#nyár a szigeten | Explore Tumblr posts and blogs

florealise · 4 years ago

Text

Chiusura e un nuovo inizo

Lezárás és egy új kezdet

Már néhány napja itthon vagyok, és néhány napja halogatom hogy megírjam ezt az utolsó, lezáró blogbejegyzést. Nehéz összeszedni, hogy mit érzek ezzel az évvel kapcsolatban, azon kívül, hogy hálát. Hiszen annyi mindent adott nekem, amit szavakba önteni is nehéz, legfőképp barátokat és ezernyi élményt, de rengeteg leckét az élettől, egy valódi tanulási lés fejlődési folyamaton mentem keresztül.

Ahogy pedig már hónapok óta érzem, nehéz elengedni. Az utolsó napok gyönyörűek, de borzasztóan stresszesek és érzelmekkel teliek voltak, a hazautazás napján pedig teljesen szétestem, többször sírtam mint talán valaha életemben egy nap alatt, mind indulás előtt, mind érkezés után, már egyedül, a szobámban. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó hazatérni. Nagyon örültem annak, hogy újra láthattam a családomat - egyszerűen csak fájt otthagyni a másik “családomat” és ezt az évet, ami már úgyanígy sosem fog visszatérni. Mindez a szomorúság pedig valójában csak azt jelenti, hogy volt valami elképsztően jó dolog, amit muszáj elengednem, de még nem állok rá készen.

Aztán lassan pár nap már elég volt ahhoz, hogy elfogadjam, hogy már nem vagyok Molfettában. Jelenleg még karanténban vagyok, tekintve hogy oltást még csak most kaptam és nem volt kedvem PCR tesztekkel bajlódni. De végül összességében még hálás is vagyok ezért a 10 napért, ami lehetővé teszi, hogy újra belerázódjak az otthoni életbe, egy kicsit még gyászoljam Olaszországot, elfogadjam, hogy újra Magyarországon lakom és ez így is fog maradni, reflektáljak arról, hogy mi minden fontos dolgot tanultam meg ebben az időszakban, és végül hogy célokat tűzzek ki magamnak az életem következő fejezetére, ami még csak most kezdődik. Azt hiszem, jobb ez így mintha rögtön közösségbe mentem volna és elkezdtem volna találkozni az itteni barátaimmal, talán időm sem lett volna, hogy feldolgozzam ezt a hatalmas változás. Így viszont nyugodtan itthon vagyok, pár nap után sikeresen kipakoltam már az összes bőröndömből és a csomagomból is, amit hazaküldtem, újra berendezkedtem itthon. Közben persze folyamatosan beszélgetek a barátaimmal, akiket otthagytam, akiktől el kellett búcsúznom, tartjuk a kapcsolatot, és remélem, hogy ez még sokakkal sokáig így is fog maradni, de persze normális hogy mindenki továbbhalad a saját útján, a saját helyén, és talán egy kis idő múlva már nem lesz annyi közünk egymáshoz, mint most.

Azt hiszem, úgy mondanám, hogy most elvagyok itthon, mint a befőtt. Már nem sírok, kezdek egészen hozzászokni az itthoni léthez, és már tervezem is a programjaimat a nyárra, sokkal jobban érzem magam, mint az elején. Jó újra időt tölteni a szüleimmel és a testvéreimmel is, már amikor itt vannak, beszélgetni, időnként társasozni. Illetve igyekszem azon, hogy ne térjek vissza abba a teljes gyereklétbe, amiben voltam amikor elmentem - igyekszem mindazokat a dolgokat, amiket az önálló életemben megszoktam, ide is áthozni, legalább részben, és nem a terhére lennni a szüleimnek.

Lassan pedig kezdek már jobban a jövőbe előretekinteni a múlt helyett. Időközben, pár héttel ezelőtt úgy döntöttem, mégsem megyek Svédországba, hanem Magyarországon maradok és itt, Budapesten fogok egyetemre járni. Elég sokrétű a döntés, talán az anyagi okok voltak a leginkább meggyőző érvek, de mégis, a legfőbb oka az, hogy nem vágyom Svédországba, hanem inkább szeretnék most egy kicsit (legalább három évig) itthon élni. Szeretem Magyarországot, szeretem Budapestet, és azt hiszem, eddig még nem fedeztem fel eléggé, nem éltem eléggé itthon sosem. Csak egy kis szigetszentmiklósi lányka voltam, aki mindig is elvágyott, de nem volt sok lehetőségem, sok barátom, sokat voltam otthon és sokat voltam egyedül. Most viszont megváltozva tértem vissza, és izgatott vagyok, hogy Budapestre költözhessek, fenntarthassam az önállóságomat amellett, hogy nem leszek többé igazán távol a családomtól mégsem, és jó lesz megtartani azokat a barátságokat, amiket fontosnak érzek és ezzel együtt új embereket megismerni és egyetemistának lenni. Sok más ok mellett igazából a döntő ez volt - a szívem most idevágyik. Ez az egyszerűbb út, igen, de ez sem egy egyszerű, kihívások nélküli út, időre lesz szükségem, hogy vissza tudjak integrálódni a magyar környezetbe, hogy részben tiszta lappal újra megtaláljam a saját közegemet.

