#Felállni

[borderline-story]

Tudod, az a vicces, hogy ezt baromi ritkán vesszük észre. Agyalok, mert miért ne, hisz csak hajnal fél 5 van, és most döbbenek rá, hogy miért is? Azt, hogy klinikus legyek egyszer, annak még a gondolatát sem engedem meg. Rendesen tiltó listán van a fejemben. És most figyeltem, és visszakérdeztem, hogy ugyan miért?

Sokat kell tanulni? Sokat.

Nagyon hosszú az út odáig? Baromira.

Kell hozzá ismeretség? Nem árt.

Teljesíthető, másnak sikerült már? Naná.

Akkor meg?

Áruld már el, hogy mégis mi a *-ért kell szabotálnod magad állandóan? Miért ne lehetnél akármi, amiről álmodsz? Vagyis inkább, miért nem engeded meg egyáltalán azt, hogy álmodj? Ki mondta neked azt, hogy csinálhatsz bármit, na de klinikus (jogász/könyvelő/vállalkozó/sakkozó nő…vagy éppen az ami megtetszik), na az biztos nem lehetsz? Miért táplálod magadban folyamatosan azt, hogy kevesebb vagy, mint bárki más? Miért ne indulnál te is ugyanakkora eséllyel az életben, mint a többiek? Honnan ered ez a mélyen gyökerező “nekem ezt nem szabad/lehet” gondolat? Az a bizonyos “nem vagyok rá képes”, “nekem úgysem menne”, “jobb ha ilyenben nem is gondolkodom” és társai? Miért hallgatsz erre a kicseszett sunyi, gonosz kis hangra a fejedben? Dobd ki a picsába és szárnyalj!!

[banatostenger]

Nem tudom…hogy valaha képes leszek felállni abból amiben vagyok.

[ejfelikivansag]

Megvan azaz érzés, amikor már látod a célt, de közvetlen előtte elbuksz?

- Akkor kell felállni és menni tovább.

[egy-lany-blogja]

Most kellene örülni mindennek.

Hogy van hol lefeküdni, álmodni. Hogy van munkánk, ahol fontosak vagyunk, és fontosak a tetteink. Hogy nevethetünk, és a könnyeink között néha vannak öröm könnyek is. Hogy vannak barátaink, akikkel megoszthatjuk a drámákat és a boldog perceket, és hogy van miből meghívni őket egy italra péntek este. Hogy a szüleinkhez bármikor hazamehetünk, és ha már nincsenek, akkor hálát adni, hogy emberré neveltek. Hogy felül tudunk emelkedni a kemény perceken, és át tudunk ugrani minden akadályt, van elég erőnk újra felállni. Örülni kellene, hogy van szomszédunk, aki bár néha zajos, de megsimogatja a kutyánk buksiját a lépcsőházban, és hangosan kíván jó napot, mert ez azt jelenti, nem vagyunk egyedül, és mindig körülvesznek minket. Most kellene örülni, ha egészségesek vagyunk, és megbecsülni, őrizni, mint egy kincset. Most kéne hálát adni a családért, még akkor is, ha alkalomadtán összekapunk, mert a véleményünk nem egyezik. Végül úgyis mindig ott vagyunk egymásnak a bajban. Most kellene örülni annak, hogy van akit szerethetünk, meglepni bolondos kis ajándékokkal, vagy egy szál virággal, jó éjt üzenetet küldeni, és kimondani, hogy ,,szeretlek". Akár minden egyes nap. Most kéne hálát adni az étekért, a vízért, ami a szomjad oltja, a melegért a téli estéken. Most kellene megbecsülni azokat az apró kis örömöket, amikkel csínján bánik a sors. Csak hajtunk, robogunk előre lendületlen, és közben elmegy mellettünk az Élet. Elfelejtjük, hogy halandók vagyunk, és a napjaink meg vannak számlálva. Félünk örülni, a jelennek élni, félünk lépni, változtatni, vagy kimondani, hogy mit érzünk.

De gondolj bele, mit tennél, ha ez lenne az utolsó napod? Hát mondok valamit. Bármelyik lehet az.

-Agárdi Zsóka-

[ajtostolahazba]

Bekövetkezett, aminek nem lett volna szabad: Michael Douglas voltam az Összeomlásból. Fegyver nélkül, de kiszaladt alólam a kontroll, nekem feszült, nekem meg elszált az agyam. Durván. Szóval a faszméregetése azzal ért véget, hogy gondolkozzak el, hogy itt akarok-e dolgozni, mire azt mondtam rendben, asszem eljött az ideje, hogy elkezdjek ezen gondolkozni.

Szerintem vállalhatatlan voltam, nem keresek mentséget, addig provokált, míg kihozta belőlem az állatot. Szóval két lehetőség van: mindketten kialusszuk holnapra, vagy itt az ideje felállni.

