#Pálma Babos | Explore Tumblr posts and blogs

79. epizód Az önvád (m)uszály/ja

A szünetben Eilig papa a fiát hívja, aztán Rét és cetli. Bimbó főminiszter lábadozik és tárgyal.

BIMBÓ ÚR ÜZEN

A kávészünetben felrezeg Benjamin mobilja. Kicsit szorongva nézi meg a hívót.

Ha ne adj isten a felesége az, akkor helyzet van, mert megint eltanácsolták a színművészetiről, ismét az első rostát követően. Ez zsinórban harmadszor lenne, és ennél többször már az igazi elhivatottak se nagyon próbálkoznak, inkább beiratkoznak valamelyik tanodába, vagy/és elszegődnek segédszínésznek.

Vagy beállnak egy alternatív csoportba, mi néha ennyit jelent: kis pénz, nagy foci. De csak néha.

De ez még nem az a hívás, hogy gyere értem, itt ülök a presszóban, velem szemben egy unikum és egy sör. És szólj anyunak, hogy délben ő váltja Alma nénit a büfében és a Kisbogi-nörszségben. Az édesapja rezeg. Ez viszont nem fordult elő hónapok óta. Benjamin tehát kioldalaz a tömegből, akik a két kávéautomata és a két rágcsa- automata körül csoportosulnak – a Túró Kisasszonyok alternatív felső iskola újabb beszerzése egyelőre bérben, aztán talán lízingben, hogy mi lenne a jobb, ezt még Janka igazgató asszony nem tudta eldönteni, mivel gazdasági ügyekben tanácsadója, Erőss Jonatán is bizonytalan.

Mert ugye attól függ, meddig tartanak még a Zseb és cetlik. Ha Kovács tanár úr előadásai ebben, vagy netán más témában áthúzódnának a következő, szeptemberben induló félévre is, vagy netán szervezhetnének belőle júniustól augusztus végéig egy amolyan nyári egyetemet, amiért már lehetne pénzt kérni, és aztán a második szemeszterben mintegy kijelenteni, hogy az elődadások látogatása külsősöknek immár nem csak regisztrálás, hanem jegyvásárlás is kötelező… Na mondjuk, nem sok lenne egy jegy. Ötszáz? Esetleg ezer?

Diákoknak, rokonoknak, mozgássérülteknek, nyugdíjasoknak kedvezmény?

BÉRLET!

Ez az! És akkor ehhez hozzávesszük a Plüss Jurassic Park nem is szerény tiszta hasznát… Igen, akkor megérné a büfé automatákat lízingelni.

No de hol vagyunk még attól? Bár egyre sürgetőbb lenne leülni tárgyalni Kovács úrral, hogyan képzeli ő a továbbiakat.

Benjamin tehát, kezében a telefonjával, kioldalaz a tömegből, aztán egy váratlan döntéssel, inkább kilép az udvarra, akár élvezheti is pár mély lélegzet erejéig a friss levegőt, ami olyan, mint a pálinka, kis mértékben orvosság, nagyban méreg. No meg nyugodtan tud üvöltözni az apjával, ha netán az megint szemrehányásaival zaklatná, hogy karácsony óta nem látta, és akkor is csak egy órácskára ugrottak be hozzájuk, mármint ő, Bogi meg a gyerek.

Csakhogy amire kiér, megszűnik rezegni a telefon. Az apja újra megunta.

Benjamin komoly kísértést érez, hogy hagyja is annyiban, pont jó ez így.

Majd valamikor négy után visszacsörög. Akkor nagy valószínűséggel az apja nem veszi fel, mert négytől nyolcig rendel az állatklinikáján, és kora délután rengeteg a beteg. Kutya, macska. Néha rágcsálók. Hüllők ritkábban.

Érdekes módon a kisdisznó és a házi görény a Réti társállat faunába még nem gyűrűzött nagyon be. Na, szóval fél ötkor telefonál, akkor majd az apja nem veszi fel, és így ő az asszisztensnővel üzenhet, hogy hívta. Ha nincs szerencséje, az apja feleségével, ha ő a délutános az apja mellett a klinikán.

És ezzel egy-két hétre, néha egy egész hónapra le is rendezték a kapcsolat tartását, mint olyat.

Benjamin a kísértést legyőzi, mert valahogy úgy érzi, ez a telefon most másképp rezgett. Valahogy sürgetőbben? Aki nem hiszi, hogy van ilyen, csak figyelje meg! Ezért teleszívja a tüdejét a jó kis bódító levegővel és megnyomja

a visszahív opciót. Na és a készülék hármat se búg, az apja már fogadja is a hívását. – Na?

- Szevasz.

- Szevasz?

- Hívtál, nem?

- Ja, de.

- Figyelj, apa, a csajszi ma felvételizik, én meg a jövő hét kedden megyek,

úgyhogy ezen a hétvégén…

- Nem azért hívtalak.

- Akkor…?

- Szóval ma ment Boglárka?

- Aha.

- És szerinted?

- Remélem, most tovább engedik.

- Te meg kedden az operatőr szakra?

- Ja.

- És szerinted?

- Ja, én különben leszarom.

- Mert?

- Egy csomó helyen kínálnak ilyen képzést. HSC, OKJ. Akadémiák…

- De ezek nem pénzesek?

- Nekem a Gazdag Kábel fizetné.

- És a feleségednek az újságíró/riporterit?

- Szerintem neki is.

- Akkor nem lenne az jobb?

- Úgyis az lesz.

- Szóval szerinted se veszik fel a színire?

- Mért, még ki szerint nem?

- Szerinted?

- Honnan tudjam?

- És mi lesz, ha felveszik?

- Mi lenne?

- Gyerekkel?

- És?

