#Magyar irodalom

[csillagfolyam]

Lehet, hogy szerelme földerül majd mással, de az is ringassa ilyen ringatással.

József Attila: Ringató

[pankannie]

“Beállt az ősz, mint egy heroinista.”

Závada Péter

[nagyoncringe]

A Kálvin-tér mintha azért nőtt volna olyan nagyra, hogy órákon át várhasson, mint régen, valakire, aki már nem jön erre soha.

Szerb Antal

[moonl111ght]

Késel. Sietsz. Félsz. Azértis belevágsz,

belémvágsz. A mozdulat közepén

megbénulsz, már annyira bánod. Meg-

teszed és nem: magamagával

törlöd a tényt. Mindez még csak

rossz sem.

Aztán megint

késel majd.

Majd elsietsz.

Fodor Ákos: Alakvázlat

[eltortaszilvafa]

AZ ÉN MENYASSZONYOM

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,

De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,

Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:

Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,

Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:

A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:

»Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

[annie-lang-azurlany]

Kontrollált erjedés

Kedd van. A Váci úti irodából metróval a klubba megyek, ahol ma filmvetítést tartunk. Három órával nyitás előtt érek oda, ezalatt kitakarítok, és lefordítok még néhány oldalt a vámpíros könyvből. A vámpír mindig egy metafora.

Direkt a nagyon hivatalos, irodai kiskosztümben vagyok, mert úgy gondolom, hogy ebben sokkal stílusosabb lesz megnézni az Amerikai Pszichót. Igazából a sötétben, a füstben úgyse látja senki, mi van rajtam, pedig jó poénnak tűnt. “Egyfajta absztraktcióval állunk szemben valódi én nélkül: egy ősi entitás vagyok, egy illúzió… egyszerűen nem vagyok jelen.” Mire a film véget ér, én berúgok, és hajnali kettőig beszélgetek a többi csontrészeg haverommal. Nem szoktam emlékezni, hogy ilyenkor miről beszélünk, csak a beszélgetés tényére, és hogy jó érzéssel tölt el: jobbal, mintha egyedül maradnék saját magammal.

Hazafelé rossz éjszakai buszra szállok, ami kicsit arrébb tesz le, mint a rendes. Nem vagyok biztos benne, hol vagyok, azt hiszem, az orosz nagykövetségnél, ezért – szokásomhoz híven – odaköpök a rendőrbódé mellé. Kiderül, hogy ez hiba volt. Egyrészt, nem tudok rendesen célozni a sok piától, és nem a bódé mellé köptem, hanem rá; másrészt, nem az orosz nagykövetség volt, hanem a török. Az oroszoknál már hozzászoktak, hogy az ember néha kinyilvánítja politikai véleményét, a törököknél kevésbé, szóval kiabálni kezdenek (“hivatalos közeg elleni erőszak, ötvenezer helyszíni bírság”), és utánam jönnek.

Berohanok egy sikátorba; hirtelen elmúlik a részegség, éles vagyok, mint egy pillangókés pengéje. Felkapom a blézeremet, feltűröm a szoknyámat, és kiengedem a hajamat – ezzel megváltozik a sziluettem. Amikor egy sarokkal odébb visszajövök a főútra, a három rendőr már nem ismer fel. Elsétálok mellettük, biccentek; kicsit még a blézeremet is arrébb tűröm, hogy az oldalamon lógó céges belépőkártyámon megcsillanjon az utcalámpák fénye, ezzel jelezve, hogy én egy komoly, normális, felnőtt ember vagyok, aki csak éppen későn megy haza a munkából. Ők meg beszopják, és viszonozzák a biccentést.

Hazaérek, hajnali három. Felzavarom a pasimat, mert a rendőrök elől menekülés teljesen felajjzott. Ő azt sem tudja, mi van; szerintem azt hiszi, hogy valami erotikus, alvási paralízises álomba csöppent, amikor arra kel, hogy lefogom, és lovaglok rajta. Ő elmegy, én nem. Nem is akarok, a helyzet gyönyörűsége bőven elég kielégülés.

