#ő meg szenved

[nehazuddhogyszeretsz2]

Úgy gondolod tragikus volt a szakításunk?

Egy centit se vágattam a hajamból azóta se.

[erosnekszulettem]

Tudod mi a kibaszottul erős?

Az hogy milyen gyorsan lesz két emberből teljesen idegen... évekig tartó együttlét után pár koppintás a telefon kijelzőjén és kész idegenek vagytok mind1 miken mentetek keresztül miket éltetek meg együtt néhány pillanat alatt egy senki leszel a számára....

Ő talál mást akivel pótolhatja a hianyod... vagy éppen te találsz mást és ő szenved teljesen mind1...

Csak néhány pillanaton múlnak hosszú évek hónapok küzdelmek na ez az ami kibaszottul erős emberek hogy milyen gyorsan képes a szeretlek a fontos vagy nekem megváltozni és teljesen eltűnni... és ebben a világban kell társat találnunk akivel talán másképp fog alakulni...

Sok sikert kívánok mindenkinek akiben van még erő ehhez én meguntam azt hogy éveket veszitek és hiába harcolok mert mindig ugyan oda jutok vissza... több vagyok több akarok lenni pár másodpercnél..

[korhazavaroskozepen]

A főnököm mindig magáról beszél, hogy ő milyen okos, hogy mindent is tud, milyen király munkákat csinált, és milyen nagy helyeken volt, és, hogy ki mindenki hülye, aki nem ő.

Cserébe én meg belekezdek olyan dolgokat mesélni, mint, hogy hobbi, vagy, hova fogunk utazni nyáron stb, amikről tudom, hogy abszolút nem érdekli, és nézem, ahogy szenved miközben mesélem, mert azalatt a pár perc alatt nem tudja magát fényezni.

[the-fool-who-loves]

Földi pokol:

Nem keresheted, mert tiszteled őt és a döntését.

De a másik oldalt meg rajta jár az eszed, látod hogy szenved a hiányodtól, de mégsem tudsz semmit tenni. Mert ő kért meg hogy hagyd békén…

[csacskamacskamocska]

Miért mindig a férfiak?

Nemrég olvastam egy cikkben, hogy a láthatatlan munka részeként a nőkre hárul az a feladat is, hogy érzelmileg kézben tartsák a kapcsolatot. Mert a nőknek, többnyire, eredendő adottságuk, hogy jobban kommunikálnak, empatikusabbak. Nem akkora nagy varázslat ez, az ivadékgondozáshoz elengedhetetlen. Érezni kell a "másikat" és megtanítani neki a kommunikáció és az együttélés alapjait, visszatükrözni az érzelmeket, szeretni, gyengédséget adni, előtérbehelyezni, stb, stb. És bár szerintem egészséges nő nem akarja, hogy a pasija gyerekként létezzen a párkapcsolatban, de ezek automatizmusok, szóval, ha a pasi gyerekesen viselkedik (hisztis, undok, önző, figyelmetlen, infantilis) akkor ezek bekapcsolnak. Amitől a nő meg szenved, mert nem az anyja akar lenni a pasinak. Mintha ki lenne szolgáltatva a saját ösztöneinek. Baromi szar érzés. Ne csináld! -- mondanánk a pasiknak -- Ne csináld, hogy ne kelljen csinálnom azt, amit kiváltasz belőlem. A pasi amúgy jól elvan a társ-anya gondoskodásában, szerinte minden okés, és az is, hogy ő más csajokat nézeget, merthát az lázbahozza, ne legyen társ-anya "ennyire" hisztis picsa, hogy ezen kiakad. Közben, lássuk be, az anyjukkal kevesen akarnak dugni. Másik része (némileg elveszve a részletekben), hogy fel se fogják a férfiak, az milyen megalázó, amikor azt mondják, azért szeretnek horgászni, mert akkor nincs ott a nő és csend van. Egy igazi férfi azért szeret horgászni, mert a természet klassz, mert a horgászás egyszerre nyugi és izgalom, mert csend van és béke. És a felnőtt férfi olyan társat választott magának, aki ehhez tud kapcsolódni. Vagy úgy, hogy menj csak szívem, addig én legalább a saját dolgomat csinálom vagy úgy, hogy a társa is élvezi a természetet, a csendet és az izgalmat amikor pöccen az úszó. De ez... ez a mondat, ami csak azt mutatja, hogy az adott faszi képtelen kézben tartani az életét, és el kell menekülnie... ez borzasztó. Nem is értik a férfiak, hogy miért, csak összeröhögnek mintha a nőket valami idegen akasztotta volna a nyakukba és nem ők döntöttek úgy, hogy elveszik feleségül.

Nem volt átverés. Csak legtöbbször annyira arra figyelnek az emberek, hogy baszni akarnak megszerezzék azt amire vágynak, hogy a másik emberre, az ő terveire, vágyaira egyszerűen nem figyelnek. Aztán amikor szembesülnek vele, hogy a másik ember is véghez akarja vinni a saját terveit, akkor meglepi van. Hogy ez valahogy nem volt bekalkulálva. A nők szeretnek szeretni. Általánosításnak tűnik, de az olvasmányaimból az derül ki, hogy a nők kicsit még jobban is szeretnek szeretni, mint amennyire szeretve lenni. Kevés nő van, akinek az az álma, hogy megtiporhassa, leuralhassa a férfiakat. Többnyire meleg, békés, összetartó családi fészekről ábrándoznak, amiben belül azért tombol a szenvedély. Úgy tűnik a férfiak is ilyesmit szeretnének, csak... hát ez nagyon nyálas női dolog meg pfuj, szóval ne beszéljünk róla, majd alakul valahogy. De magától nem alakul. Csak ritkán. Millióból egy. A többiért meg kell dolgozni. Nem adnak támpontot, nem segítenek eligazgatni a párkapcsolatot, nem ismerik fel, hogy a nők menyi rengeteg melót tesznek bele, hogy érzelmileg stabilizálják a kapcsolatot, miközben a férfiaknak ez nem az erőssége. Lehet rajta csiszolni, lehet finomítani, lehet és kéne technikákat tanulni, hogy az egyenlőség jobban meglegyen. Boldog nő=boldog élet. Nem értem, hogy ezen mi nem érthető. :)

És most jönnek majd a férfiak az egyedi ellentmondó példákkal, amik többnyire abból lesznek, hogy nem az elején kommunikáltak a szarról, hanem akkor, amikor rájukdőlt. És az élményük az, hogy ők mindent megtettek. Sokszor tényleg. Ismerek férfiakat, akik valóban tudnak kommunikálni, akár érzelmekről, kapcsolatról. Nekik nyílt egy újfajta csatornájuk mert valamikor rájöttek, hogy ez nekik jó. És aztán egyre jobb lett.

