#Már mindjárt vége

[csacskamacskamocska]

Változási félelmek

És új dolgok jönnek. Picit olyan ez, mint a válóper. Mire odáig ér az ember, a kapcsolat már kuka, a hivatalos ügyintézés kötelesség, a korrekt viselkedés a másikkal szemben elemi, valójában én pl tök barátságos hangulatban és kommunikációban váltam, de színház volt az egész. Hiszen éveket éltem együtt azzal a másikkal és akárhogyan is volt, belenőtt az elmémbe, a szívembe, a mindennapjaimba. Akkor is, ha elszántam magam arra, hogy ezt leszakítom. Eljátszottam, hogy könnyű. Aztán évekig dolgoztam rajta, hogy ne legyen se lelkiismeretfurdalásom, se semmi, amiért magamat választottam. Félek az üressétől a szívemben ami be fog következni. Egy ideig biztos lesz, mert eldöntöttem, hogy az életemnek ezt a részét leteszem. Már egy éve eldöntöttem és tartottam is magam, ez a visszaesés... hát vitt a nosztalgia. Ma reggel döbbentem rá, hogy marhaságot csináltam. Nem kellett volna beszállnom a kollégám mellé segíteni. Ha nem teszem, akkor szépen kidomborodik, hogy a társaság lófaszt sem csinál, és a projekt némi drámázás közepette elhal. Megspóroltam volna másfél hónap kőkemény pluszmunkát mindkettőnknek. Nem vettem észre, hogy mi lenne jobb. Csak a bennem levő tevékenységi megszállottság meg a nosztalgia vitt, hiszen olyan rég óta ismerem őket. Csakhát ez a srác... ő a szívem csücske. Ha azt mondaná, hogy hajtogassam össze a holdat, én biztos megpróbálnám. Talán azért mert akkor ő meg lefestené az eget kékre. Amit elvállal, megcsinálja. Többnyire többet is. Igyekszik a legjobban. Picit maximalista, picit megszállott, picit autista – na, ő se tudja kiosztani a munkát. Egyrészt van az, hogy mire elmondja az ember, annyi idő alatt meg is csinálja, a másik meg, hogy NEM HISZED EL. Nem hiszed el, hogy felnőtt emberek nem értik mit kellene csinálni, nem látják át, nem alkalmazkodnak, nem hatékonyak. Viszont önérzetük, véleményük, nagypofájuk az van bőven. Szóval, kitolom őket a perifériára. Persze marad űr, és jó dolgokkal kéne kitöltenem ezt a belső hiányérzetet. Tanulás, mozgás, írás, tudatosabb időhasználat. Tényleg olyan mint a válás. Nem jó együtt, de fáj, hogy elmegyek.

[sztivan]

Greta Thunberg összehúzott szemöldöke vagyok

de tényleg, ez mi, hogy március 30-a van, egy Pestszentlőrinc-Zugló-Pestszentlőrinc utat teszünk meg délelőtt a gyerekekkel, és mindenki kókadozik a forróságtól, hosszú nadrágot vennem is hiba volt, ez május, ami most van, annak is a vége, mindjárt kapom is a szülinapi ajándékom, és tegnap ugyan tök jó volt kiülni a húsvéti szünetben fagyizni, de komolyan, ez nem normális, pedig már a februári április is megborított, de ez csak még rosszabb lett

[stickalittle]

Ma valami furcsa dolog történt az idővel.

Egyszerűen nem akar eljönni a kurva munkaidő kibaszott vége!!! És mintha egyre lassabban telne az idő. Már aggódom is, hogy mindjárt megáll!

