#nyomorult kutya

[kinlodok]

Nem akarok már élni. Bár ne lenne reggel.

[sztivan]

ötven év múlva az akkori focirajongó fiatalok ha végignéznek a régi kupadöntők listáján, elcsodálkoznak, hogy a sok ismert név mellett mi volt az a Felcsút, ami egyszer eljutott oda. mi öregek meg majd sóhajtunk egyet és elmeséljük

és tök jó tudni, hogy Novákra ugyanez a sors vár

egy nyomorult lábjegyzet marad majd, egyetlen ismeretlen név a táblázatban, amit legfeljebb csak megmutatnak a töritanárok a faktosoknak a könyv hátsó lapjain, majd talán pár érdeklődőnek feltűnik, hogy nem öt évet volt, de annyira nem fontos, nem muszáj megjegyezni, csak aki emelt szintű érettségire megy

és ugyanígy lecserélhető mindenki, jött a semmiből, megy a semmibe, és akármilyen méltóságos nagy embernek gondolják most magukat, a kutya nem fog emlékezni rájuk már csak pár évtized múlva sem

ez az egyik jó hír. a másik az, hogy amennyire frusztráló néha, hogy a médiában dolgozva egy csomót magyarázzuk az embereknek, mi folyik itt, és mindenki belefásult, annyira jó látni, hogy néha igenis van következmény

[onmarcangolo]

Hetek, hónapok óta őrlődöm, hogy: - miként mondjam el? Most elmondom!

Sokan kérdezték mi volt a vidéki szegények (ismétlem a szegények, rászorulók) között végzett civil munkámban a legszörnyűbb.

Nos. A válasz nagyon egyszerű.

Láttam ezer borzalmat. Korhelységet, hűtlenséget, ocsmány pletykát, álszentséget, képmutatást, gyermekbántalmazást, éhhalált… Mindent, ami egy életre tönkre vághatja a lelket. (Volt olyan aktivistánk, aki idegösszeroppanást kapott egy hétvége után.) Az emberek gyűlölik egymást. Ezt tudtam!

De azt mondom mégis a legborzalmasabb, ahogy az emberek az állatokkal, az állataikkal bánnak.

Mindegy, hogy az csirke, vagy disznó, macska, vagy kutya. Az én tapasztalatom az, hogy a magyar emberek java – vidéken – tudatlanul ugyan, de nettó állatkínzó.

Két kutyám van. Micikét egy barátom adta a halálos ágyán, Bogit… Nos Bogit… Szóval megkérdezte a „gazda”, hogy kell, vagy sem, mert ha nem, akkor eltemeti a többi mellé. (Jól érted. Élve!)

Bogika ma itt van velem. 7 éves.

A vidékieket boldoggá teszi a disznó visítása, amikor hatan tépik cibálják a disznóölésnek nevezett népi móka keretében. Egy alkalommal kértem, hogy hadd mutassam meg miként kell ezt úgy tenni, hogy az állat ne rettegjen.

Körberöhögtek, hogy olyan nincs.

Kértem két almát. Elszeleteltem nyolc darabba. A hatodikat a kezemből vette már el a malac. A hetediknél amikor lehajolt és intettem, tarkón lőtte a fiú.

- Hozzátok a láncot. – szóltam halkan a mackóra zakót húzó, gumicsizmás hősöknek. – …húzzátok.

Fél perccel később a tudatlan malac a vaskereten lógott és akkor szúrtuk meg.

Én szeretem a húst.

Értem a szükséglet fogalmát, de soha nem fogadtam el az ölés örömteli és vidám rendjét, ami a disznóölésben az állat rettegéséből fakad.

De a vidékiek sokasága. A „java”… Nem.

Vigyorogva, gyakran pocsolya részegen és pálinkázva ölnek le lovat, tehenet, kecskét, birkát, kaján és cinkos mosollyal nyugtázva a hősiességet, hogy legyőztek egy rettegő, a halálát rettegő állatot.

Amikor én öltem azt az állat nem tudta, nem is vette észre, hogy meghalt.

Láttam, ahogy a megunt, láncon csaholó, a rabságot megsínylő, félőrült és gyakran vert kutyát, megfogták, zsákba rugdosták, és két faluval odébb elengedték, hogy majd ott valaki megtalálja. Persze azt is láttam, hogy kapával agyonvágta, ha a kutya épp a rossz napján morrant.

A macskákat nem, vagy alig etetik, mert van mit fognia, és… és ki tudja, hogy kis is a gazdája? A macska nem is igazi háziállat... Szerintük.

A kutya és macska almokat évente kétszer leölik vidéken. Százezer számra apró kis vaksi állatkákat, akik után gyakran az anyjuk is odavész, mert a tej, a feszülő csecsek, a gyulladások elviszik őket.

Állatorvos alig foglalkozik kutyákkal, macskákkal (a jószággal is alig a háztájiban szinte soha nincs semmiféle állatorvosi felügyelet), a kötelező oltás gyakorlatilag ismeretlen fogalom, a chip pláne. MERT PÉNZBE kerül! Sok pénzbe. Az ivartalanítás meg egy vagyon. Így a kiskutyákat, kismacskákat – gyakran élve – dobják ki a ganéra, esetleg egy zacskóban a szemétbe, vagy ássák el.

A jószág ölése nem csak lételem, de passzió. Hősi póz. A tehén fejének lekötése a lábához, a lovak letilózása… Olyasmiket láttam „hagyomány” címén, amit örökké nem akarok és nem is tudok magamban tartani. Egyszerűen undort éreztem…

A vidéki menhelyek, állatmentők munkája maga a pokol. Minden csodálatom az övék, mert a létezésük ma az egyik utolsó reménysugár.

Persze Pesten se egyszerű az életük, de vidéken… Ott minden nyomorult napra jut egy borzalom, amiért évekre lehetne bárkit – a jelen jogállás szerint sittre juttatni – de ha minden állatkínzót ma lefognának, évekig kéne várni, hogy börtönbe jussanak, mert annyian vannak.

Egy alkalommal, amikor vevők jöttek az előnevelt csirkékért, nekiálltak hajkurászni őket az udvarban, - „hogy többen, majd gyorsabban végzünk!”

Néztem pár percig az öreg, tudatos, parasztokat, akiket megáldott az ész a paraszti logikával és akikhez én a Pösti fel se nőhettem, hiszen három hónappal korábban nekem ugrottak, hogy: - „maga akar minket csirkét tartani, tanítani?”

Mikor rávágtam, hogy: - "igen!" kinevettek.

Három hónappal később mindenki nálunk vásárolt. Nem csak csirkét, de takarmányt is!

Szóval néztem a parasztokat, amint kergetik a csirkéket, majd halkan annyit mondtam: - „úgy nehezen fog menni!” - Azzal odasétáltam lassan, komótosan a csirkékhez, ráérősen, színpadiasan lehajoltam… megfogtam… a bennem bízó állatot és a hónom alá vettem. – „Tudják, ha kapkodnak, akkor megijednek. És az idegeneket amúgy is bizalmatlanul kezelik. Majd én felszedem azt a párat…” – azzal lehajoltam a következőhöz és már két csirke volt a hónom alatt. – „Ezek a csirkék...” – álltam fel aztán a harmadikkal – „…a gazdának bármit eltűrnek. Nekem nem is kell rohangálnom... „

Persze amikor kétszázat kellett megfogni, akkor hajnali háromkor, a sötétben mentünk ki, és a nyugvók közé nyúlva tíz perc alatt felszedtük ami kellett.

Békében.

Nyugalomban.

Ember módjára.

Persze nem csináltam egyke fecskeként tavaszt a vidéken, de talán nem is nekik kellett megtanulni, hogy mi a helyes, hanem nekem kellett ráeszmélnem, hogy mennyire rosszul látom az embereket.

A nyomor nem ok.

A nyomor következmény.

A rászorulók ezreit megismerve elmondhatom, hogy gyakran szégyenkeztem… Helyettük. mert a rászorultság páncélja és a butaság pajzsa mögött sok minden elfér.

Később, amikor az Ifjúsági Labort bezáratta a nettó hülyeség, a szülők és tanárok gyávasága, a politikai hazudozásnak behajolva (erről is lesz majd poszt), elvesztettem a hitem a vidéki emberekben (tisztelet a kivételnek.)

Ma – látva a vidéki állatmentőket – gyakran jut eszembe, hogy mit éltem át és, hogy ők, miket élnek át most.

Mert egyfelől ott van az a sok szar ember, aki bántja az állatokat oktalanul, gyakran minden komolyabb indok nélkül. Ott vannak az ezrek, akik nézik a méteres láncon moslékot zabáló, hetente kétszer megvert kutyát, a félszemű, rühes, örökké vemhes macskákat, és vagy nevetnek ezen, vagy öldöklő dühre kapva tovább kínozzák…

Azt elég hamar megértettem, hogy az emberek – mivel egymást nem lehet megölni – loppal, vagy harsányan, de minden „beteg” indulatukat az állataikon töltik ki.

Így ha te úgy érzed, hogy nem vagy része annak a társadalmi rétegnek – aki ebben éli ki magát, gyakran oktalan – segítsd az állatmentők munkáját BÁRMELYIK VIDÉKI TELEPÜLÉSEN, mert meglehet csak TE és a HELYI állatvédő áll ott azok mellett az állatok mellett, akiket az emberi butaság, önzés, harsányság és boldogságkeresés…

…gyakran halálra kínoz.

Juhász Zoli

[csacskamacskamocska]

A mérgezés

Egy kutyás barátomtól tanultam, hogy amikor egy erősen fertőzött kutyának beadják a féreghajtót, akkor pár napig, de akár hosszabb ideig is nagyon beteg lehet tőle. Mivel a bélférgeknek van egy védőburka, ami megvédi őket az emésztőnedvektől. Ám, amikor a féreg elpusztul, akkor ez a védőburok szétesik és a toxin, amit a féreg termelt, hatalmas mennyiségben kerül be a bélrendszerbe, megbetegítve a kutyát. Persze, amelyik kutya rendszeresen kap féreghajtót, abban jó esetben egy sincs, a kutya egészséges, a féreghajtás problémamentes. Azon gondolkodtam kávézás közben, hogy milyen kétségbeejtő, hogy azok a mondatok amikkel bántották az embert és amiket ilyen-olyan módon becsomagolt, betokosított, megmagyarázott, földet lapátolt rá az ember vagy bebalzsamozta, felcicomázta, kitette a kandallópárkányra vagy bármi egyebet követtünk el, hogy eltűrjük, elfogadjuk, elnézzük, azok sok év múlva egyszercsak felszínre kerülnek, a tudat felböfögi mert már nem védi semmi, és... kávézgatsz reggel, és váratlanul eszedbe jut és elbőgi magát az ember. Hogy baszdmeg, tényleg ezt mondta? Tényleg. és érezni a megvetést, a lenézést, ami lehet, hogy csak abban a pillanatban volt, de ott volt, és nem számított, hogy sebez.