Mindaddig viszont most egy kicsit megengedem magamnak, hogya múltba tekintsek, mesélek nektek egy kicsit az utolsó Molfettában töltött hónapomról.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy az utolsó hónap egy valódi érzelmi hullámvasút volt számomra, sok szempontból. Nagyon sok magas, egész sok mélyebb ponton mentem keresztül, nagy részben az elutazás miatt, de más okokból is voltak nehezebb pillanatok. Ebben az időszakban talán szinte egy este sem volt, amikor nem mentem sehová. Nem minden este volt emlékezetes, nem minden este votam én vagy a többiek formában, de lényeg az volt, hogy együtt legyünk, és nagyon örülök, hogy ennyi időt tudtunk együtt tölteni. Ez részben a koronavírus korlátozások fokozatos feloldása miatt is így volt: először éjfélre módosult a kijárási tilalom ideje, majd a hónap közepénél el is lett törölve, ugyanis Puglia átkerült fehér zónába, ami szinte korlátozások nélkül hagyott minket, az egyetlen dolog talán az volt, hogy mindvégig kellett hordanunk a maszkot kültéren is - bár be kell vallanom, az utolsó hetekben ezt már én se mindig tartottam be, hiszen beköszöntött, vagy inkább teljes erővel ránk zúdult a nyár, és a tenger mellett borzasztóan párás volt az idő, így szinte meg lehetett fulladni a maszkban.

Így legalább egy bő hónap idejére újra egészen szabadok voltunk. Részben emlékeztetett ez a tavaly nyaramra, de részben pedig teljesen másik világ volt: már egyáltalán nem ugyanazokkal társaságokkal töltöttem időt, hanem szinte mindig olaszokkal és a pár önkéntes barátommal, akik velem együtt hozzácsapódtak az olasz társaságunkhoz. Így az utóbbi főleg két, de főleg egy hónapban sokkal többet beszéltem olaszul naponta, mint korábban, és eljutottam arra szintre, amikor már tényleg magabiztosan beszélem az olaszt. Illetve főleg az utolsó hónapban vettem igazából észre azt, hogy a félénkségemet, ami eddig mindenhová követett engem, szinte teljesen magam mögött hagytam. Könnyeden, idegesség nélkül elegyedtem szóba új emberekkel, mentem oda olyanokhoz, akikkel korábban sosem, vagy legalábbis kevesebbet beszéltem. Ez számomra egy hatalmas dolog, eddig főleg emiatt is mindig introvertáltnak, vagy legalább is félénknek tituláltam magam, viszont mostanára felfedeztem hogy sokkal inkább extrovertált vagyok, mint valaha gondoltam volna magamról, kezdve onnan, hogy bár szeretek egyedül is lenni, főleg azért, mert hozzászoktam, mégis emberekkel töltődöm fel igazán. Persze szükségem van az egyedüllétre is időnként, de az mégsem tudja pótolni az emberekkel töltött időt számomra. Mostanra pedig nem félek beszélgetéseket kezdeményezni, hanem élvezek új embereket megismerni.

Ebben az utolsó hónapban pedig volt is szerencsém új embereket is megismerni, bár erre egyáltalán nem is számítottam, sőt, van, aki ezalatt a kevés idő alatt is valóban fontossá vált számomra, és emiatt azt kívánom, bárcsak előbb találkoztunk volna és több időt tölthettünk volna együtt.

