#ő meg szenved

[nehazuddhogyszeretsz2]

Úgy gondolod tragikus volt a szakításunk?

Egy centit se vágattam a hajamból azóta se.

[erosnekszulettem]

Tudod mi a kibaszottul erős?

Az hogy milyen gyorsan lesz két emberből teljesen idegen... évekig tartó együttlét után pár koppintás a telefon kijelzőjén és kész idegenek vagytok mind1 miken mentetek keresztül miket éltetek meg együtt néhány pillanat alatt egy senki leszel a számára....

Ő talál mást akivel pótolhatja a hianyod... vagy éppen te találsz mást és ő szenved teljesen mind1...

Csak néhány pillanaton múlnak hosszú évek hónapok küzdelmek na ez az ami kibaszottul erős emberek hogy milyen gyorsan képes a szeretlek a fontos vagy nekem megváltozni és teljesen eltűnni... és ebben a világban kell társat találnunk akivel talán másképp fog alakulni...

Sok sikert kívánok mindenkinek akiben van még erő ehhez én meguntam azt hogy éveket veszitek és hiába harcolok mert mindig ugyan oda jutok vissza... több vagyok több akarok lenni pár másodpercnél..

[korhazavaroskozepen]

A főnököm mindig magáról beszél, hogy ő milyen okos, hogy mindent is tud, milyen király munkákat csinált, és milyen nagy helyeken volt, és, hogy ki mindenki hülye, aki nem ő.

Cserébe én meg belekezdek olyan dolgokat mesélni, mint, hogy hobbi, vagy, hova fogunk utazni nyáron stb, amikről tudom, hogy abszolút nem érdekli, és nézem, ahogy szenved miközben mesélem, mert azalatt a pár perc alatt nem tudja magát fényezni.

[the-fool-who-loves]

Földi pokol:

Nem keresheted, mert tiszteled őt és a döntését.

De a másik oldalt meg rajta jár az eszed, látod hogy szenved a hiányodtól, de mégsem tudsz semmit tenni. Mert ő kért meg hogy hagyd békén…

[csacskamacskamocska]

Miért mindig a férfiak?

Nemrég olvastam egy cikkben, hogy a láthatatlan munka részeként a nőkre hárul az a feladat is, hogy érzelmileg kézben tartsák a kapcsolatot. Mert a nőknek, többnyire, eredendő adottságuk, hogy jobban kommunikálnak, empatikusabbak. Nem akkora nagy varázslat ez, az ivadékgondozáshoz elengedhetetlen. Érezni kell a "másikat" és megtanítani neki a kommunikáció és az együttélés alapjait, visszatükrözni az érzelmeket, szeretni, gyengédséget adni, előtérbehelyezni, stb, stb. És bár szerintem egészséges nő nem akarja, hogy a pasija gyerekként létezzen a párkapcsolatban, de ezek automatizmusok, szóval, ha a pasi gyerekesen viselkedik (hisztis, undok, önző, figyelmetlen, infantilis) akkor ezek bekapcsolnak. Amitől a nő meg szenved, mert nem az anyja akar lenni a pasinak. Mintha ki lenne szolgáltatva a saját ösztöneinek. Baromi szar érzés. Ne csináld! -- mondanánk a pasiknak -- Ne csináld, hogy ne kelljen csinálnom azt, amit kiváltasz belőlem. A pasi amúgy jól elvan a társ-anya gondoskodásában, szerinte minden okés, és az is, hogy ő más csajokat nézeget, merthát az lázbahozza, ne legyen társ-anya "ennyire" hisztis picsa, hogy ezen kiakad. Közben, lássuk be, az anyjukkal kevesen akarnak dugni. Másik része (némileg elveszve a részletekben), hogy fel se fogják a férfiak, az milyen megalázó, amikor azt mondják, azért szeretnek horgászni, mert akkor nincs ott a nő és csend van. Egy igazi férfi azért szeret horgászni, mert a természet klassz, mert a horgászás egyszerre nyugi és izgalom, mert csend van és béke. És a felnőtt férfi olyan társat választott magának, aki ehhez tud kapcsolódni. Vagy úgy, hogy menj csak szívem, addig én legalább a saját dolgomat csinálom vagy úgy, hogy a társa is élvezi a természetet, a csendet és az izgalmat amikor pöccen az úszó. De ez... ez a mondat, ami csak azt mutatja, hogy az adott faszi képtelen kézben tartani az életét, és el kell menekülnie... ez borzasztó. Nem is értik a férfiak, hogy miért, csak összeröhögnek mintha a nőket valami idegen akasztotta volna a nyakukba és nem ők döntöttek úgy, hogy elveszik feleségül.