- Ja, hát ti tudjátok, meg aztán van elég szülő, nagyszülő, ugye…

- Figyelj, lassan be kell mennem.

- Mért, hol vagy?

- A Túróban a Kovács Docin.

- A Zseb és cetlit veszed?

- Aha.

- Azon jókat szoktam röhögni a tévében.

- Örülök, majd mondom a Docinak.

- Üdvözlöm!

- Oké. Akkor…

- Várjál, még nem is mondtam, miért hívtalak!

- Igen?

- Téged meg üdvözöl az egér.

- Hogy kicsoda?

- Hát Bimbó úr.

- Bimbó?!

- Kéri, hogy látogasd meg!

- A Bimbó?

- A Bimbó.

- Hogy került hozzád?

- Egy furcsán egzaltált hölgy hozta be.

- Mikor?

- Vagy két hete? Valami Irma.

- Alig Irma?

- Mondta, hogy ismered.

- De mi baja van Bimbónak?

- Látom, meg se lepődsz, hogy üzenget.

- Persze, hogy nem, ő a Mágikus Királyság főminisztere

- Aha, mesélte.

- De mi baja?

- Randán eltört az egyik hátsó lába, de már sínben van.

- Szóvak jól van?

- A lába van sínen. Ő szarul van, mert úgy véli, nem fehér egér,

hogy egy kalitkában lakjon.

- Bizony nem. És mit üzen?

- Hogy látogasd meg, aztán vidd innen haza. Mellesleg tényleg vidd innen,

mert hülyeséget beszél, és ilyenekkel lázítja a többi bentlakót:

Hőköl a macska, hátrál a tél

Kifáradt ímhol az északi szél

Kilép odvából a bősz egér

Körülnéz és így szól:

Kegyelmet tőlem vajh ki remél?

Macska, ölyv, bagoly?

Vagy netán a bűzös borz?

Vére hulla, a belét húzza mind

Ha a bősz egér kedve durva.

Fület, fejet, lábat, farkat

Belet, szemet kitép és szertehint.

- Ajaj, így szaval már Bimbó bá’?

- Még ígyebbül fiam.

- Akkor tényleg sietek érte.

O

BABABIMBI NEM GYÁVA

- Na, gyerekek, hölgyeim és uraim, értem én a szemrehányást, sőt,

olyannyira képes vagyok magamra nézvést megszívlelendőnek is tartani, hogy néha még meg is fogadom, és komolyan igyekszem a megfogalmazott elvárásoknak megfelelni. Úgyhogy, Babos bátyám, most egy darabig tényleg figyelj ám, mert brutális önfegyelemmel folytatni kívánom a történetet, nem kalandozok el minduntalan, hanem egyenesen, mint a lénia, csak attól lehet szó, amiről szó van, és amiről nincs szó, arról nem is legyen.

Oké lesz így, Babos bátyám?

- Figyellek.

- Már csak hogy jó be tudjál számolni Ignácnak, ha hazafelé betérsz a

Tokajiba egy két pohár üdítőre.

- De te mért nem jössz be?

- Á, hát mennék én, de folyton rohannom kell.

- Majd jól infarktust kapsz, figyeld meg.

- Ne ijesztgess, csak nem!

- Iszol fröccsöt konyakkal, akkor nem, mert az hígítja a vért, meg feloldja a

vérrögöket.

- Aha, ezt én is így hallottam.

- Akkor jössz?

- Majd előadás után megbeszéljük.

- Ja, jó, akkor megvárlak…

-

Eme röpke csevegés után Kovács tanár úr mosolyogva néz körül, nyugtázza, hogy a túró kisasszonyok a székükön ülnek, és a közönség sorai se igen fogyatkoztak meg a kissé hosszúra nyúlt kávészünet alatt. Virginia asszony is a helyén ül, más meg mostanában Kovács úr szemében nem igen számít. De hogy negyven és a halál, a józanság és a májzsugor között hogy lehet még szerelmesnek lenni? Mint egy kamasz?! Ez is megérne ám egy hosszabb tűnődést, ám a tanár úr nem csak ígéri, tényleg elhatározta magát, hogy a tárgyra tér, nem kalandozik el, fragmentál, mint káoszban a kacs, vagy kacsban a káosz. Mesél.

- Szóval csodálkozván szánakozunk, aztán meg szánakozva csodálkozunk,

hogy egy ekkora böhöm lény, mint Bambabimbi, aki küllemre inkább tűnik veszélyesnek, ha bármi feldühíti, és egy picit se ostobának, bár halálra szántsága nem nélkülözött némi bárgyúságot. Ugyan mért nem tesz valami mást heréi megmentésére, mint hogy úti társaimnak táplálékul ajánlkozna?

Vagy miért nem menekül, bujdosik, és idővel és a távolban alapít egy saját klánt, falkát, vagy csak családot, ha szembe szegülni nem mer a királynőjével. Se ő, se más hím tüskés tapír vízilóra hasonlító ős-kapibara.

És csakugyan jómagam fel is tettem a fogas kérdést: - De mért hagyjátok magatokat kiherélni, barátom?

- Mi mást tehetnénk, ó, furcsa idegen? – bámul rám ős-kapibara

embertársam, de annyira értetlenül, hogy kénytelen voltam visszavonni az értelmi képességeit illető pozitív előítéletemet.

- Hát úgy, hogy nem hagyjátok! – morog rá Géza kissé már ingerülten.

- Azt nem lehet, ó, hatalmas krokodil.

- Mért nem lehet?

- Mert királynőnk, anyánk, aki magának az istennek a földi megtestesülése,

a herénket kívánja.

- De mért?

- Mert a here-evés örökké fiatalnak, egészségesnek és termékenynek tartja meg.

