#*meg tudom nézni pontosan

[sronti]

Az egész nagyon szép, nincs mit kiemelni. @samuraisam @praesensperfectum @schwarz-gerat

Ezekben az a szép, hogy gyakran úgy adják ki segélyből lakbért fizető embereknek, hogy lakásként veszik fel rá a lakbért, tehát ez a nyomortelep hasraütve* olyan 56 ezer fontot hozhatna a konyhára havonta a parazitának, aki élősködik az itt lakókon.

[diogenesz2020portugal]

Az abúzusról

Furcsa dolog az emlékezet.

Mint nemrégiben írtam, egy asszony meghalt a munkahelyemen. Miközben a feje az ölemben pihent, a kollégám a kezét fogva próbálta megnyugtatni őt. A kollégám valóban egy angyal.

A vezetőség úgy döntött, hogy biztosít számunkra egy pszichológust, hogy sikerüljön feldolgoznunk a történteket. Pár alkalom után a pszichológus rákérdezett, miért foglalkozom hajléktalanokkal. Messziről induló történet ez. Arra tisztán emlékszem, hogy már 7 évesen, második osztályos koromban is az osztályunkba járó állami gondozott (mi otthonosoknak hívtuk őket) cigánylányok védelmére keltem, ha valaki bántotta őket. Én, az osztály legcsenevészebb, legalacsonyabb fiúja. Nem, nem voltam hős, csak nem bírtam nézni, ha valaki egy nála vélhetően gyengébbet bánt. Ez azután sem változott, egész életemben így viselkedtem. Akkor sem voltam bátor, legfeljebb érthetetlen módon vakmerő. Vagy hülye. Volt, hogy felső tagozatos koromban is változatos útvonalakon kellett hazamennem a suliból, hogy az erősebb fiúk meg ne verjenek. Azt hiszem, gyáva voltam vállalni a verés következményeit. Egészen katonakoromig féltem a fizikai fájdalomtól.

A pszichológusommal megpróbáltunk a mélyére ásni a szociális túlérzékenységemnek (ahogyan a barátaim szoktak néha jellemezni).

Az első teljesen tiszta emlékem az ötödik születésnapom előttről származik, amikor az óvodába indulás előtt visszaszaladva megszámoltam a falinaptáron, mennyit kell még aludni a jeles napig (3 nap volt hátra). Ezelőttről semmire nem emlékeztem. Eddig.

Lassan oszlik a homály. Néhány nappal a születésnapom előtt apám egyik - vagy talán a legjobb - barátja (nagy reményű atomfizikus volt akkoriban), elvitt engem és az unokatestvéremet nyuszinézőbe az egyik rokonához. Ma is emlékszem, milyen cukik voltak ezek a kis jószágok, ki lehetett venni őket a ketrecből, hogy megsimogassuk, megpuszilgathassuk őket. Ártatlanok és védtelenek voltak, mint én.

Kis idő múltán Ernő bácsi elküldte az unokatestvéremet, Andit a házba. Mi ott maradtunk kettesben a félhomályban, amikor magához ölelt. Nyár lévén nagyon meleg volt, javasolta, hogy vegyük le a ruhánkat. Hogy ezután pontosan mi történt, azt 55 éven keresztül én is a legmélyebbre, senki által meg nem közelíthető, még számomra sem felfedezhető helyre ástam el magamban. 55 éve ott van bennem, és csak most ömlött ki, és még most sem tudok róla részletesebben beszélni.

Apám és Ernő bácsi barátságának hamarosan végeszakadt. Talán meséltem otthon valamit? Nem tudom. Évekkel később hallottam arról, hogy Ernő bácsi börtönben van.

Most ott tombol bennem egy ketrecbe zárt ötéves gyerek, aki a rácsait rázva ordítva sírna, de hatvanéves énem, aki bármilyen érzelmes dolgon elbőgi magát, nem engedi neki.

Még nem engedi.

Így csak csendben, egy koszos, félhomályos pince padlóján ülve csendesen zokog.

Tegnap még arra kértem Andrást, hogy ne beszéljen erről senkinek. Talán szégyent éreztem a történtek miatt. Mára sikerült eljutnom addig, hogy ami történt, nem az én szégyenem. Ahogy Karinthy tanár úr írta:

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

[csacskamacskamocska]

Amiben zavar a másik, abban te is zavarod őt

Úgy tartja a pszichológia, hogy nincs egyoldalú függőség. A függőségben két ember vesz részt. A függőség addig marad fenn, amíg mindkét fél megkapja azt, amiért a függő kapcsolatot fenntartja. Egészséges-e a függőség? Azért ne ítéljük el csípőből, rengeteg függőség között élünk, nagyon sok, szinte minden kapcsolatunk függő viszony és szinte minden szükségletünk kielégítése szintén függő viszonyban jön létre. Csak nem így tekintünk rá. Bemész a pénzeddel a boltba, megveszed a kiflidet... neked pénzed van, neki kiflije/boltja, bármelyik megszűnik, a tranzakció nem jön létre. De ahogy Ockham mondja „ne hozz létre több entitást (ha valami e nélkül is megmagyarázható), úgy a függőségre is mondhatjuk, hogy ne hozzunk létre újabb, szükségtelen függőségeket! Ez kiemelten igaz a drog-nyugtató-alkohol, stb vonalra! Amúgy maga a „függőség” nem jelent negatív fogalmat. A kóros voltát viszont sokszor nehéz elhatárolni. A függőségeket csupán azért említettem, mert annak a kétoldalúságába éppen úgy nem szoktunk belegondolni, ahogy abba sem, hogy a problémáink a kapcsolatainkban szintén kétoldalúak. Ami neked probléma, probléma a másiknak is A MÁSIK OLDALRÓL! Ha az a gondod, hogy a barátod nem ír rád elég gyakran, akkor neki az a gondja, hogy írnia kell ahhoz, hogy te úgy érezd, hogy törődik veled. Ha az a gondod, hogy a pasiddal nem lehet beszélgetni, neki az a gondja, hogy olyasmiről akarsz beszélgetni, ami neki kényelmetlen (párkapcsolat, érzelmek) Ha az a problémád, hogy a párod kritikus veled, neki az a problémája, hogy már ezerszer elmondta... és mégsem változik semmi. Szóval a problémák nem úgy léteznek, hogy vagyok én, akit folyton baszogatnak, folyton támadnak, számon kérnek, kritizálnak, nem értenek meg és nem elégítik ki a szükségleteimet, hanem van egy „dolog” amit két oldalról máshogyan látunk, máshogy érzékelünk és máshogyan szeretnénk beilleszteni az életünkbe. De többnyire nem a "dologról" vagy a megoldásról beszélgetünk/vitatkozunk, hanem arról, hogy hogyan veszünk részt magában a beszélgetésben. Én úgy látom, hogy nagyon sokszor a probléma a kapcsolatokban attól lesz, hogy azonnal személyeskedővé válik a beszélgetés. Te mit csinálsz vagy mit nem csinálsz után jön a te miért ezt vagy miért így mondod, teszed, és MÁR MEGINT, és SOHA és MINDIG... Aki éppen érzelmileg túlfűtött, attól nem várható, hogy értelmesen kezelje a dolgot. A másik embertől lehetne elvárni, hogy megállítsa a folyamatot. Asszertivitás... Mi a gond? Mi a TE problémád? .... ezzel tudok vagy ezért meg azért nem tudok változtatni/megoldani a helyzetet. Rá tudsz nézni erre a dologra úgy, hogy elfogadod, hogy nekem fontos, hogy megoldjuk ezt? Jó lenne úgy megoldani, hogy mindkettőnknek jó legyen. Én tudom, hogy iszonyatosan melós megértőnek, odafigyelőnek, kedvesnek lenni a másik emberrel amikor hajszoltak, kizsigereltek, lemerültek és meg nem értettek vagyunk vagy annak érezzük magunkat. Pontosan nem értem, hogy miért az, mert ha szeretünk valakit, akkor az egy elképesztően pozitív állapot. (de szeretünk úgy lenni, hogy ingyen kapjuk a jót, mint gyerekkorunkban) De amikor már beleszoktunk ebbe a szeretéses dologba, akkor a minimumnak érezzük azt, amit kaptunk addig. Ezzel nincs mit kezdeni. Ezt is érdemes tudni, hogy mindkét fél így van vele. Csak kevés ember van, aki foglalkozik a kapcsolataival úgy, hogy időnként átgondolja, hogy mit is kap és mit nyújt „cserébe”.

Nem is ragozom tovább, egy mese az, hogy a kapcsolatok valami maguktól működő csodák, inkább van, amelyikért érdemes dolgozni és van, amelyikért nem.

