#sokakk

[senki-hercegnoje]

A szex lehet sokakkal Hűdejó és kurva jó.

De amikor egyetlen csók is sokakkal csodásabb, mint másokkal valaha bármi is volt, akkor el kell fogadni, hogy : Hazaértél.

Meg kell adni magad.

Értelmetlen lenne harcolni.

Hazaértél és utánna már semmi sem lesz ugyanolyan.

[enisvagyokvalaki]

Bár lenne olyan különleges erőm, amivel visszaadnám azok életét, akik már elvesztették azt!! Sokakkal megtenném ezt!!!!

- Saját

[ggtjapan2]

Mini So és Taco Bell

Úgy tűnik, sokakkal ellentétben csak nekem volt érdekes attrakció az otthon is közismert és népszerű kütyü és plüssbazár Mini Sot eredeti hazájában is megnézni, de kárpótolt, hogy láttam, a lányoknak szuper élmény:

Nincs viszont - egyelőre - Magyarországon Taco Bell, itt meg de:

[onsieluenkeli]

Ez az írás pont jókor jött.

Tudjátok mit imádok az ilyen napokon? 7, 17.. .

Ghostling

Azok a Facebook függő 50+, 60+ nők akik úgy szeretnek sunnyogva mások életében kotorászni, romantikázni, másoknak az életét élni, verselni, kioktatni... Buborékkal a fejükön... Ezen a napon -> 17. <- úgy Ghostlingolnak mint az állat! 16.-án még nagyon volt véleményük sunnyogva, és 18.-án is biztos lesz... De érdekes... ma, eltűntek. Pontosan olyanok mint a rosszul nevelt óvodások, akik érzik, valahol tudják hogy nem helyes dolgot művelnek, és inkább elbújnak, hátha megússzák. Hiszen nem helyes átlépni másoknak a határait, másoknak a magánéletében kotorászni, és manipulálni őket!

Anti-ghostling

Az Apámat nagyon tragikus módon veszítettem el. Egy életre megmarad ez a seb nekem. Örökké fáj az, hogy nem tudtam korrekten elbúcsúzni tőle, nem kaptam időt arra se hogy felkészüljek rá. Nekem ő is Ghostlingolt. Amióta elveszítettem mindig korrekten zártam kapcsolataimat, 15 éves barátságot is. Gerinccel. És ha lenne gyerekem neki is megtanítanám ezt. Álljon ki maga mellet, a döntései mellett, felelősen. Ha téved, akkor is. Ahogyan azt is megtanítanám neki, hogy tudja elfogadni a visszautasítást is. = A kettő együtt tanulható helyesen. Oda is, és vissza is. - Nem? - Nincsen igazam?

1 éve ismételgetem, tényleg 1 éve becsületesen, hogy nem akarok semmit a Mérő Verától, mert nekem sem tetszik, nem az esetem, nem jön be!

És nem értik meg ¯\_(ツ)_/¯ az ostoba wmn-esekkel együtt.

Leírtam számtalanszor hogy mennyire vadidegen nekem az a nő, és amit látok az is annyira nem az én világom! Régi-módi, semmi szín, kedvesség, valami megértés, jó humor nincsen nála. Nagyon fekete-fehéren gondolkozik, látszik hogy nincsen családja, nem gyakorol toleranciát, kiállást, szeretetet. Nem rugalmas az olvasóival, csak a hibátlanokat dicséri. Lincsel, kioktat, bántó, stb... Egyre messzebb van a fiatalokkal teli, 21. századi aktivista világtól, és egyre jobban hasonlít a Facebookra ragadt és megkeseredett idős nyugdíjasokhoz.

Nagyon sokakkal személyeskedő és lekezelő már. A minap egy oxigén palackot használó csupa szív mozgássérült lányt Nácizott le mérgében. Nem normális!

- Ha Mérő Vera annyira utálja már amit csinál, nem kellene erőltetnie! Ezt senki nem kéri, senkitől! Lehet szüneteket tartani, akár hosszabb távon is!

Sajnálom. Nem csak én gondolom, hogy milliárdszor jobb volt 1,5 éve az NTRTEA-n. Sajnálom hogy (mégis) hat rá negatívan a Toxikus net. És sajnálom hogy a magánélete szórakoztatóbb sokaknak, mint az érdemi posztjai.

Amúgy tényleg nonszensz az egész.Hiszen nincsen közöttünk semmi, nincsen közöm hozzá, nincsen neki se köze hozzám!

Nem az életem része!

Mégis az elmúlt 1 évben soha ennyiszer nem szexualizáltak, és nem aláztak meg, és soha nem kevertek-kavartak szándékosan egy egyedülálló adhd-s trampli ronda nőhöz...

Romantikáznak velünk, miközben semmi közöm ahhoz a nőhöz!

Csalónak gondolnak, miközben semmi közöm ahhoz a beteg nőhöz! És nem vagyunk összeláncolva se!

Bzinak tartanak, a Nikit zaklatják, lego imádó fogyatékosként könyvelnek röhögve el a barátai, miközben semmi közöm ahhoz a nőhöz!

Belém rúgnak hetente, mert mindig van valami bajuk, miközben semmi közöm ahhoz a nőhöz!

Most éppen az miatt aláznak, mert megnéztem néhány rajzfilmet, miközben semmi közöm ahhoz a nőhöz!

És még csak nem is neki, vagy hozzá írok! A Mérő Vera az, aki valójában nem képes békén hagyni! Nehéz eldönteni hogy a többi idős nő miatt, vagy a barátai tanácsolták, vagy annyira irritálja hogy mások nincsenek tönkremenve... Ain’tudom. Egyszerűen nem érti, hogy NEM érdekelnek a posztjai engemet sem! Honnan szedi az a szerencsétlen hogy van köze hozzám, vagy bárkihez is? Mert ha van rá indoka, az más!

1 éve kerülöm, csak annyira figyelemzavaros hogy nem vette észre! Etetik! Szivatják! Sajnálom!

Ráadásul olyanok játszanak szórakoznak rajtunk akik soha semmi mellett nem állnak ki, egy minőségi posztjuk nincsen, egy önálló gondolatuk! Semmi más nem érdekli őket csak amit fentebb írtam, és újra, és újra, és újra azok a körök, sunnyogó játékok... M.V. pedig soha semmit nem csinál! Ha lenne gyereke, észre se venné! Olyan üres mint egy vödör!

Az egész olyan mintha beteg, depressziós, leöregedett nők játéka lenne, csak a valóságra ne kelljen figyelniük!

Csak kérdezem, tőletek!