- Mért? – ezzel a szüntelen miérttel persze Géza is elég ostobának tűnt az

adott pillanatban, no de aki tudni vágyik, annak kérdezni muszáj, és itt megint felbukkant a muszáj szó, aminek a jelentőségét most nem tárgyalnám újra, mert megígértem, hogy nem kacsok.

- Miért? – bukik ki Izaurából, de csak a poén kedvéért.

- Mit miért?

- Ja, nem, semmiért- ijed meg rögtön a túró-tündér, hogy ettől a tanár úr

most óhatatlanul ismét messzire kalandozik Bambabimbi történetétől.

És láss csodát, Kovács Doci komoly önmérséklettel csak ennyit válaszol a „mit miértre”: - Hát csak azért, nehogy Babos barátom dolgát megnehezítsem, amikor majd beszámol Ignác úrnak a Tokaji borozóban.

- De úgyis jössz velem, nem?

- Ja, de. Akkor kalandozzak?

- Neeeee! – zúg fel a közönség nagyobbik fele. Ehhez képest az

igényesebbik fél igeeeenje, aki igenis élvezi a tanár úr látszólag cél nélkül való, mondhatni, szecessziós ihletésű verbális ornamentikáját, alig hallható.

Pláne azért, mert a drámai hatás kedvéért az egyik könnyező pálma mögül

vérfagyasztó halálsikoly hullámzik ki, aztán mély hörgés. Csak nem egy

hím ős-kapibarát herélnek éppen a takarásban? Vagy csak valamelyik

plüss Ugribug cserkészett be magának délebédre valót?

- Na jó, akkor tényleg csak mesélek- legyint mosolyogva Kovács tanár úr,

miután a könnyező pálma mögött a préda úgy döntött, tovább nem

hangoskodik, megadja magát a sorsának, a tanár úrnak pedig a szót.

- Tehát Géza barátunk szüntelen miértjeire, aminek kitartó

ismételgetésében bármelyik még oly kíváncsi három éves gyermeket is lepipált volna, kiderült, hogy az ős-ős vízidisznók eme országában, ami egy folyóvölgy deltáját ölelte fel a tengerparttól felfelé jó húsz-harminc kilométer hosszan, a hímek egészen alárendelt szerepet foglalnak el. Vagyis itt bizony kőkemény nőuralom tombol időtlen idők, avagy emberemlékezet óta, annyira régen, hogy senki ember, avagy ős-kapibara el nem tudta volna képzelni, hogy a társadalmi rend másképp is lehet, mint ahogyan működik.

A piramis csúcsán az istenanya trónol. Az ő neve nem lehet más, mint Bébibaba Bamabimbi. Ott jártunkkor az uralkodó némber éppen a hetvenharmadik volt a sorban. Na most, ha hosszú-hosszú uralkodás után az istenanya mégis úgy dönt, elege lett a földi létből, és visszamegy az égbe kicsit pihengetni, akkor a nőstények legbelső tanácsa kitudja, a kevés pihengetés után kinek a testébe száll majd vissza az isten, és amikor ez megtörténik, ő lesz a következő uralkodó. Na most ez az interregnum ritkán tart tovább két-három hétnél, és közben legbelsőbb nőstény körökben elég sor vér is folyik, mert némelyek az életüket is felteszik arra, hogy az új istenkirálynő megválasztása a kellő komolyságát megőrizze. Mellesleg ilyenkor az isten lelke néha nőstényből nősténybe szálldos, mintegy kipróbálva, hogy az illető elég kényelmes-e.

És akit nem talál elég lakályosnak, annak bizony meg kell halnia.

Mi ezt, emberek, mármint akik a majomtól vagy Ádámtól-Évától származtatjuk magunkat, aljas és brutális hatalmi harcnak neveznénk a trón megszerzése céljából. Ám mi majom-emberek sajnos hajlamosak vagyunk a profán cinizmusra. Ezért hisszük el oly nehezen, hogy valakit megszállt a Szentlélek, és ezért kételkedünk a profétákban, és feszítjük keresztre a megváltókat, még mielőtt bármi hitelt is adnánk annak, amit mondandók voltak az üdvünkért, vagy mi a frászt is akarhattak vajon. És látják, már önmagában ez is minő cinikus megjegyzés volt, mert azt vélem, szellemes vagyok, pedig talán nem is. – És itt a tanár úr kivár, hátha kap valami visszajelzést. Ám a teremben síri a csend. Ez most nem veszi el Kovács Doci kedvét, mesél tovább.

- Tudod mit, drága haverom? Gyere velünk!- csapja össze két kezét

Ugribug, amiről persze megint csaknem leestem a nyakából, és ismét csak az esernyőm mentett meg a huppanástól, amivel visszanyertem az egyensúlyomat.

- Na, ne, még egy lúzer- károg fel Hermész Jakab, ám bunkósága annyira

öv alatti, hogy úgy döntöttünk ingerküszöb alatti is, tehát nem is hallottuk.

- Mért, ti hová mentek?

- Seholsincs országba, Cukor Máz király színe elé, hogy a próbáit kiállva

elnyerjem Cukor Fánk királykisasszony kezét.

- Ott a király férfiú?

- Az ám.

- De az lehetetlen.

- Már miért lenne az? – csatlakoztam jómagam is a miérteket mondók szűk, noha kevéssé elit táborába, Géza barátomhoz.

- Mert a király csak nő lehet.

- Miért?

- Mert az isten is nő.

- Ne már!

- Ezt kétségbe vonni halálos bűn!- és Bambabimbi úgy vicsorog rám, mint

aki harcra és ölni kész, és nem úgy, mint aki a haláláért könyörög. Mondanom se kell talán, ha nem Ugribug nyakában ülök, megint csak összerondítottam volna magamat. Az pedig igen nagy baj lett volna, mivel váltó alsó nem volt nálam. Hiszen, talán még emlékszünk, csak egy pillanatra

lépten ám az Odaát Ajtaján Dezső Dagonyájában, hogy ezzel az elmúlást és a múló időt, mint olyat egyáltalán szemléltessem a személyi összetételben igen előkelő, ám annál illumináltabb társaságnak. Jól mondom, Benjamin?