Nem volt átverés. Csak legtöbbször annyira arra figyelnek az emberek, hogy baszni akarnak megszerezzék azt amire vágynak, hogy a másik emberre, az �� terveire, vágyaira egyszerűen nem figyelnek. Aztán amikor szembesülnek vele, hogy a másik ember is véghez akarja vinni a saját terveit, akkor meglepi van. Hogy ez valahogy nem volt bekalkulálva. A nők szeretnek szeretni. Általánosításnak tűnik, de az olvasmányaimból az derül ki, hogy a nők kicsit még jobban is szeretnek szeretni, mint amennyire szeretve lenni. Kevés nő van, akinek az az álma, hogy megtiporhassa, leuralhassa a férfiakat. Többnyire meleg, békés, összetartó családi fészekről ábrándoznak, amiben belül azért tombol a szenvedély. Úgy tűnik a férfiak is ilyesmit szeretnének, csak... hát ez nagyon nyálas női dolog meg pfuj, szóval ne beszéljünk róla, majd alakul valahogy. De magától nem alakul. Csak ritkán. Millióból egy. A többiért meg kell dolgozni. Nem adnak támpontot, nem segítenek eligazgatni a párkapcsolatot, nem ismerik fel, hogy a nők menyi rengeteg melót tesznek bele, hogy érzelmileg stabilizálják a kapcsolatot, miközben a férfiaknak ez nem az erőssége. Lehet rajta csiszolni, lehet finomítani, lehet és kéne technikákat tanulni, hogy az egyenlőség jobban meglegyen. Boldog nő=boldog élet. Nem értem, hogy ezen mi nem érthető. :)

És most jönnek majd a férfiak az egyedi ellentmondó példákkal, amik többnyire abból lesznek, hogy nem az elején kommunikáltak a szarról, hanem akkor, amikor rájukdőlt. És az élményük az, hogy ők mindent megtettek. Sokszor tényleg. Ismerek férfiakat, akik valóban tudnak kommunikálni, akár érzelmekről, kapcsolatról. Nekik nyílt egy újfajta csatornájuk mert valamikor rájöttek, hogy ez nekik jó. És aztán egyre jobb lett.

A 21. század ezt a problémát is kidomborította. Többek közt az internet által.

[hicapacity]

Ősszel egy újpesti gimnázium egyik diákja öngyilkos lett. A tragédia arra sarkallta a kerület és az iskola vezetőit, hogy kezdjenek valamit a fiatalok mentális egészségének helyzetével. Elvégeztek egy felmérést, amiben az ACE (ártalmas gyermekkori élmények) kérdőív kérdéseit tették fel mintegy 500, 9-12. osztályos tanulónak.

Az eredmények megdöbbentőek.

A diákok majdnem fele beszámolt verbális alázásról, negyede szexuális abúzusról, majdnem harmada érzelmi elhanyagolásról, ötöde fizikai bántalmazásról. A diákok negyede él olyan családban, ahol jelen van a függőség.

A diákok egy része a névtelenség ellenére, saját elhatározásból is odaírta a nevét, jelezve, hogy segítségre lenne szüksége.

Figyelem: ez nem egy hátrányos helyzetű iskola, hanem egy jónevű budapesti gimi!