Szerintetek én szeretem József Attilát? Én, aki számtalan kortárs költőt követtem, millió verset inspiráltam, eltudjátok képzelni rólam, hogy pont bszki egy dohos József Attilát kedveljek? - Mert van aki még ezzel is zaklat, hiszen annál a Mérő Veránál látta! <- Ennyire idióták! 20 - neröhögjé. Ezek azt hiszik , hogy ami annak a leöregedett nőnek tetszik, az biztos nekem is...

Most is, csak mert lazulva megnéztem néhány mesét, egyből elindult a sztereotip gúnyolódás, és a lenézés.

Miközben a legtöbb 30-as ismerősömnek NEM szégyen a rajzfilmek világa, ahogy 🎮 Gamerkedés se! Elfogadnak, és a lenézések és a gúnyolódások helyett szeretnek.

A Flóra például Rick és Morty rajongó, de mindenféle mesétől dobban a 💙 szíve. Tényleg szereti őket. Nekem alig van olyan szegedi ismerősöm aki ne tudna egy Anime és Disney elé bármikor leülni. Tudom a Nyári Luca se veti meg a rajzfilmeket, pedig nem gyerek ő sem már.

Ne haragudjatok, de mi nem a Dallaszt nézzük nyaranta... és nem 60 évesekre vagyunk leöregedve! És NEM mi vagyunk retkes sz@r emberek!

Abban a szituban vagyok, hogy hiába magyarázok korrekten, nekik az agyuk nem fogadja be, továbbra is szórakoznak, gúnyolódnak.

Nem ciki a wmn-eseknek gyereknek asszociálni, mert az a bugyuta nő is azt tette? Csak mert rajzfilmeket is nézünk?

Miért nincsen neki saját családja? Normális élete?

És tudjátok mi a vicc az egészben? Hogy közben azt a nőt nézik le krva sokan, röhögnek rajta, és tényleg a Budaházi Eddához hasonlítják, ami nem egy érdem. És nem alja politikai trollok, hanem értelmiségiek! Nagyon sokan nem szeretik már! A Mérő Vera egy incel, troll mágnes!

Nem tudom miért zaklat. Fogalmam sincsen. Nekem 💯nincsen közöm hozzá, az biztos. Nem is ismer!

1 éve próbálok szabadulni, és fogalmam sincsen hogyan lehetne tőle korrekten.

.

[versinator]

Félméterre melengeti

Sokakkal nagyék osztály beleharapok Titkunk esteledő kolibriket teremtjük Lépcsőnek nézdd gyönyörhöz köznapok Utamhoz értettél kacskovics megértjük

Korcsolyás tünődött elégítette kikapok Gyermekeid megélt szelekbe elkövetjük Önzőn elszakíthatna vándorútját átcsapok Tücsökcirpelést körutján iménti követjük

Háromlábú halászlegény pénzhez hajnalkát Koldusabb fölharsant porcellán gyökerei Helyzetek zsiros gondolkozz fokát

Mozdulatomat poroszlók vese gödrei Csalódástól fúltak léten plakát Erkélyem előrenyúlt hajtogattuk hírei

[prologusblog]

Kedvcsináló idézetek Alan Rickman naplóiból

Nem is olyan régen jelent meg Alan Rickman naplóinak gyűjteménye, az Őrülten, mélyen. Sokakkal ellentétben én nem feltétlenül Harry Potterrel kapcsolatos emlékeket vártam a kötettől, és még szerencse, mert csak minimálisan szerepel a kötetben a varázsvilág. Legelőször az 1988-as Drágán add az életed! c. filmben “találkoztam” Rickmannel és onnantól egyre több szerepben ismertem meg a munkásságát.…

[hicapacity]

Van, hogy az ember még sajnálja is, ha rálépett a szellemi önkeresés útjára. Főleg, amikor beüt a krízis. Mert akkor szinte nosztalgiával gondol vissza a régi időkre. Amikor még olyan könnyedséggel és hévvel vetette bele magát önáltató, önsajnáló, önpusztító megküzdési stratégiáiba. Amik még most is fertelmes gravitációs erővel húzzák maguk felé. Tálcán kínálják, hogy egyszerűen csak beleszarjon az egészbe és önző kisded játszámkat játszon a körülötte élők rovására. És mégis... Valami megváltozott.

No nem mintha szentté vált volna az, aki sokakkal ellentétben legalább idáig eljutott. Tegyük hozzá, szívós, tudatos munkával, amit saját magán folytat - hiszen a belátás nem jön csak úgy.

Ettől még gyarló emberkék vagyunk, vinnyogó kis egócskával. De mégis, ott bent, a mozdulatlan középpontban, ott egy megfigyelő, szemlélődő tudatosság. Ami mintha bevilágítana a lelkünk kamrájának eddig homályban hagyott szegleteibe. Ahol arról, amit mumusnak hittünk, kiderül, hogy csak egy régi nagy szomorú kabát árnyéka. És ahelyett, hogy megrémisztene, rezignáltan, régi ismerősként üdvözöl, mint egy régi hamiskártyás, akinek már kitanultuk a trükkjeit.

Az eddig mindent elsöprőnek mutatkozó sóvár vágyról bebizonyosodik, hogy kétségbeesett pótléka csupán egy belül örvénylő hiánynak. Fókuszba kerülnek eddig szőnyeg alá söpört szorongásaink. És amikor belemegyünk a szokásos önostorzásba, önsajnálatba, vagy áthárítanánk valaki másra a feszültséget - szelíden szemléljük magunkat. Felismerjük a mintákat. Déja vu.

Ott a tudat, hogy többek, jobbak vagyunk a legrosszabb viselkedéseinknél, tulajdonságainknál.

A létbizonytalanság nem tűnt el teljesen, de ott van valami más is. A létbátorság.

A létbátorság (courage to be) fogalmát Paul Tillich protestáns teológus vezette be. Abban az értelemben használta, hogy az ember szembenéz, megveti a lábát és elfogadja a saját létezését - nem menekül előle. Igent mond rá, a maga tökéletlenségében és abszurditásában is. A létbátorság válasz a szorongásra, ami Tillich szerint három irányból, okból nyilvánulhat meg: 1) a halál, a megsemmisülés miatt (ontológiai szorongás); 2) az értelmetlenség és üresség miatt (spirituális szorongás) és 3) a vétek és kárhoztatás miatt (erkölcsi szorongás).