[arassea]

blue hour a Stefánián

igazából szeretem ezt a várost, akkor is, amikor hideg van, pedig nem is hordok kesztyűt soha és MINDIG fázik a kezem,

és akkor is, amikor vasárnap este (délután negyed 5, de sötét, tehát este) van, ami a legrosszabb dolog minden közül, mert utálom a vasárnap estéket, és ha úgy sétálok, hogy látok házakon kivilágított ablakokat, meg embereket, akik bent vannak, akkor valami egészen megmagyarázhatatlan módon leszek szomorú,

és ha holnap dolgozni kell, és fáradt vagyok és csak aludnék örökké, akkor is,

és ha egyedül vagyok otthon, és nincs kit ölelgetni (annyira jó lenne valami ölelgethető kisállat, de akkor ő magányos lenne otthon, amikor én dolgozok, és sajnálnám őt), akkor is,

és ha borzasztóan dühös vagyok rád mindenért, mint egy haragszomavilágra tinilány, ami már jó ideje nem vagyok, akkor is,

és ha nem tudom, mikor lesz másmilyen, máshogy, mikor leszek én másmilyen, vagy máshogy, vagy megoldás lesz-e, hogy mindjárt vége az évnek, akkor is;

nagyon szép valójában ez a város.

[tibberg]

Akkora hülye vagyok, megyünk a gyerek judo edzésére és van egy hely ahol indul a kerékpár+gyalogos járda, ott van középen egy hülye oszlop, aminek a gyerek egyszer régen nekiment, és azóta mindig mutatom neki, rossz vicc, csak húzom vele mindig de most siettünk és túl gyorsan mentem és ahogy mutattam teljes tenyérrel eltaláltam azt a szart azóta úgy fáj majd kiesik a szemem be van borogatva de mindjárt indulhatok a gyerekért mert vége az edzésnek de nem tudom tudok e majd fékezni odafelé végig lejtő fékezni márpedig kell de nem tehetem meg hogy nem biciklivel megyek mert ott a gyerek biciklije nem maradhat ott meg egyébként is elkésnék már busszal és fáj és lüktet és sírnék legszívesebben de inkább indulok

[masodperc]

Álomarcú lány - YouTube

1992-ben az LGT a Nyugati pályaudvaron adott koncertet, a szüleim nagyjából olyan korúak voltak, mint én most (39 vs. 41), a testvérem és pedig annyi mint a gyerekeim most (12 és 10 vs. 11 és mindjárt 9). Mivel a szüleim mindenhova vittek megukkal, tízévesen ott voltam ezen a koncerten a barátaikkal. Egyetlen dolog maradt meg nagyon mélyen.

Emlékszem, ahogy a küzdőtér bal szélén töltjük az idő nagy részét anyámmal és a barátnőivel, apám a barátaival a harmadik sorban középen és valamiért erre a dalra indultam meg a tömegbe megkeresni őt, ahogy törtem magam előtt a felnőtteket (továbbra is tízéves vagyok!), már sírtam, amikor odaértem hozzá. Amikor vége lett a dalnak kivitt újra a szélére anyámékhoz, aki kérdezte, hogy miért sírok (érdekes módon nem engem, hanem az apámat), a válasz pedig annyi volt, hogy "hát meghatódott". Magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni tulajdonképpen.

Nagyon szeretem ezt a dalt, mindig elérzékenyülök rajta. Talán innen ered, hogy férfi énekhangokat azóta is szívesebben hallgatok, mint nőit, ebben a dalban ugyanis hárman is éneklik ezt az összesen 22 sort.

Hallgasd meg, csukd be a szemed közben (de csak ha nem mozogsz éppen).

[cllaree]

Egy vasárnap hajnalban kezed a kezemben

Szád a számon, lelked a lelkemen

Össze olvadt testünkön, bor áztatta lehelet, remegő ajkaink egymáson pihennek.

Szemedben tűz, éget és perzsel, mellkasod mint a lepedő emelkedik fel s le.

Hajnalt üt az óra , s te még karjaidban tartasz, ne engedj el kérlek érezni akarlak.

Puha kezeid és édes csókod, ujjaid szántják bőröm, ajkam harapod.

Nyakamon véraláfutás, testeden karmolás, éden kerti történet mindjárt vége már .

Méz édes nedű cseppen ajkadról, nyelved hegye érint , lágyan belém hatol.

A mennyország kapuja, ez minden amit látok, ívbe feszült gerinc, remegő lábak.

Bőrömbe marsz, simogatsz, csókolnám a tested, így telik nálunk egy vasárnap reggel.

[rimnelkul]

Kristóf elkísér anyámhoz

Napsütés, Langyos szél, A készület vége, Karácsony első napja. Dombra föl, Dombról le Megy a busz Kertvárosi házak és Öreg emlékek közt. Két éve nem jártam erre.

