#Oktatás
Explore tagged Tumblr posts
Text
Van úgy, hogy csak elegem van mindenből és mindenkiből.
#élet#politika#befolyásolás#egészségügy#oktatás#undorító#undor#hányinger#elegem van#sírás#szomorú#szomorúság#bánat#öngyilkos gondolatok#depresszió#rosszkedv#állandó#harag#düh#gyűlölet#önutálat#érzések#emberek#magány#egyedüllét#magyar#magyar tumblr#magyar tumblisok#saját#saját írás
15 notes
·
View notes
Link
“Korchma Zsombor, a Creative Science minecraftos iskolai táborokról jól ismert alapító tagja, a Roham irodalmi és művészeti magazin alapítója, főszerkesztője. Mindkét gyermeke tavaly felvételizett, a kisebbiket egy sporttagozatos általános iskolába, a nagyobbikat egy informatikai szakközépiskolába vették fel. Mindkét iskola Budán van, és bár nem számítanak elit iskoláknak, de jó a hírük. - Az informatikai szakközépiskolába járó fiának szeptemberben volt informatikatanára utoljára, akkor mondott fel az utolsó. - A fiúnak a tanévben öt úgynevezett projekthete volt, „ami azt jelenti, hogy nincs oktatás egy hétig, mert olyan kevés a tanár, hogy a suli egyik felének tanítanak, a másiknak nem”. - A sporttagozatos általánosba járó fiának „másfél hónapja nincs testnevelés órája, mert felmondtak a tesitanárok”. Tesiórán vagy rajzfilmet néznek, jobb esetben a gyerekeket leküldik az udvarra focizni. - A kisebbik fiúnak hetente kétszer 11:50-re kell iskolába mennie, amikor három ügyeleti órája van (ez azt jelenti, hogy átlagban hetente kétszer nincs oktatás az iskolában, de kötelező bemenni, hogy a tanév teljen). “Aki szerint ez a rendszer jó, annak hova járnak a gyerekei?”– kérdezte Korchma Zsombor.”
122 notes
·
View notes
Text
Hiányoztam amikor az írásbeli kivonást tanultuk (3.o.) és meg sem tanultam, mert mindig fejben számoltam.
Most a lányom beteg és tegnap a kivonást tanulták...
Amikor majd megint suliba mehet, akkor egyből iratnak belőle vele egy dolgozatot. ❤️
Úgyhogy apa most tanul papíron kivonni.
Ez tényleg ennyire nyakatekert mint a mellékelt ábra mutatja, vagy van valami egyszerűbb megoldás erre a fejszámoláson kívűl?
26 notes
·
View notes
Text
🤔🥹😥
ELZA NAN :
Ezt soha sem szabad elfelejteni!!!😢😢😢
A második világháború befejezése után egy náci koncentrációs táborban találták ezt a levelet, amely a tanároknak címzett alábbi üzenetet tartalmazza:
′′ Kedves tanár úr, egy koncentrációs tábor túlélője vagyok. Szemeim látták azt, amit senkinek sem szabad látnia.
Szakképzett mérnökök által épített gázszobák
Szakképzett orvosok által mérgezett gyerekek.
Szakképzett nővérek által megölt babákat
Nőket és gyerekeket öltek meg és égettek meg a diplomások.
Szóval, vannak gyanúim az oktatással kapcsolatban.
A kérésem az lenne, hogy segíts a diákoknak emberekké válni. Az erőfeszítéseid soha ne termeljenek képzett szörnyeket vagy tapasztalt pszichopatákat. Az olvasás, írás és a számtan ismerete csak akkor lesz fontos, ha emberibbé teszik a gyermekeinket ".
Tapasztalatom alapján minél intelligensebb egy ember', annál gonoszabb tud lenni...😏
19 notes
·
View notes
Text
oktatásszociológia tanárom a mai magyar rendszerről: " oktatási rendszer nincs. rendszer van, oktatás nélkül".
nem nagy szavak de sajnos túl igazak
6 notes
·
View notes
Text
Tegnap ismét
lehetőségem volt rá, hogy elmondjam, úgy használnám fel a közpénz egy részét a médiában, hogy szociális ismeretterjesztő filmeket készítenék. Felkérnék egy-két közkedvelt vloggert, és tanítanék, tanítanék, tanítanék. Most pl arról, hogy mit csinálj, ha földrengés van. Nem számít, hogy nálunk ritkán van és nem fenyeget emberéleteket, de az embereket nyilván foglalkoztatja ez a dolog. Jó, persze hazudni nem kéne meg politizálni nem kéne benne, hanem ilyen BBC Shakespeare sorozat szerűen, ragaszkodni a valósághoz és minőségi színészekkel megjeleníteni. Elképesztő lenne, hogy alapvető tudások eljutnának a legegyszerűbb emberekhez is. napi 2x10 perces filmben. Lehet, hogy a gyakorikérdésekről kéne válogatni, és akkor Bébike Káposztásbasznádalsón végre tudná, hogy ha bedaueroltatja a haját, attól még a magzatának nem lesz göndör a haja. Jól van, nem kell kiröhögni engem, tudom, hogy ez csak olyan idealista képzelgés és a kormánynak nem célja az oktatás, és elképzelni sem tudják, hogy azt lehet szórakoztatóan és jól csinálni. Ők maguk sem néznek ilyesféle videókat. Sajna az élet minden kérdésére mindenkinek nem lehet időben választ adni és továbbra is lenne olyan, aki döbbenten áll az okmányirodában, hogy ahhoz, hogy új személyit kapjon a régi helyett, amit nem hozott magával, valahogy igazolnia kell, hogy ő kicsoda. És üvöltözne a pasijával, hogy az miért nem mondta. Aki azért nem mondta, mert ő sem gondolta.
Na, ez csak ilyen bolond nap ez a mai, tegnap rengeteget nevettem és egy kicsit becsíptem és ma későn keltem, most kávézok, süt a nap és szeretem ezt a gondtalanság érzést, mert a gondok meg fognak oldódni, de amúgy, ha ott haldokolnál a romok alatt, mit sajnálnál jobban, azt hogy nem mosogattál el vagy azt, hogy nem mentél el a barátaiddal egy jót beszélgetni?
21 notes
·
View notes
Text
Tegnap este a tanárokért és egy emberséges, jó oktatási rendszerért tüntettünk Budapesten. A Karmelita-kolostornál kettő nagy rendőrsorfal fogadott minket (akiknek később erősítés is kellett) és könnygázt vetettek be a diákok ellen.