Nem ez a szar. Ennek itt volt az ideje, nem is bánom igazán. A szar az, hogy ahelyett, hogy egy üveg pia mellett mesélném el valakinek, aki fontos, most idehányom a dessre, hogy néhányan véleményezzék, véleményezzenek engem is, de így is úgy is egyedül kell majd megoldást találnom...

[sztivan]

csak árva kisfiúkra?

[erosnekszulettem]

Muszáj bírnom nem lehet ennyi szar hiába túl sokat veszítettem az elmúlt időben hiába érzem úgy hogy nem megy akkor sem hagyom abba addig még nem bírok felállni..

[nyuszimotor]

A felettes énjük Putin hangján megparancsolta, hogy most bizony lapítani kell.

[anyadisszeretne]

Van időm....

2024 lesz de még van időm jó útra lépni, még van időm hajat festeni /vágni és van időm újra összetörni. Van időm talpra állni és erősnek lenni és azt hazudni a világnak, hogy ugyan gecó meg sem érintett. De arra is van időm, hogy jó ember legyek rossz időben valaki számára és még szeretni is van időm egy majdnem hogy tökéletes csodát aki majdnem biztosan össze fogja törni a szívem... De van időm újra felállni s megmutatni, hogy az élet nem új évekről szól hanem arról, hogy hányszor hal meg az ember mielőtt újra s újra feláll.

[bbirkasbeata]

A világ nem csak napfény és szivárvány. Ez egy kegyetlen, undok hely. És bármilyen tökös srác vagy, térdre kényszerítenek, ha hagyod, és soha nem engednek felállni. Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet. De nem az számít, mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni. Bírni kell a pofont, és muszáj menni tovább. Csak így lehet győzni! Ha tudod, hogy mit érsz, menj, és küzdj meg azért, ami jár, és közben viseld el a pofonokat!

[haw-duck]

A földön fekve

Felemelt belemosolygott a szemembe majd hozzá vágott a földhöz. Lent feküdtem és arcomat a földnek szegeztem.. nem akartam ránézni. Édes hangon nyugtatott miközben eggyik lábát rám helyezte, hogy ne tudjak felállni. Most a hátamra fekszek és nézem őt, a nap ott van a háta mögött, így hát ő árnyékot vet rám,és arca sötétbe borul. Becsukom a szemem és a mosolya emlékével vigasztalom magam. Ez az emlékkép elhiteti velem hogy jól érzem magam a földön, a rideg árnyékában, úgy hogy közben a hasamba tapos. Nem érdekel hogy fázok, nem érdekel hogy fáj. A mosolya emlékével boldogan pusztulok el itt, a földön fekve.

[the-bagira]

Nostalgy. Abban az időszakban, amikor az előzőekben éreztem összetörve a szívem, és próbáltam felállni a sz*rságból, egy barátom ajánlotta, hogy nézzem meg a Nagy Gatsby c. filmet. Egyébként pont aktuális is volt, mert adták a TV-ben. (Miért is ne nézzem meg reklámokkal együtt. :'D) Most újra a talpraállás és továbblépés időszakában vagyok, és visszaköszön ez a zene, amikor belemelegítünk táncon. Ráadásul táncon, ami az egyik olyan dolog az életemben, amit csak én magam, csak én magamért kezdtem el csinálni és ősrégi vágyam volt. Valami, amiről tudom, hogy biztosan ÉN vagyok.

[egy-lany-blogja]

Ostobaság azt várni, hogy minden percben jól járjunk. Mert bizony az életbe bele kell férnie a fájdalomnak, a sikertelenségnek, és bizony az újrakezdésnek is. Hiszen ha ez nem lenne, sosem ismernéd meg önmagad. Azt az embert, aki ma lettél. Az erős, kitartó, a semmi közepén is hatalmasat álmodó. Egy puha életben mindez rejtve maradna, és az igazi nagy pofont már nem tudnád kezelni. Mert azt bizony mindannyian megkapjuk. Így, ha azt gondolod, nem szeret az élet, hatalmasat tévedsz. Szeret, és tesztel. Tudni akarja mennyire akarod, mire vagy képes az álmaidért. Úgyhogy, ha most nehéz, hidd el, jól van ez így. Kell a vér, a veríték, az akarat, a kitartás, és bizony kell a bukás is. Máskülönben nem tudnád, hogy mindig képes vagy felállni. (Todorovits Rea) #TheAcsakazértis

[ajtostolahazba]

2023.

