#élet és halál

[pajjorimre]

Gecisztán, mikor rátesz még egy lapáttal: "Ízléstelen provokációnak, a halál kultúrája melletti akciónak" minősítette Kövér László fideszes házelnök, hogy a momentumos Bedő Dávid néma felállásra, tiszteletadásra szólította fel a képviselőket, hogy Karsai Dánielre emlékezzenek. Amennyire a közvetítésben látni lehetett, mindenki felállt, a kormánypárti képviselők is, Orbán Viktor és a kormánytagok is. Kövér azonban figyelmeztette Bedőt, hogy ő ilyesmit nem kérhet, nem rendelhet el, és ennek következményei lesznek, legalábbis erre utalt, amikor a házelnök azt mondta: "a többit megbeszéljük majd a házbizottság ülésén." Azt is megjegyezte Kövér, hogy kikéri magának ezt a "provokációt" azok nevében, akik "a halál kultúrájával szemben az élet kultúráját képviselik."   (HVG)

Kövér istenkomplexusban szenved, mondanám, ha nem élvezné minden percét az a beteg fasz.

[thismadeitshit]

Az élet és halál ugyanaz. Mindkettőnek lehet értéke és célja.

[viking84chef]

Eddig Ateistának vallottam magam..... Ezek után át gondolom ha ez tényleg elfogadott..

"Köztudott, hogy Einstein több

amerikai egyetemen tartott előadást, ahol is

egy rendszeresen visszatérő kérdés, amit a diákok leginkább feltettek neki, az az volt, hogy

"Hiszel Istenben?"

És ő mindig ugyanazt válaszolta:

"Én Spinoza Istenében hiszek."

És azok, akik nem olvastak Spinoza-t,

nem értették Einstein válaszát.

Spinoza egy holland filozófus, akit a 17.századi filozófia három legnagyobb racionalistája közül az egyik volt a francia Descartes és a német Leibnitz mellett.

Itt van Spinoza pár bölcsessége, amivel Einstein is azonosulni tudott:

"Isten azt mondaná:

Hagyd abba a szüntelen imádkozást, és önmagad ütlegelését!

Szeretném, hogy elmenj a világba és élvezd az életed.

Szeretném, ha énekelnél, szórakoznál és élveznéd mindazt, amit neked készítettem.

Ne menj többé be azokba a sötét, hideg templomokba, amelyeket magadnak építettél, és ne mondd, hogy ők az én házam.

A házam a hegyekben van, erdőben, folyókon, tavakon, tengerpartokon.

Ott lakom, és ott kifejezem a szeretetemet irántad.

Hagyd abba, hogy engem okolj többé a nyomorult életedért, soha nem mondtam, hogy bármi baj van veled, vagy hogy bűnös vagy, vagy hogy a szexualitásod rossz dolog.

A szex egy ajándék, amit neked adtam, és amivel kifejezheted a szereteted, az extázisod, az örömöd.

Tehát ne engem hibáztass mindenért, amit elhitettek veled.

Hagyd abba az állítólagos szentírások olvasását, amiknek semmi közük sincs hozzám, mert az idők során emberek eltorzították azokat.

Ha nem tudsz meglelni a napfelkeltében, a tájban, a barátaid tekintetében, a gyermeked szemében - egy könyvben sem találsz meg!

Bízz bennem és ne kérdezgess engem,

hogy hogyan tegyed a dolgaidat.

Csak halld meg az érzéseidet és tedd, amit érzel. Az vagyok Én benned.

Hagyd abba, hogy félsz tőlem.

Nem ítélkezem feletted, nem kritizállak, nem haragszom és nem akarlak megbüntetni.

Én Tiszta Szeretet vagyok.

Hagyd abba, hogy bocsánatot kérsz, mert nincs mit megbocsátanom.

Ha elfogadsz engem, a hibák kiigazíttatnak, nincs bűn.

Ha én teremtettelek téged, feltöltöttelek szenvedélyekkel, szabadsággal, örömökkel, boldogsággal, érzésekkel, szükségletekkel, következetességgel, szabad akarattal...

... Hogy hibázthatnálak, ha reagálsz valamire, amit beléd raktam?

Hogyan büntethetnélek azért, mert olyan vagy, amilyen vagy, ha én vagyok az egyedüli, aki teremtettelek?

Vagy, aki vagy.

Olyan vagy, amilyennek megteremtettelek.

Gondolod, hogy létre tudnék hozni egy olyan helyet, ahol elégethetem az összes gyerekemet, akik az örökkévalóság végéig rosszul viselkednek?