Sokminden belefért azért ebbe az utolsó időszakba. Végül kirándultam is, egész sokat, kezdve azzal, hogy két napra Puglia egy délebben fekvő, gyönyörű barokk városába, Leccébe mentem az egyik lakótársammal. Szintén európai önkénteseknél szálltunk meg ott, akiket előzetesen egy online kötelező tréningen ismertünk meg. Ez egy nagyon nagy élmény volt számunkra, így szinte “helyiek” vezetésével ismerhettük meg ezt a várost, jó volt őket élőben is megismerni, beszélgetni, megosztani az élményeinket, mert ugyanolyan típusú programokon vettek részt ők is, mint mi, de mégis nagyon sok minden más nekik, és máshogy élnek meg egyes dolgokat, és ezt érdekes volt látni, megismerni. Így velük az az előnyünk is megvolt, hogy át tudtuk hidalni azt a problémát, hogy a közlekedés egészen borzasztó arrafelé így szinte sehova nem lehet egyszerűen eljutni autó nélkül, mert kölcsönkaptunk tőlük két biciklit, így a második napon délelőtt tizenhárom kilométert tekertünk oda-vissza, hogy eljussunk a festői homokos tengerpartra, ami egy mini kis kaland volt számunkra, főleg, hogy oda scazk mi ketten mentünk, mert mindenkinek dolga volt reggel, így az utat sem ismertük. A fő “vezetőnkkel” (ő volt az, aki meghívott minket), egy nagyon kedves észt lánnyal egészen össze is barátkoztunk, úgyhogy kicsit több mint egy héttel később ő is eljött hozzánk, ahol mi vendégeltük meg és vezettük körbe Molfettában. Ezen kívül pedig csak egynapos kirándulásokat csináltunk, voltam egyszer egy Canne della Battaglia nevű középkori városromnál, illetve utána Barletta homokos strandjára mentünk ki. Az utolsó előtti hetemben két kis kirándulásban is volt részem, először egy Taranto nevű városba mentem, ami a csizma sarkának a másik oldalán fekszik, a tengerparton, bár rossz hírű város, a virágokkal teli tengerparti sétányával és a szigeten fekvő történelmi belvárosával egy kicsit mindenképp belopta magát a szívembe. Majd Tarantóból egy közeli, Massafra nevű kisvárosba mentünk ami bár egy óra alatt teljesen bejárható volt, mégis nagyon szép volt a viaduktos hídjával, a sziklákkal és a kicsi, belevájt barlangokkal. Majd két nappal később Materába mentem, ami a listámon szerepelt azóta, amióta megérkeztem Olaszországba, de mind a legvégéig nem sikerült eljutnom oda, de végül így utolsó kirándulásként kipipálhattam. Egyébként megérte elmenni: ez a Basilicata megyében található város talán az egyik legszebb, amit eddig Olaszországban láttam, sziklákra épült, a jellegzetes, rusztikus, kőházakból (“sassi”) álló történelmi belvárosa egészen elképesztő látványt nyújt. Sokat kell fel-le mászni benne, hiszen egy magas dombra épült, mellette egy festői völgy után egy még magasabb domb, ahova mi végül nem másztunk fel, tekintve hogy borzasztó meleg volt. Kicsit sajnáltam, hogy így a nyári nagymelegben sikerült eljutnunk, mert így kevésbé tudtuk értékelni és kiélvezni ezt az elképesztően gyönyörű várost, mint mondjuk egy tavaszi vagy őszi napon tettük volna, de így is nagyon örülök, sikerült így a végére eljutnom.

A kirándulásokon kívül pedig sok közös pizzázást, sütögetést, vacsorát, és ebédet szerveztünk a barátainkkal, ahogy ezt már mindenki megszokhatta tőlünk. Ettem kétszer is paellát, illetve én pedig egy nagy kihívást vállaltam be magamnak: tizennégy főre, a baráti társaságunknak pörköltöt főztem az egyik vasárnapi nap az egyik srác “campagna”-jában, ahova szoktunk időnként menni együtt. A nokedli már nem fért volna bele, így krumplis gnocchival ettük, de alapvetően elmondhatom, hogy elégedett vagyok az eredménnyel, főleg ahhoz képest, hogy soha nem csináltam, és így nyilvánvalóan kissé rástresszeltem a dologra. De végül mindenkinek ízlet, és még nekem is, aki egyébként annyira sose volt oda a pörköltért. De ugye, mint magyar kaja, ez egy olyan dolog volt, amit mindenképp meg akartam csinálni legalább egyszer az életben - ki tudja, többet talán sose fogok pörköltet főzni, de ez egy fontos élmény volt számomra.

Mindezek mellett volt egy nagyon fontos esemény számomra, az utolsó hétvégémen: az egyik helyi bárban lehetőségem volt egy koncertet játszani, közösen a gitáros barátommal. Bár együtt csináltuk a koncertet, az este elsősorban az enyém volt: a dalok fele saját volt, amiket játszottunk, a többi feldolgozás, de néhány kivételével, amiben csak szólamot énekeltem, én énekeltem szinte az egész dalt mindig. Hatalmas élmény volt számomra ez: sokszor léptem már fel, különböző helyzetekben, felállásokban, de sosem volt még olyan, hogy az én koncertem lett volna, és soha nem adtam még elő ennyi saját dalt senki előtt. Szüval összességében nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, és büsszke vagyok magamra, hogy ezt megugrottam. Végül nagyon jól sikerült a koncert, egészen sok ember volt összesen is, és ezeknek a fele a barátaimból állt, akik csak miattam jöttek, ami nagyon jól esett az én szívemnek. Amolyan búcsú volt Molfettához, bár még onnantól volt még öt napom, de azt hiszem, jobb módon nem is fejezhettem volna be ezt az évet, tekintve hogy ebben az évben vált igazán fontossá számomra a zenélés, az éneklés és a dalszerzés, és ebben az évben szereztem valódi magabiztosságot ezzel kapcsolatban, amim sosem volt előtte. Persze ezt nagyon nagy részben a gitáros barátomnak köszönhetem, aki szinte mint mentor, segített és támogatott végig, és olyan lehetőségeket adott nekem, amikről egyedül nem is álmodhattam volna; közte ez a koncert maga is egy ilyen lehetőség volt. Szóval tényleg, borzasztóan hálás vagyok, hogy ez is a tapasztalatom része lehetett.

