#Ronya Othmann
Explore tagged Tumblr posts
Text
Deutscher Buchpreis 2024 geht an Martina Hefter
Martina Hefter gewinnt mit »Hey guten Morgen, wie geht es Dir?« den Deutschen Buchpreis 2024. Die Jury hat mit ihrer Entscheidung das Funkeln im Kleinen der Konfrontation mit der Dunkelheit im Großen vorgezogen.
»Hey guten Morgen, wie geht es Dir?« von Martina Hefter ist der deutsche Roman des Jahres. Zum Auftakt der Frankfurter Buchmesse wurde die in Leipzig lebende Autorin ausgezeichnet. Hefter wird im November auch mit dem Großen Preis des deutschen Literaturfonds 2024 ausgezeichnet. Continue reading Deutscher Buchpreis 2024 geht an Martina Hefter
#Clemens Meyer#Deutscher Buchpreis#featured#Iris Wolff#Jan Kuhlbrodt#Julja Linhof#Maren Kames#Martina Hefter#Ronya Othmann#Tonio Schachinger#Uwe-Johnson-Preis
0 notes
Text
"Es geht auch um e u r e Freiheit!" - Ronya Othmann heute in der NZZ.
→ D o r t :
View On WordPress
0 notes
Text
Als ob ihr deutscher Garten nur eine billige Kopie des Paradieses sei, dachte Leyla, ihre Tomaten nur ein Ersatz für die eigentlichen Tomaten, ihr Brot nur ein Ersatz für das eigentliche Brot. Und ihr Leben, dachte Leyla, nur ein Ersatzleben für das Leben, das sie eigentlich hätten leben können.
Die Sommer, Ronya Othmann
0 notes
Text
0 notes
Text
A művészet halott, és a woke ölte meg? « Mérce
POLITIKAI KORREKTSÉG
A művészet halott, és a woke ölte meg?
Nádas Péter nem-díjáról
A Haus der Kulturen der Welt Nemzetközi Irodalmi Díját Nádas Péter helyett Mohamed Mbougar Sarr kapta, ami felforgatta a kulturális diskurzust májusban, és ennek utózöngéi még júniusban is érezhetők voltak.
A zsűrizési folyamatról két zsűritag, Juliane Liebert és Ronya Othmann számolt be a Die Zeit hasábjain, ahol arról értekeztek, hogy egyes szerzők értékelése során felmerültek bőrszínnel és származással kapcsolatos érvek is, ez pedig vagy segítette, vagy hátráltatta (így Nádast) az adott szerző művének megítélésében. Mindezt magyarul elsőként a PRAE.hu-n foglalta össze Balogh Endre, amit szinte egyből felkapott a független és kormánypárti sajtó. A fordítás bizonyos részleteiben a P. C. ellen uszít (például már az alcímmel, Amikor a politikai korrektség végképp legyőzi az irodalmi minőséget), ugyanakkor torzítással is él, például azt sejteti az olvas��val, Nádas pusztán amiatt csúszott le a díjról, mert úgy találta a zsűri, hogy fehér európai férfi. Bár a Die Zeit-cikket jegyző zsűritagok szerint a tanácskozás során valóban felsejlett szempontként a politikai korrektség, az esztétikai értékelés már ezt megelőzően megszületett, és míg Sarr 5, addig Nádas mindössze 2 pontot kapott ennek kapcsán. Nádas tehát nem a P. C. miatt csúszott le az elismerésről.
A Balogh-féle cikk nyomán kipattant felháborodás itthon a felszínen a jobb- és baloldal egyesülését hozta, és azt a fals képet vetítette elénk, mintha a mindennapokban látszólag egymást nem fedő politikai és esztétikai vélemények egyetlen metszéspontja Nádas Péter lenne.
Az eset a közönséget a woke ellen is összekovácsolta – amelyet ez esetben az USA-ban virágzó alt-right által kisajátított, pejoratív értelemben használt mindkét oldal, pedig a woke annak a „tudatossága”, hogy létezik rasszbéli és nemi megkülönböztetés, míg a politikai korrektség (P. C.) a woke gyakorlati és elméleti megnyilvánulása –, miközben az idősebb és fiatalabb generáció között feszülő ellentétet is kiélezte a hazai irodalmi színtéren.
