#beteg vagyok

[nubesetanimus]

Második napja fekszek itthon, illetve volt hogy direkt pakolásztam mert fekve nem kaptam levegőt, ma már kapok levegőt most köhögök, ami konkrétan fáj.

Tegnap levánszorogtam a boltba egy koszos trikóba, amit akkor vettem észre, h nem jött ki valami folt mikor beléptem a liftbe, mondom én vissza nem megyek kicserélni.

Főztem egy húslevest, ami nagyon jól esett, nem teljesen érzek minden ízt, de sztem jól sikerült, tegnapi nap kínszenvedés volt, este még 11 után csináltam gofrit ugye azt is állva mert így legalább kaptam levegőt. Aludni úgy sikerült h 3 nagypárna a fejem alatt félig ülve mert így kaptam levegőt.

Ilyenkor amúgy szar, hogy egyedül van az ember..

[setesuta]

azt meg egyébként hogy kéne elmondanom neki, hogy ha beszél erről és tudom, hogy rosszul van és megviseli és azt is tudom, hogy nem tudok segíteni visszaesek a depressziómba?

ennyire még sosem féltettem senkit

rettegek hogy nem magát választja

hogy nem tudja magát választani

[veletlenulmitmondtam]

Győrben meg pont Elefánt lesz ma

If yes, tell me what it is in the tags!

[pikkelyke]

i'm addicted to neocitrán. also it exploded in my mikró

[ciganyolga]

attól még, hogy szültem

Egyébként az anyaság a teljes, totális becsicskulás (nocsak). És még csak nem is arról beszélek, hogy nem alszunk.*

Hanem arról, hogy mindazzá válsz, amivé megfogadtad, hogy sosem válsz. Én majd nem fogom hagyni, hogy a gyerek átvegye az uralmat a lakás felett, attól még, hogy szültem, én majd nem fogok lenőtt hajjal mászkálni, könyörgöm, egy hajfestés fél óra, én bizzztoss, hogy nem fogok agyrohasztó mondókázásokra járni, majd metált hallgatunk, nekem majd biztos tök hamar fog hiányozni a szellemi inger, majd csinálok online tanfolyamokat, udemy-t előfizetem. Aztán kettőt pislogsz és már írod is le emailben, hogy Jelentkezés menő-manó tornára, miközben eszed fel a földről a nyálas banánmaradékot.

Meg erről a csicska új mentális állapotról is beszélek, amiből nincs menekvés, és hirtelen olyan dolgok hiányoznak, mint a bambulás. Pl nekem vannak bejáratott gyerektelen ismerőseim, akikre rájárok irigykedni. Az Orsiékra azért vagyok irigy, hogy csak így leugranak este egy sörre a Nemdebárba. Az Áronékra az átheverészett sorozatnézős/társasozós hétvégékért. A Csernáékra a többhetes világvégi utazásaikért. Az egyedül élés, nah, arra meg aztán igazán nagyon szerelmesen tudok gondolni. Hogy csak így vagy, körülvesz az otthonod és senki sem tart igényt rád. Ez a mentális állapot hiányzik, nem a bulizás meg a kurválkodás. Na, hát ez viszont sosem tér vissza. Sőt, minden este nagyot szusszanva ülünk le a kanapéra, hogy na, alszik, most foglalkozhatunk mással, majd elővesszük a telefont és képeket nézegetünk a róla, hogy milyen aranyos. 

És akkor ráadásul a horrorfilmektől is elbúcsúzhat az ember, legalábbis egy nagy részüktől. Gyereknek bántódása esik? Felejtsd el. Beteg gyerek? Nem. Gyerek eltűnés utáni nyomozás. Áh, nem. Gonosz gyerekek? BIZTOS, HOGY NEM. Én eléggé kedvelem a műfajt, úgyhogy ez nekem igenis egy komoly áldozat, esküszöm, jobban sajnálom, mint a mellemet.

Azért remélem, ha nagyobb lesz, és már le merjük passzolni ottalvósra, akkor megint neki merünk majd állni füvezni meg Arkham Horrorozni, persze nem párhuzamosan.

