#tudom hogy kell

[vagonca-rigo]

18 for the "im not from the us" ask game

Tudnom kell hogy hogy beszél a mutual

I'm gonna be honest I still don't really think I do actually speak a dialect, but after setting foot on the daily in Budapest and getting asked "Te meg honnan jössz hogy így beszélsz?" or similar I'm considering looking these up in depth lmao there's gotta be one that's "vanilla hungarian but slightly more interesting" or something

[a-megfejthetetlen]

Az elmúlt fél évem úgy telik, mint amikor az a nagy majom folyton dobálja a farönköket.

[kutyaharapas]

mi lenne akkor ha tenyleg elmegyek pszichihez es csak kikuldenek hogy he haver semmi bajod egadta vilagon semmi problema nincs veled ok. akkor mi a faszt csinaljak

[zoeeozzoeeoz]

A szomszédomban lakik két idős nő. A fiatalabbik 65 éves, az idősebbik az Ő Anyukája, aki 85 éves. Az idősebbik néni már nagyon rég óta nem járkál ki a házból sem, a lánya szokta a teraszra kiültetni néha, mikor jó idő van. A fiatalabbik, a múlt héten rosszul lett, pont akkor értem haza, mikor elvitte a mentő. Két napig semmi mozgást nem tapasztaltam tőlük, de aztán megláttam az idősebbik nénit leselkedni a függöny mögül. Átcsengettem hozzá. Nagyon lassan nyitott ajtót, nem is engedtem hogy lejöjjön a lépcsőn nekem kaput nyitni, inkább vissza mentem, és kerítésen keresztül kérdezgettem. Kiderült, hogy a lánya enyhe szélütést kapott, saját maga hívta ki a mentőket, nem tudja mi van vele, mikor jön haza stb. Nem tudom a telefonszámát, a néni azt sem tudta melyik kórházba vitték. Kiderült azóta nem evett, nem ivott Ő sem. Megkértem, dobja át a kulcsokat, hogy át tudjak menni hozzá. Átmentem. Találtam a hűtőben neki zöldséglevest, megmelegítettem neki, megette. Megnéztem a hűtőjét, szendvicsnek valók voltak neki, kidobáltam amik lejártak, és vittem át neki friss kenyeret is. Van egy kutyájuk is, kértem, hogy engedje ki őt a kertbe, el lesz majd ott, ne legyen láb alatt, és majd etetem kerítésen keresztül, amíg haza jön a lánya. Eltelt 2 nap, ismét semmi mozgás. Csengetek, semmi. A kulcsokkal bemegyek, néni ül az ágya szélén, valamit motyog. Feleszmél hogy bent vagyok, megörül nekem, kiderült azóta nem evett, hogy én 2 napja átvoltam. Csináltam neki szendvicset, majd segítettem neki fürdeni, rendbe tenni magát, meg közben kérdezgettem, hogy hol van a telefonja. Gondoltam azon csak megtalálom a lánya telefonszámát, és valahogy előkerítem. Meg is mutatta hol van, szerencsére nem volt lezárva,sem lemerülve, viszont volt kismillió nem fogadott hívása. Tudtam hogy hívják a lányát, és tőle is volt sok nem fogadott, uh felhívtam. Szegény lánya annyira megörült a hívásnak, hogy sírva fakadt, aztán aggódni kezdett hogy én szóltam bele, elmondtam neki mi a helyzet anyukájával, mondta hogy pont ezért aggódott, mert tudja hogy csak akkor eszik ha adnak neki, meg tjdkpn semmit nem tud egyedül megcsinálni. Ekkor mondta nekem hogy Ő meg enyhe szélütést kapott, de hogy elvileg pár nap múlva haza jöhet. Megadtam neki az én számomat, azon elér, én is őt most már. Szóval onnantól , mostanáig minden reggel munka előtt átmentem a nénihez, megreggelizttettem, rendbe tettem, bekapcsoltam neki a tévét, tettem be neki a hűtőbe ebédet, amit sajna soha nem evett meg, hanem este vacsira én melegítettem meg neki, megfürdettem, lefektettem. A gyógyszereit és adagolását megtaláltam az egyik szoba asztalon, arra rákérdeztem a lányánál, hogy valóban az, és hogy adhatom neki. Ma reggel jött haza a lánya, pont mikor jöttem el a nénitől. Nagy volt az öröm köztük, sírva köszönte meg, hogy segítettem anyukájának. Mondtam neki hogy kajára ne legyen gondja még, főztem friss húslevest, meg a néni tökfőzeléket kért, uh az is van a hűtőben, jut mindkettejüknek. Potyogtak a könnyei. Mondtam vásárolni se menjen, írja össze mi kell, és meghozom este neki, csak küldje majd át a listát telón. Mikor mondtam h ne zokogjon, mert felmegy a vérnyomása, azt mehet vissza a kórházba, akkor abba hagyta, megölelgettük egymást, elköszöntem, este jövök. Egész jó állapotban volt a fiatalabbik néni, uh szerintem ezután már csak majd a bevásárlásban kell nekik segíteni, de ez csak tipp részemről. Szokott netezni/rendelni/stb, uh lehet abban sem kell. Majd kiderül. Szól segítek. Ha nem szól, rákérdezek. Majd este beszélgetek vele, hogy rendezzünk valami szociális ide járó segítő ápolót nekik. Bár régebben mondta nekem a fiatalabbik néni, hogy ha úgy hozza, beköltözik a közeli idősek otthonába, de amíg él az anyukája nem fog. Majd ha egyedül marad. Na majd este szóba hozom ezt a témát is neki.