10 notes
·
View notes
Text
A MAGYAR OKTATÁS HELYZETÉNEK MARGÓJÁRA
²⁰²³ ⁰⁹
░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
A jó oktatás nem pusztán az úgynevezett "tananyag" minőségén, és nem is teljességgel a politikán múlik, hanem mindenkor a felsőoktatás minőségén, kommunikációra és szellemre nyitottságán és éberségén, és végsősoron azon, aki tanít és az általa bölcsen és szabadon megválasztott eszközein és módszerein. És végülis mi magunkon is. Ma azonban igen sajnálatos, mitöbb csaknem végzetesnek tűnő módon ennek éppen kifordítottjára, és az ellenkezőjére törekvés történik, és az eredmény, vagyis a helyzet persze a legkévésbé sem jó. Mert az állam átvette a szülő, pontosabban a "családfő" szerepét, sőt, a tanárét is, és újabban a polihisztor szerepét is, rájuk hivatkozva, de egyúttal ki is szorítva őket a döntéshozásban való részvételből, megrontván, megbéklyózván és le is fokozván azok társadalomban betöltött szerepét. Kiszolgáltatva mindent és mindenkit a nagy számoknak és az olcsó piaci érdekeknek. A hatalom ma saját páholyán kívül pontosan úgy kezel mindenkit, polgárt, szülőt, tanárt, diákot, munkást és nyugdíjast, ahogyan emlékezetünk legrosszabb tanárai kezelték a kisdiákokat. Nem tudja és nem is akarja komolyan venni, hol lekezelően és affektálóan nyájas, hol türelmetlen és aggresszív, sőt, oppresszív, és cinikus. De összességében valamiért csak szimplán infantilisnek, "hülyegyereknek" nézi az állampolgárt. Igen, téged. Pedig ha valóban egészséges társadalmat szeretnénk, akkor a hierarchiában nem csak platformot, nem csak súllyal bíró szerepet kéne biztosítani számukra, de komolyan kéne venni, meg kéne hallgatni és hallani szülőt, tanárt, diákot, sőt, könyvtárost, antropológust, orvost, pszichiátert, tudóst is. És végső soron átadni és megtámasztani azt, hogy a döntés joga és szabadsága végül azé legyen, aki tanít és nevel: a tanáré és a szülőé. Mert ma a gyermek, vagyis a polgár, aki aztán kilép az úgynevezett közösségbe, ha olyan is, amilyen, de ma leginkább az oktatásban nő fel; vagyis a szerepek megoszlanak, de a cél közös: az életre és gondolkodásra nevelés, a felnőtté válás és a felnőtté avatás felelősségének vállalása és előkészítése. A pedagógusképzés pedig minden "jobbító" és újító szándékától függetlenül éppen e szempontokat hagyja látszólag tökéletesen figyelmen kívül, vagy alkuszik meg nélkülük szép csendben. Hogy miért? Nos, ha maradt még lelkiismeret, úgy gondolom a kérdést mindenkinek magának kell feltennie.
A távlatok leszűkültek, és a társadalmat akár évszázados intervallumban látni képes és építeni, sőt nemesíteni akaró felelős oktatásból így lett közönséges mesterkedés, valami szögletes és szűk keretbe kalapált groteszk preparátum, túszulejtett és megerőszakolt áldozat, személytelen automatizmus, a kormánypárt, az államapparátus, a hivatal, az ipar és a fogyasztói társadalom szervilis kiszolgálója, és politikai prostituált. A tanítás soha nem volt szimplán szakma, mint ahogy ma kinéz, épp ellenkezőleg: szellemi hivatást, társadalmi küldetést és felelősségvállalást, ezzel együtt társadalmi megbecsültséget és ennélfogva biztos egzisztenciált jelentett. Ahogy ma a nebulók, úgy a tanárok sem többek ma a hatalom szemében, mint futószalagon gyártott munkások - igaz, szellemi munkások; de ó, hol van már a szellem...-, s jajj annak, aki a ketrecből ki merészel nyúlni, neadjisten szökni szándékozik. Ahogy az élet más területein, elsősorban itt is a stréberek, még inkább a magukat olcsó trükközéssel átügyeskedő szakbarbárok érvényesülnek a legjobban. Annál is inkább azok, akik ezeken felül még káderek is. S ha már káder, legyen akár oktató, akár szülő, akár hallgatói önkormányzat vagy szakszervezet képviselője, hivatali- vagy tankerület vezető, akkor minél dilettánsabb és szolgalelkűbb, vagyis kontrollálhatóbb és korrumpálhatóbb, annál jobb. Sőt, a káderek és törtetők érvényesülnek itt is a legjobban; csak az a lényeg, hogy mindig időben és a megfelelő hatalmi pozícióban lévőkhöz dörgölőzzenek, nehogy ellenzékbe kerüljenek és lefokozzák vagy kidobják őket. Persze, ha megtörténik, akkor van kire mutogatni és újfent van kit gyűlölni. Tisztelet a kivételeknek, azoknak, akik bármi áron, de ellenállnak. De el ne felejtsük azt sem, hogy ez így ment és megy jobb- és baloldalon egyaránt, a szocializmus óta töretlenül, sőt már jóval régebb óta. Mert ma, az oktatás támadás alatt van jobbról, balról, kívülről és belülről, alulról és felülről, vagyis a társadalom és politika minden irányából. De a jelenség nem mint valami hirtelen, közelmúltbeli offenzíva, sokkal inkább egy lassúbb lefolyású, évszázados folyamatként végbement és végbemenő puccs-sorozat, kívülről a politika nyomása, majd betörése, végül az irányítás teljes átvétele, másfelől pedig egy fokozatos belső felbomlás és önfeladás, vagyis vállalhatatlan és életszerűtlen kompromisszumok és mesterségesen generált kényszerek eredménye. Az igazi felelősöket persze nem csupán azért nem találjuk, mert a mindenkori hatalom szereplői közt keressük őket - nem is annyira alaptalanul -, hanem mert végsősoron generációkon keresztül mi magunk vertük szét a saját álmainkat és jövőnket.