Woke és woke között is van különbség
A „magyar Európa”, illetve általában Kelet-Európa (legyen az akármennyire is diverz) nem ugyanaz az Európa, mint a nyugati vagy északi, már csak a gazdasági-történelmi múlt és a kortárs közéleti klíma miatt sem. Javarészt olyan szélsőséges hírek jutnak el hozzánk woke címszó alatt, mint a fekete bőrű diák esete, aki kulturális kisajátítással vádolta a fehér bőrű, raszta hajat viselő társát, John Cleese ön-cancelelése egy brit művészettörténész cancelelése miatt, vagy a saját magát macskaként identifikáló gyerek, ezeken a példákon pedig egyöntetűen hűlünk el. És persze, ezek után igazolni látjuk azt is, hogy a P. C. gáncsolta el Nádast abban, hogy újabb szakmai elismerésre tegyen szert.
Fontos lenne pontosabban megérteni, mi is okozza a woke-ot övező ellenérzéseket. Szükséges először is a saját, magyar vagy épp kelet-európai nézőpontunkból beszélni a woke-ról, az a jelenség ugyanis, amit a díj kapcsán emlegetnek, itthon ritkán tettenérhető kulturális gyakorlatokban.
Megkérdőjelezhető, létezik-e egyáltalán a pejoratív, állítólag diktatórikus woke egy olyan országban, ahol szinte lehetetlen a bizonyíthatóan káros egyéneket (pl. zaklatók, abuzőrök stb.) cancelelni (tehát megfosztani őket financiális, kapcsolati, szakmai támogatásaiktól), ahol a pedofilbotrányok nem szabnak gátat politikusok és egyházi személyek karrierjének, hanem konzerválják azokat, és ahol a hétköznapi valóságunk része, hogy köztisztviselők nem lemondathatók erősen megkérdőjelezhető kijelentéseik következtében.
Ha ilyen szemmel nézzük a német zsűri döntési folyamatát, valójában egy nyugat-európai, kifejezetten privilegizált közeg dilemmájaként jellemezhetjük, amelynek során egyes döntéshozókban élesen munkált a posztkoloniális bűntudat, és a származás, bőrszín, szexuális identitás, valamint az esztétikai minőség közé egyenlőségjelet tettek. Ezt a fajta bűntudatot magam is megtapasztaltam, amikor tavaly Cambridge-ben jártam a Szépírók Társaságával. Az egyik meghívott kutató, a brit középosztálybeli férfi úgy mutatott a múzeumokra a városban, mint a helyekre, amiknek műtárgyait összeloptuk, míg egy másik, helyi nyugalmazott professzor azzal a megjegyzéssel nyomta a kezembe a Fury c. verseskötetet David Morley-tól, hogy végre irodalmi művekben is jól reprezentálják a romákat (persze, tenném hozzá, amennyiben a roma társadalom nőtagjai jósnők, akik viszkit kortyolnak a holdfényben). Mindez a woke elméleti megnyilvánulása volt, azonban a gyakorlat nem tükrözte mindezt: a vacsoránál ugyanezek az illetők többnyire kizárólag a britek politikai csatárazásairól beszélgettek, és egymás tanulmányait dicsérték ahelyett, hogy beszélgetést kezdeményeztek volna velünk, akiket alapvetően azért hívtak meg, hogy a szólásszabadságról beszéljünk a Cambridge-be felvételiző diákok számára az Orbán-rendszer „elszenvedőiként”.