[ruddentropptabornok]

Április 8.

Az Alföldről hazafelé jövet a kocsiban végig 27-28 fokot mutatott a hőmérő, délután háromkor. Ez kb. a május közepi-végi hőmérsékletnek felel meg. Négy hete nincs érdemleges csapadék, magyarán tavaszi aszály van. Az orgona nagyjából elnyílt, ami ugye az "öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára" sorokból tudhatóan kb. öt hétnyi eltolódás jelent, mert május első vasárnapja lenne az ünnep. Riasztásra mentem, egy nap alatt végzett a monília kompletten a kajszival. Külső fertőzés nem lehetett, rendben ment minden növényvédelmi kezelés. Nem mennék bele a szakmai részletekbe, hogy hogyan függ össze a téli (komoly) fagyok hiánya, és ennek az öt-tíz éve még röhögve kezelt betegségnek a mérhetetlen pusztítása, de a lényeg annyi, hogy a (kajszi) barackosnak vége. Septében összeült a kupaktanács, megszületett a döntés: ősszel jön a láncos, kibasszuk az egészet a picsába. Honap kellett volna a következő esedékes kezelést elvégezni rajta, de nem csináljuk, értelmetlen. Minek, ha kivágjuk pár hónap múlva? Tíz éve tudom, hogy ez lesz, és tíz éve pofázom, hogy bajban vagyunk, de most, hogy az egész klímakatasztrófa hétfő reggel kilenckor egyben rám szakadt, megrogytam. A sírógörcs kerülgetett délelőtt a gyümölcsösben. Öntjük rá a pénzt, a munkát és ez a harmadik év, hogy nincs egy szem termés sem. Nyilván, ha egy vállalkozás három éven keresztül nem termel egyetlen peták bevételt sem, azt be kell szántani. Nálunk ez szó szerint ezt jelenti: láncos lesz és szántás. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de most kurvára mellbe vágott. És ez csak az intrója a ránk váró apokalipszisnek. A hazai szántóföldi gazdálkodás még nagyobb bajban van. A kukorica, ami gazdasági értelemben a gerincét képezi az egésznek, négy éve szart sem terem az Alföldön. Gazdálkodó haverokat kérdezve, mindenki veszteséges az elmúlt három évben. Nem sírni akartam, csak ventilálni és elmondani, hogy KURVA NAGY SZARBAN vagyunk mindannyian. TE IS! A kibaszott MAD-MAX-korszak sokkal közelebb van mint hinnétek.

[mrstoldi]

Nem, nekem nem elég ha csak azt tudom kimondani, hogy elvagyunk! Nekem az kell, hogy reggel amikor felébredsz én legyek az első gondolatod és este amikor lefekszel én legyek az utolsó! Nekem az kell, hogy beleremegj a hangomba, az érintésembe, a mozdulataimba, vagy csak a gondolatba is, hogy Vagyok! Hogy érezd azt a bizonyos semmihez sem hasonlítható, bizsergést, vágyat, szenvedélyt és Szerelmet, ami mindent el és akár felborít benned! Hogy akarj, de nem úgy ahogy eddig másokat, hanem úgy mint még az eddigi életed során soha Senkit! Hogy azt érezd, hogy egyetlen szeretkezésért velem, a mindent és a bármit is fel vagy akár megadnád! Azt akarom, hogy bármire is nézz rá, bárki is szóljon hozzád, bárki is érintsen meg, hogy bármit is olvass vagy hallgass, Én, vagy a Mi Szerelmünk jusson róla az eszedbe! Azt akarom, hogy ne legyen a világodnak, a létezésednek egyetlen olyan zuga és pillanata sem ahová ne jutnék be, amit ne szőnék át.....Amiben, azt érzed, hogy Én vagyok az aki elvarázsollak, hogy megőrítelek, ahol azt suttogod magadban, vagy akár kiabálod szabadon a ház tetejéről is, hogy szerelmes agyok! De nagyon!

[ciganyolga]

fos

Egyébként mindig annyira megindul a kis szívem, mikor jön az értesítés, hogy megszólított valaki egy posztban, hogy hiányzok neki itt!