░A░ ░T░A░N░Á░R░
A teljes civilizációnk, gazdag és diverz nemzeti kultúránk és szuverenitásunk és jövőnk fundamentuma mára közönséges iparrá silányodott, a pedagógus szakokra pedig ma azokon kívül, akik határozottan erre a pályára akarnak lépni, többségükben furcsamód olyanok nyernek felvételt, akiket sehová máshová nem vettek fel. "Olcsón megszerezhető diploma" - mondják sokan. Szellemi infláció. Ez persze valahol kényszerhelyzet is. Vagy csak kényelmes annak láttatni. Mert sokan vagyunk, de a tanítani akaró, hovatovább a tanításra alkalmas egyre kevesebb. Nyilván tisztelet a kivétel(esek)nek. Urambocsá! - megannyi vidéki városban már évtizedek óta számos pedagódusképző főiskolát és kollégiumot a helyi köznyelv csak "kurvaképzőnek" hív, bár nem szép, de úgy hiszem valamiféle kiábrándultságból, úgy sejtem nem is annyira alaptalanul, és nem is valamiféle elit- vagy értelmiség-ellenes indulatból, persze ez is a teljes kép része, és van ebben nem kevés irigység és képmutatás is - csak hogy pártatlan maradjak. Mégis mit tükröz mindez, ha nem azt, hogy évszázadok alatt erőtlenné, szellemtelenné, sőt saját hazánkban gyökértelenekké váltunk, s szép csendben megalkuvókká lettünk, és végzetes módon letettünk magunkról és a gyerekeinkről? Sőt, a hőn áhított, foggal-körömmel megfogalmazni és összefogni kívánt, úgynevezett közösségről is. Hol az a fenenagy összefogás? Tudjuk-e valójában, milyen alapon? Nemhogy egymás, de önmagunk ellenségei vagyunk, ráadásul minderre úgy tűnik teljesen vakok és süketek is. Sokak talán már szándékosan is. A fásultak. A gyávák. Pedig vannak, akikben még maradt valami kis láng, és akik közt akad, akik igenis jó tanárok, emberek a talpukon, és ha maradt még bármiféle remény, azt egyes-egyedül ők és patrónusaik táplálják. Akár protestálnak, akár nem. Bár nyilván nem tartom magam tévedhetetlennek, de mint régi és megbecsülésnek örvendő pedagógusdinasztia tagja, tudom, részrehajlás nélkül, sőt, messziről kiszimatolom, ha valaki valóban jó tanár, és nem csak afféle mindennel megalkudott ügyeskedő, vagy dilettáns szakbarbár. Ha pedig az államot, pontosabban a politikusainkat, nem csak, mint tanítót, hanem mint példát nézem, azt kell mondjam, nem jó tanító és végképp nem követendő példa.
░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
Ha van valami, amit az oktatásra is vonatkoztathatóan a világ legnagyobb tudósaitól megtanulhattunk, az éppen az, hogy egy egyszerű dolgot is lehet túlbonyolítva, a súlypontot a lényegről elbillentve, sőt, akár annak érintése nélkül, a tanuló számára tökéletesen unalmasan és érdektelenül előadni; és ugyanakkor egészen komplex, mitöbb, nehéz témákat is lehet egyszerűen, lényegretörően, de szemléletesen, sőt játékosan, akár szórakoztatóan tanítani. Hogy az embereket nem elítélni, hanem megítélni kell. Hogy lehet és kell is tudnunk önmagunkat is megítélni, és lehet hibázni és kérdezni és vitatkozni és újratervezni. Akár a nullpontról is. Mert a lényeg nem maga a dolog, nem az adat, hanem az értelem és az értés. Egyik tanítóm mesélte egyszer, hogy vannak világi oktatással foglalkozó buddhista kolostorok, ahol a gyerekek nem 25-30 fős zsúfolt osztályokban tanulnak tucatnyi különböző tanárral, naphosszat statikus pózban, minimális megszakításokkal, alárendeltekként, kondícionáló és jutalmazó-fegyelmező rendszerben; hanem 5 vagy 6 fős kis csoportokban, beleértve a tanárt is, és mindent összevetve körülbelül 4 év alatt tanulják meg mindazt, sőt jóval többet is, mint amit az európai fiatalok 8-12 év alatt. (Vagy annyi alatt sem). Méghozzá a gyakorlatban, vagyis az életben is alkalmazni képes módon, meghagyva gyermeknek, lelkileg egészségesen és életre képes, kész módon. A kevesebb néha több. Van még mit tanulnunk azt hiszem. (Ezzel kapcsolatosan itt olvasható egy ajánlott ismertető) De nem csak a kelettől, a nyugattól is van mit tanulnunk. A hozzánk sokmindenben közelebb álló, mégis szintúgy boszorkányüldözés alatt álló finn oktatási modellt már meg sem említem. Számos példa van, épp csak a szellemi nyitottság és a valódi szándék hiányzik.
░T░A░N░Á░R░,░ ░O░K░T░A░T░Á░S░,░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
Nem elég tudni. Nem elég szórakoztatónak lenni. Nem elég érdekesnek lenni. A jó tanítóhoz több kell. A szándék édeskevés. Ahogy az a naiv szentimentalitás sem kielégítő válasz, mikor valaki, - talán hiteles értekrend híján - összekevervén a dolgokat, arra alapozza e pálya megválasztását, hogy szereti a fiatalokat. Persze ez sem utolsó szempont. De először is Sophiába kell beleszeretni, és Minervába, és mindazokba a polihisztorokba és gondolkodókba és költőkbe és feltalálókba, akiknek egész mai létünket köszönhetjük, noha sokuknak sosem volt szükségük se diplomára, se hivatalra, ahol megmondják, mi legyen. A tanítást kell szeretni, a tanulni vágyás felkeltésének képességét, a tanulni tudás képességének átadását, és csak legvégül magának a tudás átadásának mágikus képességét, a világ legnagyobb felelősséggel járó, és ha tetszik, ha nem, de már-már bölcseleti hivatását, ami a legalsóbb szinteken is sokkal több, mint szimplán kitanulni egy mesterséget és leadni a tanterv szerinti anyagot. A tanítás nem gépkezelés, vagy programozás, végképp nem magoltatás és feleltetés, vagyis kondícionálás, ahogy ma. Szív, és szenvedély is kell hozzá. A tanítási munka nem pusztán életekkel, de agyakkal, pszichékkel, kiforratlan személyiségekkel és jellemekkel és tehetségekkel, vagyis lelkekkel, szívekkel, szellemekkel a kezünk alatt zajlik, és főképp nem versenyzőkkel és nem vágóállatokkal. Ezért nem lehet ezt máshogy, mint szívvel-lélekkel. De elhivatottnak sem elég lenni, sőt, továbbmegyek: még tehetségesnek sem. Mivel úgy gondolom, egyfajta tehetség is szükségeltetik hozzá, és még annál is több: valami, amit nevén nevezni talán nem is lehet, legfeljebb megpróbálni jól-rosszul körülírni, ám az úgynevezett felsőoktatási rendszer és annak legfelsőbb döntéshozói még a felvetődő gondolat szikráját is alapjában véve fojtják el, nemhogy erőfeszítéseket eszközölnének a legalapvetőbb célok és követelmények meghatározására. Úgy tűnik, hogy idáig el sem jutnak. Persze nem könnyű. De ha nem könnyű, hát nem könnyű. Akarni, merni, vállalni. És mindenekelőtt példákat keresni és meríteni. Mindenből a legjavát.