A gyermek-pszichiáterek és -pszichológusok évek óta kongatják a vészharangokat: különösen a járvány óta nagyon megnövekedett a hozzájuk forduló fiatalok száma. És valószínűleg ez csak a jéghegy csúcsa. A szakemberhiány egyre aggasztóbb itt is.

A legtöbb gyerek némán szenved - abban a meggyőződésben, hogy az ő bajára nincs segítség. Hiszen otthon (és gyakran az iskolai bully-któl is) megkapja, hogy mennyire haszontalan, élhetetlen és selejtes ember. Szenvedése gyakran még akkor is láthatatlan marad, amikor egyértelmű jeleket küld, hogy észrevegyék: megnyilvánulásait gyakran azzal magyarázzák, hogy "rossz tanuló", "antiszociális gyerek".

Évtizedek óta tudjuk, hogy minél több bántást, érzelmi sivárságot, magányt él át valaki gyermekkorában - annál nagyobb az esélye, hogy depresszióval, függőséggel, öngyilkos gondolatokkal és mindenféle egyéb pszichés és szociális problémával fog küzdeni felnőttként. Ezerszer többet érne, ha iskolaőrök meg elrettentő "drogprevenciós" előadások helyett lennének felkészült segítők, akik lelki támogatást nyújtanának az érintett gyermekeknek.

Makara Mihály doktor (interjúnk vele itt: https://drogriporter.hu/mentalis-vedooltasra-van-szukseg-beszelgetes-dr-makara-mihaly-foorvossal/) vezetésével nemrég megalakult az Egyesület a Gyermekek Egészséges LelkiVilágáért - egy olyan szervezet, ami kimondottan ezt a problémát szeretné felkarolni és láthatóvá tenni. Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos. Összekötöttem az egyesületet Máté Gáborral, aki egy videóüzenetet is küldött az egyesület támogatására - nézzétek meg a honlapjukat: https://egyelv.hu/

[rosszulorzott]

Mostanában sokszor eszembe jut az orosz ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij. Vajon hogyan viseli a börtönt, egyáltalán, túléli-e a rá rótt büntetést. Bár ő csak egy ember a nagy Oroszországban, valamiért mégis útban van Putyinnak, hiszen először megmérgezte, majd börtönbe küldte. Egy orosz börtönben pedig bármikor meghalhat az ember, és nyilván a Kreml ura is nyugodtabb lenne egy kicsit, ha elvinné a „tüdőgyulladás”. És amit nem csak a propaganda által megtévesztett, hanem az igazságot látó oroszok milliói is tétlenül néznek végig.

Néha ugyan szoktak hozzá hasonlítani, de ez természetesen nem áll meg, hiszen Navalnij sokkal-sokkal többet tett nálam a hazájáért. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy tevékenysége eddig teljes kudarc. Nem tudta megakadályozni, hogy Putyinék szétlopják az országát, hogy a propagandagépezet megtévessze oroszok tömegeit (70-75 százalék támogatja az az ocsmány hódító háborút), és nem tudta megakadályozni, hogy a szeretett országa újabb évtizedekre távolodjon el a civilizált világtól úgy társadalmi, mind gazdasági értelemben.

A valóságot látó maradék 25 százalék orosz számára – és természetesen Navalnij számára sem lehet – vigasz, hogy „egyszer majd úgyis összeomlik” a rendszer. Aggasztó belegondolni abba, hogy a börtönben ostorozza-e magát – természetesen indokolatlanul – azért, hogy tehetett volna többet az országa teljes összeomlása ellen. Nyilvánvalóan nem tehetett.

De még kevésbé lennék annak a sok millió orosznak a helyében, akik legalább mostanra bevallották maguknak: bár felismerték a rendszer bűneit, nem tettek semmit IDŐBEN ellene. Az oroszok korábban néha tüntettek, többezres, több tízezres tüntetések is voltak, amelyek pont annyit értek, mint nálunk a több százas, több tízezres demonstrációk. Sztrájkok? Útlezárások? Dehogy. Vontak kordont a köztévé köré, amikor egy komolyabb megmozdulásukról semmit sem tudósított? Ugyan már!

