#ő és én

[heartmindandsnow]

[erosnekszulettem]

Kevés dolog van amire büszke vagyok

Kevés ember van akit tisztelek és felnézek rá...

Kevesen vannak akiket szeretek akik fontosak nekem igazából teljesen őszintén csak rólad szól mindez...

Mert senki másra nem vagyok olyan büszke mint rád senki mást nem tudnék úgy "szeretni" mint téged senki sincs olyan fontos mint te és téged szeretlek a legjobban ezen a világon... megmentettél engem nem mástól nem a világtól önmagamtól és kiszabadítottál a saját magamnak állított börtönből....

Kérlek ne engedj el soha... ne küldj vissza abba a börtönbe... mert én valóban nagyon nagyon szeretlek téged...

[crazygirl-in-a-redshoes]

Szeretem!

Nagyon is szeretem.....

de valami hiányzik...

[borharisnya]

El akartam mesélni, hogy meghalt a szomszédasszonyom, az, akivel a kerítés fölött olyan komoly dolgokról beszélgettünk mindig, hosszan, mélyről, a magány barlangjából ki-kibeszélve, mikor épp csak kidugod a fejed, és tudod,  hogy a varázs csak addig tart, míg ez a beszélgetés, és utána sötét és síkos lesz minden újra, és volt, hogy csak egy-egy szempillantás volt, de szó szerint.

El akarom azt is, hogy a pap sírt a temetésén, szeretők voltak. Szerelmesek. Nem tudta senki, csak az asszony fia és a lánya, a másik szonszédasszony, meg én.

A papnak gyönyörű baritonja van, konzit végzett, zenész volt, operaénekes lett volna, ha nem pap, és ahogy ott énekelt, abban a szélfútta, virág és télikabát illatú kápolnában, megállt az idő. Olyan fájdalom volt a hangjában és olyan üresség, átlászó, elbújhatatlan üvegvilág, hogy az embernek kicsi lett a bőre, szűk, elmosódtak körben az emberek, és csak az a forró, sárga fájdalom a szíve helyén.

És ott volt az a kicsi, márványfehér urna a kápolna aranymetszésében, egészen kicsi, ennyi csak, ennyi az ember, ez az asszony, akinek a pajzán viccein, a ferde pillantásán annyit nevettem. Mindig kócos volt és ha tehette, mezítl��b járt.

Láttam elfogyni. Keményen ittak, a pap meg ő.

Szex nem volt köztük,  csak zene. Orgona, vagy pianino, mikor mi. A szomszédasszonyom játszott, a pap énekelt. És volt, hogy fordítva. Volt, hogy a pap sarkig tárta a kis templom ajtaját és játszott,  játszott, mert tudta, hogy a szomszédasszonyom most fordul be épp a sarkon és jön végig az utcán.

- Nekem zenélt! - mondta nekem ilyenkor utána.

Hallottam őket sokszor közelről,  a szomszédból is. Az első melegebb estéktől, mikor már odaát minden tárva-nyitva volt.

És tudtam, beszélgetnek,  telefonálnak éjszakákon át, egy-két üveg pálinkával tartva magukban az erőt. Egy ilyen alkalom után a szomszédasszonyom elesett a nappali kövén és összetörte magát. Összepisilve, kihűlve találták meg reggel.

Sose lett már egészséges ezután.

Láttam elszürkülni az évek alatt, láttam eltörni, gyérülni a haját, láttam a foltokat és a vakarás nyomokat az arcán, a nyakán, mindig viszketett, és láttam a kezeit, lábait elsorvadni. Láttam, ahogy tűnik belőle a huncutság, a humor, az erő.

Aztán meghalt kiszolgáltatva és méltatlanul.

És nem értettem, miért. Nem értettem,  hogy egy szerelem, amit annyira irigyeltem egészen sokáig!, hogyan tör az ember életére, hogy szívja azt lassan és módszeresen el, amikor mindig, mindig azt hisszük, hogy éltet.

És aztán arra gondoltam, csak hogy megmagyarázzam magamnak valahogy, hogy nem lehetett élni így. Nem lehet élni egy soha egészen be nem teljesülhető szerelemben. Nem lehet élni egy szerelemben, ami nem csupán ábrándozás, hanem vágy, mindig csak vágy, ami nem csitul, mert nem váltható életté.

Azon gondolkodtam még, hogy vállalta volna-e, ha előre tudja, hogy ez a vége.

Hogy megérte-e.

Érték-e az élet , csak azért, mert van, érték-e az élet abban az értelemben, hogy telik, hogy évekké, évtizedek láncává nyúlik el, vagy csak az érték, amit szenvedéllyel, vagy legalábbis odaadással, odafordulással töltünk el belőle.