Hasonlóképp említhetném egy friss élményemet: áprilisban meghívtak néhányunkat felolvasni a berlini Akademie der Künstébe, valamint a Haus für Poesie-be a szólásszabadság és az orbáni propagandával szembeni ellenállás jegyében. Amikor utóbbi felolvasás végén, félig viccelődve szóvá tettem – amit egyébiránt régóta gondolok –, hogy mi jelenleg csak Orbán miatt vagyunk egzotikusak számukra, és alapvetően nem érdekelné őket sem a nyelvünk, sem a kultúránk, sem az írói munkásságunk, a közönségen nevetés morajlott végig – mintha annak gyanúja sem merülhetne fel, hogy komolyan beszélek. Persze, hozzá kell tenni, a pohár félig tele: végtére is a hazai közéleti helyzet okán hívnak minket, emiatt kaptunk és kapunk nemzetközi meghívásokat, emiatt nyílnak ki előttünk a rezidencia programok ajtajai, és emiatt részesülünk a csekélynél valamivel több figyelemben a nemzetközi irodalmi színtéren, amit (valljuk be) kár lenne nem kihasználni.
Egyszóval a Haus der Kulturen der Welt zsűrijének döntése véleményem szerint a woke nyugati, elméleti, és ha úgy tetszik, „eldologiasodott” verziójának leképeződése. Ráadásul a woke itthon, legalábbis az irodalmi színtéren, más, „elmaradottabb” utakon jár, mint a „fejlett” európai társadalmakban. A norvégoknál például nem értelmezhető a „női irodalom”, de a „nemzeti irodalom” fogalma sem, hiszen náluk a költészetnek mára leginkább öko-költészeti tétje van. Félreértés ne essék: a klímaválság nem elnyomta a feminista törekvéseket, hanem a kettő együttállásából erősödtek fel az öko-feminista hangok. Itthon mindeközben „feminista forradalom” címen minden egyes női szerző megkapja vagy megkapta – én, összeszámoltam, tizenkétszer – azokat az unásig ismert kérdéseket az interjúkban, hogy „van-e női irodalom?” és hogy az adott szerző „női szerzőnek vagy szerzőnőnek tartja-e magát?”, ráadásul a női szépírók még mindig félve mernek előállni a hagyományosan női témákba sorolt kéziratokkal, hiszen azok nem illeszkednek a hazai patriarchális irodalmi tradíciókba.
Egyszóval más az, amikor a hazai irodalomkritika női térnyerésből fakadó unottsága és konzervatizmusa miatt nem mernek írni a nők valamiről, mint amikor ez a probléma már mondhatni meghaladott dolog, és ezért a feminista irodalom egyéb, fenyegető jelenségekkel (is) kapcsolódik össze.
Magyarországon, ahol nem ratifikálták az Isztambuli egyezményt, és (Európában utolsóként) az esemény utáni tabletta továbbra is receptre kapható, fontos a nyugaton woke-nak becézett tudatosság egyes, még ha gyenge elemeinek jelenléte, és még inkább fontos lenne, ha ennek gyakorlatai beépülhetnének a magyarországi kulturális gyakorlatok közé.
Ez az elv ugyanis legalább kicsit képes volt alakítani az elmúlt években azon, hogy a női szerzőket is figyelembe veszik-e a díjak, ösztöndíjak odaítélésekor, és azt is látni, hogy mindennek köszönhetően mostanra talán a szülés után is nagyobb eséllyel képesek megragadni a női szerzők az irodalmi pályán.
Ezek viszont a nők, akik bizonyos szempontból így is jobb helyzetben vannak, mint például a queerek. Valósággal csodaszámba megy, hogy egy nyíltan leszbikus költészetet képviselő fiatal szerző első kötete megjelenhet hamarosan (sőt, hogy egy rangos kiadó be is mert állni mögé, és nem a téma, hanem az esztétikai minőség miatt). Még a queereknél is láthatatlanabbak a roma szerzők. Az ő esetükben is hiszem, a woke-ot is részben meghatározó megfontolások lennének képesek jó, egészséges táptalajt biztosítani ahhoz, hogy elszámoljunk a romák kulturális kizsákmányolásával, társadalmi kirekesztettségével.
