salatalevel

[salatalevel]

Fél évvel később rakom ki utolsó updatem.

JÓL VAGYOK

Elkezdtem antidepresszánst szedni és rendesen tenni azért hogy végre jobban legyek.

SOSEM VOLTAM MÉG BOLDOGABB. MÉG GONDTALAN KISGYERMEK ÉVEIMBEN SEM.

Egyik barátaimmal töltött este elsírtam magam, mert 3 ÉVE MOST ELŐSZÖR ÚGY ÉREZTEM, EZÉRT MEGÉRTE MARADNI.

Az utam még nem ért a végére, de már látok kijutat. Már nem vagyok reménytelen.

Lehetséges a változás. És lehet hogy mások segítsége kell hozzá. Nem lehet, biztos. De lehetséges, és most történik.

Tudom, hogy képtelennek tűnik, vagy én pont a szerencsések közé tartozom, akiknek sikerült. De mielőtt ezeket gondolva eltekersz, hadd mondjam, fél évvel ezelőtti énem ugyanezt reagálta volna egy ilyen posztra. Nem hittem abban, hogy nekem valaha is változhat az életem. Hiszen már 3 éve jártam ugyanazokat a köröket. És most mégis megtörtént, szinte szürreális.

Ne add fel. Lehet hogy több idő, vagy segítség fog kelleni. De lehetséges.

[salatalevel]

Elegem van ebből a rohadt körhintából.

Sosem fogok változni.

Most, egy évvel később nézek vissza ezekre a posztokra, az emlékekre... naiv gondolatokra.

Sokminden történt azóta. A legszomorúbb, hogy ha néha-néha ránéztem a tumblr-re még mindig érkeztek noteok a salátalevélre.

Utoljára elküldtem a blogot az iskolai pszichológusnak. Azóta a nyáron egy önismereti csoporton vettem részt egy pszichiátrián, ahol diagnosztizáltak is: mégpedig depresszióval és szorongással. Ezek után egy pszichológushoz jártam egy orvos felügyelete alatt egészen feb.11-ig. Egy hétre egyszer be is kellett vonulnom "közepes depressziós epizód" miatt. Ami azért volt vicces, mert egy számomra átlagos dolgot említettem meg mit sem sejtve a következményekről. Én személy szerint nem is vettem volna azt a rosszabb időszakok közé. Vicces mennyire vakok, de azt hiszik, hogy látnak: mert ha nincs semmi, akkor diadalittasan küldenek bennalvósba, ha meg a szemükbe hazudok, örülnek, hogy "meggyógyultam" csakúgy, derültégből, nincs itt semmi furcsa, amikor egy hónappal ezelőtt még gyógyszert akartak adni és arról beszéltek, hogy az én bajom makacs fajta, de valahogy most mégis csettintésre eltűnt...

Folyton ugyanazokat a köröket járom: minden nyár végére elérem a mélypontot, segítséghez fordulok, ősszel a segítség hatására rövid időre megvagyok, aztán tél eleje-közepe fele kicsúcsosodik a második mélypont és elutasítom a segítséget és beburkolózom hazugságokba. Évek óta mindig ez van. Már több mint három kibaszott éve. És megint itt tartok. Mindenki azt hiszi, hogy jól vagyok.

Ebbe pluszba most becsatlakozott az önhánytatás is, amit nyár végétől nemrégig rendszeresen tettem. Kemény diétázásom hatására elértem évek óta a legalacsonyabb súlyomat, 58kg-ot, 19,4-es BMI-t, ami utoljára nov. 13-án voltam. Most a zabálási rohamaim és nem túl hatékony hányási technikáim hatására 64kg vagyok. Ezekalatt a tumblr proana és promia bugyraiban kábultam és indokolatlan mennyiségű thinspot néztem nap-mint-nap. Szóval ezt is felírhatom a listára a szarokról, amiket a tumblr-nek köszönhetek, a vagdosás mellé. És igen, újra csinálom azt is. Csak mostmár ollóval. Mélyen. Vérzik. Már nem vagyok gyenge, mint régen.

Rohadtul elegem van.

Imádkozom, hogy senki ne lássa ezt a posztot, aki számít.

Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm...

Csak muszáj volt kiadnom.