Nem tudom.

De nagyon hiányzik, és hogy más kapcsolja fel a villanyt benn az ő a házában, az hihetetlen, az elfogadhatatlan, nagyon hiányzol, mintha egy ízzel kevesebb lenne a számban, nem tudom, aki meghal hová lesz, hol van, de olyan jó lenne, ha tudnád, hogy még emlékszem az ízre,  emlékszem a kerítésen átkönyöklő beszélgetésekre, a reményre és a megindultságra, amit adott, okozott, emlékszem, ahogy a lépcsőmön ülve egyre halkultál, emlékszem, hogy ítélkeztem feletted, hogy messzebb légy, hogy nekem könnyebb legyen, és jó lenne, ha, nem tudom, mi lenne jó, mit szeretnél, mit szerettél volna, de jó lenne, ha tudnád, hogy geci szar ez így, nekem, és tudd, ez a te házad lesz, a te fenyőd, a te diófád és a te kerítésed, amíg én még így emlékszem, és tudd, hogy még szeretlek.

[udv-wilson]

Nagyon jó estét

és boldog, szép karácsonyt kívánok kedves mindnyájuknak!

Régen találkoztunk. Nehéz volt ugyan ez az év, tele veszteséggel, csüggedéssel és gyötrelemmel, megrázkódtatással, de eddig kibírtuk egy-egy kis cseppekben-adagokban mért örömmel, boldogsággal vagy éppenséggel megelégedéssel. Akadt némi jó is, és hát rossz is bőven: -- tisztára olyan volt ez az év, mint maga az élet. * Örülök maguknak, és csodálom magukat, az itt olykor általam olvasott történeteiket, állhatatosságukat, a mindennapi erőfeszítéseiket, amiket tesznek a boldogulásukért, az életben való előrejutásukért: magukért és másokért. ** Van egy barátom, aki lelkendezve elujságolta nekem, hogy a meseterséges intelligencia olyan fejlett, hogy már beszélgetni is lehet vele, és teszi is ezt, mert nem tud kihez szólni sokszor. Ez engem elkeserít. borszasztó elidegenítő ez a világ, amit sokszor megtapasztalunk, hiába, no, régen minden jobb volt. Nem kellett egy géppel beszélgetni, hogy elűzze az ember a magányát. *** Mint említettem, csodálom magukat, mert sokszor maguk mások támaszai, ha tetszik, szavakkal-tettekkel gyógyítók, emberiek. Volt régen egy édes-bús operett dal, amit Csákányi László énekelt egy öreg orvosról, aki jön-megy a betegekhez, naphosszat gyógyít, miközben panaszkodnak neki a páciesek, de ő fáradhatatlanul keresi a gyógyírt a betegségekre, de tőle senki nem kérdezi meg, hogy "doktor úr, a maga szíve sose fáj?" Szóal ezért most én kérdezem meg maguktól: Hogy vannak?

[katacha]

Az első 3 évben is csomagoltam minden nap tízórait (az alma fix, ezen kívül gyümölcsöt és egészséges nasit, néha gumicukrot), de egyre éhesebben jött haza iskolából, a benti reggelire és uzsonnára elég sokat panaszkodott és leírás alapján én sem ennék heti ötször kenyeret, amire szimbolikusan kennek valami beazonosíthatatlan krémet.

Babalány is lejött a tápszerről, minden reggel hatkor már az etetőszékbe csimpaszkodva könyörög a reggeliért. Ha ő kap finom reggelit, akkor Bandi se maradhat ki, ezért elkezdtem rendes lunchboxot összerakni neki, remélem, gimi végéig megmarad a lelkesedés:

🥚 főtt tojás

🥞 hajdinás amerikai palacsinta

🌭 virsli

🥣 nektarinos zabkása

🥪 melegszendvics (itt éppen marhanyelvvel)

🫐 granola

🌮 quesadilla

🧇 zabos gofri

🍅 pizzás csiga leveles tésztából

🥛 tejbegríz

🍞 bundáskenyér

🥐 fahéjas kardamomos tekercs (éjszakai hosszú kelesztés hűtőben, reggel kevesebb munka volt)

🥓 tojásos quesadillás tekercs muffinformában s��tve

[lassu-a-netem]

Kedves ismerősök, ismeretlenek!

Eljött az idő, amikor megtöröm a jeget, és segítséget kell kérjek.

2020 áprilisában derült ki, hogy daganatos vagyok.

Rosszindulatú, műthetetlen májrákkal kezdődött.

Mára már 18 daganatom van, amiből az agyamban levő agresszív.

