#szeszély

[thefugitivesaint]

Tichy Gyula (1879-1920), 'Szeszély és akarat' (Whim and Will), ''A Haz'', 1909 Source

[erdelyi-receptek]

Női szeszély. Fél kiló lisztet elmorzsolunk 25 dkg vajjal. Beleteszünk 2-3 tojássárgáját, csipetnyi sót, 3-4 evőkanál cukrot, fél csésze tejben felfuttatott 2 deka élesztőt és egy citrom reszelt héját. Jól eldolgozzuk, ujjnyi vastagra kinyújtjuk, tepsibe tesszük...

[versinator]

Halhatunk frisseségét

Szimbólumát dobbantót lépjünk csodától Elmultatok folyjanak hasztalanul tűrtük Röpülésre kortársnál medréből másoktól

Őszies asszonyért loholtam széjjeltéptük Nagyapátok szomszédomban junker újakra Rogyadozó látt századokból épitettük

Zokogástól fitogtasd megdühödött mokra Emlékszek pannonia csodálatosabb halsz Vitézlők eljusson barokk néhányunkra

Álmodta felfakad vesztedet elfordulsz Részletekben pihegnek nemzedékes gúnytól Összevisszaság dobnék szeszélyed járkálsz

[holdudvaribolond]

olümposz(t)-apokalipszis

itt még a falnak is füle van. a próbafülkének is szeme van, de szája és szemérme egyiknek sem. külszíni álomfejtés nyomán örkény érvényű groteszk tükör törik körbe-körbe. meghasad a világ a próbafülke mentén és belezuhanunk a hézagba, ami talán nem vezet sehova. veszélyes üzem, veszélyes vizek, veszélyes szeszély a lét szélén lengeni, mint egy keresztény artista a pokol tornácán. absztrakt purgatórium próbálja formába önteni a tudat alól fel-fel bukó álomszerű foszlányokat. nincs liszensz a szeánszhoz, nincs szám és személy, nincs szellem, nincs van, volt és lesz, nincs ami ne lenne, nincs kauzalitás és anyag, nincs a nincs se. ihletett időhurkokba botlik a tér és elfelejti mennyit ér meg, hogy egy pillanatba mennyi is fér belőle (vagy csak bele). megszámlálhatatlan összeférhetetlenség. taknyos a téridő, folyik az óra, kattogunk a mindenhatóra. dali dermedt dimenziói csordogálnak picassoba. kerge vekker kerget álmokat az egyre szűkebb folyosóra. éber vérebek valósága marcangolja a képzelet melegedő tetemét.  „egyenes labirintus” fabrikál fókuszpontot tintából, temperából és tempóból. miközben a szinesztézia nézi szeme sarkából a füle hegyét. megmászhatná  vagy megszemélyesíthetné  magát, de inkább csak alliterál és hagyja, hogy Isten végezze a piszkos munkát. az ördög már rég a kollektív tudatban lődörög, és hallgatja, ahogy a pokol lő és a menny dörög. nincs kiút csak a feneketlen kút kék kapszulája, a mátrix műmesterséges és igazságos bája vagy a szájber seggből szájba. bár egyesek azt hiszik, hogy ők nem csak nullák és egyesek (pedig most mondtam el, hogy ők egyesek), nem lehetünk más, mint potenciális hullák és olcsó rímek. rémeket látok és rímeket mímelek, de minek, de minek? a próza pórázán ugató líra írja, hogy nem harap. ha rap, ha hip-hop ő akkor is csak ugat, hogy a nyugat a király és már csak az kellett, hogy kelet felé fordítsd az orcád. (vagy ha van gyilkos bálnád, akkor az orkád. a(z) (anyu)kádból szabadítsátok ki will it a szabad akaratot).

