#Enyhülni

[versinator]

Enyhülni ellenállt

Tőzsdét dallamuk lyukakban csomósodik Szemért fogukat nyírfaág elhiszik Rezzenés úgysincs szöszök oldalamhoz Honom boulevard gyökérben vállához Kari zokogástól látomásaim szertedúlta Osztályban kamaszt mozdulatot biztosította

Zúzmara épülget óvod quartier Figyelget énekében havazáskor bakter Őzre anyával taraján fiatalka Feldobja felissza összekulcsolta vidámka Felcsillan kalapozza réghalott forgatta Estének pattanj kibomolt széljárta

Londonnál hajbókolva pipaccsal lapjaik Horgol érdeklik nre vadászik Visszaül kenyerekkel felpillantok gombokhoz Leverik pápaszemet könyveik ricsajoz Dühömet továbbszalad kopogva borította Marhalepény borzadó szőrén elolvasta

Berajzolt kinyitják gombolyag úriember Sövény meglátogattuk gerlét műszer Rácsókolom rakódik ríjj kakaska Köszönettel lebocsátják túlnéz aprócska Térdemből kisiklatják túlzottan támasztotta Vándorba összehajtogatom suhanna ápolta

Ronsard szolgálnak jajduló továbbutazik Eszembejut beajánl összedől leverik Üldögélsz mocskol indiába fodroz Gyárat felhallik vidámka barátjához Történelemben békéről hintáztunk írhatta Ninivé lebukik oldalából visszaadta

Imának kanyarodnak háboruról huber Szívrohama skandálom tiszára müller Verselőre köszöntek párisnál barka Szivárgó hegység szakálluk sáska Elsimítja csapdosva fognom lehúzta Hunyorít angyalokkal koral hangulata

[kampeszino]

Rimbaud: Részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek

folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:

lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.

De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez, s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol - alighogy véget ért a parti furcsa hecc, vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban, felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget, nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve tíz éjen át lebegtem vidám parafaként a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője, s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt, mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon, s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt letisztult rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek költészetében, melyre csillag csorog és béke s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

mert kékes színüket átfesti drága mámor s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt, s nincs alkohol, csitítóbb, s dal, mely ily puhán forr, a rőt s rosszízű vágyak ettől megalszanak.

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt, s a mélységek hintáit s kanyargó áramát láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt, s olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva, míg olvadt messziségek violája ragyog, s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna: messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen, míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt az óceánok csókja: izes áram a mélyben s mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt,

és át sok hónapon, mint ha dagály robog a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda, rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton párduc-szem fényü és virágos szigetek kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón a pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón a sás közé akadt Rém poklos teste reng, és vizeket rohadni örök szélcsendben állón s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak, hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás s enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt, s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték s olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón, beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek szőkeszemű sirályok, csetepatés család, ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg, majd elhagyott süllyedve, aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros, kit elvitt a vihar élőtlen éterig, s zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.

Im bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül, utam kaput az ég izzó falába fúrt, s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül ízes nap-cafatot s nyálas, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza, s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt, s kit újra s újra vár a kék és merev távol: megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget, hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva, s hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte! S kegyetlen volt a hold és keserű a nap, már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe, bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg, hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, nem szállhat révbe többé kalmárhajók után, s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja, s hogy hidak vad szeme bámúljon rá bután...

TÓTH ÁRPÁD FORDÍTÁSA

[itswiikii]

Azt hittem ha megtudom,hogy barátnője lett belehalok...

De rájöttem,hogy az élet megy tovább,és a szívem képes gyógyúlni,még ha a múlt fájdalmát is magammal viszem..talán valamikor enyhülni fog..

[kedvesmajam]

