#pörgető

[oszodi-beszedeim]

A legizgalmasabb Ash-ben, hogy gyakorlatilag úgy viselkedik, mint egy szingli nő. Nagyon kerülöm ezt a témát, de belül nagyon izgat, hogy vajon hányadán állhat a barátjával, ha ilyeneket ír nekem és gyakorlatilag heti rendszerességgel randizgatunk. Jövő hétvégén a Castello Hotelba viszem el. Egyrészt van benne egy kis nosztalgia faktor, a Петрушкával töltött nyaralásomra nézve. Másrészt meg nekem minden pénzt megér az, hogy egy teljesen amorf, megfoghatatlan kapcsolat részeseként kvázi 'bűnbe vigyem', anélkül, hogy én egyébként bármilyen szinten elmerülnék Ash-ben. Annyira hangsúlyos nála az ártatlan, mindig pozitív, szorongósnak tűnő lány archetípusa, hogy biztos vagyok benne, hogy valahol erősen félrement a csaj és valójában erkölcsileg elég csúnya dolgokat tud csinálni, ha úgy hozza a dolog. Talán nem annyira, mint O., de majdnem – gyakorlatilag őt látom benne viszont. Hihetetlenül izgat a tudat, hogy egy 'second chance' képében megkaptam az újrajátszás lehetőségét, mai énemet tekintve egy teljesen más karakterrel és gondolkodásmóddal. Na meg persze sokkal több lehetőséggel. Kicsit eljàtszhatom azt, aki talán akarnék lenni, ha még akarnék egyáltalán igazi személyiséget magamnak (de nem akarok). Azt a – kifelé hetero – BMW-s kulcsot pörgető, újgazdag hülyegyereket, akinek rengeteg mindene van és akinek mégsem számít semmi sem. Akiről azt hiszed/reméled, hogy te legalább számítasz neki...de valójában nem. Nem érdekli a tested és nem érdekli a személyiséged is. Senki és semmi. Az egész emberi kapcsolatotok csak egy színház. De annak nagyon valósághű.

Én csak ennyit szeretnék. Egy hiteles előadást, ami Ash-t elvarázsolja. Most mondd, hát nem édes ez tőlem? 😈

[eleteskonyvtar]

Főleg a vége miatt, de úgy általában is, érdemes lenne kicsit többre becsülni a művészetet és a művészeket. Múlt héten egy ügyvéd fejtegette, hogy a kreativitást és a művészetet milyen szépen megoldja az AI, miközben a DIY-videókat pörgető, szemetet maximum reciklikáló unatkozó tinédzser szintet hozza, akár zenéről, akár képalkotásról, akár szövegalkotásról, akármi másról beszélünk. Sajnos a művészet az nem ennyi és nem ennyire egyszerű. /lenyugodtam

"ai is making it so everyone can make art" Everyone can make art dipshit it came free with your fucking humanity

[bdpst24]

Jackpottitkok: miben rejlik a slotjátékok vonzereje?

Jackpottitkok: miben rejlik a slotjátékok vonzereje?

Vadonatúj sorozatunkban a slotjátékok, ismertebb nevükön pörgetős játékok kapcsán osztunk meg érdekességeket és háttér-információkat. Lesz szó többek között a történetükről és a működési mechanizmusokról, mostani első anyagunkban pedig szemügyre vesszük, mi az a vonzerő, amely a hype mögött meghúzódik. Csillogó fények, pörgő szimbólumok, izgalmas hangeffektek, látszólag ezek összessége alkotja a…

[hungariancomics]

Hahota Pörgető #1  

[idovelelmulik]

Éteri szépség vagy, egészséges szorongással rendelkező csávók szerintem nem is mernek odamenni, mert úgyis tudják esélyük sincs. Szinte biztosra veszem, hogy a nagypofájú, bunkó, slusszkulcs-pörgetős nagymenők találnak meg, akik max. kihasználni akarnának.