Szerda van, reggel hét. Olyan másnapos vagyok, hogy csoda, hogy nem esik ki az agyam a szemgödreimen keresztül. Reggel megiszok egy energiaitalt, amiből előre be van tárazva ezekre a napokra; végigsimogatom az arcom a mélyhűtőben tartott rózsakvarc arcrollerrel, hogy eltüntesse a karikákat a szemem alól; majd töltök egy pohár barackos kombuchát, hogy rendbetegye a tegnap éjjel szétbarmolt bélflórámat, mert az embernek vigyáznia kell magára, ugyebár. Munkába menet a Lehel piacon veszek egy szendvicset (mert itt csak 300 forint, szemben a céges kantin 1200-as tarifájával), és betántorgok a Váci útra. A légkeringetés nélküli, orosz metrókocsikban kétszer leszek rosszul. Már megtanultam ilyen napokon úgy tenni, mintha normális ember lennék, felvenni a fapofát (“absztrakcióval állunk szemben”), mögötte pedig lábon kihordani a másnapot anélkül, hogy bárki megsejtene bármit. A ma készülő exceltáblákban lesznek hibák, de mivel punci nőtt a lábam közé (ami kicsit még mindig sajog a hajnali menettől), mindenki természetesnek veszi, hogy butácska vagyok, és hibázok néha. Nem keresnek más magyarázatot.

Iroda után nem egyenesen megyek haza, pedig a nettó három óra alvás után nem esne rosszul, hanem utolsó erőmmel bevonszolom magam a Lehel piacra, és veszek két kiló erőspaprikát, és egy dinnyét. Ezekre később még szükségem lesz. Hazaérek, egy darabig rajzfilmet nézek, aztán elalszom. Be kell hoznom az előző nap felhalmozott alvásdeficitet.

Csütörtök van, ma home office- ban vagyok, de mivel éppen nincs feladat, egész nap azt csinálok, amit akarok. És én cuki kis kötényt akarok kötni, háziasszonynak akarom tettetni magam, és erjesztett ételeket és italokat akarok készíteni. Úgy is lehetne mondani, hogy élvezem a rothadást, de ez nem szalonképes kifejezés, úgyhogy általában, ha kérdezik, azt szoktam mondani, hogy a kontrollált erjedés a hobbim.

Van egy kombuchatelepem a konyhaszekrény tetején. Ez egy gombafajta, ami cukros fekete teában tenyészik. Lefejtem a levet, amiben úszik; a dinnyét ledarálom, és a lefejtett kombuchaléhez adom, majd csatos üvegbe töltöm, és lezárom. Ezután 3-4 napig még erjednie kell, hogy a gomba dinnye cukortartalmát is feldoglozza, mikronutriensekké és ecetsavvá alakítsa, és a lé szénsavas legyen. Ám ezeket a palackokat rendszeresen büfögtetni kell, különben felhalmozódik bennük a széndioxid, túl nagy lesz a nyomás, és az üveg szétrobban. Úgyhogy nagyon gondosan ügyelek rá, hogy a megfelelő időközönként kieresszem belőlük a gázt.

A szárazon maradt gombatelepet felöntöm frissen főzött fekete teával, és hat evőkanál cukrot adok hozzá. Ezzel táplálom, ezzel tartom életben, cserébe ő is életben tart engem minden másnapos reggelen.

A paprikák elkészítése kicsit trükkösebb. Ezeket először le kell darálni, mielőtt csatosüvegbe zárva erjeszteni kezdeném; de darálás közben könnyezni kezd tőle a szemem. A kötényem sarkával itatom fel a könnyeimet, mint valami 60-as évekbeli rajzolt háziasszony egy új generációs sütőkről szóló reklámbrossúrában. Nem kell sírnod, szívem, hogy elégetted a csülköt, azért még szeretlek. Ezzel a csúcsmodern, Dorsia 2000 márkájú gázsütővel ez többet nem fog megtörténni, gyakorlatilag megsüti helyetted.

