára jussanak. Ótvar vályogházak és X5-ös BMW, a Bitlisz kocsma, alatta csajé&more (így ahogy írom), meg a szocmunkás, aki kb éhbérért, lelkesedésből tolja a kb lehetetlen feladatot. És még nem a legszegényebb falu, nyáron van napszám (nyilván se bejelentés, se nyugdíj, se tb, semmi), télen meg közmunka. Emberek, akik csak a kórházat látták Pécsből, a legközelebbi kisvárosból is csak a diszkontokat ismerik, Budapest meg mi. Tanulság nincs.

[korankelo]

Kis magyar szociográfia

A gimnáziumi osztályomból a csinos lányok jelentős része 20 év után külföldön él, külföldi férjjel. A magyar fiúk itthon maradtak és leginkább túl vannak már az első váláson. Mi a tanulság??

[nyuszimotor]

Egy kis szociográfia a valóságról

[bufeszakos-blog]

Szociográfia

Aki a legtöbb virágot kapta nőnapon a munkahelyén, biztos azt akarják, a legtöbben megdugni.

[myszekely]

TÖNKREVADÁSZOTT TARTOMÁNY

Szomorú század volt a tizenhetedik szerte Európában. Szomorú század volt az is. Szenvedett az egész kontinens szinte feszt. A német föld közepén elterülő Hessen-Cassel népének azonban e korban, ha lehet, még a többinél is több jutott ki.

Ez a Hessen-Cassel kicsiny (9581 négyzetkilométeres) német fejedelemség volt, egy a több száz közül.

Bölcs, más néven negyedik Vilmos alapította a tizenhatodik század derekán. Ez a Bölcs Vilmos még arról is nevezetes, hogy az ő unokájának, V. Vilmosnak Ez a Bölcs Vilmos még arról is nevezetes, hogy az ő unokájának, V. Vilmosnak (1624-1637) legifjabb testvérétől, bizonyos Ernőtől ered a hessen-rheinfelsi ág, amely később a rotenburgi és wanfriedi ágra oszlott. Nos, ez utóbbi famíliából választott - nagyon helyesen asszonyt magának II. Rákóczi Ferenc.

Az ekkor már vagy ezredéve a hesseni tájon élő, az ezerötszázas években protestáns északon Luthert, délen Kálvint követő hitre tért népnek előbb a harmincéves háború (1627-1647) borzalmait kellett átvészelnie; majd az egymást menetrend szerint és sűrűn követő öldöklések kapcsán erre bóklászó francia, porosz, és ki tudja még, miféle fejedelmi, zsoldos, hivatásos vagy műkedvelő, de egyként gyülevész, rabló és gyilkoló hadak szakadatlan és szisztematikuspusztítása következett.

A tizenhetedik századi Hessena hordák országútja volt.

Ehhez jöttek aztán a felvilágosult abszolutizmus áldásai, a mértéktelen adók, a kötelező ajándékok, az akkoriban illően túlméretezett hadsereg költségei, az igencsak kényelmetlen katonai beszál-lásolás, és mindennek tetejébe, és mindenekelőtt: a Parforcejagd, a hajtóvadászat.

Hessennek 1688 és 1739 között bizonyos Ernő Lajos volt a fejedelme. Ez az Ernő (vagy Lajos) oly szenvedélyesen rajongott ezért az amúgy nyilván valóban szép szabadtéri sportért, hogy pár röpke év alatt szabályosan és szó szerint tönkrevadászta a birodalmát.

A napi két hajtóvadászat nem csupán a hajtóknak hajtott parasztok ezreit vonta el a földtől, hanem évről évre maradéktalanul elpusztította a vetést. Az iparkodástól erővel elzavart parasztokat az még kevéssé zavarta, hogy a kapatos hesseni urak hatalmas pusztítást végeztek saját értékes hajtókutyáik között, de az már több mint bosszantó volt, hogy az úri vadászok nemegyszer őket, a parasztokat ejtegették el.

Meglehet, hogy voltak a fejedelmi hóbortnak pozitív következményei is, mint néhány csinos vadászkastély, vagy a vadászatok közötti idő töltését színesíteni hivatott darmstadti színház, de az összeredmény tragikus volt.