De hamár látja ezt valaki, ígyis-úgyis végem, szóval miért ne rakhatnám még ide azt az infót, aminek leírásáról eddig vaciláltam?

Január 6-án, a szünet utáni első tanítási napon, apám mellől a kocsiból kiszálva nem suliba mentem. Hanem villamosra szálltam és elmentem a Szabadság hídig. Kisétáltam a közepére a két pillér közé, majd eldöntöttem, hogy valószínűleg túl közel van a víz a halálhoz, így 1,5 óra késés után érkeztem be a fizika óra közepébe. Sokkosan, majd írtam egy angol dogát, mintha mise történt volna és mentem haza egy zaba-hányás adagra.

2020.02.16

[salatalevel]

Sokáig eltűntem, valószínűleg nem is jövök vissza

Ennek a blognak vége. Holnap nagy nap lesz.

Ha valaki akar, kérdezhet, de ez az utolsó posztom.

Legyetek jók!

[salatalevel]

Kezdek jobban lenni, csak idióta vagyok :)

[salatalevel]

Gondolat-rohamok

Azt mondanám, egy kis reményt adott ez az egész. Nem vagyok meglepődve, eddig akárhányszor kértem segítséget, mindig először szinte elmúltak a dolgok. Azért látom magamon, hogy vissza-vissza térnek, kezdenek erőre kapni, egyelőre csak gondolat-rohamokként. Pár pillanatként, amikor össze kell húznom magam gombócba, és az eddigi tapasztalatokból kiindulva ezek egyre hosszabbak lesznek.

Ma írtam a pszichológusnak, könnyen lehet, most ezt is olvassa, ki tudja? Csak néha könnyebb úgy kifejezni a dolgokat, ha az ember csak közvetetten adja át az információt. Ezek a gondolatok most amúgy is csak csöndesek és ritkák, szóval nem érdemesek szóra se, ezért nem beszéltem róluk. Meg azért is, mert ma már kicsit sok volt nekem a beszélgetés. Fáradt vagyok.

Ezek majd max a jövőben játszhatnak szerepet, most nem számítanak. Ma volt egy ilyen, meg tegnap is azthiszem, ami az egész napnak olyan csekély részét teszi ki, nem is számít. Csak ki akartam ezt adni.

Beszélni akartam itt, de a többi témát már a mai napon többször is átbeszéltem, szóval inkább pihennék, ha lehet.

Kifáradtam.

[salatalevel]

Félek

Nem tudom, hogy ezt a pszichológus látja-e, ha igen, akkor üdvözlöm, mondjuk valószínűleg jobb dolga is van, mint ezt olvasgatni.

Szerintem ezek után is folytatni fogom ezt, szeretném kiírni magamból a dolgokat és sokat segített ez a blog a dolgok átgondolásában és megértésében is.

Szóval itt vagyok.

Az utóbbi napokat csak káoszként tudnám jellemezni, ugyanis valószínűleg diagnosztikai pszichológushoz fogok menni. És félek.

Mi lesz, ha kiderül, hogy tényleg van valami? Mi lesz, ha nem? Milyen lesz egyáltalán az egész? A szüleim hogy fognak reagálni? A barátaim?

És félek, miket fognak kérdezni. A pszichológussal eljátszottuk, milyen lenne az első találkozás és bármennyire is akartam, a szavak megakadtak... A kérdések meg csak jöttek. Eddig nem is tudtam, nem is éreztem, milyen nehéz kimondani, hogy mi történt. És pontosan hogyan. Mert ha még annyit kell, hogy bántottam magam, vagy megpróbáltam megölni magam, azt még csak-csak kinyögöm, de jöttek a kérdések... "Hogyan? Pontosan mire gondolsz?" és én nem tudtam elmondani.

Félek, hogy mi lesz.

Nyugtat valamennyire a gondolat, hogy ez csak egy "tudományos kísérlet magamon" és próbálok kíváncsisággal efelé fordulni, de újra és újra rámtör a félelem.

[salatalevel]

Nosztalgia

Ezt még meg fogom bánni, de most, talán utoljára, visszatérek egy régi elvemhez.

Miszerint mindig az idő ellen döntöttem.

Szóval megcsinálom. Elküldöm a blogot. Nem bírom tovább.