[angelofghetto]

Megcsalási engedély

A régi öregek tudtak valamit. Tudom, hogy ósdinak hangzik, de volt valami emberséges logikája a monogám házasságnak, ami előtt tilos volt a szex. (Namost ezzel megint kihúzom a gyufát. :D ) Van ez a film, és erről feljött bennem egy csomó kérdőjel, és gondolat. Volt annak valami idilli, naiv bája, mikor két gyerek, akik együtt nőttek fel, és az egész környék tudta, hogy ők egymásnak vannak teremtve, egymáshoz tartoztak, és leéltek együtt egy kerek életet.

Volt persze a sötét oldala, hogy biztos legyen az apaság, meg az intézményesített prostitúció, amiben két szomszéd birtok egyesül, vagy a rang házasodik a pénzzel, meg hogy a fiúk bordélyba jártak, de a nő rá sem nézhetett más férfira. És ott volt az a szempont is, hogy a nőnek ne legyen összehasonlítási alapja a szexben, ezért fogadjon el bármit a férjétől csöndes megadással, miközben buzgón imádkozik, és a haza iránti kötelességére gondol. Érdekek, pénz, hatalom, társadalmi kényszerek. A sziszt��ma erre is keretet adott, de én most nem erről akarok beszélni.

Arról a fajta belső elköteleződésről beszélek, ami gyakorlatilag a szüleim generációjával kihalt. Ők olyan erővel tettek hitet egymás mellett, ami mára elveszett az individualizmus húsdarálójában. Az emberek azért szakítanak, nehogy őket dobják. Agyrém.

Van az a béna kis szappanopera Indiáról, amit azért szerettem nézni, mert betekintést adott egy merőben más kultúrába. Ők azt tartják, a házasságkötéskor csak a férfinak kell hűséget fogadnia, mert a nő úgy van összerakva, hogy ha otthon mindent megkap, eszébe sem jut másfelé nézni. Ebben van valami. Nem tudom, a pasiknál hogy van ez, de egy nőnek szerintem két szüzessége van. Van ugye az első, mikor a mégsohából átmegy a mostelőszörbe. Számára az első pasi lesz "a szex maga". A lányok hajlamosak kitartani az első szerelmük mellett. És akkor van a valaki mással szüzesség, amikor átszakít egyfajta láthatatlan védőburkot, és tudatosul benne, hogy minden férfinak van valami a gatyájában. Ez lehet félelmetes, vagy csábító.

A Megcsalási engedély egy idilli párocskáról szól. Ovitól együtt vannak, életük végéig terveznek, és tökéletesnek látszik a szerelmük. Annyira irigylésre méltóan ragaszkodnak egymáshoz, hogy valaki bedobja a barátok közül, hogy ez nem normális, hogy nem dönthetnek egymás mellett anélkül, hogy összehasonlítási alapjuk lenne. És ezzel elértünk az ártatlanság elvesztésébe, annak a tisztaságnak a bemocskolásába, ami az első szerelem.

A nyitott házasságokkal kapcsolatban is ezt mondom. Próbáltam, ráment a házasságom. És másoknál is ezt látom, aki próbálta. Valahogy kiviszi az érzelmi energiát a kapcsolatból, elégeti a bizalmat, és sohasem szimmetrikus. Egy jó kapcsolat alapeleme a felelősség egymás iránt, és a döntéseink iránt, és ma ez legtöbbször egyik, vagy mindkét félnél a kifogások mocsarába vész. Az érzelmi biztonságunk lesz a vesztes, ami pedig megtámaszthatna minket ebben a folyton változó, földrengés szerű valóságban.

Persze ahány kapcsolat, annyi szabály. Van, aki felvállaltan így él, és állítja, hogy ez neki jó, egészségére. De lehet, hogy ez csak időleges, amíg a sérelmek át nem bugyborékolnak a sima tükrű látszaton, a tagadáson. Előbb-utóbb sérül valaki.

A tinder-korszakban mintha mindenki csak arra koncentrálna, miből marad ki, mit veszíthet, hogy mindenkinél van jobb, a kapcsolatok az első ajtócsapkodásig tartanak (ha egyáltalán még vannak kapcsolatok). Mintha mindenki csak nyerni akarna, befektetni nem. Olyat is gyakran hallok, hogy "nem kaphatok meg mindent egyetlen nőtől" (vagy férfitól, tökmindegy). Ki mondta, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha mindent megkapunk?

Az mintha már senkit nem érdekelne, milyen az, mikor pontosan tudom, hogy ott van mögöttem a társam, és megtámaszt, ha elveszteném az erőmet, akiről tudom hogy tudja hogy tudom, aki befejezi a mondataimat, mert félszavkaból is, aki a szemem villanásából, egy sóhajból, egy nyújtózkodásból is tudja, mi játszódik bennem, aki tudja, mikor szeretnék csöndet, aki pont azon nevet mint én, aki számára a hülye kis hibáimmal együtt is én vagyok az, akit mindig választ, és közösen bosszankodunk vagy nevetünk ezen. Mert ez oda-vissza működik. Sőt, a szabálytalanságait látom a legszexisebbnek, mert attól egyedi és különleges. És időről időre felfedezek benne valamit, amitől újra és újra beleszeretek. Mert őrá figyelek, nem arra, hogy kik kerülgetnek még egyébként.

Az emberek többsége úgy viszonyul a monogámiához, mintha a hűséggel meglopnánk magunkat, megfosztanánk az összes többi lehetőségtől. Mintha nem a közösen megélt és elért dolgokra figyelnének, azokra, amik összeadódnak, és táplálnak bennünket. Pedig szerintem a hűség azt jelenti, hogy rátaláltam arra, akivel erőlködés és megjátszások nélkül összeillünk, akivel együtt megélhetjük legjobb önmagunkat, és nem cserélem silányabbra. És ez nem birtoklás, hanem önkéntes szövetség.

[nitta86]

Hogyan tovább?

Szóval az a problémám már egy ideje, hogy nem tudom, hogy tényleg az volt e mindig is a gyerekkori álmom hogy sikeres kutató legyek, vagy ez csak a szüleim ambíciója volt velem kapcsolatban? Mondjuk lehet, hogy most már mindegy is.

De egyébként szerintem ez egy értelmes cél, szóval nem olyan, mint amikor a szülők azért hurcibálják a gyereküket versenysportra meg gyerekszépségversenyre, mert ez a beteljesületlen álmuk, hanem a kutatás meg a tudomány tényleg tökjó dolog, és azért külön hálás vagyok, hogy a STEM felé terelgettek.

De mindenesetre én megpróbálkoztam a kutatással és végül is voltak sikereim, nyertem díjakat, és megdicsért a konferencián a téma elismert szakértője. Szóval próbálom megfogalmazni, hogy mi volt a gond:

Szorongtam az egésztől. Már nem tudom hogy melyik író egyszer azt mondta, hogy írónak lenni olyan mintha folyton házit kéne írnod. Na kutatni szintén. Borzasztó ahogy nem lehet hátradőlni, mert mindig cikket kéne írnod meg irodalmazni, és nem jött be az se, hogy versengeni kell egymással.

Szexizmus: ez műszaki bőven területen van, és az a baj, hogy működik az elbizonytalanítás. Engem lelombozott, hogy nálam tehetségesebb nők is ritkán jutnak lehetőséghez, ezért sokszor feladtam már a startmezőnél.

Imposztor szindróma, ha egyáltalán voltam elég jó hozzá... Mondjuk valszeg igen, mert voltak, vannak sikereim.

Mindenesetre a kutatás minden szépsége és izgalma ellenére, egy idő után elkezdtem azokat irigyelni, akiknek van egy konkrét feladatuk, amit biztos hogy meg tudnak oldani és senki se várja el tőlük, hogy még több cikket írjanak, meg még több pályázatot nyerjenek.

Végül nem is a saját döntésem volt, hanem a volt főnököm rámbízott egy ipari projektben való részvételt, ami akkoriban elég nagy teher volt nekem, mert hónapokat vett el a kutatásból és elvárták, hogy ugyanúgy teljesítsek mellette... Tök stresszes voltam és utáltam az egészet. Aztán még több megbízást kaptunk, egyre kevésbé tudtam az ipari projekt mellett mást csinálni, és egy időre megzuhant az önbizalmam, meg attól féltem, hogy mindenki le fog nézni, mert nincsenek értelmes eredményeim, mert nincs elég időm kutatni. Aztán egy nap rájöttem, hogy az ipari szakértői tevékenységem is értelmes eredmény, amiért elismernek. Emiatt kértem és kaptam is fizetésemelést és új munkaeszközöket. És arra is rájöttem, hogy kevésbé vagyok stresszes, mert tudom, hogy pontosan mi a feladat és képes is vagyok teljesíteni, és hogy egy ideje tulajdonképpen már erre vágytam, és ez jó nekem.