délelőtt pszichológusnál voltam. érdekes volt, végig beszélgettünk. az elején mondtam, hogy nem volt sem kiemelkedően jó, sem nehéz élményem. aztán meséltem a vasárnapi balettelőadásról, hogy ott azért megbökött az erőszak. s arról is, hogy nagyon jó lenne, ha a színdaraboknál nem csak az szerepelne, hogy erős fény- és hanghatások szerepelnek benne, hanem az is, hogy erőszak jelenik meg benne. utána arról beszélgettünk, hogy még mindig bennem van a dilemma, mennyire voltam aktív részese voltam a ...-nak és mennyire nem tudom úgy látni, hogy ez egy lépcsőzetesen durvuló, hosszan felépített és tudatos bántalmazás volt. s hogy mennyire befolyásolta, hogy otthonról nem kaptam szeretetet, itt pedig elhittem, hogy az ölelés érdek nélküli és nekem szól. volt egy nehéz rész, mikor arról meséltem, hogy fuvarozott haza, miket csinált az autóban velem. nem tudtam kimondani konkrétan, kétszer is megkérdeztem, hogy "ugye tudja?!". azt mondta, el tudja képzelni és ennél tovább nem voltam képes menni. a végén még kérdezte, hogy lett vége. ekkor egy iszonyatos köhögőrohamot kaptam, percekig fuldokoltam. ettől szétestem kicsit, de azt sikerült megfogalmaznom, hogy hiányzik, hogy nem mondtam ki, hogy kiszállok és bántott, ezért elmenekülök. nem tudom, miért nem brainspottinggal mentünk, de jól esett a beszélgetés

innen az igazgatóhoz mentem. a viselkedése felháborító volt. végig ásítozott, a mobilján keresett valakit. viszont nagyon összeszedett voltam, úgy tudtam megkínálni azzal, hogy kutatói státuszt akarok, hogy felkeltettem az érdeklődését. nem mondott igent. kihátrált azzal, hogy nem tudni, februártól ismét ő lesz-e az igazgató, nem akar olyanba belekezdeni, aminek nem ő élvezi a gyümölcsét. a végén még kiemeltem, hol és hányat publikáltunk idén, hány konferenciára mentünk és hogy mindez bizonyítja, hogy messzemenőkig alkalmas vagyok egy ilyen posztra. az különösen szarul esett, hogy látta a száraz november kitűzőmet, s mondta, hogy akkor a hónapban csak szárazat iszik, s végülis az aszut szereti

ma nem dolgoztam, úgyhogy hazajöttem. csináltam szendvicset és ettem édeset is. tegnap este megint sokat ettem, fél egykor feküdtem le. reggel 103 kilót mértem. most iszonyatosan tele vagyok, remélem ez enyhülni fog és gátja lesz az esti evészetnek. itthon olvastam, elálmosodtam, egy órát szundítottam

nagy erő kellett ahhoz, hogy elmenjek edzésre. gondoltam rá, hogy előtte még elmegyek futni, de jobban esett az olvasás és a szundítás. az edzés elég takarékkal ment, de megengedtem magamnak, hogy most ennyire menjen, s vissza kell szoknom a terheléshez. a vége kilenc percben percenként 20 swing volt. féltem tőle, mert talán öt percnél tartottunk, mikor utoljára voltam. bevállaltam a 20as bellt, mert kisebbel sem könnyebb. az volt a célom, hogy harom körben meg tudjam csinálni. ez végül öt lett. utána két körben még csináltam 15öt. ott feladtam. pontosabban ingerelt, köhögnöm kellett és nem akartam túltolni. jeleztem az edzőnek, hogy kiszállok, elfogadta. köhögtem, rendeztem a soraimat. nem feladásként vagy megfutamodásként él bennem. sokkal inkább örülök, hogy mertem kiszállni, tiszteltem a határaimat. s talán pont azért fontos ez, mert délelőtt pont azt hiányoltam, hogy a ...-ból nem szálltam ki. nem életem edzése, de az jó, hogy végre visszamentem. már nagyon kellett

este megnéztem a leendő keresztlányom képeit. volt egy hosszú hangüzenet a védőnő látogatásáról, a köldökcsonk leeséséről. a képeken, videókon cuki, de azért sok, az ugyanolyan alvós képek nem tudnak fontosak lenni. ahogy vizet tesznek a szájába kanállal, a gyerek meg köpi ki, az már-már megrázó. nem akarok ennyi infót, de éreztem, hogy most már muszáj válaszolnom

[feluton]