Nem szeretned felfedni magad? 🤯

[mariannradi]

Csapatkép a mai #OLDSCHOOLTRAINING edzés után 😊 . Nem unatkoztunk az edzésen : volt egy kis #guggolás, #húzódzkodás, #plank, #kettlebellswing, #fekvenyomás , mobilizációs gyakorlatok stb, valamint az edzés végén 5 perces #pörgető #metcon blokk. . @azedzesjatek #azEdzésJáték . . . . #edzenijó #gyereEdzeni #funkcionálisedzés #csoportosEdzés #360gym #360gymZugló #metabolikus #mutimitedzel #mutimitedzel_fitt #bordásfal #happypeople #strongfirst #mobilizáció #healthyTraining #kettlebellhalo #kettlebell #functionaltrainning (at 360gym Zugló)

[pokmajom]

Annyit akartam még mondani, az eredeti posztot készítő és lelkesen pörgető INCEL szekciónak, hogy nem a feministák miatt nem állnak veletek szóba a nők, hanem, mert mérhetetlenül buta, gonosz kis seggfejek vagytok.

[sztivan]

45 km bringa lett, nem mondom, hogy életem sikersztorija ez az edzés, és nem csak azért, mert az időjárás undorító. jó hosszú bemelegítés (benne négy erős perc csak) után jöhetett 8x2 km durva erősítés, amennyire tudom dolgoztatni a lábaimat, annyira kemény legyen, majd egy pörgetős levezetés. nem mindent engedett a forgalom, és én sem voltam abban a tökéletes erőben, de odatettem magam, amennyire csak lehetett. most ennyire lehetett.

[padgany]

Hála az éjjeles műszaknak, a folyamatos telefonhívásoknak és az elcseszett időpontoknak, lófüttyöt sem tudtam aludni.

Nem tudom, hogy mikor fogom legközelebb álomra hajtani a fejem, de az biztos, hogy most még legalább huszonnégy órán keresztül ébren kell maradnom. Addig marad a munka, a kávé és a hasonló, pörgető zenék.

Bakancslistás, hogy egy koncertjükre szeretnék eljutni még ebben az életben:

[bdpst24]

Felmérés: szükségünk lenne vásárlásmentes időszakra

Felmérés: szükségünk lenne vásárlásmentes időszakra

Vásárlási kényszer és túlfogyasztás, avagy ismét nyakunkon a Black Friday. Ám az akciók hatására, sok esetben feleslegesen vásárolt termékek egy része bizony utólag az online piactereken köt ki. A túlfogyasztást csúcsra pörgető időszakhoz kapcsolódóan a Jófogás idén is készített egy felmérést, amit csaknem 1500 felhasználó töltött ki.  A Jófogás nem reprezentatív online felmérésének eredményei…

[ahogyelkepzeltem]

A bennem élő másik Marla

Azt hiszem, ennél teljesebb nem is lehetne ez az egész Harcosok Klubja analógia, hogy detektáltam magamban egy másik Marlat, egy meglehetősen kegyetlen és szadista Marlat. Marla és Marla ülnek egy kártyaasztalnál, és amikor a (többé-kevésbé) normális Marla nem figyel, és kicsit jól érzi magát, és nagyjából nyugvópontra jut, akkor szadista Marla fogja magát és kipörgeti a kezében lévő lapokat. Amik tele vannak rossz emlékekkel, meg szorongásokkal, meg mindenféle szívatásokkal, amitől szegény Normális Marla egy perc alatt összeomlik, és általában az történik, hogy beszáll az őrjöngésbe Szadista Marla mellé.

Vagyis ez történt eddig, mert egy ponton elegem lett.