Fel is van amúgy írva "mit fogok kurvára unatkozó GYESES édesanyaként csinálni" todo listámra, hogy megint írjak ide, csak hát aztán nem tudom, érdekelhet-e bárkit, ahogy azon dödögök, hogy minek kell olyan rugdalózót gyártani, amit csak a fején keresztül lehet a gyerekre adni és gyerekről leszedni, és vajon törvényszerű-e az, hogy ezeket a fajtákat viselve szeretnek a legjobban a hátuk közepéig felfosni, hogy aztán te próbáld lehetőleg az éjszaka közepén, félálomban úgy áthúzni a fején, hogy ne legyen fosos a kis arcocskája meg a hajacskája is neki (a te kezedet hagyjuk, azt már megette a rosseb). Ennél rákendrollabb dolgok nem nagyon vannak most ugyanis...

Szóval még meg kell találnom az anyuka olga hangot, csak azt akarom mondani.

[hicapacity]

Andrij Hlivnyuk a háború előtt énekes volt, nagy koncerteket adott, az X-faktorban zsűrizett.

Amikor megtámadták a hazáját, beállt katonának és világhírűvé vált azzal, ahogy az ostromra készülő Kijev egyik kihalt terén fegyverrel a kezében énekelt el egy népdalt.

https://youtu.be/lu8m5FA2nL8?si=MK9XDjXsA0cOKq_z

Az egész világ hallgatta, rengetegen remixelték (mint a fenti linken Kiffness is), még a Pink Floyd is játszotta a számot.

A hétköznapi emberek elleni agresszió szimbólumává vált, azt kiáltotta a világba, hogy itt nem professzionális katonák harcolnak professzionális katonákkal, hanem ácsok, szakácsok, autószerelők... és énekesek.

Megnéztem az instagramját, és nem hazudott, nem csak aznapra bújt katonaruhába, azóta is folyamatosan harctéri képeket posztol.

https://www.instagram.com/andriihorolski

Három év alatt nem három, hanem tizenhárom évet öregedett.

Egy repesz elkapta az arcát, de ennél sokkal többet látok a szemeiben. Pár éve még orosz adók játszották, díjakat kapott a legjobb dalszövegért, a legjobb dalért és a legjobb duettért - hogy most "bátorságért" érdemérmet akasszanak a nyakába.

Sokszor jut eszembe az a videó is, amin egy negyvenes férfi búcsúzik a családjától és a kis gyerekei, a felesége zokogva sírnak a vonaton. Ő meg fut a vonat mellett a peronon, hogy addig lássa őket, amíg lehet.

Mielőtt a bahmuti vérszivattyúba vagy valami fagyos lövészárokba vezénylik.

Ezek az emberek mi vagyunk. Énekesek, asztalosok, ácsok, orvosok. Minket támadott meg az orosz agresszor, mindannyiunkat. Mert bármelyikünk lehetne a képen.

Van itt, Bristolban olyan ukrán származású orvos ismerősünk, aki két havonta két hétre a frontra megy önkéntesként leszakadt kezeket amputálni. Mert úgy érzi, kötelessége segíteni akkor is, ha egyébként nem tudnák hivatalosan kötelezni rá.

Minden emberek legostobábbika, aki erre azzal válaszol "de bezzeg az izraeliek, meg az amerikaiak, meg a mittudoménkik!"

Nem érti, hogy pontosan azon a színvonalon beszél, mint amikor 14 év után valaki még Gyurcsányt emleget, és pontosan azoknak az érdekeit képviseli, akik ezt a gyalázatot végrehajtották és végrehajtják ma is.

Nem érti, hogy ugyanannak a kommunikációs háborúnak a tudatlan harcosa, mint azok az amerikaiak, akik folyamatosan posztolják Twitteren: a háború nem is létezik, valójában Kijevben kokainra költik a nyugati támogatásokat és utcabálokat (!!!) rendeznek belőle.

Nem érti, hogy őt támadták meg.

Az ukrán Szergej ült otthon, nézte a Netflixet, és két nap múlva Kalasnyikovval a kezében feküdt a sárban, várva a tankokat.

És a második világháború óta nem volt a világon olyan konfliktus, ahol egyértelműbb lett volna, kinek a hibájából: amiatt, aki a tankokat odavezényelte.

A gyomrom felfordul, amikor valaki az agresszor pártjára áll. Meg "békéről" beszél, de úgy mint amikor egy nőnek, akit éppen erőszakolnak, azt mondja valaki: "ne ellenkezz, hamarabb túl leszel rajta".

Haragos leszek és dühös, mint az a "békepárti" lenne, akinek miközben a családja veszélyben van, azt magyarázzák, miért nem teszi le a fegyvert.

Sajnálom, hogy Magyarországot az oroszok hamarabb elfoglalták, mint Ukrajnát megtámadták volna.

Sajnálom, hogy Európa szégyene pont a szülőhazám kell, hogy legyen.

Sajnálom, hogy már megint egy aggresszor csatlósaiként tekint ránk a világ. És ehhez nekünk még aggresszió sem kellett.

