#beteg vagyok

[nubesetanimus]

Második napja fekszek itthon, illetve volt hogy direkt pakolásztam mert fekve nem kaptam levegőt, ma már kapok levegőt most köhögök, ami konkrétan fáj.

Tegnap levánszorogtam a boltba egy koszos trikóba, amit akkor vettem észre, h nem jött ki valami folt mikor beléptem a liftbe, mondom én vissza nem megyek kicserélni.

Főztem egy húslevest, ami nagyon jól esett, nem teljesen érzek minden ízt, de sztem jól sikerült, tegnapi nap kínszenvedés volt, este még 11 után csináltam gofrit ugye azt is állva mert így legalább kaptam levegőt. Aludni úgy sikerült h 3 nagypárna a fejem alatt félig ülve mert így kaptam levegőt.

Ilyenkor amúgy szar, hogy egyedül van az ember..

[the-death-is-my-desire]

Amikor az egyik közeli kollégád is elkezd aggódni érted.

Azt hiszem kezdem felismerni, hogy baj van.

[setesuta]

azt meg egyébként hogy kéne elmondanom neki, hogy ha beszél erről és tudom, hogy rosszul van és megviseli és azt is tudom, hogy nem tudok segíteni visszaesek a depressziómba?

ennyire még sosem féltettem senkit

rettegek hogy nem magát választja

hogy nem tudja magát választani

[remelemmostmaraholdonlaksz]

Győrben meg pont Elefánt lesz ma

If yes, tell me what it is in the tags!

[darazscsipes-saskarmolas]

i'm addicted to neocitrán. also it exploded in my mikró

[ajtostolahazba]

Ma hirtelen felindulásból lefoglaltam egy advent utolsó hétvégéjére szóló Hallstadt-Salzburg utat. Amióta apa beteg, nem merek tervezni, de halálosan ki vagyok merülve és úgy érzem tartozom magamnak azzal, hogy csak 2 napra, de kiszakítsam magam a valóságból.

Mondjátok, hogy nem csináltam hülyeséget...!

[greenteaforbreakfast]

Mert ahogy a barátokkal beszélgetek, nagyon úgy tűnik, hogy otthon a fél ország kivan. És épp mi is, de mi legalább nem hányunk.

[oldmacykerenew]

Szerintem beteg leszek, de remelem tevedek es csak faradt vagyok :D Azert felvettem a baratnomtol kapott pulcsitakarot, hogy melegedjek (a dragasag Norvegiara szanta nekem😍♥️)

[konyvekkozt]

J. és a dilemmáim

ma ismét kórházban voltam egy lakómnál

J. szeptemberben költözött hozzánk a párjával. friss hajléktalanok, de az életútjából kiviláglott, hogy a tágan értelmezett definíció szerint régóta hajléktalanok, de legalábbis lakhatási szegénységben érintettek

J. daganatos beteg. sem magáról, sem az egészségügyi állapotáról nem nyilatkozott. egyszerűen nem értette, hogy segíteni akarok, a javát akarom, nem számonkérem

megannyi megakadás után jutottunk el decemberig, mikor kiderült, hogy már csak foltokat lát. J-t azonnal elküldtem szemészetre, a párja kísérte. a diagnózis zöldhályog

J. szerdán mellkasi fájdalomra panaszkodott, illetve arra, hogy égnek a szemei. mentőt hívtunk, sürgősségire szállították, onnan belgyógyászatra, ahonnan pár óra múlva egy papírzacskóban lévő gyógyszerekkel kiengedték

tegnap (mikor szabadságon voltam) egy kolléga vette észre, hogy a szemei nagyon durván néznek ki. nem hagyta annyiban, elvitte orvoshoz, onnan sürgősséggel szemészetre utalták. közben kiderült, hogy J. a decemberben felírt szemcseppet nem váltotta ki, mostanra semmit nem lát. többször rákérdeztem, mindvégig azt mondta, megvannak a gyógyszerek, nem kér segítséget a kiváltásban

tegnap a vizsgálat után kötőhártya-gyulladást állapítottak meg. a kolléga rátermettsége miatt vizsgálták meg újra, mértek szemfenéknyomást és derült ki, hogy glaukómás rohama van

osztályra került, ahol meg kellett küzdeni azzal, hogy a főnővér nem akarta felvenni, mert hajléktalan. ezt is megharcolták