Nem Navalnijnak most a legrosszabb az igazságot látó oroszok közül, még akkor sem, ha fizikailag ő szenved a legtöbbet. Inkább azoknak, akiknek rá kellett döbbenniük, SEMMIT NEM TETTEK AZ ELLEN, HOGY IDÁIG JUSSANAK. Túl sokáig áltatták magukat az „úgysem tehetünk semmit”, a „túl sok a hülye”, „csak engem hagyjanak békén”, „nem megyek tüntikézni, mert úgyis kevesen leszünk” gondolatokkal.

Természetesen vannak különbségek az orosz és a magyar viszonyok között. Például kisebb, jobban átlátható, bejárható ország vagyunk (felmérések szerint a hatalmas területű országban a propagandagépezet el tudta érni, hogy az oroszok kb. 70 százaléka nem is hallott Navalnijról), amely egyelőre még az EU tagja. Ennek ellenére megdöbbentő látni, hogy pár év fáziskéséssel, de milyen egyértelműen másolja az Orbán-rendszer a Putyin-rendszer módszereit. Meg kell vallanom, számomra is meglepő, hogy ezek az undorító politikai eszközök mennyire működnek, és nem csak az oroszoknál, de nálunk is. Nekünk persze még van egy előnyünk: ez a bizonyos fáziskésés. Ha van egy kis eszünk, van még egy kis időnk is, hogy megállítsuk ezt az őrült rendszert, mielőtt már valóban késő lesz.

Végül egy személyes vallomással is tartozom ezügyben. Sokszor töprengek, tehettem volna többet, tehetek-e többet, mást azért, hogy időben ismerjenek fel tömegek két dolgot: egyrészt itthon már nem beszélhetünk valódi választásokról, másrészt hogy ha SOKAN teszünk érte, igenis kivívhatóak a valódi választások feltételei. Navalnij kudarca akár felmentést is adhatna mindannyiunknak a lelkifurdalás alól, amit az eddigi sikertelenségünk miatt érzünk. Hiszen ő nálunk sokkal többet tett és az sem volt elég. De ez valójában nem ad felmentést, hiszen mi – éppen Navalnij és az oroszok példáján keresztül – évekkel előre látunk. Pontosan tudhatjuk, hova vezet a passzivitás és hova fut ki ez a rendszer.

Hadházy fb

sztem egyszerre igaz, amit mond, és az is, hogy a diktatúráért a diktátor felel, és nem a nép

a "nem látom", a "látom, de nem tudok cselekedni", a "látom és tudok cselekedni, de nem tudom megszervezni hathatós akcióvá" az mind ugyanannak az elnyomó rendszernek a hatása

...és azt egyikünk sem tudja, mert ha tudnánk, már mondanánk, hogy melyiket vagy mi mást jobb hangsúlyozni - mi az, aminek hatása van. mert az, hogy magunkban ezt tisztázzuk, az nem öncélú

a szakkönyvemből próbáltam kiolvasni ezt, de nem sikerült, nem volt benne, nem tért rá felismerhetően ki

[ghost-girl-stuff]

2 év után hajnal 1kor felhívott részegen... 1 órán át hallgattam hogy szenved és nem tudja mit tegyen.

1 óra beszélgetés után itt fekszem és sírok mind egy kisgyerek mert még csak annyit sem kérdezett én hogy vagyok. Még csak meg sem köszönte hogy ÉN akit tönkre tett felvette neki a telefont 2 év után.

De tudjátok mit? Ha holnap éjjel is felhívna én ugyan úgy felvenném. Mert ennyi idő után is ő jelenti a világom.

Hogy nem e szánalmas? De igen az.

[szottesfolditanyak]

- Mi volt a te poklod mélyén, amikor a legrosszabb dologgal kellett szembenézni?