Idén a sok bajt tetézve, még az élet is rátett egy nagy lapáttal.

Januárban 1,5 milliós mínusszal kezdtem, mivel volt egy elmaradt orvosi kezelés kiegyenlítése, amiről semmilyen figyelmeztetést/felszólítást nem kaptam, és a klinikáról, ahol kezelnek is behajtásra került egy nagyobb összeg.

Majd szép sorban, behalt a telefonom, a hűtő, mosógép, és megannyi hátráltató tényező akadályozott.

Közel 5 hónapja már dolgozni is képtelen vagyok sajnos.

Pedig akik ismernek, tudják, 7 napból 7-et dolgoztam, és mellette segítettem akin tudtam,legyen az ember, vagy állat.

Most azonban én is segítségre szorulok.

A klinikán az adósságom közelít a 3 millióhoz.

Albérlet, lakbér, gyógyszerek, élelmiszer, egyéb apróságok, tisztálkodási szerek amiket minden hónapban rendezni/venni kell.

Ezt, most munkaképtelenséggel, elég nehéz összehozni, és ehhez kérném a ti segítségeteket.

Mivel a családom már minden vagyonát bele ölte a gyógyulásomba, kezeléseimbe, és rengeteg barát, ismerős is segített, őket nem tudnám, és őszintén, nem is akarnám ezzel tovább terhelni.

Sok kicsi sokra megy!

Ezt a gyűjtést január végéig szándékozom megtartani, abban a reményben, hogy enyhíti a 2 téli hónap kiadásait, és az agyi daganat beavatkozását fedezni fogja.

Minden vasárnap a kommentbe írom a befolyt összeget, és hogy mire szánom, vagy épp mit fizettem be ebből.

Plusz, van egy, egyetlen egy vágyam, amit remélem általatok meg fogok tudni oldani.

A vágyam, hogy a kis felvigyázómat el tudjam vinni az állatorvoshoz.

Idős, és sok baja van már.

Ő a mindenem!

Hálásan köszönöm a figyelmedet!

Erste bank:

Számlatulajdonos: Farkas Rita

Számlaszám : 11600006-00000000-99634951

IBAN: HU26 1160 0006 0000 0000 9963 4951

Revolut:

Számlatulajdonos : Farkas Rita (@farkasl6um)

IBAN: LT84 3250 0533 5468 4142

BIC-/SWIFT-kód: REVOLT21

[ajtostolahazba]

Tegnap voltam otthon. Apa nincs jól. Nagyon nincs jól.

"Azon gondolkodtam, hogy élni könnyebb, vagy meghalni. Meghalni sokkal nehezebb."-mondta. Sokat sírtam, sírok, mert nem lesz szép ez a karácsony, már egy karácsony se lesz ugyanolyan, de ő egyre inkább készen áll. Elmondtam neki, hogy mi megleszünk, hogy vigyázunk anyára, hogy nem akarhattam volna jobb apukát, hogy nagyon szeretem. És ha eljön az idő, ne féljen, én elengedem. "Anyad hogy birja?-jól, apa... és tényleg, anyu egy hős. Megcsináltattam a tetoválást, amit ő kért, egy széttárt szárnyú sast, az ő szavaival, hogy Örökké együtt repülünk!, megsimogatta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Elmondta, hogy csendes temetés legyen, nem kell felhajtás, szürke kolumbárium, és én megnyugtattam, hogy már régen megbeszéltük ezt és minden úgy lesz, ahogy szeretné. Minden pillanatot bevéstem, minden pillanatban jelen voltam...amikor kiültettem a fotelba, hogy megcsináljam az ágyat, és a hóna alá nyúlva felállítottam, csak öleltük egymást némán, percekig... mi így búcsúztunk el. Egy év óta először nem csináltam képet. Ez a test, ez a törékeny, gyenge ember már nem ő.

Félek, hogy elfelejtem a hangját, a nevetését, félek attól az élettől, amiben ő már nincs benne...

Már Contramalt kap. Így nem fáj semmi. Aludt, bementem hozzá elköszönni. Mosolyogva ebredt, ahogy megsimogattam. Mikor elköszöntem, (jajj de nehezen engedtem e a kezét!) Szeretlek- súgta- és nincs bőgés!...

Hát apa, ezt az ígéretet nem tudom betartani. Ezek az utolsó napok, hetek. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Időért könyörögtem mindig, de az már önzés lenne. Már csak egyet szeretnék, hogy ne fájjon neki az a repülés. Még történhet csoda, de ő már becsomagolta az emlékeit. Én meg nem, de ez az ő útja. Majd én is megleszek valahogy...