Az utolsó napok stresszesek voltak. Pakolni kellett, takarítani, hiszen teljesen üresen és tisztán kellett hagynunk a lakásunkat. Mindenközben olyan meleg volt, hogy egész nap úgy izzadtunk, mint a lovak. Én pedig rengeteg levelet írtam, ugyanis eldöntöttem, hogy írok egy levelet minden egyes személynek, aki fontos volt számomra az év során. Így alakult aztán, hogy ez a legközelebbi barátaim sorából kibővült a teljes nagy baráti társaságunkkal, akikkel bár nem mindenkivel volt közeli kapcsolatom, mégis akartam nekik hagyni valamit. Végül pedig nem kevesebb, mint huszonnégy levelet írtam az utolsó napokban. Tudom - őrült vagyok. De amikor már elkezdtem és rájöttem, hogy ez mennyi időmet és energiámat fogja igénybe venni, nem állhattam már le. Végül büszke vagyok magamra, mert sikerült megírni mindet, és remélem, hogy így mindenkinek, aki számított, hagytam egy kis szelet emléket magamból. Örülök, hogy ezt megtettem, így talán egy kicsit nyugodtabb szívvel mondtam búcsút mindenkinek, mert a leveleim kifejezték, mindazt, amit talán szóban nehezebb lett volna elmondani, hogy mennyire fontosak lettek számomra ezek az emberek. Talán sokukat sosem látom újra, vagy csak futva, néhányszor, talán nem fogom mindegyikükkel tartani a kapcsolatot, de ha megtartják a kis levelemet, és beleolvasnak néhány év múlva, akkor is emlékezni fognak rám. Rám pedig ugyanez igaz, amikor kinyitom a kis füzetemet, amit néhány héttel ezelőtt vettem, és az utolsó héten írattam egy kis üzenetet mindenkivel, akit sikerült elkapnom és szerettem volna egy kis emléket eltenni tőle magamnak. Ezeket az üzeneteket aznap este olvasgattam csak el, amikor hazaértem, addig bele se néztem, és hát ahogy az várható volt, úgy folytak a könnyeim, mint a Dunából. De ezek csak hála könnyei volt és egy nehéz elszakadás könnyei.

Elképesztően boldog vagyok, hogy ezt az szomorúságot átélhettem hazatérve - hiszen ez csak arra mutat rá, hogy mennyire jó volt mindaz, amit otthagytam Molfettában. Semmi sem volt tökéletes, az emberekkel való kapcsolataim sem, Molfetta sem, a projektem főleg nem, talán nem használtam ki minden egyes lehetőséget, ami csak adatott (ezen a nyáron közel sem fürödtem annyit a tengerben például, mint azt “illett” volna, hiszen most hiányzik innen tenger; vagy épp az utóbbi hetekben annyit rohantam ide vagy oda, hogy naplementét nézni se maradt időm), de amire most emlékezem, az mind úgy volt szép, ahogy volt. A nehézségek, a fájdalmak, a bizonytalanságok, a bonyolultabb barátságok, a kudarcok, a félelmek, amiket ebben az évben talán felnagyítva éltem meg, mint korábban, csak építettek. Ma már egy sokkal felnőttebb, sokkal életképesebb, önállóbb és bátrabb lánynak érzem magam, ahhoz az énemhez képest, aki elindult erre kalandra. Rengeteg mindenre rájöttem saját magamról, az erősségeimre és a gyengeségeimre is, és sok olyan dolgot fedeztem fel, amiben rengeteget kell még fejlődnöm, de már ez az ismeret is fontos előrelépés.

A projekt lezárásaként ezen sokat kellett gondolkoznom és reflektálnom, hogy mi mindenben fejlődtem. Van egy Youthpass nevű oklevél, amit a projekt elismeréseként kap minden önkéntes, és ebben szerepelnek bizonyok kulcskompetenciák (monndok néhány példát: többnyelvű kompetencia; személyes és szociális kompetencia; kulturális kompetencia; digitális kompetencia; matematikai és tudományos kompetencia; állampolgári kompetencia, stb.), amikben általában az ilyen projektekben fejlődni szoktak a résztvevők. A Youthpass-t kitölteni számomra nagyon érdekes reflektálási folyamat volt. Persze egyébként is észreveszem, hogy mi mindenben változtam és fejlődtem, de így talán tudom is hova tenni mindazt, amit átéltem, hogy mi hogyan volt rám hatással, mi mindenben lettem nyitottabb, mi aza mit megértettem. Azt hiszem, a matematikai kompetenciát leszámítva mindegyikre tudtam mondani legalább egy kevés dolgot, amiben fejlődtem. Úgyhogy most már “bizonyítékom” is van arra, hogy mit tanultam ebben az évben, ha már tradicionális módon nem is tanultam semmit. (Talán csak olaszt - közben abból egyébként el is mentem C1-es nyelvvizsgát tenni, remélhetőleg hamarosan kiderül, hogy sikerült-e vagy nem.)