Kristóffal a buszon ülve Élvezzük a téli világosságot Beszélgetésünk felszínes Ahogy próbálunk derültek lenni Mondataink mögött Mint egy pingponglabda Pattog a kérdés: Vajon mi lesz?

És leszállunk a régi megállóban Még feljebb sétálunk a dombon Járjuk az utat, ahol Olyan sok nehéz Kamasz érzelmet cipeltem fel Ahol annyiszor futottam Versenyt magammal Ami fontos, megszokott Utam volt valamikor De otthonos sosem

A hosszú teleknyélen baktatunk És az idő minden rácskővel Lassabban telik Hátramaradnak gondolataim Már csak két dolgot érzek Kristóf kezét a kezemben És a szívem dobogását Nem jön elénk a kutya Teljes lassításban érkezünk meg A nyitott kapuba Ahol egy percre megállunk Mindjárt belépünk rajta Mindjárt meglátjuk, mi lesz

[szottesfolditanyak]

Írta valaki, hogy Feldmár hogy lejáratta magát ezzel az interjúval, illetve azzal a nyílt sms-sel, amit Kadarkainak írt utána.

Meghallgattam az interjút és el nem tudom képzelni, miért és hogyan lehet ezt gondolni. Ellenkezőleg, ez egy unfair interjú volt a Kadarkai részéről. Ez nem esik le mindjárt, hanem van az egész beszélgetésnek egy hangulata, és egy idő után (a videó után) kezd kicsit nyomasztóvá válni, hogy nem így kellett volna ezt vezetni. Vagy legalább máshogy kellett volna lezárni. (Nincs benne semmi drámai csúcspont, vagy vita, veszekedés. Komoly dolgok vannak benne.)

Épp el is csúszhatott volna úgy, hogy Feldmár nem veszi a szívére, de hogy végül arra vette, nem róható fel neki.

A Youtube videó alatt egy hozzászóló fogalmazza meg egy kicsit explicitebben. Idemásolom (rövidítve, sms included).

@r-2228

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy szívesen hallgatom Kadarkai Endre beszélgetőtársait. Van amikor a vendég az, akire kíváncsi vagyok, de nem egyszer megtörtént már (és ez Endre érdeme), hogy úgy hallgattam meg a műsorát, hogy az aktuális vendégét előtte egyáltalán nem ismertem, vagy én személy szerint nem tartottam az illetőt különösebben szimpatikusnak, de a korábbi riportélményekre emlékezve, illetve, hogy a műsorai végén rendszerint elfog egy "de kár, hogy vége!" érzés, bizalmat szavaztam és belehallgattam az adott videóba, aztán azon kaptam magam, hogy végighallgattam, és nemhogy nem bántam meg a ráfordított időt, összességében hálás voltam, amiért elkészült a beszélgetés. Tehát a kérdések nyomán elénk táruló életek megismerése kapcsán gyakran van olyan érzésem, hogy milyen szerencse, hogy az a beszélgetés megvalósulhatott.

Viszont a beszélgetések közben ennek ellenére többször van, hogy billeg a léc, és néha már kínos az a fajta tántoríthatatlan faggatózás és tapintatlan vájkálás, ami olyan témákat érint, ami nekem mint hallgatóságnak már inkább zavarba ejtő, mint érdekfeszítő. (Ez a rossz érzés sajnos most is elkapott időnként...)

*

A Szavakon túl c. műsorokkal kapcsolatban pedig általánosságban az az észrevételem (amit eddig nem fogalmaztam meg magamnak sem pontosan, csak valahogy mindig zavart): hogy a műsor elején felvázolt, rejtélyesnek beállított témafelvetések közül igazából csak elenyésző mennyiségre kerül sor. Ez a helyzet pedig végig feszültté tesz, mert folyamatosan azt érzem, hogy "ennyi minden nem fog beleférni az időbe". A műsor végén ugyanez provokál ugyan egy "de kár, hogy vége!" (rossz) érzést, de emiatt ilyenkor egyrészt kicsit a vendégre is haragszom, amiért nem a "megfelelőbb" témákat jelölte meg, másrészt a kérdezőre is, aki néha "túl sokáig ragad le egy-egy ponton". Ellenben ma értettem meg, azt hiszem, hogy ez talán azért lehet, mert olyankor makacsul és erővel akarja a partneréből kicsalogatni azt, amit a vele kapcsolatos előzetes felkészülése során alaposan kikutatott róla, és/vagy feltételez az illetőről...