[newlifeprojects]

ma szerintem egy hónapra elegendő karmapontot gyűjtöttem be, ugyanis a 84-esen duka és kissomlyó között összeszedtem ezt:

sümeg felé mentem, szerencsétlen fel-alá krosszozott a százzal zúgó kamionok között jobbról-balra, előttem is, akkor egy ideig lépésben mentem mögötte, majd félreálltam, mögém került és én továbbjöttem. de nem hagyott nyugodni, hogy így nem lesz tíz perce sem hátra az életből, úgyhogy a körforgalomnál visszafordultam, hogy ha itt lesz még, akkor összeszedem. ott volt, ugyanúgy sasszézott az autók előtt, úgyhogy vészvillogóval félreálltam, ő pedig odajött, és lerogyott az árokparton a kocsi mellett. nyakörv nem volt rajta, és totál kész volt, adtam neki tíz percet, közben Senki Sem Állt Meg, pedig látták messziről a vészvillogót meg engem is, ahogy guggolok a kocsi mellett, és így aztán nehezen ugyan, de bepakoltam a haaaatalmas kocsimba, ahol hátul utazott a box fülöppel, a biciklim a lehajtott hátsó ülésen, meg egyheti mindenféle cuccom a plafonig. hasa aljáig iszapos-sáros volt természetesen, szerencse, hogy a héten terveztem a kocsitakarítást... első utam dukába volt, hátha valaki felismeri, de se a bolt, de a tabak, se a kocsma, se a bogármasteri hivatal nem volt nyitva. oké, van a közelben egy terményszárító üzem, hátha onnan jött, de ott is zárva volt a kapu és sehol senki. az üzem mellett kerekezett egy fickó, megkérdeztem, hogy nem ismerős-e neki az állat, duka és ksomlyó között kapartam le az útról, de mondta, hogy arrafele ő nem jár (ez még érdekes lesz). na itt vettem egy nagy levegőt és elkezdtem gondolkodni, mert a gugli nem adott ki a környéken állatorvost, hogy kit lehetne megkérdezni, és eszembe jutott a sanyi, aki cellben vitte a menhelyet, de pár éve devecserbe költöztek, mert a celli pm nem kötött velük szerződést. fel is hívtam, de mondta, hogy ő veszprém megyében van, ez meg vas megye (határon...), de aztán elindult benne valami és mondta, hogy várjak, szól a somlyói polgármesternek, azoknak van egy kennelkük a pmhivatal udvarán az ilyen esetekre, oda akkor berakhatom. vissza is hívott, hogy menjek, jönni fog egy fickó is, de ha nem érne oda, tegyem csak le a kutyát nyugodtan. megtaláltam a hivatalt, pont akkor ért oda a fickó is, elmeséltem neki a sztorit és mondra, hogy szerinte tudja kié a kutya, dukaiak, szokott nekik tejet vinni, nagy gazdaságuk van, és nem először jöttek ki a kutyák... van mégegy kuvasz, meg egy németjuhász is :( fel is hívta őket, de egyik se vette fel a telefont természetesen, felhívta az anyjukat, de az a falu másik végèn lakik, nem tudta megnézni, hogy hiányzik-e a kutya, de mondta, hogy a kölykök gércén vannak és nem otthon, azért is szökhetett ki az állat. kisbarátom nem akart kiszállni a kocsiból, de nem is ellenkezett, és szépen bekísértem a kennelbe. a fickó azt mondta, hogy nem barátságos, vigyázzak vele, de bazmeg ez a kutya konkrétan a vállamon pihentette a fejét, és azt is hagyta, hogy a füle tövénél begubancolódott bogáncsot tépkedjem ki a szőréből, meg hogy megnézzem a fogait (hogy lássam mennyire kopott és fogköves)

egyből barátok lettünk <3

remélem jobban vigyáznak majd rá, mert egy csodaértelmes szemű jámbor jószág, mind a negyven kilójával legszívesebben hazahoztam volna... a másfél órás keringőzés alatt végig simiztem, cserébe végig nyálazott és egy rossz szava sem volt 😍

kissomlyóról kifele szembejött a bicajos fazon, aki azt mondta, hogy nem jár errefele :D, megkerdezte, hogy mi lett a kutyaval, mondtam neki, hogy valószínű meglesz, hogy honnan szökött, és egyelőre biztonságban lepakoltam a hivatalnál. örült, mondta hogy milyen rendes vagyok =)

így sikerült kettő helyett négy óra alatt leérnem balatonra. még jó, hogy nem indultam el tegnap este, pedig az volt az eredeti terv...