Mindenesetre azt hiszem, most ideje továbblépni - még akkor is, ha még lelkileg nem érzem magam teljesen késznek elengedni ezt az évet. Viszont sokkal gazdagabban tértem haza, mint ahogy elmentem, és ezt mindenképp fogom tudni hasznosítani az életem új fejezetében, amit most nyitottam meg. Ez a nyár talán még az átmenet ebbe, de aztán szeptembertől elkezdem az egyetemet, nemzetközi tanulmányokat fogok tanulni, amit szinten az év során döntöttem el, mindazok a benyomások hatására, amik értek. Izgatott vagyok emiatt, mindenképp érdekes lesz, és hálás vagyok azért, hogy van lehetőségem újraalkotni az életemet, tiszta lappal kezdeni, és kitalálni, hogy hogyan fogom szerezni a dolgokat magam számára, mire és kikre szánok időt, hova járok és hasonlók. Még távol állok attól, hogy tudjam, hogyan is lesz, de mindaz, amit magammal hoztam Olaszországgal, velem marad és segíteni fog - hiszen az egyik legfőbb célom, ne hagyjam el, amit ez az év adott nekem, és legyek tudatosabb azzal kapcsolatban, hogy honnan jöttem és hova tartok és mi az ami fontos, és mi az, ami viszont nem.

Ezzel a végszóval zárom most ezt a blogot. Még egyszer szeretném megköszönni mindenkinek, aki az év során legalább egy kicsit követte ezt az oldalt és beleolvasott a gondolataimba, Számomra nagyon hasznos volt vezetni ezt a kis internetes sarkot, havonta átgondolni és írni arról, ami velem történt és amit éreztem, gondoltam. Annak már csak örülök, ha valaki talált a soraim között valamit, vagy ha valakit csak szimplán érdekelt, hogy mi van velem, ez pedig nagyon jól esik.

Nem tudom, hogy vissza fogok-e térni a blogoláshoz. Valószínűleg valamikor a jövőben igen, talán egy másik címen, hiszen szeretem ezeket a bejegyzéseket írni, de egy darabig most biztos hogy ha írok, akkor maximum saját magamnak csak. Ez a blog pedig így fog maradni, ide már nem írok többet, hiszen a Molfettában töltött önkéntesévemnek szenteltem, itt egyben van minden, amit meg akartam osztani, élményekkel, gondolatokkal és persze sok-sok számomra nagyon kedves képpel együtt; amolyan tanúként állva, hogy én 2020-21-ben egy egész évet töltöttem Dél-Olaszorgszágban, amire bármikor visszanézhetek, és ami, ha valaki megtalálja a jövőben, remélem kedvet ad arra, hogy mások is részt vegyenek egy ilyen önkéntes lehetőségben.

Szóval így búcsúzom. Köszönök mindent, sziasztok, ciao, arrivederci!

3 notes · View notes

thedeliblog · 3 years ago

Text

#492 Az utolsó csobbanások Walker Ryan-nel

videó: 04:50 perc

Walker Ryan minden oldala a kedvencünk, a gördeszkás, az utazó, a fitness blogger és az író is. Mindegyik kedvesen tudományos és színvonalas egyben. Ez egy ilyen kis élek-még-videó, amivel beharangozza új könyvét és készülő videó részét. Mindkettőt várjuk szeretettel!

Ryan Kaliforniában és Grúziában nőtt fel, de világ életében sokat utazott. Felesége Whitney szintén világjáró családból származik, így egyiküknek sem kényelmetlen, hogy a nyár egy része Europában, másik része egy Massachusetts-i szigeten, néha San Francisco közelében, télen pedig New York-ban telik.

Mindezekből az élményekből is táplákozik írói énje, és Dr. Kyle Brown pro deszkás és fizioterapeuta mellett podcastol az Old Friends-szel, hogy megtanítsa a gördeszkásoknak, hogyan maradhatnak fittek vagy épülhetnek fel a sérülésekből.

Csupa jó dolog, ami körülötte zajlik.

Ebben a kis videóban az elmúlt pár évről mesél apró villanásnyi élményeket, melynek kivonatát le is fordítottuk:

Mindig is szerettem írni, könyveket olvasni. A deszkás turnékat pedig sztorikká formálni. Az első könyvömön úgy három évig dolgoztam. Ennyibe telt csak maga az írás. Felkeltem reggelente és írással kezdtem a napot. Legyen az fél óra vagy kettő, kipréseltem magamból valamit, akár csak egy ötletet is, ami előző éjjel foglalkoztatott.

Sok deszkástól hallom, hogy: „Középsuli óta nem olvastam könyvet!” vagy „Kedvem se volt olvasni már évek óta!”, „Saját akaratomból soha nem olvastam könyvet!”, (de a te könyved) „Nagyon élveztem. Mit javasolsz ezután elolvasni?”