A 21. század ezt a problémát is kidomborította. Többek közt az internet által.

[diogenesz2020portugal]

Bruck András

Két történet

Magyarországon két egyaránt végzetes történet fut párhuzamosan egymás mellett. Az egyik leginkább egy komplex bűnügyi történethez hasonlítható. Legújabb fejezete, hogy a káprázatos Turai Kastély, a Tokaj-hegyaljai Andrássy Rezidencia Wine & Spa és számtalan más értékes ingatlan után néhány hete az ikonikus Gellért Szálló is Tiborcz István cége tulajdonába került. Orbán Ráhel és a férje lassan több közpénzből felújított kastélyt, ötcsillagosra átépített szállodát birtokol, mint a brit királyi család… Minden társadalomnak vannak vesztesei és nyertesei, az igazságosság mint kormányzó elv egyikben sem valósul meg maradéktalanul. Földi paradicsom nincs, de az olyan Frankenstein szülemény sem túl gyakori, mint amivé egy évtized alatt Magyarország vált.

Aki egy koncentrációs tábor vezetője lesz, az azt vállalja, hogy embereket fog gyilkolni. Aki meg egy liberális demokráciáé, az azt, hogy a közjó érdekében fog kormányozni. Antall Józseftől Bajnai Gordonig valóban valamennyi miniszterelnökünk tisztában volt vele, hogy az ország bevételei és vagyontárgyai nem az ő saját tulajdonuk és nem rendelkezhetnek velük szabadon. Orbán Viktor viszont ezt másképp gondolta, így a közjó hűséges, elkötelezett szolgálata helyett az államháztartásból privát használatú feketekasszát csinált, elsősorban közvetlenül maga és a családtagjai hasznára, közvetve pedig mindazoknak, akiket ő „új nemzeti tőkésosztálynak” nevez. A közpénzekből királyi módon élők pedig mint valami mitológiai szörny elnyelnek mindent: az ország legértékesebb ingó és ingatlan vagyontárgyai már az övék, köztük a Balaton és vidéke, plázák, töménytelen budai és Városliget környéki villa, Andrássy úti paloták, történelmi épületek a budai Várban. A Párizst elfoglaló nácik vették így birtokba a francia főváros legpompásabb épületeit. Mivel a rezsimnek sok elégedett és lojális szolgára van szüksége, az új tulajdonosoknak általában még az ajándékba kapott épületek átépítése, felújítása sem kerül egy fillérükbe sem, minden az adófizetők zsebéből megy. Se szavakkal, se számokkal nem kifejezhető az a veszteség, amit egy ilyen bűnszervezet-szerűen irányított ország szenved el. A magyar társadalom ma védtelenebb, mint egy erdőben sorsára hagyott csecsemő.

Vajon létezik olyan naiv, együgyű lélek, aki elhiszi, hogy mondjuk Matolcsy György fia a nemzet számára értékteremtő munkával maga kereste meg azt a 14 milliárd forintot, amennyiért egy 350 m2-es apartmant vásárolt New Yorkban, a fotón látható épületben, az 5. sugárút és az 57. utca sarkán? Oknyomozó írásokból tudni, hogy ő és a baráti köre nagyjából úgy él, fogyaszt, utazik, vásárol, mint egy amerikai popsztár, Messi vagy Ronaldo, éppen csak a mi oligarcháink közpénzből fedezik saját luxusigényeiket. Hogy ez miképp lehetséges? Kifogyhatatlan az a találékonyság, amivel Orbán korrupciós gépezete eltünteti a költségvetési és az EU-pénzeket. A rögtön szállóigévé vált „elvesztette közpénz jellegét” beismerés, netán elszólás? is ezermilliárdnyi, NER-közeli vállalkozó luxuséletére fordítható közvagyont takar. E vállalkozókban egyvalami biztosan közös: az, hogy ők nem a saját bőrüket és pénzüket viszik vásárra, hanem a mienket. Az ő meggazdagodásukat nem vizsgálja a NAV, a rendőrség, az ügyészség, nekik nincsenek versenytársaik, ők nem piaci viszonyok között gyarapodnak. Orbán Viktor nem csak gazdaggá tette őket, hanem a bűntársaivá is, így a boldogulásuk vagy bukásuk is egyedül rajta múlik. Ki ne emlékezne Simicska Lajos sorsára?

Amikor Orbán 2014-ben Tusnádfürdőn bejelentette, hogy a magyarok jövője ettől kezdve az illiberalizmus lesz, ezzel azt hozta ország-világ tudomására, hogy a továbbiakban nem ismer el semmilyen fölötte álló erőt és akaratot, és a jog uralma helyébe az ő kontroll nélküli, egyszemélyi uralma lép. Nem történt meglepetés, ez felelt meg jellemének, személyiségének. Addigra az őt is kontrolláló demokratikus intézmények egy részét már kiiktatta, a maradékkal pedig gyorsan végzett: a hatalma totálissá vált. Ez egy lezárult sztori, amivel már semmi dolga Orbánnak, elég alkalmanként némi finomhangolás. Azonban a nemzeti vagyon szisztematikus felélésének és elherdálásának ebben a pillanatban is zajló bűnügyi története hátteréből mind inkább kibontakozik egy másik történet is, és az sem kevésbé rémálomszerű: egy bosszútörténetnek is a tanúi és elszenvedői vagyunk.

Végtelen hosszúságú az irodalmi és a szimpla, hétköznapi emberi bosszúk sora és oka: bosszút állhatsz meggyilkolt apádért a Hamletben, elveszített szerelmedért az Üvöltő szelekben, egy bálna fogai közt hagyott lábadért a Moby Dickben, a Tarantino-filmek alapeleme a bosszú, a Biblia istene így szól: … „bosszút állok ellenfeleimen és megfizetek gyűlölőimnek”… ezzel szemben a politikusi bosszú motivációi többnyire homályban maradnak, különösen, ha az nem egyvalaki, hanem egy egész nemzet ellen irányul. Ez a bosszú pedig oda csap le, ahol a legjobban fáj, magára az emberre. Az egészségére, a jóllétére, a gyerekei jövőbeli boldogulására.