- Jól, tanár úr- int Benjamin a kamera mögül.

- Apropó, Bogika telefonált már?

- Még nem.

- Hát idén az első rostán csak átlibben valahogy.

- �� Reméljük.

- Képzeljék, az mekkora lenne, ha kisded közösségünknek itt Réten lenne

egy igen komoly színésznője! Mi? Mivel musical szerzőnk már van, ugye…

Hé, Erőss tanár úr, azzal a lakótelepi történettel meg mi van?

- Még írom- pirul bele a kérdésbe Erőss Jonatán Janka igazgatónő mellett

ülve. A fene ebbe a Dociba, hogy mégis mindig elkalandozik.

- És? A bemutató? Mikor lesz?

- Mondom: még írom!- emeli fel a hangját Jonatán.

- Jó, jó. Akkor nem kérdezem. Megvárod vele Boglárkát, mi?

- Figyelj már, arról a tüskés vízi tapírról volt szó!

- Ja, igen, bocs. Szóval Bambabimbi tényleg úgy vicsorog rám, ahogy a

mélyen bigott hívők szoktak az istenkáromlókra. De átláttam ám, hogy szegény pára erről se tehet, ő egy ilyen kultúra része, egy ilyen társadalomba tagozódott be, és mint tudjuk, hitbéli kérdésekben észérvek nincsenek, és ez így nagyon helyes. Ami a hit dolga, az a hit dolga, ami az észé, az az észé.

És aki ezt a kettőt összezagyválja, az nagyobb hülye, mint bárki más reménytelenül agymosott nagyon bigott. Jut az eszembe:

Egy agymosott bigott

Túl sok páleszt ivott

Fellazult az agya

Hát így kiáltott: piha!

Megártott a pia?

Már úgy hiszem legott

Az isten elhagyott

Vagy már netán halott?

Benjamin fiam, ez milyen rap lenne?

- Szar.

- És musicalnek, Jonatán?

- Annak is.

- Nahát, biztos igazatok van. Suszter! Maradj a kaptafánál!

És a közönség soraiban páran összenéznek. Mi van itt? A tanár úr ivott?

És akkor Janka igazgatónőre sandítanak, ám ő tudja, a tanár úr régóta ott tart már, neki nem kell ahhoz alkohol, hogy hülyeségeket skandáljon, és különben is egzaltált legyen. Csak Gotfrid Virginia hajtja le a fejét és néz maga elé, mint aki szégyelli magát a barátja helyett is.

- Elnézve tehát ős-kapibara haverunk vicsorgását, könnyedén úgy

döntöttem, mibe kerül ez nekem, ha gyorsan visszakozom, mi több, megkövetem őt ezekkel a szavakkal: bocsáss meg, igazad van. A hely, ahová igyekszünk, és a királya, aki hím, nyilván nem a ti isteneteknek tetsző, sőt, kimondom nyíltan, istentelen.

- Na azért.

- Ettől függetlenül még velünk tarthatnál.

- Egy olyan országba?

- Ott talán nem herélnek ki.

- De ha a herém az istennőmnek tetsző?

- Akkor meg az nem értem, miért bujdokoltál el itt a hínárosban a sorsod

elől, és miért könyörögtél az imént, hogy inkább öljünk meg mi, minthogy

az ágyékod és aztán a pecsenyéd szent áldozattá nemesüljék?

- Igazad van. Szégyellem magam a viselkedésemért.

- Á, ezért ne szégyelld! – veregette volna meg Géza Bambabimbi vállát,

ha ez egy nyolc méteres krokodiltól nem lenne felettébb bonyolult és annál

baljósabb mozdulat. Gondolják meg, ezt Géza vagy iszonyat nagy fejével,

vagy a farkával tehette volna meg.

- De! Muszáj! Gyenge voltam. Gyáva!

- Még egy muszáj, hoppá!- jelentkezik Laura.

- Úgy van!

- De ez most nem egy olyan muszáj, ugye?

- Úgy érted, hogy az önvád muszája?

- Ami emberebbé teszi az embert?

- Vagy ős-kapibarabbá az ős-kapibarát?

- Ezt most kérdezi a tanát úr?

- Naná, amikor ez végül is egy bölcselmi óra, vagy mi. Nos? Hölgyeim és uraim? Az önvád folytán nemesb lesz-é a lélek? – és a tanár úron látszik,

ezt most komolyan, igazán kérdezi, vagyis válaszokat vár rá. Na jó, csak remél…

- Mértékkel biztos az is jó- ráncolja össze a szemöldökét Péter Ági.

- Ja, ja, mindent csak mértékkel, ezt már a görögök is tudták- toldja meg

bölcsességet Izaura, de mindjárt hozzá is teszi- De csak akkor, ha muszáj.

- Úgy van! No de a mértéktelen önvád, Izaura?

- Hát az már beteges, nem?

- De. Megállapítottuk, hogy kalokagathia, avagy a test és a lélek egysége,

de egészen pontosan hivatkozva: az erkölcsi jóságé és a testi szépségé, amit persze ki más, mint a nagy Platón fogalmazott meg először, Arisztotelész legalábbis rá hivatkozik az Eudénoszi és aztán a Nagy etikában, és ezt legyenek szívesek megjegyezni a kisasszonyok, meg netán a neten egy kicsit utána böngészni, mert most szólok, hogy ebből bizony tétel lesz, a fene egye meg, már megint hol tartottam?