Régi új sebek

Most már napok óta annyira fájt a lábfejem, hogy amikor megérkeztem az adott nap, akkor kb. egy órát kellett szánnom arra, hogy sikítok (magamban) a fájdalomtól. Amikor beértem Sahagún-ba, egy sötét, múzeumszerű helyen kellett becsekkolni a zarándokszállásra. A becsekkoltatós hölgy egy vitrin mögött ült, én pedig mozdulatlanul feküdtem a vitrin ablakra merőlegesen a földön, mint egy kriptában a ravatalon, amíg vártam, hogy bevigye az adataimat, annyira fájt. Azt gondoltam, hogy ez normális, mert túl sokat megyek, főleg a normál életemben kialakult trendhez képest. Aztán tegnap elkezdtem közelebbről nézegetni a lábfejemet, és ahogy húztam, vontam, masszíroztam, egyszercsak felszakadt a nagy lábujjam tetején a bőr, és a körmöm mögül egy halom genny jött ki. Elkezdtem bizergálni a másik lábamat is, ugyanez. Azon a helyen az első napok óta fájt, pont azóta, hogy elkezdődtek a vízhólyagok. A vízhólyagok látszódtak, kezeltem őket, meggyógyultak már. Ez ugyanakkor keletkezett, mint az összes többi, de mint egy kukta, folyamatosan gyűlt benne a feszültség láthatatlanul pokoli fájdalmakat okozva, jóval később kiderülve, hogy ez is onnan van. Amióta felszakadt, elkezdett enyhülni a fájdalom a nap végén is. Most úgy tűnik, hogy minden seb szép lassan begyógyul, és nem keletkezik már új sem szerencsére. Megszokta a testem a terhet, alkalmazkodik.

Vajon lesz-e valami ilyen gennyes meglepetés még pár év múlva, ami most még csak sajog?

[bolyongo-gondolatok8]

Köszönöm Nektek, akik itt voltak nekem, velem és körülöttem. A tanácsokat, a támaszt a nevetést és a feledhetetlen pillanatokat és az élményeket! Mind ezekből épült fel a jó részem, amit Ti tettek lehetővé, Ti gondoztatok sokáig! Remélni tudom, hogy én is valamelyest ezt tudtam viszonozni!

Ez pedig egy elköszönő, amelyet még pár éve fogalmaztam meg. Szerettem mindig is elidőzni a gondolataim szösszeneteivel, talán túl hosszú ideig csináltam ezt. De valójában ez elmond mindent.

Hullás

Valójában mindig a halálra készült, kezdve kiskorától,már vele született, a meghalás vágyával, hogy amikor bejöttek hozzá megnézni minden rendben van-e, akkor úgy tett a 'kiságyban',mintha aludna,pedig ébren kellett volna lennie - "gondolták". Addig szorította össze szemhéjait, olyan mélyre, mígnem elpattant az ér a szemében. Sürgősségire vitték azonnal, megállapították, hogy ez még, most természetes ilyen korban, majd később fokozatosan enyhülni fog. Azonban nem csillapodott le ez a megszokott állapot, egyfajta függőségé vált benne a folytonos életvesztés. Később már ott tartott, hogy nem adott jelet annak, hogy ő benne van valami szokatlan, hogy igazából eltévedt, nem kellett volna napvilágra jönnie, elkóborolt a lelke egy élő alakba. Fokozatosan arra összpontosított, hogy magától, semmiféle eszköz nélkül jusson el oda, ahol azelőtt volt, azaz a végtelenbe, a semmibe, hogy csak keringjen lelke,szabadon mozoghasson a Tejútrendszerben, a csillagok, a Nap, a bolygók között.bVégül búcsúlevelet hagyott, melyben az állt, hogy mostantól az univerzummal fog együtt élni, befogadták őt, itt végre otthonra lelt, benne. Felment egy obszervatórium legmagasabb pontjára, a legfényesebb éjszakán és örökre egyesült velük a végtelenbe szállva.

[versinator]

Fölkeltették karold

Tormás keserédes véneiket sikoltanak Szerteszáll fényesarcu lepkéket enyhülni Futhat szántóföldeket óvták tavaknak Kávék napozna lecsöppen térdepelni

Bitón néninél csapdosva varrnak Földrehulló ernyős kutyakölykek hüsölni Fölpattant téglákon kotyogó mosdanak Bujhatott kabátomba párnáiról vásárolni

Hivatalában emberektől hálóm legyeket Rajzolás imának hordva sajogni Hüsölni versedet megvetőn kölykeiket

Könyveik alvásra szárán csavarogni Sorsunkon hitvesét összefolyik zörejeket Gyönyörűvé férfinép tömöttre topogni

[ki-nem-mondott-szavak-tengere]

kettőezertizennyolc február öt

Egy újabb roham tört rám.

A görcsös remegés, a hányinger, a légszomj és a szédülés. Megint az volt a probléma, hogy túl sok volt az ember körülöttem.

Mondjuk mit is vártam egy 150 fős egyetemi előadó teremben?

Halkan lefejtettem magamról azt a temérdek nyakláncot, ami a nyakamban lógott.

Úgy éreztem, megfulladok.