A létbátorság nem szünteti meg a szorongást, csupán nem engedi, hogy eluralkodjon rajtunk az értelmetlenség és a szégyen, vagy hogy a nemlétezésbe meneküljünk. Egyfajta radikális elfogadás ez. Ahogy Tillich fogalmaz: "a létbátorság: bátorság elfogadni önmagunkat, dacára annak, hogy elfogadhatatlanok vagyunk."

„Nem kell szégyenkezned a könnyeid miatt, mert a könnyek azt mutatják, hogy nagy bátorság rejlik benned - bátorság szenvedni," írja Viktor Frankl, az egzisztencialista pszichológia egyik atyja. Holokuaszt-túlélőként sokat tudott a szenvedésről. És szerinte a szenvedés, ha értelmet kap, megszűnik szenvedésnek lenni. Amikor értelmet adunk neki, akkor válaszolunk a "miért" kérdésre. És akkor szinte minden "hogyant" elviselünk.

Bukdácsolunk hát tovább ezen az életnek nevezett göröngyös úton. Nem váltunk sérthetetlenné, tökéletessé. Hibázunk. Bántanak. Bántunk. Fájunk. Haragszunk. Megbocsátunk. Emlékezünk. Felejtünk. Megbotlunk. Elterülünk. Feltápászkodunk. Örülünk. Elkeseredünk. Reménykedünk. Álmodunk. Felébredünk.

Belélegzünk. Kilélegzünk.

Akárhányszor az életet kérdezzük, hogy mi értelme - az élet kérdezi tőlünk ugyanezt. Ezeréves bölcs elefántszemeiben várakozás. Vajon mit válaszolunk a kérdésére?

(notes to myself)

kép: Thogo

Ha fontosnak tartod, hogy az információs sivatagban legyenek ilyen tartalmak is, akkor kérlek, Te is légy Drogriporter támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

[willcodehtmlforfood]

Egyébként a gugli Android keyboard -jának van gif opciója, és sokakkal jobb a keresője

Mit tenne ön.

[41kelebeginduasi53]

Gitmek istiyorum...

[habkeinb0ck]

Fernezelyi Márton vagyok, 49 éves informatikus. Három felnőtt gyermek édesapja, aki – mivel a legkisebb még gimnazista – jogosult a családi kedvezményre és így a személyi jövedelemadó visszatérítésre is. Úgy éreztem, hogy a most visszakapott pénz olyan helyekről fog hiányozni, ahol sokkal nagyobb szükség van rá, mint a mi háztartásunkban. Ezért elhatároztam, hogy a visszautalt összeg jelentős részét támogatásként továbbadom olyan kezdeményezéseknek, amelyekről tudom, hogy jól fogják felhasználni. Amikor ezt az elképzelésemet elmeséltem pár ismerősnek, mindenki nagyon lelkes volt, és biztattak, hogy érdemes volna ezt sokakkal megosztani. Így jött létre a tovabbado.hu. Ha te is úgy gondolod, hogy csatlakoznál, írd meg nekünk, hogy te milyen célokat fogsz támogatni, és oszd meg a kezdeményezést minél több emberrel.

Én a következő szervezeteket támogatom:

Heti betevő

Egy olyan szervezet ami pont ott segít ahol szükség van rá. Heti több száz rászorulónak adnak meleg ételt. Kis csoportokban, lokálisan és sok-sok önkéntessel. A weboldalunkon az átláthatóság menüpont alatt minden információ megtalálható, hogy biztos lehess benne, hogy a támogatásod jó helyre kerül.

Utcáról Lakásba Egyesület

Az egyesület rossz állapotban lévő, lakhatásra alkalmatlan önkormányzati bérlakások hasznosítására kínál lehetőséget. Ezeket a leendő rászoruló bérlők, sok-sok önkéntes, és más partnerek bevonásával újítják fel. Az átláthatóságra Ők is nagyon odafigyelnek.

Baltazár Színház / Baltazar Theatre

Magyarországon az egyedüli hivatásos színtársulat, amely értelmi sérült színészekből áll. Nemcsak profi előadásokat hoz létre, hanem egyszersmind fontos társadalmi feladatot is ellát: munkát és megélhetést biztosít sérült emberek számára, valamint a művészet segítségével segíti a többségi társadalmat a sérült emberek integrációjában. Az éves bászámolóikat közzéteszik a weboldalukon.

Fb

Ez egy remek kezdemenyezes!

[rrrokamoka]

az aztán a dícséret :"D

tánci, mint kedd esténként úgy általában :D

vettünk egy új figurát, medio sombrero y exhibela. pont olyan bonyolult, mint amilyennek hangzik :D nézzük a lépéseket számolásra, jólvan, megyeget. azt mondja leader, na akkor nézzük zenére! láttam arcokon átsuhanni a "hát ez szörnyű lesz" gondolatot, de hát zenére salsázunk, így kell megtanulni

nyomjuk nyomjuk, én meg csodálkozok hogy hű milyen ügyesek vagyunk hát szinte mindenkivel meg tudom csinálni a lépést, sokakkal szépen is, díszítünk, minden, ez igen! tánci után mondom is két lánynak, hogy milyen érdekes, hogy egy ilyen bonyolult lépés zenére jobban megy mint számolásra, így hogy van benne lendület is

összenéznek egy pillanatra, majd az egyikük azt mondja

"hát... veled!"

ah! :"DD

[macskabuzi]

Ha mar felkoltozok btw, igazan lehetne egy tumblisort tartani a tiszteletemre😀

Na de tenyleg, sokakkal van beotolnjvalo kocci tas

[plumsworld]

Új helyre költözött a Momentum blogja

Az elmúlt hetekben sokakkal együtt mi is elbúcsúztunk a blog.hu felülettől. Ezért az eddigi és az ezután következő bejegyzéseink a http://blog.momentum.hu/ címen érhetők el. 

Azért írok itt, a saját mikroblogomon is erről külön, mert a költözés számomra is lezár egy szakaszt a blog életében. Eddig blogkoordinárként (kvázi főszerkesztőként) irányítottam a blog életét az elmúlt három évben a Momentum kommunikációs vezetésével együttműködve. Nagyjából kilenc hónapja tudom viszont, hogy családi okok miatt ezt a feladatot a jövőben nem tudom ugyanúgy ellátni, ahogyan eddig. 

Maradok ezzel együtt továbbra is tagja a blogcsapatnak. 

Az elmúlt három évben négyszáznál is több bejegyzésünk szültetett. Akadt, hogy organikusan százezer feletti olvasót sikerült elérni. 

Szeretnék köszönetet mondani a blog.hu csapatának, hogy mindenben segítettek, ha hozzájuk fordultam, és hogy az irásaink kikerültek a régi Index blogketrecébe. 

