#ostoba emberek

[padgany]

Megint kezd elhatalmasodni rajtam a faszkalap énem. Nem tudok jópofát vágni arra, ha valaki baszik figyelni rám. És itt most a munkával kapcsolatos dolgokra gondolok (ember betanítása). Tegnap elmondtam legalább négyszer több dolgot is, berekedtem, annyit beszéltem. Mára már fogalma sem volt az ürgének, hogy mit kellene csinálnia, vagy hogy mire kellene figyelnie. Mintha tegnap lenne, totális fogalmatlanság uralkodik. Most már értem miért küldtek mellé. A korábbi ,,tanára’’ kudarcot vallott, ezért jöttem én. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy egész jó vagyok emberek munkahelyekre történő betanítására. De most elengedtem. Őt muszáj volt.

Nem lennék jó tanár, eleve nem szeretem a gyerekeket, másrészt az ostoba embereket sem tudom kezelni. Az utóbbiakba, ha megszakadok sem tudom beleverni a ,,tudást’’, ami mellesleg közel sem egy agysebészet. És nem is akarom. Ha tanár lennék és valakit nem érdekelne az órám, megérteném őt és megkérném, hogy menjen ki a szabadba, vagy valahova el. // Asszem engem is elég hamar menesztenének, bár amennyi tanár jelenleg van, fasztudja… no mindegy // Legszívesebben ennek az ürgének is mondanám, hogy; ,,menj, légy szabad’’ - mint ahogy Jonah Hill mondta a Wall street farkasa című filmben, amikor Leonardo DiCaprioval arról diskurálnak, hogy mit tenne, ha az unokatesójától születne egy retardált gyereke (a filmért nem vagyok oda, de csak ezen a jeleneten rommá szakadtam magam (#humorérzékem)) -, de ezt sajnos nem mondhatom neki, mert ez egy munkahely és valahogy idekerült, még ha ostoba, akkor is, és én lennék a szardarab. Úgyhogy most inkább annyit mondtam neki, hogy dolgozzon szépen, jöjjön rá a dolgokra, fedezze fel a helyet, ahol dolgozik, nincs értelme már a számat jártatni, ez tegnap sem jött be. Erre persze vágta a fejeket és most én vagyok a gonoszember, de nem akarok még jobban berekedni, se agyvérzést kapni. Majd elboldogul valahogy. Engem anno be se tanítottak. Azt mondták; tessék itt van ez a kupac szar, sok sikert. Persze ez sem egy szép módszer és nem is értek vele egyet, de annak sincs értelme, hogy világtalan embereknek magyarázok feleslegesen. Szóval gonosz vagyok és annak is érzem magam kicsit, de unom a jóemberkedést.

Fideszesmajom nagyarcú munkatársam is vihogva kérdezte hajnalban, hogy mit tennék, ha besoroznának katonának. Többen voltak a helyiségben, ezzel szeretett volna zavarba hozni, mivel már korábban - a megismerkedésünkkor - gyorsan kiderült, hogy én nem az homofób, mégis fél napokon keresztül anális szexet folytató féfiak videóit bámuló, foci és kocsiőrült emberke vagyok, mint ő, és a - helyiségben lévő - ultramaszkulin’’ társai (mindegyiken +40 kiló felesleg alaphangon). Mondtam neki, hogy azonnal takarodnék ebből a szenny országból, az lenne a pont az i-re, de azt is hozzáfűztem, hogy a kiképzés azért lehet, hogy neki sem ártana. Nem tudom milyen választ vártak, de rájöhettek volna már, hogy engem tényleg kurvára nem érdekelnek. Imádom’’ azokat az embereket, akik valamiért azt hiszik magukról, hogy nekik meg kell felelni, mert ha nem teszed, akkor ki leszel nézve/rekesztve és nem tartozhatsz közéjük. Eleve ki akart közéjük tartozni? Vagy nem fura nekik, hogy ha a melegeken viccelődnek, akkor fapofával hazudom nekik, hogy én is az vagyok? Nem vagyok annyira ünneprontó számukra, hogy engem kihagyjanak az ilyen baromivicces’’ diskurzusokból? Vagy ez olyan lehet nekik, mint fériak között zajló anális szex videókat nézni? Én nem értem. Néha jó is velük trollkodni és nézni, hogy változik a hahotázó fejük/mimikájuk az elképedés és a gyűlölet egyvelegévé, de ma nagyon nincs kedvem ehhez (se).

Nem vagyok helikopter, de elég szar ilyen emberek között tölteni a napokat. De egyébként egyre jobban észrevehető ez az egész nagyban/városszinten is. Rengeteg az ostoba ember. Tele vagyunk jachtozó-kurvázó-kokózó-közpénzt dézsmáló- asszonytcsaló, mégis a keresztény nézeteire büszkén vergődő politikusokat éjjenezve/rikoltozva megtapsoló idiótákkal. Talán, ha én is ezen a szinten lennék, én is tudnék örülni büszke heteroként a férfiak között zajló anális szex videók nézésének, vagy az éjjel - aludni nem hagyó, utcában, üresben történő gázpedál lepadlózásától - számomra érthetetlen módon - kialakult merevedésemnek. Vagy még sorolhatnám és nem szeretném a politikai nézeteket az értelmi színvonallal keverni, de az biztos, hogy valami kurvára nincs rendben az emberek nagy részével. Vagy inkább azt mondanám, hogy ez a butulás mostanában, az előző években vált rettenetesen szembetűnővé és frusztrálóvá számomra.

[diogenesz2020portugal]

Nem írok többet az Olimpia megnyitójáról, mert aki utálta, annak felesleges, aki meg értette, annak természetes.

De ideteszek egy francia csoportban talált szöveget: "Egykoron a magyar Párizsba ment tanulni. Bizony. Nem volt igazán művelt ember az, aki nem beszélt franciául, legalább picit, s nem ismerte nem csak a magyar, a francia, de a világ történelmét is, na meg a művészeteket. Pest és Buda volt a kis Párizs, s a magyar költők, írók, értelmiségiek nagy része büszke francia ismerő volt. Amúgy ez ma is így van. Legnagyobb íróink bizony beszélnek franciául, valamennyit mindenképp, s ismerik a francia irodalmat, kultúrát.

A francia művészet, kultúra, gasztronómia, nyelv benne van a legtöbb európai országéban. Magyarországéban is. Franciák nélkül nem lenne címerünk képzeljétek, merthogy ezt a gyönyörű szót az ófrancia nyelvből kaptuk: ‘ le cimier’. Kilincsünk - az egyik szeretett magyar szavam sem lenne; mert a ‘la clinche’ szülte. De blúz, bizsu, brutális, desszert, dekoltázs, gavallér, embléma, káosz, lavór és lámpa sem lenne (némi fény), múzsa sem nagyon és lazsálás sem igen. Na meg papír, poén, poéta sem létezne ilyen szavakkal ( Karinthy belehalt volna) a plafon meg csak mennyezetként szakadhatna az álszentekre, de a menny túl nehéz, ott mindent a szeretet ural, nem bírnák el. Lakat sem lenne, reváns, majonéz, garzon, sansz, randevú, rúzs, szekrény, toalett, trükk, és franciák nélkül nem jelentenénk ki, hogy ‘a stílus maga az ember’. Csak néhány jövevényszót említettem, ami eszembe jutott, meg egy kifejezést, hogy vázoljam mennyire ostoba kijelentés az, amint az imént olvastam egy, az Olimpiát megnyitó Ceremóniával foglalkozó poszt alatt, miszerint a franciák nem adtak semmit a világnak, a magyaroknak pláne nem. Jaj.

Azt gondolom, hogy akik hőbörögnek a megnyitó kapcsán, azok nem tudnak sokat Franciaországról, sőt valószínű, hogy nem különösebben olvasott, kulturált emberek, s nem hiszem, hogy a szimbólumok értelmezésében otthon vannak. Ez nem feltétlen csak az ő hibájuk, nem bántom őket, jelzőzni a legtöbb esetben fölösleges. De azért megvan a maga bája a magabiztosságnak, ami jellemzi a föltételezéseket, hogy Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráján keresztül is a kereszténység gyalázása volt az egész ceremónia, és “a szexuális játékban használt maszkban rohangáló fáklyás is nevetséges volt”.