Milyen isten tenne ilyet?

Felejts el minden parancsolatot, törvényt, ezek olyan dolgok, amik manipulálnak, kontrollálnak téged, és csak bűntudatot keltenek benned.

A béke, a szeretet, a szabadság már most a tiéd.

Boldog életre szántalak.

Az élet van, a halál pedig nem létezik.

Tiszteld a társaidat, és ne tedd azt, amit nem akarsz magadnak.

Csak annyit kérek, hogy figyelj oda az életedben, hogy az éberség legyen az útmutatód.

Legyél jelen az életedben.

A múlt elmúlt, a jövő nem létezik, csak a most a tiéd.

Ez az élet nem próbatétel, nem útközbeni lépés, nem próba.

Velem minden helyzet tánc a réten.

Ez az élet az egyetlen dolog itt és most létezik, és csak erre van szükséged.

Teljesen szabaddá tettelek, mindenki nyer és nem veszít, senki nem hord megkülönböztető jelölést.

Teljesen szabadon teremthetsz az életedben mennyet-jót, vagy poklot-rosszat.

Élj úgy, mintha ez lenne az egyetlen esélyed az örömre, hogy élvezd, szeresd, létezz.

Ne bánj semmit.

Élvezd a lehetőséget, amit adtam neked.

A földi lét illúzió, a csodás valóság csak utána jön. Ahol örök a béke, arany fény uralkodik és tiszta szeretet vesz körül.

Biztos lehetsz benne, hogy nem kérdezem meg, hogy helyesen vagy rosszul viselkedtél-e?

Amit kérdezni fogok: Tetszett? Jól érezted magad? Neked mi tetszett a legjobban?

Mit tanultál?

Ne higgy többé bennem; a hit feltételezés, találgatás, képzelgés.

Nem akarom, hogy higgy bennem, azt akarom, hogy érezz engem, amikor megcsókolod a szeretteidet, amikor betakarod a kislányodat, amikor simogatod a kutyádat, amikor fürdőzöl a tengerben, amikor sétálsz az erdőben.

Ne dicsőíts többé, szerinted ilyen

egomániás isten vagyok?

Mondj inkább köszönetet.

Hálásnak érzed magad?

Bizonyítsd be azzal, hogy törődsz magaddal, az egészségeddel, a kapcsolataiddal, a világgal.

Fejezd ki az örömöd, mert ez a módja, hogy dicsőíts engem.

Hagyd abba a dolgok bonyolítását, és ne papagájként ismételd, amit tanítottak.

Az egyedüli biztos dolog, hogy itt vagy,

hogy élsz, és hogy a világ tele van csodákkal.

Mire kellene neked még több csoda?

Miért kell annyi magyarázat?

Ha MAGadon kívül keresel engem, nem találsz meg.

Találj meg legbelül MAGadban, mert ott dobbanok veled együtt.

Ott vagy pontosan, ahol lenned és tenned kell.

Teljesedj ki!

És Hazaértél hozzám."

Utazás a lelkem körül -

[melankolias-world]

Eleinte semmit nem látsz.

Nem tudsz, nem érzékelsz.

Nem hallasz.

Nem érzel.

Nem gondolkodsz.

Nem emlékszel.

Nem élsz…

Aztán ébredni kezdesz.

És keresel.

Válaszokat, a miértekre…

Aztán már, a kérdéseket keresed.

Felnyílik Benned valami, zaklatott leszel.

Észreveszed, milyen sokszor vagy ingerült. Dühös. Vagy szomorú.

S milyen szokszor félsz vagy szorongsz.

Észreveszed, mennyi mindent teszel csak azért, hogy elfedd magad elől az érzéseidet.

Néha iszol, dohányzol. Sorozatokat nézel. Mindig mész valahova, mindig beszélsz valakivel. Telefonálsz, vagy pörgeted a netet. Képeket nézel másokról, olvasod a csillagüzeneteket. Olvasod a kommenteket.

És üres vagy. Kapcsolódni akarsz.

Egy nap aztán, magadba nézel. Mikor felébredsz, már semmi sem jó. Aludni akarsz, és tovább álmodni, de a tested ellenkezik. Nem alszik már Veled.

Felkelsz, megállsz a tükör előtt, és mered meglátni, amit látsz. Belenézel a saját szemeidbe. A szem, a lélek tükre. Életedben először kapcsolódsz, igazán, magaddal.

És elsírod magad.

Két irány van innen, esély, Élni, vagy meghalni. Persze, meghalni sem könnyű, innen már egyre nehezebb. Élni sem könnyű, mert ahhoz, hogy valóban Élj, mindent meg kell változtatnod, és az pedig, még nehezebb.

