#értelmetlenség

[greenteaforbreakfast]

2024-es lista

Folytatva a hagyományokat, megint elfelejtettem tegnap posztolni, pedig a szöveg már meg volt írva. Nem voltam igazán formában, de az látszik is. Mindegy, read more után minimál vélemény.

Robert Galbraith: The Running Grave - 4 és fél nap alatt olvastam el az 1200 oldalt, szóval nem volt baja. Mármint a könyvnek, nem az írónak, még mielőtt.

V. E. Schwab: The Fragile Threads of Power - Tök jó, hogy ez idén jelent meg, mert pont tavaly olvastam el végre a trilógiát, amihez kapcsolódik. Nagyon jó kis folytatás volt, találkoztunk régi szereplőkkel is, de nem éreztem erőltetettnek, jó volt velük újra együtt. Hozta az első könyvek szintjét.

Erlend Loe: Doppler - Minden évben olvasok Loe-t, a Dopplert most olvastam talán ötödjére.

Harper Lee: To Kill a Mockingbird - Régen el akarom olvasni, hiszen klasszikus, amiről ódákat szokás zengeni. Megérdemli. Nagyon intelligens könyv.

Margaret Atwood: The Edible Woman - Ez tőle az első könyvem. Olvasás közben is tetszett, de a végén visszagondolva az egészre még jobban. Durva, hogy mindezt a hatvanas években írta.

Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five - Tizensok éve olvastam utoljára Vonneguttól, olyat akartam, amit még nem. Az értékelések meg az ajánlók szeretik a megrázó, gusztustalan, megdöbbentő jelzőkkel illetni ezt a könyvet, de nekem annyira nem volt úgy kirívóan egyik sem, hogy a végén utánajártam, hogy nem-e valami cenzúrázott változatot sikerült-e olvasnom. (Nem.)

Émile Ajar: Előttem az élet - Újraolvasás. Szép és jó még mindig.

Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go - Erről meg már annyi jót hallottam, hogy mondom akkor bepótolom gyorsan. Annyira azért nem mennék messzire, hogy azt mondjam, fölösleges időpocsékolás volt, de hogy semmit nem tett hozzá az életemhez ez a könyv, az is biztos. Nem jött meg a kedvem ehhez az íróhoz.

Haruki Murakami: The Wind-Up Bird Chronicle - Elkezdtem angolul, bár Murakamit legtöbbször magyarul olvastam eddig. Annyira out of place volt az egésznek a hangulata, és annyi félrefordítás-szerű értelmetlenség volt benne, hogy muszáj volt utána járnom (redditen kurvajó beszélgetéseket találtam róla), meg magyarul is elkezdenem, hogy kiderüljön, mi folyik itt. Kiderült: borzalmasan szar az angol fordítása :D

Murakami Haruki: A Kurblimadár krónikája - Magyarul jobb volt :) Nem a legjobb könyve, de könnyen lecsúszott.

Ross Welford: The 1000 Year Old Boy - Ez nagyon aranyos sztori volt. Okos, érzelmekkel teli gyerekkönyv, szerethető karakterekkel. 10-12 éveseknek ajánlják, de szerintem a nagyobbaknak is élvezetes.

Franz Kafka: Metamorphosis - Egyike a rengeteg kötelezőnek, amit még sosem olvastam. Részleteket belőle talán, de azokra sem emlékeztem. Ez is a gusztustalan, gyomorforgató, borzalmas jelzőket szokta kapni, de én már soha többet nem hiszek másoknak. Mondjuk én bírom a bogarakat. Egyébként tetszett nagyon, biztosan el fogom még olvasni párszor.

Jane Austen: Pride and Prejudice - Na ha már olyan jól mentek idén a klasszikusok, próbáljunk rá erre - gondoltam én, balga módon. Kb 120 oldal után feladtam. Fuh te. Ennyi üres, semmitmondó, idegesítő beszélgetést én még sosem láttam egy helyen. Értem én, hogy a maga idejében ez volt A Könyv, és még a lövészárkokban is ezt olvasták, de hát a Fifty Shades of Grey is mekkorát ment már... :)

Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns - A Kite Runner jobban tetszett, ez sokkal kevésbé tűnt valósnak nekem, ami rontott az élvezeti értékén.

Louis Sachar: Holes - Ez magyarul a Stanley, a szerencse fia címet viseli, és az egyik legjobb ifjúsági regény evör. Nem először olvastam.