Szeretnék némi fölvilágosítást adni arról, hogy az a maszkos és csuklyás alak, aki fáklyával a kezében átszelte Párizst legfontosabb pontjait, nem perverz játékokra utalásként viselte öltözetét. A francia történelem és kultúra különböző maszkos alakjai előtt volt tisztelgés viselete, a Bastille 17. század végi titokzatos foglya, a Vasálarcos előtt, akinek kilétét soha nem sikerült megerősíteni, az Operaház fantomja előtt, Gaston Leroux azonos című regényének kitalált szereplője előtt, akik a két legismertebb álarcosok a francia kultúrában, és nem csak. Bizony egy bólintás volt az Assassin's Creedre is, a francia Ubisoft által fejlesztett híres videojáték-sorozatra, amelynek egyik része ugye pont Párizsban játszódik. (A vállalat 500 000 dollárt adományozott a Notre-Dame székesegyház újjáépítésére.)

Amit sokan az Utolsó vacsora rekonstrukciójának hisznek, az a görög mitológiában jártasabbak, s a készítők szerint nem Leonardo művének ábrázolása volt, hanem az olimpia eredetéhez tért vissza, a görögökhöz, az ókori görög történelem gyökereihez, Dionüszosz és az istenek ábrázolásával. Dionüszosz volt a bor és mámor (a franciáknak mindkettő fontos) istene, az ünneplés megtestesítője, és a görög színjátszás patrónusa is. Dionüszosz kísérete (akikkel bulizott, ha úgy tetszik) egyébként kecskefarkú, disznófülű buja nimfák, emberarcú, szőrős szatírok voltak. Ők állandóan szatírjátékokat játszottak, gúnyos humorral (innen ered a szatíra kifejezés amúgy). Én nem tudom a tutit, de azért volt szerencsém megnézni az Utolsó vacsorát Milánóban, többször is, és ott nem volt semmilyen koszorús kék ember, meg különböző istenek, vagy torzan buja szatírok a falon, illetve tizenketten voltak, nem tizennyolcan, szóval azért átgondolnám a dolgot. Adnék egy sanszot (olálá ez nem francia szó, oui) a jóindulatnak, lazaságnak és pikírt humornak, ami nem csak Dionüszosz, de a franci��k sajátja is.

A katakombákat és Párizs híres csatornáit bemutató földalatti részen (amely egyébként látogatható) egy krokodilt volt, ami több magyar kommentelő (es újságíró, ami gáz) szerint túlzó butaságként volt jelen, csak látványnak, pedig egy nagyon is valós történetre utalt: Eleonórára, a nílusi krokodilra, aki Párizs csatornáiban élt. A föld alatti folyóban lévő csónak képe sem koreográfia, inkább a La Grande Vadrouille című film mitikus jelenetének visszhangja, mert igen, Párizs alatt a Bièvre is folyik.

Lady Gaga a párizsi kabaré világa előtt hajolt meg, nevezetesen a francia Cancan révén. (A kánkán amúgy algér eredetű.) Edith Piaf világhírű La Vie en Rose című művét idézte, s nem “ízléstelenkedett”.

A Richelieu könyvtár szívében a francia irodalom előtt tisztelgett a ceremónia rendezője, a szimbolizmus nagy költőjének Paul Verlaine Romances Sans paroles (Őt Tóth Árpád fordította és hatással volt Kosztolányi és Ady irodalmára), Pierre Choderlos De Laclos Veszedelmes viszonyok, Liaisons Dangereuses (amit Örkény juttatott el a magyar szívekbe) és Marivaux Triomphe De l'Amour azaz A szerelem diadala című műveivel.

A Szajna mentén a vízsugarak, a szökőkutak és a Jardins à la Française közvetlen visszhangja Versailles-nak, annak nagyszerű vizeinek és André LeNotre által tervezett parkjának, valamint általában a kastélykultúrának adta tiszteletét. Egyébként két történelmi személyiséget is bemutattak itt BMX-en, Napóleont és XIV. Lajost.

Eugène Delacroix Szabadság című festményének rekonstrukciójával a francia forradalom volt a középpontban. A Conciergerie az a hely, ahol a királynőt kivégzése előtt bebörtönözték. Ezután a Marina Viotti által megtestesített forradalmi alakot látjuk egy Párizs címerét jelképező csónakon, amely a "L'Amour est un oiseau rebelle" ("A szerelem egy lázad�� madár") című filmet adja elő. Ez a szimbolikus kép Párizs mottóját is visszhangozza: ‘Fluctuat nec Mergitur’ azaz ‘lebeg, de nem süllyed.’

A levegőbe emelkedő, látványos vasque-montgolfière (hőlégballon) a Montgolfier testvérek, a léghajó feltalálói előtti tisztelgés volt. Az első hőlégballon-út a Tuileriák kertje felett repülve érte el a legmagasabb pontját, az 1000 métert.

Kihagytam több dolgot a négy órás műsorból, tudom, nézzétek el nekem, azért Celine-t muszáj még említenem, hogy a küzdelem, erő és tehetség megtestesítője, s bár nem francia - ahogy a fellépők sokasága sem, valami miatt mégis együtt láthattuk őket. Talán ezen a valamin is lehetne elmélkedni.

Úgy érzem, hogy akik fanyalognak abszolút nem vették figyelembe a francia történelmet, a kultúrát. Elfeledkeztek róla vagy nem ismerik. Franciaország, a franciaság úgymond mindig rendíthetetlenül meglepő volt, provokatív, lázadó, szélsőséges, olykor egoista, máskor magamutogató, az elegancia és giccs egyvelege, a túlzások és nagy igazságok hazája, az örök szerelem vadul romantikus lelke, a művészet és a divat fellegvára. A franciák a mélységes érzékenység, a halálos büszkeség és egy adag kapjabeavilág, a mi franciák vagyunk attitűd viselői. Ezért szeretjük és olykor utáljuk őket. Ez van.

S persze igaz lehet az is, hogy amikor a világ olyan érzékeny, sebzett időket él meg, mint a mostani, lehetne finomabban is a világ elé tárni vízióinkat, művészi önkifejezésünket az olimpia megnyitó ünnepségen (sőt Franciaország franciaságát), a bőrünk alatt megbúvó provokálni akarásunkat, és illene figyelembe venni a világot körülöttünk, azokat akik nem látják úgy vagy nem azt amit mi, s nem tudják vagy ismerik úgy a világot, ahogy mi, de az - s ezt hangsúlyoznom kell - az nem lenne igazán francia. A franciák pedig, ha csak a történelmet nézzük, mindig is imádták és elérték, hogy a világ róluk beszéljen.

[hicapacity]

A német történelem legsötétebb fejezetében, amikor a felbujtott csőcselék köveket dobált az ártatlan üzlettulajdonosok ablakaiba, nőket és gyerekeket nyíltan aláztak meg kegyetlenül; Dietrich Bonhoeffer, egy fiatal lelkész nyilvánosan felszólalt az atrocitások ellen.

Miután éveken át próbálta megváltoztatni az emberek véleményét, egy este mikor Bonhoeffer hazatért, saját apjának kellett elmondania neki, hogy két férfi várja a szobájában, hogy elvigyék.

A börtönben Bonhoeffer azon kezdett el elmélkedni, hogyan vált a költők és gondolkodók országa gyávák, szélhámosok és bűnözők kollektívájává. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a probléma gyökere nem a rosszindulat, hanem az ostobaság.

Bonhoeffer a börtönből írt híres leveleiben azzal érvelt, hogy az ostobaság veszélyesebb ellensége a jónak, mint a rosszindulat, mert míg „tiltakozni lehet a rossz ellen; erőszakkal leleplezhető és megelőzhető, a hülyeséggel szemben védtelenek vagyunk. Sem a tiltakozás, sem az erőszak alkalmazása nem ér semmit. Az érvek süket fülekre találnak.”

Azokat a tényeket, amelyek ellentmondanak egy hülye ember előítéletének, egyszerűen nem hiszi el, és ha megcáfolhatatlanok, akkor lényegtelenként, mellékesként félre teszi őket. A hülye ember önelégült, és könnyen ingerülten támadásba lendülve veszélyessé válik.

Emiatt nagyobb elővigyázatosság szükséges, ha egy ostoba emberrel bánunk, mint amikor egy rosszindulatúval. Ha tudni akarjuk, hogyan lehet felülkerekedni a butaságon, törekednünk kell annak természetének megértésére.