De már Döntöttél. Az Időtlen, Örökkévaló Lelked már, Döntött. Te pedig leteszed a harcot, abba hagyod a küzdelmet, és fejet hajtasz végre. Megadod magad Istennek, Sorsnak, hívjuk bárminek.

Megadod magad.

És mikor újra belenézel a Tükörbe, tudod, hogy innentől már minden más lesz, és soha többé nem leszel már ugyanaz.

Végre.

A Lelked Ragyogni kezd, az álarc megreped.

Eleinte összeomlasz, és omlik Veled együtt, minden. Az új Élet előtt mindennek halnia kell. Eddig nem engedted, most pedig már nincs időd, ezért pusztítani kezdesz. Rombolni. Dühvel, agresszióval, Erővel.

A rombolás, az összeomlás, a káosz és az utána következő megsemmisülés, az Élet Része. Nincs Élet a Halál nélkül. Nincs változás, nincs fejlődés, nincs Könnyedség Nehézség nélkül. Nincs Szabadság korlátok nélkül. Nincs öröm szomorúság nélkül és nincs szerelem se, magány nélkül.

Semmi nincs a másik nélkül, nincs Egység Teljesség nélkül, nincs szeretet gyűlölet nélkül. Nincs béke sem düh nélkül, nincs megbékélés az őt megelőző harc nélkül.

Elfojtásokkal tartjuk kontroll alatt a szégyent, a szomorúságot, a dühöt. Miközben belül, még mindig fájunk. Testünk merev, tudatunk sokfelé hasadt. Szerepeinket úgy váltogatjuk a különböző helyzetekre reagálva, mintha mind skizofrének lennénk.

És ez mind a gy��gyulásunk része.

Minél magasabban vagyunk, annál mélyebbről tör fel a fájdalom, minél inkább nyitva a szívünk, annál több szomorúság tör fel, minél inkább biztonságban érezzük magunkat, annál jobban értjük meg félelmeinket, minél inkább szeretve vagyunk, annál inkább jön fel bennünk szeretetlenségünk.

Szerelmed karjaiban sírod a magányt, közösségben reszketsz a kirekesztettségtől, biztonságban tör rád az elárulás félelme, szerető ölelésben remeg a testedből az elhagyatottság…

És Te engeded. Engeded, mert belenéztél a Tükörbe és nem törted össze. Nem tetszik amit látsz, de elismered, hogy a Valóság nélkül nem lesz soha olyan az Életed, mint amilyenné formálni fogod. Megértetted, hogy ha nem vagy képes konfrontálódni a Benned lévő Árnyékkal, ha nem vagy képes ránézni és megtenni mindent azért, hogy megértsd, elfogadd és együttérezz magaddal, akkor nincs esélyed.

Elmondhatatlanul fáj.

És ez csak a Múlt.

Amit a Tükörben látsz, az a Múlt. S míg nem nézel szembe vele, addig a Jövőd is ez.

Te, aki szembe nézel vele, Te vagy a Jelen. Most változott meg Benned, a Jövő.

[nicedprssn]

Igazán jó soha semmiben

-S ha voltam is tán már nem hiszem - Nem voltam én. Lennék, de minek, ha nincs hitem

semmire viszem Asziszem. Régen, nem most, egyszer Jobb voltam, mint a jó Nem jó, mester.

De tedd el, ne vezessen se eszme, se teher ne telepedjen feleslegesen, te rettenthetetlen.

Mire vitted? Kivé váltál, Mikor minden mi tökély, Abból kihátráltál. Kivel? Mikor? Miért? Kivé? Egyedül most oktalanul váltam senkivé Miattad, mert úgy mentél, vissza se néztél rám. Lennék, ha lehetnék kellék. Használj, dobj el. Csak könyörgöm: Jöjj vissza egyszer! Visszajöttél, jöjj még ezerszer S ha jöttél ezerszer, kérlek: Már többé ne, Kérlek soha ne eressz el! Nem jössz, ugye késő? Így telt el az életünk, Te és én nem leszünk már végsők Külön létezünk Ahová indultunk, soha meg nem érkezünk Eltévedtél édes? Nem érzem már léted Így szánalmas életem véges A kés Éles A tűz Éget Az élet Nélküled Nekem Halál Mi Ma Vár(hat) Akár…