Az ember szomorú lesz. Már nem úgy, ahogy régebben. Inkább csak azzal az érzéssel, hogy ugyan, mire volt ez jó? Tényleg ez volt valakinek az öröme? Ez tette boldoggá? A gúnyolódás? Aztán kialakul a „ha te így, akkor én is így” aztán már nem is látni a szarkazmus alatt meg a visszaadott bántások alatt, hogy mennyi türelem meg odafigyelés meg szeretés volt. Hasonló a hasonlónak örül. És mi nem voltunk hasonlóak. Lesz, aki örül neked. Lesz, aki örül nekem. Nincs olyan, hogy egy férfi nem tudja kifejezni az érzéseit. Az érzések ki akarják fejezni magukat. Ha vannak. Az van, hogy nem szép meg jó érzései vannak. Felénk, vagy a világ felé. Azt mondja, hogy izéizé én nem olyan vagyok, nem vagyok érzelmes, stb. De ez egy védekezés , hogy ne kelljen igazat mondani, csak a kényelem meglegyen. Nézd meg, egy normásis érzelemvilágú ember, aki a párjával nem tudja kifejezni az érzelmeit, milyen gyengéden tud közelíteni egy kisállathoz. ott ki tud fejeződni az érzelem? Bonyolítja a pszichológia, magyarázza azzal, hogy ki mit hozott otthonról meg kiben milyen gátak vannak. Szorongás, stb, stb. legyünk megértőek. Aztán az, akivel megértő vagy, remekül érzi magát. Nem kell meglépnie semmilyen kihívást. Nem veszít semmit. Te leszel aki érzelmileg kielégületlen maradsz, aki betokosítja a bántásokat, akinek még a következő kapcsolatát is megmérgezi az amit tapasztaltál. Persze, te se vagy ártatlan, ahogy énse. Mondtam, a fájdalom, a tehetetlenség frusztrációja agresszívvá tesz az embert. Kiforgat magadból. Talán még szeretnél is hasonlítani. Hátha úgy majd valami más lesz. Végül az ember szörnyűvé válik a saját szemében. A megadástól is, a támadástól is.

Aztán egy nap eszembe jut a semmiből... Tényleg, leszólni egy nyomorult kutyát azért mert szeretem és lelkesedek értük? Kigúnyolni, nem figyelembe véve, hogy nekem az nem lesz jó érzés? Csak vicc volt. Persze. Jó is, ha ezek a tréfák kitakarodnak már a szervezetemből.

[takarodjatokamehembol]

A kurva faszom kivan már megint mindenkivel. Ja és kibaszott rasszista leszek, no excuse.

Ugye mi vagyunk X cég, aki szerződésben áll Y céggel. X cég ügyfélszolgálatot nyújt Y cégnek level 1-en. Meaning: mi vesszük föl a telefont, kezeljük a beérkező emaileket, dokumentáljuk a kis kutya rózsaszín kukiját IS, és ha kell, tovább küldjük az ügyet lvl 2-re.

Lvl 2 már Y cég közvetlen alkalmazottaiból áll. Jellemzően idióta, gyökér, faszszopó indiai nyomorék barmokból. Nem tudom, miért mondja bárki, hogy a feketék/arabok stb. a gázak, ezekkel összesen nem volt még annyi rossz tapasztalatom, mint a kibaszott agyatlan nyomorult indiai faszcibáló gecikkel. Pedig azok ott vannak Indiában, a fekete/arab stb. kollégáim meg itt Magyarországon. Anyway

Lvl 1 felé az elvárások: 30+ oldal call quality handbook, havi 2 hívás+jegy kiértékelése(/cég amit támogatsz) (nem ugyanaz a hívás+jegy, hanem két random hívás és két random jegy), mindegyik legalább 85% legyen, havonta process check kérdőív amit 100%-ra kell teljesíteni, monthly quiz/cég amit támogatsz (mindegyik 85%). Ha valami nem lett meg, refreshment training, rosszabb esetben (pl. nem validáltad a usert jelszócsere előtt) írásbeli figyelmeztetés 1-2, kirúgás. Minden jegyet minden nap update-elni kell, hívás alatt történteket jegyzőkönyv szerűen, minden részletre kiterjedően rögzíteni. KETTŐ perc késés megengedett munkakezdéskor, évi 3x max, minden egyéb esetben alapos indok (különben írásbeli stb.). Ja, olyan természetesen NINCS, hogy nem veszed fel a telefont (konkrétan fizikailag nem tudod megtenni, olyan a szoftver) vagy nem kezelsz egy rád assignolt jegyet.

Lvl 2: Hónapokig ül a jegyen? Even better: el se lehet érni őket? Neeeeem baaaaaaaaj.

EVEN. FUCKING. BETTER:

HARMADSZOR!!!!!!!!! DOBJA VISSZA A NYOMORÉK SZÁJBAKÚRT JEGYET VALAMI BULLSHIT FASZ INDOKKAL, ÉS MÉG MINDIG NINCS MEGBASZVA A KURVA ANYJA

Elmehet a kurva faszomba az összes utcára szaró retardált indiai retkes nyomorék. India a vil��g kibaszott segglyuka, szellemileg biztosan. Azért ilyen kibaszott igénytelen állatok, mert büdös nekik a munka ÉS gondolkodni sem bírnak a fejletlen agyukkal bazdmeg. A gyökér céget sem értem, hogy miért szájbavert majmokat alkalmaznak. Vagy ez a policy, hogy lvl 2-re nem lehet homo sapienst felvenni? Akkor viszont egy amőbával bazdmeg jobban járnának. Egy haldokló szobanoveny értelmesebb, mint az összes kurva indiai fasz összesen.

(a régi indiai kultúra és művészet csodálatos, egyik nagy álmom elmenni Indiába, sőt indiai táncot is tanultam egy ideig, tudok pár szót szanszkritül; lehet, hogy mindez igazából a belterjes kretén angol hülyék hibája; mondjuk amilyen fos igénytelen kajákat esznek a csálé sárga fogaikkal, nem is csoda, hogy nincs lelkük... :) )

[stickalittle]

Egészen szórakoztató is lehetne a szánalmas, szemellenzős vergődésed ha éppen nem lenne tragikus mélyen az ország. Az elmúlt 30 évet kijavítani jó esetben lenne ugyanennyi, reálisan Magyarország gyakorlatilag elveszett. Ennek az oroszlánrésze Orbán megalomán pszichopátiája miatt van, meg persze a politikai elit rohadtsága miatt, de tévedés lenne azt gondolni hogy ezt bármilyen nemzettel meg lehetett volna tenni.

Ehhez kellett a hozzád hasonló, őrjöngve semmittevő, saját nézeteivel kritikát gyakorolni képtelen, szélsőségesen fanatikus nyomorult közeg, amely először átverte a népet, majd bukása után legitimálja a birka fideszeseket megvezető Orbán hatalmát.

Tudom, hogy sarkítani fogsz, önigazolni fogsz, kutyapártozni és fideszezni fogsz. Nem kell. Engem nem érint már az ország sorsa, egyedül azért írtam le mert látványos az agyvérzésed.

Legyél fideszes, haver, hamarabb meg tudod győzni magad hogy milyen fasza a NER, mint hogy leváltsa azt ellenzék.

Szerintem nem én vergődöm szemellenzősen, hanem jelenleg te és a Kutyák. De remélem, örülsz, hogy ilyen jól megmondhattad nekem névtelenül. Tényleg rendkívül komoly névtelen beszólás volt.

Nincs olyan, hogy egy ország elveszett. Ez csak egy kis része a történelemnek. 150 éves török megszállás alatt sem veszett el az ország. Egy ország keserű napjainak vannak külső vagy belső okai. A történelem során volt már külső ellenség az oka, és jelenleg belső polgári válság van. Hogy ennek ki a felelőse? Ennek a felelőse a polgárok. Nem csak a politikusok. Az a különbség, hogy a politikusok leszüretelik a válságban "gyengén termő fát", a polgároknak meg csak a cumi marad. Így a polgárok mérgelődése jogos a politikusok felé. Ők is szívhatnának kicsit. De ha jogos a mérgelődés a politikusok felé, akkor minden politikus felé jogos a mérgelődés. Ugyanis mind része a rendszernek. A fideszes, a DK-s, a kutyás politikus felé is jogos a mérgelődés. Mindegyik részt vesz abban, hogy polgári válság van. Bizony, még a Kutyák is. Ők is a rendszer részei. Nem valami országon kívül álló csoport. Vagy nekik külön országuk van? Nincs olyan, hogy külön balfasz, mitikus ellenzék, akit szidni lehet, és külön a Kutyák. A Kutyák is az ellenzék része. Vagy mi a franc? Kormánypárt? Nincs harmadik politikai platform. Valaki vagy kormánypárti vagy ellenzéki. Az ellenzék kudarcáért pedig mindegyik ellenzéki felelős. Az összefogás tagjai azért, mert nem tudták a szavazni nem járókat és a kutyásokat megszólítani, a Kutyák azért, mert ugyanúgy nem tudták a szavazni nem járókat és a többi párt szavazóit megszólítani, és a külön indulással meg az ellenzéki előválasztás ignorálásával egy kis politikai haszonért kockára teszik az Orbán despota rendszerének leváltására tett kíséretet, amit az ellenzéki választók 98%-a preferál. Tehát a Kutyák egy kis politikai haszonért (hogy egy-két képviselőt 2022-ben bejuttassanak a parlamentbe) leszarják az ellenzéki szavazók 98%-ának akaratát. És természetesen Orbán ámokfutásáért ugyanúgy felelősek vagyunk mi, választók is. Nem kell ezt letolni magunkról.

Hogy engem "őrjöngve semmittevő"-nek titulálsz, ez maga egy buta képzavar. Ha már őrjöngenék, akkor már nem lennék semmittevő. De nem őrjöngök. Ezt csak te szeretnéd így látni, mert ha így képzelsz el magad előtt, ha így személyesítesz meg, akkor könnyebb feldolgoznod a véleményemet, ami neked nem tetszik. A politikai véleményem kinyilvánításával pedig már többet teszek, mint a lakosság 95%-a.