Annyi bizonyos, hogy a hülyeség lényegében nem intellektuális, hanem erkölcsi hiba. Vannak emberek, akik feltűnően mozgékonyak intellektuálisan, de ostobák, és vannak olyanok, akik intellektuálisan unalmasak, de nem hülyék.

Nem annyira az a benyomás alakul ki az emberben, hogy a hülyeség veleszületett hiba, hanem az, hogy bizonyos körülmények között az embereket hülyévé teszik, vagy inkább megengedik, hogy ez megtörténjen.

A magányosan élőknél ez a hiba ritkábban jelentkezik, mint a csoportokban előknél. Ezért úgy tűnik, hogy a hülyeség kevésbé pszichológiai, mint szociológiai probléma.

Nyilvánvalóvá válik, hogy a hatalom minden erős felfutása, legyen az politikai vagy vallási jellegű, az emberiség nagy részét butasággal fertőzi meg. Mintha ez egy szociológiai-pszichológiai törvény lenne, ahol az egyik hatalmához a másik hülyesége kell.

A folyamat itt nem az, hogy bizonyos emberi képességek, mint például az értelem, hirtelen meghibásodnak. Ehelyett úgy tűnik, hogy a növekvő hatalom elsöprő hatása alatt az embereket megfosztják belső függetlenségüktől, és többé-kevésbé tudatosan feladják autonóm pozíciójukat.

Az a tény, hogy a hülye ember gyakran makacs, nem vakíthat el attól, hogy nem független. A vele való beszélgetés során az ember gyakorlatilag azt érzi, hogy egyáltalán nem is mint emberrel van dolga, hanem szlogenekkel, hívószavakkal és hasonlókkal, amelyek birtokba vették.

Megbabonázták, megvakították, visszaélnek vele, és lényében bántalmazzák. Miután így esztelen eszközzé vált, az ostoba ember is képes lesz minden rosszra – nem látja, hogy az gonosz.

Az utasítás nem, csak a felszabadítás képes legyőzni a hülyeséget. Itt be kell látnunk, hogy a legtöbb esetben a valódi belső felszabadulás csak akkor válik lehetségessé, ha az a külső felszabadulás megelőzte. Amíg ez nem történik meg fel kell hagynunk minden próbálkozással, hogy meggyőzzük az ostoba embert.

Bonhoeffer az Adolf Hitler elleni összeesküvésben való részvétele miatt 1945. április 9-én hajnalban a flossenbürgi koncentrációs táborban hunyt el, mindössze két héttel azelőtt, hogy az Egyesült Államokból érkező katonák felszabadították a tábort.

Bonhoeffer szavaival: „A cselekvés nem a gondolatból fakad, hanem a felelősségre való készségből. Az erkölcsös társadalom végső próbája az, hogy milyen világot hagy gyermekeire.

[csacskamacskamocska]

Sosem veszem észre

egy haverom mondta egyszer, hogy szerinte én nem veszem észre, ha érdeklődnek irántam. Meg tegnap kitöltöttem valami (ostoba) tesztet, hogy mennyire vagyok én magam akadálya annak, hogy ne legyek egyedül. Nem volt nagy meglepi, hogy eléggé :D A főnököm (aki tök más csajba szerelmes) tudja, hogy mikor van a névnapom. Egy olyan 10 éves távlatban két ember van, aki számontartja a névnapomat. A volt férjem meg a főnököm. :DD Egyébként, én inkább a születésnapokat jegyzem meg, arra nem lehet mondani, hogy "nem ma tartom". És legutóbb, amikor kénytelen voltam bemenni a melóhelyemre személyes jelenléttel elbaszni a napot, két pasi is megdicsért, hogy milyen jól nézek ki. Nagyon kedvesen, szóval nem volt benne semmi tolakodó. Fogalmam sincs kik ők! Fogalmam sincs! De ezek szerint ők tudják, hogy én ki vagyok és éreznek olyan kollégális kapcsolatot, hogy így dicsérgessenek amikor összetalálkozunk. Lehet, hogy beszéltünk valamikor. Na szóval kb ilyen vaksággal vagyok az érdeklődő férfiak felé. :/ Egyrészt, ha tele van a szívem valakivel, akkor nem is keresem más elismerését. Jól esik, ha beesik, de nincs bennem az a nyitottság, ami provokálja az elismerést. Másrészt én életem során annyi menekülőt láttam már, aki a maga elé tartott "én csak barátkozni akarok" tábla mögül flörtölt, hogy az alap az, hogy emberek barátkoznak, beszélgetnek, fecsegnek, találkoznak, idemennek odamennek és ennek nincs semmi, de semmi több üzenete, mint a jófejek vagyunk és lazulunk, haverkodunk. Ezzel a hozzáállással persze elsodródnak azok is a haverkodásba, akik esetleg nem csak azt akarták. Harmadrészt, nem is gondolják, hogy egy ilyen nő nem foglalt. Negyedrészt, és ez nagyon fontos, én is sérülök amikor megpróbálok utat vágni mások zavaros kommunikációjában, de vonzom a zavarosan kommunikáló embereket, merthogy érzik, hogy nekik ez nem lesz annyira rossz... És ritkán érdekel valaki. :( Rémes ez, rémes ez. Tök béna vagyok :( Jobban tudok haverkodni meg anyáskodni, mint ismerkedni, pedig valamikor régen nem így volt ez, igaz, akkor még nem volt ennyi narancsbőr a seggemen. :DD

[sztivan]

azért az nyugodtan pályázhat 2024 legnagyobb öntökönlövésének díjára, ha a finnyás amerikai radbal majd jól nem egy el szavazni, amiért a kormányuk nem támogatja Palesztinát, ezért majd visszahozzák a világ nyakára Trumpot, aki egyik első dolgaként ráengedi Oroszországot Közép-Európára

és tényleg annyira ostoba módon megy ez az egész, komolyan, nemrég valamelyik nagyon okos itt a tumblin futtatott egy ó de milyen szívhez szóló idézetet valami állítólagos palesztin mártírtól, amit több ezren reblogoltak, és odáig nem jutottak el, hogy csekkolják, a pasas konkrétan a müncheni terrortámadás egyik kidolgozója volt. és oké, hogy sok mindent gondolhatunk a világról, de azért az legyen már egy alap, hogy nem terroristákat idézgetünk, na

és oké, amikor túl sok star warst néz az ember, akkor tényleg elhiheti, hogy minden helyzet fekete-fehér, ráadásul úgy, hogy a titkos ellenállók a jófiúk, csak mondjuk ugyanezek az emberek megosztják az Izrael elleni bojkottfelhívást a TikTokon, ami egymagában a kínai terrorállam legsikeresebb kiterjesztése (beszélgessünk az ujgurokról, ha már szerencsétlen elnyomott muszlimokról akarunk?), eszükbe sem jutna kínai bojkottot hirdetni, azzal meg egyáltalán nem foglalkoznak, ahogy a másik terrorállam épp nyomul Európa közepe felé, az orosz birodalmi vágyakról nekünk itt annyi jó emlékünk van, hajaj

mert jó, a világ egy rém bonyolult dolog, és az összes közel-keleti problémát nem lehet két mondatban összefoglalni, de akkor ha már nem lehet, akkor ne is tegyünk úgy, mint ha bárki is tudna egy megoldást mondani. nem, az, hogy pusztuljon el Izrael és győzzenek a terroristák, épp úgy nem válasz, mint az, hogy toljunk bele pár millió gázait a tengerbe, csak mert tizensok éve az utolsó választásukon egy terrorista brigádot szavaztak meg maguk fölé, akik azóta is irányítják a helyet

de persze moralizáljunk akkor, az Eltartott Kisujj Politikája a baloldalon pont annyira lesz elég, hogy visszahozzák a legkreténebb trumpistákat, hát másra sem vágyunk, de szuper lesz

[bagdyernoke]

Telex: Mitől ennyire sikeres Magyar Péter?

Csodaváras. Mint mindig. Pedig semmi sem fog változni, ha az öreg pszichopatát felváltja egy fiatalabb Orbán. Ennek a népnek katarzis kell, hogy szembenézhessen önmaga gyáva és ostoba nemzetkarakterével. Ez lenne a hunxit. Én inkább Orbánra szavazok, mint Magyarpéterre, mert ennek a népnek el kell jutnia oda, ahova a németek jutottak a ww2 után. Akkor talán észbekap a sokat hivatkozott nép. El kell jutni a pokll aljáig, ahova ezek a gengszterek vezetnek. Akkor talán.