*(Amúgy mi alszunk, mert az én gyerekem egy alvósztár, úgyhogy ebből is látszik, hogy sokkal jobban csinálunk mindent, mint a többi szülő. De senkinek se akarom ezt az orra alá dörgölni hiszen mi, Édesanyák támogatjuk egymást, nem dicsekszünk a gyerMekeink zsenialitásával, miköztünk munkál a sisterhood, a MEGTARTÓ ERŐ. Mi segítünk a másiknak levergődni a buszról a babakocsival, figyelünk a gyerekére a játszón, amíg elszalad pisilni, mi értő figyelemmel nyugtatjuk meg egymást, hogy legyél türelmes, majd mászni fog a Kevinke. Ha közénk jössz, együttérzést és támogatást kapsz, és majd csak otthon, a férjeinkkel beszéljük ki, hogy baszki a Kevinke még nem mászik. Arról meg csak igazán diszkréten és magunkban álmodozunk, hogy egyszer majd valaki (mindenki) azt mondja: fú, a te gyereked annyira aranyos és zseniális, belátom, sokkal jobban sikerült, mint az enyém.)

[2ndbaroness]

Nekem ő volt az első

háziállatom. 16 év és 8 hónap adatott. 2 hete beteg lett, 2 napja pedig kapott két szurit, a második 17:38-kor az a bizonyos. Vigasztalhatatlan vagyok, bár tudom, lassan majd elmúlik ez is.

Az embertársainkon nem segíthetünk így, és habár csak napjai lehettek hátra, de talán méltó módon, fájdalom nélkül mehetett el.

🖤

[kiforditom-szetszedem]

Ma nagyon büszke apa voltam

A lányom egy éve nyújt, tornázik, képezi magát, nyáron ebbe már gyakorlatok is belekerültek, ősszel megdolgozott azért, hogy meghívják a helyi tornaklubba, órák után, heti 3x. Így, szervezett körülmények között két és fél hónapja csinálja, amiből négy hetet beteg volt.

Ma elmentünk az első tornaversenyére, izgult, mondtam neki, hogy élvezze ki ezt az izgulást, mert verseny után nem lesz már ott. Mosolygott, érti a hülye humoromat.

Egy busznyi gyerekkel mentünk Ózdról Miskolcra, aranyat csak Ózdra hoztak haza.

De nem ez a lényeg. Öt éve a gerenda volt a rémálma, tériszony, elkalandozás, nemtörődömség, akkor abba is hagytuk az egész gimnasztikát. De most! Felszáll a gerendára, semmi szögletesség, egyik mozdulat folyik át a másikba, eltűnik előtte minden egyéb dolog, ott van a jelenben, lépked, tartja az egyensúlyát, ugrik, még sosem láttam így.

Megtalálta a középpontját.

Más igénye nem is volt. Ki akarta próbálni önmagát. Az, hogy ő is hozzáadott a csapat pontszámához annyit, hogy korosztályukban ezzel a legjobbak legyenek, az csak a hab a tortán.

Én meg, aki egy óra állástól roncs vagyok, mert esik össze a hátam, álltam egész nap s néztem, s semmi bajom.

Erre a napra mindkettőnknek szüksége volt.

[gyogyitsmegmarika]

Az kórházi tapasztalatokrúl

Múlt péntek óta próbálom megfogalmazni az egészségügyben szerzett legfrissebb tapasztalatokat, de egyrészt nem tudom, hogy csak én vagyok szarházi borúlátó, meg nem tudom, mennyire kellene örülnünk, hogy egyáltalán kaptunk ellátást.

Anyámnak nőgyógyászati műtéte volt tegnap. Az okokkal most nem szeretnék senkit traktálni, mert nem is annyira relevánsak, inkább az ezt megelőző élmények azok.

Leszögezem, a családban hálistennek egy-két sürgősségi beavatkozástól eltekintve nincs kiterjedt kórházi tapasztalat, senki nem tudja, hogy kell felkészülni egy tervezett műtétre, így értelemszerűen szépen követtük az orvosok, asszisztensek, ápolók instrukcióit.