Hogy a fejedelmi vadászatok mekkora bajjal jártak, azt mindennél jobban jelzi, hogy be kellett szüntetni azokat. Ernő Lajos - történelmi unikumként - 1718-ban felhagyott szenvedélyével.

De akkor már késő volt.

Ahogyan az lenni szokott, a bajok kiküszöbölése újabb bajok sorozatát idézte elő.

Mindenekelőtt: ahogy elhallgattak a vadászfegyverek, Hessenben tüstént elszaporodott a vad.

Szegény német parasztok földjét, friss vetését hercegi paripák és vadászkopók után most szarvasok, őzek, vaddisznók és bölények ezrei taposták szét. Ráadásul a határt és a falvakat hihetetlen mértékben lepték el az egerek, föléve minden maradék takarmányt, magot. A rágcsálók beleették magukat a szegényes lakokba, megrágták a ruhát, a bútort, a házfalat, a födémet, még a kisdedeket is. Azt már mondani sem kell, hogy évente menetrendszerűen végigdübörgött a tájon a dögvész, néhány hesseni falu és kisváros minden évben maradéktalanul lett a lángok martaléka, a tűztől megmenekült telepü- léseket rendesen a vízár vitte el, 1709 telén pedig oly hihetetlen harmincfokos fagyot jegyeztek, hogy a szobákba menekített maradék malacok, marhák gazdáikkal együtt dermedtek ezrével halálra.

És amit már a bajokba őrült képzelet látomásának hinnénk, az is való volt: ugyanekkor Hitchcock előtt kétszáz évvel - egy titokzatos madárfaj is ellepte Hessen egét és földjét, és lezabált mindent, mi még megmaradt.

Ez már a jámbor hesseni népnek is sok volt.

Hozzá kell tenni azt is, hogy a hesseniek nem csupán anyagi boldogulásra szomjúhoztak nagyon, de némi szabadságra is. Ernő Lajos fejedelem az akut vadászszenvedélyből kigyógyult ugyan, de aztán másik baj kerítette hatalmába: a mindenáron való segíteni vágyás.

Ezért aztán nemcsak bankokat alapított, nemcsak különféle privilégiumokat adományozott, hanem aprólékos rendeletekkel próbált birodalmában szabályozni mindent a világon: a gyümölcsfaoltástól a féregirtásig, a kapanyélmérettől a méhtípus-rangsorolásig.

Ettől teljesedett aztán abszolút tökélyre a hesseni káosz.

Az 1700-as évek elején megindult a nép.

Az első csoport 1709-ben a Karolina-szigetek felé vette útját, de a következő, még mindig kisebb és szervezetlenebb kontingens már kelet felé menetelt.

Aztán az európai és magyarországi háborúk elültével szervezetten, ezrével, tízezrével kerekedtek föl a telepesek.

Alighanem hosszú időre utoljára fordult ez elő: a Kelet csábítóbb volt a barbarizmusba hanyatlott Nyugatnál.

Az akkori Hessennél még Magyarország is jobbnak ígérkezett.

És - legalább két évszázadra - jobbnak is bizonyult.

[szantograf]

Szociofotó pályázat

A Magyarország Felfedezése Alapítvány pályázatot hirdet a szociofotó és szociográfia hagyományait ötvöző, a mai magyar (határon innen és túl) társadalom, illetve a magyarsággal együtt élő társadalmak fontos csoportjait és jelenségeit bemutató fotósorozatok készítésére.

[myszekely]

1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő koromig.

Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal, és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek. A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött, ki s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egypár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk) sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.

Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak, és közöttük utcák meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni, s amelyekre még napok múlva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egy vonalba raktak, s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S mivel ez a falu épp német falu volt, a Tolna megyei Varsád (ahova szüleim németszó-tanulásra adtak cserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy mindez német találmány, ők hozták be hozzánk, amiben, mint tudjuk, nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abban bizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség ébresztett bennem, de amelybe ezenkívül még más riadozó csodálkozás is vegyült.