Kritikát képes vagyok gyakorolni, ezt is ostobán látod. Hiszen én is képes vagyok meglátni, hogy az ellenzéki összefogás pártjainak jelöltjei nagyrészt vállalhatatlanok. Ám én azt is észreveszem, hogy a kutyák jelöltjei is vállalhatatlanok az ellenzéki térfélen. Ha nem így lenne, mindenki őket támogatná. De az ellenzék 98%-ának vállalhatatlan a kutyás jelölt. Ez van. És pont azért nem vagyok része annak a "szélsőségesen fanatikus nyomorult közegnek", amit említesz, és azért vagy te a része, aki éppen hősies anonban “őrjöngsz” nekem, mert szélsőséges fanatikusan nem veszed észre, hogy a változás eljöveteléhez és a kormányváltáshoz nem az szükséges, hogy a pártok külön induljanak egy kétpárti berendezkedéshez kitalált választási rendszerben (mint a kutyák), hanem az kell, hogy csak két induló legyen. Ugyanis, ha már három erősebb induló van, nem lehet megváltoztatni ezt a rendszert. És természetesen nem lenne baj, ha a Kutyák megerősödnének (csak nem tudnak, ez a realitás, valószínűleg ezért is vagy dühös, és ezért nem tudod reálisan szemlélni a dolgokat), hanem az a baj velük,��hogy nem vesznek részt az ellenzéki előválasztáson, hogy tét nélkül előre kiderüljön, lehet-e esélye valamelyik képviselőjüknek Orbán ellen. A pillanatnyi politikai haszonért inkább az éles választással "játszanak". Nem kellene összefogniuk semelyik más párttal, csak indulniuk kellene az előválasztáson, hogy tét nélkül kiderüljön, érdemes-e rájuk szavazni az “éles” választási rendszerben. Az is szélsőségesen, fanatikusan szűklátókörű szemlélet, ha valaki azt vizionálja, hogy egy csapásra eltűnnének a mostani ellenzéki pártok, vagy az azokhoz hasonló formációk. Soha nem fog eltűnni a Jobbikhoz vagy egy DK-hoz hasonló formáció vagy egy külön "zöld" párt sem. Eléggé megmosolyogtató gondolkodásra vall, hogy csak egyetlen, mindenki által elfogadható, tiszta párt maradna valaha is a Fidesz ellenében. Tehát ha feltételeznénk, hogy a Kutyák megerősödnek, akkor is lenne mellettük egy jobboldali párt, és lenne egy DK-hoz hasonló párt, egy külön zöldekről nem is szólva, akik nem kérnek a Kutyákból. Mert a Kutyák nem egy népszerű párt (ha eddig nem derült volna ki a létszámukból). Vagyis a Fidesszel együtt örökké négy-öt induló párt lesz a két pártra szabott választási rendszerben. Ami azt eredményezi, hogy a csak két indulóra kitalált választási rendszerben több indulóval nem lehet leváltani a Fidesz. Azt gondolni konokul, hogy "DE, CSAKAZÉRT IS!!!", naivság. De mondhatnám a te szóhasználatoddal, hogy szűklátókörű, szélsőségesen fanatikus szemlélet. És arra számítani, hogy amíg a Fidesz kormányon van, addig számottevően meg fognak gyengülni, ez wishful thinking. Az égvilágon semmi realitása nincs. A Fidesz akkor fog meggyengülni, ha lekerül kormányról. Ehhez pedig az kell ebben a választási rendszerben, hogy egy egységes nagy tömb induljon ellene. Ebben viszont nem vesznek részt a Kutyák. Tehát ha a Kutyák megerősödnek, akkor még kisebb lesz a remény arra, hogy leváltható legyen a Fidesz, mert azok, akik ezért hajlandók egy tömbbe tömörülni, még kevesebben lesznek. De lesznek! Nem fognak felszívódni, nem fognak eltűnni! Mindig lesznek, akik nem kérnek a Kutyákból. Ezek az emberek soha nem fogják támogatni a Kutyákat. És mivel lesz még egy külön tömb, akivel nem fognak össze a Kutyák, ők pedig nem kérnek a Kutyákból, ezért a Kutya-szemlélet nem vezet a Fidesz leváltásához. Ez már bebizonyosodott. A kutyák nem találtak ki semmi újat, ugyanahhoz ragaszkodnak, ami nem jött be már 2014-ben és 2018-ban sem. Csak a többi párt felhagyott a reménytelen indulással, a Kutyák nem. Mert a Kutya-hívek fanatikusan hisznek egy minden realitást nélkülöző eszmében, és a szemük előtt Fushimisi professzor macskafogó gépezete lebeg, ami egy csapásra mindenki számára egységesen vállalhatóvá változtatja a politika résztvevőit. Ám a 2014-es és 2018-as választásból leszűrt tanulság (amit 2022-re már ideje lenne észrevenni), hogy a két pártra írt választási rendszerben külön indulva senki nem válthatja le a Fideszt. És a politikai élet sem fog megtisztulni addig, amíg valaki le nem váltja a Fideszt. Ez 22-es csapdájának hangzik, de ebből van kiút, csak addig nincs, amíg a hozzád hasonlók nem veszik észre, hogy be kell vállalni egy kellemetlen dolgot azért, hogy utána legyőzhető legyen az is, aki magát a kellemetlenséget okozza. Olyan ez, mint amikor ki akarsz vetetni egy cisztát a testedből, és ehhez be kell vállalnod egy műtétet. Ki szeret műtétre menni? Senki. Mégis szükség van rá ahhoz, hogy utána eltűnjön a testedből a ciszta. Aki pedig ezt nem veszi észre, az bemenekül egy durcás, konok tagadásba, ami nem vezet sehová. Főleg nem ahhoz, hogy Orbán leváltható legyen, vagy hogy el lehessen kergetni a Fidesz alatt a korrupt politikusokat.

A többi személyeskedésre nem reagálnék, mert egyszerű butaság. Ha jobban érzed magad attól, mert elmondtad, és kielégít, hogy sértegethettél, akkor egészségedre.

[transforming-the-tunes]

A történet röviden: egy közösség a világnézetével ellentétesnek látja a transznemű népviseletbe (valamibe, ami a közösségé!) öltöztetését, ezért bojkottot helyez kilátásba a ruhát leszállító vállalkozóval szemben. A vállalkozó visszalép, a transznemű erre elkezd ferdíteni, mintha a vállalkozó homofób lenne.

A közösségnek joga van a világnézetéhez.

Mennyire szánnivaló emberek vannak, akik, miután a nemváltó műtét után rájönnek, hogy egy kurva nagy nulla az életük és kutya nem figyel rájuk, nekiállnak provokàlni másokat. Majd, mivel továbbra se figyel rájuk senki, telekamuzzák az országos médiát.

Mondjuk egy nyomorult üres figyelemhiányos nulla marad utána is, de ettől senkinek sem jobb

[felejthetoemlek]

Undorító, kegyetlen, nyomorult emberek, akik mások állatait megmérgezik vagy más módon megölik. Mondja már el nekem valaki, hogy mégis mi a búbánatert léteznek ilyen nem normálisak? Ha nem tetszik, hogy ugat a kutya, szólj a gazdájának és ne tedd el láb alól! Igenis van olyan ember, akinek fontos, aki szereti és ezzel a tettel összetöröd a szívét. Az hogy neked nincs, és leszarod hogy mi lesz mással, az tényleg kurvajó. Csak egyszer tudnám bizonyítani, hogy mit művelsz velünk már évek óta! Undorító, inkább te vagy fölösleges ezen a rohadt bolygón!

[kinlodok]

Menjél haza magadnak Szlovákiába, te férges.

[aretsorozat]

2/4.

Teodóra elrablása. Ákos igazgató bácsi tanárt delegálna. Ugribug vadászik. Kék tampon 8. Hány ökör egy Béla? Réti Éti ökörfarok. Az ultimátum magyar hangja: Kertai Uhu. Ugribug Rex.

  AZT MEGTEHETED

 És a Űrcsótány Terminál barlangjában ismét körben villannak az ibolyán túli fények. És a barlang közepén, nem messze a magányosan ácsorgó és várakozó Odaát Ajtó mellett két űrcsótányt látni, már annak, akinek van szeme az ibolyán túli észleléshez. Az egyik űrcsótány, a nagyobbik tornyosul a másik fölé,

aki a padlaton úgy tekereg, mintha a teste nem is fejből, potrohból meg torból lenne, hanem gyűrűkből, mint a valami féregnek.

- Érted már, te romlott pete? – sziszegi a másik fölé tornyosuló.

- Taposs el, ó, anya!

- Nem érdemled meg.

- Akkor csak csonkíts!

- Ezt még meglátom.

- Könyörögve kérlek!

- Ismételd meg, amit az imént magyaráztam el neked!

- De nem kéne megkérdezni a központot?

- Rossz a terminál.

- Megvárjuk, míg a diagnosztika…

- Nincsenek erre évek!

- Akkor taposs el, ó, anya!

- Ismételj! Miért jó helyzet ez a nekünk?

- Mert Lucifer a fényhozó.

- KI az a Lucifer?

- Az egyik helyi érdekű gonosz, nem?

- Nem!

- Nem?

- Eddig magyaráztam!

- Bocsáss meg, ó, anya, de annyira félek tőled, hogy nem vagyok képes figyelni.

- Azt jól is teszed, hogy félsz.

- Akkor taposs el!

- Hogy képzeled? Netán előtte szaporodjak is veled?

- Ne szaporodj, csak taposs!

- Nem taposlak.

- Kérlek!

- Figyelj! Nekünk is az lesz a jó, ha itt Lucifer lesz az Úr.

- Úgy érted, nekünk kettőnknek, vagy a Galaktikus Tanácsnak?

- És az embereknek is.

- De mért, ó, anya?

- Mert az ember szolgaságra született, azért.

- De ez hülyeség!

- Mit mondtál?!

- Bocsáss meg!

- Az emberek kilencszázkilencvenkilenc százaléka akkor boldog, ha valaki megparancsolja, mit csináljon, mit gondoljon, kit szeressen, szóval hogyan éljen.

Eddig egyet értesz?

- Bocsáss meg ismét, de százalék nem lehet több, mint száz.

- Akkor ezerből egy. Így jó?

- Így jó, de taposs el!

- Tehát nekünk megéri a Sátánnal együttműködni.

- De mért?

- Mert nekem az agyamra megy a demokrácia!

- De a fél univerzum…

- Nem való az embernek.

- A univerzum?

- Se a demokrácia. Érted már?

- De azzal, hogy együttműködsz a helyi gonosz entitással, beleavatkozol

a történetbe, és az súlyosan tilos.

- Ki mondja?

- A törvény, ó, anya, aminek neked is alá kéne vetned magad.

- Nem érdekel a törvény.

- Pedig kéne.