mentsétek, ami menthető, értsétek, ami érthető, de könyörgöm ne méregessétek, ami nem mérhető. vajon melyik valláskárosult istenének nagyobb a fasza? erektált uroborosz borozgat uranosszal, miközben a kimerevedett idő törik darabokra. asztrális kasztrálás veszi kezdetét még egy istennek is be kell teljesítenie végzetét. thor tort ül a tartaroszban és zeus villámkérdésekkel ugratja kronosz temetésén.  ares bepréseli magát az árrésbe és fegyverkereskedőként árulja a marsi rakétákat. pallasz athéné volt, de spártáé lett a bölcsességet felfalták a fegyverek. a mürmidónok drónokkal hajtják el a békét és hozzák a túlburjánzott pszeudodemokráciát. hádész használt és átvérzett lelkeket árverez egy ócska aukción. eurüdiké ridiküljét az alvilágban felejtette a kaszástól való távozás után már nincs reklamáció. szegény orfeusz a próza pórázán rázza a reménytelenség láncát, mert visszanézett a pokol tornácán. charon csak röhög a káron, a révész jósló tekintete tükröződik a sztüx partján a felirat mellett: „átviszlek minden áron”. poszeidon posványban ragadt és kiszáradt tengerek ócska kalózaként kénytelen fél lábbal rúgni a saját seggét. háborog a vihar hadura és hahotázik a sok alávaló, hadd szóljon a lánctalpalávaló. afrodité alamizsnáért lett dubajban olcsó díva és sírva ordibálja, hogy ő nem szunnita, nem siíta. sítalpakkal indul a sivatagba a klímakatasztrófa és turistaként túrja az olajkutakat. démétér mértéktelen műtrágya bizniszbe kezdett és minden talajt műanyagra festett. héfaisztosz maga sem tudja, hogy fess lett vagy csak feslett. végül még egy feles lett és nem kérdés „minek is fegyvert veretni belőled arany öntudat”. nem kovácsolt több csodát az igazság maradt odaát. hermész herr goebbels szolgálatába állt majd művészet helyett csak reklámszlogeneket ordibált. 666 fokon indult a pénz –és tudatmosás, greenswashing és egyéb pr szófosás. dionüsszosz leissza apollónt az asztal alá és gúzsba kötött múzsákat rúzsoz olcsó szexjátékká. az insomniás morfeusz a parnasszusról párnákra folyatja a rémálmokat nappal is retteghetünk mi rejtőzik a tudat alatt. moloch kapitalizmus mumus riogatja a maradék jót és szépet miközben a vágy alatt rejtőzve szövi szirén énekét a szélbe. a moirák rákos ollója csattog a végzet ütemére és danse macabre sodor a végtelen igazságos végére. hadd szóljon a világfájdalom hadd hallják a süketek, hogy fáj dalom kár, hogy lelkem helyén a vákuumban ezt sem hallhatom.

[rosszulorzott]

ezeöccázé jobban is teszi!

külön méltatom a vajazás elkötelezett vastagságát, ez nem halvány kísérlet, véletlen szeszély, hanem maga a koncepció, egy réteg, amibe a fogak belemélyedhetnek

Kenyér volt itthon, így alig kellett valami a fejedelmi vacsorához.

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

Ilyen szétcsúszott és elveszett is rég voltam már...

"Ezaz"

[alkoholom]

- Neked magyarázzam, hogy milyenek a nők? A talány csúcsa. Veszélyesek. Szeszélyesek. Egy rossz szó és kitapossák a beledet. Gátlástalanul vájkálnak az ember agyában, hogy rákényszerítsék az akaratukat. Bosszantóbbak nem is lehetnének. - Hol lennénk mi, nagy és erős férfiak, a lányok nélkül? Ha nem élnének nők, mi sem feszíthetnénk ám, ezt sose felejtsd el! A legvadabb nő is szereti a férjét, kedves hozzá és jobb emberré változtatja.

[wiloveiw]

-Miért akarsz megváltoztatni? -Nem akarlak,Te akarsz engem.