Azt is élvezem, hogy úgy érzem, hogy kikerültem az örök versengésből, nyugiban együtt dolgozunk és ennyi. De közben meg attól félek, hogy mindenki titokban lenéz és kiröhög, hogy ezzel foglalkozom és emiatt nincs elég tudományos eredményem, márpedig szerintük csak az számít. (Mondjuk sokszor büszke vagyok arra, hogy nem érdekel mások véleménye, de ez a gyakorlatban nem igaz.) A húgom szerint el kéne mennem az iparba dolgozni és nem csak külső szakértőként tanácsot adni. És ez megoldaná ezt a gondot, hogy úgy érzem megítélnek a cikkeim hiánya miatt, de mi van ha ez igazából csak a fejemben van, és a valóságban senkit se érdekel? Meg mi van akkor, ha valójában nem szeretnék elmenni az iparba kicsit több pénzért, azon az áron, hogy sokkal több stressz fog érni? Úgy érzem, hogy most jó nekem, hogy nyugis és érdekes munkám van, de közben bennem is ott motoszkál, ami miatt a volt témavezetőm is aggódik, hogy mi van ha ezzel elpazarolom a tehetségemet? De mi van, ha erre van tehetségem? Lehet, hogy ez mind nem számít, mert ez az én életem és én döntöm el, hogy mit kezdek vele. De ettől még el kell gyászolnom, hogy végül nem lettem sikeres kutató, és ez meg nehéz.

[uveggyapot]

valahogy az a helyzet vele, hogy az elmúlt 10 évben, amióta csak zenél, én pedig követem, mindig úgy írta meg a dalokat, mintha az életemről szólnának. tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, és valahol az is, de tényleg így volt. mikor szomorú voltam, szomorú dalokat jelentetett meg. mikor magabiztos voltam, olyan dalt, ami megerősítette bennem ezt az érzést. mikor úgy éreztem, hogy nem vagyok jó a szerelem és ismerkedés dologban, akkor pedig olyat. de mindig megvolt az összhang, kivétel nélkül. és mindig akkor jött az új album vagy felvétel, mikor a leginkább szükségem volt rá. szóval van egy ilyen jellegű kapcsolat. ezáltal igencsak elfogult vagyok vele, nem is tagadom. de az ő zenéje mindig is kimondottan sokat jelentett nekem, és az, hogy élőben is hallhattam, tényleg 10 év várakozás után, az egy földöntúli élmény volt.

mert igen, drága a Sziget, poros a Sziget, és azért még lehet rosszat mondani rá, de olyan előadókat igyekeznek elhozni, akiket mondjuk más fesztivál nem engedhet meg magának. és ő már jött volna korábban is, volt egy pletyka, nagyon régre visszanyúló tárgyalások voltak azzal kapcsolatban, hogy jöjjön Magyarországra, de sajnos, mindig közbejött valami. éppen ezért, mikor bejelentették, akkor a szívem végtelenül megtelt örömmel, mert pontosan akkor jött, amikor a leginkább szükségem volt arra, hogy átélhessem ezt. hónapokkal azelőtt megvettem a jegyet, az sem érdekelt, hogy ki lép még fel aznap, én csak miatta mentem egyértelműen. ahogy közeledtünk az időhöz, egyre izgatottabb voltam, az utolsó napokat már számoltam is. nem a rajongásról van szó, nem az ő személyéről, hanem arról, hogy mivel a legtöbb barátom zenél, és rengeteget járok koncertekre, így nekem az az élmény az, ami igazán meghatározó egy adott előadóval kapcsolatban. át kellett élnem, ott kellett lennem.

és ott voltam. még el sem kezdődött, álltunk a tömegben, és a tömeg skandált, és mi meg nevetgéltünk. ennek ellenére az első dal első hangjánál sikerült elpityerednem, meg nagyon sokszor törölgettem a szemeimet vagy tartottam a szám elé a kezemet az egész koncert alatt. hihetetlen volt. olvastam a cikkeket róla, de a legtöbbet olyan írta, aki csak a cikk megírása előtt kicsit utánaolvasott, nem olyan, aki ténylegesen ismerte vagy követte az életútját, mint előadó. éppen ezért a legtöbb cikkel közel sem értek egyet, és valószínűleg nemcsak én nem, de a legtöbben nem - már azok közül, akik ténylegesen jelen voltak a koncerten. szerintem ő egy végtelenül alulértékelt művész, tehetséges, és olyan, aki szívét és lelkét beleteszi a zenébe. nyilván, nem utolsó szempont a pénz sem, de ahonnan ő jön, megérdemli, véleményem szerint.

és azért akartam ennek egy külön bejegyzést, már így magam miatt, mert megint megcsinálta. megint azt mondja ki, amit én nem tudtam, amire csak kerestem a szavakat. szép ez a dal, és nehéz. ha igazán belehelyezkedsz, nehéz. és pontosan ezt a nehézséget érzem nap mint nap. most meg főleg. sokat fejlődtem. formáltak a megélt események, és olyan tapasztalatokat szereztem belőlük, amik által soha nem fogok tudni olyan szemmel nézni más emberre, magamra, szituációkra, ahogyan azelőtt. és ez nem baj. nem temetem a régi énemet, sőt, a jó tulajdonságait szeretném magammal is vinni. de minden megváltozott, és bolond lennék, ha ezt nem tudnám beismerni. és jár lemondásokkal is ez. sokkal. búcsúzásokkal, elengedésekkel, újratervezésekkel. könnyekkel. de már felismerem azt, hogy sokszor, ha nehéz is egy döntést meghozni, attól még az a döntés lehet jó. ami az én jólétemet szolgálja. fájhat, hiszen nem ez volt eddig a megszokott. de attól még a tényen nem változtat.

***

azt mondtam, hogy egy szavad sem ér semmit. te felháborodtál, azt mondtad, ne dobálózzak ilyen nagy szavakkal, most csak dühös vagyok, de ezt meg fogom bánni. mondtam, hogy kevered a dühösséget a határozottsággal, mert én ugyan nem fogom megbánni, nem a hirtelenségem mondatta ezt velem. aztán újra megismételtem: egy szavad sem ér semmit. csendben voltál, én is vártam. vártam, hogy a szavaim súlya leérjenek. erőtlen próbálkozásod volt az ellenkezésre. annyit mondtál, hogy ez nem igaz. én pedig visszakérdeztem: nem igaz? akkor mutasd meg, kértelek, mutasd meg, melyik ért bármit is. akkor jöttél rá, az arcodra kiült a felismerés: igazam volt. minden szavad, sőt rosszabb, a tetteid, attól a pillanattól kezdve semmit nem értek. féltél belenézni a tükörbe, én pedig kényszerítettelek. szeretném azt hinni, hogy tanultál belőle, hogy máskor, máshol, ez nem ismétlődhet meg, de minden bizalmam odaveszett. és őszintén, a gyomrom hamarabb fordult fel, minthogy sírjak emiatt. mert igazából szomorú nem is voltam. mármint nem gondoltam, hogy képes vagy erre, szerintem utolsó dolog lett volna, és még ha az én szavaim és tetteim sokat is értek, valahogy az volt bennem, hogy mit sírassak valamit vagy épp valakit, akinek ennyit értem én. amire korábban 5-7 év kellett, most néhány hónap vagy fél év után nemcsak felismertem, de lépni is tudtam az ügyben. és régen ilyenkor szorongás fogott el, bűntudat, ha kiálltam magamért, gonosznak, önzőnek éreztem magam. de most nem. ezúttal nem. és innen tudom, hogy mennyit fejlődtem. mert abban a pillanatban, amikor ez a dolog megszakadt, én nem éreztem semmi mást, sem rosszat, sem ürességet, csak az erőt. a magamba vetett erőt. azt, amit megtanultam, hogy más kezébe sose tegyem, és nem is tettem. most sem, pedig hittem benned.