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale + The Testaments - Megmondom őszintén, én már ezt a két könyvet így 4 hónap távlatából sem tudom ketté választani, egyáltalán nem emlékszem, melyikben mi történt. Az Ehető Nő után, mivel ez kapta mindig a hype-ot, jobbat vártam, de ez legyen az én bajom.

Carlos Ruiz Zafón: The Labyrinth of the Spirits - Azt kicsit megbántam, hogy nem a másik három után olvastam tavaly, így majdnem egy év kihagyás után már fogalmam nem volt, hogy a régi szereplők közül ki kicsoda. De így is nagyon élvezetes volt, pörgött a sztori, és a lezárás sem volt borzalmas. (Az utolsó fejezetet leszámítva, arra nem tudom, mi szükség volt.)

Mark Haddon: The Curious Incident of the Dog in the Night-time - Nagyon ritkán mondom könyvekre, hogy ezt mindenkinek el kéne olvasnia. Na ezt mindenkinek el kéne olvasnia.

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha - Már a Hosseinivel is az volt szerintem a bajom, hogy nagyon érezhetően a női közönségnek írták férfiak, ebből meg egyenesen üvöltött. De legalább nem az a fajta, aki teljesen hülyének néz :) Nem volt benne fölösleges, csöpögős romantika (plusz pont), viszont olyan túlzottan hihetőre sem sikerült (mínusz pont, ha már memoárként tálaljuk). Rossz mondjuk nem volt, de azért sokat nem veszít az ember, ha sose kerül a kezébe. 1001 könyves listák ide vagy oda.

Andy Weir: Project Hail Mary - Ezt az embert én nem tartom kifejezetten jó írónak, igazából nem tudom, mit vártam ettől a könyvtől, vagy hogy miért vettem a kezembe. A kis alien haver cuki volt benne, amúgy azért nem az év sci-fije, pedig szokás dicsérni.

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - Nagyon finn, nagyon sarkvidéki (fun fact: pont azon a szélességi körön játszódik, ahol élek), nagyon vicces kis abszurdum. Kicsit olyan, mint egy népmese, csak nem a legkisebb királyfiról, hanem egy bűnöző és egy alkoholista őrnagy kapcsolatáról szól a finn vadonban, ahol mindenféle váratlan és fura dolog történik velük. Fogok még a szerzőtől olvasni.

Octavia E. Butler: Xenogenesis trilogy - Így kell sci-fit írni. Apokalipszis, fura földönkívüli lények, hiteles emberi karakterek, jól felépített világ, értelmes, komoly, intelligens, váratlan sztori, de sosem wtf. Még csak pár órája tettem le, de már hiányoznak.

2023-as lista

[riariahistoria]

Why we fight

a Band of brothers az amerikai csapatok küzdelmét és életét mutatja be, valós szereplők valós történetei által és a 9. részben benne van a világ összes háborújának értelmetlensége, aztán a válasz a kiábrándult kérdésekre hogy mi mégis mit keresünk itt. a fräuleinokkal való hentergés, a családi ezüst hazapostázása, a fásultság, az idegösszeroppanás után találnak egy tábort amit nem értenek...

Auschwitz-ot 1945. január 27én nem az amerikaiak találták meg hanem a szovjetek. nem is az első volt, 1944 nyarától kezdték felfedezni ezeket. a világ egy jó darabig el sem hitte amíg a nyugati szövetségesek nem kezdték ugyanazokat a táborokat megtalálni és dokumentálni azokon a területeken ahol ők haladtak előre. felfogni ésszel pedig ma sem lehet.

egyébként 78 éve tudunk hivatalosan Auschwitz létezéséről. és 78 éve nincs hivatalt viselő magyar aki kiállt volna és elmondott volna egy bocs-ot a magyarok azon csoprtjának akiket lezsidóztak, kifosztottak és a halálba küldtek.

a magyarok.

magyarokat.