Rájöttem, hogy ezek a pokoli érzések, ezek a sokszor kegyetlen fizikai tünetekhez, étvágytalansághoz miegyébhez vezető kegyetlen kiborulások, amiket a lényem sötétebb fele szabadít rám, ha úgy érzi, hogy tere van rá, vagy ha már kezdem túl jól érezni magam, szóval, hogy ezek csak és kizárólag akkor tudnak uralkodni rajtam, ha hagyom, hogy uralkodjanak. Néha még akkor is veresgéte szenvedek, amikor ellenállok, de ha meg sem próbálok küzdeni, akkor végképp legyőz. Mint az okklumencia, amire Piton tanítja Harry Pottert, vagyis tanítaná, elnézést most vagyok túl egy Harry Potter maratonon és még kicsit eleven az élmény a fejemben. Szóval, hogy Piton nyilván sokkal jobb és rutinosabb varázsló, mint Harry, még akkor is simán a gondolatai közé férkőzhet, ha Harry próbál ellenállni neki, de ha meg sem próbálja, akkor esélye sincs. 

Szadista Marla ott bassza el először is, hogy azt hiszi, hogy diszkréten, elegánsan, csöndben támad, hogy elpöttyinti a mérget a véráram egy távoli pontján, és mire észbe kapok, már beborította vele mindenemet, de nem így van. Szadista Marla látványosan érkezik.

A gyomromból indul, megtévesztő, olyan mint a jófajta bizsergés, az első, zsigerig ható szerelmes izgalom, de nem az. Nem az, mert ebben félelem van és keserűség, nem a pörgető izgatottság, hanem valami fura rettegés, ami most még csak egy szűk hatósugárban blokkol, de nemsokára képtelenné tesz rá, hogy normálisan gondolkodjak. Aztán érzem, hogy fölér a tüdömbe, és szétárad, mint valami furcsa kontraszt anyag, eléri a torkomat, szorítja, mint amikor környékez a szírás. Csak, hogy a sírás ki tud robbanni, megtalálja az útját és így elhozza a feloldozást, ez a szar viszont nem. Ez egy sírás, ami nem tud kiáramlani. Megőrzi a szorongást, a feszültséget, de nem ad neki kiutat, úgyhogy mint valami gonosz sejtburjánzás, eléri az agyamat és ott aztán letarol midnent. Ha a fejembe eljut, akkor nincs visszaút, akkor elestem, akkor a legjobb szószerint feküdni a padlón és várni a végét, és nagy levegőket venni, ami kifújja belőlem a rontást. 

De mivel már a köldökömnél szoktam tudni, hogy mi következik, most már nem hagyom magam. Most már a tüdőmből söpröm ki az egészet, hagyom, hogy a levegő fellazítsa ezt a sűrű szorongásból generált áramlást az ereimben, és visszafordítsa oda, ahonnan jött. És persze ilyenkor nincs vége, megpróbálja másodszor és harmadszor is, de negyedik már jellemzően nincs. Fáradt vagyok és elcsigázott, mert a személyiségemnek egy hosszú idők, kemény munkájával kövérre és erősre nevelt részéről van szó, a másik pedig még most tanulja, hogy védheti meg magát, de legalább már meg akarja védeni magát és az is valami. 

Pokoli, amikor jönnek ezek a hiszti, pokoli, amikor ez a minden alapot nélkülöző szorongás, amit én teremtek magamnak, amivel én mérgezem saját magam, elkezd terjedni, és bekoszol mindent. Mert hülyévé tesz, mert konfliktust generál, mert kifordít magamból, mert ... Azt akartam írni, hogy mert olyanná tesz, amilyen nem vagyok, de most elgondolkodtam, hogy ez így igaz-e. Jó lenne, ha nem lenne. Jó lenne, ha nem lenne igaz, jó lenne felelősséggel kijelenteni, hogy én nem ilyen vagyok, csak néha meghülyülök. Én is nyugodtabb lennék. Az igazság ezzel szemben az (, hogy tenéked Hégemón fáj a fejed...) ilyen vagyok, vagy pontosabban ilyen is vagyok. Önző, hisztérikus, követelező, agresszív, sértődékeny és manipulatív. És néha félek magamtól, mert ha ezeket így tudom azonosítani magamban, akkor biztos veszélyes szociopata is vagyok meg minden (a korai klímaxot is diagnosztizáltam ám magamon, ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, hogyha kiderülne, hogy mégsem vagyok veszélyes szociopata, akkor lássa a világ a fals diagnózisom történeti hátterét). Jó, szóval a veszélyes szociopátia talán túlzás, de hogy igen, akkor is félek magamtól néha. Megrémiszt a tudat, hogy ezek ott vannak bennem, hogy ezekkel az eszközökkel élek vagy legalábbis éltem, hogy van bennem egy olyan személyiségrész, ami ezeket a fegyvereket mosolyogva adja a kezembe és arra bíztat, hogy használjam. 