Generációs szembenállás
A Nádas-ügy ürügyén idézte meg egy idősebb férfi szerző Facebook-kommentben a Mastercard Alkotótárs-díjra jelentkező, 35 év alatti szerzők munkaterveit, akik olyan témák köré szövik készülő kötetüket vagy regényüket, mint a nők közötti kapcsolatok, az abortusz, az időskori önrendelkezés stb. A szerző költői kérdése így szólt: „lehet, hogy azt érzékelik [ezek a szerzők], hogy így több az esélyük elnyerni a zsűritagok bizalmát?”. A szerző kilétét azért nem fedem fel, mert alapvetően nem a személye fontos, hanem az, amit írt, és ami véleményem szerint kifejezi a generációjának, az alapvetően magukat baloldalinak, és sok esetben liberálisnak valló szerzőknek a (szélső)jobboldal felé tolódását. A komment többek szerint is burkoltan arra utalt, hogy a fiatal generáció azért fordul a társadalmi témák felé, mert díjesőt remél ezektől, és ez a vélt vagy valós jelenség leképezi azt a trendet, miszerint nem a szövegminőség fontos többé, hanem a tematika és/vagy a szerző származása, bőrszíne, szexuális identitása, neme. A kommentelő beillesztett egy cikket is, ami azt elemzi, hogy a woke a demokrácia lezüllesztésének záloga, így tehát – értelmezem a két kommentet együtt – a woke jegyében született művek és döntések egyértelműen a válságok korának hírnökei.
A 90-es és 2000-es években született írógenerációknak azonban nem holmi póz társadalmi témákból inspirálódni. Számukra olyan evidens a társadalmi szerepvállalás, mint a posztmodern alkotók első és második hullámának az, hogy az írott szöveg tétje a dekonstrukció, a nyelv határainak feszegetése, a cinizmus, ami azonban sok esetben súlytalanná, és az olvasók nagy(obb) hányadát kirekesztő játszótérré tett alkotásokat.
A posztmodern „köldöknézegetés” kapcsán tehát joggal merülhetne fel egy szintén burkolt kérdés: „nem inkább a szemellenzős irodalmi művek járultak hozzá ahhoz, hogy nem figyeltünk a minket körülvevő társadalmi és politikai problémákra?”.
A kommentelő továbbá vélhetően nem vette észre, de az általa megidézett részletek főként női szerzők munkatervéből származnak. Itthon a mai napig szemforgatással tekintett irodalmi téma a nők és gyermekek hátrányos helyzete, az erőszak, az abúzus, a vetélés, de egyébként a homofóbiával, a rasszizmussal szemben stb. iránt elkötelezett irodalmi művek is elenyésző számban vannak jelen, mindezt pedig a hazai irodalmi szféra előszeretettel sorolja lesajnálóan a „traumairodalom”, az „aktivista” vagy épp az „önéletrajzi irodalom” kategóriába – és általában a „trendi” témák közé. Felmerülhet, hogy – a német zsűrihez hasonlóan – a hazai irodalmárok sem csupán esztétikai megformáltságukon keresztül szeretnének hozzáférni a művekhez. A szerzők tematikai besorolása mint minőségjelző nyugaton sokkal kevésbé jellemző. Sem Joan Didion, sem Édouard Louis, sem sok egyéb kortárs szerző műve kapcsán nem lehet különösebben műfaji besorolással, tematikai értékítélettel találkozni azok szakmai elemzésekor, annak ellenére, hogy számos kortárs szerző a saját traumáiról (pl. gyász vagy nemi erőszak) vagy épp hátrányos megkülönböztetéséről (pl. homofóbia) ír.
Az is megfigyelhető, hogy itthon a női szerzők és queerek gyakrabban jelentkeznek olyan kézirattal, ami jelenünk társadalmi problémáival foglalkozik – és félreértés ne essék, nem szentencia-szerű, „aktivistáskodó” alkotással –, mint a férfiak, és talán épp amiatt, mert, ahogy fentebb már utaltam rá, még nem zajlott le a nők és queerek „térkövetelési” forradalma sem esztétikai, sem intézm��nyi szempontból, tehát őket, már csak helyzetükből kifolyólag is, jobban foglalkoztatják a társadalmi visszaélések. Éppen ezért, amikor pejoratívan woke-nak nevezzük a hazai fiatal irodalmat, azt is fontos észben tartani, hogy valójában azt mondjuk, idegesít minket a nők és queerek egyenjogúsági harca, és hiányzik nekünk a férfiak által kialakított irodalmi kánon, amiben férfi heteró nézőpontok, férfi heteró sorsok és férfi heteró műfajok érvényesülnek.