[konyvekkozt]

bevallom, ezzel a könyvvel nem tudok mit kezdeni

tudom, miért gondoltam azt, hogy elolvasom. tudom azt is, hogy miért olvastam végig. azt nem tudom, miért volt teljesen más, mint amire számítottam. és persze joga van másnak lenni és tudom is, miért vártam, azt, amit, csak nem szoktak ennyire eltérni a várakozásaim

a könyv egyik főhőse Jeff, aki egy egészen újszerű intézménybe megy, ahol embereknek lehetőségük van meghalni, pontosabban hibernálódni, hogy majd akkor ébresszék fel őket, mikor betegségükre már létezik gyógymód. Jeff azért érkezik a laboratóriumba, hogy elköszönjön beteg nevelő(mostoha?)anyjától és egészséges apjától. ugyani egészséges embereket is lefagyasztanak, főleg, ha így tudnak majd később meggyógyuló társukkal boldogan élni (vajon addig míg meg nem halnak???). aztán kicsit máshogy alakulnak a döntések, meg kicsit mégsem

ut��piának szerintem gyenge, mert bár megismerjük valamennyire az intézményt, a részletek nem túl kidolgozottak. élet-halál filozofálás alapjának, esetleg morális "dönthetünk-e a halálunkról, jogunk van-e megváltoztatni a természet folyamatát, stb" kérdések tárgyalásának gyenge

a végére vagy a történet esett szét teljesen vagy én akartam már annyira befejezni, hogy nem tudtam követni és elmélyülni benne

egy olvasmánynak jó volt, de mivel mostanában kevés olvasós énidőm van, morcos vagyok, hogy erre a könyvre esett a választásom. és persze lehet, hogy ez egy korszakos alkotás, csak én most más befogadói szinten vagyok

[habkeinb0ck]

"Már régóta kiállok mindenki mellett, akit szerintem igaztalanul támadnak.

Soha nem bántam meg és mindig kiderült, hogy tényleg igaztalanul támadták.

Mindenkit felhívok, akit kirúgtak, akit bánat ért.

Mert legyünk ott egymással a bajban, akkor úgysincs tülekedés…

Nekem mindegy, hogy akit támadnak bal-, vagy jobboldali, az se érdekel, hogy valóságban ismerem, vagy csak a netről, az se érdekel, hogy vitatkoztunk-e korábban, azt tudom, hogy az internet egy kivégzőosztag, bárkit képesek vagyunk egy perc alatt angyalból szörnnyé változtatni! 😞

Figyeljünk egymásra, védjük egymást, mert az nem lehet, hogy felnőtt ember létünkre öljük egymást, ahelyett, hogy barátságokat keresnénk!

Tegnap interjút adtam egy olyan médiumnak, akik már sokszor belémrúgtak, de az nem lehet, hogy örök bizalmatlanságban éljek!

Hátha pont most lesznek korrektek?

Nincs mit szégyellnem, nincs vesztenivalóm, viszont mindig megvan az esély, hogy pozitívan csalódom.

Szerintem a szíve mélyén az emberek többsége jó, csak valamitől félnek, azért viselkednek hülyén. Amikor elkezdünk beszélgetni, akkor kiderül, hogy ő is jót akar, csak máshogy, ő is szereti a hazáját, gyerekeit, csak más jövőt képzel el.

Annyi energia megy el egymás utálatára! Pedig simán el lehet felejteni minden bántást. Mindent.

Sokáig hordoztam magamban a haragom, bosszút akartam állni, aztán egyszer mindent leraktam, otthagytam az út szélén a bozótban és továbbmentem.

Minek haragudni? Mitől lesz az jobb?

Ki kell mondani a bűnöket, de aztán el is kell engedni, mert különben csak a bánkódás van, duplabántás. Fájdalom, amikor megtörtént és fájdalom a hordozásban.

Harag nélkül is van élet, amikor a barátság, a szerelem, a mély szeretet uralkodik. Örülni minden nap, hogy a másik él és ott van veled, ott van neked, legyen az családtag, munkatárs vagy barát.

Lehet, hogy ez az írás közhelyes, de úgy fáj mások szenvedése, úgy szeretnék segíteni, de azt gondolom, hogy amíg nem békülünk meg, addig csak a fájdalom marad.

Megnéztem egy filmet Budapest ostromáról, mennyi értelmetlen halál, szenvedés, rombolás. Ez van ma is a szomszédban és tehetetlenül nézzük. Legalább a saját harcainkat ne nézzük tehetetlenül…

Félünk a háborútól és közben vívjuk a kis háborúinkat, ahelyett, hogy békét kötnénk nagyban és kicsiben.

Mert nincs jobb, mint a béke. A béke a boldogság."