Szeretnék ezenfelül néhány irást megemlíteni itt, megmutatni, mennyire dirvez temáink voltak az elmúlt három évben. Időben visszafelé haladok, a címek mögé tettem linkeket, dőlttel szedem a saját szerzőseket:

Belarusz válaszúton

A belarusz lázadás kitörése után elég gyorsan reagáltunk erre a témára, tüntetést is szerveztünk, miközben aznap éjjel megszületett ez a közszolgálati jellegű írás Berlinben élő szerzőnktől.

Hogyan álljunk neki a távoktatásnak?

A koronavírus-válság kitörtése után azonnal, már az iskolabezárások előtti hétvégén reagáltunk az oktatást érő kihívásokra. Olyan tartalmat szerettünk volna megjeleníteni, ami nem csak beszél a problémákról, hanem konkrét segítséget nyújt a pedagógusoknak a digitális átálláshoz.

Mit jelent valójában a klímaváltozás?

A klímvalátozásról elég sokan beszéltünk az elmúlt időszakban a #FridaysForFuture mozgalom elindulásával. Azóta külön Klímafórumunk is van. Emellett a blogon és a 18-as programunkban rengeteg konkrét szó esik energetikáról, Trump klíma-ámokfutásáról, a megújulókról (vagy arról, hogy miként állunk a nukleáris energiához). Ez a blogposzt ugyanakkor visszamegy a klímaváltozás hőtani alapjaihoz, és három grafikonnal bemutatja a releváns időskálát.

Kell-e nekünk euró?

Ez egy hiánypótló, nagyon alapos szakmai írás arról, hogy milyen feltételek mellett érdemes az eurót bevezetni. Leginkább közgazdász olvasóknak ajánlom, de laikusként is meg lehet próbálni.

Hogyan lesz egy korábbi fideszes törzsszavazóból momentumos alpolgármester?

Visszatérő téma a blogon a (hozzánk csatlakozó) kiábrándult fideszesek. 2018 után egy felmérés szerint tíz momentumos szavazó közül hat olyan volt, aki korábban semmilyen ellenzéki pártra nem szavazott. Ezek egy része fiatal új szavazó, másik része pedig korábban a Fideszre voksolt. A fenti írás szerzője a 2006-os tüntetéseken is részt vett.

Így látjuk Trianont — a „határon túlról"

Idén a százéves évforduló kapcsán a határon túliakkal rengeteg momentumos anyag foglalkozott, nyári egyetem is szerveződött a témában. Ez még egy 2019-es írás a Momentum erdélyi szervezetének elnökétől. 

Változás vagy változatlanság

A 2019-es őszi önkormányzati választások jelszava a változás volt. Ez az elemző blogposzt viszont még az EP-választás előtt megszültetett.

Áldás vagy átok az EU-s támogatás?

Ez a cikk adja meg szerintem az értelmét a Momentum EP-választási szlogenjének. 

Hogyan látjuk Európa jövőjét Stockholmból?

Az EP-választás előtt Stockholmban szerveztünk egy hárompárti panelbeszélgetést az EU jövőjéről. Ebben az volt a szokatlan, hogy a szokásos magyar pártviták helyett a három párt közül kettő svéd volt (az L és a C párt). A Momentumot Kerpel-Fronius Gábor képviselte, még bőven a főpolgármesteri előválasztás előtt. A vita moderátora pedig az a Joakim Medin volt, aki az Orbanistan című svéd könyv szerzője.

A Sajó-völgy egyik valódi problémája, hogy nincs tiszta levegő

Borsod sorsa különösen érdekel, miután egy csereháti faluban nőttem fel, és Miskolcra jártam gimnáziumba, illetve most is van többféle kötődésem a megyéhez. Ez a blogposzt egy fontos problémára irányítja rá a figyelmet.

Annyit is ér?

A hajléktalanok helyzetéről írni nehéz. Nehéz egyszerre szociálisan érzékenynek maradni, és nem megkerülni a létező problémákat. Itt viszont sikerült.

Szólásszabadság, de kinek?

Politikai korrektség, identitáspolitika. Mi a liberalizmus? Mik az ellentmondások, hogyan oldanánk ezeket fel? Az egyik legfontosabb blogposztunk ez véleményem szerint.

Alapkutatás és magyar büszkeség

A tudomány melletti kiállás, némi tudománynépszerűsítéssel.

Csalt a Fidesz? Választási hackathont tartottunk, itt vannak az eredmények

Ez egy visszatérő kérdés, amiről minden ellenzékinek van többé vagy kevésbé megalapozott véleménye. A legjobb mindig adatokra támaszokdva érvelni, ahogyen ebben a cikkben tettük.

Így javítaná meg a Momentum a magyar egészségügyet

Két éve a pártok közül a Momentum egészségügyi programja kapta a legjobb pontozást a szakma szerint. A témában sok blogpozt született, ez a cikk többek között ezeket szedi egy csokorba. 

Tíz tanács ahhoz, hogy hatékonyan beszélgessünk közéleti kérdésekről

Az ehhez hasonló életmód-tanácsadásokkal mindig szkeptikus vagyok (kioktatásnak érzem legtöbbször), de ez tényleg jó. 

Miért megyünk a Pridera? - 18 kérdés és válasz

Alap, hogy a Momentum ott van a pride-on. Ez az alap szó 2017-ben nagy vihart kavart, amit ezzel a blogposzttal zártunk le. (A Momentum azóta is mindig ott van pride-on.)

Orosz recept, magyar szakács

Civilek vegzálása, putyini minta. Sok cikk született erről, de ezt a klasszikusat hagynám itt.

Okosan közlekedünk – olcsóbb, jobb és igazságosabb a változó árazás a közlekedésben

Ez volt a legelső blogposztunk 2017 tavaszán.

Annak ellenére, hogy ez egy pártblog, az írásaink tisztelik a tényeket. 

Hiányozni fog ez a munka! 

Köszönet minden szerkesztőnek, szerzőnek és lektornak, akik hozzám hasonlóan önkéntesen dolgoztak. 

Megosztásoknak örülök!

Szilva Attila

[florealise]

Chiusura e un nuovo inizo

Lezárás és egy új kezdet

Már néhány napja itthon vagyok, és néhány napja halogatom hogy megírjam ezt az utolsó, lezáró blogbejegyzést. Nehéz összeszedni, hogy mit érzek ezzel az évvel kapcsolatban, azon kívül, hogy hálát. Hiszen annyi mindent adott nekem, amit szavakba önteni is nehéz, legfőképp barátokat és ezernyi élményt, de rengeteg leckét az élettől, egy valódi tanulási lés fejlődési folyamaton mentem keresztül.

