#röpül

[egy-lany-blogja]

"Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc.

Ha szerelmes vagy, minden táncról azt képzeled, hogy igazi. Nem az! Vannak szép táncok, örömteli táncok, pillanatnyi boldogságot, kéjt és önfeledtséget adó táncok – de nem igaziak.

Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést.

Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám… de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább. Az igazi táncospárnak az a titka, hogy közös a zenéjük, és csak ők ketten hallják az egész világon. És ha ez a zene szól, egymásra gondolnak, s tudják, hogy ők összetartoznak.

Az ilyen tánc ritka manapság. Az igaz visszatér, ne félj! A nem igaziért pedig nem kár."

Müller Péter

[fouldchildtiger]

Múltkóstoló

1953 júniusában a szovjet pártvezetés raportra Moszkvába rendelte a magyar pártvezetés kiválasztott, név szerint megnevezett tagjait. Szigorúan bírálnak a szovjet elvtársak, belefojtják Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványába, Rákosi elvtársba a szót, közlik a Magyar Dolgozók Pártja új politikai és gazdasági irányvonalát, amelyet a magyar elvtársaknak haladéktalanul követni kell. És megnevezik az új magyar miniszterelnököt. Nagy Imre akkor és ott tudja meg, hogy ő lesz az ország új kormányfője. A váratlan meglepetéstől Rákosinak is tátva marad a szája.

Nagy Imre abban a pillanatban talán csak sejti: egy kicsit mást akar majd tenni kommunista miniszterelnökként, mint amit a szovjet elvtársak a magyar elvtársaknak parancsba adtak…

1953. július 4-én a Parlamentben fölolvassa a kormányprogramot. Az ország boldog.

És a korabeli filmhíradó tanúsága szerint Rákosi Mátyás elvtárs – nem boldogan, de – tapsol. És Farkas Mihály elvtárs is tapsol. És az egész pártvezetőség, minden elvtárs tapsol. És az egész ország tapsol.

Aztán Nagy Imre megy, Rákosi visszajön. Aztán megy Rákosi, a helyére ül Gerő. Aztán röpül Gerő, visszajön Nagy Imre. Aztán jön Kádár, és fölakasztják Nagy Imrét.

Nagy Imre neve összeforrt 1956-tal; kommunista volt, akit kivégeztek a kommunisták. Mindez politika.

De a kormányprogram szövege – 1954-ben még megjelent Nagy Imre Egy évtized című beszédgyűjteményében, s most, a könyvhéten újra napvilágot látott önálló kötetben – a magyar kultúra része. Gondolkodásunk, önismeretünk, történelemszemléletünk egyik pillére.

De vajon hányan olvasták ezt a régi kormányprogramot az elmúlt fél évszázadban? S most, amikor újra kézbe vehető, hányan fogják elolvasni? Hányan fogják úgy érezni, hogy azért kell tanulmányoznunk ezt a régi kommunista szöveget, hogy okosan, érvelve tudjunk ítélkezni mindenkori új kormányprogramokról!?

A múltat végképp eltörölni… – harsogták a hatalom szovjet tankokon érkezett teljhatalmú urai…

Egyetlen reményünk a múlt – vallotta Pilinszky János.

Akik gyűlölték, akik gyűlölik a kommunista Nagy Imrét – azért kellene, hogy elolvassák ezt a régi szöveget. Akik elfogult áhítattal ejtik ki a nevét – azért. Hogy megismerjék. Hogy okuljanak. És gondolkozzanak. És ítélkezzenek.

Talán sejtjük, merrefelé megyünk.

De ne akarjuk elfelejteni: honnan jöttünk.

Emlékezzünk arra a pillanatra, amikor 1953. július 4-én boldogan tapsolt az ország.

És olvasás közben szoruljon össze a szívünk: milyen rettenetesen kevés szabadságígéretnek tudtunk boldogan örülni, amikor bilincsbe vert rabok voltunk, és szovjet tankok gyakorlóterepe Moszkvának koncul odavetett hazánk.