Az is visszatetszést keltő nekem, a hallgató számára, hogy vannak olyan, a beszélgetés menetét egészen más mederbe terelő (néha meglehetősen váratlanul és minden előzmény nélkül, a beavatottságát alátámasztani hivatott) pillanatok, amik nem annyira a felkészültségére világítanak rá, inkább csak leleplező hatásúak. Olykor a vendég számára is kifejezetten feszengést okoznak, de leghangsúlyosabban mégis úgy tűnik, az a cél, hogy visszaigazolják a kérdező jólinformáltságát, aminek köszönhetően van, hogy átmenetileg a vendégről is elterelődik a figyelem, és a kérdezősködés kissé öncélúvá, a műsorvezető brillírozásává válik.

Ezen morfondírozva, a mai beszélgetés végén azonban átfutottam a teljes mai "témalistát", és a problémám mögött konkrétan egyfajta műsorszerkesztési trükköt sejtek, nevezetesen - és effélét az előttem kommentelők is többen nehezményeztek -, hogy minden ellenkező sugallattal ellentétben, valójában mégis mintha egy előre felépített koncepció határozná meg a beszélgetések irányát... Miközben látszólag véletlenszerűen, és a beszélgetőpartner által "választott" címszavak sorrendjét "tiszteletben tartva", előttünk születik meg a műsor - igazából végig egy tudatosan felépített struktúrába akarja beleerőszakolni a beszélgetést, és az ehhez a koncepcióhoz való görcsös ragaszkodás az, ami miatt úgy tűnik, hogy erőszakosan kérdez.

Ez egyrészt szerintem nagyon megnehezíti a munkáját, mert erőltetnie kell, hogy fesztelennek, rugalmasnak mutassa magát, miközben emiatt egyáltalán nem spontán, de ha ilyen értelemben tényleg jelen van a hallgató/néző megtévesztése, manipulálása is, az viszont félő, hogy végül csalódást és bizalmatlanságot szül. Kár ezt kockáztatni.

------

A napokban rengeteg hozzászólást elolvastam a műsor kapcsán, és a beszélgetést is újra meghallgattam. Az azóta kialakult véleményem finomodott kicsit:

Sok kommentelő értetlenkedik amiatt, hogy Feldmár miért nem zárta rövidre a kérdezősködést, amikor már kényesnek, problémásnak érezte a dolgot, vagy miért nem állt fel és hagyta el a helyszínt is akár; de egyesek szerint azt is megtehette volna pl., hogy letiltja, hogy közreadják a beszélgetést - ahelyett, hogy sms-ben üzent.

Szerintem viszont érdemes az indulattól túlfűtött kirohanásnak titulált mondatok mögül kihallani azt a józan énközlést, amiben valójában nincs más, csak keserűség, és a hidegrázós felimerés, hogy (ismét) biodíszletnek használták. Éppen az erre adott felelet az, ami mesterien rávilágít, hogy ki mennyire őszinte, mert az ilymódon megidézett szituáció nyomán - bár nem a mikrofonok mögött, de mégis a nagy nyilvánosság előtt - megtörtént az igazi feltárulkozás és Feldmár egyfajta lemeztelenítése (már csak az a kérdés, hogy a hallgató mit, mennyit ért meg ebből).

A "Nyílt SMS Kadarkainak: Kedves Endre, hát ezt tényleg elbasztad. Azt hittem miután pár percet töltöttünk együtt a felvétel előtt, hogy baráti hangon beszéltél velem, hogy örültél a találkozásunknak. De nem fékezted meg az impulzusodat, hogy kihasználj és degradálj. Csalódtam benned, én őszinte voltam de neked az jött be, hogy majd te leleplezel és megmutatod hogy gazember vagyok. Te vagy az, mert valóban találkozhattál volna velem de észre sem vettél — neked fontosabb volt a “show”. Sajnálom…"

Egy, a kommenttengerben olvasható megjegyzés ( @gaborfilaj5639 ) nagyon jól rátapint a lényegre, miszerint: van, amikor "...kínosabb felállni és letiltani, mint nem. Ha letiltja, ugyanúgy híre megy és még kis se tud magáért állni."