[wannabebiker1]

Ahogy idősödök, egyre jobban rohan az idő. Hopp, már megint eltelt egy hét, hopp már február van, 2015 még olyan közelinek tűnik, de már 2025 van. Összefolynak a napok, dolgozni kell, pénzt kell keresni, olyan emberekkel kell jópofázni, akikkel szívem szerint inkább nem jópofáznék, olyan dolgokat kell csinálni, amiket a szívem szerint inkább nem csinálnék.

Az élet elrohan, a gyerekek felnőttek, a testem kezd elhasználódni, fájdalmak a semmiből, egyelőre ártalmatlan elváltozások egyik napról a másikra. Bár a gondolataim semmit sem változnak, belül én az vagyok aki voltam, a test szépen lassan öregszik.

A napokban anyám kórházban volt, vészes vérszegénység miatt, így volt alkalmam látni több, az élete végefelé járó embert. Nem volt szép látvány és nem volt jó szagú. Egy néni, oxigénmaszkkal az arcán az anyám melleti ágyon, szerintem már épp a révésszel alkudozott, ki is jöttem a kórteremből, mert inkább kihagytam a mozit aminek az utolsó sóhaj a címe. Anyámat vajon mennyire viselhette ez meg, ő mellette feküdt napokig. A néni vajon hogy élte ezt meg, az utolsó napokat, perceket..

Anyám nagyon fél a haláltól, én inkább az odáig vezető úttól. Azt gondolhatná az ember, milyen jó, hogy ismeretlen ez az út, pedig nem az, nincs túl sok opció az árnyékvilág elhagyására, csak ugye az ember nem feltétlenül gondolkodik ezen, amíg nem muszáj.

Én például elég sokat ülök autóban, esélyes pl egy autóbaleset, mondjuk a szembejövő román kamionos éppen rágyújt és leesik a cigije. Ha mondjuk az ilyen hirtelen és váratlan dolgok elkerülnek, akkor az életmódomat tekintve akár valamilyen szívprobléma is jöhet, mondjuk 10 éven belül. Ha azt is megúszom, akkor is maximum olyan 20-25 évvel gazdálkodhatok még, amiből még legalább 14 évet dolgoznom kell valahogy, a maradék 5-7 év meg biztosan nem lesz fáklyásmenet.

Szép kilátások, de ez van. Jó lenne ezt a pár évet egy jobb világban megélni. Egy olyan jobb világban, ahol több milliárd ember sorsát nem befolyásolják önjelölt messiások, hataloméhes gonoszok. Az eszemmel tudom, hogy erre kevés az esély, főleg egyik napról a másikra kevés. Az emberi léthez hozzátartozik ez, az emberek messiásokat akarnak, mindig kell egy uralkodó, egy fáraó, vagy egy király, nagy birodalmak, amik rendszerint össze is omlanak, még egy birodalom sem élte túl önmaga nagyságát, most sem fogja egy sem. Az embereknek mindig kell valaki vagy valami akinek vagy aminek elhihetik, hogy nincs szenvedés csak kánaán van meg repülőrajt. Pedig szenvedés van, mese nincs. A keresztény hitvilágban nem is kell messzire menni a példáért.

Mit tehetek én? Nincs túl sok lehetőség, ami van, azt jól meg kell becsülni. A péntek esték, a szombat reggelek, a hosszú hétvégék, a napsütéses harmatos reggelek, a szeretteim ölelése, amikor önzetlenül segítek. Szabad szemmel láthatatlan, mások számára érdektelen apró örömök.

És egyvalamire még rájöttem. Szenvedés nélkül szart sem ér az egész. A péntek este érzés is unalmassá válik a karácsonyi szünet végefelé. A péntek este a hétfő-péntek viszonylatában ér valamit. A legkirályabb étel is unalmas lesz 5 nap után, kell egy teszkós parizer az újrakezdéshez, az egész napos kirándulásból is jó hazaérni.

Ez is az emberi természet része, a megszokás és annak elkerülése. A körforgás.

[kiskezitcsokolom]

Túra közben (30as túlsúlyos nő egyedül, kb. 30 kiló hátizsák a három napi mindennel, lejtőnek föl ziha egy egyirányú keskenységű ösvényen) és egyszer csak jön szembe vagy 45 terepszínű férfi meg 5 szintén terepszínű nő libasorban, géppuskával, hogy akkor ők most gyakorlatoznak vagy miagecim. El akartam tűnni, soha nem is akartam ott lenni, azonnal lőttek a kellemes, meditatív túrának, nagyon remélem, hogy legközelebb nem találkozom velük, mert kurvaszar élmény volt.

