#zárt osztály

[kinlodok]

Tegnapelőtt bekerültem 4 év után újra a pszichiátriára, hm... Legnagyobb félelmem volt magamtól besétálni egy kórházba, és elmondani, hogy jó estét, öngyilkos gondolataim vannak, és késztetést is érzek, tervem is van... De megtettem hétfő este. Szerencsére kedvesek voltak velem az orvosok, viszont nem engedtek el aznap este. Átszállítottak egy másik kórházba, ahová tartozok, beszéltem orvossal, akinek elmondtam, hogy mi volt a kiváltó oka a kiborulásnak, ő is kedves volt, végül hazaengedett másnap. Viszont életem során most találkoztam az első olyan mentőssel, aki nem nézett le, nem vágta a pofákat, nem próbált kioktatni, hogy hogyan kell megölni magam, és wow. Létezik még kedves mentős. Nem hittem a szememnek. A probléma továbbra is jelen van, ami bánt, de talán megküzdök vele valahogy. Szembe fogok nézni vele(d), te köcsög.

[diogenesz2020portugal]

Az abúzusról

Furcsa dolog az emlékezet.

Mint nemrégiben írtam, egy asszony meghalt a munkahelyemen. Miközben a feje az ölemben pihent, a kollégám a kezét fogva próbálta megnyugtatni őt. A kollégám valóban egy angyal.

A vezetőség úgy döntött, hogy biztosít számunkra egy pszichológust, hogy sikerüljön feldolgoznunk a történteket. Pár alkalom után a pszichológus rákérdezett, miért foglalkozom hajléktalanokkal. Messziről induló történet ez. Arra tisztán emlékszem, hogy már 7 évesen, második osztályos koromban is az osztályunkba járó állami gondozott (mi otthonosoknak hívtuk őket) cigánylányok védelmére keltem, ha valaki bántotta őket. Én, az osztály legcsenevészebb, legalacsonyabb fiúja. Nem, nem voltam hős, csak nem bírtam nézni, ha valaki egy nála vélhetően gyengébbet bánt. Ez azután sem változott, egész életemben így viselkedtem. Akkor sem voltam bátor, legfeljebb érthetetlen módon vakmerő. Vagy hülye. Volt, hogy felső tagozatos koromban is változatos útvonalakon kellett hazamennem a suliból, hogy az erősebb fiúk meg ne verjenek. Azt hiszem, gyáva voltam vállalni a verés következményeit. Egészen katonakoromig féltem a fizikai fájdalomtól.

A pszichológusommal megpróbáltunk a mélyére ásni a szociális túlérzékenységemnek (ahogyan a barátaim szoktak néha jellemezni).

Az első teljesen tiszta emlékem az ötödik születésnapom előttről származik, amikor az óvodába indulás előtt visszaszaladva megszámoltam a falinaptáron, mennyit kell még aludni a jeles napig (3 nap volt hátra). Ezelőttről semmire nem emlékeztem. Eddig.

Lassan oszlik a homály. Néhány nappal a születésnapom előtt apám egyik - vagy talán a legjobb - barátja (nagy reményű atomfizikus volt akkoriban), elvitt engem és az unokatestvéremet nyuszinézőbe az egyik rokonához. Ma is emlékszem, milyen cukik voltak ezek a kis jószágok, ki lehetett venni őket a ketrecből, hogy megsimogassuk, megpuszilgathassuk őket. Ártatlanok és védtelenek voltak, mint én.

Kis idő múltán Ernő bácsi elküldte az unokatestvéremet, Andit a házba. Mi ott maradtunk kettesben a félhomályban, amikor magához ölelt. Nyár lévén nagyon meleg volt, javasolta, hogy vegyük le a ruhánkat. Hogy ezután pontosan mi történt, azt 55 éven keresztül én is a legmélyebbre, senki által meg nem közelíthető, még számomra sem felfedezhető helyre ástam el magamban. 55 éve ott van bennem, és csak most ömlött ki, és még most sem tudok róla részletesebben beszélni.

Apám és Ernő bácsi barátságának hamarosan végeszakadt. Talán meséltem otthon valamit? Nem tudom. Évekkel később hallottam arról, hogy Ernő bácsi börtönben van.