Egyszer láttam a Friss hús horror szekciójában egy rövidfilmet. Egy csaj beköltözik egy egészen idilli házban, semmi nem történik teljes harminc percen át, de írd és mondd semmi, csak néha, nagyon jól időzítve, és nagyon hatásosan mutatnak egy ajtót, azt hiszem, sötétkéket. Mégegyszer: SEMMI! nem történik az egész moziban, csak ennyi. Meg a csaj tesz vesz a lakásban, és így tovább, de hát nyilván ott az üzenet, hogy a kurva ajtó mögött van valami, amit nem kéne basztatni. 

Rettentő a gondolat, hogy van egy ilyen kék ajtó a fejemben, az még rettentőbb, hogy tudom, mi van mögötte, ráadásul nem én nyitom az ajtót, akkor jön, amikor eszébe jut. 

Egyetlen kapaszkodóm van, egyetlen egy: hogy bár nem én nyitom az ajtót, de én zárom. 

Azt nem tudom kizárni, hogy a rossz döntéseket generáló, sokszor alaptalan, de mindenképpen rossz érzések ne üssék fel a fejüket bennem. Nem is föltétlenül kell, ezek néha vészjelzők, néha segítenek elkerülni a bajt, de néha ők maguk a baj, és visznek tévútra. De már tudom, hogy tudok mit kezdeni velük. Már tudom, hogy melyik valós para, és az én érzésem, és nekem van dolgom vele, és melyik az, ami abszolút tévútra visz, és vissza tudom fordítani őket.

Megpróbálok mindennek ellene menni, és ez sokszor kimerítő. Kimerítő váltani a nézőponton, és amikor a legönzőbb lennék, a másikra figyelni, amikor hisztériáznék kivenni magam az őrületből, és megvígasztalni, kommunikálni, amikor megsértődnék, és őszintének lenni, amikor egy fals mondattal könnyebb volna manipulálni a másikat. Geci nehéz, és sokszor nem sikerül. Sokszor menet közben fogy el az energia, amivel kordában tartom ezt az egészet és elseggelek az első banánhéjon. 

De már tudom, hogy lehetek Szadista Marla, vagy lehetek az Marla, akinek szívesen lennék a közelében ilyen helyzetben, akiről azt gondolom, hogy jól kezelne egy esetleges krízist. Egy fiktív példakép. Egy képzeltbarátnő. Akármi. Hogy egy csomó dologról nem dönthetek, de erről igen. Nyilván néha rossz döntést hozok, de máskor meg jót, és ez egészen vígasztaló érzés. 