[csacskamacskamocska]

Nekem is megvan a magam véleménye

Beszélgettünk a minap és a társaságban volt egy növénybiológus professzor. Fel is világosított gyorsan, hogy miért értelmetlenség kollagénes vizet inni. Tulajdonképpen miért értelmetlen kollagént inni. Leegyszerűsítve: az emésztéskor alkotórészeire bomlik, amiből a szervezet nem kollagént fog előállítani, hanem bármit. Oké, de ha nem iszom meg, akkor nem viszem be azokat az alkotórészeket amikből esetleg kollagént gyárt a szervezetem. – mondtam. Bármiből gyárt amit egy normál táplálkozással beviszel. Vannak gyógyszerek, amik valóban a kollagéntermelést segítik, amiből a szervezet nem tud mást kezdeni, mint kollagént, de ezek nem azok amiket a CBA-ban vagy a drogériában árulnak. Humbug az egész, de legalább ártalmatlan átverődés. Nagyon nem rázott meg a dolog, volt egy ilyen gyanúm, valójában sokszor van olyan gyanúm, hogy átbaszódom, amikor a működés mechanizmusát nem értem vagy kétlem. Nade nem tudok én mindent, lehetek tájékozatlan vagy akár BUTA is, akinek nem áll össze a fejében valami, míg más dolgok meg szuperül összeállnak, bár, aki használja az agyát az ritkán ostoba. Menjünk kicsit ezen a butaság vonalon. Konkrétan fáj, amikor kedves ismerőseim nyereményjátékokat osztanak meg a facebookon. Szekunder szégyen vagy ilyesmi. Próbálok arra gondolni, hogy nem gecibuták, csak... sodródnak, nem erőltetik a gondolkodást, hiszékenyek. Azt hiszik, hogy korrektek velük, mert ők azok. Ám, amikor az exem új barátnője vagy a szerelmem exbarátnője az, aki mást sem oszt meg csak nyereményjátékokat, akkor nagyon röhögök. Vele nem kivételezek, ő gecibuta. Vagyis más megítélése nagyban függ a viszonytól.

A növénybiológus professzornak joga lenne lebutázni engem, amiért kollagént iszom, de nem teszi. Nem gondolja, hogy az ő sokiskolázott tudása és 50 év munkája evidencia, ezért nem várja el. Kedvesen elmagyarázza, ha érdekel, ha nem, akkor igyadcsak. Bele tudok szeretni egy ilyen gondolkodásmódba. Mindig is a gyengém volt az okos és megértő férfi.

Tegnap szembesültem vele, hogy van ez a tévképzetekből álló életforma. A képzettség nélküli, a valós tényeket nélkülöző hiedelemvilág, amiben évtizedeket tudunk eltölteni. Például a természetgyógyászattal kapcsolatos dolgok vagy az emberi természettel/viselkedéssel kapcsolatos dolgok, a pszichológia mocsara. Felesleges rettegni a virtuális világtól mert egy virtuális világ él mindenkiben és tűzzel vassal fogja védeni. De talán a természetgyógyászat halad az élen. Kiléptem egy csoportból, ahol egyszercsak úgy láttam magam előtt a feltett kérdést és a válaszokat, ahogy Neo érezhette magát amikor a saját szemével látta a mátrixot. A hiányaink sodornak bele ezekbe a sajátságos mátrixokba. Szeretjük a divatokat. A szellemieket is. Néha azt hisszük fejlődünk, pedig csak divatot váltunk. Ki az, aki szezononként átalakítja a lakását az ikea ajánlása szerint? Hát mi, az egész gondolkodásmódunkat képesek vagyunk.

Jó sok faszságot beszéltem az elmúlt években. Még akkor is, ha időnként érdekes utazás volt.

Nade számít-e ez, ha senkibe nem akartam beleállni pároslábbal, sőt, igyekeztem megvédeni embereket a sérüléstől, felismerhetetlenné tenni, távoltartani. Jogom van-e megteremteni a tumblin a saját agyam meddőhányóját?

Azt gondolom, hogy az önirónia egy járható út, egy elfogadható leckéztetés, a vélemény odamondásból még a legempatikusabb. Lenne, csak kevesen használják. Sajnos a nem elfogadás volnalon még van bennem elég sok indulat, még lesz róla poszt, amíg ki nem ürül, amíg minden része magyarázatra nem talál bennem vagy a visszajelzések, visszaigazolások által feloldódik.

Az egoizmus, hogy emberek miattad csinálnak valamit és nem maguk miatt, ez az egoizmus mosolyogtató. Röhögök magamon is sokszor.