Most ott tombol bennem egy ketrecbe zárt ötéves gyerek, aki a rácsait rázva ordítva sírna, de hatvanéves énem, aki bármilyen érzelmes dolgon elbőgi magát, nem engedi neki.

Még nem engedi.

Így csak csendben, egy koszos, félhomályos pince padlóján ülve csendesen zokog.

Tegnap még arra kértem Andrást, hogy ne beszéljen erről senkinek. Talán szégyent éreztem a történtek miatt. Mára sikerült eljutnom addig, hogy ami történt, nem az én szégyenem. Ahogy Karinthy tanár úr írta:

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.

[konyvekkozt]

Nem ígértem rózsakertet - csak azért emelem ki a címet, mert nehéz lehet elolvasni

ez a könyv zseniális! szerencsém van, több jó könyvet olvastam már idén, de a legjobb háromban szerepel

a történetben Deborah-t ismerhetjük meg, aki 16 évesen pszichiátriára kerül. lehetne ez egy szomorú történet vagy egy olyan, amitől az ember kellemetlenül érzi magát. de nem az!

Deborah egy külön világban él, ami szépen lassan átveszi a mindennapok felett az uralmat. a kórházban elvállalja az esetét egy pszichiáter. a közös munkára utal a könyv címe, ugyanis a terápia nem könnyű, sőt, van, hogy annyira kemény, hogy zárt osztály lesz a "következménye"

a könyv azért különleges, mert úgy mutatja be Deborah saját világát, hogy az mindvégig olvasmányos, miközben bepillantást enged egy pszichiátria mindennapjaiba, belső viszonyaiba. nem szenzációhajhász, nem sok, viszont nagyon igaz és valós, élettel teli. s bár nem teljesen, de képet kapunk Deborah családjának megéléséről is, s arról, milyen terheket tettek akaratlanul is a lányra, s hogy viszonyulnak a kórházi kezeléshez

a legkülönlegesebb az, hogy a szerző a saját élményeiről ír, arról a három évről, amit pszichiátrián töltött

akárhol hagytam félbe az olvasást, mindig zökkenőmentesen tudtam azonnal felvenni a fonalat újra, s ez az írásmódot dicséri. akármilyen fura, hogy egy ilyen témájú könyvet ennyire élveztem, mégis kiváló választás volt a valenciai útra

azért is fantasztikus ez a könyv, mert elgondolkodtat. régóta foglalkoztat a felépülés kérdése, s itt nagyon jelen van. nem csak csodás fordulat formájában, hanem megküzdésként, magában hordozva a visszaesés lehetőségét, s az újabb és újabb felállást. és benne van az is, hogy meg kell találnunk a dolgok helyét az életünkben, akár a démonok vagy a saját világ szereplőinek helyét is. és pont ettől olyan ez a könyv, ami az első oldaltól az utolsóig leköt: mert nem adja könnyen a válaszokat, nem hagyja ki a nehéz részeket

[videkma]

A pszichiátria inkább börtön, mint gyógyintézet - mondják a betegek

A pszichiátria inkább börtön, mint gyógyintézet – mondják a betegek

A pszichiátriák börtönökre emlékeztetik a kezeléseken átesett embereket, gyakran öngyilkos hajlamokkal hagyják el a kórházakat és rettegnek a visszatéréstől – tárta fel két pszichiátriai szakember egy nemrég megjelent cikkben. A doktorok megoldást is javasolnak a helyzetre, ami helyreállíthatná az emberek egészségügyi ellátásba vetett hitét. (more…)

[ertednyilt-viragok]

Mikor félsz hozzászólni egy beszélgetéshez, mert úgy gondolod, úgysem kíváncsiak rád, plusz félsz az esetleges ignorálástól is.

[matekonkol]

2022 a függetlenfilmek* jegyében telt.

Szeretek a terveimről és a közeljövőről posztolni, de ezúttal két olyan projekt együttállásáról írhatok, amiket a 2021-es írás és előkészítés után be is fejeztünk.

Röviden: elkészült a Ki mint veti ágyát / Reap What You Sow! A 20 perces esszéfilm egy Pestre éppen fölkerült lány egy hetén keresztül problematizál többek közt kulturális migrációt, bántalmazást, kizsákmányolást. A film mögött álló elképzelésekről nemrég adtam le egy esszét, ami bizonyára hamarosan meg is jelenik.