- Mert különben? Ismét kimosod az agyamat? Te, szánalmas, megzápult

here. Azt hitted, neked az menni fog? És ez a mostani akciód? Hogy majd

azzal a kis nyomorult őrnaggyal elaltatsz, ide lecipelsz, és itt kényedre

vallathatsz, kínozhatsz és kis gerinctelen űrpolip haverjaiddal? Te áruló!

Azt talán nem tiltja a törvény? Kollaborálni az űrpolipokkal?

- Taposs el!

- Nem taposlak.

- Akkor csak tépd le a fejemet!

- Még azt se érdemled meg.

- Akkor csonkíts!

- Szolgálni fogsz engem.

- Ne!

- Segítesz a sátánt a Rét, aztán a Föld urává tenni.

- Nem!

- Ha elégedett leszek veled, talán szaporodunk.

- És akkor letéped a fejem?

- Még el is taposlak.

Té úr megverten, fáradtan, megalázottan hever a barlang padlóján.

Hát megint minden balul sikerült. Teodóra dehogyis esett mély kómába

a tuti huszonnégy órás mélyalvást garantáló altatótól. Csak tetette, amíg lecipelte ide a barlangba. Méghozzá egyedül! A szeme majd kiugrott, a dereka hét részre roppant. És most tessék. Neki, mint űrcsótány hímnek nincs választása. Engedelmeskednie kell az anyának.

- De ha megöli azt a helyes kis srácot… – ciripeli elveszetten, a csáprágóit mozgatva. Teodóra jól tudja, hogy ez az alant tekergő rusnya féreg a

Hegyit Beszélő Krisztiánra gondol. Mintha egy űrcsótánynak nem lenne tök mindegy egy ember gyerek élete vagy halála. Ez az izé itt, aki magát Tének szólíttatja, túl régóta szolgál itt a Földön, ezen is látszik.

- Nem öli meg- sziszegi megvetően a padlaton fetrengőnek.

- Honnan tudod?

- Gondolkodj már!

- De ha nem tudok!

- Ha megölné, megint mártír lenne. Akit halálában újra csak imádnának, és

visszavárnák, mint isten fiát, vagy a messiást.

- Akkor mit akar vele?

- Még mindig nem tudsz gondolkodni?

- Taposs el!

- Átállítja, nem? Hiszen kisgyerek még. Felneveli, mintha a saját fia

lenne. Lucifer fia Feri.

- Nem Krisztián?

- Az számára elég rossz emlékű név, nem gondolod?

- Szóval Feri.

- Meg ne merd kérdeni, hogy milyen Feri!

- Ezt tudom, most mondtad: Luci Feri.

- Na látod, Té, nem is vagy annyira ostoba.

- Eltaposol?

- És mit mondasz annak a két szánalmas kutya-utánzatnak?

- Mit mondok?

- Az előbb vertem a fejedbe!

- De ahogy beleverted bal csáppal, azt ki is verted jobb csáppal, ó, anya!

- Minden úgy történt, ahogy elterveztétek.

- De semmi nem úgy történt!

- Vilmos őrnaggyal még számolok.

- Őt is taposd el!

- Letépem a fejét és a koponyájába petézek.

- Ó, anya, minő megtiszteltetés!

- Mit hazudsz a kutyáknak?

- Elaludtál, lehoztalak, amikor magadhoz tértél, agymostalak, és közben

kikérdeztelek.

- És mit tudtál meg?

- Hogy nem tudsz semmit.

- Miért, talán tudok?

- Nem!

- Fogalmad sincs semmiről.

- Úgy van.

- Csak azért dolgozol a H’akában, így közvetve a sátánnak, mert jó a fizetésed, és különben is árthatsz vele az embereknek, akiket változatlanul és engesztelhetetlenül utálsz.

- Így van.

- De mért utálod ennyire őket?

- Csak.

- Ja! Az meggyőző érv, ó, anya! Minden érvek és indoklások legmeggyőzőbbike.

- Na látod. És most visszaveszem ezt a rühes embergúnyát.

- Öltözzek fel én is?

- Te maradsz, így fogadod a polipokat.

- Értettem.

Az űrcsótány anya a Teodóra öltözethez ballag, amit az Odaát Ajtaja mellé

dobott le. Tömény undorral ölti magára az amúgy igen csinos humanoid nőstény alakját. Ebben a hangulatban förmed Tére, aki már a hat lábára állt, ám most ismét a hátára hengeredik, hogy elveszetten kapálódzon velük, mint akit nem rég fújtak le csótányirtóval.

- És mért nem takarítod ki innen ezt a rohadt ajtót?

- Hová vigyem?

- A szeméttelepre, bánom is én.

- Igenis.

Teodóra befejezi az öltözködést. Meztelenül sétál a terminál dobogójához, leül rá. Elnézegeti a ibolyán túli fénylüktetést, és néhány kósza képzetet is megenged magának, milyen jó is a terminálon bolygógól bolygóra, rendszerről rendszerre, akár galaxisokat is átszelve utazgatni. Ám most szerencse, hogy rossz, mert így nem dumálhat bele senki merészen nagy ívű terveibe. Lucifer, a Föld Halhatatlan Ura. Igen, ez jól hangzik. És ha beválik, az emberiség akár még jogot is kaphat arra, hogy kilépjen a csillagok közé. Bár igazság szerint nem érdemlik meg. De hát egy űrcsótány zsigereiben van az a késztetés, hogy

segítse a primitív fajokat. Észrevétlenül, ha lehet, persze. No és hogy ott irtsa a halekokat, ahol csak utolér egyet is. Akik viszont mindenbe beleavatkoznak, és a maguk lúzer módján mindent el is csesznek. Mint az a Jézus is, anno…

Vagy az a Buddha. Bár benne azért volt annyi önmérséklet, hogy nem vetette be a feltámadok trükköt…

- És ha lebukunk, ó, anya?

- Mi van?! – az anya meg is feledkezett egy pillanatra Té úrról.

- Taposs el!

- Mit kérdeztél az előbb?

- Mi van, ha Dzsihád úr és Hirig átlátnak a trükkön?

- Milyen trükkön?

- Hogy te csak egy Teodóra vagy, akiben mélyen tudat alá zuhant az űrcsótány anya, és aki tényleg nem tud a sátán szándékairól semmit.

- Azokat csak bízd rám.

- De ők nálunk felsőbbrendű intelligencia!

- Az a két bolhafészek? Nálam? Na, ne!

- Igazad van, taposs el!

- Megígértem. Ha Lucifer győz, hajlandó leszek.

- Ábrándozni fogok erről, ó, anya!

- Azt megteheted.

                                       o

 KECSKE AZ, VAGY BÁRÁNY?

 Ákos tanár úr bánatosan nézi az asztalra készített címer- tervezetet.

Az igen vázlatosra sikeredett címerállat végül is egy kecskegida fejű kiméra lett, aki az egyik kezében (?) egy nyitott könyvet tart, a másik kezében meg egy vékonyka, ám hosszúkás botot, ami lehet tán varázsvessző éppen úgy, mint nádpálca. Felül a felirat: LIPTÓI SCOOL KISASSZONYOKNAK.

Alul csak ennyi: A RÉT, BUDAPEST.

Ákosnál bánatosabban csak Erőss Jonatán bámulja a vázlatosan megrajzolt, és ennek alapján megrendelendő művet. Hozzájuk képest Janka nagyságos asszony kedélye szinte derültnek mondható. Pedig ha hármójuk közül valakinek ok lenne idegesnek lenni, vagy maga alatt bujdokolni a depresszió  sötét labirintusaiban, akkor az ő.

No de pont ez különbözteti meg a mindig megújulni, küzdeni képes lelkű embert a lúzertól, aki az első komolyabb akadályon fennakad, mint mágnes-vasút a betonfalon.

- És akkor ez bárány, vagy kecske?- érdeklődik Ákos, de inkább csak azért, hogy az időt húzza. Mintha bármi értelme lenne az időhúzásnak, előbb-utóbb nyilatkoznia kell, és tudja, hogy nem mondhat nemet.

- Kecske. Ott van a kis szakálla.

- Aha. Az szakáll ott?- Ákos inkább amolyan firkának látta eddig, mintha a művész, vagyis Erőss Jonatán, aki lehet, hogy kiváló adószakértő, zseniális musicalszerző, no de a rajzkészsége… Szóval mintha csak nem találta volna el elsőnek a bárány-kecske- szamár állát, aki leginkább a Nyolcadik utas a halál

idegenére hasonlít úgy első és gyors ránézésre, mert aztán az ember elkapja a tekintetét a rajzról. A második, hosszabb megnézésre pedig a megszületett lény csak önmagára hasonlít, tehát máris kivételes személyiség.

- Na jó, szóval ő egy kecskegida lesz, ugye?

- Arra gondoltunk- biccent Janka nagysága. Ákos sunyin rápislant, aztán gyorsan róla is elkapja a tekintetét.

- Értem. A Liptói túróra való utalás miatt?

- No és a gidaság.

- Ám értem. Na, most a könyv, az világos.

- Nyilván.

- És a másik izében az micsoda, az a bot? Nádpálca?

- Varázsbot- vágja rá Jonatán. Janka kiegészít.

- És nádpálca.

- Á, akkor ezt is értem: kettő az egyben.

- Úgy van. Mert van, akinek a tanulás és a nevelődés egy varázslat, másnak

kín és belévert kötelességtudat, ugyebár…

- Ahogy mondani tetszik, Janka néném…

- Szóval ez így maga szerint, tanár úr? Úgy is mint, grafikus?

- És zöld mezőben arany a kecske?

- Hát ne?

- De. Lehet az is, miért ne?

- És akkor kéne egy kisebb méretű tábla is, olyan tojásdad alakú, tudja, bádog alapon zománcfestékkel, és kéne egy jó nagy, esetleg pajzs alakú a bejárat fölé, és egy kisebb, olyan kétharmad mértékben az üvegház bejárata mellé is. Ön szerint, tanár úr?

- Hát lehet az is.

- Nagyszerű. Bár mindenkivel ilyen könnyen, baráti nexusban tudnánk tárgyalni. Igazam van, Jonatán drágám?

- Bizony, Janka drágám.

- Tehát, kedves tanár úr,  mikorra vállalja?

Ákos azt szeretné erre válaszolni, hogy semmikorra. Nem vállalja. Mert nincs rá ideje. És különben tényleg nincsen. Neki még mindig lobbizni kell az igazgatói kinevezéséhez. Ott vannak a saját gondjai a saját iskolájában. Aztán a feleség, az ikrek. És nem beszélve arról, hogy miért kéne neki legyártania ezt a kész röhejt,

ezt a viccet, ezt a szart… De hát Ákos ilyet nem mondhat. Régi barátnak.

És ez nem is az ó imázsa. Nagyot nyel tehát, belegondol…

- Két hét, jó?