- A legnehezebb dolog.. az a hitem, hogy nem is szabad léteznem. Hogy minden az én hibám. És ezért mindig kompenzálni kell.

- Ez honnan ered?

- Hat héttel ezelőtt részt vettem egy ilyen pszilocibin.. eseményen, egy terápiás eseményen.. és én bevettem a gombát - azt hiszem, ezt le is írom a könyvben -, és.. nem az, hogy elvesztettem a jelenlétemet, tudtam, hogy ki vagyok, hogy hány éves vagyok.. mi a nevem, hol vagyok, terápiás szessön alatt vagyok.. De e mellett mint egy egy éves gyerek tapasztaltam magamat, és a terapeuta meg az anyám volt.. annak dacára, hogy tudtam, hogy hol vagyok és hogy mi történik. És ránéztem a terapeutára - mint az anyám -, és elkezdtem sírni, folytak a könnyeim, és azt mondtam neki, hogy bocsánatot kérek, hogy milyen nehézzé tettem az életedet. Tehát az én hibám volt, hogy az anyám milyen sokat szenvedett - egy éves koromban.. Mert a gyerek így tapasztalja, hogy ha az anya szenved, akkor a gyerek szenved, és akkor azt hiszi, hogy az az ő hibája.

(23 - )

[flower-buttlefly]

Beszeljunk a mostrol.

Most, szurke felhok, az eg is velem sir.

ures tekintettel bamulok ki a vonat ablakan, fejemben ezer gondolat ami egyre melyebbre es melyebbre ássa magat bennem. Olyannyira hogy szemem konnybe takarozik. Talan most ertem meg igazan, valaki akinek vere az en veremben csorgadozik, valaki aki azert ilyen amilyen mert vilag eleteben kuzdott az elet nehezsegeivel, valaki aki furcsa mondon ennyire kozel megis kilometerekkel tavol tolem. Ő. Talan mindkettonknek ugyan olyan nehez, Talan o is epp szenved.

-összkép

[donb]

Volt nekem két évtizede egy webkritikarovatom a Médiamix nevű lap utolsó két oldalán, hat flekk, ment valami öt évet, szerettem csinálni. Az egyik kéziratomat nem hozták le, azt, amit a Pálffy István webjéről írtam. Merthogy a Médiamix is királyi tévés, meg a Pálffy is, gáz belülre lőni (aztán Tamás szerzett neki valami megjelenési lehetőséget). Jó, hát ez volt az utolsó bekezdés:

„A magyar sztárok imádják sajnáltatni magukat, ezekben az önéletizékben a sztároknak mindig olyan nehéz soruk van. Pálffy is azt bizonygatja váltig, hogy ő igazi televíziós újságíró, szakember, az van a vérében, újságíró-dinasztiából származik, már kisgyerekkorában újságot csinált, kézzel írva az első betűtől az utolsóig (akkor még korrektúrázta is biztos). És igazán szorgos munkával lett az, ami, bár szinte mindenhez kiváló tehetsége van. És dolgozik éjjel-nappal, mint hat ló. A hatalmas érző szívéről és rezdülékeny lelkéről nem is beszélve. Ez az egész sztárság úgy kellett neki, mint hátára púp, csak szenved tőle, és egyáltalán, annyira szar, hogy azt a szart csinálom, amit csinálok. Különben is, mi az a nyomorult hétszázezer bruttó, pláne, hogy még tisztességesen adózik is belőle. És a Jaguár is a vállalaté.”

http://zsadon.hu/kezirat/palffy.htm

[angelofghetto]

Gyerekkoromban mindig azt mondogatta nekem anyám, hogy "okos enged, szamár szenved". Sokáig nem értettem ezt a mondást, mert azt hittem, két szereplős. Adjam oda a játékomat a tesómnak, mert én vagyok az okosabb, stb. És én szenvedtem ettől, mert a tesóm még kicsi volt, és mindent tönkretett, ami a kezébe került, és amire én meg nagyon vigyáztam. És hiába voltam én az okos, én szenvedtem, ő meg szemmel láthatóan halál boldog volt.