Nem tudok elég hálás lenni a főszereplőknek, Szőke Abigélnek és Hegyi Barbarának, az alkotótársaimnak, Papp Tamásnak, Vida Orsinak és Andella Mirtillnek, és minden további szereplőnek és stábtagnak, akiket sokszor fogok még felsorolni, különösen, hogy a függetlenfilmek léte többek közt a fizetetlen és láthatatlan munkának köszönhető. (Itt szerepel mindenki: Ki mint veti ágyát / Reap What You Sow)

Januárban forgattunk a megtakarításaimból, aztán pár hónapon belül az utómunkákkal is elkészültünk. Az év végén három zárt körű vetítést is szerveztünk neki – egyet a stáb, egyet a Szikra Mozgalom, egyet a Társadalomelméleti Kollégium tagjai számára –, hiszen az ilyen találkozások és beszélgetések a legizgalmasabbak egy film életében. Így amellett, hogy jelenleg forgalmazót keresünk, azt is elkezdjük szervezni januártól, hogy miként lehetne minél több középiskolában vetíteni a filmet.

***

A másik nagy esemény, hogy a Fordulat folyóirat 30. számában (Kultúra és kapitalizmus) megjelent az első tudományosabb baloldali írásom, többek közt arról, hogy *bárhogy csavarjuk, nincsen teljes függetlenség; hogy állami támogatás nélkül hirtelen "sok" és "jó" fikciós mozifilm készült, amint a Filmalap színre lépett; hogy az "ellenzéki" filmesek is individualistán gondolkoznak; hogy milyen az Ernelláék Farkaséknál politikai gazdaságtana. Az a címe az írásnak, hogy REMÉLEM, LEGKÖZELEBB SIKERÜL PÁLYÁZNOD és hamarosan publikus lesz online is (de persze bárkinek elküldöm, ahogy eddig is).

A Fordulat-sztori egyfelől azért aktuális, mert a napokban olvastam a Replikában András Csaba nagyon időszerű, izgalmas és inspiráló kritikáját a 30. lapszámról (amiben röviden az én cikkemet is említi). Ez az alábbi linken elérhető, illetve ajánlom a kapcsolódó eseményt: Replika 125 lapszámbemutató – “Rassz” és Osztály

Másfelől a terveim közt van a kortárs magyar filmipar alternatív útjainak kutatása, többek közt az érdekvédelemmel, a szervizprodukciókkal, "amatőr"-, dokumentum-, animációs- és rövidfilmekkel, illetve természetesen egy filmes mozgalom szervezésével is foglalkozva. Ehhez jelenleg szerző- és szerkesztőtársakat keresek.

***

Összességében elmondhatom, hogy 2022-ben először egész közel kerültem a számomra ideális működéshez: hogy a filmes, pedagógiai és mozgalmi munka egyetlen tevékenységben találkozzon. Soha rosszabb évet!

***

[Kell néha disclaimert kihelyeznem arról, hogy Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzata pálykezdő ösztöndíjat nyújt nekem. Ezennel feltüntetem.]

[Fotók: Takács Borisz és Hortobágyi Júlia]

[kinlodok]

5 napja iszom egyfolytában, azt sem tudom már, hogy ki a fasz vagyok. Nem vagyok jól, nagyon nem. Sajnos egy zárt osztály csak rontana a helyzeten. Néha úgy érzem, hogy bármelyik percben hívhatnám a mentőt, vagy más hívhatná rám a mentőt, de nem-nem, ilyen nem lesz. Meg akarok halni, nem akarok élni. Bárcsak megszűnne a szenvedés.

[allamilogisztikus]

Minden gyülekezés tilos.

Bezárnak az éttermek, csak házhoz szállítás lehetséges, de az üzemi éttermek nyitva tarthatnak.

Az üzletek és a fodrászatok és az egyéb kisipari szolgáltatások este 7-kor be kell zárjanak.

A szállodák turistákat nem fogadhatnak, csak üzleti utazókat.

Általános rendezvénytilalmat rendelnek el.

Családi összejöveteleken, magánrendezvényeken csak 10-10 fő vehet részt.