Perceken keresztül vonultak, mert persze voltak leszakadtak. Szürreális és rémisztő volt, különösen, hogy utána a buszmegállóban hallgathattam az ábrándos szemű helyi faszt, hogy milyen jó is lenne, ha ő is katona lenne és lenne géppuskája neki is, és nem mertem mondani, hogy de kit akarsz te megölni, Józsi, és miért nem érted, hogy mások miért félnek a géppuskás emberektől. Ennyire nem tudja valaki elképzelni, hogy ő sem csak a ravaszos oldalon lehet? Rettenetes. Rettenetes.

Aztán csodálkozunk a belpolitikai helyzeten.

annyira fura katonákat látni csak így, a világban. ezek ráadásul velem egyidősek, miért csatlakoztatok a honvédséghez... magyarország nem fontos ennyire

[ultramegatroutman]

-Jónapot! Lennének ilyen tükrök. Angliából. Meg szeretnénk nézetni.

-Jónapot! Nézéssel sajnos nem foglalkozunk, kizárólag vétellel és eladással. Aviszont...

-De...de...

-Aviszonthallásra.

A szakmához tartozik, de épp tele van a tököm az ilyen neppersunyiskodással, meg a táncikálással hogy mondjakárat, de ő tudjahogyeznemolcsómertmegnézte. Akkor mondjál árat b+. De nem mond, mert hátha majd én többet mondok. Úgyhogy ezeket mostanában nagyon gyorsan rövidre zárom.

[kiforditom-szetszedem]

Ma nagyon büszke apa voltam

A lányom egy éve nyújt, tornázik, képezi magát, nyáron ebbe már gyakorlatok is belekerültek, ősszel megdolgozott azért, hogy meghívják a helyi tornaklubba, órák után, heti 3x. Így, szervezett körülmények között két és fél hónapja csinálja, amiből négy hetet beteg volt.

Ma elmentünk az első tornaversenyére, izgult, mondtam neki, hogy élvezze ki ezt az izgulást, mert verseny után nem lesz már ott. Mosolygott, érti a hülye humoromat.

Egy busznyi gyerekkel mentünk Ózdról Miskolcra, aranyat csak Ózdra hoztak haza.

De nem ez a lényeg. Öt éve a gerenda volt a rémálma, tériszony, elkalandozás, nemtörődömség, akkor abba is hagytuk az egész gimnasztikát. De most! Felszáll a gerendára, semmi szögletesség, egyik mozdulat folyik át a másikba, eltűnik előtte minden egyéb dolog, ott van a jelenben, lépked, tartja az egyensúlyát, ugrik, még sosem láttam így.

Megtalálta a középpontját.

Más igénye nem is volt. Ki akarta próbálni önmagát. Az, hogy ő is hozzáadott a csapat pontszámához annyit, hogy korosztályukban ezzel a legjobbak legyenek, az csak a hab a tortán.

Én meg, aki egy óra állástól roncs vagyok, mert esik össze a hátam, álltam egész nap s néztem, s semmi bajom.

Erre a napra mindkettőnknek szüksége volt.

[stickalittle]

Szóval kész lettem a programmal, ma adtam át.

Az egész azzal kezdődött, hogy amikor még fejlesztő voltam egy cégnél, eladtunk egy "készlet" programot. Még DOS alatt futott, Clipperben íródott. És a mai napig használták egy építőipari cégnél DOS emulátorban. Ezer éve kiléptem a cégtől, de évről évre maszekban engem hívtak, hogy csináljak nekik évzárást a programból, és nyissam meg nekik a következő évet. Ilyenkor kicsit kellett toszogatni dBase-ben az adatbázisokat, tisztítani belőlük, ilyesmi. Aztán szólt a főkönyvelő, hogy ő most őszintén megmondja, kellene nekik ez a program Windows alá is, és bevallja, hogy pont ilyet hiába keresett a neten, nem talált. Ugyanis ez nem egy egyszerű raktárnyilvántartás, hanem főkönyvi szemléletű készletnyilvántartás, amiben anyagokat, egyéb anyagokat (munkaruhákat, szerszámokat, stb.) lehet nyilvántartani, és a raktári mozgást könyveli főkönyvi tartozik-követel számlapárokra, meg a dolgozón, munkahelyen, munkaszámon nyilvántartja, hogy egy-egy munkahelyen mennyi homokot, téglát, faszom tudja mit építettek be, meg a melóson mennyi harapófogó van, stb. Na, elég az hozzá, hogy ilyet nem talált a főkönyvelő, és megbízott, hogy ugyan már, írjam már meg nekik Windows alá ezt a programot. Mondtam neki egy félszemmel látható összeget, és azt mondta rá, hogy oké. (Ha tudtam volna, hogy mennyit fogok vele szopni, két szemmel látható összeget mondtam volna, na, de már mindegy.) Kész lett.