A velejéig elkorcsult és szellemileg-erkölcsileg korrumpált rendszer teljes lebontására, és új alapokon nyugvó restaurációjára már végképp senki sem mer gondolni. Önkritikát gyakorolni. Megérteni, hogy jogom van a lehetőségek közül az egyiket sem lehetőségét választani, ellenállni. Ahogy azt is, hogy mindennek ára, súlya és következménye van. Hogy nem pártkultusz és nem reform kell, és nem centralizálni kell, hanem először is feltárni és lerombolni és felelősségre vonni mindazt és mindenkit, aki és ami idáig vezetett. Tanulni belőle. De legfőképp: összefogni, odamenni a másikhoz és meghallgatni, és beszélni, még inkább beszélgetni. Együtt, és ez a legnehezebb, hogy ehhez egyet kéne értenünk végre. Legalább valamiben. Mindez legfeljebb ábránd, de azt is igyekszik mindenki mielőbb elfelejteni. A lényeg, hogy legyen feltöltve a katedra és a kollégium, végül pedig legyen valaki, aki bemagoltatja az "ANYAGOT", de már azt se, inkább csak fogja be a száját és maradjon szimplán gyerekcsősz. Másik oldalról pedig sokszor, hogy legyünk már túl rajta, és érkezzen a bér, ami persze semmire sem elég - vagyis a kényszerűség és a fásultság és a megszégyenültség. Mivel bármennyire is igyekszik fogcsikorgatva meghatározni, amit nem képes megideologizálni, vagy mindenre és mindenkire egységesíteni és érvényesíthetővé tenni (mintha létezne bármi is az emberi életben ahol ez működik), azzal ez az úgynevezett "rendszer" - megvalósulásában mindenféle rend nélkül természetesen - nem tud mit kezdeni. Az oktatás ma ezért rendszer, és ezért centralizál, ezért uniformizál, hárít és megalkuszik és bagatellizál és büntet és megsértődik, fenyeget vagy támad, és cinikus, vagy zavartan röhögcsél maga elé, a humánum legkisebb kérdésének, felelősségre vonási szándékának, a józan ész legkisebb jobbító szándékának jelére is. Látszat-rendszer és kirakatpolitika. Hivatallá degradálódott, kapcsolatát fokozatosan elveszíti nem csak a valósággal, a szülőkkel, de leginkább a diákokkal. Ahogy a politikai vezetés az ellenzékével együtt elveszíti kapcsolatát a polgárokkal és mindenfajta realitással. Lassan már kérdezni sem lehet. De ez a rendszer rendszeres kudarcait persze sosem szalasztja el a haladás csillogó-zörgő, hazug csomagolásában tálalni, mint reform, mint fejlődés, és valami "nagyobb jóért hozott áldozat". Közben igyekszik, persze díszmagyarban vagy bocskaiban, óvodásokból álló biodíszlettel körbevéve magát, kitakarni a hátteret a képen: a már oszlásnak indult disznót az ólban.
░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
A szükségszerű és nehezen definiálható többlet, amit valahogy úgy lehetne körbeírni, hogy a szellemi gazdagodás és tökéletesedés a gazdagításért és tökéletesítésért, az életre való felkészítés, a tanulni tanítás, az elmék megnyitásának szándéka. Ezek realizálódása helyett csak egyre több darab omlik le belőle és egyre kevesebb az, ami marad. Már kevésbé példa, inkább csak funkció vagy díszlet. A párton keresztül nemzetiként definiál, sőt: átdefiniál, csakhogy a valóságban a nemzetgyarapítás nem a bal- vagy épp jobboldali politika és az egyház dominanciáját, nem a történelemhamisító félkegyelműek és kuruzslók játszóterét, nem a mindent a nemzetből levezető és a nemzethez kötni akaró szemléletet, és a nemzetit és nemzetiséget mint önmagában vett értéket jelenti. Az, hogy valaki német, magyar, eszkimó, szőke, barna, meleg, heteró, fű vagy fa, az nem egy önmagában vett érték. Ettől senki nem lesz se jobb, se rosszabb, se több, se kevesebb. Értéktársítás? Értékmegóvás? Meglehet, de akkor már hívjuk inkább önmagunk, és egymás megbecsülésének. S ennek mi sem lehet jobb indikátora egy társadalomban, mint az oktatás vagy az egészségügy helyzete. A nemzet, még a sokat hangoztatott keresztény értékrendnek megfelelő módon sem azt jelenti amit ma a kormány ért alatta, mert a nemzeti identitás és hovatartozás bár helyt érdemel, de nem önmagában vett érték, mert nem pusztán kultúra, hanem egyfelől adottság, attribútum, másfelől érzelem, harmadrészt entitás, ami folyton lüktet, pulzál, szűkül és tágul és ami gyarapítható és erodálható. Mert a nemzet, és ami nemzeti, akárcsak a mindenkori oktatás, nem dologiasítható, nem forintra és szavazatra váltható és kisajátítható, mert egyszerre értékteremtés és értékmegóvás, hagyományőrzés (elsősorban szellemi) és haladás, és mert végsősoron felette áll politikai oldalaknak és ideológiáknak, mint ahogy vallási doktrináknak és piaci trendeknek is. Mert egyszerre van társadalmi-, kulturális-, szellemi-, szociális-, gazdasági-, és egészségügyi hatása, sőt funkciója. Ma már inkább csak mellékhatása, az is többnyire negatív. De az oktatás, és benne aki tanít és aki a tanítót tanítja, végképp nem feljebbvaló, és nem uralkodó, hanem: társ, partner és mentor, és maga is tanuló. Mármint ideális esetben. De ezen a ponton is többszintű konfliktus van jelen. A szülő és a tanár szerepe közti vita, hogy kinek a szerepe a gyermek beavatása, amibe harmadik félként belép az állam, pontosabban a pártállam, és vele negyedik félként valami egészen új formában az egyház, és elveszik az érdemi vita lehetőségét, mert az állam a szerepeket is elveszi, a kérdéseket pedig direkt elferdíti és leegyszerűsíti, vagy egyszerűen elhazudja, vagy meg sem hallja, végül csak utasít és végrehajt, vagy inkább végrehajtat. A mai hatalom leegyszerűsítő, vagyis primitív. Vagyis nem optimalizál, hanem ignorál és felszámol. Mert nem felemel, de nem is csak leural és lealacsonyít, hanem a legkisebb közös többszörösre, a legkisebb ellenállás felé terjeszkedik, vagyis a nagy számokra, az olcsó örömökre és az ösztönökre és indulatokra alapoz, és az olcsó befektetésre és a magas bevételre, vagyis a stréberekre, a funkcionáriusokra, a besúgókra, az ügyeskedőkre, az alacsonyabb rétegbeli hatalommániásokra, és végülis a képzetlenekre és a betanított munkásokra. Az iskolaőr, mint jelenség, vagy a képzetlenek oktatásban vagy állami gondozásban való alkalmazása is szemléletes példák. Szimbólumai is valaminek... Pedig lehetne máshogy is. Mert a tanár elsősorban a szülőnek, másodsorban a gyermeknek társa, segítőtársa a nagybetűs Emberré és felnőtté válás folyamatában. Ahogy a szülő is egyfajta tanár, és a tanár is egyfajta pótszülő. De ma, a nemzetinek és jogállaminak hazudott, feudalizált és épp fasizálódó hangyaállamunkban, és atomizált társadalmunkban nem fiatal, gondolkodni és önállóságra képes felnőtteket nevelünk és avatunk, hanem fiatal dolgozókat: "erőforrásokat" és "fogyasztókat", s legújabban már "harcosokat".