A minap dumáltunk erről Cs-vel, meglepően hosszú nap volt, meglepően hosszú és őszinte beszélgetésekkel, és volt egy pont, amikor kb. arról magyaráztam, hogy próbálom kivenni a kormányt Szadista Marla kezéből bizonyos szitukban, de hogy mondom az igazán súlyos akcióiról inkább nem beszélnék. Mire Cs bíztatott, hogy, de-de mondjam, én meg már be voltam sokmindenezve, úgyhogy elmondtam neki, hogy a legnehezebb az, amikor őt, vagy a vele való kapcsolatomat használja ellenem, amikor vele indul a köldököm felől a szorítás. Nyilvánvalóan mindenkinek a saját Szadista Marlaja pontosan tudja, hol keresse a gyengepontokat, az enyém is. Sosem mertem ezekről beszélni neki, mert valahogy mindig attól féltem, hogy egyrészt úgy kiderül ez az egész veszélyes szociopata ügy, másrészt... másrészt féltem attól, hogy egy ilyen ideggyenge, életképtelen, érzelmi hullámzásokat kezelni képtelen nyomorultnak fog tartani, hogy jól van fiam, akkor tőled jobb hatszáz lépés távolságra állni, az a biztos. De vagy a prosecco, vagy valami más hatására, most egyáltalán nem féltem elmondani, és a végén nem dőlt össze a világ. Meg azt sem mondta, hogy szociopata vagyok, de azt lehet, hogy csak azért nem, mert félt tőlem, fogalmam sincs. Mindenesetre, olyan érzés volt, mint feljönni a v��z alól. Beszélni arról, hogy milyen az ember fejében a maga teremtette káosz, olyan mint leírni az álmaidat, tök nagy hülyeségnek tűnik. Aztán mégis... Valahogy feloldódik és megkönnyebbülsz.

Szadista Marla kemény harcos, és nem fogja feladni, elvégre az én nevelésem. De, ha ki tudtam nevelni, akkor talán le is tudom győzni, akkor talán nem lehet erősebb és nem tud fölfalni. 

Ebben bízom, meg bízzatok ti is. 

KedvesMarla 

[vorrvorr]

szerintem a saját sebek feltépkedésében az alkohol nem tompító, hanem egy pörgető szer, amitől bevállalhatóbbá és érdekesebbé válik a tépkedés, ja jó, ilyen értelemben tompító, oké felfogtam

[towardingheadlight]

pörgetős képregény!

Boop.

Love is the best scent (part 11).

[metalindex-hu]

Joel Mciver – To Live Is To Die – Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora (könyvajánló)

Joel Mciver – To Live Is To Die – Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora (könyvajánló) - https://metalindex.hu/2020/10/19/joel-mciver-to-live-is-to-die-cliff-burton-elete-halala-es-a-metallica-hoskora-konyvajanlo/ -

A rockzenei biográfiák illetve memoárok olvasói megszokhatták, hogy könyv formájában többnyire a frontemberek, esetenként a gitárosok életrajzaival találkozhatnak. Az idei év ebből a szempontból is rendhagyó, hiszen már a harmadik olyan magyar nyelvű kiadványt vehetjük a kezünkbe, mely egy-egy emblematikus basszusgitáros életrajzát rejti.  A közelmúltban jelent meg magyar fordításban a Red Hot Chili Peppers egyik arcának tekinthető Flea önéletrajza, melyet a még közelebbi múltban követett a Korn Fieldy-jének könyve. Október második hétfőjén pedig a könyvesboltok polcán landolt a legendás Cliff Burton életrajza is. A Metallica hazai tábora idén így már a második könyvet veheti kézbe a zenekar kapcsán. Abba pedig már bele sem megyek, hogy a mai napig milyen olvasmányok jelentek meg anyanyelvünkön a vitán felül legnépszerűbb metal zenekarról. Gyors fejszámolással kilenc magyar nyelvű könyv ugrik be a bandáról. Ezen adat ismeretében pedig felvetődik a kérdés, hogy van-e létjogosultsága a friss könyvnek.

Gyorsan megsúgom, hogy VAN, mégpedig nagyon is. A koncepció ugyanis egyedi, a könyv sztorizós jellegével kerüli a dokumentarista törekvéseket, egyúttal minden sorából süt Cliff Burton nemcsak zenei, hanem emberi nagysága is.