Nagyon sok éve és nagyon sok pénze volt Orbánnak arra, hogy a kormánya érzékelhetően javítson az egészségügy katasztrofális helyzetén és a magyarok hasonlóképp katasztrofális egészségi állapotán. Hogy ne mi álljunk szinte valamennyi betegséggel összefüggő halálozási lista élén: szív, keringés, cukor, stroke, rák… ő azonban pont az ellenkezőjét teszi: a magyar állam teljesen kivonult a szociális ellátásból, az idősgondozásból, a lassan elvérző hazai egészségügy meggyógyítása helyett pedig Orbánnak épp most építenek atlétika stadiont 200 milliárdért és egy újabb focipályát Felcsúton. Lehet-e nem szándékos a prioritások ilyen égbekiáltó fejtetőre állítása? Én ellopok mindent, te viszont élj, ahogy tudsz, és ha belehalsz, hát úgy jártál. Míg az autokráciáját racionális intézkedésekkel szilárdította meg, pontosan követte a diktátorok kézikönyvét, addig hagyni az embereket szükségtelenül meghalni még egy autokráciában is irracionálisnak számít. Ez bosszú, s bár nem börtönnel, golyóval, ez is az ember megsemmisítésének szándéka, éppen csak büntetőjogi felelősségre vonhatóság nélkül.

Nem tudom, mi bosszúvágya mozgatója, és talán ő maga sem tudja. A bosszúnak nincsenek szabályai és az többnyire önmagáért való, előzetes költség-hasznosság elemzés nélkül. De bosszú a nemzetek késhegyre menő oktatási versenyében, azaz a jövőért folytatott globális versenyben a magyar oktatáspolitika szemhatárát nem minél magasabbra, hanem egyre alacsonyabbra helyezni, a pedagógustársadalmat pedig nem partnerré, hanem ellenséggé tenni. Mindezeken felül az ember egészségét és szellemét egy rendőrminiszter kezébe adni mi más lenne, mint szintén bosszú.

„A bosszú nem mindig édes, mert ha beteljesül, a bosszúálló gyakran alacsonyabb rendűnek érzi magát az áldozatánál”, mondja Emil Cioran, román filozófus. Akkor pedig muszáj újra és újra bosszút állnia. Nem búvárkodnék a bosszú pszichológiájában, de Orbán irracionálisabbnál irracionálisabb cselekedetei nekem nem igen adnak más magyarázatot. Magyarország számára mitől előnyös az Euro-atlanti egység és tágabb hazánk, az Európai Unió állandó bomlasztása? Mitől nemzeti érdek az EU-val való abnormális viszony és helyette szoros barátság a brutális agresszor Oroszországgal? Kínával. Nekünk, népnek, mi hasznunk van abból, hogy Orbán szinte csak diktatúrákkal és sötét zsákutca-országokkal tart szívélyes kapcsolatot? Miért mérgezi meg viszonyunkat a szomszédainkkal? Egyszóval, miért tapossa lábbal jövőbeli esélyeinket, lehetőségeinket? Na és miért van jobb dolga Debrecennek, mint Budapestnek, a fideszes önkormányzatoknak, mint az ellenzékieknek? Ott nem magyarok élnek?

„Az utolsókig birkózom veled; a pokol szívéből is feléd döfök; gyűlöletből utolsó leheletemet is rád köpöm, te átkozott bálna” - így kiált a Moby Dickben az esztelen bosszúvágytól hajtott Ahab kapitány, aztán elnyeli őt is és hajóját is a tenger.

[hicapacity]

Ősszel egy újpesti gimnázium egyik diákja öngyilkos lett. A tragédia arra sarkallta a kerület és az iskola vezetőit, hogy kezdjenek valamit a fiatalok mentális egészségének helyzetével. Elvégeztek egy felmérést, amiben az ACE (ártalmas gyermekkori élmények) kérdőív kérdéseit tették fel mintegy 500, 9-12. osztályos tanulónak.

Az eredmények megdöbbentőek.

A diákok majdnem fele beszámolt verbális alázásról, negyede szexuális abúzusról, majdnem harmada érzelmi elhanyagolásról, ötöde fizikai bántalmazásról. A diákok negyede él olyan családban, ahol jelen van a függőség.

A diákok egy része a névtelenség ellenére, saját elhatározásból is odaírta a nevét, jelezve, hogy segítségre lenne szüksége.

Figyelem: ez nem egy hátrányos helyzetű iskola, hanem egy jónevű budapesti gimi!

A gyermek-pszichiáterek és -pszichológusok évek óta kongatják a vészharangokat: különösen a járvány óta nagyon megnövekedett a hozzájuk forduló fiatalok száma. És valószínűleg ez csak a jéghegy csúcsa. A szakemberhiány egyre aggasztóbb itt is.

A legtöbb gyerek némán szenved - abban a meggyőződésben, hogy az ő bajára nincs segítség. Hiszen otthon (és gyakran az iskolai bully-któl is) megkapja, hogy mennyire haszontalan, élhetetlen és selejtes ember. Szenvedése gyakran még akkor is láthatatlan marad, amikor egyértelmű jeleket küld, hogy észrevegyék: megnyilvánulásait gyakran azzal magyarázzák, hogy "rossz tanuló", "antiszociális gyerek".

Évtizedek óta tudjuk, hogy minél több bántást, érzelmi sivárságot, magányt él át valaki gyermekkorában - annál nagyobb az esélye, hogy depresszióval, függőséggel, öngyilkos gondolatokkal és mindenféle egyéb pszichés és szociális problémával fog küzdeni felnőttként. Ezerszer többet érne, ha iskolaőrök meg elrettentő "drogprevenciós" előadások helyett lennének felkészült segítők, akik lelki támogatást nyújtanának az érintett gyermekeknek.

Makara Mihály doktor (interjúnk vele itt: https://drogriporter.hu/mentalis-vedooltasra-van-szukseg-beszelgetes-dr-makara-mihaly-foorvossal/) vezetésével nemrég megalakult az Egyesület a Gyermekek Egészséges LelkiVilágáért - egy olyan szervezet, ami kimondottan ezt a problémát szeretné felkarolni és láthatóvá tenni. Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos. Összekötöttem az egyesületet Máté Gáborral, aki egy videóüzenetet is küldött az egyesület támogatására - nézzétek meg a honlapjukat: https://egyelv.hu/

[kepeslajoska]

George Lazar

(This is a Hungarian language post.. Google translator will produce misleading English text...)

Az Orbán rezsim egyik legnagyobb problémája az Egyesült Államokban a szervezett és intézményesített történelemhamisítás.