- Nagyon jó! Hiszen úgyis csak februárban nyitunk. Tudja, egy amolyan kísérleti félévet. Addig meghirdetjük a felvételit itt-ott. Ugye majd ebben is

ad tanácsot?

- Persze, Janka néném…

- Maga egy igazi tündér, Ákos, tudja?

Tudom, mondaná erre, de azt is tudja, Janka néni nem nagyon vevő a szarkazmusra, mivel nem is nagyon érti. Ezért csak egy kínos vigyort ereszt meg, amit lehet értelmezni akár szerény mosolynak.

- Ezért aztán különösen, hogy maga lesz a mi kis Jutkánk után az új iskola igazgató. Jól mondom, Jonatán drágám?

- Jól mondja, Janka drágám.

- Még nem biztos.

- Ó, hát ilyesmit csiripelnek a madarak…

- Akkor…reméljük, jól informáltak.

Ezen a kis poénon mosolyognak kicsit, aztán Janka Ákoséra teszi a kezét, amitől szegény tanár úr gyomrában határozottan valami hideg és kemény és lüktető képződik meg.

- Ebben én biztos vagyok. Bám másban is lehetnék. Igaz, Jonatán drágám?

- Igaz, Janka drágám.

- Hanem tanár úr, azért még számíthatunk önre, mint óraadó tanárra?

- Mármint hogy itt a Kecsketúróban?-  kérdez vissza Ákos, és csak későn fogja vissza magát, nehogy Janka műintézmények gúnynevét kimondja. De megtörténik. Ám Janka és Jonatán csak mosolyognak rajta.

- Igen, Tanár úr, itt a „kecsketúróban”. Valahol sikernek érzem, hogy máris van az én angolkisasszonyos mániámnak egy kedves gúnyneve. Hát nem, Jonatán drágám?

- Abszolút jól van ez így, Janka drágám.

- Szóval heti kétszer két óra még belefér az életébe, kedves Ákos?

- Ő…hogyne…majd átgondolom, de…

- Nagyszerű!

- És kik lesznek még óraadók?

- Képzelje, sikerült megnyernünk Kovács urat!

- Docit?!

- Persze ígéretét vettük, hogy nem csapong majd, viselkedik, és szigorúan

keresztény ökonomikus alapon tanít majd etikát és világnézetet.

- Hát azok tuti élvezetes órák lesznek.

- Mi magunk is eléggé várjuk. Jól mondom, Jonatán?

- Mint mindig mindent, Janka.

- Nos, a vőlegényem majd vállalja  a matematikát, némi számvitelt, de csak annyit, amit egy leendő úrinőnek illik tudnia egy modern háztartáshoz.

A számítástechnikát és számírógépes kütyüket Matyi unokaöcsémre, a testnevelést a mennyasszonyára, arra az aranyos Ágikára bíznám.

Ebből is láthatja, hogy egyelőre szűk baráti körben és a rokonokkal oldanánk meg az oktatás-nevelés feladatát. Valóságos áldás, hogy ezt megtehetjük.

No persze, édes Jutkámé lesz az ének-zene, aminek nagy hangsúlyt kell kapnia.

A véleményem szerint egy leendő úrinőnek illik képeznie a hangját, minimum alapszinten a szolfézst, és meg kell tudni szólalni egy hangszeren. No és persze

a szépia tudományok, Ákos. Igen, nagyon is számítok az ön áldásos

közreműködésére. Ugye talál ránk időt?

- Hogyne, megpróbálom- sóhajt nagyot a tanár úr. Lehet erre nemet mondani?

Pedig piszkosul semmi kedve. Körülnéz. Maga az előadóterem, a panzió volt ebédlője amúgy csakugyan nagyon elegáns és profin berendezett helyiség.

És az egész Kecsketúró teljesen európai módon mutat. Bizony, ha Janka nagyság jól megtudná a tanárait fizetni. Ám a verebek azt is csiripelik ám, hogy a lottó ötös másfél milliárdból mára alig maradt valamennyi. Na ja, így jár az, aki nem az állam, aztán mégis csak építkezik…

                                                 O

 TÍZ GOMBÓC NEM GOMBÓC

 Ugribug, a rettenetes T- rex végre ráakadt a folyó ama szakaszára, ahol ittlétének első reggelén ama barátságos öreg krokodillal találkozott, és aki meghívta őt, a két lábon járó iszonyatot, a félve féltet, a nagy ívben elkerültet reggelire, egy csodálatosan zamatosra megérett stegosaurus dögéből harsány nagy falatokat kitépve. Hát bizony azóta se evett olyan jót, olyan jóízűen.

És nyilván azért, mert nem volt, aki barátsággal kínálta, és táplálkozás közben elcsevegett vele. Bár tartja magát a szólás, hogy magyar ember evés közben nem beszél, ám ez az illemszabály nem vonatkozik se a krokodilra, se a T-rexre, pláne, ha tán nem is azon a bolygón, és bizonyosan nem abban

a korban élnek az említett urak.

Nohát, amint Ugribug megbizonyosodott, hogy jó helyen jár végre, sietve

becserkészett egy pelyhedző legénykorban lévő, a csordától elkóborolt

triceratopsot, azt hiába is bégetett szegényke, ez bizony nem mentette meg a felfalatástól.  Hiába, kemény itt az élet. Ide az a szólás érvényes: akit nem eszel meg, az téged esz meg. Avagy megeszed vagy megesz. Ugribug amúgy végtelen szelíd veréb lelkén hamar kéreg képződött. Ám ne feledjük azt sem, hogy előző életében kedves kis madarunk mesterkémnek és orgyilkosnak se volt éppen a legutolsó.

Szóval úgy eléggé jól lakott a kis triceratopssal, de még hagyott egy kis helyet

a gyomrában. A maradékot, a szegény háromszarvú egyik hátsó lábát, no meg a far-hátat a szájába kapta és úgy ballagott le a folyó partjára ahhoz a homokpadhoz, ahol azzal a kedves öreg krokodillal elbúcsúztak. Bizony, Ugribug akkor azt ígérte neki, hogy estére megjön. Azt talán egy hónap is eltelt azóta. Hogy mennyi pontosan? Hát a fene se számolja itt a napokat. Ez nem az a világ, ami az óra járásához, ketyegéséhez  lett odaláncolva látszólag örökre,

mint Prométheusz a sziklához, aki nyugodtan hagyhatta volna a tüzet a frászba.

És ezzel sok kínt megspórolt volna magának, és sok problémát az emberiségnek.

De ez egy másik történet.

No de nézzük csak! Egészen biztos, hogy ez az a homokpad? Ugribug ledobja

triceratops far-hátat a hátsó combbal, és alaposabban körülnéz. Igen, ez az.

Bár az utóbbi két hétben már vagy tucatszor meg vélte találni. De itt most több jel stimmel. Amott az óriási gingkofa, amarra a mocsár kezdete a dögletes szagú büfögéssel, ezen a parton pedig a dzsungel pereme, ahol a folyócska balra kanyarodik és a többi elvész a sűrű párában. Ez lesz az, ahová lezuhant, midőn átrebbent az Odaát Ajtaján, és menten önmaga ős ükapjává változott, kis verébből a hüllők királyává. No és persze nem is hüllő, hanem nagyon is melegvérű. Mondhatni, forróvérű, ha arról van szó. Ó, a vadászat izgalma!

A maró éhség gyötrelme! És aztán a megérdemelt zabálás és degeszre jóllakás gyönyöre. Hát bizony egy ötszáz kilós, taréjos dinot becserkészni, leteperni, belét felhasítani, avagy a nyakát átharapni nem ám olyan, mint a kukák közt kotorászni, vagy a magadból sasolni az erkélyeket, hátha kint felejtett valaki

némi maradékot, akár csak kenyérmorzsát, pedig az nem tesz jót a begyének, vagy netán direkt a madaraknak etetőben kiszórt magot… De azért az is szép élet volt. Viszont ez! Hátha erről még egyszer otthon a fészekben, vagy a Nyárfás Klubban tudna a többieknek mesélni! Egy szavát se hinnék el neki. Őszintén szólva, ő se magának.

Hát aztán csak állt ott az Ugribug a homokpadon, előtte a dino far-hát a combbal, és azon tűnődött, most mitévő legyen. Mert az már biztos, hogy ez az a homokpad. De hol van az ő egy szem itteni jó barátja, a Géza?

Csak nem vonult odébb, magának más territóriumot kijelölve? Mondjuk fölfelé nem nyomulhatott, mert azt mesélte, onnan üldözték el, mint öreg hímet.

Lehet, magányában úgy döntött, visszaszerzi a háremét? Á, Géza sokkal bölcsebbnek tűnt ennél. Bár Gézának is hogyne hiányozhat még egy kis ez meg az, huncutság? Annyira nem öreg. Ellenkezőleg,  nagyon is virulens kis krokodilnak látszott a majd öt méteres hosszával, kisebb ladik méretű fejével, iszonyatos fogsorával, meg azokkal az enyhén dülledt, ám igen kópén csillogó szemeivel.

Szóval akkor lefelé úszhatott, hátha ott jobb a hal-felhozatal, és tán több dög is akad a folyó partján. Noha igazán nagy eső rég nem zúdult alá mostanában, már amennyire Ugribug emlékszik. Meg aztán mi számít itt nagy esőnek? Lehet, hogy ez a folyócska egy nagyobb záportól is lüktetve megárad.

Hát jó. Végül is ráér, nem siet sehová. Szép lassan elcammog lefelé parton,

azt akkor csak belebotlik a barátjába.

Hacsak… Jézus! Csak nem kapta el valaki? Lehet, hogy Gézából is reggeli lett, esetleg vacsora? Á, ki akarna megenni egy öreg krokodilt? Vagy ki nem, ha eléggé éhes?

Ugribug a szájába kapta az ajándékba szánt dögöt, és elindult lefelé.

Hát alig tett meg pár pille-lépést, amikor a túlsó parton moccant a lágy iszap, és Géza feje bukkan ki alóla! Az ő oly hiányolt, bájos kis arca, a gülü szeme, a sötétzöld rücskei. De Géza is alig akar ám hinni a szemének, és valósággal hebeg az örömtől.

- Ha…ha…hahó!

Ugribug meg elereszti a szájából a dögöt, és örömmel azonosítja

a jó barátot az iszappakolás alatt.

- Géza?!

- Ugribug?

- Hát azt hittem már!

- Hát én is azt hittem már!

- A mindenit, hát hello, szia, csoki, csokoládé!

- Szióka, testvér! Hát mi csinálsz te ott?

- Á, csak megdöglesztem a sok férget, élősködőt…Meg jót tesz ez a kénes

iszap a reumámnak.

- Nem mondod. Te aztán tudsz élni, testvér!