- Megállapítottuk.

- Ja, kegyed kincset ér nekem, Izaura kisasszony.

- Nekem is – szól be az apja mellől Kisbabos, amivel persze sikere lesz,

csak nem éppen a címzettnél, és nem akarjuk mi azt hallani, amit majd ezért kap szegény hősszerelmes az ő túró hölgyétől.

- Kérdezem tehát, erkölcsös-e a túlaggódás? A túlzott önvád?

- Neeeem!

- Mivel minden túlzás erkölcstelen?

- Igeeen!

- Az eltúlzott tisztesség is?

Hoppá, ez nehéz, fogós kérdés. Kovács tanár úr úgy mosolyog, mint egerésző macska, aki sarokba szorította már a prédát, és nincs egérlyuk, és nincs surranás, a csapda bezárult, eljött az önfeledt játék, avagy a lassú halál ideje – attól függően, hogy a macska vagy az egér szempontjából nézzük a szituációt. És Doci bátyánk kezdi is a kínzást, mint olyat- szegény hallgatói agytekervényének

spulnizó mozdulatokkal való gyötrését. – Nos, hölgyeim, lehet a túlzott tisztesség is tisztességtelen, mivel erkölcstelen?

A súlyos csendben Babos úr mordul Kovács úrra. – Na, lökjed mán, hová akarsz kilyukadni?!

- Csak kérdezem, Babos úr. Csak kérdezem.

- De ne kérdezzél ilyeneket, hanem meséljél!

- De mondjál előtte valamit, a kedvemért.

- Muszáj?

- Látják, még egy muszáj mondás. Újabb kérdés, Babos barátom emberré

válásának folyamatában ez a muszáj segítene, avagy nem?

- Aha, ha már a Tokajiban lennénk…

- Csak nem vágnál pofon?

- Lehet, nem?

- Hát…ott lehet.

- Mért, itt nem?

- De, végül itt is.

- Fater, fogd már vissza magad! – förmed Kisbabos az apjára, mert

észlelnie kell, hogy a közelben ülők valahogy igyekeznek kettőjüktől elhúzódni, amennyire ez ültő helyükben lehetséges, és közben eléggé megfagyott körülöttük a levegő. Ám Kovács tanár úr kacagva oldja fel a kínossá váló szóváltást. – És igazad is lenne, drága öregem. Hogy a fene vinné azt a kötözködő hajlamomat, mi? Megkövetlek, barátom. Te így is, úgy is kiváló ember vagy.

- Na azért…

- De hogy visszatérjek szegény Bambabimbi problémájára, az önvádja

bizony igencsak meghökkentett bennünket újra. Már miért lenne gyenge és gyáva valaki attól, ha megóvná magát a kiheréléstől? És inkább a folyódelta hínárosába menekül. És ugyanakkor micsoda agymosás kell ahhoz, ami minden élőlény alapvető ösztönét, a szaporodásét felülírja, és a hím tüskés vízidisznókat isten királynőjük játékszerévé teszi? Engem ez, mint amatőr kulturális antropológust, igencsak izgatott, ám ugyanakkor beláttam, arra nem lesz se idő, se lehetőség, hogy eme közösségbe beépüljek, és viselkedési rejtvényeiket megfejtsem. Hiszen nem feledhettem, bennünket, azaz Ugribug barátomat várta Seholsincs országban a neki megírt végzete.

- Nos, ha nem tartasz velünk- szóltam hát le Ugribug nyakában ülve,

finnyásan a fejem fölé tartva az esernyőmet, amely nem csak az esőtől védett meg, noha ímmel-ámmal, de mint kötéltáncost, az alázuhanástól is- akkor fogadd jó kívánságainkat, jó szerencsét és sok boldogságot neked.

- Tehát nem öltök meg?

- Most mondtad, hogy az erre való elszántságod valójában gyávaság lenne.

- Igazad van, ó, furcsa lény, a királyi gyík nyakában.

- Nem gyík vagyok, hanem madár! – mordul rá Ugribug.

- Bocsáss meg!

- Nem érdekes. De áruld el, ha követjük e folyócska útját, hová jutunk?

- Nem túl messzire.

- Ezt hogy érted?

- Elfognak, a királynő elé visznek, és mint hímeket, benneteket is

kiherélnek, a heréteket az istennő elé teszik áldozatnak, aztán a fejeteket veszik.

- Nekünk?

- Nektek.

- De mi nem vagyunk emberek – emelek kifogást a kilátások ellen.

- Tudom, ti állatok vagytok.

- Akkor minket ugyan mért herélnének ki?

- A herétek étkezésre jó lesz, ha előtte szaporodásra nem is.

- Ja, hogy herélés előtt még dugtok? – merül fel Hermész Jakabban amaz

opció, hogy így azért – szinte szó szerint értve, egész más a leányzó fekvése.

- Mi emberi hímek, igen. De csak egyszer, és csakis az istenanyával.

- Ja, vagy úgy… - Jakab máris belátja, ez sehogy se üzlet.

- Várjál csak- szólok le Bambabimbinek. – Szóval ez úgy megy nálatok,

hogy a királynőtök választ magának egy hímet…

- Férfit, nem hímet! Mi nem vagyunk állatok, mint ti.

- Jó, akkor férfit. És akkor azzal a férfival közösül, aztán kiheréli, aztán egy

kis ideig még eunuchként tengődik a szerencsétlen, végül levágják és megeszik?

- Igen, a megtiszteltetés szokásos rendje.

- És csak a királynőtök közösülhet?

- Ki más?! – ül ki tüskés vízi tapírunk képére a teljes megrökönyödés.

- Ja, vagy úgy… - Egyre inkább kíváncsi ama rettenetes némberre és ugyanakkor sikoltva menekültem volna még a környékéről is.