Ki a szerző?

[nagyoncringe]

életem egyik tragédiája, hogy mindent észreveszek és mindenre figyelek, de mindezt úgy, hogy minden apróságot -még a legjelentéktelenebb dolgokat is!- mélyrehatóan elemzek, majd élet-halál kérdést kreálok belőlük.

görcsösen figyelek mindenre. ha sétálok, akkor feszülten elemzem, hogy vajon normálisan járok-e, elfogadhatóan öltöztem-e fel, nem lélegzem-e túl hangosan vagy furcsán, megfelelő irányba haladok-e, veszélyt jelent-e valami rám itt, el fogok-e késni stb.

a kérdésekre kapott eredményeket pedig fejben tartom, megvizsgálom. ha úgy találom, az elfogadhatónál kicsivel hangosabban lélegeztem, akkor legalább néhány hétig biztosan nem fogok tudni szabadulni a bűntudattól és a megalázottság érzésétől.

nagyon fárasztó… és semmi értelme, mert effektíve nem tanulok semmit a vétett hibákból…

[erosnekszulettem]

Mindig ugyan az a történet... végig nézhetem ahogyan boldog mással ahogyan elfelejt ahogyan teljesen kitöröl mindenhonnan...

Remélem nem kell már sokáig ezt csinálnom és így élnem az életem... ez nem élet... ettől bármi jobb még a halál is...

[hobbygilda]

Ottlik Géza: Méreg

Nyaranta irgalmatlanul le tudok sülni. Szeretem a napot. Szerelmes vagyok a verőfénybe, a kék égboltozatba. Kánikula kell nekem, tomboló, mértéktelen nyár. A bőröm mohón barnul, nem szép bronzszínűre, hanem dühös feketére. Két éve, egy balatoni fürdőhelyen akadtam csak versenytársra. A strand sok ezer fürdőzője közt könnyűszerrel meg lehetett találni ezt a magányos férfit bármikor, ha az ember körülnézett. Hét unciával volt sötétebb a környezeténél. Mintha ébenfából faragták volna, politúrosan csillogott a bőre, tele tompa fényekkel. Arcát sötétbarnára cserzette a nap, két ráncot vésett rá, rezzenéstelenre lakkozta. Egyébként ritkán találkoztam rokonszenvesebb férfival. Orvos volt. Úgy ismerkedtünk meg egymással, mint a nyolc esztendős gyerekek szoktak. Napokig méregettük egymást, s egyszer, az étteremben, vagy a "grill"-ben, ahol mindig egyedül ült asztalánál, akárcsak magam, letelepedtem melléje. De az is lehet, hogy már előbb, ő kiáltott rám a tóban: No, ebédeljünk! Ugyanis egyikünk sem öltözött fel az ebédhez, hanem ott maradtunk a strandon, s a falatozó magas polcára könyökölve, lábunkat emelgetve a forró homokban, aludttejet, sonkás zsemlét ettünk, vagy keménytojást, sört, olajgyűrűt. Ilyenkor, egy-két órára, a part tökéletesen kiürült, s a tó, az ég és a nap kettőnk tulajdona volt. A doktor álló helyében el tudott fogyasztani három üveg yoghurtot és nyolc keménytojást. Azután törkölypálinkát kért.

"Megárt, doktor" - mondtam. "Kitűnő!" - biccentett a palack felé. Voltaképpen egyikünk sem napfürdőzött. Egyszerűen ott éltünk a tóparton, reggeltől napszállatig. Eveztünk, úszkáltunk. Hanyatt feküdtünk a szálkás deszkapadlón, melyet cölöpökre ácsoltak a víz fölé. Itt jó volt. Éreztük a nyár szagát. A csend olyan hatalmas volt felettünk, mint egy Beethoven-szimfónia. - Sok lesz a napból - morogtam -, egészségtelen, ugye? - "Méreg" - mondta a doktor kurtán. Feltámaszkodott, hogy az arcomba nézzen. Összenevettünk. Fütyült rá, hogy méreg. Egy hét múlva átevezett a túlsó partra, csónakjában egy káprázatosan szép asszonnyal - akit én egyébként kiállhatatlannak találtam -, s nem jöttek többé vissza. Telefonon intézkedett a csomagjaik ügyében, amint a szállodai szobalány utóbb elmesélte nekem.