ma bementem J-hez. az osztályon elmondtam ki vagyok, kihez jöttem, mire a nővérek felkiáltottak, hogy "itt van Gizelda!". nem értettem. hallgatásomra rögtön válaszoltak. J. után eljuttattuk neki a papírzacskós gyógyszereit, kiadagolva. azt adták is neki, de nem tudták, mik azok. így viszont a holnapi műtétet nem vállalták volna. ezt azért tudtam meg, mert volt ma kapacitásom bemenni hozzá. persze rögtön mondtam, hogy az eeszt-ben ott van minden, múlt héten volt kórházban. tájékoztattak, hogy ők nem látnak rá a másik kórház dolgaira. nyilván a falig elmegyek, megszereztem a zárót, rajta a rendelt gyógyszerek listájával

mindezek után bemehettem J-hez is. ült az ágy szélén, a vacsorára kapott zsemlét majszolta. vittem neki nasit adományból. jórészt elutasította, de a csokit és a kekszet elfogadta. fogalma sincs, mi vár rá. nyilván elmondták neki, de nem érti. túlzottan beszűkült neki a világ

beszélgettünk, többször elmondtam neki, hogy várjuk vissza. mondtam neki, hogy ha még egyszer mer nekem hazudni, bokán rúgom. kedvesen mondtam, elütve az élét annak, hogy a decemberi szemcseppel nem itt tartanánk. J., a kicsit mogorva ember kacagott, s mondta, hogy az bizony fájni fog

hazafelé baktatva azon gondolkodtam, megtettem-e mindent. és nem tudtam teljesen felmenteni magam. szerintem több lakóm van, mint akiknek az életét minőséggel kísérni lehet. ráadásul nem malmoztam, hanem például próbáltam kideríteni, adott kórházban van-e gipsz, hogy a térdtörött lakóm fekvőgipszét lecseréljék. (nem volt, nem tudják mikor kapnak!) beadtam egy idősotthoni elhelyezést. egy dementálódó lakómat próbáltam meggyőzni arról, hogy a szandál nem évszaknak megfelelő öltözet - és kerestem pszichiátert aki demenciafókusszal vizsgálja. egy másik lakómnak pszichilógust kerítettem. és ezek mellé nem fért bele, hogy J. látását nyomon kísérjem. de az igen, hogy meghatalmazással bejelentsem a szállóra, rendezzem a tb-jét és valamilyen ellátást intézzek neki

szóval ma voltam J-nél és a teljes abszurditással találkoztam. és nem a nővéreket szeretném szidni. egyszerűen nem értem, miért nem akarják ellátni, miért nem szólnak, ha információra van szükségük

J. szerencsés, találtunk rá pizsamát és most úgy feszít abban a kórházban, mintha nem lenne hajléktalan. de mi lesz a következő kórházba kerülővel? indítsak gyűjtést kórházi csomagokra? vagy kérjek tőletek mobilokat, amiket oda tudok adni átmenetileg a kórházban lévőknek, hogy elérjem őket? álljak, s ítélkezzek, hogy J. önmaga ellensége volt?! na, ezt biztos nem teszem

J. most kórházban van, holnap műtik, hátha valamennyire meg tudják menteni a jobb szemét. de ettől még valahogy időpontot kellene varázsolnom ultrahangra, hogy lássuk, a daganat hol tart

nincsenek válaszaim. dilemmáim vannak. és azt sem tudom, mi lesz, ha J. visszakerül a szállóra és nem lát

J. egy hatvanas férfi, akit megtépett az élet. teljesen el tudom fogadni a viselkedését, hogy három hónap után sem hitte el, hogy segíteni szeretnék. ha én minden kapcsolati háló nélkül hajléktalanná válnék, én sem hinném el, hogy valaki a javamat akarja

decemberben három lakómat látogattam kórházban, közülük egy elhunyt. mindenre felkészülve járok már kórházba. közben minden lakómmal kapcsolatban azt kívánom, hogy legyen jól

szociális munkásnak lenni nagyon nehéz!

[csakcsiga]

1,5. Interjú

Ma felhívtak arról a helyről ahol 2 hete voltam, hogy akkor be tudnék-e menni csütörtökön még egyszer, mert amikor én voltam a HR igazgató, és a szállítási igazgató is beteg volt és kb csak a "helyetesekkel" beszéltem.

Közbe lett volna egy interjúm a Siemensnèl is, de onnan meg tegnap, hogy mégse jó nekik a szerda lehetne inkább csütörtök.

Mivel az 1. helyen nagyon bejött a meló és közel is lenne akár bringával is (mellesleg a fizu igényemre se húzták a szájukat első körben) a másodikhoz meg sokkal többet kéne utaznom, így úgy döntöttem az elsőre mondok okèt a Siemensnek meg írtam, hogy ez a csütörtök mégse jó de jövőhèten bármelyik nap megfelel.