És egészen biztos, hogy ez utóbbi indulat győzött volna bennem, no meg persze a vándorlásban társaimnak is, ha utunkat nem állta volna el ama folyó mocsaras deltája, ahová érkeztünk. Ez annyiban különbözött attól a folyótól, ahonnan elindultunk, hogy ennek nem sárgásbarna volt a vize, inkább a megszokott sötétszürke, ami annyit jelzett, hogy a vidék, amit átszelt, nem annyira gazdag vasban és vasoxiddal kevert agyagban.

No de egy lápon átkelni egy tyrannonak, mi az? Hát még egy külön erre a célra tervezett óriáskrokodilnak? Semmi. Üdítő dagonyázás a sok kullogás után a tenger partján. A gond az volt, hogy folyó túlpartján, attól talán négy-öt kilométerre magas, körülbelül száz méter magas sziklafal állta volna el az utunkat, olyasmi, mint a Doveri sziklák, és amit a tenger képtelenség megmászni. No és Hermész Jakab beszámolója szerint onnan egy hosszan elnyúló felföld következik, ahol a madár se jár, illetve ha járt is, még soha senki onnan nem tért vissza. Jakab sejtette ugyan, hogy neki sikerült, de hogy mi van a fennsíkon, jobb, ha nem is tudjuk. Szerintem, és most is úgy gondolom, csak fontoskodott, ahogy szokott. Viszont száz méternyi magas, csaknem függőleges sziklafalra amúgy se tudtunk volna felkapaszkodni.

Példának okáért Géza barátunkat erre a célra biztosan nem tervezték alkalmasra. No de Ugribugrot se. És nem azért, mert a nyakában ülök.

Még ha szárnyakat növeszt. És akkor csakugyan úgy nézne ki, mint egy egyfejű sárkány.

De erre aztán várhattunk volna, mivel tudtuk, hogy ez nem az a történet.

Ergo: vagy bemerészkedünk a sültüskés – pikkelyes- hatmázsás ős kapibarák földjére, vagy fordulhatunk vissza, és kulloghatunk haza, vagy világgá, vagy építhetünk tutajt, bele árboc és vitorla, és jó szelet várva nekivághatunk a tengeren, hogy elérjük a gigászi öböl jobb parti csúcsán található Seholsincs királyság fővárosát Máz Cityt, ahol is Ugribugrot a boldog házasság várja, hozományul egy fele királysággal, avagy dicső, netán rút halál. Nos, a tutajos projekt, mint már meséltem, mindjárt a kaland elején lejátszott. Fűrész, szekerce, gyalu, szeg, kötél, szurok nélkü. Vitorlához szövet. Bár ez utóbbit szütyő és esernyőkészítés közben nagyjából kimódoltam. No de egy minimum tizenöt-húsz négyzetméteres darabkát, amit nem szaggat szét az első nagyobb szél, netán vihar?

És igen, a szaktudás. El tudnak képzelni egy krokodilt, fűrésszel a kezében?

No és egy T-rexet, amint éppen vinklit gyalul egy deszka végébe, méghozzá türelmes műgonddal?

Muszáj volt tehát átkelnünk az emberek földjén. És ez most egy olyan muszáj, ami igen kétes már abból a szempontból is, hogy megcselekednünk bármely szempontból hasznos lehet-e? Vajon tanulunk belőle? Talán.

De továbbjutunk –e a királynőnél? És ha igen, herével, vagy anélkül?

És kiherélve ugyan mi értelme lenne megjelennie Cukor Máz király színe előtt Ugribugnak?

Minő kérdések, minő kételyek, ugye?

De hát a muszáj az muszáj, mondtam a barátaimnak én, akinek ilyet szólni néha muszáj. Megkérdeztük hát új barátunkat, Bambabimbit, hajlandó-e elkísérni egy darabon, csak hogy ne nekünk kelljen tíz percenként elmagyarázni, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és bocsi, csak átkelünk és már itt se vagyunk, hanem ha ő adna tovább bennünket, mint egy staféta botot, vagy netán olajfa ágát, mint három eleven szimbólumát a békének meg egy Hermész Jakab. Akinek persze megint könnyű, ő felszállhat, és különböző termikeken lebegve szemlélheti, mi történik velünk. annál nagyobbat nem kockáztat, mint hogy vesztüket látja, és ezzel megszabadul tőlünk, ami igen régóta nem titkolt vágya. Na, erre azt válaszolta a Bimbi, hogy persze, elkísér, sőt, egészen az Istenkirálynő trónjáig vezet minket, mert egyszer és mindenkorra leszámolt a gyávaságával.

Így hát négyesben folytattuk az utat, meg fent a légben a kopasznyakú denevér, avagy az égi kukkoló, a károgó és pottyantó művész. Ja, mert azt még nem is meséltem róla, hogy jobb kedvében az a kedvenc szórakozása, hogy jó magasról kisasolja az áldozatot, aztán zuhanórepülsébe kezd, mint egy bio stuka, az utolsó pillanatban felrántja a kormányt, és telibe fossa szegény, eladdig mit sem sejtő áldozatot. Már bocsánat a hölgyektől. Meg azoktól, akiknek otthoni kedvencük a plüss Jakab. De az igazsághoz ez még hozzátartozik: neki ilyen a humora.