Míg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a posztkoloniális bűntudat és az identitáspolitika erőse(bbe)n befolyásolhatja a kulturális döntéseket, addig Kelet-Európában, így Magyarországon is, ezek a diskurzusok gyakran más hangsúlyokkal és előjelekkel jelennek meg, és érezhetően a jobboldali diskurzus által szivárognak be a baloldali gondolkodásba, miközben alapvetően hiánypótló szerepet töltenek be.
Tehát amikor baloldaliként a politikai korrektség ellen kelünk ki, és épp olyan devalválva használjuk ezt a fogalmat, mint a jobboldal a liberális (libsi, libernyák, libbant) kifejezést, akkor pusztán azt tanúsítjuk, hogy nézeteink jobboldali, sőt, szélsőjobboldali irányba tolódtak az elmúlt évek folyamán. Ebben nemcsak a közélet, a kormányközeli és független sajtó, hanem a mi reflektálatlan médiafogyasztási szokásaink is ugyanolyan hibásak.
0 notes
Text
Berlin: Rassismus beim Internationalen Literaturpreis
Ansage: »Die Verlogenheit des von der woken Ideologie verseuchten Kulturbetriebs hat solche Ausmaße angenommen, dass diese Woche selbst die „Zeit“ einen kritischen Bericht darüber veröffentlichte. Darin schildern die beiden Schriftstellerinnen Juliane Liebert und Ronya Othmann, wie sie letztes Jahr in die Jury des mit 35.000 Euro dotierten Internationalen Literaturpreises berufen wurden, der vom Haus der Kulturen […] The post Berlin: Rassismus beim Internationalen Literaturpreis first appeared on Ansage. http://dlvr.it/T73rCf «
0 notes
Text
Die Kurdische Gemeinde Deutschlands wird für ihre Solidarität mit Israel angefeindet. Auch die deutsch-kurdischen Autorinnen Düzen Tekkal und Ronya Othmann werden deshalb angegriffen.
0 notes
Text
[Lesung] Club der jungen Dichterinnen
Es gibt immer wieder Lesungen, bei denen man vorher nie weiß, was einen erwartet. So auch diesmal. Ich war letztens jobmäßig beim LZG (Literarisches Zentrum Gießen). Dort kam man dann auch im Gespräch auf die Lesung am 18.07.2019 in der Galerie 23 in Gießen. Dort gaben die Autorinnen Helene Bukowski ihr Romandebüt „Milchzähne“ und Ronya Othmann ihre mit dem Bachmannpreis ausgezeichneten Kurzgeschichte „74“ zum Besten. Moderiert wurde das Ganze von Rica Burow, einer Volontärin des LZG. Fangen wir mal vorne an, denn mit der Anmoderation fing ja auch die Lesung an. Eines Vorneweg, manche ach so tolle Menschen der Presse, die dies angeblich so gut machen, könnten sich von Frau Burow eine Scheibe abschneiden. Sie war toll vorbereitet und ich hatte stets das Gefühl, sie hat es genossen diese beiden Autorinnen vorzustellen. Sie war auf den Punkt vorbereitet konnte über beide Autorinnen einiges sagen, ohne zu überziehen, ohne aufgesetzt zu wirken. Ich hatte auch schon Moderatoren auf Lesungen, die mit ihrem Fachwissen geprahlt haben und man doch nur das Gefühl hatte, sie hätten sich alles aus dem Lexikon aufgeschrieben und hätten es nicht mit Herzblut gemacht. Frau Burow hat eine gute Stimme und nicht zu viel und nicht zu wenig gesagt. Den Club der Dichterinnen hat Ronya Othmann eröffnet. Sie ist Jesidin und hat ihre Kurzgeschichte mit vielen autobiographischen Details vorgetragen. Die Literaturlounge und der Genozid an den Jesiden, da war doch mal was? Richtig, das