Nem volt olyan régen!

Szigethy Gábor

[gun-lover-girl]

halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan, ép úgy mint a halál.

Radnóti Miklós

[hellosziaa-depi]

Olyan vagy nekem, mint lepkének a hold az éjszaka egén...Folyton felé röpül, de el nem érheti. :(

[lelkigyakorlatok]

Walt Whitman: Ének magamról

52 A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja    fecsegésem és őgyelgésem. Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok, A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat. A nap végső sugara hátramarad még kedvemért, A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat    az árnyékülte vadonra, Odahívogat a ködbe és homályba. Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra, Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem. Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek, Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt. Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek, De én mindazonáltal egészségedre válok majd, És szűröm és erősítem véredet. Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod, Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon, Valahol megállok, és várok reád.

Fordította Gáspár Endre

[rimgyar]

Kosztolányi Dezső: A napraforgó, mint az őrült

A napraforgó, mint az őrült röpül a pusztán egymaga, a tébolyító napsugárban kibomlik csenevész haja. Bolond lotyó - fejére kapja a sárga szoknyáját s szalad, szerelmese volt már a kóró, a pipacs és az iszalag, elhagyta mind, most sír magában, rí és a szörnyű napra néz, a napra, úri kedvesére, ki részeg s izzik, mint a réz. Aztán eszelősen, bután rohan a gyorsvonat után.

[most-nem]

(...) leereszkedett a padra, arcát tenyerébe temette, erősen szorította a fejét, mintha attól félne, hogy szétesik, darabokra röpül szét, keservesen felzokogott, egészen magába merült, fájdalmába és veszteségébe. Gyötrelmesen rángó kis csomóvá zsugorodva sírt, távolodott, merült egyre mélyebbre, zuhant önmagába, mérhetetlen szenvedésébe (...).

Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap

[antimarkovnikovrule]

Momentum

Néha belegondolok, hogy a világon éppen ebben a pillanatban hányan tehetik ugyanazt a dolgot. Hányan kapnak csókot, hányan élnek meg fájdalmat, hányan szexelnek. Ebből is látszik, hogy annyi minden történhet egy másodperc alatt, de akár tized másodperc alatt is. Vajon hányan élhetnek meg veszteséget éppen akkor, mikor leírtam azt a V betűt? Hányan rogyhatnak össze a felismeréstől, hogy az imént még volt valami, ami már soha többé nem lesz. Pedig csak egy másodperc történt azóta, semmi több. Persze bele lehetne ásni magam, hogy ez mennyire szomorú, de nem az, hanem szörnyű, de attól még megtörténik. Íme tehát egy tökéletes példája annak, hogy milyen kegyetlen az élet, hogy egy pislantás alatt képes tönkretenni bármit, vagy akár mindent. Ugyanakkor... Élet foganhat, teremtődhet. Az előbbi pislogásom közben hány új élet jött a világra? Az emberi statisztikát nagyjából meglehet mondani, de ott van minden más, ami él, azokat nehezen. Nem hiába beszélnek sokan arról a bizonyos körforgásról, mert bár akármennyire is pocsék az elmúlás részét megtapasztalni, akkor is megtörténik, ha szeretnénk, ha nem. Csak azt kevesen emlegetik, hogy ez sem és a születés sem arra az egy pillanatra szól. Néha az elmúlás tovább is tud tartani, mint az élet. De a kegyetlenség még sem ebben rejlik, hanem az elégedetlenségből, hogy nem elég az, ami éppen lenni készül, hogy mindig több és több kell. Több kell az utolsó pillanatból, több kell abból a csókból és ha valaki élt már át olyan momentumot, amire kitalálták a kifejezést: bárcsak örökké így lennék, az pontosan átérzi, hogy mennyire rövid minden. A legrövidebb pillanatok akkor érnek el, amikor boldog vagyok, vagy valamit nagyon élvezek. Csak úgy röpül az idő, szokták mondani. De olyankor bár ne tenné. Öt ilyen alkalmat tudok felidézni az életemből, amikor így éreztem: - a séta vele, ott azon a hétvégén, a szentiános bogarakkal, amikor senki és semmi más nem létezett, csak mi ketten és életem egyik legjobb beszélgetését folytattuk a zenéről - mikor elköszöntünk azon a napon a szerenád és kocsmázás után. Kikísértél a buszmegállóig, megöleltél és ott maradtam volna mind örökké, ahogyan egymás szemébe néztünk, azzal az ismer fájdalommal, hogy ennél több nem lehet, pedig mind a ketten éreztünk, hogy csodálatos lenne - középiskolás ballagásom, mindannyian ott voltatok, ti is, akiket már csak emlékeimben őrzök. Titeket mindennél jobban szeretlek, örökké fogok. -az első csók veled, amikor egymás felé fordultunk, te lágyan megérintettél és puhán nyomtad ajkaid az enyémekhez. El sem hittem, meg is kérdeztem, hogy ez most valóban megtörténik-e. -mikor a Parlamentnél néztük a csillagokat és nevettem, mint valaki, aki semmit sem tud az élet szörnyűségeiről. Vegtelenül boldog voltam, sose gondoltam, hogy tudok ilyen lenni, neked köszönhetem, hogy átélhettem.