Márpedig itt ez megy időtlen idők óta, ez az erózió, ez az entrópia. Egyet előre, kettőt hátra. A középszerűség. A felületesség, a hanyagság és a meghunyászkodás. A rögeszme, és a téveszme. A tekintélyelvűség és a képmutatás. Aztán történelmi tanulság, hogy valahogy mégis rendre a zsarnokok és a vesztesek oldalán kötünk ki. A depresszió. Hungarikum, mint az ivászat. "Emlékezetpolitika". Ami persze fontos. De nem mint önfelmentés és bűnbakkeresés. Végképp nem, mint történelemhamisítás. Felelősséghárítás. Vagyis komolytalanság, mitöbb saját létünk és identitásunk elhazudása és lealacsonyítása. Önfelmentés, és önarcrontás. Kifogáskeresés és önigazolás. Komolytalanság, vagyis infantilis vezetők és infantilis társadalom. Dac-politika, sértődöttség-politika és irigység-politika. "Ellenségmenedzselés". Aztán: harc, harc és mindenütt és mindenkiben az ellenség. "Kultúrharc" - kultúra nélkül. Ugyanazt üvöltő hasábok a vécépapír-szagú városi és megyei lapokban, és mindenhol, úton-útfélen gyűlöletpropanganda és trollfarmok. Ó hol van már a tisztesség, a harcos igazságérzet... Kíváncsi lennék mit lépnének, ezek a semmiből jött szabadrabló gyászhuszárok, ha csak egyszer az életben egy valóban elszánt és könyörtelen ellenséggel találnák szembe magukat. Emlékszem, a rendszerváltás utáni években még volt némi arca a haragnak és gyűlöletnek is, és hangot kapott mindenki, és, ha értelme olykor nem is sok volt, de lehetett legalább vitázni, kérdéseket formálni és azokat megvitatni. Felszólalni, mikor szólhattak és akik felszólaltak, azokban még volt valami, ami megmutatta, hogy még úgy és olyasmiről szólnak, ami nem ritkán felette van a pártérdekeknek és a pillanatnyi érvényesülésnek és népszerűségüknek. Épp csak azt felejtik, azaz felejtettük el - vagy sosem tudtuk igazán -, hogy a hazaszeretet oktatás-szeretet is. Tanár-szeretet. Diák-szeretet. Még inkább tudás-szeretet és szabadság- és igazság-szeretet, és műveltség- és művészet-szeretet, és végsősoron filantrópia - vagyis emberbarátiság és központúság. A haza nagyjai, akik egykor nem csak pénzüket, de sokszor életüket, és üldözöttekként akár otthonukat vagy szabadságukat is, olykor még józan eszüket is ezen értékekért, a népért, a nemzetért, a haladásért és mindenki gyarapításáért áldozták, sokuk nevével ma nem csak hogy visszaélnek, de szinte kényszeresen takaróznak és dörgölőznek velük. Emellett, hovatovább olyan neveket is leemelnek a polcról, leporolnak, és rehabilitálnak - melyeket sokszor ellen- vagy rémpéldákként kellene emlegetnünk. Hangzatos, de annál kiüresedettebb címeket és díjakat neveznek el róluk, amiket aztán saját maguknak adományoznak és magukra aggatnak, sőt, hencegnek vele, mintha tényleg létezne ebben a vezetésben még bárki is, aki tényleg komolyan venné és értené őket, vagyis a történetet. Emellett már nívóval bíró intézményeket és díjakat fokoznak le, üresítenek ki, fosztanak meg jelentőségüktől és semmisítenek meg a puszta jelenlétükkel. Amilyen a nép, olyan lenne a hatalom?