Az előzetes képalkotó vizsgálatok, konzultációk nagyjából sikeresen lementek, az utolsó mozzanat a pénteki altatóorvosi konzultáció volt, ahova én vittem anyámat. Következnek zanzásítva az átélt élmények. SOTE nőgyógyászati klinika, amiért elvileg hálásak lehetünk, mert nem egy sima kórház.

A 9:40-es időpontra prompt érkezünk, 10:00-ig nem történik semmi

Az egész elkövetkező folyamat alatt összesen legalább nettó egy órát vártunk szükségtelenül, például mert az ajtón lévő utasítást követve nem kopogtunk

Mindehol kötelezően elvárják, hogy kinyomtatott papírként vigyünk minden dokumentumot, EESZT ide vagy oda. Ha nincs papír, nincs ellátás.

Kezdésnek egy idősebb ápoló gügyögő, didaktikus módon közli, hogy dehát itt nincs friss labor meg EKG. Kérdezzük, igen, és? Dehát az kell. Nagyszerű, és ezt honnan kellett volna tudni? Hát azt ő nem tudja. Oké, mit lehet csinálni? Hát azt ő nem tudja.

Megkérdezik, miért vagyunk itt. Nézünk zavartan, és szembesülünk azzal, hogy az időpontra hívott betegből senki nem készült fel, és a beteg saját elmondása alapján akarnak képbe kerülni.

Altatóorvosi konzultáció: ugyanazt kérdezi meg újra és újra, köztük azokat a dolgokat, amiket előtte a folyosón az asszisztense már megkérdezett. Konfliktuskerülő, ám rettegő és kétségbe esett anyám felveti, hogy erre már válaszolt. Válasz: hát ne legyenek már ilyenek, hát mikor, kinek? Itt lépek be, hogy a maga mellett ülő zöld köpenyes fekete hajú hölgynek 12 perccel ezelőtt.

Konzultáció véget ér. Kérdezzük, hogy akkor hétfőn a műtét az hogyan, mikor, hova. Hát azt ő nem tudja. Akkor ki tudja? Kérdezzük meg az orvost. Melyiket, mert van négy? Azt ő nem tudja. Elérhetőséget kaphatunk az orvosokhoz? Hát azt nem lehet. Tehát? Nagy szemekkel nézés.

Hiányzó labor és EKG - hol tudjuk ezt beszerezni péntek délután? Hát azt ők nem tudják. De úgy mégis? Hát talán ide és ide menjünk az épületben, és ott esetleg, de EKG-t valószínűleg senki nem tud a házban.

Négy különböző osztályon járunk, ahova az egyikből küldtek a másikba, mindenhol nagy szemekkel nézés, hogy hát ők ebben nem tudnak segíteni, de menjünk ide meg oda.

Amikor anyámnak érthetően a fasza tele lett, és kétségbe esett, egyszer csak a telefonügyeletben lévő tesóm elér valakit, valakinek az asszisztensét, aki elirányít bennünket egy minden bizonnyal szupertitkos nőgyógyászati laborba egy kavéautomata mögött jobbra.

A hivatkozott laborban a világ legtündéribb, ~60 körüli laboros nővére vár bennünket, és tíz perc alatt elintézi a vérvételt, vizeletet, EKG-t.

Ha ezzel a nővel nem találkozunk egy kb véletlen folytán, anyám nem kapja meg a viszonylag kurvafontos onkológiai műtétet.

A laboros hölgy elmondja, hogy egyébként a nap folyamán bárki - elsősorban az első állomáson az altatóorvos - akivel találkoztunk, két perc alatt a megfelelő helyre tudott volna irányítani, és elintézni mindezt, csak mivel ez nem kötelességük, szarnak bele.

A nap jelszava az volt, hogy senki nem tud semmit, semmiről. Tetézve azzal, hogy a mi kurva anyánkat, amiért nem tudjuk csuklóból, mit kell csinálni egy műtét előtt. És ezt leereszkedően, megalázóan éreztetve is.