- Francokat, komám, bár tudnék…

Géza kifúrja magát az iszap alól, beveti magát a vízbe, amire átjut

Ugribughoz, a nagyja le is ázik róla. Hát éppen csak meg nem ölelik egymást, és három szláv puszit nem váltanak! Mivel mellső végtagjuk kevéssé specializálódott ölelésre, hát még a szájberendezésük csókra. Haj, haj, fránya evolúció…

- Nézd a, ezt a kis zsenge húst neked hoztam!

- Nekem?

- Ez hajnalban még bégetett.

- És gondoltál rám?

- A barátom vagy, Géza.

- Nahát! Köszönöm!- és Géza itt bebizonyítja, hogy a krokodil nem csak akkor hullajt könnyeket, ha nagy bajban van, illetve már túl esett a nagy bajon, hanem bizony örömében is. – Istenkém, én meg semmivel se tudlak megkínálni!

- Nem tudtad, mikor jövök.

- Igaz. Már azt hittem, bajod történt, vagy elfeledtél…

- Bajom nem esett, elfeledni meg…ugyan miket gondolsz te?

- Ó, te is hiányoztál. Komolyan. Nem múlt el napszak, hogy ne gondoltam volna rá, mi lehet veled.

- Nohát, kóboroltam, vadásztam, ettem, ittam, mulattam, még bosszankodtam is, hogy azok a kis mit ugrálsz raprotok hogy elpimaszodtak.

- Az már igaz, a kis sunyi gecik…

- Ja, falkában vadásznak, és hátulról támadnak, és olyan pimaszul kiröhögik a nagyobbat, mintha az övék lenne a világ. De néha sikerült egye-egyet elkapnom közülük, pedig piszok gyorsak.

- Remélem, gerincüket roppantottad, mint a száraz faágat.

- Még szép. És meg se ettem őket, megvetésből, érted.

- Jól tetted, komám!

- De egyél Géza, ha még nem reggeliztél, én már jól laktam ma egyszer.

- Szóval nem bánod, ha falatozok?

- Sőt! Kedvtelve figyellek, ahogy megfordulsz a tengelyed körül, és közben felveted magad, a szádban a döggel, és úgy tépsz ki belőle egy harit.

- Régi, kifinomult étkezési szokás ez nálunk, krokodiloknál.

- Ja, ja. Láttam is néha a tévében.

- Hol?

- Egy-egy erkélyen ülve és belesve az ablakon…

- Erkélyen, ablakon?

- Jaj, bocsáss meg, hiszen te ezeket a szavakat nem érted.

- Jól hangzanak amúgy.

- Jól is néznek ki.

- Majd mesélsz róluk?

- Amíg meg nem unod. De most reggelizz nyugodtan!

- Arany szíved van, Ugribug.

- Ha hiszed, hanem, egy kis madár lakik benne.

- Madár? Ezt se értem.

- Majd erről is mesélek. Egyél!

Hát Géza ugyan nem kérette magát. Bevonszolta a folyóba a maradékot, és ott csakugyan nekiállt pörögve, forogva, elágaskodva, lecsapódva

nagyokat tépni a húsból, ami ezzel a módszerrel egy olyan öt-hét kilós falatokat eredményezett, ami úgy csúszott le rágás nélkül a torkán, mint másnak egy rizsszem, vagy mondjuk egy falat túrógombóc.

 A mindenit, de meg kívántam! Félbe is hagyom a melót és készítek magamnak.

Így vacsora előtt tíz-tizenöt elég lesz. Hogy kövérít? Kit érdekel? Nekem be kell zsírozni az idegeimet ezekhez a javítandó szövegekhez. A szerkesztő.

 Hát így aztán el is fogyott az a kevéske zsenge dinó farhát a combbal.

Géza ivott hozzá pár korty vizet, és már mászott is vissza a partra Ugribughoz,

az ő szívbéli barátjához, aki mindvégig kedvtelve figyelte az ő vidám, igen jó érvágyú falatozását.

- Hát ez igen jól esett, komám!

- Váljék egészségedre, barátom!

- Hanem most már mesélj, mi történt veled, amióta nem láttuk egymást?

- Mondom. Jöttem, mentem, vadásztam, ettem. ittam, néha bosszankodtam

a raprotok miatt. Hanem magam fajtájának se nyomát, se szagát nem leltem sehol. Ennyire ritkák lennénk a környéken?

- Túl sokan nem vagytok, hála az égnek. Már megbocsáss, ez nem becses személyednek szól, hanem a fajtádnak.

- Értem én, Géza, dehogy is sértődök meg.

- Hiszen attól rex a rex, hogy sok belőlük nem lehet.

- Világos. Nincs annyi préda a világon, amit mi fel nem falnánk, ugye?

Már ha sokan lennénk.

- Meg még itt vannak a raptorok.

- Na, még ők is.

- Ajaj, jómagam is igencsak utálom őket.

- Viszont egy vagy két tyranno menyecskével még csak összehozhatna a jó szerencsém, azt ha ez meglenne, onnantól tényleg egy panaszló szavam se akadna, hogy ejnye már, hová kerültem, nem ez a veréb-mennyország, nem erről volt szó.

- A szavaid felét megint nem értem. De a fajtád lejjebb él a folyón, ahol még dúsabb a növényzet. Mesélik, arrafelé akkora növényevők is cammognak, akár egy hegy. Például simán lelegelnék a gingkófánk csúcsát, ott.  Na, barátom, ha egy olyan eldől, akkor egy hónapig van mit csócsálni akár száz magadfajtának is. Nyilván azért laktok arrafelé nagyobb számban.

- Nyilván.

- Az öreg, félszemű, félfarkú mesélt erről sokat. Mondta, akkorák azok

a növényevők, hogy ki se lépnek nagyon a szárazföldre, inkább ácsorognak

a folyó deltájában, az ingoványban, mert nem bírja el őket a lábuk, pedig négy olyan van nekik, hogy a te combodat szorozd be vagy hattal! Pedig a tiéd se az a vékonyka, komám. Igen erős legény vagy.

Ugribug lenéz a lábára. Hát bizony nem egy tyúké az. És mért is titkolná el Géza előtt, hogy büszke rá. Viszont úgy érzi, cserébe neki is illik a barátját dicsérettel illetnie.

- Te se vagy ám piskóta.

- Piskóta?

- Ja, hát az egy igen finom kalácstészta.

- Kalács?

- Lekvárral megkenve. Vagy kakaóba mártogatva!

- Ó, Ugribug, hogy te minő varázsszavakat mondasz!

 Már hiába provokálsz, eddig megettem nyolc túrógombócot.

A szerkesztő.

 - Majd ezekről is mesélek.

- De miért nem kezded most? Ráérünk, egyikőnk se éhes…

- Igaz. Mesélhetek most is.

- Hű, de jó lesz! Figyelj, nem heveredünk le addig az iszapba?

- Tegyünk úgy?

- Hát? Én még vissza is fúrom magam! Hogy csak a fejem lógjon ki.

- Gondolod, hogy én is bele tudnám ásni magam?

- Nem tudom, mennyire mély, de próbáld meg! Majd meglátod, milyen kellemes. És délben, amikor ezerrel süt majd a Nap, mi csak mosolygunk

a rekkenő hőségen.

- Mondom én, Géza, nagyon tudsz te élni.

- Én meg azt mondom, komám, ó, egy francot. Ismertél volna fénykoromban.

- Kár, hogy nem ismertelek.

- Bár amilyen gőgös, büdös bunkó hím voltam akkoriban…

- Erről meg majd mesélj te!

- Szuper napunk lesz, komám!

- Bizony az!

- De most gyere át a túlsó partra, mert ott sokkal lágyabb az iszap!

                                       O

  KÉK TAMPON 8.

 Eilig Andrásné, Orsolya, az amúgy bájos, de rendkívüli mértékben mellőzött

mostoha,  szerény belső mosolyt erőltetve teszi a rizses pudingot a fiatalok elé.

A poharaikba buborékmentes ásványvizet tölt. Benjamin amúgy sört kért volna, de belátta, ez most nem az a helyzet, hogy lazaságot mutathat. Már megint nem az a helyzet. Még mennyi lesz ebből? Hajaj. Amikor ebbe belegondol, a mélységes kilátástalanság kútjába pislant bele. Onnan tehát elborzadva kapja el a tekintetét, inkább a kis féltestvérére néz, a Kis Orsira, aki immár hét éves, és elsős kisiskolás. Benjamin nagyjából ennyit is tud róla, mert minimum három éve nem találkozott vele, csak húsvétkor és karácsonykor, meg amelyik névnapon meg születésnapon már semmi hihetőt nem volt képes kitalálni, miért ne ér rá se aznap, se a közeli napokban, se a jövő héten, se máskor.

A kislány bezzeg nem feszélyezi magát. Úgy veti rá magát a rizses pudingra, mint akit előtte három napig éheztettek. Na, nem is sovány a gyerek.

De amúgy helyes kis szöszi, biztos jó nő lesz belőle, amikor majd rá

jön, hogy a rizses pudingot eltolni kell maga elől, nem gyorsan maga elé húzni.

Ami tehát Orsolyától a szemérmes belső mosoly, az Benjamintól, hogy

szeretettel telve gyönyörködünk a kistesóban. És akkor ők ketten ezzel egy darabig el is vannak. Boglárka viszont utálja a rizses pudingot. Mivel ő már régóta abban a korban van, amikor a szép leány eltolja magától és nem magához húzza. Ezért aztán bebeszéli magának, hogy minden, ami édes, az rossz.

Kivéve az édes életet. De ez itt most nem az a helyzet.

Egyedül András papa engedi meg magának azt, hogy sört bontva üljön le

az asztalhoz, amit a nappaliban a vendégek tiszteletére hófehér damaszt abrosszal terített le. De ezzel úgy nagyjából vége is ünnepélyességnek.

A helyzet ugyanis úgy feszélyezett, hogy közben kínos is.

András papa iszik a söréből, leteszi a poharat, aztán kérdez.

- Szóval az ünnepség kint lesz a szurdokban?

- Ja…- morog Benjamin, Boglárka kiegészíti.

- Ott tervezzük.

- És mikor is?

- Minél előbb…

- Tetszik tudni..izé.

- Ja, izé, tudom. Még jó, hogy anyád néha felhív telefonon.

- Ja- ha ez András papától szemrehányás akart lenni, hát magyarázkodás

helyett ennyit kapott cserébe.

- Anyu! Mi lesz a szurdokban?

- A testvéred lagzija, Orsika.

- A Benjié?

- Mért, van más testvéred?

- Nincs. Jé! Te is férj leszel meg apuka, Benji?

- Ja.