Mégsem tudunk egymás szemébe, se a tükörbe nézni. Mindig egyre nagyobb erőlködés, hogy aztán folyton ugyanazon sebeinket téphessük fel és nyalogathassuk, és közben persze ne felejtsünk el ujjal mutogatni másokra és megint másokat hibáztatni és kioktatni. Mert megint nem tettünk semmit. Legfeljebb szavakkal zsonglőrködtünk, vagy kidühöngtük magunkat. Mert megint lemaradtunk és kimaradtunk. Míg a másik oldalon markunkat tartjuk, és ha kell, zsarolunk is. Rom-politika, rom-oktatás és romépítés. Üres és arctalan vezetők, lufi-oktatás, lufi-szülők és lufi-gyerekek. Korszerűség, korszerű gyerekek. Kortünetek és kór-tünetek. Nivelláció, szegregáció és felelősséghárítás több szinten, egyszerre. "Nemzeti alaptanterv". Rabszolganevelés. Persze van bátorságuk mindezt hol modernnek, hol konzervatívnak nevezni, és olyan huncutul aljas cimkékkel ellátni, mint "fogyasztóképzés", vagy "életpálya-modell". Az ember nem tudja, hogy dühében és zavarodottságában és szekunder szégyenében hová nézzen. Még inkább, hogy mit kezdjen a gyerekével. "Munkaalapú társadalom". Az ember tárgyiasítása. Az ember már nem is személy, nem is valaki, létező is legfeljebb akkor, ha kitöltötte az összes hivatali papírt. "Humán erőforrás". Az ilyesmi hallatán az embernek összeszorul a gyomra vagy az ökle. Nemzeti elitképzés, újra-polgárosítás, feltőkésítés. A "nemzet feltőkésítése". Újgazdag oligarchák és kisstílű strómanok. Közönséges tolvajok és orgazdák. "Modern" "arisztokrácia". Vagy inkább Tesco-burzsoázia. A kulturális minimum, a közbeszéd és a vitakultúra lerántása a piaci kofák, kocsma- és börtöntöltelékek szintjére; és mindig bebizonyítják, hogy van lejjebb. A kultúrát, a köztájékoztatást a második vilagháború legsötétebb napjait idéző propaganda, az uszítás, a tévé, a bulvár, a reklámok és mulatós szintjére rántani. Már mondatokra sincs szükség, elég a vezényszó. Már nem is ünnepelünk. Nincs ünnep, ünnepség van. "Tanévnyitó-ünnepség". Nem csak mert nincs mit ünnepelnünk, hanem mert azt legalább megszervezik helyettünk. Azt is csak azért, hogy a kötelező propagandaanyagot leadják, és megmondják mi van, mi lesz, majd jöhet a zabálás. Amíg eszik és vedel, addig se érez, főképp nem beszél, végképp nem kérdez. Ez a tömegnek való. A gittrágás, a nyalókázás, a kérődzés. A botrány és a köpködés. A focializmus. Nemzeti sznobéria és giccskultusz. Szóval úgy tűnik, hogy a nép már megválasztotta új királyát, személyi kultusza és Stockholm-szindrómája új tárgyát, egyesek fixa ideáját: a pártfőnököt. A "nagyságos elnökurat", a TSZ-elnököt, a gyárigazgatót és a porondmestert. Mellette pedig új istent is választott magának: a pénzt. Még ha kevés is; és a biztonságot választotta, ami még ha oly törékeny és illuzórikus is, hogy szinte bármikor eltűnhet bárki talpa alól a talaj, sebaj, legalább szemükbe hazudják, hogy ez nincs így. Nem baj, nem is érdekli, majd lesz valahogy. Aztán persze lesz is... Mintha sosem tanultak volna történelmet, mintha sosem olvastak volna Márait, mintha sosem mondták volna nekik, hogy attól, hogy a szart feltesszük a polcra, még nem lesz belőle se lekvár, se méz. Ma, ez a rendszernek, mitöbb tervnek csúfolt omladozó-roskadozó monstre tákolmány egyaránt traumatizál és nullifikál szülőt, tanárt és gyereket. Legalábbis úgy tűnik minden erejével erre törekszik. Tény, hogy az oktatást gyökerestül át kell alakítani és sokkal több forrást kell biztosítani számára, ami pedig az állam szükségszerű szerepvállalásával is jár. De olybá tűnik, ez a mai formájában, vagyis átpolitizáltan és megideologizáltan, jogfosztva és centralizáltan: zsákutca. Akár azt is mondhatnánk, hogy a pártállamiság, és az autokrácia mellékhatása. Mintha itt ma szinte minden az ellenkezőjét jelentené annak, ami. A hiátusokból adódóan pedig még több kényszert teremt, egyúttal módot arra, hogy a polgároknak még kevesebbje maradjon a boldogulásra, magyarán a kormány még itt is megtalálja a számítását, hogy kisemizhessen, maga alá rendeljen és akár meg is alázhasson másokat. Amikor csak kedve tartja, és ha kell, törvényt is hoz rá, valódi ellenállás híján akár percek alatt.
░A░ ░T░A░N░Á░R░
Pedig az a "valami", az a szükségszerű többlet az, ami a jó és igaz tanítót teszi, ami több, mint küldetés, több, mint tehetség, épphogy nem művészet, de semmiképp sem csak szakma. Valami mindenen - rendszereken, politikán, egyénen - átívelő, és mindenkor ezek felett álló sziklaszilárd tartásra, lelkiismeretre, és szent célja érdekében az oktatás szabadságának és bázisának minden eszközzel történő érvényesítésére való képességére van szükség. Méghozzá kompromisszummentesen, éspedig nem a tanár önmaga igényeihez és kényelméhez, ha úgy tetszik egzisztenciáljához, és nem is az aktuális politikai hatalomnak saját hatalmi igényeihez, hanem csakis a tiszta, bölcs, valós felelősséggel és súllyal bíró, mindenkori és nagy távlatokban látó és pusztán emberi tanításhoz igazodva. Ha már "keleti nyitás", példának okáért Kína 150-200 éves távlatokban gondolkodik, a sokak által rokonléleknek tartott Japán uralkodónként elnevezett korokban, melyet mindenkor szellemi, sőt, már-már költői attribútumokkal és célokkal ruház fel, de benne ember, tudás és oktatás, természet és nemzet egy értékként van jelen és szintúgy évszázados távlatokban gondolkodnak; nem csak előre, hanem hátra is. Ahogy velünk ellentétben, ők és sok más nép is, képesek uralkodókon és minisztereken átívelő, azok felett álló programokat és társadalmi konszenzusokat is végigvinni és megvalósítani. Talán mert először is komolyan veszik magukat, még inkább a jól megválasztott példákat. A szintén rokonnak tartott finnek is jól határozták meg annak idején céljaikat, és tudták, hogyan gazdálkodjanak azzal, ha kevés is, amijük van, és tudták, hogy többek közt az oktatás az, ami minden pénzt és erőfeszítést megér, mert anélkül egyszerűen elképzelhetetlen a nemzet jövője. Ki is másztak a gödörből. Kár, hogy a hatalom nálunk nemhogy 100 évben, - mondvacsináltan talán még 10 évben -, a valóságban azonban legtöbbször csupán hónapokban, legfeljebb pár évben tud gondolkodni. Kissé ironikusnak hat ez a sokszor hivatkozott több, mint 1000 éves múltunkra tekintettel. Melyet úgy tűnik, egyik politikai rendszer sem akar egy képként látni és kezelni. Nem lehetséges, hogy azért, mert voltaképp mi sem l��tjuk saját magunkat? Mindegyik "berendezkedés", - legyen az önkényes vagy megválasztott - csak dirib-darabokban látta és látja, kimazsolázva a neki tetsző, és épp aktuális érdekeihez és ideológiájához, - vagy ma már inkább csak marketing-kampányaihoz - kellően hangzatos elemeket, eseményeket, személyeket. Mintha csak katalógus volna. S ezt bizony az oktatásnak is, nemhogy tükröznie, egyenesen sugároznia kellett és kell. A hatalom, úgy látszik inkább szinte bármit és bárkit feláldoz a rövidtávú előnyökért és a hatalmon maradásért, és minél többet szerez és dirigálhat, annál többet akar. És minél többet tesz és invesztál és "reorganizál", - persze nem a szó építő értelmében - annál többet rombol. Kár, hogy a bölcsességet nem lehet tanítani. Pedig igen bölcs dolog a tanárt és a tudóst meghallgatni és méltányosan és bőkezűen megfizetni.
