#valentbaal

[fetznerdeathrecords]

Bál - Nagyobb n​á​lam

Atmospheric/Post-Black Metal from Érd, Hungary

The trump card of the BÁL project is the disgust that the actions, deeds and influence of mortal, weak human beings provoke in me. We all live our lives with different perceptions and qualities, but by our very nature we also do things that destroy other processes. The one-man band was formed in 2017, when I had to understand that all "mistakes" come from weakness and there is nothing we can do about it as long as we walk our own path as living human beings. I needed a channel through which pain could flow out of me: (self)destruction for clarity. Since then, BÁL has taught me a lot, but the disgust and hatred remain. It is true that we are not pure beings, but the confrontation with our weak humanity is still for me unprocessable. BÁL is the instrument, the teacher, the comforter, the channel.

1. Bevezetés 01:34 2. Napfény 06:17 3. Integet 04:10 4. Pofán köpött az élet 05:19 5. Satans Braut 03:19 6. Kaotikus együtállás 03:40 7. Ébredés 06:08 8. Tükrök Közt 04:36 9. A világ a semmibe roskad 04:11 10. Szenilis a szív 05:20 11. Elixír 03:50 12. Befejezés 02:30 13. Ráadás - Ceremónia (Acoustic Version) 04:46 14. Ráadás - Színes Foltok (Acoustic Version) 05:32 15. Ráadás - Az Almafám (Acoustic Version) 05:56 16. Ráadás - MLC SubZero 100 01:16 17. Ráadás - Is:tyá i iardör, laut’ha dîn 06:25

Release date: October 13th, 2024

[metalindex-hu]

Bál: Bú (2020)

Bál: Bú (2020) - https://metalindex.hu/2020/05/03/bal-bu-2020/ -

„Hát kelj fel És járj Vagy maradj veszteg Mert fáj” (Bál: Kelj fel és járj)

Egy találós kérdéssel is kezdhetném a Rósz Bálint-féle egyszemélyes formáció bemutatását: Milyen név is az a Bál? Úgy hat, mint egy rossz vicc, főleg, ha mellé vesszük a hihetetlenül egyszerű logót… Pedig sok mindennek mondhatjuk a megint csak a végletekig lecsupaszított című idei anyagot, csak viccesnek nem!

Bálint 2017-ben hívta életre a személyes szenvedés és fájdalom eme tárházát, amelynek első megmutatkozása 2018-ban, Duna címmel csöppent színes világunkba terápiás önmarcangoló és gyógyító mivoltával. Ezt még ugyanabban az évben egy dem��, majd tavaly egy single követett (ami amúgy nem került fel a lemezre). Idén pedig megjelent a Bú az orosz Narcoleptica Productions jóvoltából, 150 CD-re limitálva. Az említett Duna sem kapott túl nagy példányszámot, a Depressive Illusion Records 66 darab kazettában mérte az értékét… de tegyük hozzá, hogy a korlátozottság egyszerűen kézenfekvő megoldás, ha olyan produkcióról beszélünk, amely csak egy szűk réteget érint meg éjsötétségével és mély fájdalmával. De talán ezt Bálint jobban összefoglalta, akinek fő motivációja „az emberi gyarlóság és a vele járó lenyomatok undora”.

A csaknem 50 perces anyag fura világot tár elénk, amiben benne foglaltatik az elmúlás rothadó avarja, a temetők penészes szemfedője, az öncsonkító pusztulásának perverz mosolya, a harag és a tehetetlenség magva, a létezés tagadása és ennek ellenére annak létjogosultsága. A „keserű” szóval lehetne a leginkább jellemezni mindazt, amit a Bú körbeír. Fekete-fehér bánat, semmibe hullás, és már itt ki kell, hogy jelentsem: a Duna nekem színesebbnek hatott, eklektikusabb, kevésbé kiszámítható volt, és a primitív hangzás és az egyszerű alapok ellenére is gyakran éreztem, hogy jobban sikerült domesztikáció, mint a Bú. A Duna esetében a szövegek jobban érthetők, és a háttér atmoszférája változatosabb, ettől függetlenül az idei album is tartogat érdekes és nem megszokott megoldásokat. De valahol úgy érzem, Bálint váltott: míg a Duna esetében egyértelműen tetten érhetők a post-black metalra jellemző, burjánzó hangzásvilágok, addig a Bú inkább egy egyszerre modern és mégis megrekedt atmoszferikus black metal, mintsem post-black.