Kíváncsi leszek.

Első körben arra, hogy vajon lesz-e lehetőségem tovább jutni az első helyen, vagyok-e annyira jó/megnyerő. Másrészt meg arra, hogy a fentebb leírt kavarásom okán mennyire esek a két szék közül a pad alá!(Klasszikus lenne tőlem).

Továbbra is gyűlölök már itt dolgozni, konkrétan zsigerből érzem ahogy emészt ez a hely. A vezetőknek hála az összes toxikus munkahely tüneteit produkálja már ez a cég. Egyetlen dolog éltet, hogy péntektől 1,5 hét szabi.

[meridaabator]

Van az a Pintér Béla darab, a Titkaink

amiben az antihős a végén talán - ezt nem tudjuk - úgy dönt, hogy levágja a húsdarabot a francba, minek is az neki, minden bajának okozója.

Nem ennyire tragikus a helyzet, de ha felkínálnának egy lehetőséget, hogy hogyan NE legyek szerelmes G-ba és megoldható lenne ez mesterségesen, akkor szívesen kipróbálnám.

Ma beteg vagyok, itthon, dögrováson.

Van egy jegyem egy előadásra.

Nem kiderült, hogy G-t is érdekli ez az előadás?

Ha oda tudnék menni, akkor talán ott lenne Ő, és talán láthatnám ŐT (nem véletlenül karikírozom, csak már szenvedtem eleget, hadd karikírozzam ezeket az Ő-ket)

[csacskamacskamocska]

Egyszer egy állatmentő pasi mondta, hogy amikor a kutyát az öledbe veszed, akkor átadja neked az élete súlyát. A hajszoltság érzés, amiben élek, leginkább abból áll, hogy sehol nincs menedék. Nincsenek azok a felelősségmentes pillanatok, amikor átadom valakinek az életem súlyát. Intézem a dolgaimat, elrendezek mindent egyedül, felszerelem-megcsinálom, megtervezem, beszerzem, kifizetem, megszervezem, nincs ezzel semmi baj. Mondhatom azt is, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Lehetek kócos-pizsamás-szőröslábú, ha akarok, és akkor se szólna rám senki, ha otthagynám a morzsát a konyhapulton vagy kézzel ennék bele a tálba. Kibaszott kurvanagy szabadság. De az egyedüllétben soha nincs benne az a pillanat, hogy most egy kicsit más figyel a világra körülöttem, és rám is, az én biztonságomra vagy kényelmemre, boldogságomra. Mindig feszült figyelem van és mindig ugrásra kész az ember. Akkor is, ha kimerült vagy beteg. Ez nem tudatos dolog. Én is, más is tud laza lenni, elnylúni otthon a kanapén. Bezárk��zunk, bebiztosítjuk a zavartalanságot, és majdnem olyan... de nem, nem „olyan”. Semmi sem olyan, mint amikor belül rábízod magad valaki másra. Igen, pont mint gyerekkorodban. És lehet mondani, hogy ez infantilis vágy, de a bizalom, a bizalmi viszony pihentető. Ez is olyan amit csak úgy lehet igazán érteni, ha megéli az ember. Valaki tud téged, számontart, az életed fontos neki, nem fárasztja az, ami téged frusztrál, és persze nem bánt, mert szeret. Amúgy meg csak a hajszoltság érzés van. A férfiak... azon gondolkodtam, hogya férfiaknak nehezebb ez az egész. Mert a nők megtehetik, hogy odabújnak, rácsimpaszkodnak, az ölébe ülnek a pasinak, (kicsi vagyok, fáradt vagyok, tutujgass, védj meg, szeress, simogass), de a pasiknak erre a teljes önátadásra sokkal kevesebb lehetőségük van. Örülj, hogy adnak enni (esetleg), hogy emlékeznek helyetted dátumokra, hogy elfeledkezhetsz erről arról, hogy esetleg betartják, hogy nem szólnak hozzád amikor arra van szükséged, de amúgy... mikor? Miben? Légy már férfi! Egyszer jártam egy pasival, aki azt szerette, ha elalváskor símogatják a hátát. Mert gyerekkorában úgy altatta az anyja. Én csak pislogtam, hogy mi a fasz? Az anyja? Altatás? Szexi fiatal nőként hogy jövök én ebbe a képbe? Egy felnőtt férfit fogok álombasimogatni? Felfogni se tudtam az igényt, hogy ő most nem férfi, hanem „csak úgy lenni” szeretne és megpihenni. A lényeg, hogy a pasiknak sokkal nehezebb megtalálni az önfeledt önátadási pontokat. Szerintem. A többségük csak hajszolódik és próbál FÉRFI maradni. Megszokják, hogy úgy tesznek, mint akinek nincs is szüksége erre a fajta pihenésre. Aztán infarktust kapnak és meghalnak. Persze, a szex. Igen, az egy erős önmegadás, kitárulkozás, de az elején azért tele van szorongással az ember. Vágy, teljesítmény, kommunikáció, ütközések, frusztráció. Persze, a filmekben úgy van, hogy szerelmesen ágybabújnak, mindketten pontosan ismerik a másik testét, reakcióit, vágyait, gátlásait, és csodálatosat kefélnek és persze egyszerre élveznek el egy egetvető orgazmust és közös csodát megélve. Aztán amikor az élet meg nem ilyen, akkor az ember befeszül, mert biztos vele van baj, esetleg minden partnerrel. Meg szerelemben biztos csodás lenne minden, ha nem csodás, nem elég nagy a szerelem. Upsz, elkalandoztam. Szóval szinglinek lenni, bármennyire is nem érzi az ember magányosnak magát, akkor is stressz. A társas kapcsolatok, beszélgetések, programok oldják ezt, és feltöltik az embert. De ott is helyt kell állni. „Megjelenni” és résen lenni, dominálni és elkerülni, hogy ledomináljanak, stb, stb, az összes önsorsrontó faszság ott van velünk együtt. A megpihenés valaki karjaiban, az más. Ha hosszasan nem adatik meg, az megváltoztatja az embert. Valahogy kilúgozódik belőlünk valami. Mintha már nem is tudnánk hogyan kell együtt lenni és átadni magunkat a pillanatnak, meg valaki másnak. Na mindegy, az van ami van. Megyek, megfésülködöm és felveszek valami itthoni ruhát a pizsama helyett :D