Említettem, hogy otthon csak a kastély volt bekerítve, itt még csak azt teszem hozzá, amint az imént a dolog természetessége és magától értetődése miatt feledtem ki, hogy a kerítés közelében a puszta lakóinak lárma és ének, s nem tudom, milyen ősi rendelkezés értelmében, a dohányzás élvezete nélkül kellett elhaladniok. E rendelkezések persze főleg az ifjúság állandó fegyelmezésével és gyakori fenyítésével maradtak tiszteletben. Gyermeki lelkem a kerítés fogalmának e járulékaihoz még a kutyát is társította. Kutyát ugyanis a cselédeknek csak különös engedéllyel és indokkal volt szabad tartaniok, egyrészt azért, hogy kárt ne tegyenek az uradalomnak már elképzelni sem tudom, milyen értékeiben, mióta az őzek nem merészkednek a puszta közelébe, másrészt pedig azért, hogy a kastélyban nyüzsgő fajtisztákat lealacsonyító viszonyra ne csábítsák. Érthető, hogy ott a faluban, a szigorúan bekerített és ráadásul még vicsorgó ebek őrizte házak láttán az a képzelmem támadt, hogy azokban mindmegannyi gróf, büszke és megközelíthetetlen, tréfát nem ismerő rátarti uraság lakik, amiben, mint később kiderült, szintén igazam volt.

A puszták népét, homályos, finnyás ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem, s szerettem volna közte élni; szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogó eszménye van saját magáról, s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam, s egyre több eleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban és Franciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmas volt és megalázó.

A külföldiek, akik jártak Magyarországon, s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön vigyázzba meredőt s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs híján a kétszínűségnek sem… Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóban közmondásszerű vendéglátását élvezték, s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A magyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerem bajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert.

A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely az általános hit szerint fajtánk sajátja, s mely különben nemcsak a világ minden dzsentrijében van meg, hanem megvan a világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosainkban is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszönhették, hogy sem a húnokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak, és szolgálhattak a hunok után itt, hol az avaroknak, hol a frankoknak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült, és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és a meghódítottak között törvényszerű.

Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát, s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egyfajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható, s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetést hozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságról is, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát vagy atyai tanácsát, és azt fogják követni, ahogy a múltban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nem volnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendő engedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik.

Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azon nyomban magukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről, rögtön igazat adtak neki, s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz. Bármennyire fájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni, mert tudom, hogy a birtokos grófi család többszöri helycseréje után mért éppen ez maradt rám a 17. századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát a budapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religió-é három századdal tovább marad érvényben, ami az öröklét szempontjából igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon, melyeket ismerőseim ma mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is sémita jeleket vélek felfedezni, lelkemről, mármint a pszichéről nem is beszélve.

Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnő szimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen, hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellett bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy mikor „ártsa magát az urak dolgába”, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnően működik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon kívül más oka is van. Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai lakosság élelmezési, ruházkodási viszonyait városi ember egyszerűen elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezer holdas darabokban. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy a képviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz emlílést a képviselőházban, a következő választáskor nemigen kerül oda vissza?

A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mint jellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nemegyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mint méltóságos urat emlegették. Ma is őrz��m egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel, s akit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt a felháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a gróf irányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletbentartásával. „Most derült ki – mondja az egyik bekezdés –, hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovó tekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, a grófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóval emlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogy a legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laci méltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnanjötteket vagy felkapaszkodottakat gúny fogadja. Környékünkön, a század elején, jó egypár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltözködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az a pillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket, aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtak nekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől szembe éppoly dadogó hódolattal beszéltek velük, akár a régiekkel.

A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége, tanulóképessége révén rövidesen elég magas állású bíró. Kamaszkaromban tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja, saját édestestvérei, különben keménytorkú „parancsolók”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte, és úgy is viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketten szokott enni, és úgy is társalgott. Csak később jutott eszembe, s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.