[fiesta-girl-blog]

1 hét telt el azóta hogy kicsit jobban elkezdtünk beszélgetni. Nagy terhet akasztottál le a vállamról mikor mondtad hogy beszéljünk róla mi nyomaszt. Fura, mert én általában félek úgy odamenni valakihez beszélgetni, hogy szinte alig ismerem az illetőt de az addigiak alapján nagyon is jó embernek tüntél ami mára be is bizonyosodott nálam. Már akkor rájöttem, hogy nem fogom tudni megtartani azt a tisztes távolságot amit kellene ma meg már azon elmélkedtem hogy tudnék valahogy csak kicsit közelebb kerülni hozzád lelkileg. Ezzel ellentétben meg ellent kell, hogy álljak hisz ott van a párod és amiatt Te sem és én sem fogok tudni mit kezdeni azzal ami most kialakuló félben van el tudom nyomni magamban na de akkor megint össze kell üljünk, hogy ezt mind elmondhassam neked. Talán kicsit túl hamar tudok belehabarodni a számomra fontos emberekbe, de hát "fiatalság-bolondság" szokták mondani. Kicsit talán ha sodródom az árral abból baj nem lehet főleg úgy, hogy tudom hol a helyem csak nehéz ott is maradni. Olyan személyre találtam benned aki megértő, segítőkész és figyelmes is hisz végig figyeltél arra amiket meséltem ha valamit nem értettél kérdeztél és érdeklődtél is. Tudod én sose éreztem azt, hogy fontos vagyok pont ezért lettem olyan, hogy magamért élek és elérem a céljaim, hogy bizonyítsak magamnak és azoknak akik nem hittek bennem sose. Benned még is azt látom, hogy talán a Te fiatalkori énedet ismerted fel bennem. Sok mindent megadnék ha az teljesülhetne amit beszéltünk ma is és tegnap is, hogy ha épp egy korosztály lennénk (nagyjából) akkor akár várakat is hódíthatnánk vagy épp a csillagos eget. Igazából összességében mivel tőled idősebb volt párom így te tudod hogy engem a kor nem zavar, csak az a nagy különbség, hogy neki nem volt senkije amikor mi összejöttünk, de akkor is egy teljesen más ember vagyok melletted még így is, hogy *barátok vagyunk* mint mellette hisz ő csak lehúzott a minden napos kötekedéssel és a sok bántó mondatával. Hozzád úgy indulok el a boltba hogy tudom bármilyen kedvem is van ott mindig jobb lesz, na és nem csak a hangulat miatt.... Cseppet sem szeretném ha bármilyen olyan dolog miatt romlama meg az ami köztünk kialakult, mert hirtelen sok leszek hisz keresem a társaságod elég őszinte embernek tartom magam és reálisan látom azt, hogy igen én ilyen vagyok. Sokszor pörög az agyam hisz mikor én ezt írom pont az órára nézve látom hogy éjfélt ütött az óra és elgondolkozok, hogy én még ébren te meg mindjárt kelsz. Tudod van nekem az a szép nagy Füles csacsim a micimackóból őt ölelgetem (bízva abba hogy neki is olyan jol esik mint nekem). Olyan kis boldogsághormon vagyok most, hogy irom soraim de közben mégis elejtettem pár könnycseppet is, java részt én csak akkor szoktam sírni ha ideges vagyok de most cseppet sem inkabb csak boldog. Olyan furcsa belegondolni, hogy minden nap itt vagy tőlem pár percre és még csak most fedeztem fel milyen jó társaság vagy, "de jobb később mint soha". Ez lényegében nem egy szerelmi vallomás volt csak egy pozitív 1 hét az én kis életembe aminek felettév örülök még akkor is ha ebbe nem mehetünk bele mélyebben. Szóval száz szónak is egy a vége örülök, hogy ismerjük egymást és ha nem is tudok nagy dolgot tenni amivel segíthetném a bolt fejlődését de nekem már az is nagy boldogságot adott, hogy egy táblázattal megkönnyíthettem a dolgod.