A példaként felsoroltakkal együtt, éspedig az összes eddig felsorolt pozitív tulajdonsággal együttesen kellene bírnia tanárnak is, tanárképzőnek is, egyfajta irányelvként, vagy ha úgy tetszik hitvallásként pedig döntéshozóknak is, rendszernek is. Igen, mindez nem pusztán az állam felelőssége, de az egyéné is. Mindannyiunké. Mert aki nem a hatalom embere vagy haszonélvezője, és legyen bár polgártárs, intézmény vagy szakszervezet, cinkos, ha hallgat és inkább csak kesereg vagy elfojtja magában az érzést. Esetleg - ha csak részben is, de - feladja és odébbáll. A felelősség először is a szülőé, aztán a tanáré, a gondolkodóé, vagyis a közösségé. Mert a legalsóbb, vagyis a legmagasabb szinten a szülő, és a tanár határozza meg, hogy végül milyen lesz maga a közösség. A felelősség azoké is, akik épp feladják vagy eladják magukat, vagy épp csak úgy gondolják, hogy semmi közük az egészhez. Tisztelet a kivételeseknek. Tettekre van szükség, s bár nem hiszek az erőszakban, mégis azt mondom, olykor bizony van, hogy valamiféle "tettlegesség" nélkül nem megy. Erőt kell vennünk magunkon. Sajnos úgy tűnik, tettek nélkül és önvizsgálat nélkül és bátorság és felelősségvállalás és közös társadalmi szolidaritás nélkül nem fog menni. De maradjunk a cselekvésnél. Mint az angolban az act, azaz cselekedni szó is mutatja, mely ugyanúgy jelent felvonást és törvényt is. Vagy az ebből következő action, azaz akció szó, ami tettet, cselekedetet, de műveletet, bevetést, harcot és ütközetet is jelent. Mert tudniillik a szép szavak, az éneklés, és a homlokráncoló polgári engedetlenség ideje már legalább 100 éve elmúlt. Ha pedig ma, - amikor mindenki pótolható, vagy akár felcserélhető - bárki azt hinné vagy gondolná, hogy ezek bármelyikével is vásárra viszi a bőrét, - akkor is, ha vegzálják, ha fenyegetik, ha kirúgják, vagy ha a pribékek páros lábbal tiporják a jogait -, vagy akár azt hinné, hogy mindezzel nyomást tudna gyakorolni a hatalom embereire, az azt kell mondjam, szinte gyermekien naiv. Ahogy például Krisztus sem házi süteménnyel és Lennon-dalokkal "próbálgatta" csak kitessékelni a templomból a pénzváltókat és uzsorásokat, hanem korbácsot ragadott és dühödten, de annál józanabbul és határozottabban, szó szerint kiverte a söpredéket onnan, ahová nem való. Vajon ő ma mit tenne? Bizony tettekre van szükség, nem szavak helyett, de szavak mellett, értelem és emberszeretet mellett, ígéretek helyett. Az általunk oly sokszor támadott és megvetett Romániában a tanárok két hét alatt elérték azt, amit mi egy év alatt sem tudtunk. Mert nem csak felálltak és szót emeltek, hanem mert egyszerre a többiek is melléjük álltak és nem hagyták magukat. Vajon nálunk milyen lesz a következő felvonás?
Tudom, hogy vannak ilyen igaz tanítók és tanárok, sőt gondolkodók és közösségi vezetők is köztünk, igaz kevesen, és a számuk már nem is évről-évre, de napról-napra fogyatkozik. Nekik, nektek és mindannyiunknak üzenem, hogy nem lázadni, de erőnek erejével ellenállni, és nem feladni! Soha!
Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy - míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik - a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.
Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.
Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.
Hamvas Béla
Szent-Györgyi Albert tanévnyitó beszéde 1930-ból, igen beszédes, sajnos ma még aktuálisabb korrajz:
Végezetül és útravalóul pedig álljon itt egy részlet Teller Ede magyarországi látogatása során tartott egyik gimnáziumi beszédéből, 1994 környékéről:
- Az a szép, amikor valamiről, ami komplikáltnak tűnik, kiderül, hogy nagyon egyszerű. Ha induláskor hajlandók vagyunk elfogadni egy bizonyos komplexitást, magasabb szintre jutva egyszerűség lesz a jutalmunk. Hadd idézzek egy példát a művészetből. A művészetek közt a zene nagyon speciális helyet foglal el. A zenét nem korlátozza semmi, csak a konvenció. Az építészetnek közvetlen haszna is van. A festménynek van tárgya. De hogy a zenében mi szép, az csak azon múlik, bogy mi mit ítélünk szépnek. Ezt nehéz elfogadni, miközben hallgatjuk és élvezzük a muzsikát. De ha megkérdezik, hogy mi az, amit a zenében szeretünk, azt válaszolhatjuk, hogy az az egyszerűség és komplexitás kontrasztja. Ha túl egyszerű, akkor unalmassá válik. Ha túl komplex, idegennek érezzük. Ha viszont ugyanazt a témát a szonáta különböző skálákon mutatja be és azokat éppen csak, hogy fölismerhető módon kapcsolja egybe, akkor élvezzük, hogy nagyon kell figyelnünk és így figyelve fölfedezhetjük a kapcsolódást. A zene olyan játék, ami az emberi kutatás folyamatát utánozza.
#napló#vélemény#véleménycikk#saját írás#oktatás#szabadság#hamvas béla#szent-györgyi albert#teller ede
4 notes
·
View notes
Text
Na, srácok. A művészettörténet jövőre már nem szerepel az alaptantervben & nem is lesz választható tantárgy, de még érettségizni sem lehet majd belőle. Kurva jó, nem?
2 notes
·
View notes
Text
Már csak 5 nap van hátra a gyűjtésünkből, de még nagyon messze a cél. Kérlek, segíts, ha tudsz!
Miért érdemes támogatni a Láthatatlan Tanodát?
Többek között azért, mert már 10. éve kísérjük a hozzánk járó gyerekek és családok életét, és minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy a srácok iskolai pályafutása sikeres legyen, boldog felnőttek váljanak belőlük.
Mentorként màr 9. éve támogatok egy kislányt, aki már nem is annyira kicsi, hiszen idén kezdte a középiskolát. Nagyon izgalmas és felelmelő volt ovi óta követni az útját, és nagyon szeretném, ha legalább az érettségiig lehetőségem lenne mindenben támogatni.