Jellemző stratégia a teljes folyamat során, hogy ha ellentmondasz vagy a nemtetszésedet fejezed ki, a veled szemben álló érezhetően úgy próbálja tekerni, mintha te erőszakos lennél, hogy adott esetben eltávolíttathasson. "Maga most felemelte a hangját." "Ön most fenyegetően beszél velem". Mintha valahol rögzítve lenne, hogy védeni tudják a seggüket, és közben ökölbe szorul az agyam, mert kedvem lenne tényleg fenyegetően beszélni velük, mert mindenki úgy csinál, mintha egy kibaszott kegy vagy jutalom lenne, hogy anyám egészségügyi ellátást kap.

A végén a lelkünkre kötötték, hogy vasárnap az otthon, EESZT-ből kinyomtatott leleteket vigyük be fizikai formában vasárnap. Az indokra már nem figyeltem.

A leletek nem érkeztek meg vasárnapig az EESZT-be, csak egy üres ambuláns lap. Vasárnap újra vért vettek tőle.

Mi a kurva isten fasza történik itt, és mi a fasz baja van az embereknek?

Arról már nem is beszélve, hogy az egész klinikán hetek óta egész nap zavartan tévelygő embereket látunk, akik keresik a megfelelő rendelőt, de amikor útbaigazítást kérnek, senki nem tud semmit.

[annaszemete]

nem szoktam ilyet ide, de

hosszú nyafogás arról, hogy elegem van a gyereknevelésből, és utálom, hogy milyen szülő lettem

nehezített pálya, hogy másfél hete beteg vagyok, és szüleimnél is voltunk néhány napot, ahol kb unlimited screentime és édesség van, ami ugye remek hatással van mindenki idegrendszerére, főleg az adhds fiaméra

szóval néhány hete leültem a gyerekekkel arról beszélni, hogy mi motiválná őket a rendrakásra, főleg fiamat, mert szó szerint gázolunk a szobájában a legók és a játékok között, és a padló minden egyes négyzetcentiméterén van valami, és állandóan rátaposunk valamire, és hiszek benne, hogy a rendezetlen környezet tényleg terheli az idegrendszert, és túlingerli, hogy minden szarral tele van a szoba. próbálom leszarni, de tényleg, két hónapja nem tettem rendet a szobájában, de közben tudom, hogy ebből úgysem "tanul" semmit, ez nem így működik, hogy jól van, majd rájön magától. tudom, hogy ez neki sem jó, de egyedül nem tudja megoldani, segíteni kell neki, és meg kell tanítani neki bizonyos life skilleket, hogy majd jól funkcionáló felnőtt legyen belőle. de ez most jelenleg úgy néz ki, hogy időnként rendet rakunk valamennyire, majd ő egy délután alatt szétbassza, és érted, sziszifusz legalább a jó levegőn görgette a sziklát a hegy tetejére, de próbált volna minden nap rendet rakni a legók között.

szóval együtt kitaláltuk, hogy beépítjük a rendrakást az egyik létező jutalmazási rendszerünkbe (ha jól sikerült a reggeli készülődés, akkor kapnak egy mosolygós fejet, és 10 mosolygós fej után közös otthoni mozizás van otthon popcornnal, igen, akár hétköznap, és meg lehet enni a vacsit a tv előtt, őrület, imádják). szóval nem büntetek, hanem jutalmazok, mert adhds gyereknél ez működik, oké. írtam egy listát mindkét gyereknek személyre szabva, ami részletezi, mit jelent a rendrakás: játékokat dobozba bebaszni, dobozokat a helyére betenni, szemetet kivinni a szobából stb, öt pontból áll az egész. nem azt várom, hogy rendezetten pakoljanak össze, hanem azt, hogy ne a földön legyen minden, hanem a nagy tárolódobozokban, szóval tényleg csak meg kell fogni és bedobni, na.

megbeszéltük, hogy ez tarthatónak tűnik-e, van-e kérdés, oké, ez jó lesz.

na aztán a hetünk eleve tök szar volt, post-nagyszülő szindróma, és a késleltetésre való képesség teljes hiánya. iskola után de most azonnal menjünk fagyizni, de most azonnal akarok édességet, menjünk boltba, és vegyünk VALAMIT, ha nem veszünk fagyit, akkor itthagyom a táskát az utca közepén stb és még csak 10 perce szedtem őket össze a suliból érted.