Az apróbb hatalmasságok lépcsőzetes tisztelését és a tekintélynek ezt a visszahatását még közvetlenebbül is tapasztaltam. Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe. Akik kiemelkedtek belőle, szinte szemem előtt emelkedtek ki; vagy ha már magasabb polcon voltak is, új lényükön még rajta csillogott a régi környezet egy-két vízcseppje. A családban három generációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az elérhető legmagasabb réteg is képviselve van. A többség persze ma is kétkezi szegény ember, zsellér, urasági alkalmazott, de akad köztük már kocsmáros, gépkocsivezető, tanító, sőt orvosnövendék is. Valóságos eleven létra, amelyen ma is kényelmesen sétálhatok föl és alá, ha a társadalom rétegeződését akarom tanulmányozni. A legtöbbre egyik nagybátyám vitte, az egyik ottani vármegye főjegyzője lett. Ő volt nálunk a család esze, mindnyájunk büszkesége, akit a magunkszőrűek közt úton-útfélen emlegettünk; ő volt a hatalmas pártfogó, akibe ügyes-bajos dolgainkkal mindnyájan kapaszkodtunk. Emelkedését ugyancsak rendkívüli tehetségén kívül annak köszönhette, hogy a „nép fia” volt. Választáskor a polgárok lelkesen adták szavazatukat a hajdani mezítlábas fiúra, s aztán elbűvölten pillantgattak föl rá; tudták, hogy az urak is kedvelik, megállta köztük a helyét.

Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza széles folyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott, vörös téglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplő kalapot, süveget, báránybőr kucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam, s első csodálkozásomban majd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett, lekapta a fejfödőjét, s fogas után nem is vizsgálódva (holott a parasztházakban mindenütt van fogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre.

„Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” – felelt meg később kérdezősködésemre az egyik segédjegyző. „Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg, hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárok izgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciáló hatalmasság viszont hányingert kapott.

Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, idős cselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva és hebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmük egyszerre reám is átragadt.

Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyára jószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőre tekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót. Valami homályos temetkezési költségről beszéltek, amelyet ők fizettek ki, s amelyet szerettek volna a községtől visszakapni, mert a halottat vagy halottakat tulajdonképpen a községnek kellett volna eltemettetnie.

Nem kapták meg, s erről igen tömör, igen erélyes mondatokban értesültek. Mentek is azonnal kifelé, gyorsan, szerényen, illedelmes köszönések közben. Az ajtóban ismertem fel közöttük egyik közeli rokonunkat, apám egyik unokatesvérét, aki a többieknél még mélyebbet, még alázatosabbat hajolt nagybátyám felé. Oly zavart voltam, oly kínosan éreztem magam, hogy jómagam is szerettem volna minél előbb kívül lenni. Megkaptam a szokásos egy koronát, kezet csókoltam, és iszkoltam kifelé. Zavaromban a pénzt a következő mellékutcáig elvesztettem. Meglehet, hogy akaratlanul eldobtam; utólag büszke volnék rá, bár akkor órák hosszat forgattam utána valamennyi zsebemet, majd sírásra fakadva nagy kapzsiságomban.

Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal? Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben olyan törvényszerűen lelöki magáról, és elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihal alakját a béka. Ez a fejlődés útja, és nincs más út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni.

Magam is átmentem e kínos metamorfózis szakaszain, s csak a hatodik-hetedik forduló után váltam annyira emberré, hogy vállalni mertem a pusztát, újra lélegezni próbáltam benne, eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásán egy kicsit ünnepélyesen és homályos magyarázatok keretében ujjamra húzott. A természetben csak ugrások vannak, s így természetesen a visszahasonulás sem ment túlzások nélkül. A bordeaux-i néger kikötőmunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti-óceán partjára, lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra. Amíg a kénytelen-kelletlen hazatérések után, amelyek alatt nemcsak az istállók, cselédviskók környékét, hanem a pusztán még a naplementét is sivárnak éreztem, üresebbnek, mint másutt, végre lelkemet is visszavihettem. Amíg, mentesen a parasztrajongástól, sőt a nagy megtérők otthonrajongásától is, széttekintettem a tájon. Tárgyilagosan vettem szemügyre. Hasonlóan az idegenként megszólított öreg béresekhez, akik bizalmasan hunyorgatva hallgatják a beszédet, s egyszerre gyerekkori Pali bácsikká és Mihály bácsikká lepleződnek le, a völgyek és dombok jobban ismertek engem, mint én azokat. Gyanakvóvá tesz, ha valaki túl sokat beszél a „gyökereiről”, főleg mielőtt gyümölcseit mutatná. A tavasszal megtérő gólyák, amelyek világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, amíg végre leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, így vizsgáltam gyermekkorom ágyát – magától kell kiderülnie, hogy mivégre.