Ezek egytől-egyik megható és egyben gyönyörű, de sajnos elmúlt pillanatok, némelyik tovább tartott annál, de mégis úgy hatott, túl gyorsnak, elmúlónak. Az utolsó szavam nem igaz, mert örökké emlékezni fogok rájuk, Rátok, akik megadták nekem ezeket a gyönyörű, mesébe illő élményeket. De a legszörnyűbb, hogy már egyik sincsen, mind elmúlt és bár mindre úgy emlékezem vissza, mint életem legjobb pillanatai, mégis szörnyen fájdalmas az emlékezés. És mindegy, hogy hány nap, vagy év telt el azóta, mert az a séta már bőven nagyon régen volt, de még mindig előttem vannak a képek, csupán már mint egy könyv lapjaira, úgy tekintem magam kívülről bennük. Egy olyan könyvet olvasva, aminek imádnám a főhősét, pedig nem szeretem magamat. Féltékeny lennek rá, amiért vele ennyire gyönyörű dolgok történnek és álmodoznék, álmodoznék, hogy egyszer én is érezzem azt, amit ő érez, pedig éreztem, pompás volt, de ugye most keveredik a szomorúsággal. Összességében annyit vonnék le, hogy minden emlék rossz, mert ami nem is számítana annak, akkor is azzá válik, mert már csak emlék, egy ábrand, aminek csak a fejben van bizonyítéka a letezésről. De ezen emlékeink nélkül nem lennénk azok, akik ost vagyunk és nem tehetnénk szert újabb ezekhez hasonló csodákra, amik majd valahogyan az enyészet marcangolásának hatása alá kerülnek. Irigylem azokat, akik nem így gondolkoznak, de sajnos, ha valami elmúlik és ennek az elmúlásnak az emléke fajdalmat okoz, akkor minden, ami hozzá kapcsolódik szintén elszomorítóvá válik. A pillanatban kell tehát élni, mert sose kapjuk vissza, sose lesz ugyanolyan, mint most, mert a most már akkorrá válik és elmúlik, nem kapjuk vissza. Meg kell ragadni a pillanatot, amiben szívesen vagyunk, amit nem szeretnénk elengedni és időzni kell benne, ameddig csak lehetséges, mert sóvárogni fogunk iránta, a sóvárgás pedig az egyik legrosszabb érzelem, közel áll az álmodozáshoz, nincs sok értelme es csak rövid ideig ad megnyugvást, utána ellep az erzés, hogy sose lesz olyan az élet es már benne is vagyunk a bús melankóliában.

Éld meg a pillanatot!