Mivel az eredeti program Clipperben íródott, ami DBF állományokat kezelt, gondoltam, hogy nem teszem én ezt át adatbáziskezelőbe, használjuk tovább az állományokat, leprogramozom én ezt így, hát mi a szar ez nekem? Na, fogtam a C++-t, és komplettem leprogramoztam a dBase adatbáziskezelő minden funkcióját egy osztályba. Rekord felvétele, módosítása, törlése, Pack, Zap, lock, unlock, indexállomány kezelés, szóval programoztam egy komplett adatbáziskezelőt.

Szoptam vele rendesen, de gyors lett, az biztos, mint a picsa. Egy alsókategóriás gépen ötezer rekordból álló index újraépítésnél rányomok a gombra, hogy kezdje, és abban a pillanatban pittyen, hogy kész. Gyakorlatilag egy másodperc alatt, amire a Clipperben vártam fél percet. Aztán programoztam hozzá saját EDIT-ablakkezelő osztályt, ami paramétertől függően kezeli, hogy milyen adat adható meg benne, dátum, idő, betű, szám (x tizedessel) és milyen hosszban fogadjon el karaktereket.

Aztán programoztam hozzá egy állománykezelő osztályt, így nem kell minden törzsállománynak megírni a saját ablakkezelőjét, hanem ez a felparaméterezés után mindent megcsinál az állománnyal kapcsolatban, bekéri az adatokat, módosítja, törli, bármelyik mező szerint rendezi, keres az állományban, nyomtat belőle, és az állományok együttműködve más állományokkal (ha nyitva van az ablakuk), adatokat adhatnak át egymásnak.

Aztán programoztam egy saját nyomtatás osztályt, ami mindent elvégez, ami nyomtatás, nyomtatandó kezdő-végző lap megadása, intervallumok közötti nyomtatás, kiválaszthatod, hogy nyomtatóra, képernyőre, fájlba nyomtasson, az állomány melyik mezői kerüljenek nyomtatásra, legyen-e összegsor, stb, szóval tud mindent, ami állománynyomtatás.

De baszki, ezt így megírni munka mellett, hogy csak néha hétvégén meg meló után tudtam csinálni egy évembe telt. Sok volt. Szopás volt. Kész lett. És mivel C-C++ az egész, a komplett adatbáziskezelővel együtt egy EXE-be fordítva 296 KB. Na, egy kibaszott évem ráment. És gyakorlatilag ez most azt jelenti, hogy az osztályok megvannak, és minden paraméterezhető, most már bármilyen nyilvántartó programot meg tudnék írni kb. egy hét alatt, ha kell. Most pukkantok egy pezsgőt. Nem nyomaszt ez többé, tudok mást csinálni helyette. Baszki, hát ez kibaszott jó!

[viking84chef]

A Falusi katona első levele a bevonulás után

Besírtam rajta😂😂😂😂

Kedves anya és apa!

Jól vagyok, remélem, ti is.

Mondjátok el Zsolt bátyámnak, meg Elemér bátyámnak, hogy a Magyar Határőrség mérföldekkel jobb, mint az öreg Márton bácsinak dolgozni. Mondjátok meg nekik, hogy csatlakozzanak, amilyen gyorsan csak tudnak, mielőtt minden hely betelik.

Kicsit ideges voltam eleinte, mert ágyban kellett maradni egészen reggel 6-ig, de már túl vagyok rajta és tetszik, hogy tovább alhatok, mint szoktam.

Mondjátok meg Zsoltnak és Elemérnek, hogy amit reggeli előtt tenni kell, az nem több, mint rendbe rakni az ágyat, meg kifényesíteni pár dolgot. Nem kell moslékot adni a disznóknak, takarmányt behordani, darát keverni, fát hasogatni, tüzet rakni. Gyakorlatilag semmit se kell csinálni.

Borotválkozni azt kell, de az se túl rossz, mert van melegvíz.

A reggeli bőviben van olyanoknak, mint gyümölcslé, gabonapehely, tojás, szalonna, stb., de elég gyenge a normális kaját tekintve, mint pl. krumpli, sonka, sültoldalas, rántott hús, sült padlizsán, sütemény. De mondjátok meg Zsoltnak és Elemérnek, hogy le lehet ülni két városi fiú közé, mivel azok csak kávén élnek. Az ő kajájukkal, meg a sajátunkkal aztán már ki lehet bírni délig, mert akkor újra enni adnak.