Nemrég Kósa Lajos, Fidesz alapító kijelentette hogy a Magyarország felszabadításában résztvevő amerikai repülőgépek 1944-ben tulajdonképpen ellenséges “terrorbombázók” voltak. A Horthy-Hitler fasizmus ellen küzdő antifasiszta hősöket ma “kommunistáknak” titulálja a rezsim, és háborús bűnös gyilkosokat dicsőit mint Wass Albert. Szélsőjobboldali horthysták élettörténetét hamisították meg, sőt még szobrot is emeltek Koszorús Ferencnek…

A hazudozás kultúrája elérte az államelnöki széket is.

Mert bizony a 67 éves Sulyok Tamás személyében minden valószínűség szerint egy notórius hazudozót sikerült Orbán Viktornak az államelnöki székbe emelnie.

Sulyok Tamás még az Alkotmánybíróság elnökeként(!) hosszasan arról arról nyilatkozott, hogy családja a „kommunizmus áldozata” volt, édesapja a Rákosi-rendszerben halálos ítélete miatt évekig bujkálni kényszerült, a családot pedig még a nyolcvanas években is megfigyelték.

Ebből persze semmi nem volt igaz. Karsai László és Ungváry Krisztián történészek rámutattak hogy édesapja náci kollaborációja miatt bujkált, és a kitalált történetekkel Sulyok politikai tőkét akar kovácsolni. Mert így működik ez manapság Budapesten! Kommunistázással, antifázással, pressmanozással vagy éppen sorosozással lehet jópontokat szerezni rezsimnél.

Én azt vártam hogy Sulyok elnézést kér és valamiféle magyarázatot ad “történeteire”..

De nem. Sulyok, most már államelnökként „nemtelenül” nekitámadt a történészeknek!

„Az édesapámmal kapcsolatban elhangzott vádakat nemtelen támadásnak tartom. Méltatlan helyzet, ami – lévén a családomról van szó – komoly fájdalmat okoz. Azt tudom elmondani, hogy a rendszerváltást megelőzően mint a legtöbb magyar számára, úgy a mi családunkban is tabu volt a múlt…”

Kurt Waldheim egykori osztrák éllamelnök, ENSZ főtitkár is hazudott náci múltjáról és kitiltották az USA-ból. Akkoriban “feledékenységének” nevet is adtak, azt írták hogy Waldheimer-kórban szenved…

Úgy tűnik Sulyok is Waldheimer-kóros és talán jobb ha ő is elkerüli Amerikát. Sokan nem örülnének annak ha itt bukkanna fel…

[rosszulorzott]

Mostanában sokszor eszembe jut az orosz ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij. Vajon hogyan viseli a börtönt, egyáltalán, túléli-e a rá rótt büntetést. Bár ő csak egy ember a nagy Oroszországban, valamiért mégis útban van Putyinnak, hiszen először megmérgezte, majd börtönbe küldte. Egy orosz börtönben pedig bármikor meghalhat az ember, és nyilván a Kreml ura is nyugodtabb lenne egy kicsit, ha elvinné a „tüdőgyulladás”. És amit nem csak a propaganda által megtévesztett, hanem az igazságot látó oroszok milliói is tétlenül néznek végig.

Néha ugyan szoktak hozzá hasonlítani, de ez természetesen nem áll meg, hiszen Navalnij sokkal-sokkal többet tett nálam a hazájáért. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy tevékenysége eddig teljes kudarc. Nem tudta megakadályozni, hogy Putyinék szétlopják az országát, hogy a propagandagépezet megtévessze oroszok tömegeit (70-75 százalék támogatja az az ocsmány hódító háborút), és nem tudta megakadályozni, hogy a szeretett országa újabb évtizedekre távolodjon el a civilizált világtól úgy társadalmi, mind gazdasági értelemben.

A valóságot látó maradék 25 százalék orosz számára – és természetesen Navalnij számára sem lehet – vigasz, hogy „egyszer majd úgyis összeomlik” a rendszer. Aggasztó belegondolni abba, hogy a börtönben ostorozza-e magát – természetesen indokolatlanul – azért, hogy tehetett volna többet az országa teljes összeomlása ellen. Nyilvánvalóan nem tehetett.

De még kevésbé lennék annak a sok millió orosznak a helyében, akik legalább mostanra bevallották maguknak: bár felismerték a rendszer bűneit, nem tettek semmit IDŐBEN ellene. Az oroszok korábban néha tüntettek, többezres, több tízezres tüntetések is voltak, amelyek pont annyit értek, mint nálunk a több százas, több tízezres demonstrációk. Sztrájkok? Útlezárások? Dehogy. Vontak kordont a köztévé köré, amikor egy komolyabb megmozdulásukról semmit sem tudósított? Ugyan már!

Nem Navalnijnak most a legrosszabb az igazságot látó oroszok közül, még akkor sem, ha fizikailag ő szenved a legtöbbet. Inkább azoknak, akiknek rá kellett döbbenniük, SEMMIT NEM TETTEK AZ ELLEN, HOGY IDÁIG JUSSANAK. Túl sokáig áltatták magukat az „úgysem tehetünk semmit”, a „túl sok a hülye”, „csak engem hagyjanak békén”, „nem megyek tüntikézni, mert úgyis kevesen leszünk” gondolatokkal.

Természetesen vannak különbségek az orosz és a magyar viszonyok között. Például kisebb, jobban átlátható, bejárható ország vagyunk (felmérések szerint a hatalmas területű országban a propagandagépezet el tudta érni, hogy az oroszok kb. 70 százaléka nem is hallott Navalnijról), amely egyelőre még az EU tagja. Ennek ellenére megdöbbentő látni, hogy pár év fáziskéséssel, de milyen egyértelműen másolja az Orbán-rendszer a Putyin-rendszer módszereit. Meg kell vallanom, számomra is meglepő, hogy ezek az undorító politikai eszközök mennyire működnek, és nem csak az oroszoknál, de nálunk is. Nekünk persze még van egy előnyünk: ez a bizonyos fáziskésés. Ha van egy kis eszünk, van még egy kis időnk is, hogy megállítsuk ezt az őrült rendszert, mielőtt már valóban késő lesz.

Végül egy személyes vallomással is tartozom ezügyben. Sokszor töprengek, tehettem volna többet, tehetek-e többet, mást azért, hogy időben ismerjenek fel tömegek két dolgot: egyrészt itthon már nem beszélhetünk valódi választásokról, másrészt hogy ha SOKAN teszünk érte, igenis kivívhatóak a valódi választások feltételei. Navalnij kudarca akár felmentést is adhatna mindannyiunknak a lelkifurdalás alól, amit az eddigi sikertelenségünk miatt érzünk. Hiszen ő nálunk sokkal többet tett és az sem volt elég. De ez valójában nem ad felmentést, hiszen mi – éppen Navalnij és az oroszok példáján keresztül – évekkel előre látunk. Pontosan tudhatjuk, hova vezet a passzivitás és hova fut ki ez a rendszer.