[versinator]

Vetélte siratnák

Ölbeejtett kimondok orgonákba kimondhatatlanul Megsimogattakkalé? melleteken kitaláltam julcsi Nyakláncot egyensúlyozzák nyújtó egyensúlyoz Acéldrót milliárdjai tengermostanában! keljek Széplábú felvetik hízelegve akcióba Hidege vándorolsz ólomrudakat látatlanul Asszonyka szajha fiataljai tarisznyáját Térüljön ellentétben ruhámban megpróbáltak Könyörgések elbújhassak kocsmákból értelmetlenség Csigavérű illethetné nemzettem akkorát Sodorhatna neveztem bolyongtok babáját Áskáltak diófáját cserélődnek szívükkel

Kesztyűbe kimenjek dajkáljon valósul Ütere patkányokra dobot tarthatnék Bizonytalanná rémületében lepedőt késelték Elkeseredett felvidulni belátjátok szimfonikus Ajánlják poroszkál emelkedést foszlánya Siralmai teleépítettelek geometriáját oxigénhiánytalanul Mélyrelátó motollák lépteidre legendákon Keményebben sereglenek kérdezünk katalinhoz Kolompokat hunyorognak összeomlottak palántái Teherautón kérdéseire lánykereskedelmetélték facsigát Nyöszörögnek vörösfeketeségben felleghajtó vázát Gurít viseljék fejnek zsebeikben

[gyulaszabo]

Értelmetlenség.

Értelmetlen azon tépelödni, hogy a szóbeszéd vagy az írás mikor értelmes vagy hasznos, mert azt az ember helyesen eldönteni, a végkimetelek és azzal való szükségszerü egyeztetések ismerete nélkül erre nem képes. Embernek az a dolga, ha lehetőséget és képességet kapott akkor irja le amire indittatást kapott és ha beszélni van kedve akkor beszéljen úgy ahogy képessége és kedve megkívánja. A döntés, a minősítés s a hatás nem az ember dolga, el kell fogadni./2180/

[mennyespoholhatara]

Mélyebbre és mélyebbre

Napok óta azon gondolkozom, hogyan juthattam el ide. Ide, ilyen mélyre. Először akkor tűnt fel, hogy valami nincsen rendben amikor rajtakaptam magamat, hogy magammal beszélgetek. Magamnak mesélek magamról.

Mindig is nehezen ment a beilleszkedés, mert más voltam, mint a többiek. Valahogy egyszerre érettebb és mégis gyerekebb. Más érdekelt, mást csináltam szabadidőben és főleg más volt az értékrendem, mint a többieknek.

Ha önmagam voltam egyedül maradtam, vagy még rosszabb: kinevettek, így hát eljátszottam, hogy olyan vagyok. mint mások, és ezzel örök magányra kárhoztattam magamat. Mások között voltam, és mégis egyre jobban egyedül éreztem magam.

A gimnázium végén végleg kiábrándultam az emberekből. Ösztönlények vettek körül. Olyan emberek, akik addig a barátaid ameddig érdekükben áll. Kedvesek, ha kell a kidolgozott tételed, a barátaid, de ha esélyük van bekerülni a "menők" közé akkor rögtön félredobnak és még hangosan is nevetnek rajtad. Egy idő után már nem reménykedsz, hogy tanán ő más lesz, mint a többi.

Szép lassan elszigeteltem magam minden embertől és végre boldog voltam. Olyan jól éreztem magam, mint még soha.

Papíron egyetemre jártam (és még járok is), de egy idő után már nem jártam be (az egyetem ma már nem oktat, hanem kiképez), e helyett minden időben reggeltől estig, pontosabban estétől reggelig tanultam. Nem azt amit kell, hanem azt, ami engem érdekelt. Rákaptam az olvasásra. Információ függő lettem. Megtapasztaltam milyen érzés szabadnak lenni, azzal foglalkozhattam, amivel szerettem volna és engem minden érdekelt.

Azóta három év telt el. Ahogy egyre többet tudtam meg a világról egyre jobban szigetelődtem el tőle. Kívülálló lettem és kívülről olyan dolgokat láthattam, amiket nem sokan (de erről már írtam korábban).

A posztmodern kor nem embernek való. Aki ezt a saját szemével tapasztalja meg sosem látja többé a világot úgy ahogy előtte.

A végtelen céltalanság, a kristály tiszta értelmetlenség, a jéghideg magány és a nyomasztó ambíció eredménye pedig erős szorongás és mély depresszió lett.

A történet iróniája, hogy 4 hónapja járok pszichiáterhez, és mégis csak most eszméltem, hogy valami nem oké.

Sosem osztottam meg magamról semmilyen információt, nem hogy az interneten, de személyesen sem. Nem ismert senki, senki nem tudta, hogy ki vagyok, és ez jó is volt így. Most viszont hosszas gondolkodás után úgy határoztam ahelyett, hogy magammal beszélgetnék megosztom a gondolataimat, hátha van az interneten valaki, aki megérti azt amiről beszélek. Aki legalább csak hasonlóbban látja a világot mint én.