Az első gondolatom a könyv letételekor az volt, hogy ez a fiatalember szűkösen mért élete alig két és fél évtizedében annyi mindent megélt, látott és tapasztalt, mely egy hétköznapi embernek egy teljes életút esetén sem mindig adatik meg. A zenei látóköre tizenévesen olyan széles volt, mint manapság egy meglett negyvenes zenerajongónak. Nem akarok spoilerezni, de aki képben van a zenekar sztoriját illetően, nagyjából úgyis vágja, hogy Cliff milyen széles merítéssel hallgatott, helyesebben fogalmazva, tanulmányozott zenét.

Joel McIver neve ismerősen csenghet azok közt, akik rendszeresen olvasnak zenekari sztorikat, életrajzokat. Magyar kiadást több könyve is megélt; hogy házon belül maradjunk, a Metallicáról is jelent már meg kötete. A “Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora” alcímmel ellátott “To Live is to Die” angolul 2009-ben debütált, a Cser Kiadó kötete pedig a könyv első magyar nyelvű kiadása. A kiadótól megszokott keményfedeles formátumú, cérnafűzött olvasmány (pl. Kurt Cobain és Tony Iommi életrajzai) 260 oldalon göngyölíti fel a zenekar második basszusgitárosának szűkre szabott életútját. Illusztrációként pedig néhány fotót is kapunk, melyek kivétel nélkül a Metallicás évek alatt készültek. A könyv belső arányai ideálisak, a magamfajta rajongók ugyanis elsősorban a Hetfieldékkel töltött néhány évre kíváncsiak. A fókusz ennek megfelelően az 1983-1986 közötti időszakon van. McIver azonban nem elégedett meg ezzel, alapos kutatómunkát végzett, a családtagok mellett igyekezett olyan egykori barátokat, (és most nem a Metallica tagságra gondolok) zenésztársakat, ismerősöket is megszólaltatni, akikkel Cliff-nek a korábbi életszakaszában kereszteződött az útja. A könyv utolsó harmada pedig az utóhatásokkal, a basszusgitáros örökségével és a tragédia utáni három és fél évtized zenekari eseményeivel foglalkozik. Végül pedig egykori ismerősök, zenészként később saját jogon is ismertté vált egykori rajongók osztják meg gondolataikat Cliff Burtonről.

A Metallica első három lemeze a rajongók között közmegegyezéses klasszikus, kritika nem érheti őket, örök, érinthetetlen monolitok. Abban, hogy ezek a korongok ilyen státuszt értek el, elévülhetetlenek a trapézfarmeres, haját a koncerteken propellerként pörgető, Misfits tetkós basszusgitáros érdemei. Jelentőségével, az aktív zenekari pályafutása szűk négy éve alatt a Metallicára gyakorolt befolyásával a rajongók és a banda tagjai is tisztában vannak. Nem véletlen, hogy több, mint három évtizeddel a halála után is rendszeresen felmerül a neve az interjúkban. Az elsősorban hozzá köthető három plusz egy instrumentális szerzemény ((Anesthesia) Pulling Teeth, The Call of Ktulu, Orion, illetve az általa írt témákból összerakott To Live is to Die) önmagáért beszél, és akkor még nem említettem a Damage Inc. felvezetőjét, vagy a For Whom the Bell Tolls elejét…

Aki rajongónak vallja magát, tudja, mi a dolga; irány a legközelebbi könyvesbolt! Érdemes mielőbb lecsapni a könyvre, mert a zenei biográfiák rossz tulajdonsága, hogy hamar elfogynak a könyvesboltok polcairól és sokszor éveket várhatunk egy újrakiadásra! Az életrajzok többségével ellentétben ráadásul, sztorizós jellege miatt többször olvasós történettel állunk szemben. Biztos vagyok benne, hogy ha a közeljövőben leveszem a polcról az első három lemez bármelyikét, közben a To Live is to Die-t fogom olvasgatni, mely tökéletesen felidézi a kreativitása csúcsán lévő zenekar korai éveit!

Az ajánlót írta: Andris