Már felnőtt voltam, mikor rájöttem, hogy ez egy egyszereplős történet: én dönthetek úgy, hogy szenvedek, vagy én dönthetek úgy, hogy elengedem.

Ez a szeretet dolog is hasonló. Egyszer olvastam egy helyen, hogy a harag, a gyűlölet egyetlen embert betegít meg, méghozzá engem. Mert a haragom állandóan velem van, emészt, miközben annak tárgya nem is tud róla, az emberiség többi részét pedig rohadtul nem érdekli. Később rájöttem, hogy ha utálok valakit, azt előbb át kell alakítanom sajnálattá, mert valamiért ilyen lett ez az ember, valami defektje, sérülése, szeretetlensége lehet, amitől ilyen lett, és ő belül szenved ettől, kifelé pedig szemétkedik, beszólogat, morog, mittudomén, ami az ő fájdalmának a megjelenési formája. Ha már megsajnálom azt a kisgyereket, aki ott benne legbelül sír, mert fél, vagy magányos, vagy nagyon szomorú, akkor már kevésbé gyűlölöm, és akkor talán könnyebb valami pozitív gesztust tennem felé. Lehet, hogy nincs olyan ember a világon (és talán soha nem volt), aki megkérdezze tőle, hogy van. Az alkalmas időben és módon cseppentett apró gesztusoknak gyógyító ereje van, és nem csak a célszemélyre nézvést. Én is jobb embernek érzem magam ettől.

Szóval az adott szeretet nem vész el, csak trükkös útjai vannak, és nem tudjuk, hova jut el, és meddig hat.

[kepeslajoska]

George Lazar

(This is a Hungarian language post.. Google translator will produce misleading English text...)

Az Orbán rezsim egyik legnagyobb problémája az Egyesült Államokban a szervezett és intézményesített történelemhamisítás.

Nemrég Kósa Lajos, Fidesz alapító kijelentette hogy a Magyarország felszabadításában résztvevő amerikai repülőgépek 1944-ben tulajdonképpen ellenséges “terrorbombázók” voltak. A Horthy-Hitler fasizmus ellen küzdő antifasiszta hősöket ma “kommunistáknak” titulálja a rezsim, és háborús bűnös gyilkosokat dicsőit mint Wass Albert. Szélsőjobboldali horthysták élettörténetét hamisították meg, sőt még szobrot is emeltek Koszorús Ferencnek…

A hazudozás kultúrája elérte az államelnöki széket is.

Mert bizony a 67 éves Sulyok Tamás személyében minden valószínűség szerint egy notórius hazudozót sikerült Orbán Viktornak az államelnöki székbe emelnie.

Sulyok Tamás még az Alkotmánybíróság elnökeként(!) hosszasan arról arról nyilatkozott, hogy családja a „kommunizmus áldozata” volt, édesapja a Rákosi-rendszerben halálos ítélete miatt évekig bujkálni kényszerült, a családot pedig még a nyolcvanas években is megfigyelték.

Ebből persze semmi nem volt igaz. Karsai László és Ungváry Krisztián történészek rámutattak hogy édesapja náci kollaborációja miatt bujkált, és a kitalált történetekkel Sulyok politikai tőkét akar kovácsolni. Mert így működik ez manapság Budapesten! Kommunistázással, antifázással, pressmanozással vagy éppen sorosozással lehet jópontokat szerezni rezsimnél.

Én azt vártam hogy Sulyok elnézést kér és valamiféle magyarázatot ad “történeteire”..

De nem. Sulyok, most már államelnökként „nemtelenül” nekitámadt a történészeknek!