Úgyhogy kedves olvasó (ha létezel) üdvözöllek az agyamban. Garantálom, hogy ez nem egy megszokott hely.

[telavivdelhi2]

Aki műhúst eszik, az magára vessen, szerintem is energiaigényes értelmetlenség, másrészt a z "igazi" hús nemcsak állat, hanem klímagyilkos is, fenntarthatatlan a termelése, akárcsak a személyautóké... de nyilván, aki ebben a mémben egy csattanós, önelégült poént lát a jelenlegi mohó és önző fogyasztási szokásainak igazolásár, abban erősebb az önzés, semhogy a kényelméből és mohóságából bármennyit feladjon. Yes, a növekedési hormont meg az antibiotikumokat kifelejtette a kedves mémelő a "rendes" hús alkatrészei közül.

[csacskamacskamocska]

Könyékig a lélekben

Picit sok lett a követőm. Ez az olasz ház projekt sok ember érdeklődését felkeltette. Nem gondoltam volna. Többen írtak nekem és kívánták, hogy sikerüljön megvalósítanom az álmomat. Találjam meg a házat, amire vágyom. Jó érzés volt ezt olvasni. :) Meg fogom találni, ebben biztos vagyok! Bár megijesztett egy kicsit az, hogy belevágjak egy felújításba, hogy megint akár évekig egy átmeneti állapotban éljek, de most ezt a vonalat is körbejárom. Végülis, olyan mindegy mivel baszom el az időmet. Akár felújítás is lehet. Amúgy is szeretem a lehetetlennek tűnő kihívásokat.

Meg, szóval kell valami, ami eltereli a figyelmemet. Szar éjszakákon, mint ami az elmúlt éjjel is volt, nagyon ki tudok készülni. Volt benne a halálfélelemtől kezdve minden. A szomorúság, hogy talán már mindig egyedül leszek és minden kibaszott nap meg kell küzdeni az örömökért mert senki nem fogja elém hozni, hogy nesze, egy kis vidámság, ölelés, figyelem, gyengédség, örömmel adom, mert szeretlek. És rámomlottak a feladatok, amiket halogatok, mert... valójában azért mert ezek mind a magányba visznek. Amikor szembenézek a valósággal, és lehámozom róla a külcsínyt, akkor annyira sivár az egész élet, hogy borzasztó. és akkor elkezdek azon gondolkodni, hogy ez elől a rémisztő sivárság elől akarok belemenekülni valaki társaságába? Megrémiszt az élet értelmetlensége, a kicsinyes igyekezeteink, a posztok, a vágydás a kapcsolódásokra, a fájdalmak amiket okozunk embereknek, állatoknak, növényeknek. Elborzaszt, hogy kénytelen vagyok közönyösnek lenni ezekkel a fájdalmakkal szemben, hát nem ölelhetek meg minden eltaposott káposztát, nem menthetek meg minden csigát! Igen, azt gondolom, hogy egy jó párkapcsolat segít elhajózgatni ezek között a zátonyok között. Várom a csodát. igen. Hogy egyszercsak betoppan. Ha próbálnék én utánamenni, úgy sem tudnám Logant kiverni a fejemből. Muszáj valami csodának történni.

Na, ebből a fosadékból sikerült reggelre felmásznom arra a nullaszintre, hogy folytassam a novellát. Csak ne felejtsek el leírásokat is beletenni. Az nem az erősségem. Tényleg menekülés az írás. A házkeresés egyik fő szempontja a múgy az a kép, hogy a laptopommal kiülök a teraszra vagy a kertbe és tudnék-e ott írni, látom-e magam előtt ezt amikor kimegyek a kávésbögrémmel meg a gépemmel. Érzem a levegőt, látom magam előtt a viárgokat, a baszom leanderbokrot. próbálok koncentrálni az írásra. Tudok írni akkor is, ha semmi sem fáj? Vagy akkor még jobban is megy? Érzem ahogy az olasz napsütés kora reggel elkezd melegíteni, hamarosan az árnyékban is hőség lesz, a kabócák már ezerrel zörögnek és akkor... Én csak idáig tudom ezt a mesét. Pedig tudnom kéne a folytatást.

[szeretnekonmagamlennimagamatadni]

Elvárások

Ostobaság megfelelni olyannak, aki nem is magadért szeret, csak azért, hogy „szeressen”...

Értelmetlenség feladni az egyéniségedet bárki kedvéért.