Hadházy fb

sztem egyszerre igaz, amit mond, és az is, hogy a diktatúráért a diktátor felel, és nem a nép

a "nem látom", a "látom, de nem tudok cselekedni", a "látom és tudok cselekedni, de nem tudom megszervezni hathatós akcióvá" az mind ugyanannak az elnyomó rendszernek a hatása

...és azt egyikünk sem tudja, mert ha tudnánk, már mondanánk, hogy melyiket vagy mi mást jobb hangsúlyozni - mi az, aminek hatása van. mert az, hogy magunkban ezt tisztázzuk, az nem öncélú

a szakkönyvemből próbáltam kiolvasni ezt, de nem sikerült, nem volt benne, nem tért rá felismerhetően ki

[ghost-girl-stuff]

2 év után hajnal 1kor felhívott részegen... 1 órán át hallgattam hogy szenved és nem tudja mit tegyen.

1 óra beszélgetés után itt fekszem és sírok mind egy kisgyerek mert még csak annyit sem kérdezett én hogy vagyok. Még csak meg sem köszönte hogy ÉN akit tönkre tett felvette neki a telefont 2 év után.

De tudjátok mit? Ha holnap éjjel is felhívna én ugyan úgy felvenném. Mert ennyi idő után is ő jelenti a világom.

Hogy nem e szánalmas? De igen az.

[angelofghetto]

jótett helyébe

Az élet nem igazságos. A mesék azzal áltatnak, hogy majd minden jóra fordul, hogy a jó győz a rossz felett, de a való életben ez nem így van. Sokszor járunk rosszul, noha mi megtettünk minden tőlünk telhetőt.

Kiskoromban gyakran hallottam a mondást: okos enged, szamár szenved. Azt hittem, ez két szereplős történet. Mindig oda kellett adnom a játékaimat a tesómnak, aki még kicsi volt, és nem tudott "szépen" játszani velük, vigyázni rájuk ahogy én. Közben elvárták a szüleim, hogy én legyek az okos, mivel én vagyok a nagyobb. De hiába voltam okos és engedékeny, én jártam rosszul, miközben a tesóm ott vihogott a sarokban, mert megtanulta sunyi módon kihasználni, hogy őt jobban féltik, jobban védik, mert ő a kicsi. Hiába volt ő a szamár, nem szenvedett, sőt ő kapta meg azt amit akart.

Aztán ott voltak a gyűjtemények. Akkoriban mindenki kártyanaptárt gyűjtött a suliban. (Újszülötteknek: ezek éves naptárok voltak névjegykártya méretben, amit mondjuk a tárcájában hordott az ember, a másik oldala pedig reklámhordozóként működött. Nekünk iskolásoknak ez jelentett értéket, gyűjtöttük, szünetekben csereberéltük. A menőknek több száz is volt. Egy "fényezett" - mai szóval laminált - több simát ért, és nagyon ritkán lehetett hozzájutni.)

Szóval gyűjtöttem, és kértem a szülőket, hogy szerezzenek. Egy darabig minden rendben volt, de aztán a tesóm is gyűjteni akart, és onnantól csak ő kapott, mert neki még nincs, és elvárták, hogy én is adjak a magaméból. Viszont nála ez sokkal inkább volt utánzás, mint hobbi, mert nem becsülte, szétszórta a magáét. Nem vette komolyan, mint én. Na jó, akkor gyűjtök képes levelezőlapot, szép papírszalvétákat, gyufacímkét, képregényes rágópapírt, meg ilyesmit, amit akkoriban gyűjtött az ember, de minden alkalommal megismétlődött ez az "ő kap, mert neki még nincs". Gyűlöltem a szüleimet, gyűlöltem a tesómat, úgy éreztem, roppant igazságtalan az élet. És amikor berzenkedtem, minden alkalommal megkaptam: okos enged, szamár szenved. Eközben kizökkent a valóságom, mert hiába engedtem okosként, ha egyszer szenvedtem, tehát én vagyok a szamár. Akkor most én mi vagyok, és hogy van ez az egész?

Már jócskán felnőtt lettem, mire megvilágosult számomra ez a mondás, hogy ebben csak egy szereplő van. A nézőpontról szól, a döntésről, hogy egy helyzetben vagy puffogunk és ragaszkodunk az igazunkhoz, vagy egy ponton önvédelemből elengedjük a problémát, de legalább átkeretezzük.

És akkor jobban belegondoltam, felnőtt életem megéléseit hozzátéve, és észrevettem valamit. Nem az van a mese végén, hogy jótett helyébe jó következik, hanem hogy jót várj. Más embereket nem tudunk a magunk képére formálni, csak magunkat tudjuk egy helyzethez igazítani. A mondás nem az igazságosságról szól, hanem a döntésről, a választás lehetőségéről. Nem a külső világról, hanem rólam, hogy mit teremtek itt belül.

[szottesfolditanyak]

- Mi volt a te poklod mélyén, amikor a legrosszabb dologgal kellett szembenézni?

- A legnehezebb dolog.. az a hitem, hogy nem is szabad léteznem. Hogy minden az én hibám. És ezért mindig kompenzálni kell.

- Ez honnan ered?

- Hat héttel ezelőtt részt vettem egy ilyen pszilocibin.. eseményen, egy terápiás eseményen.. és én bevettem a gombát - azt hiszem, ezt le is írom a könyvben -, és.. nem az, hogy elvesztettem a jelenlétemet, tudtam, hogy ki vagyok, hogy hány éves vagyok.. mi a nevem, hol vagyok, terápiás szessön alatt vagyok.. De e mellett mint egy egy éves gyerek tapasztaltam magamat, és a terapeuta meg az anyám volt.. annak dacára, hogy tudtam, hogy hol vagyok és hogy mi történik. És ránéztem a terapeutára - mint az anyám -, és elkezdtem sírni, folytak a könnyeim, és azt mondtam neki, hogy bocsánatot kérek, hogy milyen nehézzé tettem az életedet. Tehát az én hibám volt, hogy az anyám milyen sokat szenvedett - egy éves koromban.. Mert a gyerek így tapasztalja, hogy ha az anya szenved, akkor a gyerek szenved, és akkor azt hiszi, hogy az az ő hibája.