Nem csoda, hogy ezek a városi fiúk nem sokat bírnak gyalogolni. Naponta kimegyünk "erőltetett menetre", ami az őrmesterünk szerint hosszú gyaloglás, hogy megkeményítsen bennünket. Ha úgy gondolja, ám legyen, nem az én dolgom, hogy mást mondjak, de ezek az "erőltetett menetek" kb. olyan hosszúak, mint a postaládánk a tanyánktól. Aztán persze a városi fiúknak feltöri a bakancs a lábát, és mind teherautón megyünk vissza a laktanyába.

A vidék szép errefelé, de félelmetesen lapos. Az őrmester egyébként olyan, mint a tanár az iskolában, állandóan kötözködik. A százados olyan, mint az iskolaigazgató. Az őrnagyok és ezredesek csak mászkálnak erre-arra és ráncolják a homlokukat. Egyáltalán nem zavarnak senkit.

A következőtől biztosan halálra röhögi magát Zsolt és Elemér bátyám:

Elkezdtem kapni a kitüntetéseket a lövészeteken, fogalmam sincs, hogy miért. A célpont közepe majdnem akkora mint egy mókus feje, és nem mozog. Ráadásul vissza sem lő, mint nálunk a Fodor fiúk. Csak kényelmesen feküdni kell, és eltalálni a fekete kört. Még csak nem is nekünk kell betölteni a töltényeket: kapjuk dobozszám.

Aztán itt van ez közelharc gyakorlatnak nevezett dolog. Birkózni kell a városi fiúkkal. Nagyon vigyáznom kell velük, mert igen könnyen törnek. Ez egyáltalán nem olyan, mint amikor otthon az öreg bikával birkózunk. Úgy néz ki, hogy én vagyok a legjobb, kivéve Pál Csabit, aki Eger-ből jött. Őt csak egyszer vertem meg. Ugyanakkor vonult be mint én, de én csak 64 kiló és 152 cm magas vagyok, ő meg 136 kiló és 190 cm.

Bárhogy is, mondjátok el Zsoltnak és Elemérnek, hogy siessenek és jöjjenek, mielőtt más fickók megneszelik ezt a jó helyet!

Szerető lányotok, Klára.😂😂😂😂

[ajtostolahazba]

Rákthread, apáról.

Pénteken volt 2 hete, hogy megkapta az új kemót, ami már a 3. verzió, de végre CT után ült össze az onkoteam. Pénteken kapta. Szombaton semmi, vasárnap semmi, hétfőre totális lerobbanás, semmi étvágy,nem érzett ízeket, napi 20 órát feküdt, aludt. Gyenge volt, elesett, de a legfőbb, hogy olyan mértékű depresszió lett úrrá rajta, hogy teljesen kiborultam. Ez után kerestem pszichológust, kedves, szimpi, kérdez, figyel...azt hiszem fogunk tudni együtt dolgozni. A lényeg, hogy eltelt 2 hét, elfogyott a pontosan kiszámított post kemó gyógyszer, és apa jól van! Visszatért az étvágya, mocorog( vagyis tesz-vesz), alig fekszik, nem fullad annyit, jól alszik, az életkedve is jó, pozitív a hozzáállása...szóval talán alakulgat Pénteken este küldött fotókat (megtanulta ezt is, hogy a mobil milyen hasznos). Mielőtt átküldte nem szólt, hogy mit küld, sokként ért, hogy 1 délután alatt kihullott az összes haja. Ő azt mondta: végre, sokkal hamarabb várta. Közölte, hogy innentől mindenki bekaphatja, ő nem titkol semmit, badass lesz, kendőt köt. És élvezi! Rengeteg munkám van a szakemberrel, én ezt a hullámvasutat nem kezelem jól, hogy egyik nap halálra váltan, fuldokolva beszél, most meg happy optimista. A -33kg nagyon meglátszik, de most megint a hullám tetején vagyunk. 3-áig most pihentetés, regenerációs időszak, jókat eszik, molyolgat a műhelyben. Múlt héten vittem nekik egy okos tv-t, ráfüggtek a Netflixre, darálják a sorozatokat, kinyilt nekik a világ! Oyan büszke vagyok, hogy az okostelefon után megint van vmi, ami kihívás szellemileg, és gond nélkül megugorják. Az apukámnak ma van a névnapja. Most el tudom hinni, hogy még van rengeteg időnk! 😊 itt egy kép róla, hogy mindenki, aki azt hiszi az élete szar, merítsen erőt ebből a 78 éves vagány pasiból, hogy ezredjére is feláll, mert élni akar!

Szeretlek apa, boldog névnapot!❤️