Az üvegeket szépen felrakom a polcra, csodálom őket egy darabig, majd leülök, és dolgozom tovább a vámpíros fordításon. A vámpír mindig egy metafora. Mielőtt a párom hazajön, bedobok az air fryerbe néhány mustáros karajt (házi sörös mustárba pácolva) és mirelit krumplit, nem fogok én a gázsütővel szerencsétlenkedni, mint egy 60-as évekbeli háziasszony. Az eredményes nap után úgy alszom, mint aki soha életében nem tett még semmi rosszat.

Péntek van, ilyenkor én tartok programot a klubban, méghozzá Művészkört. Már délután háromkor ott vagyok, hogy nyugodtan tudjak fordítani, inspiráló környezetben. Hivatalosan persze ötig dolgozom, de kit érdekel. A vámpír mindig metafora. Gyorsan megy a munka, közben békésen cigizgetek, iszogatom a harmatgyenge fröccsöket, és hagyom, hogy a kreativitásom átvegye az irányítást. (A “kreativitásom”, ja…)

Lassan szállingózni kezdenek a vendégek, és én minden érkezővel egyre inkább elememben vagyok. Egyre jobban otthon érzem magam, egyre élesebbek a színek, egyre harsányabbak a hangok. Ez az én közegem, innen származom, és ide térek vissza; ezen kívül minden más csak színlelés, csak azért létezik, hogy kitöltse a két buli közötti holtidőt. Látom a versek csontszerkezetét, hallom a le nem játszott dalamokat, érzem a prózában szemérmesen körbetáncolt témák súlyát. És minden egyre fényesebb.

Már nem én irányítok. Nem tudom, mi történik. Nem tudom, kivel kiabálok, és miért. Valaki le akar fogni, én megütöm, azt hiszem, ököllel. Abban a pillanatban logikusnak tűnik, de mire kiérek a buszmegállóba, már szégyellem magam. Hazafelé az éjszakai buszon sírva írom meg a haverjaimnak egyesével, hogy túlzásba vittem, ma tényleg túlzásba vittem, valami hatalmas hülyeséget csináltam, de mind nyugtatgatnak, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi komoly.

Hazatántorgok, a pasim már rég alszik. Érzem a szagán, hogy részeg. Bebújok mellé, átölelem, ő álmában visszaölel. Igazából mi egy teljesen normális pár vagyunk.

Szombat van, Reggel nyolc. Három óra alvás után felkelek, iszom a dinnyés kombuchából. Összecsomagolom a sátrat, két hálózsákot, véletlenszerű kajamaradékokat a hűtőből, és elindulunk kempingezni, ahogy előre meg van beszélve. És ha valami előre meg van beszélve, attól nem téríthet el az sem, ha tegnap összedőlt a világ. Az út négy óráig tart, a vonat fém teste olyan forró, hogy megégetne, ha hozzáérnék. Izzadok, cipelem a poggyászt a csatlakozások között, ki vagyok száradva, és kimondhatatlanul rosszul vagyok; haldoklom. A halálomat kívánom.

Az alkoholista barátaim és családtagjaim esküsznek arra, hogy a legcsúnyább másnap sem tart délután háromnál tovább – és láss csodát, mire elérjük a délután hármat, az elmém kitisztul. Egy kiránduló vagyok a feltérképezetlen (mi ez a falu, ahova jöttem? Áh, igen) Vinye erdejében. Ez egy kis település a Cuha-patak mellett. Egy barátom szülinapját ünnepelni jöttünk, a patak partján sátrazunk. Tüzet rakunk, megsütjük, ami nálunk van. Körbekínálom az erjesztett spárgát, amiről nem is tudtam, hogy nálam van, arra se emlékszem, mikor csináltam (hiszen pár napja paprikát vettem a piacon, ez meg spárga), de mindenkinek ízlik, és mindenki dicséri. Valaki el is kéri a receptet, de csak annyit tudok mondani, hogy szívből kell csinálni.

A társaság egy tagja nagy rajongója a könyvnek, amit fordítok. Néhány órán keresztül vámpírokról beszélgetünk. A harmadik pálinka után már elég bátorságot ittam, hogy elmondjam neki, hogy az egész csak egy metafora. A vámpír mindig metafora.