[salatalevel]

Zavarok

Drága barátom, miért nem válaszolsz? Miért hagysz sötét magányba? Azonnal válaszoltam, de te már nem is láttad, mi történt? Ha nem készültél válaszra, miért írtál? Vagy csak a nyomás hozta ki belőled, hogy írj, ha kérdeznek, mert ez illedelmes? Kinézem belőled, mert te mindent másokért teszel. Most én se fogom elolvasni, nyugi, mert tudom, hogy nem szeretnél beszélgetni. És tudom azt is, hogy akkor van eleged, amikor GIFeket kezdesz küldeni, mert azokra úgyse tudok mit mondani. Egy ideig próbáltam, de már tudom, hogy zavarok. Néha én is elköszönhetnék. Szeretnéd? Fáj, de látom, nem vágysz társaságomra, mert benne megértést nem találsz. Igen, bevallom, helyzeted számomra idegen, de próbálkozom. Próbálkoznék, ha akarnád, de hiába mondod, hogy szükséged van rám, hinni nem tudok. Hiányzom? Ráderőltetem, hogy találkozzunk, mondván ismerem ezt és nekem is jól esett volna anno. De a tény az, hogy te nem olyan vagy, mint én.

Itt a füled, bámulsz rám, messenger karikából, azzal a műmosolyoddal. Az a képed, amire anyukád mondta, hogy szép, és amin rajz-filter van, hogy ne látszódjanak az utált részletek. Régen nevettél, megnéztem az előző évi osztályképet. Az idein egymásba karolunk és te szomorúan mosolyogsz. Mi történt? Zavarok.

Túl tapintatos vagy, hogy elmondd, de látom, vettem az adást, mikor az osztály túlfelébe ülsz zenét hallgatni. Nem kellek neked, rossz helyen vagy most és én nem vagyok elég, csak lejjebb löklek. Sajnálom, sajnálom, ez vagyok én, pióca rádragadva, de nem ám orvosi! Csak egy vérszívó. Sajnálom. Zavarok.

[salatalevel]

Egy csalódás vagyok

Egy hiba, egy fekete folt, egy csorba, sokféleképpen lehet ezt mondani, de igaz.

Igaz, biztosra tudod, mikor hallod, ahogy saját anyád kérdi apádtól, hogy hol rontották el - hol rontottak el engem. Ezt hallom.

Sajnálom.

Nem vagyok az, aminek lennem kéne, csak valami korcs-fajzat, anyajegynek kellett volna lennem de én bőrrák vagyok. Kezelni kell és eltűntetni. Kiirtani.

Átterjedek másokra, tényleg olyan vagyok, mint a rák.

Melanoma, pedig nem napoztak, mégis büntetem őket, burjánzó, alaktalan, amorf rém, ez vagyok. Kiállok a sima és tökéletes családból és tönkreteszem azt, szétzilálom, ölök.

A legrosszabb tudni, hogy én is anyajegynek indultam, megvolt a lehetőségem, hogy jó legyek.

[salatalevel]

Nem küzdök többet magam ellen

Mert egy szar alak vagyok, egy rossz ember, ez már bebizonyosodott, és eddig próbáltam ellene tenni. Viszont csakúgy, mint minden másban, ebben is rossz vagyok és sikertelenül próbálkozom, és ugyanúgy bántom a körülöttem lévőket. Szóval elegem van, abból, hogy szar vagyok. És abból, hogy béna vagyok ahhoz, hogy jó ember legyek. Nevetséges. És elegem van abból, hogy folyton magam ellen harcolok.

Szóval rossz leszek, mert már feladtam.

Bántom az embereket.

A rossz emberek miért élnek még? Már halottnak kéne lennem.

[salatalevel]

Az életem abból áll, hogy mondok valamit, aztán gyenge vagyok végigvinni

[salatalevel]

Tudjátok milyen közel voltam?

Már megcsináltam az új e-mailt, Bocsánat A Zavarásért néven... már újra kikerestem az ő címét...

Letöröltem az egészet, minden nyomot, kitöröltem az előzményeket is. Nem akarom megtenni.

Szinte látom magam előtt, ahogy megnézi és mondja, "hajj, már megint ez az idióta? Istenem, meddig fog még zargatni?". Szóval nem fogok neki szólni, most valószínűleg (legalábbis remélhetőleg) a barátom el fog hozzá menni, és tudom, mennyire be van táblázva. Még csak az kéne, hogy megint helyet foglaljak mások elől... Olyanok elől akiknek tényleg szüksége van rá.