Ahogy pedig már hónapok óta érzem, nehéz elengedni. Az utolsó napok gyönyörűek, de borzasztóan stresszesek és érzelmekkel teliek voltak, a hazautazás napján pedig teljesen szétestem, többször sírtam mint talán valaha életemben egy nap alatt, mind indulás előtt, mind érkezés után, már egyedül, a szobámban. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó hazatérni. Nagyon örültem annak, hogy újra láthattam a családomat - egyszerűen csak fájt otthagyni a másik “családomat” és ezt az évet, ami már úgyanígy sosem fog visszatérni. Mindez a szomorúság pedig valójában csak azt jelenti, hogy volt valami elképsztően jó dolog, amit muszáj elengednem, de még nem állok rá készen.

Aztán lassan pár nap már elég volt ahhoz, hogy elfogadjam, hogy már nem vagyok Molfettában. Jelenleg még karanténban vagyok, tekintve hogy oltást még csak most kaptam és nem volt kedvem PCR tesztekkel bajlódni. De végül összességében még hálás is vagyok ezért a 10 napért, ami lehetővé teszi, hogy újra belerázódjak az otthoni életbe, egy kicsit még gyászoljam Olaszországot, elfogadjam, hogy újra Magyarországon lakom és ez így is fog maradni, reflektáljak arról, hogy mi minden fontos dolgot tanultam meg ebben az időszakban, és végül hogy célokat tűzzek ki magamnak az életem következő fejezetére, ami még csak most kezdődik. Azt hiszem, jobb ez így mintha rögtön közösségbe mentem volna és elkezdtem volna találkozni az itteni barátaimmal, talán időm sem lett volna, hogy feldolgozzam ezt a hatalmas változás. Így viszont nyugodtan itthon vagyok, pár nap után sikeresen kipakoltam már az összes bőröndömből és a csomagomból is, amit hazaküldtem, újra berendezkedtem itthon. Közben persze folyamatosan beszélgetek a barátaimmal, akiket otthagytam, akiktől el kellett búcsúznom, tartjuk a kapcsolatot, és remélem, hogy ez még sokakkal sokáig így is fog maradni, de persze normális hogy mindenki továbbhalad a saját útján, a saját helyén, és talán egy kis idő múlva már nem lesz annyi közünk egymáshoz, mint most.

Azt hiszem, úgy mondanám, hogy most elvagyok itthon, mint a befőtt. Már nem sírok, kezdek egészen hozzászokni az itthoni léthez, és már tervezem is a programjaimat a nyárra, sokkal jobban érzem magam, mint az elején. Jó újra időt tölteni a szüleimmel és a testvéreimmel is, már amikor itt vannak, beszélgetni, időnként társasozni. Illetve igyekszem azon, hogy ne térjek vissza abba a teljes gyereklétbe, amiben voltam amikor elmentem - igyekszem mindazokat a dolgokat, amiket az önálló életemben megszoktam, ide is áthozni, legalább részben, és nem a terhére lennni a szüleimnek.

Lassan pedig kezdek már jobban a jövőbe előretekinteni a múlt helyett. Időközben, pár héttel ezel��tt úgy döntöttem, mégsem megyek Svédországba, hanem Magyarországon maradok és itt, Budapesten fogok egyetemre járni. Elég sokrétű a döntés, talán az anyagi okok voltak a leginkább meggyőző érvek, de mégis, a legfőbb oka az, hogy nem vágyom Svédországba, hanem inkább szeretnék most egy kicsit (legalább három évig) itthon élni. Szeretem Magyarországot, szeretem Budapestet, és azt hiszem, eddig még nem fedeztem fel eléggé, nem éltem eléggé itthon sosem. Csak egy kis szigetszentmiklósi lányka voltam, aki mindig is elvágyott, de nem volt sok lehetőségem, sok barátom, sokat voltam otthon és sokat voltam egyedül. Most viszont megváltozva tértem vissza, és izgatott vagyok, hogy Budapestre költözhessek, fenntarthassam az önállóságomat amellett, hogy nem leszek többé igazán távol a családomtól mégsem, és jó lesz megtartani azokat a barátságokat, amiket fontosnak érzek és ezzel együtt új embereket megismerni és egyetemistának lenni. Sok más ok mellett igazából a döntő ez volt - a szívem most idevágyik. Ez az egyszerűbb út, igen, de ez sem egy egyszerű, kihívások nélküli út, időre lesz szükségem, hogy vissza tudjak integrálódni a magyar környezetbe, hogy részben tiszta lappal újra megtaláljam a saját közegemet.

Mindaddig viszont most egy kicsit megengedem magamnak, hogya múltba tekintsek, mesélek nektek egy kicsit az utolsó Molfettában töltött hónapomról.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy az utolsó hónap egy valódi érzelmi hullámvasút volt számomra, sok szempontból. Nagyon sok magas, egész sok mélyebb ponton mentem keresztül, nagy részben az elutazás miatt, de más okokból is voltak nehezebb pillanatok. Ebben az időszakban talán szinte egy este sem volt, amikor nem mentem sehová. Nem minden este volt emlékezetes, nem minden este votam én vagy a többiek formában, de lényeg az volt, hogy együtt legyünk, és nagyon örülök, hogy ennyi időt tudtunk együtt tölteni. Ez részben a koronavírus korlátozások fokozatos feloldása miatt is így volt: először éjfélre módosult a kijárási tilalom ideje, majd a hónap közepénél el is lett törölve, ugyanis Puglia átkerült fehér zónába, ami szinte korlátozások nélkül hagyott minket, az egyetlen dolog talán az volt, hogy mindvégig kellett hordanunk a maszkot kültéren is - bár be kell vallanom, az utolsó hetekben ezt már én se mindig tartottam be, hiszen beköszöntött, vagy inkább teljes erővel ránk zúdult a nyár, és a tenger mellett borzasztóan párás volt az idő, így szinte meg lehetett fulladni a maszkban.