[amtitkosvergodese]

Igazából támogatom a miniszter urat, éljen a napkelet:

- Kínában, Szingapúrban a nagy értékű korrupció esetén röpül a halálbüntetés

- Japánban, Koreában a felelős ember lemond, elnézést kér, akár akkor is, ha közvetlenül nem volt köze a disznósághoz

Szóval hajrá, így tovább!

[briepark]

S, a kis szobába torpannék, röpül felém anyám.. Kinyitom az ablakot, hadd röpüljön tovább. 

-SzJG

[c--s--o]

nem szeretem ezt a helyet

mert mindig azt hiszem, hogy valamit írnom kell, mert mindig valamin kattogok, és ha már visszatértem, akkor szeretném kimondani (hangosan), mert ahol eddig csináltam (a számítógépemen, személyes-írások mappa alatt) ott minden halk volt, magától visszhangzott csupán

vezethetném ezt a helyet, mint naplót, a nappali életem fülön csípéseként, de én ezt nem szeretném, mert a nyilvánosság megölné a napló-bensőségességét, a védtelenség miatt (már ha ez-a napló-féle kitárulkozás-őszinte és igaz, de ez nem lehet makulátlan, mert tudom, hogy ide írok, már ha nem privátba teszem egyből,amit ennél az írásnál sem tettem meg (még))

kölyök-napló, kisbaba-napló, folyton eltűnő-és korrigálandó írások halmaza, üzenetek-neked, üzenetek-magamnak, egy talán fejlődő-személyiség-íve, a helyesírási hibáim statisztikája, progressziók és regressziók, elmerülés az énben, menekülés az énből, valami személy-nélküli-nyelv-és-stílus-megtalálása

néha annyira, annyira, annyira összetépném mind, mert giccses, mert modoros, mert rossz, mert miért kell ezen a nyelven beszélni, nem szeretem ezt, ahogy elválik az egyszerű és érthetőtől,mert megismerem a többit, a többi szót, igen, nem szeretem ezt néha mégis

olyan jól tudnak esni mondatok, szavak egymás mellett, után, alatt, ha szépen cseng, ha van benne ritmus, a fülem-zenéje

akkor megtudom bocsátani a többi, fentebb leírt vétket

visszajöttem, egy percre, hogy elolvassam milyen volt itt régen, mi volt a bú-m tárgya (általában én magam, családom, a világ, na ez már aztán valóban kamasz-szag), arra voltam kíváncsi milyen voltam hónapokkal ezelőtt, egy évvel, másfél évvel ezelőtt

és miért? 

mert ez segít, ha látom, mit éreztem és hogyan, ez segít, hogy tanuljak magamból/tól, ezekből a buta sorokból, a kínos igazságokból, a szomorú-nyomottságból, szóval ez segít a tudatosításban és a megértésben.

és ezt is érzem: írnom kell, a zene miatt bennem, téreyt olvastam a héten, és ő is, olyan szépen-dallamosan ír,és akkor azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, még akkor is, ha csak most, miután, elment, de mégis, a szavai! soha nem kerülhettek volna hozzám közelebb

de ez a zene, lehet csak zene, vagy ezek már megint öncélú érzelmek, vagy öncélú szavak, amik gátolnak tetteim véghez vitelében? néha kell, néha nagyon jól esik, ha látom, hogy akkor így voltam-de most már nem, mégis,mégis,mégis, általában ez az egész  vizslatás bent tart, itt, ezen a helyen, ami nem az odú tere, hanem valami szennyesebb

itt van a kutya elásva, a megfogalmazás-a cselekvés végrehajtása helyett és nekem ebből elegem van, itt vagyok megint, hogy leírjam magamnak, hogy elmegyek, mert megtaláltam amit kerestem (a régi ént) és őt megpróbálom nem magammal vinni (nőj fel bébi, régi én!).