[salatalevel]

Az interneten magyarázkodok idegeneknek

És közben a suli pszichológushoz félek szólni.

A barátaimmal egy szót se váltok.

Hogy süllyedtem eddig?

[salatalevel]

Nem tudom megszámolni, hányszor gondoltam rá, hogy elküldöm neki a blogom

Ahogy ismerem magam, egyszer úgyis el fogom, kivéve ha addigra kinyírom magam. Bár ennek kicsi az esélye, mert gyenge vagyok, de hagyjuk is. Viszont mostanában visszatért a gondolat és nem hagy nyugodni. Csinálnék egy új e-mailt, csak hogy ezt elküldhessem, mert már nincs képem ráírni. De annyira szeretném. Persze azonnal rájönne, ki vagyok, de valahogy él bennem a remény, hátha nem... Mert én nem akarok szembenézni a következményekkel, nem akarok javulni, csak hallatni a hangomat.

Hülye vagyok.

[salatalevel]

@kimondhatatlanul őszintén szólva nem akarok akarni. Nem is biztos, hogy akarok. Csak próbálom feltérképezni ezt a szart, amit a fejemnek hívnak, de egyszer úgyis kinövök ebből.

Csak addig meg az egyik felem azt mondja "csináld ezt meg azt, mert ők (azok akiknek tényleg mentális betegségük van) is csinálják" vagy "nem baj, hogy ezt tetted, mert ők is csinálnak ilyet mentális betegségük miatt". És én meg itt vagyok, hogy mekkora egy szar vagyok, aki távol van minden mentális problémától, egyszerűen csak idióta és hipochondriás mentálisan.

Így válaszolok, mert 1. hülye vagyok a Tumblr-höz és hiába használom évek óta, még nem tudom, hogyan kommenteljek másik bloggal 2. amúgy is szerettem volna erről beszélni és legalább adtál egy kiindulópontot, amit köszönök.

Szóval itt vagyok, egyszerre gyűlölve és megbocsátva magamnak. Hurrá. Mert a bizonytalanság mindenki kedvence.

Beteg akarok lenni

Úgy szeretném, hogy depressziós legyek, vagy valami. Mert akkor “normális” lenne amit teszek. De egyértelműen nincs semmilyen mentális betegségem, szóval csak egy fasz vagyok.

[salatalevel]

Beteg akarok lenni

Úgy szeretném, hogy depressziós legyek, vagy valami. Mert akkor "normális" lenne amit teszek. De egyértelműen nincs semmilyen mentális betegségem, szóval csak egy fasz vagyok.

[salatalevel]

Kérlek!

Drága barátom kezd eltávolodni, látom, mert csak jönnek a kifogások, miért ne találkozzunk... ismerem ám ezt, ne hidd, hogy át tudsz verni! Viszont vitatkozni nem tudok vele... a legkevésbé hiányzik, hogy vádaskodjak és ellene forduljak. Megírtam neki sejtésem, de nem egy támadó módon - legalábbis remélem.

Féltem, mert ő extrémebb mindenben, mint én. Mindent messzebbre - sokkal messzebbre - visz el, mint én, és amíg én túl bizonytalan voltam, hogy bármi komolyat tegyek, már bebizonyosodott, hogy ő meg tudná tenni. Bármennyire is azt mondja, hogy nem, én ismerem.

Kérlek, ne távolodj el, kérlek, hadd segítsek, még mindig fontos vagy nekem, akármit is higgy. Kérlek, ne süllyedj mélyebbre, kérlek, hadd hogy segítsek. Még akkor is, ha nem vagyok elég erős, hogy igazi segítség legyek, meg kell próbálnom. Az a kicsi, amit nyújtok, talán az áll majd közé és a halál közé.

Ez az egész, a továbbsüllyedése, miattam van, mi? Mert én egy kicsit visszaestem és sikerült lerántanom magammal... *taps taps*

Mondjuk lehet, balgaság azt gondolnom, hogy ekkora befolyásom van.

Mindegy is. A lényeg, hogy félek. Féltem őt. Nagyon.