[angelofghetto]

Ekkora baromságokat is régen hallottam. Elképesztő, mennyit rombolt a vallás az emberek józan eszén. Hát... nagyon kíváncsi vagyok, a távolabbi jövőben miken fognak szörnyülködni a leszármazottaink, mekkora ostoba barbár tahók voltunk itt a XXI. században.

[zeroz2ro]

Kovács András (origo): Coming out

Csodálatosan hosszú posztban veszi végig a NER-propgandista miért szavazott NEM-mel az ország EU-s csatlakozására 2003-bam. Tényleg minden benne van ami most a fejekben kavarog! “ 20 évvel ezelőtt ezen a napon hoztam meg életem egyik legjobb döntését, amire halálomig büszke leszek! 2003. április 12-én dönthettek Magyarországon a választók arról, hogy az Európai Unió tagjai legyünk-e, vagy sem. Igen, büszkén vállalom, hogy nemmel szavaztam!  “20 évvel ezelőtt, és ma is a támogatók legfőbb érve az, hogy az unión kívül nincsen élet, semmi értelme nincs protestálni ezzel szemben. Nincs alternatíva – üvöltötte és sulykolta arcunkban az akkor még 95 százalékos fölényben lévő baloldali médiaelit.” “A nem melletti szavazatomat erősítette, hogy az akkori Medgyessy-kormány olyan szinten idióta, ostoba és az embereket teljesen hülyének néző kampányt folytatott, hogy semmiképpen nem akartam a balliberális kormány álláspontját erősíteni az igen voksommal.” “ Dühített az az elképesztő baloldali hazugság, hogy az uniós tagsággal itt valamilyen komoly jóléti fordulat következik be. Azok akik csak értelmesen próbálták elmagyarázni, hogy az uniós tagság nem jelenti azt, hogy a következő hónaptól kezdve magasabb fizetés érkezik a számlákra, azokat sok esetben ismételten ostobának nevezték, az elvetemültebb brüsszeliták pedig fasisztának bélyegezték a kritikusokat. Persze az életszínvonalbeli emelkedés, ahogyan azt az értelmesebb közgazdászok jósolták nem is történt meg. A Medgyessy, majd pedig a Gyurcsány-kormány pedig csődbe vitte Magyarországot, és ezzel pedig komoly évtizedes hátrányt szedtünk össze a környező riválisainkkal szemben. Brüsszel persze mindezt ölbe tett kézzel figyelte. “ “ Mára az Európai Unió egyre inkább egy diktatórikus birodalomra kezd hasonlítani. Még nem erőszakkal nyomják el a liberális fősodorból kilógó véleményeket, hanem az elhallgatás, megbélyegzés és a büntetés hármasával próbálják fegyelmezni a renitenseket. Csak azok a jó emberek Brüsszel számára, akik a liberális kánont éneklik fel, és kritika élkül hajbókólnak a technokrata vízfejnek. Mindez pedig pont olyan mint Szovjetunió, ahol csak azok lehettek a rendszer részei, akik teli torokból zengték a szocializmus végtelen dicsőségét. “ “ Brüsszel az elmúlt 20 évben persze új „vallásokat” is teremtett. Az LMBTQ, a genderpropaganda, a  klímaváltozás elleni küzdelem mára vallás lett. Aki ezekkel szemben szkeptikus, vagy éppen teljesen tagadja őket, akkor azt a személyt, vagy országot szélsőségesnek, fasisztának vagy éppen idiótának állítják be. Pontosan így számolt le a kádári és a brezsnyevi diktatúra azokkal az emberekkel, akiknek volt bátorságuk arra, hogy kimondják a szocializmus hazugságait. Sokakat még az 1970-es években is elmegyógyintézetbe, vagy éppen kényszergyógykezelésre ítéltek, mivel tagadták a szocialista társadalom elsőbbségét. Brüsszel ma még nem tart itt, de az eseményeket figyelve, aki napjaink uniós vallásait tagadni próbálja, az könnyen lehet, hogy pár éven belül a személyes szabadságával is fizethet majd! Az események gyorsaságát figyelve 20 év múlva lehet hosszú börtönévek várnak majd a Brüsszelt kritizálókra! “ “ Míg Brüsszel új vallásokat teremtett, addig leszámolt a kereszténységgel, a családdal és a hagyományos kultúrával. Ennek egyik csúcspontja volt, hogy a még 2000-es években készülő új uniós szerződésből kimaradt a kereszténységre való utalás. Na ezért is büszke vagyok a leadott „nem” szavazatomra! “ “ Az elmúlt 20 évben az Európai Unió semmilyen sikert nem tudott felmutatni. Gazdaságilag és demográfiailag egy hanyatló entitássá vált. Jól emlékszem, hogy 2010-ben arról zengedeztek ódákat Brüsszelben, hogy tíz év múlva a világ legversenyképesebb gazdasága lesz az EU. Semmi, és tényleg semmi nem lett ebből! Az EU világszinten a teljes eljelentéktelenedés felé halad, miközben a határai mentén egyre több megoldhatatlan konfliktus robban ki. Az EU-nak, ha lenne valóban értelme, akkor pont ezeket konfliktusokat (orosz-ukrán-háború, Nyugat-Balkán, Kaukázus) megoldania kellene, és nem szítani a feszültséget. Ezen a területen is teljesen megbukott Brüsszel! “

[szottesfolditanyak]

Manfréd

Alex után Manfréd: kutya. A papagáj tudós etológus társa és kísérleti alanya volt, így az emberi elme formális-logikai skilljeire képezték. Manfrédot viszont olyan emberek nevelték fel, akik az emberi észlelés lehetőségit kutatták.

"– Nem kell elmosogatnod az edényeket. – mondta Clara.

Átmentünk a nappaliba, ahol teljes sötétség volt. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Még soha életemben nem láttam ilyen fényű lámpát. Ragyogó és hátborzongató volt a fénye, ugyanakkor lágy és finom. Árnyak vibráltak mindenhol. Úgy éreztem, hogy álomvilágban vagyok, nagyon távol a villanyfényektől megvilágított valóságtól. Minden úgy tűnt, Clara, a ház, a szoba, mintha egy másik időhöz, másik világhoz tartozott volna.

– Azt ígértem, hogy bemutatlak a kutyámnak – kezdett bele Clara, ahogy leült a kanapéra. – A kutya családunk teljes jogú tagja. Nagyon figyelj oda, mit érzel vagy mondasz a közelében.

Leültem Clara mellé. 

– Érzékeny, neurotikus kutya? – kérdeztem rettegve, a bejáratot lesve.

– Az igaz, hogy érzékeny. De nem neurotikus. Komolyan az a meggyőződésem, hogy ez a kutya egy magasan fejlett lény, de szegény párának, kutya lévén, igen nehéz, szinte lehetetlen túllépni önmagán.

Ezen az abszurd megjegyzésen hangosan elnevettem magam. Hogyan lehetne egy kutyának elképzelése önmagáról? Vitatkozni kezdtem ezen a képtelenségen.

– Igazad van – mondta elismerően. – Nem kellett volna az önmaga használnom. Inkább úgy mondhatnám, eltévedt saját fontosságánál útvesztőjében.

Tudtam, hogy rajtam csúfolódik. A nevetésem halkabb lett.

– Nevethetsz, de én valóban nagyon komoly vagyok – mondta Clara mély hangon. – Ítéld csak meg saját magad!

Közelebb hajolt, suttogóra halkítva hangját:

– A háta mögött sapónak hívjuk, ami spanyolul varangyosbékát jelent, mert úgy néz ki, mint egy óriási varangyosbéka. De ezt nehogy a szemébe mond, mert megtámad és darabokra tép. Ha nem hiszel nekem, vagy olyan vakmerő és ostoba vagy, hogy kipróbálod és a kutya megőrül, csak egy dolgot tehetsz.

– Mit? – kérdeztem ismét humorizálva, de már az igazi félelem árnyalatával.

– Nagyon gyorsan azt kell mondjad, én vagyok az, aki olyan, mint egy fehér varangyosbéka. Ezt nagyon szereti hallani.

Nem fogok bedőlni a trükkjeinek, gondoltam. Sokkal értelmesebb vagyok annál, hogy ilyen képtelenségeket elhiggyek.