Buch von Shirin „Ich bleibe die Tochter des Lichts“ war eines der besten und eindringlichsten Bücher der letzten Jahre. Ich war froh, dass ich das Thema des Buches irgendwo in den hinteren Räumen meines Gehirns verstaut hatte. Ihr dürft nun gerne mal raten, was die Geschichte von Ronya Othmann in mir hervorgerufen hatte? Richtig, es war sofort alles wieder da. Es wurde vieles einfach getriggert und es war innerhalb von Minuten wieder alles da und hat mich nicht wieder losgelassen. Zwischendurch hätte ich gerne wieder angefangen zu rauchen, wie damals, als ich das Buch gelesen habe, einfach nur, weil mich diese Kurzgeschichte komplett gefangen hat. So etwas passiert mir bei Kurzgeschichten eher selten. Eigentlich kann ich mit Kurzgeschichten recht wenig anfangen. Sie fangen mich selten richtig ein. Aber diesmal war es anders, und das obwohl ich mir gewünscht hätte, dass Frau Othmann ein wenig mehr Pausen eingelegt hätte, oder manche Passagen einfach anders betont hätte. Aber keine Angst, dass ist für Menschen, die ein Haar in der Suppe suchen, denn ich weiß, ich hätte es selbst beim 1000. Versuch nur schlechter als die Autorin gemacht. Das ist echt Jammern auf hohem Niveau. Komme ich nun zu Helene Bukowski mit ihrem Buch „Milchzähne“. Ich finde, diese Frau könnte auch Hörbücher einlesen. Ich würde sie mir wahrscheinlich alle anhören und das obwohl ich kein Fan von Hörbüchern bin. Die Stimme hat mich gefesselt. Ich habe teilweise einfach nur auf den Klang gehört, dazu noch eine spannende Geschichte, die mich irgendwie sehr reizt. Ich kann mir diese Eigendynamik in so einem abschottenden Dorf sehr gut vorstellen, und auch die Ausgrenzung von „neu“ hinzugekommen und da ist es egal, welche Hautfarbe man hat. Bis man in einem Dorf akzeptiert und vollständig integriert ist, kann es unter Umständen lange dauern. Und man kann auch sagen, je kleiner das Dorf, desto schwerer kann es werden. Wenn dann auch noch das Dorf von der Außenwelt abgeschnitten ist, kann es echt stressig werden. In dem was Frau Bukowski vorgelesen hat, waren immer wieder eine besondere Stimmung oder eine fantasievolle Beschreibung zu erkennen. Ich meine damit zum Beispiel Beschreibungen, wie sich das Licht bricht und dies ohne großen Aufwand, sondern nur ein kleiner Satz, der aber einen Film in meinem Kopf in Bewegung setzte. Diese kleinen Nuancen haben eine große Wirkung entfaltet. Ich muss sagen, ich hätte gerne mehr gehört und wäre noch ein wenig mehr in die Geschichte eingetaucht. Vielleicht gibt es noch andere Passagen, die ich genommen hätte. Da ich das Buch noch nicht ganz kenne, kann ich das nicht beurteilen, aber ich weiß, dass dieses Buch auch in den nächsten Wochen bei mir einziehen wird. Die Location Galerie 23 war in meinen Augen gut gewählt, weder zu klein noch zu groß, sondern einfach nur passend, dazu alles sehr hell und angenehm. Dass es erst meine zweite Lesung beim Literarischen Zentrum war, hat nichts mit der Qualität zu tun, sondern mit der steten Frage: Lese ich nun, oder gehe ich zu einer Lesung? Dazu noch die Problematik, kann meine kleine Wohnung noch mehr Bücher verkraften? Dieses Leben in Büchern, ist manchmal echt anstrengend, wenn langsam der