- Jé már, ne már! – Kis Orsi ezen olyan jót mulat, hogy még a pudingról is megfeledkezik egy percre.

- És a vendégek? – veszi vissza a családfő a szót.

- Lesznek.

- Azt gondoltam, de kik lesznek?

- Mit tudom én?

Boglárka úgy látja, megint üdvös lesz, ha a vőlegény információját kicsit cizellálja. – Majd írunk listát. Mármint nálunk anya, Benjaminnál meg Julcsi, gondolom. Meg ha András bácsiék is írnának hozzá…

- Mért, meg vagyunk híva?

- Ja.

- Ez a „ja”, ezt vegyem úgy, hogy meg?

- Ne már, fater, persze, hogy meg vagytok híva!

- Mert ezt eddig nem mondtad.

- Most mondom.

- Mondjuk tavaly karácsonykor meg azt nem mondtad, hogy hello.

- Majd idén mondom.

- Lekötelezel vele.

- Ja.

- Fiúk, ezt nem most kéne…- fakad fel Orsolyában a szerény belső mosoly.

- Igazad van, bocs…- morog rá Andrés papa, és aztán nagy súlyos csend lesz.

Most mindannyian a kislányt nézik, ahogy nagy étvággyal lapátolja magába

a pudingot. A többi desszertes pohárban bezzeg még érintetlen az amúgy isteni ízeket sejtető fahéjas, mazsolás, áfonyás nyalánkság.

 Nekem meg amúgy erős a gyanúm, hogy a szerző(k) itt egynapos diétába kezdett.

A szerkesztő

 András vált hangot és hangulatot. – Nahát, édes fiam! Természetesen örülünk annak, hogy így alakul az életed. Nem mondom, szokatlan, de kérdem én, na és?

Boglárka egy igazi tündér volt mindig is, és én igencsak büszke leszek arra,

hogy a menyem lesz, én meg akkor, ugyebár, a veje, meg hogy nagypapa leszek, ami aztán tényleg csúcs király szuper, nem?

- Ja.

- Apád tényleg boldog ettől, Benjamin- igazolná Orsolya a férje gyanúsan hirtelen támadt jókedvét és lelkesedését.

- Isten hozott a családban, kicsi lányka!

- Köszönöm, András bá’.

- Bá’? Dehogy vagyok én bácsi. András!

- András.

- András, a fiatal nagypapa. Mi? Még nincs egy őszhajszálam se!

- Mivel kopaszodsz…

- Az igaz, de a kopaszság és az őszülés nem egymást kiváltó tünetei a vénülésnek. Én például ismerek olyat, aki egyszerre kopaszodik és őszül.

Ezt szerintetek így jól látom, gyerekek? Ti is ismertek olyat?

András kényszeredett bohóckodó okoskodása mosolyt csal Boglárka arcára.

És emiatt András papa véglegesíti ama véleményét, hogy a leendő menye igenis egy imádni való tündér, éppen olyan, mint volt óvódás korában, amikor még nap mint nap találkoztak…

- Mint például a volt apósom, mi? Na, vele is rég nem találkoztam. Mi van vele?

- Lassan ő is megy nyugdíjba- vonja meg a vállát Benjamin, és azon tűnődik, mit kockáztat, ha meg se kóstolja a pudingot, viszont mégis kér egy sört.

- No és a magánrendelést is feladja?

- Mit tudom én!

- Apu, ki a te volt apósod?

- A Benjamin nagypapája, kislányom.

- A Doki?

- Ő.

- És ő nekem mért nem a nagypapám?

- Mert ő a Julcsi néni apukája.

- És?

- Ezt majd később megmagyarázom, Orsika, most egyél!- állítja le az anyja.

András önti ki a söre maradékát a poharába. – Mit is mondtatok, mikor lesz az esküvő?

- Azt mondtuk, nem tudjuk, de kora tavasszal.

- Hát…márciusban már látszani fog az a pici poci…- mosolyog a leendő após a menyére. Boglárka meg szabályosan fülig pirul. Kis Orsi veszi át a kezdeményezést.

- Anyu, milyen pici poci?

- Boglárkának.

- Mert benne lesz a kisbaba?

- Már benne van…

- De mert nő benne?

- Kislányom, ezt most jól látod: ez a nagy helyzet…- kuncog András papa.

[vesszoparipa-blog]

Olyan ez, mint valami idült betegség. Tulajdonképpen az is, nem tudom mit áltatom magamat. Néha jobb, néha nagyon szar. Most éppen nagyon szar.

Tettem-vettem, ügyes voltam egész héten, minden nap és minden percben, állnék neki végre tanulni- de nem tudok, mert nem tudok a seggemen megmaradni, dübörög az adrenalin, a szívem lüktetését érzem minden testrészemben, a látásom is a pulzussal együtt homályosodik és tisztul, homályosodik is tisztul... az egyetlen logikus döntésnek az tűnik, hogy fogom magam és elszaladok, ablakot-ajtót nyitva hagyok magam mögött és menekülök el, valahova, bárhova, csak el innen minél messzebb. Vagy elbújok egy szekrénybe, vagy az ágy alá, vagy az ágyneműtartóba, a lényeg, hogy ne találjanak meg, hogy hagyjanak békén, hogy hagyjanak már békén létezni!

Nincsenek nagy vágyaim, igyekszem a lehető legkevésbé nyűgnek lenni, bele is szakadok néha kicsit- csak annyit szeretnék, annyi a saját vágyam, hogy néha egyedül lehessek és pihenhessek. Csak néhány órát!

Csak szeretném a kis dolgaimat csinálni, szeretném kiélvezni a száradó ruhák illatát meg a frissen sült kenyerünk ropogását és kettecskén lenni néha a puha csendben.

A puha csendet szeretném kettecskén.

Csak azt szeretném, hogy hétvégén be tudjam hozni a lemaradásaim, munkában, tanulásban, alvásban, és csendet szeretnék közben.

Aztán mégis arra gondolok, hogy el kellene menekülni, mert sajnálja tőlem ezt a családom, szeretnék, hogy a puha csendem se legyen, a pihenés sem, és minden hulljon ki a kezeim közül és üljek a szoknyájuk szélén, mint egy áldozatkész kutya, akit ha megrúgnak is, a cipőt nyalja. Eleget rúgtak már az arcomba...

És ezt ma meg kell beszélni velük, hogy kell nekem a puha csendem és a pihenés és a száradó ruhák illata, és nem szeretném, ha a nyakamon pöffeszkednének napokig mindent lefitymálva, lefintorogva, nem akarom, hogy a közelemben legyenek, nem, nem, nem!

Akkor sem, ha ezer indok van, miért is vagyok én nekik hasznos, hogy apám nem tud aludni majd miattam és anyámnak be kell festenem a haját, és minden, minden apróság az én hibám lesz, minden oldalról csak a szart kapom, hálátlan mocskos féreg vagyok, egy nyomorult patkány, az vagyok, az vagyok! Egy önérzetes patkány, akit lehetett bántani, mert mit tehetne ellene, de nem hagyja, már nem hagyja, hogy zsarolják!

Nem zsarolhattok azzal, hogy mit áldoztatok fel értem, nem kértem soha, hogy tegyétek, kisgyerekként sem kértem soha, most sem kérek, nem fogadtam el semmit, tűrtem és tűrtem, beleroppantam- de már elég volt, elég volt, ne tovább.

Mégsem szaladok el előletek, mégsem bújok el, nem hagyom, hogy az egyetlen boldogságát a nyomorult kis életemnek megmérgezzétek.

Ha ti nem tudjátok, hogyan is kell viselkedni, majd megtanítalak rá, arra is, hogy mit jelent az élet ami nem hullik az ölébe az embernek, majd leszek én a felnőtt, ti pedig lehettek amik csak akartok lenni, de az egyetlen boldogságomtól csak elérhetetlenül messze létezhettek.

[blackcatnamedfrancis]

Bálint György: A macska naplójából:

"Tudom, hogy népszerűtlen vagyok. Miért? Nem haragszom senkire, mégis vannak haragosaim. Kedves vagyok és csendes - talán ezt nem tudják megbocsátani, egy dühös és zajos korban.

Ezért aztán folyton más állatokhoz hasonlítanak, és a hasonlat az én rovásomra dől el. A kutya fürgébb és szolgálatkészebb, mint én, a baromfi szaporább, a birka szelídebb, és a disznó kiadósabb. Még a hangyát is többre becsülik, mert ha másnak nem is hajt hasznot, legalább magának gyűjt vagyont, és az ilyesmi elragadtatást kelt az emberekben.

Az én bűnöm, hogy nem keresem a sikert. Nem versengek sem a kutyával, sem a hangyával. A derék eb humanizmusát némi szánalommal szemlélem. Mindenkihez jó, mindenkinek segít, minden munkát elvégez. Mindig azt ugatja meg, akire a gazdája haragszik, mindig ott van, ahol lennie kell, minden rúgást eltűr, és minden falatot hálásan megköszön. Mint általában a humanisták, minden érdeket tisztel, kivéve a magáét. Nem irigylem.

De nem irigylem a hangyát sem, ezt az agresszív és nyárspolgári tömeglényt, mely rovarokat, csigákat, lepkéket és növényeket pusztítva menetel, zárt sorokban, a vagyon felé. Fullánkja mindig célba talál, raktárai mindig dúsak. Dorombolni viszont csak én tudok.

Nekem nincsenek nagy ambícióim. Nyugodtan ülök a küszöbön, és derűsen szemlélem a nyüzsgő világot. Csak annyi kell nekem, amennyit fáradtság és megalázkodás nélkül tudok megszerezni. Ezért érem be olyan kevéssel. De egyhez ragaszkodom: a függetlenséghez. Én vagyok az egyetlen állat, amelyet még nem sikerült idomítani. Nem végzek mutatványokat, nem "szolgálok", és nem adok kezet. Ezért sokan butának tartanak. A tárgyilagos közvélemény döntésére bízom, hogy ki a buta.

Nem igaz, hogy nem szeretem a ház népét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.

Szememre vetik, hogy költözködés után visszaszököm a régi lakásba, hogy nem az emberekhez vagyok hű, hanem a helyhez. De el kell ismernem, hogy az új környezetet nehezen szokom meg. Néhány zajos, fecsegő ember társasága nem kárpótol a régi falak, fák és tejesköcsögök elvesztéséért. De nem becsmérlést, hanem elismerést érdemlek, amiért elsősorban intézményekhez ragaszkodom, és nem egyénekhez.

Kegyetlenül bánok az egerekkel?

Beismerem. De megfigyeltétek-e már alaposan az egérjátékot?