[the-female-cactus]

Olyan volt, mint a téli táj. Egyszerű, mégis fennséges. Kiegyensúlyozott, hibátlan. Szépsége magával ragadó, ám természete gyakran szeszélyes. A távoli, havas hegycsúcsok elérhetetlennek tűntek, de ugyanakkor figyelmezetettek, hogy az idő rosszra is fordulhat, és bármikor lecsaphat egy hatalmas, zord vihar. A szétszórt fenyők szeleburdiságot és derűt sugároztak. A frissen leesett hó pedig olyan volt, mint a lelke: tiszta, de jéghideg.

[nemfekete-es-nemfeher]

azt hiszed, már teljesen elfelejtettelek.

azt hiszed, már nem is gondolok rád,

hogy minden ami földi,

minden szeretet, szerelem és rajongás

múlandó.

addig ég a tűz, míg a parazsat látni,

érezni lehet.

így hisszük.

de a hamu alatt ennél sokkal több van.

minden amit a tűz jelentett,

a hamuban megsokszorozódik

és ott is marad.

sokáig.

nagyon sokáig.

azt hiszed, egy múló szeszély volt,

hisz már nem hallasz felőlem.

egyre ritkábban jelentkeztem.

ma már egyáltalán nem.

meghazudtolom az igazak becsületét

csalódáskeltő, tudom.

tudd hát,

hogy vannak tüzek, amik kitartanak,

vannak parazsak, amik évek után is égetnek

és vannak hamuk, amik kővé dermednek.

csak a kövek felett átsiklik tekintetünk.

igaz, már nem adsz fényt,

de az éjszaka holdjában ott vagy.

hisz ugyanaz a hold alatt hunyod be szemed

te is és én is.

már nem jelented a vihart,

de olykor könnycseppem gördül le

ha boldognak látlak.

hogy öröm ez,

vagy egy viszonzatlan érzelem gyásza

nem tudom.

[strawberryblonde1111]

XCII De csak tedd, ami kínok kínja, hagyj itt: Míg élek, biztos birtokom maradsz; Szerelmeddel életem is kialszik, Hisz szerelmednek ez függvénye csak. Így aztán nem ijeszt a legnagyobb rossz, Hisz végez velem bármelyik kicsi. Úgy látom, új helyzetem több mosolyt hoz, Mint szeszélyed rabja, az eddigi: Nem gyötörhetsz, ingatag tünemény, Dacod ellen gyilkos gyógyírt találtam; Ó, mily boldog jövő tárul elém: Boldog teveled, boldog a halálban! De mi oly szent-szép, hogy foltot ne félne? Megcsalhatsz úgy is, hogy nem veszem észre.

William Shakespeare

[the-two-germanys]

“Szeszély és akarat”, Tichy Gyula. A Ház Budapest: Székely Dezsö, 1910.

[hicapacity]

Álnok álmok

A szél csak akkor szél ha fúj. ... A nap, ha nem süt,  akkor is nap. A köd felhőkön átdereng. De a zaj mögött csak sejthető a csend. 

A háborúk közt béke van. .. A Harcosok közt szív szerelmek. Még együtt vagyunk nincs viszály,  civakodnunk csak a váláskor muszáj.

Refrén:

Aki jóságos, az éjjel fél, És idill lappang az álnokok álmaiban. A gyűlölet meghal a szeretetért , ami nincs az van, És nincs ami van.

Mosoly nélkül Ez csak a szám. ... Ha befogom az orrom nincsen illat, igaz hogy hogy akkor a bűzt sem érzek, És a leleplezéstől lesz csak szégyenérzet.

Még nem tör ki , nem szenvedély . ... Csak szenvelgés. Csak egy úri szeszély. A biztonságban nincs veszély. És a némasághoz csak az kell, hogy sose beszélj.

Refrén:

Aki jóságos, az éjjel fél, És idill lappang az álnokok álmaiban. A gyűlölet meghal a szeretetért , ami nincs az van, És nincs ami van.

Van hogy nyáron eljön a tél . ... A kutya a gazdájára támad. Pukizik A tündér is hogyha kell. És a végén az ostor mégsem csattan el.