És nem tudom nem a barátaim arcát látni ennek az énekesnek az arcában, akik ma este le fognak ülni a Netflix elé, és akik el sem tudják képzelni, hogy ez megtörténhet velük.

[munchausenparokaja]

Az EU és én

Húsz éve, 2004. április 30-án határozottan emlékszem, hogy péntek volt, az egri ciszterci gimnázium menzáján pedig – péntek, böjti nap lévén – meggyszósz főtt burgonyával. Sokszor ez volt péntekenként, a másik, ami gyakran volt, a mákos vagy diós tészta. Utóbbit rádiós tésztának hívtuk, a “kérsz rá diót?” konyhai kérd��sből.

Mindig is utáltam a főtt krumplit, meggyszósszal meg pláne, és a legtöbbször valami tejfölös habarással készült leves előzte meg, a bélbolyhok legnagyobb örömére. Ebéd után haza, lecke letudva, hogy a hétvége csak a miénk legyen, majd vártuk az egész estés tévéközvetítést az EU-csatlakozásról.

A vacsora töklecsó lett, apám mindig is büszke volt a receptjére, azt mondta mindig, két dolgot tanult meg az apjától: hogyan ne legyen ő majd szülő és hogyan kell jó töklecsót csinálni. Am család kolbásszal és kakastaréjra sütött szalonnával kapta, én nélküle, böjti nap. Tejföllel pótoltam a szalonna és a kolbász keletkeztette űrt a tányéron és három-négy öcsém vágta szelet kenyérrel, aminek egyetlen ismertető jele az volt, hogy vastagabb, mint Matolcsy Ádám pénztárcája.

Már nyolc óra felé éreztem, hogy elmondhatatlanul elcsaptam a hasam, órákat szenvedtem magzatpózban a kanapén, miközben a tévében egymást váltogatták a politikai műsorok és a kabarék, akkor még nagy magabiztossággal különböztettem meg a kettőt, ma már ez nehezebb.

Éjfélkor himnusz, öcsém ekkor már órák óta alszik, Apa és Anya pezsgővel koccintanak, nekem ekkor, 15 évesen ez volt az első alkalom, hogy töltöttek egy fél pohárral. A koccintáshoz fel kellett kászálódnom a kanapéról, ami kiegyenesedést is jelentett, nem tudom, hogy ez vagy az egyetlen korty szénsavas ital, de még csak ott tartott Medgyessy Péter a tátogásban, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, én világcsúcsrészidőn belül ültem rá a vécére és jött ki belőlem minden, szerintem magyarországi EU-s állampolgárként az országban elsőként.

[ajtostolahazba]

Még küzdünk... A többes szám mondjuk nem indokolt teljesen, apa küzd, én inkább magammal küzdök, hogy elfogadjam az elfogadhatatlant, hogy peregnek a szemek a homokórában. Megint új kezelés, nyirok áttét, az új kezelés mellékhatásai most kezdenek előjönni. A fizikai megpróbáltatásokon túl viszont kezd elfáradni... Minden nap hívom, van, hogy többször is, megyek amikor csak tudok, leginkább kéthetente, de van, hogy hetente, kurva sok az a 130km, de bevállalom, amikor csak tudom, mert ki tudja meddig mehetek még...A rák mellett a depresszió az, amit a legnehezebb kezelni, nem tud egy ember 0-24-ben, az év minden napján pozitív lenni, amikor napról napra fogy, nincs ereje, egyre inkább csak feküdni esik jól. És én rendületlenül megyek, és megpróbálok felnőtt lenni, de nem akarok. Nem hazudok neki, hogy minden jó lesz, de sokat beszélgetünk, mindenről, mélyen, ahogy soha azelőtt...és én rettegek minden telefonhíváskor, hogy ez még ne az legyen! "egy árnyék vagyok már csak"- ezt mondta most és minden szava a lelkembe mar, mert ez a valaha volt erős, kicsit pocakos ember most nehezen jár, fullad, lóg a karján a bőr, vékony...és én minden percben csak azt a mosolygós, nagyhangú aput akarom, aki volt. És elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, odafigyelek, hogy annyit legyünk együtt, amennyit csak lehet, és azt is, hogy ha azt fogja érezni, hogy elég volt, akkor az az ő döntése, az ő joga és én tiszteletben fogom tartani. De a lelkem mélyén csak azt szeretném, hogy legyen még lendület, legyen még ott az a cinkos mosoly. Minden búcsú, amikor eljövök, lehet az utolsó és én össze vagyok törve. De tudnia kell, hogy mi megleszünk. Mindig az ittmaradottaknak a nehezebb, de csak azt akarom, hogy békére leljen, ha majd mennie kell.

csak még ne... én még nem állok készen.

[sztivan]

A tizedik ironman!