amíg ott ültem, rájöttem valamire. mindig elvesztünk mindenkit és mindent. így vagy úgy. az oka tök mindegy. nincsenek nyertesek vagy vesztesek. a vége ez. akár akarjuk, akár nem. szimplán megtörténik. és pontosan ezért hihetetlenül nagy szó, hogy mégis tudunk szeretni. mert ha szeretünk valakit vagy valamit, akkor vállaljuk, hogy el fogjuk veszíteni. éppen ettől annyira grandiózus ez, értékes, erőteljes. látod másoknál, látod a saját életedben is, hogy mennyire fontos érzés ez, és amikor megtapasztalod, akkor talán el is felejted a jelentősségét, belecsúszhatsz ilyen hibába, és aztán elveszted, és utána már túl késő, vagy már nem lehet helyrehozni. de én mégis azt választom. a szeretetet. lehet, hogy nem így, vagy nem veled, vagy másképp szeretném megélni, de azt választom. és mindig azt fogom választani. nem hagyom, hogy ezt bárki elvegye tőlem. inkább leszek jóhiszemű, jószándékú, mintsem legyek lemondó, és már azelőtt kételkedjek, hogy bármi is történt volna, csak mert voltak rossz tapasztalataim is. nem. végtelen lehetőségünk van a szeretetre, arra, hogy értékeljünk mást, másokat, más dolgokat. teljesen mindegy, hogy mit vesztettem el. vagy hogy te mit vesztettél el. nem számít. mert mindig elvesztünk valamit. és tudod, ez nem lehet oka annak, hogy többet ne szeressek. sem most, sem máskor.

zenét, könyveket, helyeket, növényeket, állatokat és embereket. bármit. és legfőképpen magamat. még ha régen nem is így gondoltam, ma már többet tudok. ma már tudom, hol a végszó. és nekem ott volt. akkor és ott. jól van ez így. nem bánok semmit. és én most is jó helyen vagyok. és jó helyen is leszek. a többi pedig nem érdekel. nem, tényleg nem. ismerem magam, ha eddig nem szomorkodtam, már ezután sem fogok. jött volna a hullám, és mégse jött. tényleg csak erőt érzek. talán egy kis fáradtságot is, de erőt. ez furcsa érzés, de jó. büszke vagyok magamra, mert még emlékszem, hogy honnan jövök, hogy milyen voltam régen. hogy ehhez mennyi tanulás kellett. fejlődés. és hálás vagyok azokért az emberekért, akik mellettem állnak. akik maradtak. és akik szeretnek engem. őket mindig meg fogom becsülni, ahogy csak tudom. és mindig a szeretetet fogom választani. mindig azt.

[kedvesmajam]

pörgős napom volt

délelőtt bementem a kórházba. szerettem volna úgy nekimenni a hétvégének, hogy tudom, mi van M-mel. azért mentem, mert szükségem volt rá. eldöntöttem, hogy a kórterembe nem megyek be. nem is engedtek, mert nem volt látogatási idő. beszélhettem egy orvossal és nagyon megnyugtató volt, M. sokkal jobban van. mondjuk a toxikológia világa kissé megviselt, de örültem, hogy jól el tudtam mondani, mit szeretnék és el is értem, hogy információt kapjak

a munkában elintéztem mindent, amit a hétre terveztem. mikor jöttem volna el, tűz ütött ki. nem volt nagy vész, de kellett lélekjelenlét. a kollégák poroltóztak, én a lakókat terelgettem, hogy ne hősködjenek és ne is vádaskodjanak. hívtam a tűzoltóságot, hamar kiértek, velük is én beszéltem. az esemény végén a főnöknek is referáltam, elmondva, mennyire megdöbbentett az egyik kolléga reakciója

munka után boltba mentem. még kint megcsípett egy darázs. sosem csípett még meg, nem is tudtam pontosan, mit kell tennem, de kihúztam a fullánkot. dagadt, vörösödött és fájt. mostanra sokkal jobb, de még erősen érzékeny és vörös. múlt héten a derekam, most ez. de jól viselem. kész szerencse, hogy holnap elmarad az edzés

B. ma betegség miatt lemondta a konzultációt. sajnáltam, mert készültem és szerettem volna, ha jobban rá tudok nézni alkoholfókusszal, mi történt az elmúlt időben. az oké, hogy nem ittam, de azért volt pár necces helyzet. viszont mivel rég konzultáltunk és tényleg sok minden történt, rákérdeztem, van-e lehetőség jövő héten két találkozásra. aggódtam, hogy ez keretszegés, de megírtam, miért kérem és hogy ne vegye keretszegésnek. pozitív választ kaptam, aminek örülök

ma sok dolog történt, ami nehéz volt, de jól vettem az akadályokat. örülök annak, hogy felmértem, az M-mel kapcsolatos helyzetben mi hozna nekem megnyugvást és a kórházi helyzetben hol vannak a határaim. az is jó, hogy mertem elmondani a főnökömnek, a kolléga mennyire hátráltatta a tűzoltást és nem hordozom magamban a gondolataimat

ma is keveset ettem és délután már korgott a hasam. az eredményemnek örülök. és nagy vész nincs, mert nem szédülök, nem fáj a fejem, csak gyakran vagyok éhes

a hétvégén szeretnék olyan dolgokat csinálni, amik feltöltenek és kikapcsolnak, de főleg olyanokat, amikre éppen vágyom

[csampasrozi]

Furcsa egy kiábrándulás beleolvasgatni a jegyzeteimbe, amik közé az elmúlt évek összes el nem mondott siránkozását elrejtettem. Természetesen minden egyes el nem küldött kis levél a legfájdalmasabb szívhalálomról szól — nyilván az adott szereplője az életemnek mindig éppen a legfontosabb ember volt számomra a világon, akinél soha senkit jobban nem szerettem, és a bolygó legszörnyűségesebb igazságtalanságát követte el ellenem.

Furcsa, mert nem hogy érzékeny gondolatokat nem keltenek már bennem ezek a szavak, de egy szánakozó mosollyal tudom csak nyugtázni, hogy mekkora rakás szerencsétlenség voltam, és örökké nyugalmazom a kurva kínos sorokat a jegyzet-kukában.

Furcsa, mert pontosan tudom, hogy akkor éppen tényleg a legnagyobb fájdalomnak éltem meg, ahogy ezek az emberek bántak velem, és tényleg mély sebbel a mellkasomban keltem fel minden reggel. Komolyan nehezemre esett emberként funkcionálni, miután összetörték a szívemet, meg csak úgy általánosságban… Élni.

Ugyanakkor szánalomkeltő, mert soha semmi más nem voltam ezekben a helyzetekben, csak áldozat. Többször is elhitettem magammal, több férfival kapcsolatban is, hogy igazságtalan, ahogy átbasztak, megaláztak, semmibe vettek… És sosem próbáltam kilépni az áldozatszerepből, tükörbe nézni, reflektálni a dolgokra, és csak szimplán eltávolítani magam az adott kapcsolatból. Mindig, mindig maradtam szenvedni.

De talán ez a szánalmas vergődéssorozat kellett ahhoz, hogy ennyire megvessem az önsajnálatomat, ahogyan ma teszem.

[somethoughts-idunno]

Kimerülten

Szürke minden. Nem látom a szépet semmiben. Mintha az ősz nem csak a hideget hozta volna magával. Hanem a magányt, szomorúságot. Nem látom a szépet, a képernyő mögül. Szabad percem alatt, már megszokásból veszem elő a telefont és foglalom el magam. Mindenhol látom mi történik csak éppen azt nem ami előttem van. Hazafelé nem látom a éj lepte utcát amelyre az utcai lámpák mutatják hazautam. Ahogyan a fák beszélgetnek a szelek ölelésével. Ahogy az az egy falevél leélte az idejét és úgy dönt, hogy pont a vállamon teszi meg örök megnyugvását. Ahogyan a köd leszáll, megpihen majd reggelre eltűnik. Nem veszem észre. Pedig minden áldott nap azon az útvonalon megyek. Nem látok semmit. Csak megyek előre. Elfelejtek körbenézni, hol is vagyok pontosan.

Egyik pillanatról a másikra változott meg minden. Mindaz amit eddig építettem, jónak találtam és éreztem, hirtelen összedőlt, köddévált, megváltozott. Vagy talán csak szimplán saját magamnak meséltem be mindent? Valójában a saját kis buborékomban voltam, arról ábrándozva, hogy milyen jó is nekem, ameddig a komfortom eléri a megnyugvást és hirtelen kilyukad. Előkerülök. Kibújok a kis világomból. Rájövök, hogy éppenséggel semmi sem jó. Seggre esem majd nézek magam elé. Felkelni nem szeretnék még. Megütött a valóság. Oh, a valóság. Milyen bámulatos dolog is. Egy szürke maszatnak tudom elképzelni, nem is csúnya, nem is szép. Oly természetesnek tűnik. Nincs szeme, sem szája de mégis rád tud nézni, tud hozzád beszélni. Bemutatja a világot. Bemutatja időközönként, hogy nem olyan szép amilyennek mi elképzeljük. Utálni nem fogod, mert mindig is ott volt, de szimplán nem vetted észre. Néha néha meglök, észhez térsz, majd egy kis idő után újra feledésbe merül. De miért? Miért ilyen a valóság? Tényleg nem kaphatom meg azt az állapotot, hogy ágyba feküdve visszagondoljak arra, hogy ez a nap jó volt és mosollyal az arcomon elaludjak? Nincs kedvem felkelni. Nem akarok meghalni, a lelkem kifáradt. Kifáradt, hogy nem tudom eldönteni mit is szeretnék valójában. Nem akarok nekiállni a napnak, tudom, hogy pontosan mikor és hogyan fog törtenni.