Platz wirklich knapp wird. Büchernerds und Freunde der gut gemachten Lesungen mit interessanten Themen und Autoren kommen bei diesen Lesungen auf ihre Kosten - und dies bei einem fast unschlagbarem Preisleistungsverhältnis! Ich werde bestimmt noch das eine oder andere Mal über die Lesungen berichten, wobei es mich freuen würde, wenn noch mehr Menschen zu den Lesungen kommen würden. Dies wünsche ich mir bei fast allen Veranstaltungen im Kulturbereich, da es sich immer wieder lohnt und man Emotionen erfährt, die einem der Fernseher oder ähnliches eher selten bietet. Lesen Sie den ganzen Artikel
0 notes
Text
Weiterführende Informationen: Russisch, ukrainisch, jüdisch: Daniel Donskoy über den Ukraine-Krieg [Video] White Passing oder (m)ein Leben irgendwo dazwischen [Artikel] Sich zu Hause fühlen - Familie Bruck-Fischmann [Format Freitagnacht Jews des WDR] Geschichte und Gegenwart des antiosteuropäischen Rassismus und Antislawismus [Einordnung von Panagiotidis & Petersen] Die blinden Flecken antirassistischer Diskurse [Analyse von Ronya Othmann] Antislawismus – Zwischen Popkultur und Diskriminierungsrealitäten [IDZ-Kurzanalyse] Max Czollek - Desintegriert Euch [Buchempfehlung]
0 notes
Text
Die Musik war so laut, dass Leyla sich vorstellte, in ihr zu schwimmen.
Die Sommer -Ronya Othmann
0 notes
Text
Finalist beim 25. Open Mike
Nach 2016 darf ich dieses Jahr zum zweiten Mal am Finale des Open Mike teilnehmen. Ich freu mich auf das Wochenende im November.
#open mike#open mike berlin#open mike 2017#finalist open mike#heimathafen neukölln#haus der poesie#Ronya Othmann
2 notes
·
View notes
Photo
Vorgestern jährte sich zum 5. Mal der Völkermord der IS-Terrormiliz an Tausenden Jesiden im Sindschar-Gebirge. Dazu ein Text von Ronya Othmann (Publikumspreis beim Ingeborg-Bachmann-Preis im Mai): https://files.orf.at/…/vierundsiebzig_ronya_othmann_671090.… @ORFonKultur @OthmannRonya Mehr Lit.: https://www.kunoweb.de/literatur/
1 note
·
View note
Link
10.10.2019: Die Familie der Schriftstellerin Ronya Othmann stammt aus Nordsyrien. Hilflos beobachtet sie, dass die Türkei in das kurdische Siedlungsgebiet einmarschiert. Und beginnt zu schreiben. Darüber, wie der Krieg das so vertraute Land zermalmt.
0 notes
Quote
Vor ein paar Wochen hat mein Vater begonnen, eine Liste anzufertigen. Hundert Flüche und hundert Segenswünsche. Alle paar Tage, sagt er, falle ihm ein neuer ein. Ich habe nachgezählt, ich komme auf maximal 5. 195 fehlen mir, um das zu sagen, was ich eigentlich sagen könnte.
from “Hundert Flüche, hundert Segenswünsche“ by Ronya Othmann, April 28th, 2018 in: LITERATUR SPIEGEL 5/2018 (http://m.spiegel.de/spiegel/literaturspiegel/d-157029983.html)
0 notes
Text
0 notes
Text
RT @OthmannRonya: Vor einer Weile habe ich über das Exil in meiner Familie geschrieben. Der Text ist jetzt online und 4 free. @LIT_SPIEGEL @DerSPIEGEL @SPIEGELONLINE /// https://t.co/NUkAoo3dwx
Vor einer Weile habe ich über das Exil in meiner Familie geschrieben. Der Text ist jetzt online und 4 free. @LIT_SPIEGEL @DerSPIEGEL @SPIEGELONLINE /// https://t.co/NUkAoo3dwx
— Ronya Othmann (@OthmannRonya) June 20, 2018
via Twitter https://twitter.com/LIT_SPIEGEL June 20, 2018 at 09:26PM
0 notes