#Sárga

[calochortus]

Bairro da Ribeira And Douro River in Porto by Nagy István

[viragfold]

C'est beau le jaune!

[szintetikuskekekko]

[supermauswithagun]

off season

[fuvesz]

Pénteki Kerti Napló #13

A hálószövés nagymesterei mindig is együtt járt a kertészkedéssel, én pedig különösképpen szeretem a nyolclábúakat. Több fajuk is megtalálható nálunk, a viráglakó karolópóktól egészen a gyönyörű mintás koronás keresztespókig (aminek egyik egyedét az istennek se tudom normálisan lefényképezni, mert mindig elbújik).

Közülük az egyik legfotógénebb alkat a darázspók, aminek nőstény egyedei ilyen szép nagyra és csíkosra fejlődnek kisfőleg a hímegyedek felzabálása után). Nem vörös listás faj, de mi azért sem bántjuk őket, mert a kert ökoszisztémájához hozzájárnak és segítik azt fenntartani.

A pókhálója is különleges, mert eddig minden találkozásunknál ilyen cikkcakk varrásra emlékesztető "csík" volt középen.

Szeretem őket és nagyon örülnék, ha többen is pozitívabban állnának hozzájuk, mert a névrokonuknál, a darazsaknál sokkal kedvesebb faj.

[mambo68]

REX 7619.

[eltiron2]

[calochortus]

Sequence by Nagy István

[tartsdmegazaprot]

idei, itteni, itthoni

[csoori]

—Csoóri Sándor, “Sárga madárra vadászok”

[supermauswithagun]

arra van

[nubesetanimus]

Ma sikerült egyedül tüzet gyújtani és meggrillezni a kis kolbikat :)

[dioskailacs]

rookie numbers, rám 6 éves korom morális gödörként néztek ezért. na de voltam nemrég otthon és rájöttem egy s másra így, hogy egyedül én tartózkodtam a családi fészekben.

első gondolatom az volt, hogy félni fogok egyedül abban a házban. mindig is utáltam sötétedés után egyedül lenni otthon és most három éjszakát kellett eltöltenem ott, mert a szüleim elutaztak és mozg��skorlátozott nagyanyám a szomszédban nem tudja locsolni a baszomnagy kertet meg hát neki is jól esik az ápolónő Marika mellett valami családtagot is látni, meg amúgy is az utóbbi időben nagyon sokat segítettek nekem anyáék, szóval egyértelműen mentem hogy visszasegítsek.

első megfigyelésem: a házban a legrosszabb érzést sötéten az öcsém szobája, az én régi szobám adta (meg obviously a pince, de az mindig) MEG AZ UDVAR. ez az udvar baszki én nem tudom de gyerekkorom óta mindig utáltam sötétedés után lent lenni és vissza a házhoz állandóan hátrafordulgatva szedtem a lábam mert olyan érzésem volt mintha követnének. mindez persze teljesen megalapozatlan de az, hogy még 32 évesen is ugyanez az unease dolgozik bennem, csak jelent valamit (még nem tudom hogy mit).

napközben egyébként full elvoltam. kihasználva hogy kertes ház, beizzítottam anyámék hatalmas hangszóróját és üvöltve énekeltem mindent amihez kedvem támadt - ezt bp-n a társasházban még kurvafasza szigeteléssel is csak jóval kisebb hangerővel merem megtenni - de amire rájöttem, és itt a lényeg, itt kanyarodunk rá az oridzsi posztra, hogy mindig, mikor melón kívül csináltam valamit, azt vártam, hogy mikor nyitja rám az ajtót anyám vagy nagyanyám vagy bárki. folyamatos riadókészültségben voltam, hogy amint lépteket hallok a lépcsőn (nem fogok), eldobjam azt a bármit is amit csinálok és gyorsan visszaswitcheljek valami "produktív" tevékenységre, mint a munka, főzés, mosogatás, akármi.