„Az édesapámmal kapcsolatban elhangzott vádakat nemtelen támadásnak tartom. Méltatlan helyzet, ami – lévén a családomról van szó – komoly fájdalmat okoz. Azt tudom elmondani, hogy a rendszerváltást megelőzően mint a legtöbb magyar számára, úgy a mi családunkban is tabu volt a múlt…”

Kurt Waldheim egykori osztrák éllamelnök, ENSZ főtitkár is hazudott náci múltjáról és kitiltották az USA-ból. Akkoriban “feledékenységének” nevet is adtak, azt írták hogy Waldheimer-kórban szenved…

Úgy tűnik Sulyok is Waldheimer-kóros és talán jobb ha ő is elkerüli Amerikát. Sokan nem örülnének annak ha itt bukkanna fel…

[csacskamacskamocska]

Nagyon súlyos dolog, nagyon durva fegyver. Azért kegyetlen mert nem lehet számonkérni, sokszor igazán megfogalmazni sem, hogy mit jelent a figyelmen kívül hagyás Egy biztos, aki valakivel alkalmazza, az mással is fogja.

Arra jöttem rá, hogy ha úgy írom a bejegyzéseket, hogy a nárcisztikus így, a nárcisztikus úgy... akkor a legtöbb ember besöpri az unalomig hallott megbélyegző kupacba. Miközben engem nem érdekel a nárcisztikus személye, az érdekel, hogy amiket tesz, az mitől válik fegyverré. A bántása mitől mérgező. MI miért éljük meg az adott dolgot valaminek, miért nem vágjuk pofán az elsőnél, ahogy normális lenne, miért maradunk, és miért nehéz beszélni róla, megfogalmazni, kimondani: Bántalmazó.

Azt mondani valakinek, ne haragudj, nem szeretnék veled barátkozni, járni, kapcsolatban lenni – az tök normális. Nem bántalmazás, akkor sem, ha a másiknak nem esik jól. Nem mondani, csak nem törődni valakivel, aki amúgy szeretne velünk kapcsolatba kerülni, az sem bántalmazás, miért is lenne az? Ha nem reagálunk, nem keressük, nem kapcsolódunk, akkor előbb utóbb megérti, akkor is ha nem mondjuk. Akkor bántalmazás a figyelmen kívül hagyás, ha valaki nekünk valami módon kiszolgáltatott (érzelmileg, fizikailag, anyagilag), de az ő igényeit valójában nem vesszük figyelembe. Akkor sem, ha kéri. Őt magát, az igényeit, érzéseit is figyelmen kívül hagyjuk. Önző módon csak azt vesszük ki a kapcsolatból, ami nekünk valami módon jó, akkor amikor nekünk jó. Az igényeit önzésnek, feleslegesnek, nevetségesnek állítjuk be. Ha szükség van rá (vagy vigyázunk, hogy nehogy túl messzire szaladjon), akkor foglalkozunk vele. A szülő, aki a telefonját nyomkodja, miközben a gyerek a térdébe kapaszkodva néz fel rá, ő érzelmileg elhanyagolja a gyerekét. Ha rá is kiabál, hogy minek kapaszkodik, akkor érzelmi bántalmazó is. Pedig meg fogja etetni, valamikor, és ajándékot is vesz a szülinapjára. Mégis. A férfi, aki túlzásnak tartja a párja bármilyen párkapcsolati igényét, vagy a barát, aki sosem kérdez semmit, és csak hideg empátiával van a másik felé, érzelmi kiéheztetők, érzelmi bántalmazók. Ők nem értik, képtelenek ebbe beleérzeni, nem tudják sem felfogni, sem kezelni, sosem változnak meg, mert számukra a probléma nem létezik. Ők megkapják amire szükségük van, a másik embert nem „érzik”. Egy kapcsolatban is lehet nem látszani, úgy érezni, hogy a másiknak nem vagyok tétel, nem tudja ki vagyok, mi van velem, nem lát, és el is tagad mások előtt. Figyelmen kívül hagy. És az ember szenved és sorvad és nem tudja megmondani miért, mert minden dolog egyenként számonkérhetetlen apróság, együtt viszont felteszi a kérdést: Minek vagy vele?