Felesleges bárkinek is megfelelned, aki nem te vagy.

Légy elégedett önmagaddal, és ne tűzz ki magad elé lehetetlen célokat, se elvárásokat. Csak olyan célokat tűzz ki magad elé, amiket meg is tudsz valósítani!

[versinator]

Odaáll gyerekekre

Pocsolyáig rongyaiba vászonnal nőnie Dühöngnek továbbadjuk szigetei szabók Parlamentert elragadta söpörjöngés tányérjaink Fürödtök felcserek vérmesen cselvető Csücsörítve mintaképem feljegyzem kalapálják Hithű lábujját sincsenek jönnie Holtraváltan nyíljanak belgákhoz elszántak Harmatgyöngykoszorúként geometriája fenyőág börtöne Ropogjon belátta meghosszabbított végiben Hangtalansága tarthatnék lehetségesben gyerekvárosokká Fáradozásom fölszalad agyvelőmben pocsékká Megtörök tévedhetetlen följegyzem rozsdavert

Feláztak érintene beleissza történnie Istenektől uszunk köréjük húzna Tűnhessenek kiáltottak kordé ünnepélyesség Vetnünk termőbb panaszkodón csacsogó Kenyérből bámulod szemhatár idegenkedik Kísérve indiából silbakolnak születnie Nőttök gabalyodtunk királykisasszonyok rémhírterjesztők Stáció börzén megnyúzott krémes Úszkáltak elfelejthetetlen értelmetlenség gyapjukat Lázítod barabást elvira láthatatlanokká Virrasztván szerződéseket városokká fákká Tollait társaikat dicséretük nagyúri

[libirk]

No ezt elmesélem! Hetven éves, még aktív és okos asszony. A lánya eladja a lakását, ami a Kisstadion melletti volt buszgarázs helyén épült mini, pofás lakóparkban áll. Itt van a Városliget (azért még elég messze), amely múzeum-negyeddé és szórakoztató parkká alakul (a budapestiek megkérdezése nélkül, hasra ütéssel, pihenőparkból turistaforgataggá változik felső akaratra), tehát az ingatlanok értéke -szerinte- az egekbe emelkedik majd. Ám a választások után a győztes ellenzék bezúdítja az országba a migráncsokat! A Keleti pályaudvar közel van. Szeret itt lakni a lányom, de sajnos a földszinten lakik. Most képzeljük el, hogy a Keletiből a migráncsok ide is be fognak törni. Emlékszünk, mi volt itt 2015-ben -Orbán szándékosan engedte be a tömeget-rebegem- És a fehérorosz migráncsinvázióhoz hasonló fog történni, mert Karácsony, meg a ballib kormány mindenkit be fog engedni. Szóval gyorsan meg kell szabadulni a lakástól, még jó áron. Emlékeztetni szeretnélek benneteket, Orbán még ellenzékben imamalom-szerűen ismételgette az egy kulcsos adó fontosságát. Hogy az menti meg az országot, hoz gazdasági csúcspontot. A migráncsokkal (menekültekkel) kapcsolatban is ugyanilyen fáradhatatlanul, gépszerűen, hipnotizál bennünket. (az egy kulcsos adó értelmetlenség és erkölcstelenség, csak a harmadik világ országaiban létezik). Viszont, olvasom ma reggel, Franciaországban évi 160-220 ezer menekültet fogadtak be, amivel aláásták az ország biztonságát, ez akkor is túlzás, ha a gyarmatosítás miatti bűntudatukat kompenzálják vele. Ja, majd elfelejtettem a leány a médiában dolgozik, akár mit is jelent ez, gondolom, lakájmédia, és foglalkozási ártalom, hogy elhiszi azt a tömény blődlit, mellyel az országot telehányják, és ezért itt és most x milliót veszíteni fog!

[stickalittle]

Annak kell rászavazni, aki olyat választ, aki “nem Orbán”. Lehet, hogy olyan lenne, mint Orbán, ki a fasz tudhatja. Állítólag Széchenyi is egy nagy faszparittya lókötő volt fiatal korában. Ha kikezdi a propagandát, kikezdi a Fideszt, csak nyerhet vele mindenki. Eddig ez nem sikerült. És ehhez a melóhoz egy forradalmi hevületű, nárcisztikus pszichopata kell, aki bármit feltesz arra, hogy bebizonyítsa, neki sikerül. Ez más karakterrel, akinek fontosabb a béke, nem fog menni. Magyar Péter felismerte, hogy az ellenzéki szavazók körében elérte az üvegplafont, innentől a növekedéshez meg kell céloznia a fidesztábort is. Meglátjuk, mit tesz ennek érdekében. Ha semmit, vagy kudarcot vall, akkor ez itt ennyi volt, az ellenzéki tábor szavazói egy év alatt elszivárognak, visszaesik a TISZA 15-20%-ra, ha már növekedni nem tud. De szerintem azt, hogy MP csak egy új Orbán, azt jelenleg ugyanolyan értelmetlenség hajtogatni, mint azt, hogy Márki-Zay a miniferi.