Így legalább egy bő hónap idejére újra egészen szabadok voltunk. Részben emlékeztetett ez a tavaly nyaramra, de részben pedig teljesen másik világ volt: már egyáltalán nem ugyanazokkal társaságokkal töltöttem időt, hanem szinte mindig olaszokkal és a pár önkéntes barátommal, akik velem együtt hozzácsapódtak az olasz társaságunkhoz. Így az utóbbi főleg két, de főleg egy hónapban sokkal többet beszéltem olaszul naponta, mint korábban, és eljutottam arra szintre, amikor már tényleg magabiztosan beszélem az olaszt. Illetve főleg az utolsó hónapban vettem igazából észre azt, hogy a félénkségemet, ami eddig mindenhová követett engem, szinte teljesen magam mögött hagytam. Könnyeden, idegesség nélkül elegyedtem szóba új emberekkel, mentem oda olyanokhoz, akikkel korábban sosem, vagy legalábbis kevesebbet beszéltem. Ez számomra egy hatalmas dolog, eddig főleg emiatt is mindig introvertáltnak, vagy legalább is félénknek tituláltam magam, viszont mostanára felfedeztem hogy sokkal inkább extrovertált vagyok, mint valaha gondoltam volna magamról, kezdve onnan, hogy bár szeretek egyedül is lenni, főleg azért, mert hozzászoktam, mégis emberekkel töltődöm fel igazán. Persze szükségem van az egyedüllétre is időnként, de az mégsem tudja pótolni az emberekkel töltött időt számomra. Mostanra pedig nem félek beszélgetéseket kezdeményezni, hanem élvezek új embereket megismerni.

Ebben az utolsó hónapban pedig volt is szerencsém új embereket is megismerni, bár erre egyáltalán nem is számítottam, sőt, van, aki ezalatt a kevés idő alatt is valóban fontossá vált számomra, és emiatt azt kívánom, bárcsak előbb találkoztunk volna és több időt tölthettünk volna együtt.

Sokminden belefért azért ebbe az utolsó időszakba. Végül kirándultam is, egész sokat, kezdve azzal, hogy két napra Puglia egy délebben fekvő, gyönyörű barokk városába, Leccébe mentem az egyik lakótársammal. Szintén európai önkénteseknél szálltunk meg ott, akiket előzetesen egy online kötelező tréningen ismertünk meg. Ez egy nagyon nagy élmény volt számunkra, így szinte “helyiek” vezetésével ismerhettük meg ezt a várost, jó volt őket élőben is megismerni, beszélgetni, megosztani az élményeinket, mert ugyanolyan típusú programokon vettek részt ők is, mint mi, de mégis nagyon sok minden más nekik, és máshogy élnek meg egyes dolgokat, és ezt érdekes volt látni, megismerni. Így velük az az előnyünk is megvolt, hogy át tudtuk hidalni azt a problémát, hogy a közlekedés egészen borzasztó arrafelé így szinte sehova nem lehet egyszerűen eljutni autó nélkül, mert kölcsönkaptunk tőlük két biciklit, így a második napon délelőtt tizenhárom kilométert tekertünk oda-vissza, hogy eljussunk a festői homokos tengerpartra, ami egy mini kis kaland volt számunkra, főleg, hogy oda scazk mi ketten mentünk, mert mindenkinek dolga volt reggel, így az utat sem ismertük. A fő “vezetőnkkel” (ő volt az, aki meghívott minket), egy nagyon kedves észt lánnyal egészen össze is barátkoztunk, úgyhogy kicsit több mint egy héttel később ő is eljött hozzánk, ahol mi vendégeltük meg és vezettük körbe Molfettában. Ezen kívül pedig csak egynapos kirándulásokat csináltunk, voltam egyszer egy Canne della Battaglia nevű középkori városromnál, illetve utána Barletta homokos strandjára mentünk ki. Az utolsó előtti hetemben két kis kirándulásban is volt részem, először egy Taranto nevű városba mentem, ami a csizma sarkának a másik oldalán fekszik, a tengerparton, bár rossz hírű város, a virágokkal teli tengerparti sétányával és a szigeten fekvő történelmi belvárosával egy kicsit mindenképp belopta magát a szívembe. Majd Tarantóból egy közeli, Massafra nevű kisvárosba mentünk ami bár egy óra alatt teljesen bejárható volt, mégis nagyon szép volt a viaduktos hídjával, a sziklákkal és a kicsi, belevájt barlangokkal. Majd két nappal később Materába mentem, ami a listámon szerepelt azóta, amióta megérkeztem Olaszországba, de mind a legvégéig nem sikerült eljutnom oda, de végül így utolsó kirándulásként kipipálhattam. Egyébként megérte elmenni: ez a Basilicata megyében található város talán az egyik legszebb, amit eddig Olaszországban láttam, sziklákra épült, a jellegzetes, rusztikus, kőházakból (“sassi”) álló történelmi belvárosa egészen elképesztő látványt nyújt. Sokat kell fel-le mászni benne, hiszen egy magas dombra épült, mellette egy festői völgy után egy még magasabb domb, ahova mi végül nem másztunk fel, tekintve hogy borzasztó meleg volt. Kicsit sajnáltam, hogy így a nyári nagymelegben sikerült eljutnunk, mert így kevésbé tudtuk értékelni és kiélvezni ezt az elképesztően gyönyörű várost, mint mondjuk egy tavaszi vagy őszi napon tettük volna, de így is nagyon örülök, sikerült így a végére eljutnom.

A kirándulásokon kívül pedig sok közös pizzázást, sütögetést, vacsorát, és ebédet szerveztünk a barátainkkal, ahogy ezt már mindenki megszokhatta tőlünk. Ettem kétszer is paellát, illetve én pedig egy nagy kihívást vállaltam be magamnak: tizennégy főre, a baráti társaságunknak pörköltöt főztem az egyik vasárnapi nap az egyik srác “campagna”-jában, ahova szoktunk időnként menni együtt. A nokedli már nem fért volna bele, így krumplis gnocchival ettük, de alapvetően elmondhatom, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, főleg ahhoz képest, hogy soha nem csináltam, és így nyilvánvalóan kissé rástresszeltem a dologra. De végül mindenkinek ízlet, és még nekem is, aki egyébként annyira sose volt oda a pörköltért. De ugye, mint magyar kaja, ez egy olyan dolog volt, amit mindenképp meg akartam csinálni legalább egyszer az életben - ki tudja, többet talán sose fogok pörköltet főzni, de ez egy fontos élmény volt számomra.