[baszkis-blog]

Azt hittem csak egyedül vagyok ilyen beteg

De úgy néz ki te is ugyan ilyen beteg vagy mint én

[stickalittle]

Anyámat el akarom vinni rehabra.

Foglaltam is időpontot az orvoshoz egy hónappal ezelőtt. Nov. 4-re kaptam időpontot. Kis aggodalomra adott okot, hogy nov. 4 az szombat. De megnyugtattam magam, hogy biztosan már annyi a beteg, hogy szombaton is rendelnek, és tulajdonképpen nem is akartam az a nehézfejű kuncsaft lenni, aki értetlenkedik, úgyhogy beletörődtem, hogy ha szombat, akkor szombat. Persze azért abban a hónapban négyszer is megnéztem az időpontról szóló visszaigazoló e-mailt, hogy egészen biztosan nem én néztem el a dolgot. De nem. Ott szerepelt, hogy november 4. Úgyhogy szombaton bepakoltam anyámat a kocsiba, és bevittem a rendelőbe. Persze parkolót még szombaton sem találni, úgyhogy a rendelő előtt kipakoltam anyámat, hogy ne kelljen annyit mennie bottal, én meg majd keresek parkolót távolabb. Már éppen indultam volna, amikor kijött a portás, és nevetgélve közölte, hogy márpedig itt rajta kívül nincs senki. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy fel kellett volna vállalnom a nehézfejű kuncsaft szerepet, mert most már innentől a szerencsétlen hülye fasz szerepet tolom. Megkérdeztem a portást, hogy akkor ilyenkor mi van. Ő nem tudja, de talán érdeklődjek az ötszáz méterre lévő kórházban. Arra gondoltam, hogy ott aztán végül is mi a faszt tudnának mondani arról, hogy a betegirányító adott nekem egy szar időpontot, én meg itt kóválygok anyámmal, mint postás a levéllel, aki egy másik faluban keresi a Kossuth utcát. De persze, ha már itt vagyok, végül is mit veszíthetek, ha ott is téblábolok kicsit? Úgyhogy anyámat visszapakoltam a kocsiba, és irány a kórház. Parkolót is találtam a közelben, kb. akkora üres helyet két autó között, ahová egy nyuszimotor fér csak be. Mondom, nekem ez elég, én ide beteszem az autót akkor is, ha az előttem parkoló rám hívja a halálfalókat. Valamit biztosan rám hívott, mert kiszálltunk a kocsiból, és elkezdett esni az eső. Mindegy, ez pont jól illett a kedvemhez, úgyhogy esőben mentünk a kórházba. Portás. Ez is nevetve mondja, hogy nincs rendelés. Úgy látszik, itt valamilyen ellátmányba kapják a portások a füvet. Mondom az orvos nevét, akihez az időpontot kaptuk. A portás közli, hogy hát pont ő az ügyeletes az intenzíven. Meg van-e vele beszélve a dolog? Akkorát bólintottam, hogy leesett a fejem. Hát persze, hogy meg van vele beszélve. Azt sem tudtam, ki az. Akkor menjünk fel az első emeletre, ott van az intenzív. Mentünk. Az intenzív előtere tökre kihalt volt. Mondjuk, mégis, mi lenne egy kórház intenzívjének előterében, sajtpult? Sajtpult nem volt, de volt egy kaputelefonszerűség. Na, ezt megnyomkodtam, mire előkerült egy nővér, akinek mondom, hogy itt kérem én jelenleg át vagyok baszva időpontilag, és ha már így esett, akkor beszélnék a főorvosúrral. Oké, szól neki. Jött az orvos, ki is kerestem a telefonomon a levelet, amit mutatok neki, hogy bizony ez a helyzet, és a történetben én vagyok a kisebbik hülye. Nézi az orvos, aztán közösen, teljes egyetértésben megállapítottuk, hogy az időpont rossz. De mindegy, ha már itt vagyunk, akkor a folyosón megnézi anyámat. Megnéztük anyámat. Olyan volt, mint előtte. Szóval oké, akkor nem kell már bejönnie, mert látta, de én jöjjek be 7-én szerdán, és akkor beviszi a gépbe, felveszik rehabra. Hát, kurvára örültem, mégiscsak a tenyerén hordoznak a halálfalók, sikerült elintéznem a dolgot, majd hetedikén szerdán én bejövök, hozom anyám papírjait, és mindent elintézek. Anyámat be a kocsiba, és haza. Ott jutott eszembe, hogy baszd meg, szerda nem 7-e, hanem 8-a. Úgyhogy nem csodálkozom semmin.