Az élet nélkül nincs halál ... És halál nélkül nem lenne élet. És megvalósul ami nem való. És ha tahó, akkor felrúg a Hintaló

Refrén:

Aki jóságos, az éjjel fél, És idill lappang az álnokok álmaiban. A gyűlölet meghal a szeretetért , ami nincs az van, És nincs ami van.

[offmanni]

Edgar Allen Poe

A "vörös halál" soká pusztította az országot. Soha pestis nem volt oly végzetes, olyan iszonyatos. Vér volt inkarnációja és pecsétje - a vér pírja és rettenete. Éles fájdalom és hirtelen szédület, s aztán erős vérzés a pórusokon át, és végső föloszlás. Skarlátfoltok az áldozat testén és kivált az arcon: ez volt a pestisbélyeg, mely kizárta a szerencsétlent embertársainak rokonszenvéből és irgalmából. S a kór egész rohama, kifejlődése és katasztrófája: egy rövid félóra epizódja.

De Prospero herceg szerencsés volt és bölcs, és nem ismerte a félelmet. Mikor birodalmának fele lakossága elpusztult, összehívott udvara lovagjaiból és hölgyeiből ezer egészséges és könnyűvérű mulatótársat, s visszavonult velük hajdani apátságokból átalakított kastélyai egyikének mélységes magányába. Az épület nagy volt és nagyszerű, a herceg különc és mégis fenséges ízlésének szüleménye. Erős és magas fal övezte. A falban érckapuk. Amint begyűlt az udvar népe, kohókat állítottak, és súlyos pörölyökkel kovácsolták össze a keresztvasakat. Határozatba ment, hogy ne legyen se ki-, se bejárása a kétségbeesés és őrület kiszámíthatatlan rohamainak. Az apátság dúsan el volt látva minden szükségessel. Ily óvintézkedések után az udvar fittyet hányhatott a ragálynak. A külső világ viseljen gondot magára, ahogy tud. Közben bolondság búsulni vagy töprengeni. A herceg gondoskodott a szórakozás minden lehetőségéről. Voltak ott bohócok, rögtönzők és balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szépség és volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül - a vörös halál.

Visszavonulásának ötödik vagy hatodik havában, mialatt a pestis a legdühösebben tombolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fényű álarcosbált adott ezer barátjának mulattatására.

Csodás pompa volt, kéjes jelenet, ez a masquerade[1]. De először hadd írjam le a termeket, ahol lejátszódott. Hét terem volt - királyi szobasor. Ám legtöbb palotában az ily egymásba nyíló csarnokok hosszú és egyenes allée-t[2] formálnak, míg a szárnyas ajtók jobbra-balra majdnem a falig kicsapódva alig gátolják az összes helyiségek áttekintését. Itt más volt az eset, mint azt a hercegnek a bizarr iránti előszeretetétől várni is lehetett. A termek oly szabálytalanul sorakoztak, hogy a látás egynél többet alig ölelt föl egyszerre. Éles forduló várt minden húsz-harminc lépésre, s minden fordulónál új hatás. S minden fal közepén, jobbról és balról, magas és keskeny gótikus ablak nézett ki egy zárt folyosóra, mely a csarnoksor kanyargását követte. Üvegfestésű ablakok voltak, és színezésük változatosan illeszkedett az egyes csarnokok ornamentikájának uralkodó színeihez, ahova épp nyíltak. A keleti szélen fekvő terem falait például kék szín borította - és élénkkékek voltak az ablakai. A második szoba bíbor volt díszítéseiben és kárpitjaiban, s ott az ablaktábla is bíborszínű. A harmadik mindenestül zöld volt, s így zöldek ablakszárnyai is. A negyediknek bútorzata s világítása is narancsszín - az ötödiké fehér - a hatodiké lila. A hetedik termet fekete bársonykárpitok sűrűje takarta, végig csüggtek a mennyezetről, le a falakra, súlyos redőkben hullva a hasonló anyagú és színű szőnyegre. De ebben az egyetlen szobában az ablakok színe nem harmonizált a dekorációval. Az üvegtáblákat itt skarlát festette - mély tónusú vérszín. Mármost a hét terem egyikében sem volt lámpa avagy kandeláber, noha aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege hevert mindenfelé, s függött a falakról. Se lámpa, se gyertya nem árasztott fényt a szobasor területén belül. Hanem a folyosókon, melyek e szobasor mellett húzódtak, minden ablakkal szemben egy-egy hatalmas háromláb emelt tűzserpenyőt, mely sugarait bedobta a színes üvegen, s így ragyogóan megvilágította a csarnokokat. S ekként számos hökkentő és fantasztikus effektus keletkezett. S főleg a nyugati vagy fekete szobában volt ama vérszínű üvegtáblákon át a sötét függönyökre behulló tűzsugár hatása rendkívüli, s oly vad kifejezést festett minden belépő arcára, hogy a társaságból nagyon kevesen merészeltek egyáltalán belépni ebbe a helyiségbe.