Csináltunk egy ilyen kis kiárusítást, mert volt egy csomó régi pólóm, videók és magazinok, amiktől szerettem volna már megválni. 60 könyvhöz lehetett választani valamit. De főleg a poén miatt volt, hogy mik lesznek a reakciók. Sokan úgy voltak vele, hogy: „Mindegy, küldj bármit!”.

Ebbe ezt a cipőmet rakom, ami soha sem került a boltokba. Ez egy Thrasher, amiben a Heads rovatban szerepeltem.

Úgy érzem, hogy kevés olyan hely van, ahol ki tudok alakítani bizonyos szokásokat. Mondjuk, hogy reggelente írok egy keveset, reagálok az e-mailekre, vagy elintézek pár aktuális dolgot, aztán pedig lemegyek a skatepark-ba, ahol mindig tanulhatok valami újat. Egész életemben ide jártam Bolinas-ba és itt ez a suli, ami mellett folyton elmentem, de soha sem vettem a fáradtságot, hogy megálljak. Mintha csak egy osztályterem lenne az egész és van egy szpot elől, amit most megnézünk, hogy deszkázható-e.

Egy kis, hányas is? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc. Egy nyolcas lépcső. Na nézzük, hogy be tudok-e itt adni valamit. Nem valami sima a felület. Majdnem megvolt! Utolsó próbálkozás az IPA kedvéért. Meg is van! Köszi Ewan (Bowman)!

Bumm tesó! A levegőben kaptam el! ”Mit kell úgy görcsölni, mi?”

Ahogy öregszem, azon gondolkodom, hogy egyre kevesebb lehetőségem lesz ezekre az adrenalin pillanatokra. Nem vagyok egy nagy para élmény hajhász, de már csak az, hogy leflippelek egy nagy lépcső szettet, feltolja az adrenalin szintemet. De megéri, mert így tudom, hogy még ott van bennem az a kis 14 éves, aki csak szórakozni akar.

Egy igazi jeges fürdő helyett most ebben vacogok egy darabig.

Korábban nálunk:

#walker ryan #last swims #top of mason

0 notes

bdpst24 · 3 years ago

Text

Csukás István: A téli tücsök meséi - ArtSzíntér

Bemutató: október 8., szombat, 11:00 – Eötvös10 A téli tücsök valamikor nyári tücsök volt. De most tél van, hull a hó. És érzi jól, hogy a nyár messze van, de olyan messze, hogy már alig tud visszaemlékezni rá. Így kezdődik a meseregény, melyben a tücsök a szigeten töltött szép nyár emlékeit idézi fel. A zsályaszagú hátizsák zsebében került be a szobába, itt tölti nagy unalomban a telet. Kiugrik…

View On WordPress

0 notes

memoriesofatraveladdictchick · 7 years ago

Text

I lived and worked in Sicily in the summer of 2014. You must have read about some of my stories here: Szicíliában éltem és dolgoztam 2014. nyarán. Olvashattátok néhány történetemet itt:

Who is afraid of the Capuchin Catacombs and the Monster Villa in Sicily? / Nem félünk a Kapucinus katakombáktól és a Szörny Villától Szicíliában

The obligatory Godfather Tour in Sicily / A kötelező keresztapa túra Szicíliában

Lipari and Vulcano, a Trip to Two Pearls of the Mediterranean Sea in Italy / Lipari és Vulcano – utazás a Földközi-tenger két gyöngyszeméhez Sziciliából

I lived in Giardini Naxos, which is a small village under Taormina. Taormina is on the hill, it is the most beautiful city of Sicily with its streets full of palaces from the 19th century. I went there often because our office was there. You can go there from Giardini Naxos by bus, by bike or walk there or by the funicular. Walking in the streets in Taormina is magical, you just take 100 pictures of the buildings, of the confectioneries full of marzipans and ice-cream and of the Roman amphiteatre (that is the main attraction here). There are many times concerts there, I missed the Gianni Morandi concert but I went once to the Tosca. Giardini Naxosban éltem, amely egy kisváros, Taormina alatt található. Taormina fent egy kisebb hegyen fekszik, Szicília legszebb városa, az utcái tele vannak 19. századi palotákkal. Gyakran mentem fel, mert az irodánk ott volt. Busszal, kerékpárral, felvonóval vagy gyalog is fel lehet mennetek Giardini Naxos-ból. Taormina egyszerűen mesés, az utcáin sétálva 100 és 100 fotót készíthettek az épületekről, a marcipánokkal és fagylalttal teli cukrászdákról, valamint a római amfiteátrumról (ez a legfőbb látványosság). Sokszor vannak koncertek, sajnos elpasszoltam a Gianni Morandi koncertet, de egyszer elmentem a Tosca-ra.