Finoman szólva is nehezített felkészülésem volt: ugye onnan kezdődött a történet, hogy tavaly szeptemberben egy szép reggelen ottmaradtam a kanapémon, a gerincem egyik porckorongja bemondta az unalmast. Gyógytornák, rehabilitáció, november végén tudtam először kimenni kocogni, és még utána is jó sok vizes masszázskúra és gyógyfürdőzés jött, szegény családom csodálatos volt, hogy ezt az egészet bele tudtuk logisztikázni a mindennapi életünkbe, a cikkeim olvasói pedig nem tudták, hogy egy csomó szép írás a magyar gazdaság helyzetéről úgy készült el, hogy közben a szerző épp térdelt a kanapéja előtt, mert máshogy nem bírta a dereka. Csak rendeztem magam, a tavasszal már teljesen úgy tudtam edzeni, mint ha nem lett volna semmi baj, majd amikor már minden rendben volt, a Nagyatád előtti utolsó nagy bringás edzésemen, két és fél héttel a verseny előtt egy akkorát estem, hogy nem voltam képes visszaülni sem a biciklire. Azzal nyugtattak, hogy biztos nem törés, talán csak zúzódás és akkor a verseny hetében talán már terheletlen állapotban nem fog fájni. Három nappal Nagyatád előtt megkaptam az engedélyt, hogy ha úgy meg tudom csinálni, hogy nem teszek sok terhet a jobb karomra, amire estem, akkor nem ártok magamnak, és meg is lehet. De nyilván minden időeredményről szóló célomat el kellett engednem, az egyetlen célom annyi lehetett, hogy szintidőn belül hozzam be magam.

Az úszáson az első nagyjából 50 méter volt elég rossz, ott még velem volt a majré, elég lesz-e a karom arra, hogy végigcsináljam egyáltalán. Aztán úgy voltam vele, csak nyugalom, próbáltam már korábban, menni fog az. Ballal rendes kartempó, jobbal kicsi, ballal rendes, jobbal kicsi, és ennyit kell csak 3800 méteren át. És onnantól, hogy fejben ezt rendeztem, rendben is volt a dolog. Nyilván nagyon lassú lettem, 1:58 alatt csináltam meg az úszást, de mindvégig tudtam az első ötven métere után, hogy rendben leszek. Az első bójáig fejben segített az, hogy ott maradtam még más emberek között, úgyhogy tudtam, hogy nem vagyok reménytelenül lassú, onnan pedig már bójáról bójára számoltam, hogy időarányosan a szintidőn belül tartom magam úgy is, hogy nem kell majd pánikolva rohannom a depóban. Ha már a jobb kezem nem volt az igazi, most cserébe az egyik legjobb nyílt vízi navigációmat hoztam le, úgy érzem, tényleg sikerült egyenesen mennem. Nem lett fényes, de ebben a helyzetben tényleg semmi mást nem akartam az úszástól, csak a szintidőt.

A 180 km bringán először az volt a feladatom, hogy a karjaimat kicsit lerázzam, miközben azért haladok is. Ez nagyjából a bevezető 60 km végére sikerült is, bár azért volt vele dolgom rendesen, de az után már egész kényelmesen tudtam a kezeimet használni (a bal is fáradt ugye, mert arra ment több terhelés). Ezen a részen a terveimhez képest elég jól tudtam haladni, Gyékényestől Nagyatádig 2:23 alatt értem el (mínusz 80 másodperc jóváírás egy sorompónál, azt később leszedték az összidőmből, de nyilván sokat nem számít). Utána a négy 30 km-s kiskör úgy nézett ki, hogy 1:14 - 1:14 - 1:21 - 1:26, amin látszik, hogy csúnyán belassultam.

A hőség kegyetlenül megdolgozott, az utolsó nagyjából negyven kilométerre totálisan elfogytam. Kétszer történt meg az utolsó kiskörön, hogy pár percre leültem az árokpartra pihegni, egyiknél sem úgy éreztem magam rosszul, hogy ájulás fenyegetett volna, de tudtam, hogy össze kell kapnom magam ahhoz, hogy valami értékelhetőt hozzak. Emberkínzás jellegű volt nagyjából 140 km után, volt pár olyan része a pályának, ahol durván beszorult a hőség, nagyjából olyan lett az érzés, mint ha forró levegőt szívnék be. Főleg úgy, hogy bármilyen jó is volt az új kiskör (az elkerülő úttal ellentétben itt még árnyékos részek is voltak például), az, hogy Taranyban a fordítónál a régi segesdivel ellentétben nem volt locsolás vagy kulacscsere, nagyon fájdalmassá tette, a 30 km-k utolsó harmadára szinte mindig elfogyott vagy felforrt az összes kulacsom. Azt tudtam, hogy szintidőn belül neki tudok kezdeni a futásnak, abban nem voltam biztos, hogy azt fogom-e tudni rendesen csinálni.

(ó, igen, ki volt az okos ember, aki a tizedik ironmanjén a bringás szemüvegét bent felejtette a depóban?)