Mindezek mellett volt egy nagyon fontos esemény számomra, az utolsó hétvégémen: az egyik helyi bárban lehetőségem volt egy koncertet játszani, közösen a gitáros barátommal. Bár együtt csináltuk a koncertet, az este elsősorban az enyém volt: a dalok fele saját volt, amiket játszottunk, a többi feldolgozás, de néhány kivételével, amiben csak szólamot énekeltem, én énekeltem szinte az egész dalt mindig. Hatalmas élmény volt számomra ez: sokszor léptem már fel, különböző helyzetekben, felállásokban, de sosem volt még olyan, hogy az én koncertem lett volna, és soha nem adtam még elő ennyi saját dalt senki előtt. Szüval összességében nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, és büsszke vagyok magamra, hogy ezt megugrottam. Végül nagyon jól sikerült a koncert, egészen sok ember volt összesen is, és ezeknek a fele a barátaimból állt, akik csak miattam jöttek, ami nagyon jól esett az én szívemnek. Amolyan búcsú volt Molfettához, bár még onnantól volt még öt napom, de azt hiszem, jobb módon nem is fejezhettem volna be ezt az évet, tekintve hogy ebben az évben vált igazán fontossá számomra a zenélés, az éneklés és a dalszerzés, és ebben az évben szereztem valódi magabiztosságot ezzel kapcsolatban, amim sosem volt előtte. Persze ezt nagyon nagy részben a gitáros barátomnak köszönhetem, aki szinte mint mentor, segített és támogatott végig, és olyan lehetőségeket adott nekem, amikről egyedül nem is álmodhattam volna; közte ez a koncert maga is egy ilyen lehetőség volt. Szóval tényleg, borzasztóan hálás vagyok, hogy ez is a tapasztalatom része lehetett.

Az utolsó napok stresszesek voltak. Pakolni kellett, takarítani, hiszen teljesen üresen és tisztán kellett hagynunk a lakásunkat. Mindenközben olyan meleg volt, hogy egész nap úgy izzadtunk, mint a lovak. Én pedig rengeteg levelet írtam, ugyanis eldöntöttem, hogy írok egy levelet minden egyes személynek, aki fontos volt számomra az év során. Így alakult aztán, hogy ez a legközelebbi barátaim sorából kibővült a teljes nagy baráti társaságunkkal, akikkel bár nem mindenkivel volt közeli kapcsolatom, mégis akartam nekik hagyni valamit. Végül pedig nem kevesebb, mint huszonnégy levelet írtam az utolsó napokban. Tudom - őrült vagyok. De amikor már elkezdtem és rájöttem, hogy ez mennyi időmet és energiámat fogja igénybe venni, nem állhattam már le. Végül büszke vagyok magamra, mert sikerült megírni mindet, és remélem, hogy így mindenkinek, aki számított, hagytam egy kis szelet emléket magamból. Örülök, hogy ezt megtettem, így talán egy kicsit nyugodtabb szívvel mondtam búcsút mindenkinek, mert a leveleim kifejezték, mindazt, amit talán szóban nehezebb lett volna elmondani, hogy mennyire fontosak lettek számomra ezek az emberek. Talán sokukat sosem látom újra, vagy csak futva, néhányszor, talán nem fogom mindegyikükkel tartani a kapcsolatot, de ha megtartják a kis levelemet, és beleolvasnak néhány év múlva, akkor is emlékezni fognak rám. Rám pedig ugyanez igaz, amikor kinyitom a kis füzetemet, amit néhány héttel ezelőtt vettem, és az utolsó héten írattam egy kis üzenetet mindenkivel, akit sikerült elkapnom és szerettem volna egy kis emléket eltenni tőle magamnak. Ezeket az üzeneteket aznap este olvasgattam csak el, amikor hazaértem, addig bele se néztem, és hát ahogy az várható volt, úgy folytak a könnyeim, mint a Dunából. De ezek csak hála könnyei volt és egy nehéz elszakadás könnyei. 

Elképesztően boldog vagyok, hogy ezt az szomorúságot átélhettem hazatérve - hiszen ez csak arra mutat rá, hogy mennyire jó volt mindaz, amit otthagytam Molfettában. Semmi sem volt tökéletes, az emberekkel való kapcsolataim sem, Molfetta sem, a projektem főleg nem, talán nem használtam ki minden egyes lehetőséget, ami csak adatott (ezen a nyáron közel sem fürödtem annyit a tengerben például, mint azt “illett” volna, hiszen most hiányzik innen tenger; vagy épp az utóbbi hetekben annyit rohantam ide vagy oda, hogy naplementét nézni se maradt időm), de amire most emlékezem, az mind úgy volt szép, ahogy volt. A nehézségek, a fájdalmak, a bizonytalanságok, a bonyolultabb barátságok, a kudarcok, a félelmek, amiket ebben az évben talán felnagyítva éltem meg, mint korábban, csak építettek. Ma már egy sokkal felnőttebb, sokkal életképesebb, önállóbb és bátrabb lánynak érzem magam, ahhoz az énemhez képest, aki elindult erre kalandra. Rengeteg mindenre rájöttem saját magamról, az erősségeimre és a gyengeségeimre is, és sok olyan dolgot fedeztem fel, amiben rengeteget kell még fejlődnöm, de már ez az ismeret is fontos előrelépés.

A projekt lezárásaként ezen sokat kellett gondolkoznom és reflektálnom, hogy mi mindenben fejlődtem. Van egy Youthpass nevű oklevél, amit a projekt elismeréseként kap minden önkéntes, és ebben szerepelnek bizonyok kulcskompetenciák (monndok néhány példát: többnyelvű kompetencia; személyes és szociális kompetencia; kulturális kompetencia; digitális kompetencia; matematikai és tudományos kompetencia; állampolgári kompetencia, stb.), amikben általában az ilyen projektekben fejlődni szoktak a résztvevők. A Youthpass-t kitölteni számomra nagyon érdekes reflektálási folyamat volt. Persze egyébként is észreveszem, hogy mi mindenben változtam és fejlődtem, de így talán tudom is hova tenni mindazt, amit átéltem, hogy mi hogyan volt rám hatással, mi mindenben lettem nyitottabb, mi aza mit megértettem. Azt hiszem, a matematikai kompetenciát leszámítva mindegyikre tudtam mondani legalább egy kevés dolgot, amiben fejlődtem. Úgyhogy most már “bizonyítékom” is van arra, hogy mit tanultam ebben az évben, ha már tradicionális módon nem is tanultam semmit. (Talán csak olaszt - közben abból egyébként el is mentem C1-es nyelvvizsgát tenni, remélhetőleg hamarosan kiderül, hogy sikerült-e vagy nem.)