közben szereztem hangosmeséket, ruminit, doktor proktort stb, mert kiderült, hogy szeret mesét hallgatni pl autózás közben is, és hát logikus, mert inger, érdekes, és elviselhetőbb tőle az unalmas minden más. szóval szereztem könyveket, ráapplikáltam az egyik telefonra, ami közös használatú, utánanéztem, hogy milyen appokat ajánlanak lejátszásra, letöltöttem, importáltam, kipróbáltam, remek. az volt az ötletem, hogy hallgathat hangosmesét rendrakás közben, milyen jó lesz, így legalább lesz benne valami buli, valami érdekes, hú mekkora zseni vagyok baszki. én is szívesebben csinálom a házimunkát podcast hallgatás közben.

csütörtökön direkt elmentem értük korán, hogy legyen idő mindenre, hazafelé erről beszélgettünk, hogy akkor ez a mai program, legyen rendrakás, hadd adjak érte mosolygós fejecskét. hát ő inkább mégsem akar rendet rakni, mármint úgy evör, beszélgetünk erről tovább, hogy azért ez nem így működik, akkor lesz csak családi mozizás, ha volt rendrakás stb. oké, de kettő mosolygós fejet kér érte, ami tudod mit? fair enough, tényleg nagy feladat a rendrakás, boldogan adok érte két fejet, hát jól van. oké, de nem ma akar rendet rakni. inkább holnap. vagy majd hétvégén. majd vasárnap. kezd kurvára elfogyni a türelmem, tényleg rugalmas vagyok, de ehhez most ragaszkodom, hogy ez ma történjen meg. sőt, hangoskönyvet is szereztem hozzá, nem próbálod ki? nem, kizárt dolog, nem lesz tőle jobb, bele sem akar hallgatni.

úgyhogy ebből lett az, hogy bezavartam a szobájába, és addig nem jöhetett ki, amíg rendet nem rakott. időnként bementünk, segítettünk, megmutattuk, mit hova, de nem, nincsen addig tv, meg nincsen addig más, és IGEN, AMIT A FÖLDÖN TALÁLOK AZT KI FOGOM BASZNI A KUKÁBA KISFIAM, LESZAROM. Mi, anya, mindent, ami a földön van?? az ágy is a földön van, meg a fotel, meg a szekrény, akkor azt is kidobod??? NE OKOSKODJÁL, TŰNÉS PAKOLNI FIAM BAZDMEG, majd utána bevettem egy xanaxot és csak sírtam

ja, estére rendet rakott

[ajtostolahazba]

Ma hirtelen felindulásból lefoglaltam egy advent utolsó hétvégéjére szóló Hallstadt-Salzburg utat. Amióta apa beteg, nem merek tervezni, de halálosan ki vagyok merülve és úgy érzem tartozom magamnak azzal, hogy csak 2 napra, de kiszakítsam magam a valóságból.

Mondjátok, hogy nem csináltam hülyeséget...!

[konyvekkozt]

egy kollégámtól kaptam kölcsön ezt a könyvet, miután egy kezeletlen pszichiátriai beteg ügyfelemmel kapcsolatos dilemmáimról beszélgettünk. a gesztus kedves, de a diagnózis más (úgy ajánlotta, hogy arról a betegségről szól)

az az igazság, hogy fel vagyok háborodva, de mégis van bennem némi bizonytalanság, megengedhetem-e magamnak ezt az erős érzést

a könyv szerzője arról az időről beszél, mikor úgy érzi, azonnal segítséget kell kérnie, másnap a háziorvostól beutalót kér pszichiátriára és ott meg is jelenik. ez alapvetően nagy önismeretről tanúskodik, bár mindenki merne és tudna ilyen helyzetben segítséget kérni! a történet gerince a pszichiátrián töltött idő, a végén talán egy hét a kikerülés után és a születésnapja