[mtahooligans]

ennél sokkal rosszabbat gondolok. nagyon megtervezik, hogy milyen kommunikációs helyzetbe engedik bele OV-t. a parlamenti interpellációk is ilyenek, de az OV által tartott évi 1 vagy 2 kormányinfó is. nem mindenkit endgednek be (Magyar Hang), akit beengednek, nem biztos, hogy kérdezhet (Szabad Európa), ha kérdezel, elvehetik közben a szót (Telex), lehet, hogy amivel készültél, már más megkérdezte hasonlóan, a többiektől veszed el az időt, a csávó mellett ott álnak a smasszerjai, és folytatni se lehet más kérdéseit, mert mindig felütik alákérdező KESMA-sokkal az egészet.

na ez volt kb itt is. Czinkóczi próbált kérdezni OV-től, aki nem reagált. business as usual. aztán szólt neki Havasi, hogy mégis kap két percet. vajon mi változhatott meg? hát hogy kigondolták, hogy ez jó lesz, mert Czinkóczi azért nem a legrámenősebb, tudják, mi a téma, hiszen csak nem fogja másról kérdezni, mint amit először próbált. ráadásul a két percből 67 másodperc lett, közben elkezdtek mozogni, hogy mondjuk már 45 mp után érezze, hogy mindjárt vége. és hát ott állnak a smasszerok végig, hogy tudja, hogy ki van fölényben. ez nem interjú, de most elmodhatja OV, hogy ő válaszolt a 444-nek.

amit valaszol, az nyilvan nem erdekes, a sracok a hatterben, ahogy varjak, hogy itt mi fog tortenni, mi lesz a nagy mondas, na abban van valami elgondolkodtato

[otthonzulles]

nem emlékszem, mikor aludhattam utoljára egyben 11 órát (az elmúlt két hónapban aligha jött ez össze). úgy érzem magam, mint egy újszülött most.

[ankela]

ezér bontottam én sört? hogy 20 percig tartson az előadás? és most itt ülök mint egy hülye egyedül bemálnázva? már senkiben nem lehet bízni😤

[csillagszemumnek-itelve]

😤 f@szom ebbe a kib@szott járványba!😖😩😞😢😭

[sztivan]

Szóval itt a nyolcadik ironman!

Végre egyszer nem 38 fokos perzselő hőség volt Nagyatádon, elképzelni is nehéz, hogy ilyen megtörténhet, beszélgettük is verseny előtt, hogy szabályos-e egyáltalán elindítani hőségriadó nélkül a mezőnyt. Ehhez képest megkaptuk a nyár valószínűleg leghidegebb napját, szakadó esővel, de még mindig ez az ezerszer jobb opció, mint a forróság - mások arról nosztalgiáztak, hogy utoljára 2005-ben volt esős verseny itt, nem tudom, pontos-e a dátum, de nagyjából mindenképp jól mutatja, mennyire szokatlan. Újdonság volt az is, hogy volt végre egy szezon, amikor végig nyitva voltak az uszodák, úgyhogy mit mondhatnék, hadd szóljon. (Egyébként pedig ami a járványt illeti: április elején ütött be nálam, csúnyán vissza is vetett, de szerencsére még vissza tudtam jönni a felkészülésbe úgy, hogy csak egy totális újratervezést kelljen nyomni, nem pedig a kukába kidobni egy év edzésmunkáját.)