[sz-albertooo]

Beteg vagyok, de gyógyulni nem akarok, minek az nekem? Az egészség embernek nem kell a gyógyszer, vagy mégis?

[ajtostolahazba]

Na Rákthread apáról újabb fejezet.

Most vagyunk itt, neki még folyik az infúzió, én várok. Másfél óra kőkemény meló volt összevakarni magam, miután a dokival beszéltem. A majfunkció szar. Nem tudni, hogy azért, mert hat a kezelés és pusztul a rák, vagy azért, mert terjed. Megkapja a kezelést, de (és itt veszjóslóanrám nézett) közeledünk a lehetőségek végéhez. Amikor feljöttünk a kezelőhelyiségbe, ahol kb.30-an kapnak egyszerre kemót folyamatosan, a nővérke mondja, hogy a kezeléskérő lemaradt, szaladjak már le érte. Szerintem nem véletlenül maradt le... az orvosunk egy fiatal, de nagyon lelkiismeretes doki, szerettem volna beszélni vele. Mondtam, hogy esetleg nem lehetne-e, hogy ha be kell fejezni, akkor azt úgy mondjuk meg, hogy az ne úgy hangozzon, mint egy halálos ítélet... azt mondta, tök korrektül, hogy ezt se így(és a szívére tette a kezét), sem etikailag nem teheti meg. Kíméletes lesz, de hazudni nem fog. (Mondjuk ezt én se kértem volna.) Tudja, hogy ez mennyire fájdalmas, de amíg hite van a betegnek, addig remény is van. Ha a beteg feladja, akkor egy kemó se segítene." A maga apukája élni akar, és higgye el, ha eljön az idő, ő készen fog állni. Maga nem lesz késze erre soha, de ő igen."

Szóval mostmár kicsit nyugodtabb vagyok, de szegény pszichológusom kurvára meg fog dolgozni a pénzéért...

Ez asszem az alkudozás fázisa. A tagadás és a düh megvolt. Nem vagyok jól. Egész hazaúton ezen agyaltam. És fura, mert mindamellett, hogy ez egy kurvanagy gyomros volt, valahogy mégis segített. Mert most először nem az onkológus ült velem szemben, hanem az ember. Aki nap mint nap ezt látja, emberek és családjuk heroikus küzdelmét, ami túl sokszor nem lesz happy end, de valahogy az első sokkon túl mégis...az a mondat, hogy " ő készen fog állni", az megnyugtatott. Hogy velem mi lesz? Ami mindenkivel, aki gyászol. De ez nem is számít. Ha ő készen lesz, tényleg, és megbékélve fog elmenni, ha eljön az idő, az nekem elég. 9. hónapja toljuk ezt. Hol elveszetten, hol reménnyel telve... alkudozom... még kérek időt!