– Talán betanítottad a kutyádat, hogy a sapo szóra negatívan reagáljon – vitatkoztam. – Van egy kis gyakorlatom a kutyanevelésben. Bizonyos vagyok benne, hogy a kutyáknak nincs elég intelligenciájuk ahhoz, hogy megértsék, mit mondanak róluk az emberek.

– Jól van, próbáljuk ki. Csináljuk a következőt – javasolta. – Először hadd mutassalak be neki. Aztán megkeressük az állattani könyvben a varangyosbékákat, és megjegyzéseket teszünk rájuk. Majd egy idő után nagyon csendesen azt mondod nekem, ez a kutya tényleg úgy néz ki, mint egy varangyosbéka. Majd meglátjuk, mi történik.

Mielőtt elfogadhattam vagy elutasíthattam volna a javaslatát, kiment az oldalajtón és ott hagyott egyedül. Biztatgattam magam, hogy ura vagyok a helyzetemnek és nem hagyom, hogy ez a nő olyan lehetetlenséget beszéljen belém, hogy egy kutyának magasan fejlett tudata lehet.

Próbáltam meggyőző érveket keresni, mikor Clara visszajött a legnagyobb kutyával, amit valaha is láttam. Masszív kan volt, akkora mancsokkal, mint egy csészealjtányér. Fénylő fekete volt a szőre, sárga szemeivel úgy bámult, mint aki halálosan unja az életét. Kerek fülei voltak, a pofája kidudorodott és ráncos volt. Jól mondta Clara, valóban nagyon hasonlított egy óriási varangyosbékára. A kutya egyenesen hozzám jött, aztán megállt, majd Clarára nézett, mintha arra várt volna, hogy mondjon neki valamit.

– Taisha, hadd mutassalak be Manfréd barátomnak. Manfréd, ő pedig Taisha.

Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megrázzam a mancsát, de Clara egy kézmozdulatával nemet intett.

– Nagyon örülök, hogy találkoztam veled, Manfréd – mondtam, ügyelve, nehogy elnevessem magam, vagy komolytalannak látsszak.

A kutya közelebb jött és szagolni kezdett a combtövemnél. Undorodva hátra ugrottam. A kutya egy pillanat alatt megfordult és meglökött a hátsó felével, pontosan a térdhajlatomnál, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Térdre estem, aztán a kezeim is lent voltak és az állat nyalogatni kezdte az arcomat. Mielőtt felkelhettem volna, vagy arrébb gurulhattam volna, a kutya éppen az orrom alá szellentett.

Visítva felugrottam. Clara annyira nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megesküdtem volna rá, hogy Manfréd is vele nevetett. Áradóan jókedvű volt, Clara mögé trappolt és onnan kukucskált rám, a padlót kaparva óriási mellső mancsaival.

Annyira sértve éreztem magam, hogy azt ordítottam: – Te átkozott, bűzlő varangyosbéka!

Abban a pillanatban a kutya rám ugrott és a fejével a földre döntött. A padlóra estem és a kutya rám állt. Az állkapcsa csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Dühöt láttam sárga szemeiben. Kellemetlen szájszaga bárkit hányásra késztetett volna, magam is közel álltam hozzá. Minél hangosabban sikítoztam Clarának, hogy vegye le a kutyát rólam, az annál vadabbul morgott és vicsorgott. A félelemtől már az ájulás határán jártam, mikor meghallottam Clara kiáltását a kutya morgása és az én visítozásom közben.

– Mondd neki, amit neked mondtam, mondd neki gyorsan!

Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Clara dühösen próbálta a füleinél fogva lehúzni a kutyát rólam, de ez csak még jobban felbőszítette az állatot.

– Mondjad neki! Mondjad neki, amit mondtam! – kiabálta.

Legnagyobb rémületemre nem emlékeztem, mit kell mondanom. Már majdnem elájultam. Hallottam saját sikoltó hangomat.

– Nagyon sajnálom, Clara az, aki egy varangyosbékára hasonlít.

A kutya azonnal abbahagyta a vicsorgást, és leszállt a mellkasomról. Clara felsegített, és odavezetett a kanapéhoz. A kutya úgy követett bennünket, mint aki segíteni szeretne. Clara megitatott velem egy kis meleg vizet, amitől még jobban hányingerem lett. Alig tudtam a mosdóházig elérni, szörnyen rosszul lettem.

Később, amikor már a nappaliban pihentem, azt javasolta Clara, hogy nézzük meg Manfréddal együtt a varangyosbékákról szóló könyvet és így alkalmam lesz ismételgetni, Clara az, aki úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka.

– Ki kell törölni minden zavart Manfréd agyából. Kutya léte nagyon kicsinyessé teszi – magyarázta Clara. – Szegény pára nem akar ilyen lenni, de nem tud magán segíteni. Kirobban, ha azt érzi, hogy valaki kicsúfolja. Azt mondtam, hogy az én mostani állapotomban nagyon gyenge alany vagyok a további kutyapszichológiai próbálkozásokhoz. De Clara kitartott amellett, hogy a végsőkig játsszam ki a helyzetet. Manfréd odajött megnézni a képeket. Clara kötekedett és viccelődött, milyen furcsák ezek varangyosbékák, némelyikük egyenesen undorító. Én is belementem a játékba. A spanyol sapo szót és a varangyosbékát képtelen beszélgetésünk alatt olyan sokszor és hangosan mondtam ki, ahányszor csak tudtam. De semmi reakciót nem váltott ki Manfrédból. Úgy tűnt, ugyanúgy unatkozik, mint mikor először megpillantottam.

Aztán, ahogy megegyeztünk, jó hangosan azt mondtam, Clara valóban úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. Erre Manfréd azonnal csóválni kezdte a farkát és teljesen felélénkült. Ezt a kulcsmondatot számtalanszor megismételtem és minél többször ismételtem, a kutya annál izgatottabb lett. Aztán egy pillanat alatt azt mondtam, hogy én egy sovány varangyosbéka vagyok, aki azon igyekszik, hogy olyan legyen, mint Clara. Erre a kutya akkorát ugrott a magasba, mint aki elektrosokkot kapott. Clara azt mondta, hogy egy kicsit túl messze mentem, de szerintem Manfréd annyira fellelkesedett, hogy nem bírt magával, és kirohant a szobából.

Zavartan hátradőltem a kanapén. Mélyen magamban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem tudtam elhinni, hogy egy kutya így reagáljon egy lekicsinylő gúnynévre, mint Manfréd.

– Mondd Clara, mi ebben a trükk? – kérdeztem. – Hogy tanítottad be kutyát, hogy így viselkedjen?

– Ez nem trükk – válaszolta. – Manfréd egy titokzatos, ismeretlen lény. A földön csak egy ember van, aki sapónak, sapítónak, vagy kicsi varangyosnak hívhatja, anélkül hogy haragra gerjesztené. A napokban te is találkozni fogsz ezzel az emberrel. Ő az, aki ismeri Manfréd titkát, és az egyetlen, aki el tudja mondani neked.

Hirtelen felállt. – Hosszú napod volt – mondta, odanyújtva a petróleumlámpát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjál.

... [pár hónappal később] ...

Clara a következő nap sem jött még vissza, így a szokásosnál egy kicsit később mentem a barlangba. A visszafelé vezető utamon azt a feladatot adtam magamnak, hogy csukott szemmel menjek vissza a megszokott, mindennapos utamon. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e botladozás nélkül haladni, mert tegnap este nagyon furcsának tűnt, hogy a barlangból hazafelé tartva egyszer sem botlottam meg. Most, hogy nappal, csukott szemmel gyalogoltam, többször megbotlottam a sziklákban és fatörzsekben és csúnyán felhorzsoltam a lábszáramat.

A nappali szobában ültem a földön, épp a sebtapaszt ragasztottam a horzsolásaimra, amikor Clara váratlanul belépett az ajtón. 

– Mi történt veled – kérdezte meglepődve. – Verekedtetek a kutyával?

Ebben a pillanatban Manfréd baktatott be a szobába. Meg voltam róla győződve, értette, mit mondott Clara. Morózusan ugatott, mint aki megsértődött. Clara megállt előtte és derékból könnyedén meghajolva, mint ahogy az ázsiai tanítványok szoktak a mesterük előtt, a lehető legtekervényesebb kétnyelvű bocsánatkérésbe kezdett. 