Kiröhög, kortyol a poharából, és azt mondja, dehogyis, ez csak irodalom. Fantázia. Nem igazi.

Bár besötétedett, amikor odavetődik a tábortűzhöz egy ingatag körvonalakkal rendelkező alak. Fémes szag árad belőle, és azt kérdezi, van-e még piánk. Megmondjuk neki, hogy nincs, menjen máshova kéregetni, és magunkban morgolódunk ezeken a rosszéletű alkoholistákon. Én megyek el lefeküdni a sátramba leghamarabb. Ezek itt mind azt hiszik, az alkoholista az egy építőmunkás kinézetű alak, aki görnyedt háttal, tántorogva közelít az utcákon éjjel, egyik kezében kőbányaival, a másikban töltött cigivel, és torokhangon piát kéreget. És amíg ezt hiszik, én biztonságban élhetem ezt az életet.

Vasárnap van, elindulunk haza. Az út visszafelé sem rövidebb, mint idefelé, de legalább ki tudom pihenni magam. Hazaérve gyorsan bevágom minden cuccomat a mosásba: amiben kempingeztem, amiben előtte nap verekedtem, amiben a paprikát daráltam, amiben az irodában voltam. Mindent. Aztán csak heverek a kanapén, mint egy zombi, és várom, hogy az áttétes mágia így belőlem is kimossa ezt a hetet, ne csak a ruháimból.

Hétfő van, megint home office. Ma jó vagyok. Kitakarítom a lakást, amire a múlt héten nem jutott idő. Dolgozom is, megcsinálok néhány exceltáblát (ez a munkám, exceltáblákat gyártok), aztán felveszek egy olyan ruhát, ami elrejti a sörhasamat, és elmegyek a barátnőimmel vacsorázni.

A kínai negyedbe megyünk a Night Market nevű helyre, ami a túlvilági illataival és a kínai neonreklámokkal olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Medúzasalátát rendelek, száz napos tojást, és kínai herbállikőrt.

Az egyik barátnőm megjegyzi, hogy mi az a szemem körül, csak nem monoklim van. Mondom, hogy nem, csak nagyon szerencsétlen helyen jött ki egy pattanás – együttérez, neki még ennél szerencsétlenebb helyeken is ki szokott jönni. Kikéredzkedek a mosdóba, és megnézem magamnak: ez tényleg monokli. Nem baj. Ha legközelebb valaki rákérdez, az igazat fogom mondani: részegen verekedtem. Mer majd vajon bárki egy rossz szót is szólni, vagy azt fogják hinni, hogy viccelek?

De nem kérdezi senki más.

Hazaérve még elvégzek egy jógamozdulatsort, 32 perces, stresszlevezetésre való. Majd megiszok egy kis vodkát, hogy könnyebben tudjak aludni, és egy pohár kombuchát, hogy a vodka ne bassza szét a gyomromat.

Újra kedd van. Egy meetingen ülök, a Váci út egyik betonüveg palotájának hatodik emeletén. A főnök épp azt dicséri, milyen jók az excel-tábláim, míg az angoloké mekkora okádék. Nem emlékszem, mikor csináltam meg ezt az exceltáblát… egyszerűen nem voltam jelen. A meeting további részét ennek a novellának a megírásával töltöm. A főnök azt hiszi, hogy szorgalmasan jegyzetelem az elhangzottakat, ezért megkér, hogy majd küldjek neki egy memót a meetingről.

Lehet, hogy majd elküldöm neki ezt az írást.

Ma este nem megyek a klubba, haza kell mennem összecsomagolni a fesztiválra. Lengyelországba megyünk, egy várba, ahol sok hozzám hasonló ember gyűlik majd össze: hasonló módon öltözködnek, hasonló zenét hallgatnak, hasonló módon élnek. Mert nehogy azt hidd, hogy egyedül vagyok ebben a helyzetben.