Megkapaszkodtam a padban magam előtt, sőt annyira kapaszkodtam, hogy az utolsó ujjperceim teljesen elfehéredtek, viszont nem voltam hajlandó elengedni, különben biztos, hogy kizuhanok a padsorból. Lassan oldalra fordítottam, majd lehajtottam a fejemet a hűvös falapra.

Megpillantottalak a másik padsorban, ahogy épp a szobatársaddal súgsz össze, majd elmosolyodsz. Abban a pillanatban úgy éreztem, az a sok kellemetlen inger, ami rám tört az elmúlt percekben, enyhülni kezd, a testem remegése kissé alábbhagy és csak te vagy, meg az aranyos mosolyod a terem másik felében.

Mély levegőt vettem, majd önkényesen úgy döntöttem, tartva az eddigi pozíciót, masszív módon, szemérmetlenül bámulni kezdelek. Így hát nem vettem le a szemeimet rólad egy jó ideig.

Egy árnyalatnyival jobban éreztem magamat, kicsit jobban viseltem az újabb rohamom. Az utolsó 45 perc teljesen kiesett, a következő emlékem, hogy eszméletlen tempóval hagyom el az előadó termet.

Látod?

Gondoltad volna, hogy ekkora hatással vagy rám?

Nem?

Hát én sem.

- részlet a levélből, amit végül sosem írtam meg

[jolvagyook]

Fáj még a hiányod, de ez sosem fog enyhülni. Nem akarom már magamat hibáztatni miattad. S bár lehet sosem látlak többé, elfelejteni nem foglak soha. Hisz karomon hordozom emlékeid, a fájdalmat amit éreztem miattad és az összes sérelmet ami valaha ért. Ezzel kelek fel és fekszem le. És tudod mit? Kicsit sem bánom.

-Egy szomorú kislány vallomása

[pronoiaaa]

Igazi cetli

Fontos-e gondolkodnom azon, hogy milyen ember vagy te? – Inkább azon gondolkodom, hogy milyen vagyok én.

Kérhetem-e tőled, hogy megváltozz? – Úgy érzem, nem kérhetem, inkább megváltozom én. Erőt merítek magamból magamnak, a változáshoz.

Hihetem-e, hogy tudom, mit gondolsz rólam? – A hitem csak az enyém. De ha a szemedbe nézek, máris könnyebb. Mert a lelkem találkozott a lelkeddel.

Gondolhatom-e, hogy nincsenek érzéseid? – Inkább elárasztom a világot jó érzésekkel, ami átölel, és felszabadít.

Fájhat-e az emberi szó, amikor úgy érzem, hogy fáj? – A saját szavamra figyelek inkább, hogy ne okozzak fájdalmat akaratlanul.

Ki tudhatná, hogy melyikünk téved? – Úgy gondolom, bármi igaz lehet. Amiben te hiszel, éppúgy, mint amiben én hiszek.

Szerethetlek-e nagyon, ha úgy érzem, hogy nagyon szeretlek? – Ha nagyon szeretnélek, már nem is szeretnélek. Így hát én téged csak szerethetlek.

Gyötörhetem-e magam azzal, hogy te nem szeretsz? – De hiszen bennem csak szeretet van. És láss csodát: ő enyhülni kezd, aztán mosolyog, végül megszólít. Bizalom ébred, és ez jó. Ennyi kell csupán a születő emberi szeretethez.

Hiszen belőlünk ered minden, senki másból. Ha jó kapcsolatot szeretnél, legyél jó, ha barátságot, akkor légy barát, ha szerelmet, akkor változz egymagad szerelemmé. És a szerelem követni fog.

Szteliosz Thalasszinosz – CETLIK A SZÍVED FELETT

LÉLEKKALAUZ A SZERETETHEZ

[Kassák Könyvkiadó, 2017.]

Fordította: Vágó Gy. Zsuzsanna

Kép: Kiéra Malone kortárs francia festőművész Forrás: Stélios Thalassinós: Eikónes apó tin psychí mou, Athén, 2010.

Στέλιος Θαλασσινός - Εικόνες από την ψυχή μου, Αθήνα, 2010.

[soberoktober]

október 5.

Este 11 körül értem haza, megpróbáltam kihasználni a fáradtságot és egyből lefeküdtem. Ami szembeötlő, hogy napok óta álmodok, ráadásul ezek elég mély nyomot hagynak. Az elmúlt 2 évben ha voltak is álmaim, azok homályosak voltak és reggel a tompa agyműködésem miatt alig emlékeztem rájuk.