– Rettenetesen sajnálom, kedves senor, hogy olyan könnyelműen szóltam az ön feddhetetlen viselkedéséről és kitűnő modoráról, és mindenekfelett az ön legfőbb meghatározójáról, ami önt un senor entre senores, el mas ilustre entre todos ellos – a fejedelmek fejedelmévé teszi, az összes közül a legkiválóbbnak.

Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, elment az esze Clarának a háromnapos távolléte alatt. Még sohasem hallottam így beszélni. Nevetni szerettem volna, de a komolysága a torkomba szorította a nevetést.

Éppen egy másik bocsánatkérési sorozatba akart belekezdeni, amikor Manfréd ásított egyet, unottan ránézett és kivonult a szobából.

Clara leült a kanapéra és egész testében rázkódott a visszafogott nevetéstől. 

– Mikor meg van sértődve, csak egyféleképpen lehet megszabadulni tőle: halálra kell untatni a bocsánatkérésekkel – mondta bizalmasan.

Azt reméltem, hátha elmondja, merre volt az elmúlt három nap alatt. Vártam egy kicsit, de hiába. Én elmeséltem neki, hogy távolléte alatt Manfréd mindennap meglátogatott a barlangban. Olyan volt, mintha időről időre ellenőrzött volna, hogy jól vagyok-e.

Ismét azt szerettem volna, ha mond valamit az útjáról, de helyette azt felelte: 

– Igen, ez a kutya nagyon gondoskodó és rendkívül tekintettel van másokra. Éppen ezért ugyanezt várja el másoktól is, és ha úgy érzi, hogy nem kapja meg, megvadul. Mikor ilyen hangulatban van, halálosan veszélyes. Emlékszel arra az estére, amikor majdnem leharapta a fejed, mert varangyosbékának hívtad?

Témát akartam váltani. Nem volt kedvem Manfrédra, mint egy őrült kutyára gondolni. Az utóbbi időkben egyre inkább barát volt, mint állat. Az egyetlen olyan barát, aki bizonytalan bizonyosságával igazán megértett és teljesen magával ragadott.

...

Hetek, hónapok teltek el. Nem figyeltem az idő múlását, Clara, Manfréd és én tökéletes harmóniában éltünk. Clara nem sértegetett többet, vagy talán én nem éreztem magam megsértve. Minden időmet az összegezéssel töltöttem és kung fut gyakoroltam vele és Manfréddal, aki száz fontnyi csont- és izomtömegével igencsak veszélyes ellenfél volt. Tudtam, ha fejjel nekem rohan, az ugyanolyan értékű, mintha egy kung fu-bajnok ütött volna meg.

Egy ellentmondás bántott, amit nem tudtam megfejteni. Amíg Clara kitartott amellett, hogy az energiám növekedőfélben van, mivel már beszélgetni tudtam Manfréddal, én pont az ellenkezőjét hittem: azt, hogy lassanként a végére érek.

Bármikor, ha Manfréd és én egyedül maradtunk, leírhatatlan vonzalom kerített hatalmába. Valósággal rajongtam érte. Ez a vak szeretet, amit iránta éreztem, hidat formált kettőnk között és ezen át tudta gondolatait és hangulatait felém közvetíteni. Tudtam, hogy Manfréd érzései olyan egyszerűek és közvetlenek, mint egy gyereké. Átélte a boldogságot, kényelmetlenséget, büszkeséget, ha valamit elért és a félelmet, ami nála azonnal haragra fordult. De tulajdonságai között a legbámulatraméltóbbnak a bátorságát és az együttérzésre való képességét találtam. Éreztem, hogy valóban sajnálta Clarát, amiért varangyosbékára hasonlít. Bátorság tekintetében Manfréd páratlan volt. Az ő bátorsága a felszabadult tudatosság bátorsága volt, bár tudatában volt börtönének. Számomra Manfréd túl volt minden felfoghatón. Senki más sem tudott volna úgy szembenézni a magányossággal, mint ahogy ő, ha csak nem lett volna ilyen páratlan bátorsága.

Egy délután, amikor visszatértem a barlangból, leültem a zapote fa árnyékába pihenni. Manfréd odajött hozzám, ráfeküdt a lábamra és azonnal elaludt. Horkolását hallgatva és meleg testének súlyát érezve a lábamon elálmosodtam. Elaludhattam, mert hirtelen arra ébredtem fel, hogy álmomban azon vitatkozom anyámmal, hogy ne kelljen visszatennem a helyükre az evőeszközöket a mosogatás után. Felpillantottam, és Abelar úr nézett rám merőn, félelmetesen hideg szemekkel. Merev nézése, testtartása, különlegesen formált arca és koncentrálása teljesen azt a hatást tette rám, mint egy sas. Tisztelettel és félelemmel töltött el.

– Mi történt? – kérdeztem. Megváltozott a hőmérséklet és eltűnt a fény. Majdnem sötét volt; az alkonyat árnyai átnyúltak a belső kerten.

– Az történt, hogy Manfréd befolyása alá kerültél, aki mint egy megszállott használta az energiádat – mondta széles mosollyal. – Ugyanezt csinálta velem is. Úgy látszik, nagyon őszinte kapcsolat van kettőtök között. Próbáld meg sapito-nak szólítani, lássuk, mérges lesz-e.

– Nem. Nem tudom megtenni – mondtam ujjaimmal végigszaladva Manfréd fején. – Olyan gyönyörű és magányos, hogy lehetetlen, hogy varangyosbékához hasonlítson.

Furcsa volt, hogy kiszaladt a számon ez a szó, mert valami bennem nem akarta megkockáztatni, hogy megsértse Manfrédot.

– A varangyos békák is gyönyörűek és magányosak – mondta egy villanással Abelar úr.

Saját bátorságomon meglepődve hirtelen Manfrédhoz és a legszebb érzésekkel telve a fülébe suttogtam, „Sapito”. Erre nagyot ásított, mint akit untat a rokonszenvem.

Abelar úr nevetett. – Menjünk be a házba, mielőtt Manfréd elveszi az összes energiádat. Egyébként melegebb is van bent. "

Taisha Abelar -- Absztrakt repülés 1996 / The Sorcerer's Crossing - A Woman's Journey

[otemporamores]

Zrínyi Miklós keletről és nyugatról, a muszkáról és az ánglusokról (Az török áfium ellen való orvosság):

Muskvát nem számlálom, mert álomhoz hasonló discursus volna inkább hogysem valósághoz; noha tudom, hogy némely nagy emberek nem tudom micsodás reménségeket csináltak magoknak, de az mint fön irám, sem reménlhetjük, sem nem kévánhatjuk. Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozások semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segítségek!

Anglia csaknem más világ, más természet, más hadakozás, nincs olyra sem szükségünk, sem kévánhatjuk?

:D

[vanista]

Van ez a “Ne olvass Mandinert” dolog

Én rá szoktam nézni, a jobb oldalán “idéz” (teljes cikket kopipésztel és egy kétszavas mondatot “…”-ra átír) olyan cikkeket, amelyeket nem veszek észre.

De most azt érzem, tényleg nem kéne olvasni.

“Ukrajna támogatása nemes cél, ám Nagy Zsolték pont abba az ostoba hibába esnek, hogy azt hiszik, a békét csak fegyverrel lehet elérni. Én mondjuk a tűzszünetben és a tárgyalásokban hiszek, és végtelenül elkeserítő, hogy egyesek fegyverre tarhálnak, hogy azzal emberek életét oltsák ki a „nemes cél” érdekében.”

Címlapon tartani, miközben Harkivban már 51 halott van. Iszkander. Kávézóra, boltra.

[diogenesz2020portugal]

Kedves Filip, pár észrevétel Ervinhez intézett második leveledhez:

1. Nem vetted őt észre, ok.

2. A Gőgös Gúnár és az acsarkodó csivava távolról sem tévesen egyszerre használt szimbolikus személyiségjegy.

A dölyfös emberek gyakorlatilag mindig acsarkodó pitiánerek. Erre utalt Ervin.

Szívesen.

3. Amikor azt írod, hogy te már tucatszor voltál szolidáris és még hányszor kéne szolidárisnak lenni, az valami végtelen ciki. Plázacicák szoktak ilyeneket mondani, de csak a butábbak.

Szívesen.

4. A tanárokkal, az oktatás ügyével kapcsolatban kialakult, érezhetően kiforrott véleménnyel rendelkezel személyes okokból: a szélsőliberális diákok passzív támogatói, (bármit is jelentsen ez).