merhogy teccik tudni felnőtt korban diagnosztizált bpd-éknél az volt a normális, hogy bárki bármikor rád törheti az ajtót kopogás meg egyéb engedélykérés nélkül. nagyanyám amíg fel tudott jönni a lépcsőn, reggel 6tól kezdve ÓRÁNKÉNT jött fel, hogy ránk nézzen, 7től már nem tudta türtőztetni magát és nekiállt mosogatni meg rendet rakni a mi házunkban, ezzel anyámban elültetve azt az érzést, hogy ő egy semmirekellő felnőtt aki nem tudja kézben tartani a háztartását, engem meg az öcsémet meg felébresztve. anyám semmivel sem volt különb persze, csak ő nem baszta ki meg be a bejárati ajtót, merhogy már eleve bent volt a házban. soha egyetlen felnőtt sem kopogott mielőtt benyitott volna a szobámba, anyám rendszeresen átnézte a füzeteimet, táskáimat, és ha nem azt csináltam, amit szerinte kellett volna csinálnom, akkor hatalmas mártírhalálok következtek. és amikor végre egyedül maradtam a házban, még mindig ott volt nagyanyám aki óránként csekkolta hogy mit csinál ez a lusta disznó és miért nem lett belőle még mindig roomba vagy teregetőgép vagy bármi hasznos dolog.

és ahogy pár napig üvöltettem a zenét és táncoltam és nem pakoltam el az ágyneműmet a kanapéról napközben😱 és régi ruhákat túrtam elő zsákokból felpróbálni és a kanapén fekve dolgoztam és egymás után követtem el az őseim által lefektetett helyes életmód elleni bűntetteket jöttem rá, hogy így tanultam én meg elsunnyogni mindent ami könnyelmű léhaságnak minősülhet a számonkérő tekintélyszemélyek szemében. így ültettem el magamban a szégyent olyan dolgokkal kapcsolatban, amik nem szolgálják a legfőbb istent: a haszont.

minden ötödik percben összeugrott a gyomrom és hirtelen rám tört, hogy össze kéne pakolni mert mi lesz ha valaki mindjárt hazaér/feljön/rám nyit és aztán emlékeztettem magam, hogy ezek nem fognak most megtörténni. nagyanyámhoz akkor mentem le, amikor nekem volt időm, on my own terms, és sokkal jobb volt. és érdekes módon így is elvégeztem a munkámat, főztem és el is pakoltam egy idő után. nem azért, mert féltem hogy mi lesz ha nem, hanem azért mert én akartam.

kedvenc interakcióm nagyanyámmal kb tíz éve történt egy nyáron, mikor otthon voltam és a szüleim elutaztak és az enyém volt az egész ház. akkor gecire élveztem, emlékszem. hajnalig ébren voltam, a konyhában sarkig tárt ablak mellett írtam és dohányoztam és csak úgy in general kurva jól éreztem magam. aztán úgy 4 körül elmentem aludni azért hogy 7 körül arra keljek, hogy nagyanyám bontja le a bejárati ajtót aztán 8kor átrendezi a konyhánkat, majd 9kor suttogva beüvölt a szobámba hogy CSILLAGOM ALSZOL MÉG????? utána volt egy kis nyugi mert ezek után délig ebédet főzött, és akkor délben egy kávét szürcsölve lementem hozzájuk köszönni és a következő beszélgetés zajlott le, mondatról mondatra ugyanígy, minden egyes nap.

nagyanyám: felkeltél csillagom? voltam fent párszor rád nézni, már dél van, hát hogy tudsz te eddig aludni?

én: úgy, hogy hajnal négyig ébren vagyok.

nagyanyám: igeeeeen? hát mit tudsz te csinálni addig?

én: írok meg az interneten vagyok.

nagyanyám: ja, jól van. mi már fél 7kor felkeltünk, voltam fent nálatok meg két zsák dudvát kiszedtem a kertben, úgy hasgat a lábam, de hát mit tudunk csinálni.

én: aha. jó, akkor majd jövök még.

nagyanyám: mindjárt ebédezünk, te nem kérsz?

én: nem, Nani, én most keltem, még nem vagyok éhes.

nagyanyám: aha. jól van, csillagom, akkor majd viszek fel neked belőle.