And it is even possible to learn in Taormina some original Sicilian recipes from Italian chefs during a cooking course, like we did it with my team: Még néhány szicíliai receptet is megtanulhattok Taorminában az olasz séfektől egy főzőtanfolyam keretein belül, csakúgy mint mi tettük a kollégáimmal: When in Sicily do as the Sicilians do and cook some Italian dishes / Ha Szicíliában élsz, élj úgy, mint a sziciliaiak és főzz valami finom olasz ételt

On the way to Taormina you can stop at the Isola Bella, a small island with 2 beaches, you can check my pictures about it here: Taormina felé menet megállhattok az Isola Bella-nál, ez egy kis sziget, ahol két strand található. Itt vannak a képeim róla: The Isola Bella in Sicily / Az Isola Bella sziget Szicíliában

Above Taormina on the top of the mountain was the small village of Castelmola, from where you could have this view: Taormina felett helyezkedik el a hegy tetején Castelmola, ahonnan ilyen volt a kilátás:

What is in Giardini Naxos? There is a main road running next to the sea and hotels, restaurants, guest houses, small supermarkets. Nothing special, right? No, it is nothing special but still looking at my pictures decide if you would leave your home for living here for the whole summer or not. Mi van Giardini Naxos-ban? A tenger mellett halad a főút, a mentén szállodák, éttermek, vendégházak, kis szupermarketek. Semmi különleges, igaz? Nem, semmi különleges, de mégis, döntsétek el a képeimet nézegetve, hogy eljönnétek-e otthonról, hogy az egész nyarat itt töltsétek vagy sem…

I am used to living in big cities, I was born and grew up in Budapest, a capital city with 2 million inhabitants. But life here was just so balanced and quiet with these 10.000 inhabitants (plus the some thousand tourists). I hopped on my electric bike 6 days a week and went to work. It took by this bike 15 minutes to go from one side to the other. In the small streets I visited my hotels and sold excursions to the Etna, Lipari & Vulcano, Stromboli & Panarea, Agrigento, Syracuse… What amazing sights are there to see on the whole island… Hozzá vagyok szokva, hogy nagyvárosban élek, Budapesten születtem, ott nőttem fel, ami egy 2 milliós főváros. De annyira kiegyensúlyozott és nyugodt volt itt az élet azzal a 10.000 fő helyivel (plusz a túristák párezrei). Egy héten 6 napon csak felpattantam a z elektromos bicajomra és elmentem dolgozni. Ezzel a kerékpárral 15 perc volt míg eljutottam a város egyik pontjából a másikba. Elmentem a szállodáimba, amelyek a kis utcákban voltak és kirándulásokat adtam el az Etnához, Lipari és Vulcano szigeteire, Stromboli & Panarea szigeteire, Agrigento-ba, Sirasusába … Mennyi csodálatos látnivaló van ezen a szigeten …

During the siesta I either went to the beach or to the huge pool of one of my hotels. I could eat in some of my hotels but many times I cooked dishes with seafood. I could buy fresh fish at the store there, not some mirelite frozen ones. On my day-off I just went to the beach or was reading at the pool, there was nothing to hurry me. A szieszta alatt elmentem a tengerpartra vagy az egyik hotelem hatalmas medencéjéhez. Néhány szállodámban lehetett csak ennem, így sokszor főztem tenger gyümölcseit. Friss halat a halasnál lehetett vásárolni és nem ilyen mirelit fagyasztottat. A szabadnapomon vagy csak elmentem a tengerpartra vagy a medencénél olvastam, senki és semmi nem siettetett.

And there were the festivos, the evening festivals to celebrate eg the parton saint of Giardini Naxos. És ott voltak az ünnepek, az esti fesztiválok, mint például a Giardini Naxos partonszentjének szentelt.

Life went in small pace, there was nothing to worry about, the sun was shining, the people were really friendly although they communicated with me only in Italian (which I tried to understand from my Spanish) 😊 How lovely it was… Az élet lassú tempóban folyt, nem kellett semmiért aggódni, ragyogóan sütött a nap, az emberek barátságosak voltak, bár csak olaszul beszéltek velem (amit megpróbáltam megérteni spanyol tudásommal)😊 Milyen szép is volt ott…

Vicky

And don’t forget: Relax and take it easy! És ne feledjétek: Nyugi, lazítsatok!

A Summer in Sicily in Giardini Naxos & Taormina / Egy nyár Szicíliában, Giardini Naxos és Taormina városaiban I lived and worked in Sicily in the summer of 2014. You must have read about some of my stories here: Szicíliában éltem és dolgoztam 2014.

#blog #egyutazasmaniastyuknaploja #giardininaxos #Italy / Olaszország #photography #Sicily #Taormina #travel #Travelblog #Travelblogger #travelcommunity #travelguide #travelling #Travelphoto #Travelpics #traveltheworld #utazas #utazasiblog #utazom

6 notes · View notes

nonquebecoisayul · 7 years ago

Text

Érzelmek, érzelmek, túlcsorduló érzelmek: olasz mozi, Cohen és Bálint-nap

A meghosszabbított karneváli hétvége alatt nagyon sok érzelmi hatás ért, ami egy Valentin-napi bejegyzésben még akár jól is jöhet. Külön érdekesség, hogy szinte valamennyi programnak köze volt a zsidó kultúrkörhöz.