[yogananda]

✨Meg kell tennünk, amit tudunk azokért, akik reszketnek a hidegtől és a betegségtől. Ez egy rémálom számukra; és bármi bajukat el tudjuk távolítani tőlük, azt Istentől is eltávolítjuk. Ő nem örül annak, ha gyermekei nyomorúságban vannak, mert Ő is szenved bennük.✨

✨Ő IS SZENVED✨

[angelofghetto]

jótett helyébe

Az élet nem igazságos. A mesék azzal áltatnak, hogy majd minden jóra fordul, hogy a jó győz a rossz felett, de a való életben ez nem így van. Sokszor járunk rosszul, noha mi megtettünk minden tőlünk telhetőt.

Kiskoromban gyakran hallottam a mondást: okos enged, szamár szenved. Azt hittem, ez két szereplős történet. Mindig oda kellett adnom a játékaimat a tesómnak, aki még kicsi volt, és nem tudott "szépen" játszani velük, vigyázni rájuk ahogy én. Közben elvárták a szüleim, hogy én legyek az okos, mivel én vagyok a nagyobb. De hiába voltam okos és engedékeny, én jártam rosszul, miközben a tesóm ott vihogott a sarokban, mert megtanulta sunyi módon kihasználni, hogy őt jobban féltik, jobban védik, mert ő a kicsi. Hiába volt ő a szamár, nem szenvedett, sőt ő kapta meg azt amit akart.

Aztán ott voltak a gyűjtemények. Akkoriban mindenki kártyanaptárt gyűjtött a suliban. (Újszülötteknek: ezek éves naptárok voltak névjegykártya méretben, amit mondjuk a tárcájában hordott az ember, a másik oldala pedig reklámhordozóként működött. Nekünk iskolásoknak ez jelentett értéket, gyűjtöttük, szünetekben csereberéltük. A menőknek több száz is volt. Egy "fényezett" - mai szóval laminált - több simát ért, és nagyon ritkán lehetett hozzájutni.)

Szóval gyűjtöttem, és kértem a szülőket, hogy szerezzenek. Egy darabig minden rendben volt, de aztán a tesóm is gyűjteni akart, és onnantól csak ő kapott, mert neki még nincs, és elvárták, hogy én is adjak a magaméból. Viszont nála ez sokkal inkább volt utánzás, mint hobbi, mert nem becsülte, szétszórta a magáét. Nem vette komolyan, mint én. Na jó, akkor gyűjtök képes levelezőlapot, szép papírszalvétákat, gyufacímkét, képregényes rágópapírt, meg ilyesmit, amit akkoriban gyűjtött az ember, de minden alkalommal megismétlődött ez az "ő kap, mert neki még nincs". Gyűlöltem a szüleimet, gyűlöltem a tesómat, úgy éreztem, roppant igazságtalan az élet. És amikor berzenkedtem, minden alkalommal megkaptam: okos enged, szamár szenved. Eközben kizökkent a valóságom, mert hiába engedtem okosként, ha egyszer szenvedtem, tehát én vagyok a szamár. Akkor most én mi vagyok, és hogy van ez az egész?

Már jócskán felnőtt lettem, mire megvilágosult számomra ez a mondás, hogy ebben csak egy szereplő van. A nézőpontról szól, a döntésről, hogy egy helyzetben vagy puffogunk és ragaszkodunk az igazunkhoz, vagy egy ponton önvédelemből elengedjük a problémát, de legalább átkeretezzük.

És akkor jobban belegondoltam, felnőtt életem megéléseit hozzátéve, és észrevettem valamit. Nem az van a mese végén, hogy jótett helyébe jó következik, hanem hogy jót várj. Más embereket nem tudunk a magunk képére formálni, csak magunkat tudjuk egy helyzethez igazítani. A mondás nem az igazságosságról szól, hanem a döntésről, a választás lehetőségéről. Nem a külső világról, hanem rólam, hogy mit teremtek itt belül.