Ez a férfi, akit én harmincévesnek becsültem, negyvenhét esztendős volt. Vonakodva írom le valószínűtlen történetét; tizenkét évig ágyban feküdt, a múlt háborúban szerzett sérülésével, s evvel magyarázta fiatalos külsejét. Ez a tizenkét év több volt, mint pihenés. Kiesett az életéből, ezalatt nem élt, nem is öregedett. Sima maradt a homloka. Tehát, ahogyan mondta, pótolnia kell a mulasztottakat, hogy felsőbb osztályba léphessen, mert élnünk kell, harminckét foggal kell harapnunk a napfényt, és mérgeznünk, fogyasztanunk magunkat, hogy érettek legyünk a halálra. Csakugyan a halál lenne az élet célja? Bizonyos, hogy a levegő és az eledel, a szerelem és a napfény, melyek nélkül nincsen élet, egyképpen égetnek, fogyasztanak, mérgeznek bennünket. Méreg az arzén és méreg a szenvedély, méreg a szépség és méreg a boldogság. Méreg a kávé és méreg a vágy, egy Kosztolányi-mondat is az, egy Ady-verssor is: mindez mégis kell, mindez mégis az életünk veleje. (Fotó: Ottlik a Balatonnál)

[ultramegatroutman]

x patika

Én: Jó napot kívánok! Ezésez a hiánycikkgyócer van?

Nemén: Sajnos nincs.

Én: Helyettesítő gyócer esetleg?

Nemén: Sajnos az sincs, már az is hiánycikkgyócer.

Én: Köszönöm, aviszont.

y patika

Én: Jó napot kívánok! Ezésez a hiánycikkgyócer van?

Nemén: Sajnos nincs.

Én: Helyettesítő gyócer esetleg?

Nemén: Sajnos az sincs, már az is hiánycikkgyócer.

Én: Köszönöm, aviszont.

Ráírok háziorvos haverra: ötlet?

Háziorvos haver: Menjél y patikába, ott nagyobb van.

Én: Most voltam, azt mondták nincs, semmilyen nincs.

HOH: Van. Odamész, rám hivatkozol, ha úgy sincs, felhívsz onnan.

y patika megint

Én: Jó napot kívánok! V. küldött, ezésez a hiánycikkgyócer van?

Nemén: (tajszámot kér, ereceptet néz) hát sajnos ez nincs.

Én: És nagyobb?

Nemén: Hát mindjárt megnézem, de erre a receptre azt blablabla.

Felhívom havert.

HHO: Melyik van ott?

Én: Nem tudom, szőke, szemüveges.

HHO: Gizi. Add neki a telefont.

Gizi (telefonba): Értem. Igen. Bármelyiket. Értem.

Gizi (kinyitja az egyik szekrényt): Hát, 30 darabosat tudok adni.

Én: Látom van százas kiszerelés is, azt szeretném.

Gizi: Rendben. :(

Gizi (irkál egy papírra): ezerkétszáznegyvenlesz.

Fizetek, távozok.

Namost azzal is a fasz kivan, hogy kapcsolatok nélkül kb. már kurvára semmit nem lehet elintézni, de bazmeg ez nem egy kiló cukor a pult alatt. Mekkor utolsó féreg patkány az a gyógyszerész/gyógyszertári asszisztens vagy eladó, vagy ki a tököm, aki letagad egy gyógyszert, ami nekem mondjuk pont nem, mert megvagyok, meg megoldom, de valakinek élet-halál kérdése, mert attól kész van, ha nincs otthon egy plusz doboz belőle. Faszom.

[angelofghetto]

Mindig mondogatom, a legnagyobb civilizációs bajunk, hogy nem a saját természetes ritmusunkban élünk, hanem mindent "dudaszóra" kell csinálni. Nem magunktól ébredünk, hanem ébresztőre, időpontok és határidők szorításában tevékenykedünk, nem eszünk rendesen, vagy nem akkor amikor megéhezünk, és leginkább nem egészségesen, nem rágjuk meg rendesen az ételt, csak nyeljük, mert sietni kell. Nem alhatunk napközben, hogy kissé felfrissüljünk, inkább döntjük magunkba a kávét vagy más serkentőket, aztán este nem tudunk rendesen elaludni, vagy a serkentők miatt, vagy azért, mert a privát életünket munkaidő után tudjuk élni, ami gyakran az éjszakába nyúlik. Stresszelünk a megélhetés miatt, a hírek, a politika miatt, egy csomó dolgot nem irányíthatunk a saját életünkben, szinte egész nap "idegenek" között vagyunk, nem a családunkkal, a szeretteinkkel. Aztán csodálkozunk a titokzatos fejfájások, gyomorpanaszok, alvászavarok, és egyéb civilizációs betegségek miatt.