[myszekely]

MENEKÜLÉS

- Valami Szauder...

Ezt hallotta, amikor lábával kirúgta a vizesblokk ajtaját, és két karjával átölelve kezdte feleségét támogatni az ágy felé.

Csend volt a kórteremben, csend lett hirtelen, tudta, mindenki őket figyeli, és tudta, rutinból tudta már, miféle kérdésre volt válasz ez a valami Szauder. Egyik beteg szánakozva mondta: milyen fiatal asszony, istenem, hány éves? Mire a másik, a régebbi: nincsen még negyven szegény. Istenem, mondhatta az első, szegényke, istenem, hogy hívják?

Aznap, azon a szombaton reggel kilencre ért fel.

Mindennap kilencre ért fel egyébként. Csak vasárnap nem. Akkor este kilencre ért be leginkább.

Most a folyosón végigmenve beköszönt a nővérszobába, mint mindig, megnézte, ki van benn, mi újság, ki hogy s mint van aznap.

Aztán ment a folyosó, végén lévő kórterem felé. Rögtön az ajtóval szemben állt a felesége ágya.

Vera félig keresztben feküdt. Görcsösen kitámasztotta magát a fémkeretre, amit az ágy szélére kellett erősíteni; mert az első éjszakákon még nekinekiindult és hatalmasakat esett. De akkor már nem indult volna neki. Tágra nyílt fekete szemével mereven nézte őt. Kezében egy rongyos újságlapot gyürkészett, amelyen valami reklámfotón egy fekete macska volt.

Gold Jenő gondosan, kimérten, szertartásosan leengedte a keretet, s leült az ágy szélére.

- Mi van? kérdezte.

- Semmi.

A szatyorból kipakolta a két, sárga dobozos tonikot, a gyümölcsrizst, a banánt, a tiszta hálóingeket. A szennyest kivette a szekrény alsó polcáról, ahová anyósa gyűrte, és a felsőre betette a két tisztát. A harmadikat elöl hagyta az ágyon.

- Előbb eszel, vagy inkább előbb fürödjünk?

- Ahogy akarod.

- Akkor kapsz egy falatot, aztán fürdünk, és utána eszel rendesen. Vera olyan képet vágott, ami azt jelentette: mindegy ez őneki.

A falat után kimentek, lassan csoszogva, egymást ölelve a vizesblokkba. Még háromszor tudnak majd kimenni így, lábon, aztán még néhányszor a kocsival. A kórteremben csend honolt, amíg ők vonultak. Egy öregasszony, Katika, sírt a sarokban. Itt egyszerű szentként tisztelték Gold Jenőt, aki naponta jött. A betegek többségét nem látogatta senki napokig, hetekig.

A vécében nekitámasztotta Jenő asszonyát a falnak, felhúzta a hálóinget, leguggolt, letolta a neccbugyit a pelenkával együtt. Mivel ez kétkezes munka volt, közben a homlokával, feje tetejével Vera hasához szorította a hálóinget. Aztán átölelte, és letette a vécére szépen. Vera félredűlt kicsit, egyik kezével tartotta tehát, de közben elfordult, és nézett a vécé ablakából kifelé. Szép fák voltak, főleg fenyők; madarak, verebek, gerlék, rigók és varjak, és persze macskák, kórházi macskák odalenn. Gold Jenő betéve tudta már ezt a látást, belevésődött talán örökre ebből az ablakból a fa, a madár, a macska.

Aztán zuhanyoztak, mosdatott talptól tetőig, közben véletlenül megütötte Vera orrát. Az asszony följajdult, ő átölelt, hozzásimult, Vera lihegett, remegett.

Letette aztán a székre, gyorsan törölt, nehogy megfázás legyen, Vera mondta most is, mint mindig:

- Jaj, de fázom.

Föladta a hálóinget.

- Jaj, de fázom.