én: ne hozzál kérlek, majd lejövök később.

nagyanyám: jó, jó.

nyilván felhozta az ételt, amiből akárcsak anyám, én is annyit vettem le, hogy egy haszontalan lusta dög vagyok, aki még azért az ételért se tud lemenni, amit a hetvenéves nagyanyjától kap. nagyanyámban meg nyilván az munkálkodott, hogy bebizonyítsa mindenkinek, hogy ő ugyan nem haszontalan, hiába öregszik, ő mindenre képes, ő mindent meg tud csinálni, ő aztán kurva ügyes. és az is, kétségtelenül. mondjuk ebbe bukott bele 84 évesen, mikor tavaly karácsonykor annyira elhitte, hogy a kor az csak másokat korlátoz, őt meg nem, hogy felmászott a létrán a karácsonyfadíszekért, amiről leesett és az egyik csigolyája összeroppant. utána gerincműtét, két hónap kórház, azóta meg fekvőbeteg.

ez a családfánk éltetője, hogy mindenki elhiszi magáról, hogy ő az atyaúristen és kurva erős és mindent ki és elbír és ha nem, akkor egy utolsó, haszontalan, semmirekellő szar, de ha valaki odafigyel, akkor meg lehet nézni, hogy ez hova vezet. most nagyanyám két lépést nem tud menni járókeret nélkül, nemhogy rám törni az ajtót, és ha magától nem ült le egész életében, mert pihenni szégyen, akkor addig bizonygatta ezt, amíg az isten le nem ültette a seggére. ennyi kontrollmániás embert mint ami ebben a családban van, engem is bőven beleértve, hát szép csokor mit mondjak. az a vicc, hogy még anyámékhoz is csak két éve nem járt fel, mert akkor lett anyáméknak macskája és nagyanyám félt, hogy kiszalad a ceca, merthogy már nem olyan fürge és ezért inkább nem ment fel. let that sink in, anyám 58 éves korára érte el EGY MACSKÁVAL no less, hogy az anyja ne törje rá az ajtót BÁRMELYIK kósza pillanatban. small fucking wonder hogy én úgy nőttem fel, ahogy.

ja, még csak annyit, hogy miért nem érzem jól magam otthon. fun fact, kb 8 éve anyámék úgy döntöttek, hogy az én régi szobámat álalakítják és az lesz a hálószobájuk apámmal, ami, to be fair, nem fasság mert az addigi hálószobájuk egy kicsi szoba volt a nappali mellett. na azt a falat lebontották, beraktak oda egy étkezőasztalt, az én szobám meg megszűnt és lett belőle szülői hálószoba mert hát úgyse lakom már otthon. jogos, abszolút. így viszont amikor hazamegyek, nekem kvázi nincs helyem (az öcsémnek megmaradt a szobája) és a nappaliban a kanapén alszom, ami persze mint azt jól tudjuk a legprivátabb helyiség bármelyik lakásban és ott aztán tényleg csak addig van alvás, amíg valaki (anyám) fel nem kel (7kor). mindeközben anyám elvárja, hogy a cuccaim (hátizsákom, ruháim, egyéb tartozékaim) ne legyenek nemhogy szétszórva csak úgy alapból a nappaliban, mert az rontja az esztétikáját a térnek. tehát amikor úgy megyek haza, hogy ott a család, akkor essentially úgy kéne ott lennem, mintha nem is lennék ott. minden tárgy, ami arról árulkodna, hogy valaki ott van még, az legyen elrakva szem elől és isten mentsen ha nem rendezem vissza a kanapét az eredeti mintha mi sem történt volna állapotába az ébredés utáni harmadik pillanatban. amikor az öcsém nincs otthon, aludhatnék az ő szobájában, de ott geciszar az internet meg amúgy is utálom azt a szobát.

szóval ja. és akkor állunk pikachu az új kapura arccal a bpd diagnózis előtt (amiért persze küzdenem kellett, hogy elismerjék anyámék, de hát mikor már három szakember ad róla papírt, akkor már muszáj volt elhinniük, hogy nem csak én reagálok túl mindent mert olyan érzékeny vagyok, de ez már egy másik fonál)

remember when you were 16 and if you slept past 10 am adults would act like you had murdered someone or were dying

[prologusblog]

R.F. Kuang: Sárga

A “Sárga” egy lélegzetelállítóan aktuális és provokatív alkotás, mely olyannyira mély és hatásos üzenettel bír, hogy az ember elbizonytalanodik, miközben próbálja szavakba önteni az élményt. R.F. Kuang rendkívüli tehetségét láthatjuk ebben a művében, amely nem csupán szatirikus, hanem egyúttal megérinti a világ érzékeny területeit és lényegében a középső ujját mutatja neki. Aznap este, amikor…

[mambo68]

308 BoBo.

[calochortus]

Umbrellas by Nagy István Via Flickr: #FlickrFriday #Umbrella