Elveim, és egyéb hóbortjaim.

[plumsworld]

A közélet varázstalanítása

A hét egyik legfontosabb híre, hogy a Fidesz annyira sem partnere a nőknek, hogy megtárgyaljon egy javaslatot az endometriózisban szenvedő nők közfinanszírozott ellátásáról. Ennek a történetnek az értelmetlensége indította el bennem ezt a gondolatsort.

Messzebbről kezdem. 

A tízes évek közepén rászántam magam arra, hogy ellátogassak egy svéd párt rendezvényére Stockholmban. Kíváncsi voltam, hogy néz ki egy ilyen esemény, amire az utcáról is besétálhatott bárki.

Elsőként az lepett meg, hogy nem tudtam eldönteni, ki lesz az elődadó. Később kiderült, hogy az egyik előadó miniszter is volt egy korábbi kormányban, ennek ellenére ugyanúgy öltözködött, mint bármelyikünk, aki ott volt. 

A másik meglepő dolog pedig az volt, hogy az idő nagyobb részében kisebb csoportokra osztva kellett dolgoznunk. Azt a feladatot kaptuk, hogy állítsunk fel a témák között egy sorrendet abban, hogy a liberális demokráciák számára mik jelentik a legnagyobb kihívást.

Amikor a NOlimpia-kampány lezárult, hasonló modellt próbált ki a Momentum is az országjárás során. Az első ilyen esemény Miskolcon volt, amin részt vettem én is. Ez (kivételesen) még az aláírásgyűjtés lezárulása előtt történt. El is jött egy pár ember, és kisebb csoportokban beszélgettünk.

Épp erről írok ebben a posztomban is: érdemben beszélgetni csak néhány ember tud egyszerre, és ezek sokkal hasznosabbak, mint egy óriástüntetés, ami után kevesebb tartós új kapcsolat jön létre. (Ugyanebből az okból nem indítok el publikus Facebook-profilt: értelemesen beszélgetni sajnos csak szűkebb körben lehet, az interakció nélküli kinyilatkoztatásokat meg nem szeretem.)

Ugyanakkor, ha valaki kiáll a színpadra, akkor elindul vele szemben egy csodavárás, hatalmas médiahájppal. Ez volt a dinamika a Millától a Tanítanékon át az SZFE-ig, hogy egy teljes évtizedet átfogjak. Holott minden szervezetben hús-vér emberek dolgoznak, akik hibáznak is. Érdekes példa a konfliktus az SZFE és a Partizán között egy film kapcsán, ami végül megoldódott. 

Konfliktusok egy demokráciában vannak és lesznek (lásd most az online előválasztási regisztrációt, amiről újságíróként minden miniszterelnök-jelöltet megkérdeznék), a kérdés csak az, hogy ezeket a konfliktusokat hogyan sikerül kezelni.

Tanulságos a tavaly nyári gödi konfliktus a DK és a Momentum között. Ezt elég “közelről” figyeltem, helyi független képviselővel is beszéltem telefonon, részt vettem egy a helyzetet tisztázó blogposzt szerkesztésében. Hetekkel később a DK szép csendben visszavonult, kiléptették végül három helyi emberüket. És ez nagyon normális dolog, a DK is egy párt a sok közül, akik hibáznak, és valamilyen módon korrigálnak is. Gyurcsány nem varázsló, hanem csak egy a sok szereplő közül. Így kell őt kezelni.

És így kellene (majd) Orbánt is. A legnagyobb kritikusai is hozzájárulnak ahhoz, hogy meglegyen az a póz, az a mítosz, hogy a NER-ben kommunikációs zsenik vannak. Láttuk, hogy éles helyzetben ez mennyire nincs így, hogy mennyire fogalmuk sem volt, mit kezdjenek Borkai Zsolttal, amikor Orbán az önkormányzati választások előtti péntek délután pár órára nem volt elérhető (mert Macronnal tárgyalt). Jó lenne összeszedni ezeket módszeresen, de egy kiváló példa erre az, ahogyan az endometriózisban szenvedő nők helyzetét kezelik.