És aztán ahogy nekiindultam a megmaradt 42 km futásnak, szinte egyik pillanatról a másikra rendeztem magam. Tényleg mint ha új verseny kezdődött volna. Lassú voltam, de stabil - 7:20-7:40 közti kilométerek voltak úgy 25 km-ig, onnan lassultam valamennyit még a végére. Szinte azonnal beállt egy alacsonyan tartható, az edzéseimnek tökéletesen megfelelő pulzus, ami nem is akart elszaladni, és nagyjából 15 km-től majdnem a célig olyan stabilan állt, bármit is csináltam, hogy néha azt néztem, nem az órám romlott-e el. Érzésre teljesen rendben voltam mindvégig a futáson, amin nagyon csodálkoztam a bringázás után, és persze végig locsoltam magam jeges vízzel, de jött az eredmény, pár órával korábban el sem tudtam képzelni, hogy nem szenvedve, hanem fáradtan, de jó érzésekkel fogom lenyomni az ironman utolsó öt és fél óráját.

15:40 lett a vége, aminek bármikor máskor nem örültem volna, de ilyen előzmények után most nagyon boldoggá tett. Kiadtam magamból mindent, amit ki lehetett, ez most ennyire volt elég. Őszintén mondom, hogy elégedett vagyok ezzel. Kicsit szimbolikus, hogy a két leggyengébb időeredményem az első és most a tizedik, de hát vannak pillanatok az életben, amikor nem feladni kell a célokat, hanem újratervezni őket, és akkor egész csodálatos dolgok kijöhetnek belőlük.

és persze: jól írták a nevem!

[csacskamacskamocska]

Picike pride – hetero szívvel

Beszélgetünk..., a pasasról, akit 27 év házasság után a felesége rajtakapta egy másik pasival és váltak, a pasas szerette volna maga elmondani a felnőtt lányának a válás okát. A lány reakciója: nagyon örül, mert már egy ideje szerette volna bevallani, hogy leszbikus. Szélsőjobbos, mihazánkos család, a családfő megátalkodott homofób. És meleg a négyből két gyerek, és végül csak kiderül, hogy az apa is. A gyerekek és az anya felszabadulnak, az apa meghasonlik. A fiú, aki évekig járt terápiára a szorongásaival és fóbiáival, aztán miután leérettségizett, a 18. születésnapját követően kiállt, hogy apa, anya, meleg vagyok! A szülők pedig: oké, de mi eddig is tudtuk. Kérsz még egy szelet sütit? Az anya, akinek a gyereke még nem coming outolt a család felé, ezért a nő eljár rendezvényekre, pridera, hogy a tevékenykedéséről lehessen beszélgetni, így puhítsa a környezetét, előkészítse a terepet. 50+ os férfi, aki magányosan élve megvárta amíg meghalnak a szülei, hogy a kis faluban ahol éltek, a szülőknek ne kelljen megküzdenie az ő másságával és csak utána kezdte keresni a kapcsolódásokat. Szülők, aki kiállnak a gyerekükért akár a családdal szemben is. Őket csak együtt lehet megtagadni. És a család végül elfogadja, hogy a fiú unokájuk mostantól lány unoka. És az a csodás nő, aki annyira nem tudott mit kezdeni a rászakadt hírrel és magánnyal, hogy inkább egy egész csoportot szervezett a hozzá hasonló szülőknek, hogy minden gyerek kaphasson egy szülői ölelést, aki a sajátjától nem kaphatott. És sztorik, sztorik, drámaiak, gyönyörűek, szívszorítóak sokszor, én a végén már szétkönnyeztem a sminkemet.

Mennyi fájdalom körbe-körbe a titkolózások, hazugságok, önismeret és elvárások körül. Mennyi elpazarolt élet, ami boldog lehetett volna vagy sokkal több boldogság lehetett volna benne, és mennyi sok rémisztő figyelmetlenség, felszínesség. Nem az az érdekes, hogy nekem mit jelent vagy jelent-e bármit is az, hogy a környezetemben valaki homoszexuális. Nem hangoztatom, hogy nekem ám vannak meleg barátaim mert nem érdekel senki szexuális élete, kivéve a férfié, aki a szerelmem. Ha valaki azt mondja, hogy mától hívjam Lorettának, akkor úgy hívom, nézze el nekem, ha néha belezavarodok, nekem is meg kell szoknom, ne vegye tiszteletlenségnek. És nem érdekel, hogy szatyorban hordja-e ki a gyerekét. Ha nagyon közeli barát lenne, még az is lehet, hogy kihordanám én. De a fájdalom, amit a titkolózás okoz az embereknek, az zavar. A mögötte megbújó kommunikációs és önismereti problémák zavarnak, a beletörődés a felszínes vágyba vagy a vágy hiányába egy kapcsolatban, az zavar. A szorongás okozta frusztráció vagy agresszió az zavar. És nyilván nem leszek népszerű az önzőn heteronormatív gondolataimmal, de ha elfogadóbbak lennénk az összes mindenféle betűvel ellátott identitásukat kereső vagy másságukra rátaláló emberrel, akkor mindenkinek sokkal kurvább jobb lenne, szóval egyszerűen praktikus lenne és pl a heteróknak is jobb lenne, ha sok meleg nem érezné azt a nyomást, hogy a környezet elvárásainak kell megfelelniük a kapcsolataikban. Mert szembetalálkozni azzal, hogy rossz szándék nélkül, de átbasztak vagy az egész életedet kell újraírnod, amire nem voltál felkészülve, minden álmod, terved a „normális” életről az megy a kukába – szóval ez nekünk se könnyű. És azt gondolom, nagyon kell szereti azokat az embereket, érintett családtagokat, barátokat, ismerősöket, akik ezt képesek szívből való szeretettel végigcsinálni, de azokat is, akik szép lassan de feldolgozzák a saját normáik átalakulását és kinyilvánítják az elfogadásukat és szeretetüket a másik ember felé. Persze, ez nem ennyire egyszerű, ezt én is tudom, ez mindkét oldalon egy spektrum, stb, annyira sokszínű az egész, hogy szinte nem is lehet mindenkire igaz véleményt formálni, stb, az idő, a vágyak, az emberek, a körülmények gyurmáznak mindenkit, ma ez fontos, holnap az, akár hetero vagy akár nem, de vannak dolgok amik mindenkit meghatároznak, hogy telik ez a kurva élet.