A 3,8 km úszást szép lendületesen, de azért nem legyilkolva magamat nyomtam végig - érdekes érzés volt a kora reggeli esős, 20 fok alatti időből bemenni a 25 fokos tóba -, a három, papíron 1270 méteres kör 31:38, 32:30 és 33:54 lett. Csodálkoztam kicsit, hogy félórán kívüliek voltak, ennél belülről valamivel gyorsabbnak éreztem, főleg hogy most a nyíltvízi navigációm is jobban jött össze a szokásosnál. Az első köröm végén volt néhány olyan percem, amikor úgy gondoltam, hogy elnavigáltam magam, ehhez képest persze az a köröm lett a leggyorsabb. Úgyhogy ha csodálatos nem is volt az úszás, egy jó lendülettel sikerült végigmennem úgy, hogy kimondottan sok erőt meghagytam magamban. Meg valahogy most összejött a dolog úgy, hogy nem tudtam monotonnak és unalmasnak érezni egy percig sem, pedig azért ilyenkor a második kör vége, harmadik eleje általában nem az ingergazdagság csúcsa szokott lenni, de ezúttal teljesen jól elvoltam.

Nyolc perc alatt át a depón (14 embert előztem meg a hivatalos adatok közt ez alatt a pár perc alatt, soha nem megy a fejembe, hogy lehetséges ez), majd gyerünk a 180 km bringázásra. Már az úszás harmadik körén a vízből is éreztem, hogy odakint nagyon durván esik az eső, a következő órákban aztán ez mindent leuralt.

Erős eső volt, de abból a szempontból azért szerencsésen jött ez ki, hogy csak pár percre lett igazán brutális felhőszakadás - amikor Böhönyén mentünk át valahol 50 km körül, akkor kopogott úgy a bukósisakomon az eső, hogy már attól kezdtem el tartani, hogy jég is lesz mindjárt. Ez azt jelentette, hogy nagyon óvatosnak kellett lenni, távolról kerülni minden pocsolyát, ami alatt úthiba vagy kavics lehetett. De legalább villámlani nem kezdett, para az lett volna. És ami igazán trükkös volt: csak felmelegedett az idő közben, még ha nem is a szokásos 35-38 fokra, de a 25 is bőven elég volt ahhoz, hogy azért figyelnem kelljen. Én tényleg hidegben tudok jót menni, úgyhogy igen, én voltam az ember, aki szakadó esőben a jeges vízzel megtömött kulacsból locsolta a kezét, nyakát, lábát, egészen csodálatos látvány lehettem.

A terv az volt, hogy a 61-es útig az első huszonpár kilométer nyugis indítás, majd ott a hátszélre ráfeküdve menjek szebb tempókat jó egy órán át, a Nagybajomtól Nagyatádig tartó 30 km ismét nyugisabban - így jött ki az első 92 km-re egy 3:22-es nagykör. Onnan kicsit jobban, de még mindig viszonylag spórolósan beleléptem, és ekkorra már az addig szakadó eső előbb csöpögősre váltott át, majd a második kiskörre el is állt. Nagyjából úgy néztek ki a dolgok, hogy a kiskör elején az elkerülő úton jól lehetett menni, onnan a segesdi fordítóig a szembeszél zavart, visszafele viszont lehetett suhanni, nem engedtem le a pulzusomat nagyon, úgyhogy ott jöhetett a tempó. Másokhoz képest nem valami gyorsan, cserébe iszonyú egyenletesen tudtam menni, a Nagyatád és az első mérőpont közti szakaszt háromszor is szinte másodpercre pontosan ugyanúgy hoztam (13 mp volt a legjobb és a leglassabb között), onnan Segesdig is kb. ugyanaz jött, visszafele pedig a harmadik körön lettem csak lassabb két perccel, de azt már tudatosan engedtem el, arra az utolsó 10 km-re pihenősebbre, pörgetősebbre váltottam, kicsit rákészítsem a lábaimat a futásra. Örültem annak, hogy végre valahára mentem egy hét órán belüli bringát - rég üldöztem ezt, persze nem mindenáron, de ennél ezerszer fontosabb volt az, hogy nagyon sok energiát megspóroltam magamnak azzal, hogy nem önmagam életben tartására ment el minden erőm.

Rég mondom már, hogy kellene szervezni egy külön versenyt bringa utáni depózásra, abban nagyon erős lennék. Na ezúttal a legjobb százban ott voltam, a férfi 35-39-es korcsoportban pedig - és ez az egészen vicces szint számomra - másodpercek választottak el a korosztályos Top10 második depótól, így a 11. lettem. Szép, és akkor már csak egy maraton volt hátra.