ez így tök jó, nagy potenciál van abban, hogy valaki őszintén meséljen az állapotáról, megéléseiről, kiváló eszköze lehet az érzékenyítésnek, akár a sorstársak megszól��tásának is. de már ez is elcsúszik nekem kicsit, mert a könyv végén van egy teszt, amit kitöltve x pontszám felett írhatunk egy e-mail címre, mert a szerző megtalálta a tuti szakorvost. nekem ez már határátlépés, de persze lehet, hogy valakinek segítség

a felháborodásom oka, hogy a könyv központi vonulata, mennyire szerelmes volt a szerző a pszichiáterébe és ő milyen módokon táplálta a szakember ezeket az érzéseket. na, ezzel nem tudok mit kezdeni! mert ha ez tényleg megtörtént, ha a pszichiáter tényleg kocsikázni, ebédelni vitte a betegét, az nemcsak erős visszaélés és határátlépés, de egy egész kórházi osztály diszfunkciója és felelőssége. ha ezek a dolgok egyáltalán nem vagy nem így történtek meg, akkor a szerzővel van komoly gond - márcsak azért is, mert elvileg ez nem egy fikciós regény

az is mérhetetlenül zavar, hogy szinte semmit nem tudtam meg a borderline működésről. a könyv utolsó negyedében kap diagnózist a szerző, ahhoz sem "útmutatót", sem gyógyszert, sem terápiát nem ad vagy kínál a szakember. és ezeket a lehetőségeket ő sem keresi. innentől pedig nem tudom értelmezni a "megbélyegzett" szót a címben, sokkal inkább tűnik "diagnosztizált, de távolító" hozzáállásnak. lehet, hogy én értettem félre, de a nagy felismerések és "útmutatások" helyett egy nő főként szerelmi életén alapuló pszichiátriai élményeit követhetjük

annyira nem tudtam mit kezdeni ezzel a szerelemmel, hogy utánaolvastam a könyvnek és a szerzőnek, meghallgattam vele egy podcastot (Kadarkai Lélekben), de nem találtam semmi információt. viszont a youtube felajánlotta a Probléma podcastot Steiner Kristóffal, ahonnan ezerszer többet tudtam meg a borderline személyiségzavarról, mint ebből a könyvből

őszintén érdekel, mi a véleménye erről a könyvről annak, aki olvasta!

(legszívesebben félbehagytam volna a könyvet, de erre az elhatározásra akkor jutottam, mikor oda-vissza kellett utaznom a 9-es busz teljes vonalán)

[greenteaforbreakfast]

Mert ahogy a barátokkal beszélgetek, nagyon úgy tűnik, hogy otthon a fél ország kivan. És épp mi is, de mi legalább nem hányunk.

[oldmacykerenew]

Szerintem beteg leszek, de remelem tevedek es csak faradt vagyok :D Azert felvettem a baratnomtol kapott pulcsitakarot, hogy melegedjek (a dragasag Norvegiara szanta nekem😍♥️)

[rosszulorzott]

valaki uk-ből segít hozzájutni a vágyaim netovábbjához? nem tudom megoldani, hogy ide rendeljem, szóval megrendelnéd a webshopban, aztán küldenéd nekem, paypalon vagy revoluton keresztül mindent térítek. kicsi kényelmetlenség, örök hála, esetleg egy fotó, amin viselem ;)

aki betegeli nekem a célcsoportomat, annak is kösz, én képtelen vagyok megjegyezni, ki hol él éppen

[csakcsiga]

1,5. Interjú

Ma felhívtak arról a helyről ahol 2 hete voltam, hogy akkor be tudnék-e menni csütörtökön még egyszer, mert amikor én voltam a HR igazgató, és a szállítási igazgató is beteg volt és kb csak a "helyetesekkel" beszéltem.

Közbe lett volna egy interjúm a Siemensnèl is, de onnan meg tegnap, hogy mégse jó nekik a szerda lehetne inkább csütörtök.

Mivel az 1. helyen nagyon bejött a meló és közel is lenne akár bringával is (mellesleg a fizu igényemre se húzták a szájukat első körben) a másodikhoz meg sokkal többet kéne utaznom, így úgy döntöttem az elsőre mondok okèt a Siemensnek meg írtam, hogy ez a csütörtök mégse jó de jövőhèten bármelyik nap megfelel.