Mivel az álmaim tárgya ismét az elfojtott sérelmeim és indulataim körül mozogtak, amik a munkahelyemhez köthetőek, nehéz volt bejönni reggel. Mivel ezekhez kapcsolódó negatív ingerek érnek itt, ezért az elvonási tüneteim és a sóvárgás nagyon durván felerősödtek. Egy könyvben, amit most olvasok az addikcióról volt egy fejezet, amiben részletesen le volt írva, az ember káros szenvedélyei az érzéseit próbálja elnyomni, tüneti kezelni, emiatt számítottam rá, hogy bizonyos hatásokat a megszokottnál nehezebben fogok kezelni. Elméletileg 1 hónap után ezek enyhülni fognak, mivel rá leszek kényszerítve, hogy aktívan, éles aggyal éljem meg az érzéseimet és a félelmeimet, addig viszont nehezebb hetek várnak rám az eddigiekhez képest.

Jellemző érzések: szégyen, csökkentértékűség, ingatag önbecsülés. 

[gyonyoru-zombilany]

🌹  Jó ha tudod, hogy a fájdalom teljesen normális érzés, idővel enyhülni fog, és nem őrültél meg. Ha rosszul alszol, ha nyugtalan vagy, ha folyton sírsz, az is rendben van. Engedd meg magadnak.

Hidasi Judit: Gondolat mappa

[nonquebecoisayul]

Visszatekintés - szigorúan monoton csökkenő októberek

Ez már ötödik október végi bejegyzésem ebben a blogban. Csak úgy, félkaranténosdi unalmamban visszaolvastam mindegyik ilyen táji írásomat. 2016-ban még boldogan ismerkedtem Montréallal, hüledezve a halloweeni túlzásokon. Rá egy évre a gombamód szaporodó felhőkarcolókról, a gazdasági gőzerőről és a szélsőséges szelekről értekeztem, de már árnyékot vetett jó kedvemre a multikulti miatt megjelenő feszültség. Két évvel ezelőtt aztán már egyenesen a Halloweeni letargia címet adtam a bejegyzésemnek: éppen túl voltunk a mocskosszájú brazil elnök megválasztásán, a McGill-ről össznépi üzenet érkezett az egyre gyakoribbá és véresebbé váló gyűlölet bűncselekmények okán (is). Spanyolnátháról, világháborúról írtam a centenárium alkalmából, és egyre jobban aggódtam az emberiségre leselkedő megannyi globál veszély miatt.

Végezetül tavaly ilyenkor a francia kurzusomon megismert bevándorlók történeteibe, sorsába, megpróbáltatásaiba pillantottam be itt veletek, és az együttélés, az ember(i)ség fátumáról gondolkodtam. Plusz írtam arról, hogy Rafa akkor tért vissza Los Angelesből, ahol épp múzeumokat fenyegetett a tűz, és hogy pont a tüzek miatt nem mentünk végül kaliforniai körútra akkor ősszel. Helyette voltunk idén januárban. Most nyáron aztán nemcsak a járvány tett be az ottani bortermelőknek, de például az általunk meglátogatott világhírű pincék, települések, birtokok egy része is megsemmisült azóta...

Ha egy grafikonon kellene ábrázolni ezt a négy bejegyzést, a mostani európai járványgörbék pontos ellentétjét mutatnák: zuhanórepülés! Most jött a hír, hogy a ma Nizzában szó szerint lekaszabolt templomlátogatók egyike egy korombeli, háromgyerekes brazil nő volt. Ez még innen, Brazíliából nézve is ingerküszöböt lép, pedig elhihetitek, hogy a helyi Kékfény egészen brutális: csak az elmúlt pár napban itt a Szövetségi Kerület parányi területén volt hajnali pékmester-túszejtés, lakótömbök közötti gengszterháborúban egy fodrász és unokaöccse került levadászásra, de két ügyvéddel is végzett valaki.

Jó kedvem továbbra sincs. Most, hogy végre kezd enyhülni fél év tombolás után Dél-Amerikában a járvány (a május végi statisztikákat hozza Brazília), az északi féltekén szinte minden ismerősünk be van zárva vagy hatóságilag, vagy önkéntesen. Plusz Európában beköszöntött a “délutáni este” egyébként is végeláthatatlannak tűnő korszaka, Kanadában meg már esik a hó, és az emberek gyötrődnek. És mi itt sajnos tudjuk már lassan 200 ezer regisztrált halottal, hogy mi vár rátok arrafelé: csak amíg mi napfényben és melegben szenvedtük végig ezt az első cunámit, addig nektek mindezt sötétben és hidegben kell majd. Rettenetesen szar ez az év, de ezzel aligha mondok újat.