Nem gondolod, hogy ha ez is a véleményed a tanárokról, általánosítva, akkor is, közéleti szereplőként legalább úgy kéne tenned, mintha civilizált ember lennél, nem pedig egy bosszúálló kisstílű pöts?

5. Ahogy a pedagógusok nagyobb megbecsülését követelőket három mondaton belül összekötötted Rákosi Mátyással, közben számonkérve a történelem ismeretét, a műveltséget és a szellemi képességet, az egyenesen bearanyozta a napomat, köszönöm.

6. Kicsit megdöbbentem, amikor írtad, hogy az elmúlt 70 évben született „filmek jelentős része pedig minősíthetetlen, lila, öncélú baromság volt, minimális nézőszámot produkálva, ráadásul semmiféle össztársadalmi célt, értéket nem képviselve, miközben igyekeztek sárba rángatni mindazt, amit mi, sok millióan a magyarságról gondolunk”, ugyanis én,(aki egyértelműen nem tartozom a te „mi”-dbe libsiként) , ellentétben veled, pl baromi büszke vagyok az elmúlt 70 év filmeseire, akik dicsőséget szereztek a magyaroknak, az Oscarokkal, a velencei, berlini, cannes-i, locarnói, milánói, Karlovy Vary-i, trieszti, acerrai, lengyel, kanadai, belga, angol, francia, Európai Filmakadémia stb. díjaira, és továbbra is ellentétben veled, eszembe se jutna hazámat megalázni azzal, hogy ezeket "politikai indíttatású", nulla értékű eredményeknek nevezzem.

Plusz sztem ha filmekkel szeretnél foglalkozni (nincs ennél a világon nagyobb LOL), akkor legalább tegyél úgy, mintha fingod lenne a filmművészet történetéről, kereteiről, alkotásairól, stb.

7. Schilling Árpád már mindent elért nemzetközi porondon is, Berlinben, Milanoban, Franciaországban, Oroszországban, Kanadában, Szerbiában is díjazták, meghívták alkotómunkára, hogy te is értsd: fizettek neki a teljesítményéért piaci alapon , míg te az gazdag apádtól, hülyegyerekként kaptál egy vödör pénzt, hogy eltapsold fasságra, és neked ez sikerült kizárólag.

8. Az Aranybulla kritikáját elsősorban tekintélyes történészek fogalmazták meg. Pontosabban: Elhatárolódtak. A „balos felsőbbrendű értelmiségiek” pont nullára tehetnek a bukásról . Egyébként Ervin alakított már görög istent, ami sutyeráksznob értékrendben üti a király-játszást (már ha színészeket azon keresztül ítélünk meg, mennyire fontos embert alakítottak darabokban) (édesjézusgyerele) , szóval ő nyert.

9. Az, hogy Ervin féltehetségnek nevezett téged, az engem is felháborított. Teljesen egyetértek veled, ez ostobaság.

Teljesen tehetségtelen vagy. Nulla, zéró. Inkább mínusz.

10. Nem a pedagógusok melletti kiállás veszélyezteti ezt az országot.

Sokkal nyomasztóbb és nehezebben kezelhető veszély ugyanis nemzetállamunk lebontásának szándéka, a tagállami státuszunk erodálása, ennek a populista rendszernek manipulatív, mindent átszövő, kártékony működése, országunk kulturális, gazdasági, társadalmi, demográfiai szövetét szétbomlasztó, velejéig korrupt kormány elmebaj-propagandájának terjedése, és még sorolhatnám.

Na, ezért nem mindegy, ki melyik oldalra áll. (bocs hogy kicsit átírtam a szövegedet igazra)

11. Elmesélek valamit.: a forgatókönyvírók használnak kliséket, hogy pozícionáljanak kulturálisan, társadalmilag szereplőket. Amikor azt a szöveget mondja egy figura nyeglén, „hogy elviszlek egy körre valamelyik arany mercimmel”, akkor a sztoriban a karakter egy proli, ostoba, nagyképű újgazdag s@ggarc.

Én csak azt nem tudom, hány félidőt kell abban a pokolban élnünk, amivé a „te oldalad” kormánya teszi éppen ezt az országot.

(Mariann Palánkai fb)

[yoursbabykitten]

Szívem lomtára

Oké, megint egy hülye regény magamnak, magamtól, amiben ömlengősen leírhatom, hogy mennyire érzem magam elbaszottnak.

Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha egyes emberek iránti érzéseinket kitörölhetnénk a agyunkból, mint egy applikációt a telefonunkból, amit megununk? Miért nincs a szívnek is egy lomtára?

Igen, te aki ezt olvasod, biztos azon töröd a fejed, hogy mi a francért gondolkozom én ilyeneken. Mit gondolsz? Hát mindenre magyarázatot ad az a szőke álomlány, akibe megmagyarázhatatlanul beleszerettem.

Oké,oké most biztos felkaptad a fejed azon a “megmagyarázhatatlanul” szóra. Persze, ha valakibe beleszeretünk nem tudunk kiemelni indokot, hogy miért szerettünk bele. Csak bumm, megtörtént. Nos igen, de mindenkiben van egy olyan dolog vagy akár több, amiért Őt lehet szeretni és vannak dolgok, amikért nem. Szívem Hölgye tipikusan az a lány, akit ha megismersz, egyszerűen megöl. Feltudnál sorolni ezer indokot, amivel kiakaszt, de a legjobb az egészben, hogy az én kis bolondos szívem pont ezekért a dolgokért szereti Őt.

Szeretem. Pont. Ennyi.

Mindenért, mindenkor.

Azt hiszem ez sosem fog változni, tudjátok van az az elcsépelt mondat, hogy “soha nem fogok…” oké, te Aki ezt olvasod, biztosan volt már olyan exed, akinél ezt érezted, most pedig már lehet gyűlölöd és/vagy mással vagy. Nos ez a szőke szépség az életemben tényleg az a lány, akit kibaszottul soha nem fogok nem szeretni. Azt hiszem, hogy ő nekem van szánva, mert habár vannak erős-erős problémák és akadályok, a szívem olyszint az övé, hogy életemben nem tudott kihozni belőlem senki olyan erős érzelmeket bármivel, mint ő annyival, hogy leírja, “Szia”. Megmagyarázhatatlan érzés, nem tudom, hogy miért pont Ő, de tudom, hogy Ő a nagy Ő.

Azt hiszem, hogy mi már olyan dolgokon mentünk át és olyan éjszakába belenyúló reggelig tartó beszélgetéseken vagyunk túl, hogy nála jobban senki nem ismer engem. És szeret. Azt hiszem. Nagyon nehéz ember vagyok, rengeteg érdekes furcsa szokással és rengeteg indulattal, önbizalomhiánnyal vagy éppen ostoba humorral, de mindennél jobban szeretem Őt, neki ennyi elég. Szeret, szeretem. Kell ennél több? Kell több annál az életben, hogy tisztában van két ember a másik ÖSSZES hibájával és ennek ellenére Őszintén, tiszta szívből szeretik egymást?

Oceanshades | By Frederick Judd Waugh (1861-1940)

[csacskamacskamocska]