Esküvőket csak lakodalom nélkül lehet megtartani. Az egyházi és polgári szertartásokon csak a lebonyolításban részt vevők, illetve a családtagok közül a szülők, a testvérek és a tanúk vehetnek részt.

Temetéseket legfeljebb 50 fővel tarthatnak.

A sportrendezvényeket csak zárt kapuk mögött lehet megrendezni. Szabadtéren az egyéni sportolást engedik, azonban az amatőr csapatsport tilos.

A szabadidős létesítményeket, fittnesstermeket, fedett uszodákat, színházakat, múzeumokat, állatkerteket be kell zárni.

A felsőoktatás csak online formában működhet, és bezárnak a felsőoktatási kollégiumok is. A középiskolákban 8. osztály fölött digitális oktatásra térnek át. A bölcsődék, óvodák és általános iskolák a 14 év alattiak számára nyitva maradnak.

A KÓRHÁZI, A BÖLCSŐDEI DOLGOZÓKAT, PEDAGÓGUSOKAT HETENTE CÉLZOTTAN TESZTELNI KELL

Megpróbálták elhúzni decemberig. Nem sikerült.

[geoparduc]

kicsit örülök, hogy pont ma jött ki ez a cikk, mert ma van a harmadik évfordulója, hogy nem haltam meg. Hetek óta nem alvás, egy csúnyán félrekezelt betegség és a gyógyszerek mellékhatásaként felerősödő szuicid gondolatok. Egy jó adag rivotril és a bevillanás még 14 éves koromból, mikor szintén ilyen rossz passzban voltam. Egy honlap, ami arról szólt, hogy nem szokott sikerülni az öngyilkoss��g viszont hogy teszik vele nyomorékká magukat az emberek. És arra a megkérdőjelezhetetlen gondolatra jutottam, hogy hát én egy kibaszott peches lúzer vagyok, tuti csak szétmaratnám a gyomrom ezzel a rahedli gyógyszerrel és egész életemben ennek a terhét viselhetném, szóval kihívtam a mentőt. mire a toxira értünk már mindenen csak vigyorogtam. két dologra emlékszem igazán, hogy nagyon helyesnek tartottam az ügyeletes dokit, akiről már a pillanatban is tudtam, hogy nagyon csúnya, meg hogy kint volt a ValóVilág táblája a falon. Nem mosták ki a gyomrom, azt mondták talán ennyihez még nem kell, majd alszom egy nagyot. Egy éjszaka a zártosztályon, ez a protokoll. A pokol. A rohadt sok gyógyszerrel bennem, hetek óta tartó álmatlanság ellenére alig aludtam vagy két órát. Aznap estére cuccot csak stikában, az ablak rácsain keresztül beadva kaptam. A szobában kiürítetlen ágytálak voltak, a folyosón egy fickó bolyongott, aki be be nyitott a kórtermekbe és állandóan levetkőzött. Ki akartam ülni a társalgóba/étkezőbe olvasni, hogy ne feküdjek a szarszagú szobában és hogy ne érezzem magam olyan gyámoltalannak a bolyongók miatt. Tíz percet ülhettem ott csendben, nem zavarva senkit, mikor az éjszakai ápoló megfenyegetett, hogyha nem megyek vissza a szobába, akkor nem engednek fel a nyílt osztályra. Tudtam, hogy reggel az orvosbíróság fogja eldönteni mi lesz velem (így emlékszem a nevükre, lehet rosszul mondom). Szóval a darabokra szakadás helyett, annak feldolgozása helyett, hogy mit csináltam vagy mi történt elkezdtem beseperni mindent a szőnyeg alá és összerakni azt a maszkot, amivel éveken keresztül embernek látszottam. Kicsit elhazudni a rosszul levésem szintjét, legalább a higgadt intelligenciám által megmenekülni. Talán a harmadik ember voltam reggel az orvosbíróságon és az egyetlen, akit felengedtek a nyíltra. Kicsit azóta is nyögöm azt az elfojtást, hogy azt az élményt egy pszichiáter sem engedte azóta, hogy kibeszéljem magamból. Akkor nagyon sok mindenre ígéretet kaptam, hogy máshogy lesz, hogy majd jobban odafigyelnek rám, kevesebb balhé lesz, kivesznek nekem egy albérletet, hogy lehet egy kutyám, ami által szeretve érezhetem magam és én is szerethetek végre valakit úgy, hogy nem utasít vissza. Mikor hazaengedtek úgy rejtegettem mindenki elől a zárójelentést, ne olvasson bele senki abba, amit én mondtam, és abba amit az orvos írt, hogy a számomra legártalmasabb közeg ez az itthoni. Az ígéretekből semmi nem teljesült, s pillanatok alatt gyakorlatilag el lett felejtve a történet. Se barátok, se család nem beszélt arról az egy hétről többet. Az azt követő hónapok kínkeserves szenvedéséről sem, ahogy megpróbáltam újból emberré lenni. Talán minden január meg fog csapni ezentúl, az ablakon lévő rács és a sok üres ígéret miatt. Hogy legalább a kutya lenne meg, hogy valakinek tényleg fontos legyek, hogy legyen, akit nem zavar, ha gondoskodni akarok, de persze félek, hogy neki sem lennék elég. 