[mirabellomonferrato]

Helyi önkormányzat 01

07. 29. Az önkormányzatnál minden nap csak délig van ügyfélfogadás. Viszont szombaton is van! Ami tök logikus, hiszen akkor érnek rá a népek. Fogtam magam és írtam az önkormányzat titkárságának címére. Bemutatkoztam, ki vagyok, mi vagyok (1200-an élnek a faluban, holnap már mindenki tudni fogja :D) és megkértem, hogy segítsenek. Helyi adóról kérdeztem, és a szolgáltatókkal hogy tudom felvenni a kapcsolatot. Merthogy akikkel beszéltem, mindenki úgy vett házat, hogy még volt benne villany, víz, csak tulajdonosváltás volt, sima átírás. Ha megjön a válasz, akkor elmesélem. Elutaltam a közjegyzőnek a pénzeket. A közjegyző 400 euróval felkerekítette a számlát, arra hivatkozva, hogy valamiket még le kellett kérnie, meg ez meg az, de nyilvánvaló, hogy a hasára ütött mert annyira kerek szám jött ki. A közjegyző mindenféle díjai összesen: 2000 euró Viszont az olasz-magyar közvetítőnk díja kevesebb lett, mint amennyivel számoltam 500 euró az ügyintézés, 70 az utazás, 125 a fordítás. Itt azon spóroltam, hogy nem a teljes adásvételi lett hitelesített fordítással lefordítva, csak a meghatalmazás ami egy zanzásított, 3 oldalas adásvételi, hogy ezt XY a nevemben aláírhatja. Kb 600 eurót spóroltam ezen. Hogy van-e kockázata? Nos, annyi mint nálunk. Úgyse veszed észre azt a dolgot amivel később gond lesz. (rálegyintős gif) És az ingatlanosnak 22% az áfa, nem 27, mint nálunk, így neki „csak” 1830 eurót kell adnom. Már jó lenne, ha senki nem találna kis semmit. 07.30. De, kitaláltak! Ha nagyon óvatos egy ingatlanközvetítő, akkor az előszerződést is beadja a földhivatalba. Ez 123 euró, de legalább áfa mentes. Van értelme, mert innentől a ház másnak nem eladható az előszerződésbe megadott időig. Illetve neki meg jár a jutalék, amire felhívták a figyelmünket korábban, hogy az ingatlanközvetítőnek a jutalék attól a pillanattól jár, ahogy elfogadunk egy megállapodást szóban vagy levélben. Nem tudom az ingatlanosok miért ekkora királyok Olaszországban, de egyértelműen azok.

 Lago Maggiore, Piemont és egész Olaszország legnagyobb tava. Szóval, ha ki se lépek a megyéből, akkor is lesz rengeteg felfedezni való. Amúgy, ezeket a képeket egyelőre a wikipédiából lopkodom össze, majd később tolok eredetiket, hogy építgessem a sóvárgást, amit természetesen nálam tudtok majd kielégíteni. (❁´◡`❁)

[otthonzulles]

40 lettem.

mindig akartam egy nagy negyvenes eszmefuttatást írni,

tulajdonképpen ez jobban foglalkoztatott, mint hogy mit teszek ha negyven leszek.

semmit.

ugyanolyan nap volt mint a többi, már nem is emlékszem, ja de épp melóban töltöttem be (0:47-kor születtem a szóbeszéd szerint)(majdnem két hete volt).

most kicsit kibillentett az előbbi táncos videó és úgyis írni akartam, most kellőképp fáradt vagyok ahhoz hogy írjak valamit megemlékezvén. (tudom öregszik ez az átokverte portál és nem is én vagyok itt a legidősebb nagyon nem, mindegy. attól még szar. még ha úgy is érzem most hogy egy marék sár a nyakam körül ide vagy oda már nem számít)