tegnap előtt éjszaka arra gondoltam, hogy elég, döntöttem, és nem fogom leírni, hanem megteszem, úgy viselkedek, ahogy emiatt a döntés miatt kell, de azt is éreztem közben, hogy mégis hogyan-mert még mindig nehéz sokszor, sok-sok-sok érzelem, meg a többi kiskutya-probléma, de már nem kell folyton idemenekülnöm, és kiöntenem! és akkor kaptam egy levelet, hogy az a könyv, ami félév során nagyon-nagyon segített megérkezett és mehetek érte a héten, szóval ez volt az a pont, amikor és ahogy eldöntöttem, hogy hagyom, hogy végre minden jó legyen, jól menjen, jó legyek és jól, és ehhez az kell, hogy szépen lassan kimásszak a fejemből és erről a helyről is, mert ez a nyár, ó, ez a nyár is valami más és szép és sűrű és ragacsos, mint a homlokom az izzadságtól, és barackszínű lettem és megszoktam a meleget, azt hogy pereg, röpül, minden.

vissza fogok térni a személyes-írások mappához, jó ott, jobb

Past midnight. Never knew such silence. The earth might be uninhabited.

uninhabited uninhabited uninhabited uninhabited uninhabited uninhabited

ez a legjobb szó most:  uninhabited !

[nemenkialtok]

A nyár zümmögve alszik és a fényes ég

magára vonta szürke fátyolát,

kutyám borzol, fölmordul s elrohan,

megugró árnyat lát a bokron át.

Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,

pucéran áll és félig halottan,

gyönge barackág ropog fölöttem

s terhével lassan a földre roggyan.

Ó, ez a kert is aludni s halni készül,

gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.

Sötétedik. Halálos kört röpül

köröttem egy elkésett, szőke méh.

S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?

bogárnyi zajjal száll golyó feléd,

vagy hangos bomba túr a földbe és

megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

Álmában lélekzik már a kert, hiába

kérdezem, de kérdem ujra mégis.

Gyümölcsökben a déli nap kering

s hűvösen az esti öntözés is.

R.M.

[ildoka]

“Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc. Ha szerelmes vagy, minden táncról azt képzeled, hogy igazi. Nem az! Vannak szép táncok, örömteli táncok, pillanatnyi boldogságot, kéjt és önfeledtséget adó táncok – de nem igaziak. Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám… de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább. Az igazi táncospárnak az a titka, hogy közös a zenéjük, és csak ők ketten hallják az egész világon. És ha ez a zene szól, egymásra gondolnak, s tudják, hogy ők összetartoznak. Az ilyen tánc ritka manapság. Az igaz visszatér, ne félj! A nem igaziért pedig nem kár.” (Müller Péter)

[vegtelen-kek-eg-blog]

S, a kis szobába torpannék, röpül felém anyám..Kinyitom az ablakot, hadd röpüljön tovább.

Szent Johanna Gimi✨

[koltomata]

Majd ha lesz időd rá akkor nagyon boldoggá tennél ha írnál egy verset, ami egy bagolyról szól, aki sohasem repül, csak ücsörög és dohog magában.

sanyi a bagoly

sanyi a bagoly goromba állatzsémbes, házsártos, óg-móg magábannem röpül, szárnya lehet már nincs isigazi ritkaság ilyen egy madárban

pedig sanyi egykoron hős bagoly lehetettboldog bagolylányok bálványas hogy mi tette ilyenné, ki tudjatalán pont egy ilyen bagoly lánydráma

tán könnyen törik a bagolyszívmint csőrében pocokcsont valahas nem forr úgy, azóta üldögéls csak nő szegény bagolyvalaga

— mataSHOP —

[myvrnk]

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

Legelget a tehén

S lassan megmérgeződik

Kikericsek virítanak kékek és lilák

Álmos szemed olyan mint itt ez a virág.

Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt

S szemedtől életem lassan megmérgeződik.

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall

Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal

S letépik a virágot mely anya és leány is

És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint rebben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel

Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve

E halni készülő rétet mindörökre.