Sokan írtatok összegzést 2023-ról, én is megteszem, ha másért nem, magamnak. 2022 utolsó 2 napját a volt egy szem barátnőmmel töltöttem. Jó volt, pogácsát sütöttünk félig bebaszva, közben ezerszer megfogadtuk, hogy mostmár mindig így lesz, mi mindig itt leszünk egymásnak. Végül nem így lett, elveszítettem. Sokáig gyászoltam ezt a barátságot, de lassan elfogadom, hogy ha én nem kellek, akkor felesleges erőlködni. Januárban már tudtam, hogy új főnököm lesz, nagyon nehezen ment az összecsiszolódás, sok konfliktusunk volt, de év végére sikerült egy viszonylag élhető mederbe terelni ezt a stresszes kapcsolatot. (A véleményem ugyanaz, hogy ostoba nagyon, de legalább jóindulatú marha, én tudatosítottam magamban a helyemet, újra megtanultam kussolni, ha kell. A munkámat szeretem, minek mindig harcolni?) A gyerekeim rendben vannak. Augusztusban robbant a bomba, hogy 2 év házasság és 6 év együttélés után mégsem együtt folytatják, ami engem nagyon megviselt, mert a lányomat is, vejemet is nagyon szeretem, sokáig magamat hibáztattam, hogy nem mutattam jó példát azzal, hogy 2x is elváltam. Mostanra látom, hogy ebben nem volt szerepem, mindketten kezdik megtalálni a helyüket, a gyerek az első, mindent megtesznek, hogy ő a legkevésbé se sérüljön, felnőttek, a döntés az övék. A másik lányomék hihetetlen harmóniában és szeretetben élnek, jó látni, hogy boldogok. Aztán októberben apa beteg lett, sürgősségi életmentő műtét, de rendben volt, egészen december 18-ig, amikor elesett, mert nem volt ereje felállni, kiderült, hogy covid. Másnap kezdte volna a 8 alkalmas kemót. Ott majdnem feladta, nagy munka volt összekaparni, tudatosítani, hogy még nincs itt az ideje feladni. És ez a munka folyamatos, sokat kivesz belőlem, hogy erős és határozott legyek, ha össze is omlok, azt egyedül. Volt sok mélypont, rengeteg olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy a világom végérvényesen összeomlik, de menni kell tovább. Apa jobban van, a decemberi majdnem-feladás után most eltökélt, hogy ő meg fog gyógyulni, és ez már félsiker. 9-én nekifut a kemónak, tudja mivel jár, sokat beszélgetünk, de ha fél is, az élni akarása erősebb. Én nagyon félek...Látni, hogy 20kg-t fogyott, hogy erőtlen, hogy az ágyból felkelés is egy küzdelem az év legszomorúbb pillanatai voltak. De volt jó is. Eljutottam Velencébe a karneválra, a görög tengerparton ittam a cuba librét és delfineket is láttam, csodálatos helyeken voltam és egy meglehetősen giccses dramaturgia okán, amikor a hajón Abba szólt ott, ahol a Mamma miát forgatták minden érzelem kiszakadt és megkönnyebbültem sírtam, hogy lehet, hogy most minden szar, de ez a pillanat örökre beég. Ősszel eljutottam Isztriára is, látnom kellett a tengert újra, csodaszép út volt. Szóval összességében nem volt könnyű év, de hát nem panaszkodom. Sok kedves emberrel ismerkedtem meg, de élvezem, hogy egyedül élek. '24-ben jó lenne apát gyógyultan látni, jó lenne eljutni pár szép helyre, jó lenne kevesebbet idegeskedni egészségen, családon, munkán, pénzen. Jó lenne sokat nevetni, lefogyni, táncolni(mert azt úgy szeretek!),leszokni a cigiről...

Ha nekem nem is fog menni minden, Nektek sikerüljön! <3

[erosnekszulettem]

Lehet hogy idővel mindenki kiábrándul abból hogy fölöslegesen hozzon áldozatokat vagy változzon meg... nem akarok jó lenni többet senki kedvéért mert fölösleges lehetsz te bármilyen jó a ha a végén más dugja akit szeretsz...

Szart sem fogsz számítani se te se az amiket tettél... és van úgy ha nincs szerencséd jobb felállni az asztaltól mert a végén elkopik a lelked...

[davidmondja]

Kedves @moszaka és @ferfilelek!

Szeretettel köszöntelek benneteket annuális tagelő posztomban! A díszek épek, a fa már áll, a gyereksereg holnap reggel csillogó szemekkel fog felnézni rá!

Remélem posztom egészségben és békességben talál titeket. Gondolom gondotok néha redőt rajzol homlokotokra nektek is. Sokan vagyunk így ezzel. Ha néha úgy érzitek, hogy tokáig ér már a fos, ez csak azért van, mert térdelünk benne. Bízok abban, hogy lesz erőnk felállni belőle és lerázhatjuk magunkról azokat a terheket, melyek szívünket és éltünket mételyezik.

Erőt és egészséget kívánok Nektek, s amit még egy bányászfaluból lehet: jó szerencsét!