A vámpír egy metafora. Mindig is az volt. Annak metaforája, hogy úgy nézel ki, mint egy normális ember, úgy jársz, úgy beszélsz, mint egy normális ember, ideig-óráig el is tudod játszani a normális ember szerepet; de belül nem vagy normális. Talán már ember sem igazán. Nem emlékszel, mikor szakadt ketté az életed, de lassan észreveszed, hogy a másiknak már nem elég az éjszaka. Egyre tovább van jelen, egyre több helyet követel magának, néha már nappalodba is belemélyeszti sima szemfogait, és inni akar belőle. Az addigi életedből csak egy maszk marad, egy absztrakció, te pedig többé nem vagy jelen – még megtarthatod a kontroll illúzióját, ki tudja, meddig, de már rég a másik irányít.

Egy héttel ezelőtt a film így végződött: “De hiába nézek farkasszemet ezekkel az igazságokkal, a katarzis elmarad. Nem szerzek általa mélyebb tudást magamról, kimondása nem visz közelebb megértéséhez. Annak sem volt semmi értelme, hogy ezt most elmondjam nektek.”

Ez a novella sem jelent semmit.

[ertem-miert-nehez]

Észre sem veszed, hogy arcomon a rózsák hogy fogynak,

pedig te tépkeded

[szepsegkoldusa]

Ó, nagy emberek, hát csak azért születtek, hogy hatalmas lelketeket szétdaraboljátok, szétosszátok a nyomorultak közt, s aztán elmenjetek, pihenni a földbe, a feledés honába…

Kosztolányi Dezső naplója

[nincsjobbotletem]

József Attila - Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. ápr.

[almaprincess66]

Hello tumblr! Szerintem még nem írtam filmkritikát ide ezelőtt, de mindenre megvan az első alkalom.

A mai filmünk az új 2024 március 14-én bemutatott Most vagy Soha!

Az élmények még nagyon frissek, de sajnos azt kell bevallanom hogy nekem tetszett a film. Tudom, meglepő, hogy úgy kell beharangozni azt, hogy valami tetszik, hogy "sajnos".

Ezt többek között a film IMBT értékelése miatt monom ami kemény 1.1 csillagon áll az én filmkritikám megírásakor.

Voltam sikeres abban a szituációban lenni, hogy fogalmam sem volt a filmmel kapcsolatos akármilyen reklámozási vagy gyártási információról. Tehát ilyen szempontból a véleményem független.

Na akkor most a filmről:

Nekem tetszett. Történelmi film ami egyik legfontosabb eseményünket dolgozza fel. Számomra megtette azt az egyetlen dolgot, amit egy történelmi filmnek meg kellet tennie. Felkelteni az érdeklődésemet a benne lejáttszódó események és a benne szereplő személyek iránt. Mivel még nem végeztem nagyon mély kutatást a Március 15-ei forradalommal kapcsolatban, így nem tudok a történelmi hűségéről beszélni. (Annyival tisztában vagyok hogy a nem forradalmi szál teljesen fiktív volt.)

Vizuálisan nagyon ott volt, a kosztümök és a díszlet megadta a hangulatot. A színészjátékkal szemben nincsenek kivetéseim. A vágással sem. A zenei aláfestés is nagyon illet. A kritika amit ezekre hallottam az a túlhasznált volt ami szerintem ha nem vagy nagy moziba járós akkor nem fog feltűnni.

A cselekmény érdekes volt. Igen, ez nem egy olyan film volt ami igényelte a folyamatos figyelmedet és agyi munkádat. Ami nem egy rossz dolog! Vitatkozhatunk arról hogy egy történelmi filmnek minek kell és minek nem kell lennie, de nagyobb nézőcsoporthoz való elérés érdekében valamire áldozni kell.

A karakterek nem annyira elmélyítettek ami a forgatókönyvön van és nem a színészeken, bár hozzátenném, hogy mélységet adni amikor egy ekkora szereplő gárdával dolgozol, nem éppen a legkönnyebb feladat. Ezt kijelenthetem, mert ismerem a helyzetet. Nem is nevezném túlzottan realisztikusnam az elvárást, úgy hogy ne térjünk el nagyon a fő történet száltól.