Úgy indultam neki a 42 km futásnak, hogy tudtam, bennem van egy egyéni csúcs, de ahhoz végig futómozgást kell tartanom. Óvatosan indultam neki, az első 5 és negyed km-s kör még arról szólt, hogy szedjem össze magam, és egész jól is sikerült. A másodiktól a negyedik körig egy spórolós, de azért haladós tempót vettem fel, és egész jól is ment, meg azt is éreztem, hogy lépkedek előre a mezőnyben (férfi abszolútban a bringa végén 249. helyen álltam, félmaraton után 236. voltam, 199. lett a vége). A futás fele után, az 5-6. körre már jobban ráerősítettem, a 7-8.-ra pedig próbáltam kiadni, ami még bennem volt, ez azt jelentette, hogy több energiabefektetéssel, de nagyjából ugyanazokat az időket tudtam hozni - a nyolc körből hat is a 32:40-33:46 közti sávban volt, a 4-5.-en lassultam egy kicsit, akkor álltam meg kicsit többet pihegni a frissítésnél.

Ijesztő látvány lehettem, valahogy úgy blokkolt le a szervezetem a fáradtságtól, hogy beszélni nem nagyon tudtam, nagyjából annyit jeleztem a családnak, hogy nem vagyok rosszul, nem szédülök, nem készülök elájulni, csak épp minden energiámat arra fordítja a testem, hogy fussak, akkor meg beszélni nem tudok. Mondták utólag többen is, hogy láttak a pályán, és nem nagyon reagáltam, na ennek ez volt az oka, szerintem mindent érzékeltem, és semmire nem voltam képes reagálni, de becsszó attól még jólesett minden jó szó és szurkolás. Az utolsó körön már tudtam, hogy ha nem kezdek el sétálni, akkor egyéni legjobb lesz belőle, és végül 4:29-es maratont mentem, 13:12:58 lett az egész ironman vége, hét perccel erősebb, mint az eddigi leggyorsabb, a korosztály 37 indulója közül 25., összesen a 362 induló közül 217. hely).

Óriási élmény ez a verseny minden egyes alkalommal, nagy boldogsággal jövök vissza mindig. Most is így volt, amennyit a testemből ez leszed, annyit töltődök lelkileg. És most jöhet a jól megérdemelt nyugalom.

[kezenani]

nem piszkálódásból mondom, de egyáltalán nincsen tőletek karácsonyi hangulatom. végre egy kicsit más lehetne a tumbli mint szokott, de karácsonyfás fotót alig láttam, kajákat meg egyáltalán nem is mutogattok, teljesen kiborulok én ettől de komolyan.

nembajám, hogy jobb legyen a kedvem majd mutogatok én magamnak, nem várok én senkire, főleg hogy nemrég jutott eszembe, hogy már a második napja van ennek az egésznek, hát mindjárt itt a vége megint egy teljes hosszú évre, a kisjézus szeme elé nem mernék kerülni a helyetekben, de mindegy

aranyholdas. van valahol egy napocska is, régi kedves emlék, még a karaván kávé ünnepi kiadásából. van még olyan, hogy karaván?

mesélni is fogok hozzá, büntetődumálás lesz, bizonyám. évek óta széjjel vagyunk itthol, mint azt már említettem párszor, mégis ebben a kupiban is állítunk karifát, csodás bársonypuha levélkéset, vidámat, színeset, mert imádom nézegetni. nekem az úgynevezett elegáns fák roppant unalmasak, megnézem hogy aha, jó, oszt a továbbiakban egyáltalán nem köti le az érdeklődésemet. de ha ilyet találok, hát elvonszolni se lehet, órákig bámészkodom és nem tudok betelni a nézésével

túldíszített nyílván, dehát minden évben veszek rá valamit, ez hagyomány, mint ahogy az is, én nem tudom hogyan alakult, hogy sokszor kapok angyalkákat másoktól, ezek is mind felkerülnek *-*

az a cuki üvegnyuszi ott megbújva a sűrűben kb. 30 éves. hihetetlen hogy miken nem ment keresztül, a legkedvesebb harcostársam ebben a rohanón zajló életben

üvegmikulás. sítalpas, elhihetitek. ezt is valami kávé vagy teához kaptuk ajiba

lesz még.