Ahhoz, hogy a Tanoda folytatni tudja a munkáját, és még sok-sok gyermeknek tudjon támogatói, fejlesztő közeget biztosítani az egyre tragikusabb oktatási rendszerben, rád is szükségünk van!
Ha fontosnak tartod a munkánkat, kérlek támogass minket pár ezer forinttal!
16 notes
·
View notes
Text
Vicces, hogy a nagyokosok megmondják mit csinálj és te miattuk szopsz.
#politika#oktatás#baszd meg#lázadás#tanulás#elbaszott rendszer#döntés#változtatás#vicc#nevetséges#sírás#düh#harag#elegem van#igazságtalanság#középiskola#elvárások#követelmény#hibáztat#hibáztatás#magyar#magyar tumblr#magyar tumblisok#saját#saját írás
6 notes
·
View notes
Link
Az egyetemek után a NER vinné a gimnáziumokat is. Ha hagyjuk. És persze hagyjuk ...
17 notes
·
View notes
Text
Kint voltunk a majálison! Remek volt a hangulat, és nagyon jó volt veletek találkozni!
Ui.: Az olvasókör hamarosan folytatódik!
7 notes
·
View notes
Text
hangsúlyok
Amikor ma 6 éve egy diplomaosztón voltam, akkor lőttem ezt a képet.
Az előtérben élesen és óriási betűkkel a tábla, ami a focistadion irányát mutatja. A háttérben elmosódottan a Debreceni Egyetem gyönyörű főépölete, ami Magyarország legrégebbi folyamatosan működő felsőoktatási intézménye
Éppen a CEU elűzése zajlott, és azt gondoltam, ez egy jó kis fotó lehet arról, ahogy a felsőoktatás színvonalának kérdése háttérbe szorul a megalomán focimániával szemben.
A kép azonban sajnos csak egyre aktuálisabbá vált, az oktatás színvonala azóta drámait zuhant. A Debreceni Egyetemet is kiszervezték alapítványba, hogy még egyszerűbb legyen az egyéb szempontokat érvényesíteni, a közoktatás helyzete pedig tragikus.
12 notes
·
View notes
Text
10 éve, hogy először diáktüntetésen voltam.
Tüntetni ekkorra már egy éve jártam, mint "kezdő felháborodó" (BGy). Az érettségink évében azt éreztük, hogy értünk is eljöttek, hogy "a kormány úgy alakítja át a felsőoktatást, hogy eladósodjunk, milliókat fizessünk, külföldre menjünk, vagy ne tanuljunk tovább egyáltalán" (írtam akkor). 2012.12.10-én ott voltunk a HaHa fórumán az ELTE Lágymányosi Campusán, és utána, a hídfoglalás során láttunk először olyan rendőrautót, aminek a tetejéről kamerával szkennelték a tömeget. Így az egyik osztálytársam állandóan mögém bújt, hogy az anyukáját ki ne rúgják munkahelyéről.
Négy nappal később, amikor sztrájkot kezdtünk szervezni a gimnáziumunkba, egy igazgatói agymosás sajnos leszerelte a csapatunkat. Addigra már 2 éve túl voltunk az első politikai alapú tanárkirúgáson a Xántusban, és (épp ezért vagy ennek ellenére?) minden szervezkedésünk a tanáraink nélkül zajlott. Az egyik legerősebb élményem ezekből a hetekből, amikor egy közismerten jobboldali tanár félrevont minket a folyosón becsöngetés után. Elmondta, hogy tudjunk róla, hogy velünk van, mert akikre szavazott, azok az ő gyerekeinek is elcseszik a jövőjét.
Ebből a futó beszélgetésből indul ki az új nagyjátékfilm-tervünk, a Tanerő alapötlete. A történetünk pár évvel a jövőben játszódik, amikor érettségiző diákok azzal szembesülnek, hogy még a mostaninál is rosszabbra irányba változtat a hatalom a köz- és felsőoktatáson. A pályázatunkra hónapok óta várjuk az NFI-től a teljesen egyértelmű választ, és tudjuk, hogy ha valaha elkészül a projekt, az csak függetlenként, a barátaink támogatásával lesz lehetséges. Addigra jó eséllyel az általunk elképzelt, súlyosabb intézkedések egy része meg is fog valósulni.
Vissza a tüntetésekhez: amellett, hogy a tanárokkal és diákokkal a legmesszebbmenőkig szolidárisak vagyunk, fontos látnunk egyrészt a "tüntetés és koncert" események véges horizontját, másrészt azt, hogy milyen küzdelmei vannak párhuzamosan a kukásoknak, postásoknak, vasutasoknak, ápolóknak etc. A változás elengedhetetlen része a szimbolikus kiállás és a közösségi élmény, de a szakszervezetek, mozgalmak és pártok intézményes munkájába belépve fogunk tudni bármikor bármit is elérni. Ennek kapcsán revelatív erejű olvasmány Éber Márk tanulmánya (2018), amiből most hosszabban idézek.
"[A] tiltakozások döntő többségét a globális középosztály Magyarországra eső szeleteinek meggyengített-kiszorított liberális frakciója szervezte saját sérelmeinek kifejezésére. A tiltakozás e formái egyelőre képtelennek látszanak arra, hogy érdemi kapcsolatba lépjenek, szolidaritást vállaljanak és osztálykoalíciót, illetve osztályszövetséget kössenek a néppel (a magyar társadalom nem-középosztálybeli részével: alsó kétharmadával-háromnegyedével). E tiltakozások során a középosztály önmagukat baloldalisággal ámító liberális frakciói sérelmeiket a demokrácia, a jogállam, a szabadság, a progresszió és a racionalitás megtámadtatásaként értelmezik. A NER által létrehozott érdeksérelmekből csak a sajátjaikat, a jéghegy hatalmas testéből csak annak csúcsát látják – s tévesztik össze annak egészével. Amíg ez így marad, a Nemzeti Együttműködés Rendszere megdönthetetlen marad. Ahhoz, hogy ne maradjon így, a tiltakozás és a mozgalomszervezés eddigi formáinak radikális fordulatára van szükség. Újabb és újabb fővárosi tüntetések helyett alulról szerveződő népi–baloldali tömegmozgalmat kell szervezni."
(Ennek teljes verziója itt, rövidebb változata itt olvasható.)
#magyarország#politika#oktatás#film#sajat film#magyar film#éber márk#szociológia#haha#tüntetés#diáktüntetés#personal
14 notes
·
View notes