Újranézős-e a film? Talán. Én biztosan újranézném majd a jövőben (feltehetőleg egy füzettel amiben a történelmi személyekről és az eseményekről vannak hosszú jegyzeteim).

A filmek szubjektívek, valaki szemete más aranya és így tovább. Mindenesetre nekem inspirációt adott egy kis írói szösszenetemhez és motivációt, hogy kezembe vegyek egy Jókai Mór könyvet.

Fenntartom a véleményem megváltoztatásának jogát és remélem, hogy nektek is tetszeni fog legalább egy kicsit ez a film.

[csillagfolyam]

Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna.

József Attila: Tedd a kezed

[nagyoncringe]

Isten nem élt ebben a templomban, ezek a szobrok a semmi faragott képei voltak. Én voltam a természetfölötti ebben a székesegyházban. Én voltam az egyetlen emberfölötti lény, aki tudatosan állt e fedél alatt! Magányosság, magány, amely már az őrülettel határos. Látomásomban összeomlott a székesegyház, a szentek a porba zuhantak. Patkányok falták az oltáriszentséget, és a küszöbfákban tanyáztak. Egy hatalmas farkú, magányos patkány addig rángatta és rágta a foszladozó oltárterítőt, amíg a gyertyatartók leestek, és az iszap fedte köveken gurultak ide-oda. Én álltam mozdulatlanul. Érintetlenül. A halál nem fogott rajtam. A Szent Szűz gipszkeze után nyúltam hirtelen, és láttam, amint összetörik a kezemben, tenyeremben tartottam a szétmálló gipszet, és az a hüvelykujjam szorításától porrá őrlődött.

Anne Rice

[moonl111ght]

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

[eltortaszilvafa]

Többnyire az elhangzott mondatot, megtörtént mozdulatot bánja meg az ember, mikor méltatlannak érzi, mintha egy idegen szavát mondaná, lépését cselekedné, de megvetendőbb vétek az, amit nem mondtam ki, amit nem engedtem megtörténni, pedig az én szavam, az én történetem lett volna.

[kosztolanyi-karinthyja]

Hidegnek estélyén

Az egész környéken hallani lehetett a bálteremből kiszűrődő tompa zenét. Az úri nép színe java jelen volt az aznap esti bálon, amit valamelyik gazdagabb uraság szervezett, hogy lányainak találjon jövendőbeli férjeket. A vendégek többsége bent a terem melegében élvezte a keringők dallamát és a különféle frissítő italokat, viszont nem mindenki húzódott be a téli hideg elől.

Voltak, akik inkább a teremből kifelé menekültek a hangos zene és a kellemetlen társaság elől. Így tett Kosztolányi urunk is. Az épület oldalának dőlve a cigaretta füst és a téli este homályába rejtőzve nézte hol az eget és a néhol felhő fedte csillagokat, hol az őt körülvevő hó buckákat és az azokban hagyott lábnyomokat.

Kosztolányi urunk nem igazán értette mit is keres ő egy Budai úr bálján, de mivel illetlenség lett volna visszautasítani a meghívást ezért szóba se jöhetett, hogy nem jelenik meg. Csak később, mikor már a bál javában folyt, jött rá jó urunk, hogy ottlétének egyetlen oka, hogy az ifjú leányok egyike, akik tiszteletére lett a bál megrendezve, különösen rajong Kosztolányi urunk irományaiért. Az este nagyobbik felében, Dezsőnk oldalához ragaszkodva pillantgatott fel a férfire, és próbált vele beszélgetésbe elegyedni apróbb sikerekkel. Sajnos a hölgy borzasztóan untatta urunkat a folytonos cincogó nevetésével és ostoba kérdéseivel. Így került urunk az épületen kívülre.

Miközben a sikátorban pöfékelt, felfigyelt egy másik ember lépteire. Ahogy azok egyre hangosabban és közelebbinek hangoztak, Dezsőben meghült a vér, és óvakodva várta, hogy megjelenjen az épület sarkánál az egyik "kedves drága hölgyemény".