Unalmas. Unalmasak a napok, ugyan azt élem minden áldott nap már 2 éve.

Várom a hétvégét, hogy végre azt csináljak amit szeretnék, majd mikor eljön a hétvége csak ülök a számítógép előtt és nem történik semmi.

Nem tudok hová menni. Nem találom a helyem. Nem érzem, hogy akárkivel is egy síkon lennék. Mintha csak egy-két lépést tennénk meg valakivel és megállunk. Én mennék tovább. Ő csak néz rám, egyhelyben állva.

Leborulnék, sírnék. Valami hiányzik, vagy valaki.

Csak vagyok. Eltelik a hétvége és újra várom a semmiért. Nem élvezek semmit.

Zenélésben találtam a nyugalmat. De mintha fakulna ez is. Nem kapok támogatást. Végre valamiben jónak érzem magam, tudom miről beszélek, tudom mit csinálok és gyakorlatilag falba ütköztem. Nem kaptam támogatást. Talán ezért is vagyok amilyen. Kis lelkem vágyott arra, hogy csináljak valamit. Hogy valamiben jó legyek. De csak átnéztek rajtam. Nem kaptam egy támaszt nyújtó szót sem. Mindig is úgy éreztem magam mint egy ember aki üvegből van. Néha néha megállnak az emberek, rámnéznek, azt hinném végre valaki észrevett, majd mindvégig a mögöttem lévő látványt bámulták és továbbállnak.

Soha nem tudtam kiemelkedni. Nem kaptam egy alapot amire piciny lelkem tudott volna építeni. Egy alapot, mégha béna is vagyok, legalább tudjam magam lefoglalni. Lefoglalni magam, hogy ne érezzem magam láthatatlannak, unalmasnak, bátortalannak, önbizalomhiányosnak.

Persze én támogató vagyok, majd nem érkezik vissza mikor nekem lenne szükségem rá. Baromira fáj. Nem kapom vissza azt az energiát, szeretetet, odafigyelést amit én beleöltök másba. Nem merek kapcsolatokba belevágni, ismerkedni mert félek. Félek, hogy újra csalódnom kell. Félek, hogy rossz embert fogok ki. Hogy beleélem magam túlságosan majd cserbenhagynak.

Túl sokszor történt már meg. Túl sokszor. Elég szomorú. Miért történik ez mindig? Túl naív lennék? Soha nem ártottam senkinek. Mindig csak a jót akartam, önzetlenül segítettem mindenkinek, nem vártam vissza semmit, csak a minimálisat.

Ezt sem érdemelném meg?

Persze, nem minden ember ilyen, mondaná az akit nem ért ez a folyamatos tortúra. Aki nem érezte magát még egy eldobható személynek. Aki mögött mindig volt támogatás, megértés és szeretet.

Nem pedig kabzsiság, önzőség, hűtlenség, hazugság.

Mikor találom meg azt a boldogságot amit érdemlek? Meddig kell még csalódnom? Meddig kell még szenvednem? Meddig kell még napról napra azon töprengenem, hogy mikor érkezik el az a nap amikor öszintén és szabadon tudok mosolyogni?

Addig is fejlesszem saját magam, hogy a legjobb verziómat tudjam megmutatni a világnak és annak a személynek aki a legapróbb problémámat is úgy kezelné mintha nem lenne semmi más gond ezen a földön.

De ezt is már kifogásnak találom. Egy baromi nagy kifogásnak.

Így eltudom rejteni a magányomat, a tehetetlenségemet, az érzést, hogy bármelyik pillanatban csak eldobnám magam és bőgnék órákig. Erre ráfogni olyan egyszerű.

Nem tudom mi lenne a legjobb útvonal. Elűnni egy szó nélkül? Szenvedni tovább? Felszíneskedni, hogy hú de jól vagyok? Elmondani minden problémám, hogy aztán úgy érezzem, hogy csak sajnáltalom magam? Magamban tartani mindent, hogy aztán egyszer csak pánikroham formájában előjöjjön? Elterelni a gondolataimat, hogy folyamatosan lefoglalom magam, remélkedve, hogy nem jut eszembe soha? Nem tudom. Nem tudom mi a megoldás. Tehetetlen vagyok. Belefáradtam. Kimerültem.

[filmszeresz]

FILMSZERÉSZ TOP 100 TÉVÉSOROZAT - Különkiadás: Tévétorna

„ - Jó estét kívánok, ma este tornázzunk együtt vidáman, folyamatosan, jó zenére. Rajta.” - mondja Makray Katalin 1984 augusztusában, s indul is a folyamatosan tornázás. Jó zenére, velünk együtt, vidáman. Mondjuk, nem tudom - erről azt hiszem, nem készült anno felmérés - , hogy otthon hányan tornáztak együtt a tévével. Lehet, hogy sokan. Mindenesetre én az esti kiadás alatt azt hiszem, rendszeresen vacsoráztam. Meg a magam részéről mindig volt egy fura érzésem a tévétornával kapcsolatban: lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a képernyőn azt mondják, tornázzak, én meg nem tornázom.

De egyébként szerettem nézni, s ma is kifejezetten érdekes formátumnak tűnik: a bluebox videóstúdió tök aranyosan néz ki, a műsorban szereplők szépen tornáznak. Érdekesen magyaros tévés show a hőskorból.

(Nem emlékszem pontosan, hány főcím készült hozzá az évek során, de azt tippelem, kettő-három. Ez a remek rajzfilm volt a második talán, s volt még egy, a 80-as évek végétől a befejezésig.)

[metalindex-hu]

Szar énekesek éjszakája – Mötley Crüe, Def Leppard, 2023.05.29., MVM Dome, Budapest

Szar énekesek éjszakája – Mötley Crüe, Def Leppard, 2023.05.29., MVM Dome, Budapest - https://metalindex.hu/2023/05/30/szar-enekesek-ejszakaja-motley-crue-def-leppard-2023-05-29-mvm-dome-budapest/ -

Volt némi dilemma, hogy egy kisebb vagyonnal felérő összeget megéri-e kifizetni a legendásan gyenge formában lévő Mötley Crüért, vagy sem, arról nem is beszélve, hogy csak ülőhelyek voltak a Dome-ban. Joan Jettel és a Poisonnal kiegészülve nyilván sima liba, de így – a Mick Mars körüli szappanoperáról már nem is beszélve – már sorjáztak a kérdőjelek. A másik oldalon persze ott van érvként az, hogy sokaknak ez lehetett az első és utolsó alkalom, amikor kipipálhatták két fiatalkori kedvencüket, merthogy nem sűrűn járnak ezek a bandák errefelé (egyszer-egyszer voltak itt mindösszesen a pályafutásuk alatt, mindketten a ’90-es években)

Megszületett aztán a salamoni döntés: megyünk is, meg nem is. Ide nem, de Prágába igen, ott legalább van állóhely. Pluszban a csehek kisebbfajta fesztivált kerekítettek az esemény köré, így jó esetben megengedőre isszuk magunkat estére, és akkor Vince Neil teljesítménye sem fog már (annyira) fájni. Hovatovább, egy másnapi városnézéssel + sörözéssel összekötve már egész pofás hétvégi program kerekedhet belőle. Arról nem is beszélve, hogy még a jegy is olcsóbb ott. De hát ember tervez… – végül csak kikötöttem az MVM-ben pünkösd hétfőn. (Megyünk azért Prágába is, természetesen.)

Az Abaházi Rt. ment már, amikor oda értem, 2 fél számból azt láttam-hallottam, hogy egy profi zenekar tolja a „Halál a májrá”-t és az „Életfogytig rock ’n’ roll”-t, Csaba pedig – ahogy annak idején már hozzászoktunk – hamiskásan énekel rájuk. Nagyjából ezt vártam a Def Leppardtól is – a hangszeresek ott is topon vannak (fizikailag is – elég csak rájuk nézni vs. Crüe, és pontosan tudjuk, melyiküktől mit várhatunk), de Joe Elliot sosem volt egy nagy torok – ennek nyilvánvalóvá kellett válnia mondjuk a Freddy Mercury emlékkoncerten, még azok számára is, akik nem fogyasztják a csapat élő DVD-it. Ráadásul ő sem lesz már fiatalabb.