(23 - )

[flower-buttlefly]

Beszeljunk a mostrol.

Most, szurke felhok, az eg is velem sir.

ures tekintettel bamulok ki a vonat ablakan, fejemben ezer gondolat ami egyre melyebbre es melyebbre ássa magat bennem. Olyannyira hogy szemem konnybe takarozik. Talan most ertem meg igazan, valaki akinek vere az en veremben csorgadozik, valaki aki azert ilyen amilyen mert vilag eleteben kuzdott az elet nehezsegeivel, valaki aki furcsa mondon ennyire kozel megis kilometerekkel tavol tolem. Ő. Talan mindkettonknek ugyan olyan nehez, Talan o is epp szenved.

-összkép

[csacskamacskamocska]

Nagyon súlyos dolog, nagyon durva fegyver. Azért kegyetlen mert nem lehet számonkérni, sokszor igazán megfogalmazni sem, hogy mit jelent a figyelmen kívül hagyás Egy biztos, aki valakivel alkalmazza, az mással is fogja.

Arra jöttem rá, hogy ha úgy írom a bejegyzéseket, hogy a nárcisztikus így, a nárcisztikus úgy... akkor a legtöbb ember besöpri az unalomig hallott megbélyegző kupacba. Miközben engem nem érdekel a nárcisztikus személye, az érdekel, hogy amiket tesz, az mitől válik fegyverré. A bántása mitől mérgező. MI miért éljük meg az adott dolgot valaminek, miért nem vágjuk pofán az elsőnél, ahogy normális lenne, miért maradunk, és miért nehéz beszélni róla, megfogalmazni, kimondani: Bántalmazó.

Azt mondani valakinek, ne haragudj, nem szeretnék veled barátkozni, járni, kapcsolatban lenni – az tök normális. Nem bántalmazás, akkor sem, ha a másiknak nem esik jól. Nem mondani, csak nem törődni valakivel, aki amúgy szeretne velünk kapcsolatba kerülni, az sem bántalmazás, miért is lenne az? Ha nem reagálunk, nem keressük, nem kapcsolódunk, akkor előbb utóbb megérti, akkor is ha nem mondjuk. Akkor bántalmazás a figyelmen kívül hagyás, ha valaki nekünk valami módon kiszolgáltatott (érzelmileg, fizikailag, anyagilag), de az ő igényeit valójában nem vesszük figyelembe. Akkor sem, ha kéri. Őt magát, az igényeit, érzéseit is figyelmen kívül hagyjuk. Önző módon csak azt vesszük ki a kapcsolatból, ami nekünk valami módon jó, akkor amikor nekünk jó. Az igényeit önzésnek, feleslegesnek, nevetségesnek állítjuk be. Ha szükség van rá (vagy vigyázunk, hogy nehogy túl messzire szaladjon), akkor foglalkozunk vele. A szülő, aki a telefonját nyomkodja, miközben a gyerek a térdébe kapaszkodva néz fel rá, ő érzelmileg elhanyagolja a gyerekét. Ha rá is kiabál, hogy minek kapaszkodik, akkor érzelmi bántalmazó is. Pedig meg fogja etetni, valamikor, és ajándékot is vesz a szülinapjára. Mégis. A férfi, aki túlzásnak tartja a párja bármilyen párkapcsolati igényét, vagy a barát, aki sosem kérdez semmit, és csak hideg empátiával van a másik felé, érzelmi kiéheztetők, érzelmi bántalmazók. Ők nem értik, képtelenek ebbe beleérzeni, nem tudják sem felfogni, sem kezelni, sosem változnak meg, mert számukra a probléma nem létezik. Ők megkapják amire szükségük van, a másik embert nem „érzik”. Egy kapcsolatban is lehet nem látszani, úgy érezni, hogy a másiknak nem vagyok tétel, nem tudja ki vagyok, mi van velem, nem lát, és el is tagad mások előtt. Figyelmen kívül hagy. És az ember szenved és sorvad és nem tudja megmondani miért, mert minden dolog egyenként számonkérhetetlen apróság, együtt viszont felteszi a kérdést: Minek vagy vele?

[donb]

Volt nekem két évtizede egy webkritikarovatom a Médiamix nevű lap utolsó két oldalán, hat flekk, ment valami öt évet, szerettem csinálni. Az egyik kéziratomat nem hozták le, azt, amit a Pálffy István webjéről írtam. Merthogy a Médiamix is királyi tévés, meg a Pálffy is, gáz belülre lőni (aztán Tamás szerzett neki valami megjelenési lehetőséget). Jó, hát ez volt az utolsó bekezdés:

„A magyar sztárok imádják sajnáltatni magukat, ezekben az önéletizékben a sztároknak mindig olyan nehéz soruk van. Pálffy is azt bizonygatja váltig, hogy ő igazi televíziós újságíró, szakember, az van a vérében, újságíró-dinasztiából származik, már kisgyerekkorában újságot csinált, kézzel írva az első betűtől az utolsóig (akkor még korrektúrázta is biztos). És igazán szorgos munkával lett az, ami, bár szinte mindenhez kiváló tehetsége van. És dolgozik éjjel-nappal, mint hat ló. A hatalmas érző szívéről és rezdülékeny lelkéről nem is beszélve. Ez az egész sztárság úgy kellett neki, mint hátára púp, csak szenved tőle, és egyáltalán, annyira szar, hogy azt a szart csinálom, amit csinálok. Különben is, mi az a nyomorult hétszázezer bruttó, pláne, hogy még tisztességesen adózik is belőle. És a Jaguár is a vállalaté.”

http://zsadon.hu/kezirat/palffy.htm

[iszappakolas]

Hitek, téveszmék és a filozófiai gondolkodás

((Ezt 2017-ben írtam, amikor még nem a kapitalizmus égésterméke, hanem lelkes bölcsész voltam. És most rákötöm magam erre a szövegre, mint egy lélegeztetőgépre.))