Kíváncsi leszek.

Első körben arra, hogy vajon lesz-e lehetőségem tovább jutni az első helyen, vagyok-e annyira jó/megnyerő. Másrészt meg arra, hogy a fentebb leírt kavarásom okán mennyire esek a két szék közül a pad alá!(Klasszikus lenne tőlem).

Továbbra is gyűlölök már itt dolgozni, konkrétan zsigerből érzem ahogy emészt ez a hely. A vezetőknek hála az összes toxikus munkahely tüneteit produkálja már ez a cég. Egyetlen dolog éltet, hogy péntektől 1,5 hét szabi.

[csacskamacskamocska]

Ma nem akartam önismerettel foglalkozni, de aztán...

egy dolgot leírok, mert ez azért beakadt. Anyám naplói, jegyzetei, millió el nem küldött levele és üzenete között, az egyik: "Drága kislányom! Ma vagy X éves ��s én itt ülök egyedül és nagyon szomorú vagyok." Arra a születésnapomra véletlenül nagyon is jól emlékszem. Középkorú emberként elutaztam három napra egy festői szépségű helyre, próbáltam az amúgy rengeteg problémámból kiszakadni egy kicsit. És bazdmeg, az anyám szomorkodott! Bármit is mondott, ez volt az ő valódi belső élménye. Hogy magára hagytam. Annyira felbaszódtam ezen, de annyira, hogy napok óta ezen jár az eszem, hogy a kibaszott kurva életbe már! Hogy ebben az érzelmi zsarolásban nőttem fel, hogy amit csinálok, az folyton fáj "valakinek", sosem elég figyelmes, sosem elég körültekintő, ha nem adom fel magam minden szinten, akkor biztosan marad egy rés, és majd utólag a fejemre lesz olvasva. Csak hibáim vannak. Soha meg sem fordult olyan a fejemben, hogy a gyerekeimnek velem kéne tölteniük a születésnapjukat. Miért, de tényleg, miért kéne?

Gondolnád, hogy ez egy alkalom, egyetlen érzelmi overflow, hát istenem. De nem, az összes bejegyzésnek legalább a fele arról szól, hogy én mit követtem el. A másik fele arról, hogy mások mit követtek el amitől neki szar. Hogy beteg volt, kezeletlen személyiségzavar? Ez nagyon valószínű.

Azért legyen ebből is némi önismeret: Belül a saját elhagyatottság, szeretetlenség mellőzöttségérzéseimet próbálom ezzel párba állítani és látom azt is ahogy igyekszem felmenteni magam. Vannak reális és irreális elvárások. Olyan nincs, hogy egy kapcsolatban, legyen az akár családi, az egyik jól működik, a másik rosszul és a jólműködő rész épen marad és viszi magával a rosszul működőt. A jólműködő is tönkre fog menni. Lehet-e egyáltalán kb normálisnak lenni egy ilyesféle nagyon erős nyomás alatt/mellett? (normálisan gondolkodni, normálisan fejlődni, nem meghasonlani, nem megőrülni) Nem hiszem. Valójában nem. Csak egy idő után már nem hibáztathatjuk a szüleinket, mert már volt elég időnk dolgozni magunkon és az életünkön. Teljesen jól érezhető, hogy amióta megszűnt a "hatalma felettem" a rám nehezedő nyomás, azóta rendezett lett a belső életem. De vannak dolgok, amikben valószínűleg nem leszek "normális" soha. Mint egy gyógyíthatatlan betegség, amire életed végéig szeded a gyógyszert, hogy tünetmentes legyél.

Bizonyos tekintetben az anyám büszke lenne rám. Az egészséges része az lenne. A nem egészséges részei versengenének, kritizálnának és leszólnának vagy éppen nem is szólnának hozzám, mintha meg sem történtem volna. Tudom, mert ezt csinálta.

Most jobb, hogy leírtam. Biztos neki is jobb volt. :)