Ehhez képest nagyon kellemesen csalódtam. Volt ugyan némi vokális bizonytalanság, főleg a vége felé, amikorra már elfáradt Elliot, de ezt ellensúlyozni tudták a pozitívumok. Legfőképpen a bika, rockos hangzás. Egészen más színezetet kaptak így a „Hysteria” lemez poposra polírozott számai. Egy igazi rockzenekart láttunk, ami rettenetesen komolyan veszi magát és a feladatot, hogy estéről estére minőségi szórakoztatást nyújtson. A jól összeállított program, a korrekt színpadkép, a kivetítő ügyes használata és a combos megszólalás összességében roppant élvezhetővé tették a produkciót. Amikor Rick Allen a szólója után bemutatta a V betűt (amúgy is végig vigyorogta az egész koncertet)…, na az libabőr. Számomra az akarat győzelmét szimbolizálta a sors felett.

Mötley Crüe. Mit mondjak? Látványosnak látványos volt, pozitívumként a két táncos-énekes hölgyet tudom még kiemelni. Részemről vokálozhattak volna többet is, nem csak a refrének és a magas témák alatt, mankózhattak volna a verzéknél is, akkor talán könnyebben felismerjük a számokat. Persze mondhatjuk, hogy Vince legalább próbálkozik, mehetne az egész samplerről, nem csak a refréneknél. De ha félre teszem Neilt, akkor is vannak még problémák: a hangerőt agyig feltolták, hogy az éneket háttérbe szorítsa, a ritmusszekció pedig még az olyan faék egyszerűségű dalokat sem tudta igazán jól játszani, mint az „Anarchy In The UK”, vagy a „Blitzkrieg Bop” (Eleve minek kellenek ezek ide, egy slágerekkel teli csapatnál?).

John 5. Technikás gitáros, ez kiderült a szólójából, de nyilván csak beugrós itt. Leszámítva, hogy viszonylag frissen tanulta be a számokat és más azért a hangzása is, valószínűleg Mick Mars lenne az egyetlen ember a földön, aki kordában tudja tartani a Tommy Lee/Niki Sixx párost – már zenei értelemben, persze. Úgyhogy, ha megbocsátóan viszonyulok Vince Neilhez, akkor is ki lehetett volna ebből többet hozni. Kezdésnek mondjuk összegyakorolhatták volna rendesen a számokat, hogy a ritmusszekció feszesen el tudja tolni a témákat. Az énekes kérdést pedig megoldhatták volna több, jól átgondolt (ad absurdum akár technikai) segítséggel, és akkor nem kellett volna széttorzítani az estét. (Egyesek szerint volt bőven itt gépi rásegítés, és nem csak az éneken, de ha így lenne, akkor érthetetlen, hogy miért nem áll össze a dolog mégsem.)

Maradjunk annyiban, hogy az angolok mentették meg a bulit. Úgy gondolok rá, mint egy jó Def Leppard koncertre (ami előkelő helyen volt a bakancslistán nálam, szóval simán elmennék csak arra is), a többi pedig amolyan grátisz. Ajándék lónak pedig ne nézd a fogát, ugyebár!

Kotta

[uveggyapot]

annyira, annyira, annyira jó. nemcsak a dal, hanem az, hogy ideköltöztem. jó hatással van rám. mindig is néztem ezeket a házakat, amikor még egyetemi koliban laktam. úton az óráimra mindig elhaladtam itt a házak előtt, és a reggeli fények olyan szépen törnek meg az ablakokon, és emlékszem, hogy a villamosról hányszor felnéztem rájuk és mindig arra gondoltam, hogy de jó lehet itt lakni. idén lesz 8 éve, hogy fent élek Budapesten, és mindig úgy gondoltam valamiért, de tényleg, már egészen a kezdetektől, hogy Budapest élő szíve Újbuda. vannak nem élő szívei is, mint mondjuk a Deák, de ez itt... ez valahogy él. imádtam, hogy a koli is itt volt, és sokáig hiányzott is a környék, mikor Zuglóban laktam. aztán jött a 9. kerület, és azt is nagyon szerettem amúgy, meglepően nagyon, legalábbis az első lakást, de a szívem mindig ide (vissza) húzott. dolgozni is szinte végig itt dolgoztam mindig is, bár ez inkább a véletlen műve volt. aztán amikor rájöttem, hogy én már jártam itt, mármint konkrétan ebben a lakásban, és hogy a tulajdonos erkélyét is pontosan tudom, hogy melyik, mert kismilliószor bámultam tátott szájjal, annyi növény van neki kint, akkor biztos lettem, hogy nekem ide kell jönnöm. itt van a helyem valahogy. ide húzott a szívem a tudtomon kívül. és már itt vagyok több, mint egy hete. nem kergetek itt szellemeket, akik már nincsenek, vonzó a tudat, hogy nem is tudják, hogy hol keressenek, és belepnek a növényeim, és olyan emberek szeretete, akik tényleg szeretnek, igazából, teljes szívvel. és napos az egész, és amikor hazajöttem az irodából, ami 10 perc sétára van, és ahova reggelente úgy járok, hogy kávéval a kezemben indulok el a kis stúdiólakásból, és végig a napos oldalon megyek, pont úgy, pontosan úgy, ahogy elképzeltem, hogy milyen leszek majd, amikor felnőtt leszek, még ha ez egy rettenetesen átlagos eszménykép is - szóval akkor csak vettem egy forró zuhanyt, aztán kinyitottam teljesen az ablakot és leültem a pöttyös begónia, a könnyezőpálma és a madagascari pálma közé, és csak becsuktam a szemem és napoztam velük. ezt a dalt hallgattam, és egy picit valahogy a szívem újra teljes volt, mégha csak egy pillanatig is. és kezd besötétedni, és már be van kapcsolva a hangulatvilágításom itt, mellettem, és mikor milyenre állítom, és a szoba olyan színű fényárban úszik, amilyen kedvem van épp, és az egész semmihez sem hasonlítható. az érzések, a hangulatok, az emlékek, ahogy kavarodnak és elhagynak engem.

hiányzik apa, és bárcsak elmondhatnám neki ezt, tudom, hogy velem örülne, tudom, hogy neki nagyon tetszene a lakás is, hogy engem látna benne, hogy segített volna összerakni nekem a szobainasomat, mert nekem sosincs imbuszkulcsom és semmilyen szerszámom azóta sem, pedig mindig mondta, hogy valami alapkészletet vesz majd nekem, hogy azért legyen, mert sosem lehet tudni, és mindig jól jön, ha van az embernek, és nála valahogy mindig lapult egy, meg mikor költöztem is mindig készült erre, és tudta, hogy a cipekedés mellett szerelnie is kell. most a Dani rakta nekem össze a szobainasomat, megmutatta, hogy hogy kell, és én nem árultam el neki, hogy apa is minden költözésnél megmutatta nekem, hogy majd legközelebb tudjam, de valahogy mindig elfelejtettem, mert nehéz valaki olyannak megjegyeznie, aki csak nagyon keveset szerelt az életében, és valójában nem ért hozzá. a hétvégén röplabdabajnokságom lesz, aztán jövő hétvégén meg anya jön fel hozzám meglátogatni, elviszem majd valahova, de még nem tudom hova, nézni kellene valami programot, ami tetszene neki. most csütörtökön visszaadom a régi lakás kulcsait és jó lesz magam mögött tudni az egészet, emlékezni sem akarok, annyira megutáltam minden sarkát annak a lakásnak a végére. mondjuk sose szerettem igazából. azt sose éreztem, mint itt. csak a kertet. a kertet nagyon. apa, rettenetesen hiányzol. 6 hónap telt el, de mintha egy nap sem, mintha most is ott ülnék a kórházban néha. annyi változás van, és még lesz is, most kapásból tudnék mondani legalább 3 dolgot, és bárcsak felhívhatnálak, és mindent elmesélhetnék neked, mert megint úgy sírok, mint 18 évesen, mikor a fal felé fordultam, és te hiába ültél az ágyam szélére, nekem ott megszakadt a szívem, és sehogy sem tudtam abbahagyni, és te ezt tudtad. emlékszem, hogy próbáltál vigasztalni, de hasztalan volt, és én sosem mondtam el neked, hogy mi történt akkor, de szerintem tudtad. tényleg tudtad. most hiába fordítom meg az asztalon lévő homokórát, te már nem jössz vissza, és nem leszel itt, de nekem hiányzol, és hidd el, hogy a legszebb és a legrosszabb pillanataimban is mindig az eszemben vagy és leszel is.