Ballagtunk hát szép nyugiban felfelé, el a tengertől, jobbra az esőerdő végtelen zöldje, balra a száz méteres Doveri szikla. És bizony jó is volt, hogy Bambabimbi haverunk kísért minket. Mit kísért! Elől ment, jó ötven méterre megelőzve minket. És időnként fennhangon tutult, kaffogott, visított, ezzel olyan hangulatot teremtett, mintha régen várt, ám még sosem látott jövevények lennénk. Olyas vendégek, vagy inkább látogatók, akiknek örvendeni illik, akik úgy idegenek, mint a mi kultúránkban a szeráf angyalok, akiknek az a dolguk, hogy az isten körül őrt álljanak, mint a rambo- szemüveges, head-setes testőröknek, csak mi is lecsatoltuk mind a hat szárnyukat, kivéve, ugye, Hermész Jakabot, aki a hatból kettőt meghagyott. De mi is, akár a mennyei szeráfok, szeretetet hozunk, és békét és nyugalmat és szakrális méltóságot.

No és persze hangulatról beszélek, ezt így nyilván nem klaffogta a bimbi.

De bizony jó is, hogy klaffogott, ugatott, visított valami ilyesmit.

Mert ahogy körénk gyűltek az ős vízidisznó emberek… Ház jobb volt az mindenkinek, hogy megilletődötten bámultak ránk ki a fejükből, aztán meg idült képpel mosolyogtak, mint debil gyerek a karácsonyfa alatt. Mert ha ezek így, az egyre növekvő sokadalom úgy fogadnak minket, ahogy az idegeneket szokás mindenkor és sajnos még a mi úgynevezett civilizált kultúránkban is, vagyis ellenségként, aki betolakodott a területünkre, pedig rohadtul senki nem hívta, következésképpen csak rosszat akarhat, mármint olyat, ami nekünk rossz, régóta itt lakóknak, nekik pedig jó, hiszen ami nekik jó, az nekünk csak rossz lehet. Tiszta sor tehát, kristály-logika, hogy aki nem bennszülött, hanem kint szülött, annak kint a helye, éppen ott, ahol ő a bennszülött. A kint szülött tehát pusztuljon, mégpedig minden különösebb kérdezősködés nélkül, mert az a tuti.

A jó idegen a halott idegen, és annál jobb az idegen, ha kiderül róla, hogy

amúgy meg finom falat. Levágva, kivéreztetve, feldarabolva, sütve, főzve, töltve, diszkréten, vagy merészen fűszerezve.

Na most, aki az előbbiekből egyfajta kritikai mellékzöngét vél kihallani, az bizony jól érzi, és ha ezt nehezményezi, attól máris legalább annyira elnézést kérek, mint az imént Babos úrtól tettem. Így oké?

- Én már mondtam, hogy oké.

- Ja, a fater már mondta- teszi hozzá Kisbabos.

- Akkor oké. No és egyre beljebb haladva egyszer csak megjelentek a

katona-nők. Már úgy értem, az istenkirálynő testőrsége. Na, gyerekek, ők aztán… Mit mondjak? Mintha nem is egy fajhoz tartoznának a hímekkel.

Márpedig a hímek, azaz bocsánat, az ős vízidisznó férfiak se éppen szelíd bárgyúságot sugalló látvány. A testőrnők inkább hajaztak egy orrszarvúra, mint vízilóra. Termetük uszkve másfélszer akkora, mint Bambabimbié.

A tömegük legkevesebb Ugribug kétharmada. Sültüskék mellett az orrukon

akkora tülökkel, mint a karom, ni. Kinyújtott ujjakkal. Á, nem, még ennél is hosszabb egy tenyérnyivel. És tűhegyes. Hát ha azt a jó tonnányi tömegükkel belódítva belecsapják valaki áldozatba, az utána jó, ha ennyit nyög még: fapapucs. Hát ha két-három ilyen összeáll, hiába Ugribug az adott kor ragadozóinak királya, hiába Géza iszonyatos termete és olyan mosolya, amit jobb, ha egy préda csak rémálmában lát meg, hiába az én kreativitásom és ördöngösre fejlesztett esernyő használatom, vajmi kevés esélyünk lett volna.

No de szerencsére ők is beszopták Bambabimbi zseniálisnak bizonyuló trükkjét a várva várt idegennel.

Hát így jutottunk el az eleven istenség szent színe elé.

És ebben a pillanatban először halk csengettyű hang szólalt meg, aztán mintha megéledt volna az esőerdő. Nagymacska ordítása, aztán horkantgatása borzolta fel a közönség archaikus emlékezetét, aztán

felháborodott majmok visítozása. Valami nagy és rémült állat menekülésének

zöreje és aztán elbődülése. Zebranyihogás? Nos, úgy nagyjából ennyi volt, ami jelezte, a Zseb és cetli aznapi előadásának sajnos a végére értek.

Ez némi méltatlankodást váltott ki a közönség soraiból. Naná, hogy a „legizgalmasabb” pillanatban? De hát elég sorozatot láttak már a tévében ahhoz, hogy ezt a dramaturgiai trükköt Kovács tanár úrtól ne vegyék nagyon zokon. Csak Babos úr toporgott kifelé az üvegházból tanácstalanul. Végül úgy döntött, az udvaron megáll, egy tapodtat se mozdul, megvárja a Docit, és ha kell, a fülön fogva rángatja el a Tokajiba, mert azt a sok marhaságot, amit mondott mesélés helyett, ő képtelen lenne Ignácnak megismételni.

O

A FŐMÉLTÓSÁG LÁBADOZIK

Benjamin éppen csak annyi időre ugrott be a Gazdag Kábelbe, hogy

a kamerát leadja és Kovács doci aznapi szómenésének felvételét Molyirtó Mosolyú Mónikának átnyújtsa, bajlódjon vele, vágja élvezhetőre.

A lépcsőn lefelé rezeg fel a telefonja ismét. Úgy vélte, megint az apja az, hol késik már megint, mert nem bír Bimbó úrral. De rosszabb történt. Pontosabban olyasmi, amire azért számítani lehetett. Bogi csajszi megint a léc alatt ugrott át: az első rostán újra csak eltanácsolták a színi pályáról.