Nem vettétek észre, hogy pontosan úgy játszom az egerekkel, mint a fiaimmal? Elkapom, és újra elengedem őket, hadd tanuljanak rugalmasságot, erőt, kitartást, merészséget. Megkísérlem a lehetetlent: macskát szeretnék nevelni belőlük. De mindig csalódom. Nem értik meg a szándékomat, nem akarnak túlnőni nyomorult kis egyéniségükön. Ragaszkodnak a dohos, puha egérlyukhoz, az örök rágcsáláshoz, a serény kis nyüzsgéshez.

Elveik vannak, pocakot eresztenek, nagyképűek, gyávák, unalmasak, és azt hiszik, hogy a szürke a legszebb szín a világon. Mindenhová eljutnak, mindent kiszimatolnak, mindent kirágnak, és erre rettenetesen büszkék. Hiába minden kísérletem, reménytelenül egerek maradnak. Mit tehetek hát? Elszomorodom és megeszem őket.

Ha lenéző véleményt mondanak rólam, ha félreértenek, ha támadnak ,nem felelhetek mást, mint egyik ősöm, a Fekete Macska, mikor színe miatt ócsárolták: "Lehet, hogy sötét vagyok, de mégis az én szemem világít a sötétben."

[volt-egy-feketem]

Puzsér Róbert - Macskapörkölt 2

Jaj! Jaj! Megint elrontottam! Bocsássatok meg a receptért, drága macskabarátok! Most már tudom, hogy rossz állat került a pörköltbe. Hisz lehetett volna disznó, ami ugyan értelmesebb, mint a macska, viszont nem olyan cuki. Vagy lehetett volna csirke, ami ugyan ostobább, mint a macska, de legalább nem eszik meg más cuki állatokat, inkább csak elkapirgál – már ha kedve van hozzá azon az A4-es lapon, amelyen az életét eltölti. Csak hát a csirke sem elég cuki. Én hülye fasz meg belerakom a pörköltbe a macskát! Épp a legcukibb állatot az Univerzumban – már a kutya mellett. Hogy jutott eszembe pont a macskát belerakni, amit épphogy nem enni, hanem etetni kell – jóféle haszonállatok húsával! Azokért nem kár, hisz épp azért vannak, hogy az ember, a kutya meg a macska megegye őket.

Most itt sivalkodik egy csomó macskavédő, a 888 nevű fideszes szennyportál pedig így sopánkodik: „Mindezt egy olyan világban, ahol mindennaposak az állatkínzások, sőt az állatvédők épp csak egy hónappal ezelőtt bukkantak egy élve megnyúzott macskára a II. kerületben. Az állatorvos megerősítette a szándékosságot, szabályos nyúzás nyomok voltak a macskán. A négylábú még életben volt, amikor rátaláltak, de az azonnali kezelések ellenére elpusztult.” Azt állítja továbbá a 888, hogy az állatvédők fel is jelentettek garázdaságért. Itt a facebookon számos felhasználó pszichológia szakon szerzett diplomáját lobogtatva diagnosztizál nálam súlyos személyiségzavart. Talán igazuk van: nem vettem észre, hogy ezen az égtájon az emberek egyre tovább élnek, és alig van gyermekük – így vált a kutya meg a macska milliók számára gyerekpótlékká. Ennek ismeretében kár csodálkozni: ki ne háborodna fel, ha gyermekét egy idegesítő celeb pörköltbe akarná fözni? Ki ne dühödne fel, ha valami nagypofájú senkiházi csecsemők húsából lakmározna? Természetesen minden jóérzésű ember felháborodna.

Ami itt történt, azt én már jóvátenni nem tudom. A bocsánatkérés kevés. A macskapörkölt receptje felkerült az internetre – a rettenet elszabadult. Macskahúsra éhes a tömeg: a barbárok nyála csorog. Mi állíthatja meg az iszonyatot? Miként akadályozhatjuk meg, hogy macskapörkölt kerüljön az uzsonnás dobozba? Miként kerülhetjük el, hogy macskát vagy embergyereket faljon az általam felheccelt tömeg? Mert itt már ez a tét.

Én már nem okoskodom. Példát kell statuálni – ez világos. Megmutatni, mi vár azokra, akiknek macskapörköltre fáj a foguk, akik titokban macskából készült ételek receptjeit cserélgetik, és terjesztik beteg köreikben. Csakis így lehet vége a rémálomnak. Nincs mit tenni, végre oda kell figyelni a macskás kommentelők szavára, és meg kell engem fogni, aztán addig rugdosni a földön, amíg mocorgok – közben azt kell üvölteni, hogy „Te beteg lelkű állat! Te mocskos pszichopata!” Aztán keresni kell egy jókora vascsövet, feldugni a seggembe, és addig szodomizálni, míg el nem ájulok – közben így fenyegetőzni: „Szétverjük a kölykeid fejét!” Az ájult testemet ezután rá kell kötni 220V-ra szigorúan a szemgolyóknál és a heréknél, és azt üvölteni: „Anyádnak kellett volna pörköltet csinálnia belőled, te celebgeci!”, és addig csapatni az árammal, míg az égett hús bűze nem kezdi kaparni a torkunkat – üvöltsük: „Hogy lehet egy ember ilyen szívtelen? Megérte a tizenöt perc hírnév, amit így szereztél, te mocskos féreg?” Aztán egyenként ki kell tépni a fogaimat, le kell tépni mind a húsz körmömet, és azt üvölteni: „Meg leszel baszva, te nyomorult bulvárbohóc!” Aztán el kell szorítani a hónaljamat, és henteskéssel fel kell szeletelni mindkét karomat, mint a téliszalámit – és azt üvölteni: „Fogsz még a kis kedvencekkel poénkodni, te mocskos geci?!” Ezután az elszenesedett szemgolyókat és heréket négy gyors mozdulattal ki kell tépni – és így kiáltani: „Dögölj meg, te kibaszott patkány!” Sajnos a végtelenségig még az igazságtételt sem lehet folytatni, mert bármilyen keserű és gonosz ember vagyok, és bármennyire imádom, ha én vagyok a figyelem középpontjában, előbb-utóbb feladom. Ekkor meg kell fogni a hentesbárdot, és bevégezni a melót. A májat és a szívet érdemes eltenni a hűséges kis kedvenceknek – imádni fogják. A többit vessétek a disznók elé, falják csak fel, oda való! Ha a megrendszabályozásom kezdetén beraktuk a sütőbe, máris kész a malacsült. Jó étvágyat!

[sorosterv666]

Évek óta forrt bennem az ideg

hogy teljesen felesleges stadionokat épít ez a geci, aztán még üzemeltetni is nekünk kell, mert ugye a kutya faszát nem érdekli a foci, ezek a létesítmények meg százmilliókba kerülnek évente.

Megmondom őszintén, ma már úgy vagyok vele, hogy én bazmeg megkeresem a pénzem, amire szükségem van. Mindig is megkerestem. Ez a nyomorult kibaszott idióta ország meg elmegy ezekkel a botrányos idióta városaival a hülye kurva anyjába, és menjen is tönkre a faszomba. Biztos népszerűtlen leszek ezzel, de bazmeg ezek a városok sorban 3-4. alkalommal szavazzák meg ezeket a fasiszta tolvaj patkányokat a saját vezetőiknek, hogy aztán a fejlesztési forrásokat elvigye a helyi n(y)ertes, elvigye a matolcsy meg a mészáros, legyen stadion bazmeg feleslegesen, adósodjon el az összes idióta város a hülyeség miatt - hát gyerekek, nektek télleg mohács kell.

Akkor baszódjatok bele a szarba, akkor haljatok éhen az üres polcok mellett, meg a retkes kórtermekben, akkor nyomorogjatok baszdmeg közmunkásként az orbán, a kósa meg a lázár földjein, akkor éljetek így.

Ha ez tényleg ennyire egy öngondoskodásra, gondolkodásra, önvédelemre képtelen és alkalmatlan nép, akkor éljetek így, srácok. Az a minimális kisebbség, akik nem a ner szolgái, és így is megélnek, azok meg baszdmeg fosni fognak a fejetekre magasról, mert sajnos ezt érdemlitek. Aki nem akarja, hogy segítsenek neki, aki nem akarja, hogy jobb legyen neki, aki nem hajlandó se gondolkodni, se soha semmit tenni azért, hogy élhetőbb, méltóbb, normálisabb élete legyen neki  - annak igazság szerint ne is legyen jobb élete.

Az menjen a kurva anyjába gyámságba a NER alá, és menjen a Hali stadionba bazmeg takarítani, meg villanykörtét cserélgetni, az legyen NERszolga egész életében, az elégedjen meg azzal, hogy koncepciótlan, kilátástalan nyomorult senki lesz örökre, akinek megmondják, mit gondoljon, kit szeressen, kit gyűlöljön, akinek szó szerint felnőtt ember létére előírják, mikor szarjon, mikor ehet, mikor kell mosolyogni, és mikor kell morogni.

Éljetek így, magyarok, legyen ez a világotok a 2020-as években, az internet és a liberális világ szabadsága, összekötöttsége, perspektívái és lehetőségei helyett. Maradjatok le megint 150 évvel a fejlett világtól, járjatok majd 20 éves szakadt dízellel a robotautók világában, nézzétek majd a 10 fidesz csatornát a tévében a végtelen számú internetes tévé helyett, beszélj egy ismeretlen perifériális nyelvet összesen, hogy megszólalni se tudj a világon sehol, legyél korlátolt, pisaszagú neveletlen tahó atlétatrikóban, és hidd azt baszdmeg, hogy te vagy a világ nyertese.

És bár általánosítani hiba és butaság is, a fenti diagnózis 10 éven belül a magyarok többségére igaz lesz, mert már most is az.

Fájdalom ezt megérteni, ide eljutni, és ezt elfogadni, de ez az ország nem orbán viktortól ilyen. Ez a magyarok jelentős részétől ilyen, akiknek ennyi az igénye a világból, akinek ez megfelel, mint élet, mert szolgalelkű kétforintos primitív életformák, akik fél liter ingyen sörért megbasszák az anyjukat és eladják a lelküket.

Ezért ilyen ez az ország, és ezért lesz ilyen mindörökre, mert ez a magyar néplélek, ez a magyar virtus, és ez a magyar know-how. A korlátoltság - igénytelenség - közöny - gőg mátrix, ami a legtökéletesebb csapda.

Meg is érdemlik bazmeg. Meg is érdemlik, amit kapnak.

[tonmarton]

gecire utálom az eldobált csikkeket. kutya nyomorult szarházi semmirekellő telepi suttyó geci az összes aki eldobálja. remélem otthon a nappaliban is a földre szórja. megbaszódhat az összes. na.

[voices-in-my-head28]

Mindenki a nyomorult májusfával... Engem meg a kutya se szeret 😂😂😂👊