sok jó történt. tényleg. néha azt gondolom, hogy meg sem érdemlem. előbb megérkeztem, minthogy elindultam volna. és ő is jön majd a Szigetre, és hallom, ahogy énekli majd ezt a dalt is, és ott lehetek, mikor olyan régóta tervezgettük. szinte hihetetlen. és azt hiszem el tudtam engedni őt is. a dalok sokszor neki szólnak, de az összes többi már valahogy nem. valami elmúlt, vagy továbbléptem, és ahol most vagyok, az jó. és ilyen nagyon rég volt. belül is, kívül is. nyilván, ez még egy hosszú út, de teremtettem egy olyan összhangot, ahová nem érnek el azok a dolgok, amik úgy fájtak. és lehetnének ezek nagy szavak is, de nem azok. ezek kis szavak, amik fel sem érik igazán a valóságot, mégcsak a közelében sincsenek. valami most nagyon más. és én bátor vagyok, és tárt karokkal várom. ha valamit megtanultam ebből a fél évből, egy évből, két évből, az az, hogy az élet múlandó. és nem éri meg olyan emberekre pazarolni, akiknek semmit nem érsz. nem érdemlik meg, és te nem érdemled ezt meg. elképesztő színe van az égnek. még ha néha ugyanúgy nehéz a szívem, de a helyén van. ez már is több, mint amit mások elmondhatnak magukról. és nekem bőven elég is. nem sikerült elvennie. ezt nem. kezdek visszatalálni magamhoz. úgyhogy kivételesen kezdjük a végénél.

[kedvesmajam]

a mai nap könnyebb volt

este még nehezen aludtam el, délelőtt is nehezen viseltem magam. pontosabban a gondolataimat. kételkedtem abban, készen állok-e egy terápiára és szeretnék-e józan maradni. emlékbetöréseim is voltak, csupa nehezek

viszont nagyot aludtam és lassan haladtam, mármint a saját tempómban. voltam fenn a város váránál, aminél sokkal fontosabb volt a katedrális, ami elképesztően szép. mókás módon egy esküvő végére érkeztem. de így is bőven volt lehetőségem csodálni a templombelsőt. felmásztam a harangtoronyba is, ahol pont delet harangoztak. elképesztő volt látni a hatalmas harang mozgását

utána elbuszoztam a Miramare kastélyhoz. ez nem érdekelt, be sem mentem, csak a parkbam voltam, de tudtam, hogy kell valami úticél délutánra is. miután meguntam kifeküdtem a parton. a fejem árnyékban volt, a lábam a napon és hasalva olvastam. elég jó volt. utána meg kiültem a kőpart szélére és hallgattam a hullámok törését a sziklákon és néztem a fodrozódó vizet. megnyugtatott. fel is vettem videóra, hátha máskor is segít kijönni egy-egy nehéz helyzetből

a strand után visszajöttem a városba és elmentem misére, hogy holnap megint tudjak nagyobbat aludni. gyarló dolog, de muszáj pihennem, így pedig vasárnapinak számító misén voltam. nagyon igyekeztem figyelni, illetve imádkozni

utána még elmentem a zsinagógához, mert az még a listámon volt és ettem egy fagyit is

végül pedig kimentem a mólóra naplementét nézni. sosem láttam még tengernél naplementét. egy nagy felhő miatt most sem teljesen, de félig mégis. vagy másfél órát voltam kint, néztem a napot, a felhőt és a hullámokat. ekkorra már rég nem voltak bennem rossz érzések, de nem is jöttek, pedig eszembe jutott a pszichológus és B is

holnap esni fog végig, ezért vettem múzeumjegyet. remélem, jól telik majd a holnap is. azt bánom, hogy valószínűleg kimarad a tenger az eső miatt, de a múzeum biztos tartalmas lesz

ma sokkal jobban meg tudtam fogni a krízist. sokat segített, hogy közel 9 órát aludtam. az is, hogy már valamennyire ismerős volt a város. teljesen tudatosan terveztem meg, mikor fogok rágyújtani, amit sikerült is tartanom. ha nagyon szarul lettem volna, persze a tervezetten felül is rágyújtok, de cél volt, hogy holnapra is maradjon elég

nagyon sokat segített a tenger. de tudom, hogy a végtelen víz rám jó hatással van. jó volt az is, hogy sikerült olvasnom és tudtam is figyelni a történetre. az is segített, hogy nem volt rajtam időnyomás

ha az elmúlt két napra gondolok, alapvetően jó szívvel emlékezem a trieszti útra. de azért van benne egy hatalmas feketeség a tegnapi nehéz érzések miatt. jó lenne pontosan érteni, mi is történt és mit csinálhatnék annak érdekében, hogy hamarabb megfogjam a spirált. és nagyon szeretném tudni, hogy az ülésnek szerepe volt-e ebben, s ha igen, hogy tudnám megelőzni a későbbiekben. már ha vállal a pszichológus ugye, meg én is úgy érzem majd, hogy tudok vele dolgozni

[bonesteve]

Nem tudom, a hozzám hasonló idősebbek emlékeznek-e arra, amikor olyan tévénk volt, amelyen nem volt azonnal kép.

Tehát volt egy jó film a tévében, ami általában szombaton, vagy vasárnap ment este nyolckor.

Én türelmetlenül feszengtem a családi vendégségben a nagyszülői házban, tudva, ha kurvagyorsan nem indulunk el 19.30-kor, rohadtul le fogjuk késni a filmet.

És akkoriban, ha lekésted a filmet, rohadtul le volt késve, mert soha nem láthattad újra. Nem volt megoldás, hogy megnézem youtube-on, vagy letöltöm torrentről.

Amit elmulasztottál, azt baszhattad.

Szóval kisgyerekként nem tudtam sürgetni a szüleimet, csak a feszültség nőtt bennem, hogy miért búcsúzkodnak és miért várjuk meg, amíg Nagyika még visszaszalad a beígért savanyú körte befőttért, amit a kamra hatodik polcáról hozott ki, fújkálva a port a tetejéről, én pedig tudton tudtam, hogy az első öt percet nem fogom látni.

És amikor már bent ültem az autóban, keserű könnyek között viseltem némán, ahogy Apám szépen lassan nyomta a gömböly Wartburgnak a frissen ropogó hóban, majd beállva a kapu elé otthon Anyám a fényszórók fényében kinyitja a kaput, gondosan ügyelve arra, hogy feszüljön a vádlija, amit Apám annyira szeretett nézni.

A hosszú, tollas kulccsal kaparásztak az ajtón, én meg már ordítottam belül, hogy megy a Fantomas, amit kinéztem a rádióújságból.

És nem volt reklám, a tévé mindig pontosan kezdett.

Beromboltam, ledobáltam a kabátomat, kesztyűmet, átizzadt sapkámat, Anyám még rámszólt, kisfiam, így kell ezt, én összeszedtem, cipő le, ne legyen hófoltos a frissen lakkozott parketta rohantam be a tévéhez és megnyomtam a nagy kocka krómozott gombot.

És nem történt semmi.

A régi tévéknek be kellett melegedni.

Amíg a csövek nem melegedtek fel és nem izzottak furcsán visszafogott sárgás fénnyel, amit a hátulján lévő réseken át néztem mindig ilyenkor, semmi se történt.

Se kép, se hang nem volt.

Ez a néhány perc, talán két perc lehetett, a kínok kínja volt.

Tudva minden másodperc veszteségét sürgettem volna az ólomlábakon vánszorgó időt, ami máskor olyannynira villámgyorsan telt el, általában akkor, ha jó dolgok történtek velem.

De most, a sötét képernyő előtt guggolva, a tévé iszonyú magas, sípoló frekvenciájának zavaró zajától szenvedve vártam, hogy megjelenjen a kép.

De nem jelent meg. Illetve persze de, csak mindig egy óra, három óra múlva, legalábbis annyinak érzékeltem azt a két perc bemelegedési időt.

Amikor bemelegedett, mindig volt valami csendes, finom pattogás, mint amikor kitágulnak elektromos dolgok, finoman jelezve, hogy életre kelt.

HÁtulról belepillantva a szerkezetébe már a csövek szépen izzottak visszafogottan parázsló fénnyel és egyszercsak megjelent először a hang, közvetlenül ezután a kép.

Én pedig néztem az órát, felfogva és megértve annak iszonyú veszteségét, hogy már 11 perce megy a film.

Ebből két perc a bevezető, stáblista, de akkor is, kilenc perc eltelt abból, amire egész héten vártam.