Ezt sehogy nem lehet érteni. Megvetem azt, amikor mondjuk homofóbiával kampányolnak, de abban van saját politikai logika, mert lesznek sajnos erre is vevők. A menekültválság is főnyeremény volt számukra. 

De ez megmagyarázhatatlan. Tudnának lopni úgy is, hogy nem sértik meg női választók százezreit.

A hardver kiépült, de a szoftvert most nem nagyon tudják jól frissíteni. Elérik a törzsbázist, de nem is tudnak, és nem is akarnak tovább lépni. Az ellenzék pedig megtalált most egy témát, amit nem szabad elengedni. Nyilván nem csak politikai okok miatt nem.

(Nem csak kommunikációban nem zseni a Fidesz, hanem a közhiedelemmel ellentétben a jogalkotásban sem az. Egyszerű többséggel is lehet majd mit kezdeni azzal, amit most a Fidesz csinál, szemben az apatikus vagy akár cinikus mondásokkal. De erről majd később.)

Szilva Attila

A kép innen van.

[ajtostolahazba]

Ki kérdezett?

Megrázóan őszinte interjú volt D.Tóth Kriszta műsorában Nagy Zsolttal. Eddig is imádtam a palit, de EZ, ez valami olyan volt, ami után az ember sem megszólalni,sem mást csinálni nem tud, csak mered maga elé, hogy Úristen... Minden,de minden benne van ebben a Karinthy írásban, mindenkinek verném bele a fejét, aki csak legyint, hogy miért kell pofázni, miért kell hallatni a hangunkat, ha valami nem frankó. És Ő ott, a kocsiban csak előkapta a telefonját és úgy olvasta fel, hogy az emberben megáll az ütő..

Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?– Ki kérdezett?

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene.. – Ki kérdezett? Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész. Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége. – Ki kérdezett? Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó... De ki kérdezett? Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Ki kérdezett?

Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett? Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett? Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

[nemenkialtok]

– Ki kérdezett?

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene...

– Ki kérdezett?

Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

– Ki kérdezett?

Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...

De ki kérdezett?

Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Ki kérdezett?

Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?

Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

Gyakran eszembejut. Örökérvényű.

[mihasznamimoza]

És megint ez… Az év első felében jártunk még amikor (először) posztoltam, akkor a valamelyik disztribútor által megújított verziót (straight from the mastertapes), ki tudja mér' azt, pláne mit keres az nálam (?), mindenesetre legyen itt most az originál (straight from vinyl)! És, hogy mi értelme van egy dalt kétszer (is) posztolni? Hát nyilván semmi! Ilyen volt ez az év, csupa mihaszna marhaság, meddő értelmetlenség, csupa müllercecília, csupa keserű megébredés, és a bilibe mártott kezek! Azt nem tudom, mitől lett olyan szívemheznőhetős ez a dalocska, ha egyszer egy volt csak a jó sok kedveske Amphonic jóság közül a régebbi időkben! És hát itt az úgynevezett karácsony, és Amphonic elpéket szplitelek én, ez is olyan, hogy ki tudja mér'!? Egyik nap fogalmaztam meg pont, hogy lám VÉGE VAN, vége ennek a megannyi éveket átható produkciós pörgésnek (is), erre tessék! És vége van ettől még persze tényleg, csak hát vicces, hogy pont most jött ez a szplitelhetnék... Közben meg elmaradt minden, a karácsonyi tematikára, besztofhatnékra gondolok főleg, de hát ez tényleg egy olyan év volt, hogy ezeken kívül is elmaradt minden, de tényleg kurvára minden!

Na de koncentráljunk a "kellemes ünnepekre"! Azok akik sehogy se tudnak meglenni karácsonyi dalok nélkül, keressék fel bizalommal EZT a blogot, itt ugyanis más egyebet se lehet találni, csak és kizárólag karácsonyi dalokat! Nem kell félni, széles a választék, aki country-karácsonyra vágyik: megkapja, de jól megkapja az is aki rnb's karácsonyban gondolkodik inkább, tényleg a bárki ünnepieskedő igényét képes ez a csávó kielégíteni! (Érdemes az archívumban is kutatni!) Hát hozzátenni ennyit tudtam ehhez a socalled "boldogkarácsonyhoz", esetleg reblogolok majd még valami illőt később... Merry C, vagy mifene!