évtizedek óta nincs mit ünnepelni.

az egyetlen dolog ami változott, hogy 25+ év önmarcangolás után idén elkezdtem terápiára járni. hogy járni, vagy gyógyulni; ezt persze naponta megvitatom magamban.

basszus olyan jót akartam írni de tényleg fáradt vagyok.

szóval a terápiáról annyit, nagyon nehéz elhinni hogy én valaha leszek boldog, bátor, kiegyensúlyozott ember. minél többet tudok, annál kevesebbet és nyomaszt. nyomaszt hogy

ja hát igen évek óta terveztem a "40" posztot meg is volt a bomba ötlet, hogy milyen lapokat terítek ki de sajnos a nyomor, az sosem szexi. megtartom. talán majd transzparensebb leszek a következő negyvenben, ha kérdezné valaki hogy mi a fasz van velem. nincsenek sokan. [de hozzátartozik, hogy aki igen annak "hálás vagyok", azaz nekem most kell megtanulni a hálát átérezni és kifejezni, de ebben talán jó vagyok még ha ez most az ideszart betűkből nem jön le]

nehéz dolog a terápia. legalább kiderültek dolgok mitől vagyok ennyire elbaszott. de kurva nehéz lesz, ha egyáltalán, változtatni. kapcsolódni?!? másokkal? érzelmeket szabadon engedni??? ebben a korban? félelmetes, idegen, dermesztő.

nekem sajnos most kellene megtanulnom élni

na legalább ez a poszt is megvolt, majd visszatérünk erre az ötvennél, ha megérem.

szabad replyolás, no reblogolás mára!

[zoeeozzoeeoz]

1,

Vevő: Ezt szeretném kinyomtatni.

Én: hmmmm......ez egy képernyőfotó.

Vevő: Igen, tudom. Csak legyen szíves felnagyítani, mert nem lehet elolvasni.

Én: Kinyomtatás előtt felnagyítom, kinyomtatom.

Vevő: Megnézi majd: Ez nem jó. Nekem az kell ami a második oldalon van, meg a negyedik oldalon.

Én: őőőőőőőőőőő...... Ön egy képernyő fotót nyomtattatott ki velem, ami egy oldalas. Nincs több oldala.

Vevő: De én otthon kitöltöttem egy 8 oldalas dokumentumot, de annak csak a 2. és a 4. oldala kell nekem.

Én: Megnézem ismét, ekkor tűnik fel h konkrétan lefotózta a telójával a monitort, és azt a képet küldte el nekem nyomtatásra. Nem tudtam mit mondani, annyira meglepődtem uh megkérdeztem: A telefonján is elmentette a dokumentumot?

Vevő: Igen, és megmutatja a teljes dokumentumot.

Én: Áttudná azt küldeni?

Vevő: Nem! Azon olyan adatok vannak, amiket nem szeretném ha kikerülne bárhova is.

Én: Rendben, de ez esetben nem fogom tudni kinyomtatni a kért oldalakat, mert nekem csak egy fotót küldött át, az első lap felső egyharmadáról, és azt nem lehet lapozni, mert abból az egy képből áll. Én azonnal törlöm, még itt a jelenlétében az átküldött anyagot a címemről, meg minden honnan, és ígérem, én sem fogok beleolvasni.

Vevő: Ön is egy adathalász csaló gazember! Viszlát!

Én: Őőőőőőőőőőőő........viszlát....

2,

Vevő: Hoztam egy pendrive-t, ami rajta van azt kérem kinyomtatni.

Én: Nézem. Konkrétan egy parancsikon lett elmentve , ami természetesen az én gépemen nem nyit dokumentumot. Elmondom a Vevőnek, de nem érti.

Vevő: De nekem tegnap este megmutatták, hogy hogy kell, és mindent úgy csináltam, nem értem most miért nem jó.

Én: Mert Ön nem a dokumentumot mentette rá a pendrive-re, hanem csak a parancsikont.

Vevő: De az otthoni gépemen ez nyitja a dokumentumot.

Én: Igen. Azért, mert az Ön gépén van elmentve a dokumentum. De az Én gépemen nincs rajta az a dokumentum, így nem tudja megnyitni.

Vevő: Nem értem. Mindegy. Viszlát!

Higgyétek el, nem én találom ki ezeket, és még csak nem is az idősebb korosztályból kerülnek ki ezek a történetek, mert ők többnyire kezembe adják a telefonjukat, hogy oldjam meg amit kérnek. Tisztában vagyok azzal, hogy hiába élünk a 21. században, és hiába nem mindenkinek egyértelműek ezek a dolgok, vagy nem ért hozzá, nem használja nap mint nap, de ha szembe jön egy ilyen eset, akkor kicsit ledöbbenek.

Nem gúnyolódásból írom le ezeket! Sokkal inkább meglepődésből.