Fölállította, alágyűrte a radiátorra készített pelenkát, azt fejével tartotta megint, amíg ráhúzta a neccet.

- Kérem a pöttyöt! mondta Vera ekkor, és Jenő odatartotta képén a pöttyöt engedelmesen. Az volt Veráé.

Indultak befele, s mikor Jenő kirúgta az ajtót mindkét keze Verával lévén teli , akkor ütötte meg ez a fülét:

- Valami Szauder.

Eljutottak az ágyig nagy nehezen, s ott tette Jenő, amit tennie kellett, és amit tett akkor hat éve már: etetett, itatott, beszélt, pakolt, nővérekkel, orvosokkal diskurált. Aztán elköszönt, és ment a lépcsőn, a lépcsőházon, a kerten, újabb lépcsőkön és az osztályokat összekötő végeláthatatlan, százéves fedett folyosókon ment lefelé.

A főkijáratnál beszállt a kocsiba.

Két óra múlva kiszállt, megérkezett falura.

Kinyitogatott, rendezkedett, kipakolt, aztán bement az ő szobájába kicsit, ami az úgynevezett tisztaszoba volt egykoron, és amit időközben szépen berendezett. Leült az asztalához, mert már asztala is volt itt, leült, és nézett ablakán kifele.

Az ablakból az utcára látott, a falu főutcájára, ahogy itt mondták: a kövesútra, amelyből épp ablaka előtt három földút is ágazott a dombra fölfelé.

Balra, az ablakával szemben, a kövesút túloldalán tekintélyes épület magasodott. Arról már tudta, hogy varrodaként szolgál. Jobbra viszont egy furcsa, lakatlan és meglehetősen romos parasztházra esett tekintete. A ház homlokzatán is volt egy ajtó a két obligát ablak között. Az ajtóhoz két oldalról lépcső vezetett fölfelé.

A furcsa házra jó volt néznie Gold Jenőnek.

Nézett is rá hosszasan, és arra gondolt, hogy ő most már évekig, évtizedekig talán ezt a házat látja majd minden percben, órában, amikor az ő asztalánál ül és dolgozik. Ez a ház lesz neki a menekülés háza. A kipihenésé. Az erőgyűjtésé.

Délután útra kélt, átment szomszédjához, Lizi nénihez, akivel első perctől értették egymást.

Lizi néni aztán visszakísérte őt egy surcnyi tojással. Jenő kezében pléhveder volt, teli krumplival. Megálltak a kapu előtt, még diskuráltak. Gold Jenő mohón kérdezett, úgy tervezte, hogy ő utána majd a faluról fog írni, a faluról, ahol nincsen senkihez, semmihez sem köze. Gyógyírként ír majd a faluról, csak a faluról, ahová a véletlen vetette. Kérdezett hát jó riporterként már akkor is.

- Mi volt az a ház, Lizi néni? mutatott rá a varrodára.

- Az? Polgári olvasókör, édes kisszívem.

Gold Jenő elmeséltette magának, hogy mit csináltak a polgárok az ő olvasókörükben, amikor még volt ez is, és az is. Majd rámutatott a másik házra, a furcsa parasztházra, amire az ő ablaka nézett, hogy az mi volt.

- Az lakóház, édes kisszívem. Meg bolt. Néha volt benne bolt is, édes kisszívem.

- Bolt? Milyen bolt?

- Hát ilyen vegyes. Áfész-bolt. Azelőtt meg maszek. De az nagyon régen volt. Még a háború előtt. Egy zsidó próbált itt boldogulni, édes kisszívem.

- Éltek itt zsidók?

- Nemigen, édes kisszívem. A németek megcsinálták a kereskedést is maguk. Itt nem élt meg zsidó. Csak ez próbálkozott itt valamikor a harmincas években, épp abban a házban, édes kisszívem. Ő vágta azt az ajtót. Gyerekkoromban még nem volt ajtó ottan, édes kisszívem. De aztán egy év múlva elment ő is innen. Pincehelyi volt, azt hiszem, édes kisszívem.

- Igen? És hogy hívták?

- Nem emlékszem már rá pontosan, talán valami... valami... Aztán ezt mondta persze:

- Valami Szauder, édes kisszívem.