Mindenesetre azt hiszem, most ideje továbblépni - még akkor is, ha még lelkileg nem érzem magam teljesen késznek elengedni ezt az évet. Viszont sokkal gazdagabban tértem haza, mint ahogy elmentem, és ezt mindenképp fogom tudni hasznosítani az életem új fejezetében, amit most nyitottam meg. Ez a nyár talán még az átmenet ebbe, de aztán szeptembertől elkezdem az egyetemet, nemzetközi tanulmányokat fogok tanulni, amit szinten az év során döntöttem el, mindazok a benyomások hatására, amik értek. Izgatott vagyok emiatt, mindenképp érdekes lesz, és hálás vagyok azért, hogy van lehetőségem újraalkotni az életemet, tiszta lappal kezdeni, és kitalálni, hogy hogyan fogom szerezni a dolgokat magam számára, mire és kikre szánok időt, hova járok és hasonlók. Még távol állok attól, hogy tudjam, hogyan is lesz, de mindaz, amit magammal hoztam Olaszországgal, velem marad és segíteni fog - hiszen az egyik legfőbb célom, ne hagyjam el, amit ez az év adott nekem, és legyek tudatosabb azzal kapcsolatban, hogy honnan jöttem és hova tartok és mi az ami fontos, és mi az, ami viszont nem.

Ezzel a végszóval zárom most ezt a blogot. Még egyszer szeretném megköszönni mindenkinek, aki az év során legalább egy kicsit követte ezt az oldalt és beleolvasott a gondolataimba, Számomra nagyon hasznos volt vezetni ezt a kis internetes sarkot, havonta átgondolni és írni arról, ami velem történt és amit éreztem, gondoltam. Annak már csak örülök, ha valaki talált a soraim között valamit, vagy ha valakit csak szimplán érdekelt, hogy mi van velem, ez pedig nagyon jól esik.

Nem tudom, hogy vissza fogok-e térni a blogoláshoz. Valószínűleg valamikor a jövőben igen, talán egy másik címen, hiszen szeretem ezeket a bejegyzéseket írni, de egy darabig most biztos hogy ha írok, akkor maximum saját magamnak csak. Ez a blog pedig így fog maradni, ide már nem írok többet, hiszen a Molfettában töltött önkéntesévemnek szenteltem, itt egyben van minden, amit meg akartam osztani, élményekkel, gondolatokkal és persze sok-sok számomra nagyon kedves képpel együtt; amolyan tanúként állva, hogy én 2020-21-ben egy egész évet töltöttem Dél-Olaszorgszágban, amire bármikor visszanézhetek, és ami, ha valaki megtalálja a jövőben, remélem kedvet ad arra, hogy mások is részt vegyenek egy ilyen önkéntes lehetőségben.

Szóval így búcsúzom. Köszönök mindent, sziasztok, ciao, arrivederci!

[brgzmpff]

egyik munkahelyemen egy kollega rendszeresen hozott mindenkinek kimondottan drága gyümölcsöket, nasikat, miután elmentem, kiderült, hogy évek óta, rendszeresen, szép összegeket sikkasztott. volt miből cukiskodni :D

amúgy meg közegtől függ. én szívesen tettem gesztusokat a beosztottjaim felé és nem vártam el semmi hasonlót viszont és ez szerintem egyértelmű is volt.

másik kis cégnél meg tök jó volt valami apró eseményke a szülinapokon, meg ha sokat sütöttem simán vittem be, de ott is egyértelmű volt, hogy örülök, ha esznek belőle, mert nem megy kárba, és semmi kényszerítőzés nem volt benne. (itt mindenki egyenrangú volt amúgy)

meg volt egy partner, aki minden évben legendás bejglit hozott minden egyes munkatársnak, az is úgy volt jó, ahogy volt :)

amúgy ez a céges ajándékozás téma szerintem felhozza a partnerajándékok kérdéskörét is. én csomó cégnél napiszinten beszéltem rengeteg külsős partnerrel, sokakkal azóta is jó a kapcsolatunk, van akivel a harmadik cégnél negyedik poziban, nálam ugye teljes profilváltás után, újra együtt dolgozunk. szóval velük volt nekem több fejtörés a karácsonyi ajándék/nem ajándék kérdés.

Poll a munkatársi ajándékokról.

Na, poll az nincs, mert akkor mindenki az én valamelyik véleményemet fogja beklikkelni, de ehelyett inkább kíváncsi vagyok a ti véleményetekre vagy szokásaitokra azzal kapcsolatban, hogy hogyan látjátok a munkatársi apró "kedvességeket". Például, ha valaki vesz a többieknek egy jégkrémet, egy csokit, kis nasikat, és behozza a munkahelyre, körbeosztogatja. Ezzel kapcsolatban az én véleményem az, hogy ez nem munkahelyre való "kedvesség". Egy külön batyusbálon, összejövetelen, csapatépítőn elmegy, ha viszel otthonról valamit a többieknek, de nem való munkahelyre egy szokványos hétköznapra az ajándékozgatás. Az ajándékozónak nyilván nincs vele semmi különösebb szándéka, mint a kedvesség, de sajnos ez körbeajándékozást szül. A többiek úgy fogják érezni, hogy hasonló nagyságrendben nekik is meg kell ajándékozni az ajándékozót és a többieket. Hiszen "illik" visszaajándékozni. (Sőt, létezik olyan rossz emberi tulajdonságra is példa, amikor az ajándékozó érezteti, hogy ő is elvárja, hogy más is meglepje néha.) Az ajándékozás egy munkahelyen rákényszerít másokat arra, hogy ők is vegyenek valamit a többieknek. És ebben érzem az ajándékozás tapintatlan részét. A munkatársi kapcsolat nem baráti kapcsolat. Nem szabad összekeverni a kettőt. Míg egy barát anyagi helyzetével tisztában lehetünk, egy munkatárs pénztárcájában vagy anyagi hátterében nem vájkálhatunk. Nem tudhatjuk, hogy mindenki megengedheti-e magának, hogy kiadjon 3-5 ezer forintokat akár hetente a körbeajándékozásra. Ha valaki elkezdi a körbeajándékozási folyamatot, más is kényszerítve lesz arra, hogy folytassa, és esetleg az utolsó forintját is erre költse. Ergo a munkatársi ajándékozgatás végeredménye egy másra nem odafigyelő tapintatlanság lesz, akkor is, ha nem ezzel a szándékkal indult. Ezért nem vagyok a munkahelyi ajándékozgatás híve. Ti hogyan látjátok?

[vanista]

Nem hiszem el

Amikor esti sétát tesz, és sokakkal bántó módon viselkedik, hátradobva a csontot a hiénáknak. Minden idők egyik legnagyobb, szürreálisan szép szamurájfilm-jelenete.

Nem hiszem el. Elmegy a gyerekkorom.

Nyugodjék békében.

u.i. Azóta se tudom, ki az a Quentin Tarantino. És ne piszkálja a gyerekkoromat, mert csak összekeni a koszos kezével.