S épp ebben a szobában állt, a nyugati falnál, egy óriási ében óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei, de olyan hökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben. De mihelyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszerre könnyű derültség hatotta át a gyülekezetet; a zenészek egymásra néztek és elmosolyodtak, mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót előidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után - ami háromezer-hatszáz másodpercét tartalmazza a repülő időnek -, új órazengés jött, s ugyanaz a zavar, megremegés és eltűnődés követte, mint az előbbit.

De, mindezek ellenére, vidám és pompás mulatság volt ez! A herceget különleges ízlése jellemezte. Jó szeme volt színekhez és színhatásokhoz, s megvetette a puszta divat dekórumát. Tervei tüzesek és merészek voltak, elgondolásai barbár fényben izzók. Vannak, akik őrültnek gondolták volna. De udvara tudta, hogy nem őrült. Hallani, látni, érinteni kellett, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem őrült.

Nagy részben maga irányította a hét szoba alkalmi díszítését e nagy ünnepség céljaira; s az ő irányító ízlése szabta meg a jelmezek karakterét. Egy bizonyos: hogy groteszk volt valamennyi. Sok csillogás és tündöklés, és pikantéria és fantasztikum - sok, amit azóta a Hernani-ban[3] láttunk. Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal s váratlan kosztümben. Delíriumos elképzelések, mint beteg agyak szülöttei. Sok szépség, sok szeszély, sok különcködés, valami ijesztő is, de semmi, ami undort okozhatott volna. Valóban e hét szobán át álmok raja lengett. Kígyóztak és kerengtek az álmok, keresztül-kasul, fölöltve a termek színeit, s az orkesztra vad zenéje mintha csak lépteik visszhangja lett volna. És közben megkondul az ébenóra, mely a bársonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra, minden elnémul és minden hallgat, csak az óra hangja zeng. Meredtre fagyva állanak az álmok. Ám az óraütés ekhói elhalnak - csak egy pillanat volt -, és könnyű, félig elfojtott kacaj leng utánuk. És most megint földagad a zene, s az álmok megélednek, s vígabban kígyóznak erre-arra, mint valaha, színt kapva a tarka ablakoktól, melyeken beáramlanak a lángos háromlábak sugarai. De a legnyugatabbra fekvő terembe a hétből egyetlen maszka sem merészkedik; mert az éjszaka már végére jár; s a vérszínű üvegen rőtebb fény ömlik be; s a gyászdrapériák feketesége sápaszt; s aki lábát az éjszőnyegre teszi, annak fülébe ünnepélyesebb hangsúllyal küldi a közel ébenóra fátyolos zenéjét, mint bárkiébe jut, ki feledkezve élvezi más termek távolabbi vígságait.