Mindezt egy nyomorult savanyított körte befőtt miatt. Mindezt a hó miatt.

Mindezt a kulccsal kaparászott ajtó miatt.

Mindezt Anyám kifeszített vádlija miatt.

A kis másodpercek összeadott vesztesége miatt.

Visszavonhatatlan veszteség.

Itt tanultam meg, hogy mindig mindenhová tíz perccel előbb érkezzek.

Legyen idő a váratlan veszteségek behozására.

Ezt máig tartom.

Bármikor, amikor önhibámból késnem kell, őrjöngök belül.

Ha pedig más miatt kések akár három másodpercet, szívből tudom gyűlölve hibáztatni azt, aki miatt elkéstem.

[a-banatos-szerelem-ara]

Szia..

Megint én. Csak helyzet jelentést akartam adni. Ma 1 hónapja hogy szetmentunk. Durva nem?! Ma 1 hónapja meg az 5. Evfordulonkra készültem. De meg mindig úgy gondolom hogy nem csak nekem de neked is ez volt az eddigi legjobb döntésünk.

Nem mondom hogy nem gondolok rad, nem fogok hazudni. Szoktam. De már nem úgy ahogy gondolnád. Hallottam dolgokat, amik most vagy igazak vagy nem én nehezen hiszem el, de sajnos úgy tűnik az elmúlt időben egyáltalán rad sem ismerek. Lehet sosem ismertelek igazán. Már undorodom tőled meg ha nem igazak. Nálam ez a végső pont ha elkezdek undorodni az exemtol és ezt te pontosan tudod. A héten kiraktal a családi csopikbol, tudom bulizol agyba főbe, valszeg csajozol is. Nem baj, egyáltalán te így ‘gyaszolsz’. Ez sem a jó szó igazabol, mert én nem elem meg ezt ‘gyasznak’. Furcsa nagyon nem? Az én számból, te is azt gondoltad biztos hogy összetörve fogok itthon gubbasztani vagy a barataim nyakán fogok élni. ÉN IS ezt hittem. De képzeld annyira felszabadultnak érzem magam. Én is bulizok. Nem úgy ahogy te, azokkal az emberekkel. Én újakat ismerek meg, kilepek a komfortzonambol de NAGYON. Új dolgokat próbálok ki. Élvezem. Annyi programom van hogy el sem hiszem.

Most egy időre elengedem Ausztriát. Amikor azt mondtam hogy az a veled való közös álmom volt nem hazudtam. Tényleg meg mindig nem tudom én mit akarok kezdeni az eletemmel, de most ez nem menne. Itthon egész okes minden. Orulok hogy nem szansz emiatt.

Őszintén kicsit rosszul esik, hogy nem akarsz vissza hódítani de elfogadom és megértem hogy már nem voltunk MI. Se te magadban én se magamban.

Kicsit bűntudatom van mert vonzódok elég erősen egy másik fiuhoz. Kicsit olyan mintha megcsalnalak, pedig tudom hogy már vége a mi idoszakunknak. De nem érdekel éppen mit hoz a holnap. Vágyom rá mindenhogy és ezt nem szégyellem. Több a róla alkotott gondolatom már mint rólad. Ne vedd rossz néven de én orulok.

Miután kimentem Ausztriába nagyon megviselt a hianyod. Felfogtam hogy vége. 2 nap ezzel telt. 2 nap meg a toltodesrol. És olyan energikusan tértem haza hogy el sem hiszed. Kicsattanok.

Nem tagadom vannak nehezebb pillanatok de túlnyomó többségben egész jól érzem magam. Orulok hogy végleg megszabadultam hála neked az olyan emberektől az életemből akikre amúgy sose volt szükségem előtted. Csak ok passzoltak ahhoz az élethez. Na de meg csak most jön a java. Most életre, pezsgesre van szükségem és meg is kapom. Ezért hálás vagyok neked hogy elengedtel.

Úgy értem lehetőségem van egy új sokkal jobb verziót kihozni magamból. Minden visszahúzó erő nélkül. Lelkileg, testileg, szellemileg. Újra érzem hogy elek. Most egy teljesen új fejezetet nyitok az életemben ahol csak magamat fogom nézni, de nem úgy ahogy mások teszik. Nem fogok vele senkinek fájdalmat okozni mert a boldog ember nem bánt. És én az vagyok jelenleg. Meglesz meg ennek a böjtje de nem baj, ha nem az sem baj.

Mindenesetre tudd gondolok meg rad, ránk és faj hogy ilyenné váltunk kevesebb mint 1 év után a nagy IGEN után.

Kívánom hogy legyél te is nagyon boldog amilyen boldoggá én nem tudtalak tenni. Ha ezt a barátok adják ámen, ha a nők ámen, ha a drogok ámen, ha a pia ámen. De kérlek ne rombold le az én boldogsagom újra. (És kérlek jól gondold át kik a barátaid)

Nem kivanok neked rosszat. Legyél boldog. És tudd én szerettelek.

N

[alyrarkhon]

Jé végre egy hely ahol már jártam (kétszer).

Persze egyrészt én is úgy voltam vele, mint rosszulorzott kolléga, az óvárosban teljességgel lenyűgözött, hogy hú nagyablakos régi holland házak meg csatornák, a kevésbé óvárosban meg (bár ott nem sokat jártam) a metró mint magasvasút (itthon ilyen nincs, szóval egzotikus), meg a helyi védettségű műemlék panelház amiben aludtunk (éppen eléggé eltért az itthoni panelektől ahhoz hogy érdekesnek találjam, de engem elég sok dolog le tud kötni az épületekben, szóval nem ígérem hogy ez mással is így lesz). Csak úgy sétálgatni szerintem az óvárosban éri meg (Amsterdam Centraal környéke, vöröslámpás negyed, stb), viszont ott _nagyon_ sok a turista. Kávézó: Egyszer beültünk egy modernebb étterem/kávézóba (visszakerestem most a fényképekből, az a neve h Café de Jaren) ami konkrétan az Amstel partján volt (ha jól emlékszem. Mindenesetre nagy vizek kereszteződése volt előtte, bár ez Amszterdamban nem akkora különlegesség mint elsőre gondolná az ember). Ez sajnos nem tudom pontosan hol volt, mert éjszaka volt és nagyon át is voltam fázva (2021-ben volt és addig nem ülhettem be sehova amíg meg nem jött a helyi covid teszt eredménye... legalábbis elvileg, mert utána senki nem kérte amúgy) Itt adtak curry húsgolyókat, ami elvileg tipik holland kaja (ha már ott vagyok akkor nyilván minden ottani dolgot ki akartam próbálni. Oké a nyers heringet nem, de ez csak én vagyok). Nem volt semmi extra azon túl h végre átmelegedtünk a hosszú esti séta után (ez egyébként nagyon szép volt, csak a végére hideg) és persze jó volt a kilátás.

Másodszorra amikor voltam akkor beültünk egy olyan kávézóba ami egy templom mögött van az óvárosban és egy nagyon régi egyházi épületből lett átalakítva, gyönyörű festett mennyezettel meg minden, és ennek sajnos nem találom a nevét (pedig biztos, h lefényképeztem anno az étlapot mert itt találkoztam először olyannal, hogy appon keresztül lehetett rendelni), de hátha valaki tudja. Ami még érdekes, bár csak ilyen pár perces látnivaló: az egyik metróállomáson az Amstel alatt a mozgólépcső mellett ki van állítva vitrinekben mindaz a sok szemét - a 20. századtól az őskorig - amit a mederből kihalásztak az állomás építése közben. Ahogy mész lefele, úgy haladsz vissza az időben.

Ahol nem voltam, de még tervben van: -Elvileg nem messze a Centraaltól az egyik kikötőben van egy régi vitorláshajó, amit - legalábbis kívülről - meg lehet nézni. (ezt útba ejthettük volna legutóbb, csak akkor még nem tudtam, h létezik) -A Rijksmuseum, nyilván. De egyszer mostmár majdcsak sikerül.

Két hét múlva megyek konferenciára Amszterdamba. Előtte és utána is (na meg nyilván közben is) lesz időm várost nézni. Írjatok nekem bármit, amit szerintetek érdemes megnézni, kipróbálni, stb. Ami nektek nagyon tetszett, de az is érdekel, hogy mi az ami csalódás volt. Hová menjek enni (max csirke, inkább vega), hová menjek fűbe ülni, hová menjek mindenféle dolgot kipróbálni... IYKWIM. Minden érdekel. @pajjorimre te laktál ott, nem?

Cserébe a legjobb részekről majd tudósítok itt.