És mindez az ipari forradalommal jött az életünkbe, mindennek a profit a mozgatója, miközben legtöbben rabszolga szinten élünk, lakhatásért és élelemért kell dolgoznunk, vagy a bankrendszer adós-foglyai vagyunk, a reklámokban mutatott hamis illúziókat kergetjük a jó életről, amelyek csak arra jók, hogy ne zúgolódjunk, hanem dolgozzunk még keményebben, érezzünk szarul magunkat, ha nem tartunk itt meg ott. És aki meggazdagodik, annak is megvannak a kényszerpályái, a kompromisszumai, a félelmei, csak más szinten és más jelleggel.

Közben elmúlik az élet, és a végén jövünk rá, mennyire értelmetlen volt az egész, és hogy igazán az emberek lettek volna fontosak, de már késő. És azokra a vallásokra és filozófiákra gondolok, amelyek szerint előbb-utóbb nem mi birtokoljuk a tárgyakat, hanem a tárgyak birtokolnak minket. Végül nem szerető családunk körében távozunk, hanem fertőtlenítőszagban egy kórházi ágyon egyedül, mert a halál tabu, nem szalonképes, rejtsük el, ne is gondoljunk rá.

És mindez azzal kezdődik, hogy dudaszóra élünk egy olyan szisztémában, ami nem hozzánk igazodik, hanem amibe így vagy úgy, nekünk kell belepasszírozni magunkat.

[egyre-jobban-faj-mar-a-letem]

Csak egy kibaszott pillanat...

Ma döbbentem rá igazán, hogy csupán csak egy kibaszott pillanat az rohadt élet... és ez a nap volt ápolói karrierem eddig legnagyobb mélypontja is egyben, azt hiszem... amikor az egyik betegeddel az egyik pillanatban még beszélsz, rád néz, amikor kérdezed és azt mondja jól van és minden rendben vele... aztán teszed a dolgod a másik beteg körül is... kimész a kórteremból, a beteghordó pedig bemegy... aztán kijön a beteghordó és szól, hogy menjetek gyorsan, mert akivel az előbb beszéltél szerinte meghalt... és odamentek... és azon kapod magad, hogy pár perc múlva pedig már az orvos megállapítja a halál beálltának tényét és idejét, utána pedig már a halott ellátást csináljátok, az ablakot is kinyitjátok, hogy a lelke távozzon... és le vagy sokkolódva, hogy pár perccel ezelőtt még beszéltél vele... a kurva életbe is... mikor döbbenünk rá kedves emberek, hogy csak egy kibaszott pillanat az egész életünk...? Egyik pillanatban vagyunk, a másikban pedig már nem...? Mikor döbbenünk rá, hogy épp ezek miatt ki kell élveznünk és meg kell becsülnünk minden pillanatát...? Mikor döbbenünk rá, hogy a szeretteinket meg kell becsülnünk...? Mikor döbbenünk rá mindenre, amire szükség van ahhoz hogy rádöbbenjünk, hogy ez az egyetlen egy kibaszott életünk, csak egyetlen egy kibaszott pillanaton múlik...?

[mapciwritersblog]

F41.0

"kívül-belül leselkedő halál elől"

József Attila

Ötszázszor lüktet kicsi szívecskénk szőrös-csontos börtönében az alatt az egy perc alatt, amíg visszajutunk az egérlyukba.

Örök küzdelemben dörömböl agyunk, ami mindenhol veszélyt sejt, minden sarkon démonok hada várja: tizedmásodpercek alatt kell eldöntenie, hogy az a kis morzsa méreg vagy sajtdarabka.

Annyi rizikós döntés, annyi végzetes szemvillanás, annyira kevésen múlik az élet.

Mennyi időd van, ha az egy percet ötszáz szívdobbanásban méred?!

Amint kijutunk az anyaméhből, nincs nyugalom, nincs pihenés, amíg az enyészet sötét-puha-bolyhos csendje ránk nem simul. Mi mégis futunk, küszködünk, remegve, kétségbeesve, bajszocskáink ezer veszélyre rezzennek.

De néha megállunk, és olyankor üstökösként csapódunk a Mostba. 

Kiélesednek a padló repedései, felragyog a gazdasszony papucsán a piros minta és a rádióból hallatszó zene színeket fest a levegőbe.

Ti  nagyok, ti bátrak: talán sosem rettegtetek ennyire, de láttátok-e már virágozni a csendet?

És mosolyogtak-e rátok a forró nyári aszfalt felett táncoló porszemek?!

[nutelaval]

Hát egy pár év már eltelt hogy utoljára írtam.