Három a magyar igazság? Vajon lesz-e ráadás? Annyi bizonyos, hogy aznapra neki, az ifjú férjnek és apának újabb fontos dolga akadt. Ha beszélt Bimbó úrral, aztán végighallgatta az apja neheztelését és szerető gondoskodásból mondott tanácsait, mehet be a feleségéért a színi egyetemhez közeli presszóba, ahol ilyen napokon komoly bevétel és haszon támad: a felvételiről kijöttek egy része azért koccint, mert sikerült, a másik azért vedel, mert nem. Így aztán az üzlet tulajdonosában néha megképződik az a vágy, az mekkora lenne, ha nem csak áprilistól számítva néhány hétig, hanem egész évben lenne felvételi…

Bimbó főminiszter úr igen morózusan gubbasztott az állatklinika lábadozója

legtávolabbi sarkába helyezett, ám amúgy igen lakályosnak tűnő drót ketrecben. De tényleg, volt ott bent minden. Friss faforgács alomnak, kis tálkában víz, másikban kaja, magok, répa, saláta, a tálka mellett megavasodott szalonna és zöldre érett keménysajt héja. És a fő attrakció egy mókuskerék, természetesen egér méretben. Most nem azért, de más egér elalélt volna, ha bejut egy ilyen, uszkve fél köbméter térfogatú és abszolút biztonságos Mennyországba, ami legalább annyira óvta a bentlakót a külvilág

gonoszságától, mint attól a meggondolatlanságtól, hogy oktalan kalandvágyból a kis házi kedvenc kiszökjön. Őszintén: kinek lenne jó az?

- Tiszteletem, főméltósága!- köszön Benjamin Bimbónak. Az csak ránéz

azokkal az apró, koromfekete, most ingerültséget, mi több, gonosz bosszúvágyat sugárzó szemeivel, és nem méltatja arra a látogatót, hogy viszont üdvözölje. Ám Benjamin, aki nem mellesleg, hanem bizonyos szempontból főként a Csiki Mágikus Királyság hercege, és mind főrend, rangban a főminiszter felett áll, noha az ő tisztsége operatív teendőkkel, és így ténylegesen gyakorolt hatalommal nem jár, nem sértődik meg, inkább nagyon enyhe szarkazmussal emlékezteti Bimbó urat, hogy:

- Hívatni méltóztatott.

- Hetek óta itt rohadok! – fakad ki az egér.

- Sajnálattal hallom. Atyám mondta, hogy csúnyán megzúzta a bal hátsó

lábát, de már sokkal jobban van.

- Az atyjának hálás is vagyok.

- Jó doki?

- Az.

- Na ja, sokan dicsérik.

- Alig Irma nem mondta, hogy behozott?

- Jöttem volna.

- Pedig üzentem vele!

- Nem kaptam meg.

- Jellemző.

- Á, biztos valami félrecsúszott. Irma nem olyan.

- Mit tudja azt maga, hogy milyen?

- Mért ne tudhatnám?

- Mert maga aztán jó emberismerő, igaz?

- Mért, nem vagyok?

- Jaj, hercegem…

- Na jó. Különben is, eddig nem tegeződtünk?

- Vigyél ki innen!

- Úgy érted, haza az erdőbe?

- Mert? Szerinted hová?

- Oké, persze. De a lábad jól van?

- Működik.

- És nem lenne jobb itt, amíg teljesen rendbe jön?

- Nem!

És Benjamin, mintha az apját is hallotta volna beljebb a rendelőben, hogy

szintén ezt kiáltja. Csak nem hallgatózik az öreg?

- Hát jó. De most be kell menjek a városba a Csajsziért.

- A hercegnőért?

- Ő a Csajszi.

- Csak nem történt valami…?

- Á, semmi komoly. Csak kérte, hogy menjek érte.

- Ó, szóval amolyan lovagi szolgálat?

- Olyasmi.

- De utána jössz? Illetve jöttök?

- Jövünk.

- De nem ám átversz, és még egyet itt kell aludjak!

- Főminiszter úr, bár nekem lenne egy olyan kéróm, már léptékben és

emberhez illő cuccal, mint itt neked.

- Felőlem beköltözhetsz.

- Mondom, emberi léptékben.

- Amúgy miért is panaszkodik hercegséged? Szíveskednék magát és a

hölgyét végre királlyá koronáztatni.

- Mert akkor mi lenne?

- Az erdő népe kötelességének tartaná egy palotát építeni.

- Nekünk?

- A királyi párnak.

- Na ne. Miből?

- Fából, kőből, üvegből, ahogy azt kell.

- Ti.

- Mi.

- Egerek.

- Meg a többiek.

- Aha. Hát jó, majd este megbeszéljük.

- Lápi úr is nyilván beszáll anyagilag.

- Hát…egy négy-öt- tíz kiló ékszer jót tenne a projektnek…

- Majd beszélünk vele is.

- És honnan szerzel fát? Botond aligha engedné, hogy kivágd az erdőt.

Nem is beszélve az erdőgazdaságról.

- A logisztikát csak bízd ide.

- Rendben. Most megyek a nőmért.

- De cseréld ki a vizemet!

- Máris.

Benjamin kinyitja a ketrec ajtaját, benyúl a kis tálkáért. Egy pillanatra kísértést érez, hogy megvakargassa a mutatóujja begyével a főminiszter kobakját, de túlzott bizalmaskodásnak érzi. Viszont jobban megnézi, mi a kínálat.

- Tök jó a koszt, úgy látom.

- Még szép.

- Mért, szerinted minden beteg egér ezt kapja?

- Fizetnek érte, nem?

- Fogalmam sincs. Majd megkérdem atyámat. Apropó, neked rendben van a

betegbiztosításod?