A szombat éjszakai karneváli buli a kolléganőknél istenire sikeredett; a végén még én is táncoltam! Ezek a brazilok tényleg értenek ahhoz, hogyan kell jó bulit csinálni, és ez nem csak üres frázis, az tuti!

Mivel a tél még csak ma engedett kicsit (a ma készült kikötői képekkel jövök hamarosan), beltéri programokat volt érdemes - és kellemes - szervezni. Azért az itteni karneváli hétvége csak nem a brazil időjárásnak megfelelő. Ám amíg odalent délen a nyár utolsó nagy felvonását jelenti ez, nálunk a tél végéhez vagy legalábbis a második feléhez köthető. Van remény!

Szóval Rafa rávett és elmentünk moziba, ahol megnéztük a 4 Oscarra jelölt filmet, a Call Me By Your Name-et, amit egyébként itt már tavaly novemberben, otthon csak a múlt héten mutattak be a mozik. Utoljára szintén olasz filmtől voltam kiütve bő évtizede, és érdekes, hogy ezek az olaszok mindig hazavágnak. Szerintem amúgy kissé hosszú a film, és lehetett volna rövidebben is bemutatni ezt az elképesztő mélységű sztorit, de amúgy remekmű! A szépség csodálata, a felnőtté válás súlyos kételyei, az élet szeretete - olyan, mint egy új A halál Velencében Thomas Manntól. Ugyan ezt egyetlen kritikában sem olvastam, de nekem sokszor eszembe jutott a film nézése közben.

És az olasz virtus, az olasz vidék, az olasz rendező, az olasz nyár! Olaszország, Itália! Mi van ott, ami miatt egyszerűen megveszünk érte? Még mindig a római korból él az a vidék? Mi az, ami miatt hatalmas rajongója vagyok a nyelvnek, a tájnak, a történelmének és az ultrazajos lakóinak? Életem talán legszebb nyaralása volt a toszkán út (meg persze a legdrágább is...).

Valahol van benne igazság, hogy az emberi faj nem a mi szélességi körünkre lett “kitalálva”. Nem érdekes, hogy Leonard Cohen már a húszas évei végétől is csak visszajárt Montréalba látogatni, egyébként évekig egy görög szigeten lakott Marianne-nal? És végül másfél éve sem itt érte a halál, hanem Los Angelesben. Azt is a Musée d’Art Contemporain Cohen-hommage-án tudtam meg, hogy azért tért vissza időről-időre szülővárosába, hogy “megújítsa neurotikus kötődését.”

A kiállítás amúgy valójában egy audiovizuális installáció: tényleg csak tátja az ember a száját, szemét, fülét, ahogyan radikálisan változnak a múzeum mint intézmény eszközei. Szinte valamennyi teremben vetítés volt, hagyományos értelemben kiállított tárgy nem sok. Ötletes, elgondolkodtató és - már csak Cohen világa miatt is - kellően depresszív “tárlat”. És sok-sok történelem: ti tudtátok, hogy Kubába utazott a hidegháború talán legkritikusabb válsága alatt? Vagy hogy 5 éven át zen szerzetesként élt valahol LA közelében, hogy megpróbáljon szembenézni nő- és alkoholproblémáival?

A sok-sok vers, gondolat, a regények és a dalok, a rekedtes-suttogó hang mögött ott van a csupasz valóság: ő is egy volt közölünk, aki ugyanúgy küzdött a lét alapvető problémáival, mint mindannyian. Ki így, ki úgy és mikor hogy. A kiállítótérben volt egy fából felépített kápolnaszerűség, amelybe belépve a Hallelujah világhíres dallamát hümmögi rengeteg hang. Ebbe bárki, akár ti is bekapcsolódhattok a világ minden tájáról itt - még mindig kiráz a hideg tőle.

De a legjobban az tette be a kaput, amikor a Los Angeles-i szobáját rekonstruálva az ablak mögött hologramos megoldással odavetítették a teraszt, ahol egy Cohent alakító színészt látunk mozogni háttal nekünk. A helyiségben minden régi, tömény cigarettaszaggal átitatott (még erre is figyeltek a rendezők!), a falon egy 2016. szeptembert mutató naptár csüng, majd egyszer csak megfordul a hologram a teraszon, rád néz és elmosolyodik. Hatásvadász, én menekültem onnan! A bemutatott videóinstallációk közül néhány elérhető a múzeum honlapján.

Most búcsúzom és várom a májust, kedvese(i)m:)

#kultúra #mozi #Olaszország #múzeum

2 notes · View notes

szepmagyarirodalom · 8 years ago

Text

BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL // Örkény István

A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő. Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt: - Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort. - Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben. A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott. Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját. Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának. Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt. Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban. Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé. Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt. Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten. * A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott. A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót. A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

55 notes · View notes

iamthepluto · 6 years ago

Photo

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:

- Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt.

Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

0 notes