De ez lehet nem is lényeges mert eddig és ezek után se olvassa senki. De nem tudom mért nyugtat meg annyira ha ide írhatók. Így talán nem vádol hatnak azzal hogy magamba tartottam a dolgokat. Hisz egy egész világ előtt öntöm ki a lelkem. Bárki bármikor elolvashatja, aki keres az talál is. Eltelt 9 év úgyan azt érzem most mint akkor. A döntések és a vele járó súlyok a bizonytalanság hangja felemészti lelkemet.

Csak én látom úgy hogy semmi értelme az életnek ? Élünk és meghalunk. Közte a cselekmény nem visszük magunkkal. A luxus házat a leggyorsabb autót, se a szeretteinktől kapott emléket, vagy még is ? Erre soha senki nem fog tudni választ adni. Az élet legnagyobb kérdése mi lesz velünk a halál után ? Emlékszünk, élünk esetleg újjá születtünk. Annyi olyan műsort lehet lát hogy egy ember 4,5,6 éves koráig emlékezet az előző életükre. De vajon mindenki újjá születik, csak a különleges emberek emlékeznek a régi életükre ? Vajon én leszek olyan különleges hogy emlékeznek majd az előző életemre ? Lehet nem is emberként születek újjá hanem valami állatként. De lehet hogy a pokolra kerülök vagy a mennybe ? Az is lehet hogy az azok születnek újjá akikről nem lehet el dönteni hogy ők most jók voltak vagy rosszak az életük során. Mi számít jónak és rossznak? Jónak számit az ha önzetlenül cselekszünk segítünk mindig mindenkinek. Adni és vissza nem várni, hinni olyan dolgokba amik lehet el se jönnek vagy talán nem is léteznek ? Annyira rossz lenne az a dolog ha valaki csak magára gondol és csak és csak is a saját maga igényeit veszi csak szemponttúl ?

De persze ahogy ezekre se nem kapok választ l. Úgy arra se, hogy a határozott ideig tartó biztosat. A határozatlan bizonytalan, de lehet hosszú távon ki fizető útra lépjek.

Élni vagy meghalni ?

[konyvekkozt]

nagyon lassan haladtam ezzel a könyvvel. nem azért, mert rossz, hanem mert az elmúlt időszakban nehezen tudtam koncentrálni

mondanám, hogy haldoklásregény, de nem tudom, hogy létezik-e ez a fogalom, meg nem is csak haldoklás

a regényben két családot ismerhetünk meg. az egyik házaspár két lányt nevel, akik közül a nagyobbik ritka genetikai betegséggel él. a másikban a férfi régi vágya, hogy spórolt pénzéből új életet kezdjen a világ másik végén - a családjával vagy nélkülük. a tervezett indulás előtti napokban a felesége bejelenti, hogy daganatos beteg, a gyógyíthatatlan fajtából. később az édesapja egészsége romlik meg

az egyik család mindennapjai a beteg gyerek körül forognak, szinte orvosi diplomát érdemelnek azért a tudásért, amivel életben tartják a lányukat, s reagálnak minden újabb és újabb mellékhatásra, állapotromlásra. a másik család, s főként a férj a szemünk láttára tesz egészségügyi tudásra és válik férfiből gondozóvá

a könyv nagy hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa az amerikai egészségügyi és biztosítási rendszert, így azt is nyomon követhetjük, hogy ég el a pénz az egyes vizsgálatok és gyógyszerek miatt

nagyon fontos kérdéseket vet fel a regény. meddig adhatja fel egy ember magát, a terveit, az idejét annak érdekében, hogy ellásson mást? mennyit ér egy élet - akár pénzben? meddig élet az élet és mikortól szenvedés? mi történik a szül��kkel, az egészséges testvérrel, ha beteg gyerek van a családban? hogy lehet azzal a tudattal élni, hogy a gyereked biztosan nem éli meg a felnőttkort? meddig lehet és kell elkerülni a halál szó használatát? és még vagy ezer ilyen dilemma jelenik meg

utólag belegondolva méltatlanul lassan olvastam ezt a könyvet. nem életem regénye, de azért ajánlom. főleg azért, mert megmozgat, lehet mérgesnek lenni, együttérezni, szurkolni és sírni

ezt a könyvet vittem magammal Valenciába, a repülőn kezdtem el olvasni, s a tengerparton is velem volt. ennek köszönhetően innen-onnan homokszemek kerültek elő a lapok közül, ami mindig eszembe juttatta, mennyire fontos volt újra elmennem a városba és mi mindent tanultam ebből