„Üres az a filozófiai beszéd, amely nem gyógyít egyetlen emberi gyötrelmet sem. Épp, ahogy semmi haszna az orvoslásnak, ha nem űzi el a test betegségeit, a filozófiának sincs haszna, ha nem űzi el a lélek szenvedését”

– Epikurosz

John Martin Fischer a Szabadság, felelősség és az élet vége című könyvét Michael Ross esetének bemutatásával kezdi. Ebben a felvezetőben megismerhetjük egy gyilkos feljegyzéseit a saját mentális állapotáról, aki az igazságügyi elmeszakértők véleménye szerint a szexuális szadizmus nevű parafíliás zavarban szenved. A szöveg jellegzetessége, hogy az önmagát vizsgáló egyén képtelen dűlőre jutni saját mentális állapotát illetően. Nem tudja eldönteni, honnan eredhet a rendellenessége, hogyan gondolkodhat róla megfelelően, de minden jel arra mutat, hogy mindezek ellenére a bűnösségével tisztában van. Ross több irányból próbálja megközelíteni az esetét. Az egyik tényező, amihez próbálja visszavezetni a történteket, az az abuzív családi közeg, amelyben felnőtt. A másik esetben betegségként tekint a folyamatosan visszatérő, megszállott gondolataira, azonban elveti annak a lehetőségét, hogy lehetett volna rá gyógyír, és letérhetett volna arról az útról, aminek a végén többszörös gyilkos vált belőle. A gyerekkor túlértékelése és a betegségtudat is olyan felmentő tényezők (talán stratégia is) számára, amivel igyekszik elhárítani a felelősséget, és úgy állítja be a helyzetét, mintha a gyilkosságok „csak úgy becsúsztak volna”. Ezek mellett figyelemre méltó, hogy egyszer sem fordult meg a fejében, hogy segítséget kérjen, amikor az első, erőszakot szülő gondolatai megjelentek, mivel meg volt győződve arról, hogy gyilkolnia kell, nincs más választása. Ez a történet jól példázza, hogyha valamilyen determináló tényezőre alapozva az emberben nem merül fel annak a lehetősége, hogy képes lehet befolyást gyakorolni az élete felett, beleértve a mentális állapotát, szinte biztos, hogy feladja az aktív, cselekvő magatartást. Ross leírásaiban tetten érhető az is, hogy az önmagunkra irányuló hitek milyen meghatározó jelentőségűek lehetnek. Legalább három döntést lehet meghozni az ehhez hasonló esetekben: törekedhetünk önmagunk megváltoztatására, kérhetünk külső segítséget, vagy – ahogyan azt Ross esete példázza – engedelmeskedhetünk minden destruktív felszólításnak, amit a tudatfolyamban észlelünk.

Nem egyedi eset, hogy az emberek betegségként tekintenek a megszokottól eltérő mentális állapotaikra. A pszichiátriában is elterjedt az az álláspont biomedikális modell néven, ami a mentális zavarokat ekképpen kezeli. Ez a stigmatizáció ellen próbál hatni, azonban a fentiekhez hasonló, passzív magatartásmód kialakulásához vezethet: abban az esetben, ha az egyén betegségként tekint a negatív pszichés élményeire, úgy érezheti, nem tehet azokról, és nagyobb eséllyel veszítheti el a motivációját a befolyásolásukkal kapcsolatban. A bio-pszicho-szociális modell szerint azonban többféle tényező játszhat szerepet egy mentális betegség kialakulásában. Ilyenek lehetnek például a neurokémiai változások, érzelmek, gondolkodási habitusok, a másokkal való kapcsolatok. Ez a felfogás jóval nagyobb felelősséget ad az ember kezébe, és azt sugallja, hogy az életének alakulásáért túlnyomórészt ő a felelős, ami egyszerre jelenthet terhet és felszabadulást is. A pszichológiai kutatások többsége egyetért abban, hogy tartós, pozitív változás csak abban az esetben következhet be, ha az ember aktív cselekvőként (ágensként) pozicionálja magát az életében, és igyekszik a gondolati és magatartásbéli szokásait felülvizsgálni. Szókratész óta tudjuk, hogy az önvizsgálat nélküli élet nem embernek való élet, azonban a hétköznapi élettapasztalataink és a kutatások azt mutatják, hogy ez mégsem olyan egyszerű. Nézzük meg, hogy milyen válaszai lehetnek erre a viselkedéstudománynak.

Seligman nyomán a pszichológiában gyökeret vert a tanult tehetetlenség fogalma, ami abból a megfigyelésből indul ki, hogy az emberek egy része nem érzi úgy, hogy a cselekedeteivel befolyásolni tudná az életét. Elmélete szerint a depresszió affektív, kognitív és viselkedésbeli összetevői annak következtében alakulnak ki, hogy a gyerek a fejlődése korai szakaszában azt a viselkedési módot sajátítja el, hogy a jövőbeli eredményeket, saját életének alakulását nem tudja befolyásolni. Aki úgy érzékeli, hogy nincs oksági összefüggés a cselekedetei és az eredmények között, passzivitásba süllyed, nem cselekszik hatékonyan és a depresszió különböző tüneteit produkálja. Így elkerülhető a szembenézés az egzisztenciális szorongással és a felelősség tudatosításával, azonban ezeknél az embereknél a fatalizmus hatására téveszmék is kialakulhatnak.

A pszichológiai jelenségek közül az egyik legsúlyosabb a téveszmék csoportja, amit a valósággal való kapcsolat szélsőséges zavaraként definiálhatunk. (A kialakulásuk pontos okai még nem világosak, de a kutatások azt már bizonyították, hogy több faktor is szerepet játszhat bennük, pl.: genetika, környezeti és szociális behatások, szerhasználat, stressz, traumatikus életesemények). Ebben az esetben a gondolkodás tartalmi zavarain van a hangsúly, és jellegzetessége, hogy a téveszmés egyén az énre és a világra vonatkoztatott hamis ítéleteit kiigazítási készség nélkül elhiszi. A téveszmés személy mindenáron ragaszkodik a torz elképzeléseihez, és az ellentétes történéseket és tényeket semmiféle külső hatás során sem veszi észre. Jellegük lehet nagyzásos vagy önkicsinyítéses, de paranoid téveszmék során ez a kettő keveredhet is. Gyakran megfigyelhető, hogy a téveszmés ember a társas környezetből jeleket eltorzítja, nem vizsgálja felül azokat, és az interakciók során tapasztalt jelenségeket fenyegetően éli meg. Emellett a negatív történéseket azáltal ruházza fel értelemmel, hogy külső támadásokként magyarázza azokat, és ebben a folyamatban erős hajlam mutatkozik a korai következtetésekre és az ítélethozatalra. Ezek az élmények olyan állapotot idéznek elő, melyre megindul a magyarázat és a jelentés keresése a szorongás és a bizonytalanság megszüntetése érdekében. (Ez azonban társas funkciózavart gerjeszthet és fokozhatja a negatív énképet, az egyén pedig további bizonyítékokat keres, hogy alátámassza a téves hiteit.) Amikor a téveszmés szubjektum szokatlan élményekkel találkozik, megpróbálja a világról kialakított egyéni és (gyakran szegényes) kulturális tudásával magyarázni azokat, vagy a bizonyosságot más személyekben igyekszik megtalálni, ugyanis a saját oksági szerepét nem ismeri fel.