A barátaink szeretik-e a barátainkat

Mi van, ha utálod egy barátod barátját? Előrebocsátom, ahogy majd a végén is írok róla, hogy most erről úgy beszélgessünk, hogy fogadjuk el, hogy van ilyen. Nem jó, nem szép, nem szeretjük, hogy van, de bárkivel előfordulhat. Ha veled még nem fordult elő, akkor nem szent vagy, csak szerencsés. Mivel nem vagy teljesen ostoba, következésképpen próbálod kideríteni, hogy miért utálod. De még a gondolatát is utálod, hogy foglalkozz vele. Van ugye az a módszer, hogy tégy úgy... és majd megjön az érzés. Legyél vele kedves és mosolyogj rá, csinálj úgy, mintha nem lenne bajod vele, és idővel talán őszinte lesz a mosolyod. Van akire már őszintén tudok mosolyogni. De csak azért, mert lejáratta magát valamiben, ami nekem fontos. Ebből rögtön ki is derül, hogy azért zavart, mert azt gondoltam, hogy jobb nálam. Gyarlóság... barát a neved. Így inkább a nézz mélyen magadba és légy magadhoz kegyetlen, hogy meglásd, mi miatt utálod azt a valakit, akit kedvel, akit te kedvelsz. Közhelyek helyett: Nem tudod, hogy miért kedveli, mit szeret vagy tisztel benne, mi az ami imponál neki, mit talál vonzónak benne. Ahogy azt sem, hogy van-e amit nem kedvel, amit csak elnéz vagy amit ő se szeret az adott emberben. Nem ismered a másik ember minden gondolatát. Többnyire a saját vonzalmunk mértékét, milyenségét vetítjük a másik emberre. Folyton folyvást kivetítünk. Normális esetben ezzel nem is foglalkozunk, nem gondolkodunk rajta. Csak akkor válik ez az egész érdekessé, ha valahogy az utált személy kilóg ebből a sémából. És amelyik része kilóg, az valószínűleg szemben áll az értékrendünkkel vagy valamivel amivel mi azonosítjuk magunkat. Én egy kedves ember vagyok! Mondták is meg szeretném is, és érzem is. Barátságosan fordulok a világ felé és inkább a szépségeire és az örömeire fókuszálok. Ha a másik ember inkább megjavítaná azt ami rossz, ha ő folyton rámutat nem jó, nem szép dolgokra, akkor függetlenül attól, hogy ő milyen ember valójában, nekem irritáló lesz. És ezt a számomra irritáló valakit, egy barátom nagyon kedveli, sőt, a barátjának tartja, sőt, láthatóan nem ugyanazokat a dolgokat várja el tőle, mint tőlem. Minderről nem is tudnánk, ha az utálat nem kényszerítene rá, hogy ilyesmire figyeljünk. Ettől nehéz ezeket feloldani. Allergiára van antihisztamin, de irritáló emberekre nincs semmi, csak az elfogadás, hogy neked elég fontos az a valaki, hogy a csatolt részeivel együtt elfogadd. Van ebben is egy értékrend. A legjobb barátomnak legyek a legjobb barátja, minden kiváltsággal. A jóbarátaimnál már sok más jóbarát is elfér, a barátaim barátaival nem is foglalkozom, az ismerőseim barátairól lószart se tudok. Azt mondod, te nem foglalkozol ezzel. Azért nem, mert a helyeden vagy, mert a kapcsolataid rendezettek, mert senki nem akar összezavarni és mert senki nem ugrál páros lábbal az érzékenységeiden. Vagy normális életed van – jó esteben – vagy te vagy a "hangos szomszéd", te vagy a zavaró tényező, ezért nem érzékeled. Engem se szeret mindenki, ami meglepő ugyan, de tény :D :D

A legfontosabb azért mégis az, hogy bármilyen gyűlölet, utálat irritáció fontos lesz-e 3 év múlva? Mert, ha nem, akkor most sem éri meg az energiát. Bármennyire viszket, elviszi magával az idő. A kocsmába, ahova jársz, rengeteg olyan ember jár, akit, ha jobban ismernéd, nem innál vele egy helyen.

Az emberek csak próbálják jólérezni magukat a saját tyúkszaros kis életükben, és bármit, de tényleg bármit és bárkit felhasználnak ehhez. Én is. Te is.

[onsieluenkeli]

Ezt figyeljétek, kérdés!

Itt van ez a srác Sabia, akit 2019-ben majdnem agyon nyomott egy beton tömb. Félbe amputálták a srácot, és még az egyik karját is elveszítette. Kész csoda hogy él, a felesége pedig őszintén szereti. Egyáltalán nem könnyű feladat a kapcsolatuk, a YouTube Vlogjuk bőven tele van lelkizéssel, és meséléssel. Viszont szépek és nagyon ügyesek.

Amúgy simán el tudom képzelni róluk, hogy egy napon szétmennek, de mint a legtöbb ♿ mozgi, szerintem nekik is szoros marad majd attól a kapcsolatuk. A nem ép emberek valahogy ebben is különlegesek, ritka az ajtó csapkodás és a gyűlölet szakítások után. És ez jó. Valahogy nem aggódok értük. Nagyon értelmes és értékes embereknek tűnnek.

,,,Szóval a kérdés:

Vajon kinek jutott az eszébe MOST az a gondolat, hogy a lány azért van vele, mert nem kell lesz*pnia a férjét? Vajon hány felnőtt embernek jutott most az eszébe pont az orális sz*pás róluk? Vajon ki gondolt övön alul a nemi szervükre, a szop@tás miatt? Vajon mennyire tönkrement ember az, aki "azt" gondolja a kapcsolatukról?

Szerintem senki sem. Látod őket, érted őket, és nem gondolsz olyanokat. Sőt, valszeg kissé fel is háborodtál miközben olvastad a kérdéseimet.

és innen ⤵️

Vajon milyen egy bunkó nő (P-Novák Éva) az, aki azt gondolja hogy az LMBTQ emberek csak azért vannak együtt mert nem bírnak "valamit" !? Mondjuk nem bírják a f@szt, vagy nem bírják a szop@ást! ?

A legtöbb LMBTQ ember ki nem állhatja a sérült és identitás zavaros partnert, aki csak "AZÉ" lett hirtelen bZi, mert traumái vannak! Az LMBTQ emberek is érző lények! Mi nem csak b kategóriás pótlékok vagyunk, vagy sérülések elleni átmeneti seggtapaszok!

Ha valakinek túl sok szop*s problémái vannak, annak nem az a megoldás hogy hirtelen bZi lesz, és az LMBTQ emberek között keres társat! Egy olyannak terápia kell, és segítség arra, hogy megtanuljon nemet mondani!

- nem?

Ahogy minden ember, legyen az akár ép, vagy mozgi, vagy LMBTQ személy, mi ezer okból vagyunk valakivel, amiben ott VAN a tisztelet, a megértés, a szeretet, a vonzódás stb... Viszont elképesztően OSTOBA az, aki azt hiszi a szop@ás negatív élménye egészséges, normális, és jó mint indok! Vagy romantikus, vagy vonzó b+!

A gyerekével nem mer szórakozni, a SAJÁT gyerekének nem mer ilyeneket gondolni... mert a gyerekét valóban szereti, és nem tudja, nem képes bántani!

Vajon milyen ember az, aki nyílvánosan a szop@ást asszociálja egy írói portálon a saját barátnőjére? Milyen barátnő az, akit szopógépként égeti mint a rongyot a másikat?

De akiken nap mint nap következmények nélkül szórakozik... azokat simán meri kurvára beégetni!

Ők ha érdekük van valakivel azt mindig felemelik. Tipikus nárcisztikusok! Ha pedig nem nekik tetszik ahogy élsz, mindig lehúzzák a másikat. Azt a nőt sokkalta többször rántották sunnyogva lefelé, mint felfelé! Volt és van minden! Meddő, alvászavaros, szopógép, orgazmus hiányos, nem akar randevúzni, bizalmatlan, nem bírja a f@szt stb... és ezek ők! Ezerszer írtam hogy fejezzék be, és engedjék meg neki hogy szabadon döntsön, éljen végre, és hagyjon békén... mégis vissza-vissza rángatják.

Havonta legalább kétszer írom, hogy semmi közöm ahhoz a jogvédőhöz, nekem sem tetszik, életemben nem tettem olyan gesztusokat felé, nem hazudok, nem játszmázok, stb... És azaz öreg nő akkor is hazudik a többiekkel, és oltogatnak!

Nekem, és a többi olvasónak miért kellett azt megtudnom, hogy egy sz*pógép?! Hányok!

Hetek óta f@szokról megy a diskurzus az országban, most már szop*s is megvolt! Ennyire ultragáz a net... még soha nem volt!

.

Felnézek Sabira és Lorenre, és mintha egy másik, egy egészségesebb világ lenne! Az OTT szeretet! - Hihetetlen, mi!?

A normális, kiegyensúlyozott, jó családi kapcsolatban élő megértő emberek sokkalta közelebb állnak hozzám, és a szívemhez, mint az a zavarodott nő, a bunkó humorával, az elborult világával. Nekem arra abszolúte nincsen szükségem ami körülötte állandóan van.

[newlifeprojects]

vege a nyarnak

honapok ota eloszor hidegek a labujjaim a kora reggeli setan

az almok tovabbra is hatalmas wtf-ok, most a tavoli jovoben eltunk, es valami szulinapra voltam hivatalos - pontositok, a partnerem, en meg ot kisertem, bar nagyon nem akartam - ahova engem nem vartak, es vegul oda sem talaltunk. nem bantam, mert ostoba sznob emberek kepmutato bulija volt, szabalyokkal es elvarasokkal.