Az Ég legyen veletek, velünk!

[neisfigyeljram13]

Telnek a napok, de rohadtul nehezen, úgy érzem minden egyes nap meghalok a hiányodban. Nem enyhül semmi, egyszerűen nem akar enyhülni a szeretettem irántad.

Megtaláltam benned mindent ami a lelkemnek szükséges, viszonoztam is ezt neked. Szeretlek úgy ahogy vagy , imádlak minden egyes nap egyre jobban, szerelmes vagyok beléd nincs mit tegyek, ezt hoztad ki belőlem, és szeretni is foglak az utolsó napomig.!

1 éve lassan ezt érzem feléd, és ez tőlem oly meglepő dolog ,hogy tudok szeretni valakit, valaki elérte ezt, hogy az legyek!, Nem mondom azt ,nem is tudnám azt mondani, hogy rossz dolog a szerelem ,mert rollad van szó. A személyiséged, a lelked, a szereteted, az együtt töltött idők, a törődésed felém, amit átadtál .... ez ami sosem felejtő..!

Nem is akarnálak felejteni, mert akármi van most ,mindig boldogan gondolok rád!

#U.A

[versinator]

Nyugotra szélveszek

Kérvén kedvre fölleli cseppeket Fáradva enyhelye vívó reménységet Hajnalként tömlöcre mécsvilág kimúl Hallád segédkart jövend pirúl Felleled oldalába bajról szenderedve Fedelet hádes ideáljaidból eltöltve

Bölcseségedet olvadoztam enyhülni zengjed Monostor lelkesedő szerelmedben leveled Lilának kifejlik vilma szózatod Nyújtson mehr hivét fátyolod Kisértenünk félvén csillagpályán enyhítve Ismétlen elfagy tüskével hevítve

Megtanított ámornak hívet hívet Ölemben jőj vérzenéd létedet Hervadjon széphalomnak ohajtás kicsordúl Honából estveli bécset szorúl Keblemhez lengje szárnyaidnak leperegve Vesztőre tündérvárán berkén szentelve

Borúlj kegyesem tanúlni istenséged Hangjainkat fogadá vonulni kellemed Gyámja bármekkora jőjön folyásod Lakókat harmonia lesbos csolnakod Bölcselkedő vivén istenséged felfedezve Keblembe bőv széd fellengve

Kárpitot övedzi véremben hidegséget Óvá paulina elhúny éjemet Szilf aranyálmok kebelökben elfordúl Fennálló tapinthat bájol álnokúl Lél ámbrás alkonyába köszönve Pásztort mesére éneklőjét leplezve

Athena eltöltve fáradás hölgyed Szentelek ezrekkel reményim nevetted Méhdongás szállonganék lepletlen romod Lelé nyomain gyöngültét tornyod Hozná tornyod fúv örülve Sorával ölelvén fegyverre tördelve

[apokolbolvissza]

Már egy napja a vállán ülök és

Már ő is érzi, hogy itt

Vagyok, csak még

Nem fogja fel. Az órámra

Nézek, negyed kettő lesz

Öt perc múlva, még

Három óra és hazaér.

Nem, előbb, lelelépett. Elmosolyodom,

Nemsokára itt

Az időm. Belép a házba, gyomron

Rúgom. Lassan egy órája a wc fölött

Görnyed, egyelőre ennyi elég.

Mindjárt fél hat, lassan felébred. Nem

Csinálok semmit, jól érzi magát, vagyis

Nem rosszabbul, mint amúgy.

Felöltőzik, elindul.

Nemrég ért haza, ledőlt aludni. Lassan

Már fél órája, ideje felébreszteni.

Becsusszanok két lélegzetvétel között,

Megkaparom a torkát és bele köpök

A tüdejébe. Felébred, fáj neki, de

Pár perc múlva enyhülni látszik, nem

Vesz rólam tudomást.

Hajnali kettő. Megint bele férkőzőm

Két levegő közt. Véresre kaparom a

Torkát, meggyalázom a tüdöket, felkavarom

A gyomrát, és

Felébred. Szarul van, és

Már teljesen biztos benne, hogy itt

Vagyok. Úgy néz ki, mint

Akibe csak hányni jár a lélek.

Egyszerűbb lenne, ha észrevenne

Magától, én csak barátkozni akarok.