A téveszmék gyakran szokatlan és bizarr szenzoros élményekkel párosulnak, így fokozódik a bizonytalanság érzete, a valóság percepciója megváltozik, megerősödik az énnel és a világgal kapcsolatos hiedelmek érzelmi töltete. Ez a folyamat még jobban eltorzíthatja az önmagáról kialakított képet, és súlyos depressziót is eredményezhet, ami egyes esetekben eszkalálja a téveszmés állapotokat a testi szintekig. Az így kialakult fizikai kétely esetén torzul a folytonosság érzése, a transzparencia és a testtel szemben tanúsított bizalom. Ezek az állapotok felboríthatják a megszokott viszonyt a világgal, és az ember számára világossá teszik a sérülékenységét. Ha a nyugati kultúrtörténet optikáján keresztül vizsgáljuk meg ezt a folyamatot, a sérülékenység tapasztalatára tekinthetünk úgy is, mint a legmeghatározóbb egzisztenciális élmény egyikére. Schelling, aki az emberi létezés és lélek alapos ismerője volt, így fogalmaz: „Csak az fog tudni eljutni saját léte alapjáig és csak az fogja tudni megismerni az egész élet mélységét, aki egyszer mindent maga mögött hagyott és maga is minden által elhagyatottá vált, aki számára tehát minden semmivé lett, és aki egyedül maradt a végtelennel szemben."

Michel Foucault és Pierre Hadot kutatásai rávilágítanak arra a kevesek által vizsgált jelenségre, hogy a görög és a római gondolkodók számára az volt a központi probléma, hogy milyen technét kell követniük, ha jól és szépen szeretnék élni az életüket. Ez nem csupán elvet, hanem állandó, önmagunkra irányuló gyakorlatot is jelentett. A filozófiára életmódként és a szellemi előrehaladás módszereként tekintettek az emberek, amely komplex megtérést, az életmód teljes megváltoztatását jelentette a világlátás és a létezés metamorfózisa által, ezért egzisztenciális és pszichológiai értékkel is bírt. A filozófiai gondolkodás feladata a teoretikus, én-re vonatkozó tudás feltárása, majd pedig annak praxisba való átültetése. Ezek az introspekciós módszerek szoros kapcsolatban voltak az éberséggel: önmagunk önmagunk általi feltárásán alapultak, általuk rögzíthetőek voltak azok a viselkedési szabályok, így volt kialakítható egyfajta belső felügyelet és az uralom a belső diskurzus felett. A hellenisztikus és a római világban már egyfajta individualizmus megjelenéséről beszélhetünk: előtérbe kerülnek az életvitel értékei, az egyén figyelme intenzíven önmagára irányul, és olyan módozatok jelennek meg, melyeken keresztül az én teljes átalakulása és megváltoztatása a cél. Ebben a folyamatban a szubjektum önmagát úgy jeleníti meg, mint megismerési tárgyat és cselekvési mezőt: a gondolkodás önmagát veszi munkába, önmaga tárgya lesz, és a forrpont a valóságról alkotott képzetek állandó szűrése, vizsgálata, ellenőrzése. (Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy az antikvitás során kibontakozó filozófiai gyakorlatok – főképp a sztoicizmus – és a jelenkori kognitív viselkedésterápiák, mindfulness alapú relaxációs gyakorlatok között számos hasonlóságot lehet felfedezni.)

Ebben az alkotó, önvizsgáló folyamatban, amit a kortárs pszichológiai kutatások metakogníciónak neveznek, a filozófiai gondolkodás arra irányul, hogy felmérje a képzettartalom és az én közti viszonyt annak érdekében, hogy csak azt fogadjuk be, ami kiállta a szabad, racionális választás próbáját. Ez pszichológiai szempontból fontos szerepet játszhat a reflexiók, önértelmezések, narratívák és gondolkodási habitusok korrigálásában, amik azt a célt szolgálják, hogy helyes képet alakítsunk ki önmagunkról és világról. A metakogníciós folyamat felülírhatja a pszichológiai diszpozícióikat, amelyek hatással vannak a hibás ön- és világértelmezésre: végső soron egyaránt befolyásolhatja a múlt, jelen és jövő interpretációját, a biológiai, fizikai és pszichológiai dimenziót, egyszóval a létezés teljes egészét.

Fontos kiegészítés lehet a fenti gondolatmenethez Hetherington episztemológiai kutatása is, ami azt boncolgatja, hogy a hitek erősen befolyásolják a magatartást és ezek alkotják a szubjektíven értelmezett valóságot. Az egyének elvárják, hogy hiteik találkozzanak igazsággal, de ez nem minden esetben történik meg, ugyanis (szociális státusztól függetlenül) a mentális erőfeszítések gyakran szegényes képet adnak a világról. Ez az ön- és világkép folyamatos károsodásához vezethet, és – Hetherington szavaival élve –, az ember így az abszurdba kerül, és könnyen egy lefelé tartó spirálban találhatja magát. A károsodás mértéke egyenesen arányos a hitekhez tulajdonított érzelmek erősségével, és ez az érzelmi töltet egzisztenciális jelentőségű eseteknél még intenzívebb. Ha filozófiai értelemben szabad és pszichológiai értelemben egészséges életet szeretnénk élni, a gondolkodásnak két célpontja kell legyen: a tudatfolyamban szituatívan felbukkanó hitek és affekciók felülvizsgálata a racionalitás relációjában, hogy minél erőteljesebben tudatosuljon a létezés feletti szabadság, felelősség és a döntési lehetőségek végtelen mátrixa.

Felhasznált irodalom

BAYNE, Tim - Belief and Its Bedfellows

CAREL, Havi - Bodily Doubt

EGYED Péter - A filozófia mint önismereti tudomány

FISCHER, John Martin - Szabadság, felelősség és az élet vége

FOUCAULT, Michel - A szexualitás története III.

FOUCAULT, Michel - Nyelv ​a végtelenhez

HADOT, Pierre - A filozófia mint életforma

HADOT, Pierre - A lélek iskolája - Lelkigyakorlatok és ókori filozófia

KÉRI Szabolcs - Téveszme, hiedelem és meggyőződés: a normalitás kérdése pszichológiai, élettani és molekuláris biológiai szemszögből

SULLIVAN, Jacqueline Anne - Models of Mental Illness

YALOM, Irvin D. - Egzisztenciális pszichoterápia