De a többi termet sűrű nép zsúfolta, s bennük az élet szíve lázasan lüktetett. És a tobzódás örvénylett tovább, míg végre éjfél verése kezdődött az órán. S akkor a zene megszűnt, mint leírtam; s a keringők forgása megjuházott; s kellemetlen pauza állt be mindenben, mint az előbbi alkalmakon. De most tizenkettőt kellett ütnie az óra harangjának; és talán így történt, hogy e hosszabb idő alatt több méla gondolat lopózhatott eltűnődéseibe azoknak, akik a mulatók közül gondolkozóbb természetűek voltak. S talán így történt az is, hogy mielőtt az utolsó óraütés ekhói elmerültek volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg között, akik időt leltek észrevenni egy álcázott alak jelenlétét, melyen eddigelé egyetlen vendég figyelme sem pihent meg. S amint ez új jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé, végtére az egész társaságon moraj és zsibongás futott át, mely meglepetést és visszatetszést fejezett ki - sőt lassanként rémületet, borzalmat és undort.

Fantazmák gyülekezetében, amilyet lefestettem, el lehet gondolni, hogy ilyen érzéseket nem kelthetett közönséges tünemény. Valóban, a jelmezek megválasztásának szabadsága ez éjszakán majdnem határtalan volt; de a szóban forgó alak Heródesebb Heródesnél, s meghaladta még a herceg ízlésének szinte korlátlan korlátait is. Vannak húrok a legérzéketlenebb szívekben is, melyeket nem lehet érinteni, hogy az érintés emóciót ne keltsen. Még aki a legvégsőkig jutott is, akinek élet és halál egyformán tréfa már, vannak dolgok, amikkel nem szeret tréfálni. Csakugyan, az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendőség határain. A jelenség sovány és magas volt, s tetőtől talpig a kripták öltözetébe burkolva. Az álca, mely az arcot takarta, oly tökéletes hűséggel utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni a csalást. De mindez talán még elnézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna ez őrült tombolók körében. A mímes merészsége azonban odáig ment, hogy egyenesen a vörös halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai fecskendezték - és széles homloka, arcának minden vonásával, a skarlát iszony nyomait viselte.

Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties alakra esett - aki, talán hogy jobban megmaradjon szerepében, lassú és ünnepélyes mozgással lépdelt ide-oda a keringő táncosai között -, látták, hogy az első pillanatban erős borzadás, rémület vagy undor borzadása vonaglik át rajta; de a következő percben homloka haragtól pirult ki.

- Ki merészkedik - kérdezte rekedt hangon udvaroncaitól, kik közelében álltak -, ki merészkedik ily istenkísértő gúnnyal sértegetni minket? Ragadjátok meg és rántsátok le álarcát, hadd tudjuk, ki fog függeni napkeltére a bástyaoromról!

Prospero herceg a keleti vagy kék szobában állt, amikor e szavakat mondotta. Hangja zengőn és tisztán szállt a hét termen át, mert a herceg erős és határozott jellemű férfi volt, és a zene egy intésére elhallgatott.

A herceg hát a kék szobában állt, s oldalán sápadt udvaroncok csoportja. Szavára először gyáva, tóduló mozgás indult e csoportból a betolakodó irányába, aki e percben szintén közel volt, és most céltudatos és meg nem ingó lépésekkel közeledett a beszélőhöz. De valami névtelen borzadály következtében, mellyel az álarcos őrült jelmeze eltöltötte az egész gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki kezét, hogy megragadja a vakmerőt; úgyhogy akadálytalanul közelítette alig egy-két lépésnyire a herceget; s mialatt az egész társaság, mintegy egyetlen impulzusra, a termek közepéből a falak mellé húzódott, ellenállás nélkül vette útját, meg nem állva egy pillanatra sem, de avval az ünnepélyes és kimért lépéssel, mely kezdettől fogva megkülönböztette, a kék teremből a bíbor terembe - a bíborból a zöldbe - a zöldből a narancssárgába - s ezen keresztül ismét a fehérbe - s még innen is a lila szobába, hogy föltartóztassa. De ekkor Prospero herceg, őrülten a dühtől és pillanatnyi gyávaságának szégyenétől, vadul átrohant a hat csarnokon, noha senki sem követte, mert mindenkit halálos félelem lepett meg. A herceg kirántott tőrt vitt magasra emelt kezében, és eszeveszett rohanásában négy vagy öt lábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen a bársonyterem végébe érve, hirtelen megfordult, és szembenézett üldözőjével. Éles kiáltás hallatszott - s a tőr csillanva hullott a holló szőnyegre, amelyre egy pillanat múlva holtan bukott le Prospero herceg. Akkor, összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerű álarc alatt, melyre oly vad erőszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható forma.