Szóval vigyázzatok egymásra, mert ezek kitörölhetetlen emlékek, jobb, ha minél kevesebb embernek van ilyen és persze még jobb, ha minél kevesebb ember hal meg így. És nagyon nagy szükségünk van most már a lazításokra. Igen, például a hozzám hasonlóaknak nagyon nehéz kihagyni azt a “kocsmázást”. Ha másfél méter távol akkor úgy. Ha egy vendéglátóipari egységbe csak százan mehetnek be, akkor úgy, ha csak megfelelő szellőzőrendszerrel rendelkezők nyithatnak ki, akkor úgy. Nincs az a rohadó járványkórház, ami ijesztőbb, mint a zárt osztály volt. Rengeteg ember épsége múlna most azon, hogy kicsit csökkentsünk a bizonytalanságon, a munkahelyek instabilitásán, hogy mégis lehetőséget teremtsünk valamilyen kikapcsolódásra. Mert ezek is szövődmények lesznek, illetve már most is azok. Én már tudom, hogy nagyon kell figyelnem a lelki világomra, mert ismerem az alapbetegségem. De talán még a lányod nem tudja, az apád meg elnyomja, a nagynénéd beszélne róla, de nem mer, hiszen megbélyegeznek mindenkit, aki nem ülne akár 5 évet a 20 négyzetméteres szakadt lakásában kovászt nevelgetve, csak hogy biztos ne tőle kapja el senki; a főnököd már szenved, de erősnek mutatja magát feléd, a pénztáros meg már kimerült, de őt mindig olyannak láttad. Nagyon vigyázzatok egymásra, akár az idegenekre is, ez most százszor fontosabb, mint amennyi szó esik róla. 

[1mondatban]

Hofi: ki van írva, zárt osztály. én zártam be. Orbán: ez egy megszervezett invázió. én szerveztem meg.

[dawe-is-never-give-up]

Pszichés eset

Nem elég, hogy hülye vagy, de még büszke is vagy rá...

[babyfasirt]

A lakhelyem egy diliházzal egyenlő. Zárt osztály.

[srrymmxx]

^KAPUJÁT NYITJA A ZÁRT OSZTÁLY^

[videkma]

Megverte a párja, mégis ő került zárt osztályra

Megverte a párja, mégis ő került zárt osztályra

Összeveszett a párjával, kórházba került, tévedésből agresszívnek vélték. A diagnózis aztán kórházról kórházra egyre durvult – tudatta médiánkkal az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány. A középkorú budapesti nő vidékre utazott párjához, de útja sajnos vitával és bántalmazással végződött. A nő jókora vérömlennyel a szeme alatt a helyi kórházba került vizsgálatra. A koponya CT…

[why1212]

Anyone is Rastaman mindig csak titokban tekeri be mert úgy szép-é-ép

Kinek csak szíve és hangja van aki egész nap egész este gyújt és szív

Így próbálja meg túlélni amit már húsz évig húz magával út szélín

Szavával szúr szét szívet szeme száz szikrát

Szór az éjszakába szól a reggae zárt osztály

“Novak808 Don’t Pain”

Truee

[kinlodok]

1 éve ilyenkor zárton feküdtem öngyilkossági kísérlettel, sajnos még élek