És már itt el kell, hogy mondjam, az egyszemélyes zenekarok esetében többnyire két dologgal szembesül a hallgató: a hangszerek gépies műanyag hangzása vegyül a hihetetlenül szerteágazó megoldások gyűjteményével. Nos, a Bál dalainak hangszereltsége és hangzása teljesen élőnek hat, az említett sokrétűség egészségesen egyensúlyoz a megvalósulás és a semmibe hullás borotvaéles mezsgyéjén, alatta a lélek súlytalan mélysége hívogat, mi mégsem zuhanunk a semmibe.

Bár a kritika megírása előtt megfogadtam, hogy zenei hatások terén be fogom skatulyázni az anyagot, és szép listát fogok mellékelni arról, hogy Bálint honnan meríthetett, milyen zenekarok voltak rá hatással, ám miután egy párszor végigpörgettem a majdnem 50 perces anyagot, ettől eltekintenék. Egyszerűn zavaró tényezőként élném meg; a Bú tipikusan az a képződmény, amelynek jobb, ha a hallgató maga jár utána, és nem a hatások alapján dönti el, hogy érdemes-e beszereznie, vagy sem. Mellesleg elsősorban a hazai közönségnek lett címezve a dolog, hiszen csupán egyetlen angol nyelvű dal kapott helyet a lemezen, Bonfire címmel.

Zeneileg a gyors, csapkodós csépelések váltakoznak a szinte már doom-os cammogással, amit színes, atmoszferikus háttérdallamok tarkítanak. A Bú nem egyszerűen melankolikus: ehhez fogható, csontig hatoló, keserű szomorúságot csak egy lengyel, szintén egyszemélyes formáció esetében, a Northland ’96-os Czernoboh lemezén hallottam – bár Nahald és Bálint alkotását nemcsak 24 év választja el egymástól, hanem zeneileg is más perspektívából szemlélik a lassan rájuk omló földet. A pap kereszteket vet, a kántor furcsa dalra fakad, a halál pedig elégülten szemléli a mennybemeneteltől mentes szertartást. Furcsa népies, régi puszták és az ugar kifacsart lebegésének palackját nyitja fel a Mámoros legényes instrumentális tétele, amelytől egy picit mi is megrészegülünk, hogy aztán a Kelj fel és járj lassú vonaglásával haladjunk tovább, valahonnan valahová…

A lemez másik legérdesebb tétele a Keserű keringőre keresztelt, szintén instrumentális zárás, amely valóban úgy hat, mint egy megkeseredett keringés az idő és elmúlás létjogosultsága között.

Bár csak a kiadó orosz, mégis valahogy úgy hat, mintha a zene is az lenne. Leginkább orosz és ukrán depresszív formációkra jellemző megoldásokkal szembesülünk, amelyeket Bálint jól vegyít a modern post kiállásokkal, így kapjuk azt a feneketlen mélységet, amelytől a Bú annyira furcsa, atmoszferikus katyvaszt alkot. Disszonáns légkör, amelyben a vég- és kezdőpontok értelmüket vesztik, a zajok összekeverednek a dallamokkal, a lüktető kohézióhalmaz a be nem fogadottal, a konstans a változóval.

1. Fojtó kétség (8:43) 2. Én, ők és a moslékuk (7:41) 3. Hiems Vision (7:20) 4. Mámoros legényes (3:02) 5. Kelj fel és járj (7:59) 6. Bonfire (8:19) 7. Keserű keringő (3:29)

Megjelent: digitálisan és CD-n Kiadó: Narcoleptica Productions https://narcolepticaprod.bandcamp.com

Bál: https://valentbaal.bandcamp.com/

Kontakt: roszgybalint@gmail.com https://www.facebook.com/valentBAAL