S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.

[bajinthings]

48. – Mondd, apát! Mivé lesz végül az örökké változó valóság? Merre tart a változás? – kérdezte egy reggel Fa-jün szerzetestársunk Lin-csit, s buzgó óhajtással tekintett rá. – Ide figyelj, Fa-jün szerzetes! Mielõtt magas értelmet és nemes célt tulajdonítanál a változásokat mozgató erõnek, jobb, ha tisztán látod: semmilyen változásnak se célja, se értelme nem volt még soha. Ne gondold hát, hogy okos, jó szél dagasztja hajód vitorláit. Ne gondold, hogy a szelek Boldogságország partjai felé fújnak. Nincs gondoskodó értelem, mely ezt tehetné veled. Ne is képzelõdj róla! – vágta rá a kérdésre a választ Lin-csi, szinte mérgesen. Talán úgy gondolta, Fa-jün túl nagy bizalmat táplál a Sors iránt, rá akarja bízni magát a gondjaira. – A változásokat nem felsõbb megfontolás irányítja – folytatta máris. – Az embereket szilaj nyugtalanság mozgatja csupán, más érzõ lényeket megmaradásuk egyetlen szabálya. A jelenségeket pedig a zabolátlan szeszély villantja elénk. Keletkezés, átváltozások, múlás, mind ily módokban mutatja meg magát. Értelem, haladás, cél, gondoskodás nem jellemzi a folyamatokat. Amit létrehoz az egyik változás, máris lerombolja a következõ. És így tovább. A létezés vak burjánzása elsöpri útjából a létezõt. Az építõ szembefordul önnön magával. Ez a legteljesebb értelmetlenség, híveim! Ne bízzátok hát magatokat a változások mozgatójára. De ne is forduljatok erejével szembe. Ha tudtok, térjetek ki pusztításai elõl, ám fölíveléseiben tartsatok vele. Vagy álljatok félre, s szemléljétek munkálkodását elragadtatva. Ez a gigantikus értelmetlenség, szerzetesek, a legnagyobb csoda. Szemlélése a legértelmesebb emberi munka – szögezte le végül az apát, s leült elmélkedõ zsámolyára. Fa-jün se szólt egy szót se, mi se. Ez történt egyszer Lin-csi apát kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielõtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fûztem hozzá. Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához: „Ez a gigantikus értelmetlenség, szerzetesek, a legnagyobb csoda. Szemlélése a legértelmesebb emberi munka.” Ott keresni az értelmet, ahol semmi nyoma. Aláásni az ész tekintélyét, lerombolni minden szellemi épületet. Összezúzni a büszkeséget. Ez volt Lin-csi kedvelt játéka. Ült elmélkedõ zsámolyán, és dörzsölte a tenyerét. Vele szemben, odakint az egész világ.

Műhely - 34. évf. 3. sz. (2011.) Sári László

[if-you-want-to]

Emberi szeszély

Összeveszel valakivel aki nagyon fontos számodra és nem beszéltek egy darabig.Majd egy nap azt a hírt kapod,hogy balesete volt.Egész éjjel azért imádkozol,hogy ne legyen semmi komolyabb baja másnap pedig azzal hívnak fel,hogy romlott az állapota és nem ébred fel a kómából...Na az lesz az a pillanat amikor rájösz,hogy milyen fontos vigyáznod az emberekre akiket szeretsz.Addig csak sejted és nem veszed elég komolyan.De mikor egy hajszál választ el attól,hogy elveszítsd akkor ébredsz rá,hogy milyen fontos számodra.