Viszont egy nő helyett kedves barátja jelent meg, Karinthy. Frigyes fülig érő, kicsit gúnyos mosollyal közeledett Dezsőhöz.

-Na mi van híres költő uracska? Tán nem tetszik az úri bál? - Kérdezte Frigyes szurkálódva.

-Képzeld nem. - válaszolta Dezső mogorván - Amúgy is, mit keresel itt? Mondtam, hogy ne gyere utánam... - morogta tovább.

-Tudom, de hogy hagyhattam volna ki ezt a fergeteges mulatságot? - gúnyolódott még egy kicsit Frigyes.

Dezső erre már nem is válaszolt csak pöfékelte tovább a cigaretta végét, és bámulta a cipőjének orrát, mint valami dacos kisgyerek.

-Jól van barátom, nem bántalak tovább. Sajnálom, hogy mindig megtalálnak ezek a kétszínű úrihölgyek. - vígasztalta Frigyes szomorkodó barátját. Kezét a másik vállára tette és szelíden megsimogatta.

Dezsőben hirtelen ismét megfagyott a vér, mégis csak köztéren vannak, mi lesz ha valaki meglátja, hogy a híres Kosztolányi Dezső nem a bálban mulat a szép úri leányzókkal, hanem kint egy sikátorban bújkál egy férfivel. Hirtelen a csendes utca felé pillantott nehogy véletlen ott legyen valaki, majd az ajtó felé kezdte rántani a fejét, de mielőtt sikerült volna Frigyes gyengéden az állára tette a kezét, és eréjesen egy helyben tartotta Dezső fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek.

Dezső pánikában észre se vette, hogy Frigyes ilyen közel jött hozzá. Szinte érezte Frigyes meleg lehelletét a saját ajkain. Dezső szíve még mindig hevesen vert, de mostmár teljesen más okból. Frigyes lassan Dezső füle mellé hajolt és lágyan suttogni kezdett.

-Nyugalom, Dezső. Nincs itt senki. Mindenki bent táncol és mulat. Mielőtt a sikátorba fordultam volna körbejártam a környéket, nehogy meglepetés érjen minket.

-Ó Frici! - sóhajtotta Dezső, és kedvesének nyakába borult, és magához szorította.

Frici csak visszaölelte Dezsőt. Egy lépést sem tett a másik férfi karjaiból, de attól még árgus szemekkel figyelt, nehogy baj érje őket. Ölelkezés közben egy keringő dallama szólalt meg a bálteremből tompán. Fricinek hirtelen egy remek ötlete támadt.

Kilépett kedvesének karjai közül és jobb kezét előre nyújtva Dezsőre nézett.

-Ugye most nem egy táncra kérsz fel? - kérdezte már majdnem nevetve Dezső.

-Hát reméltem a híres költő uraság nem túl válogatós és elfogadja kérésemet. - tréfálkozott Frici.

Dezső erre már nem válaszolt csak megfogta Frici kezét, és elkezdte a keringőt vezetni. A két férfi egymásba kapaszkodva táncolt a lábszárig érő hóban. Szép nadrgájaik csurom vizesek lettek. Cipőjük átázott. Viszont ebből semmi nem mutatkozott az arcukon. Amíg szólt a zene, ők köröztek abban a kis sikátorban.

Mikor elhalgatott a keringő, Dezső előhalászta a cigarettáját. A dobozból egyett előhúzott, és szájához emelte, de mielőtt meggyújthatta volna Frici elemelte ajkai közül, és sajátjaihoz tette, meggyujtotta, és karonfogta Dezsőt. Miután beleszívott, visszaadta Dezsőnek a cigarettát, és sétába kezdett.

-Gyere kedves, ideje hazamenni...

[szepsegkoldusa]

Amily rút, esős idő volt tegnap, éppoly szép, pompázó van ma. Az egész föld napsugárban fürdik. Így van ez az életben, egyik nap azt hisszük, hogy végünk van, hogy meg kell repedni a szívünknek, a másikban meg örülünk, hogy élünk.

Kosztolányi Dezső naplója