#nem tudtam tanulni

[fishyfos]

[dorka]

Kedvenc pillanataim a szuloi ertekezletrol

sok gyereknek olvashatatlan a kezirasa. egy papirt hagytak a szuloknek, hogy az elso (osztalyfonoki) terem utan mi lesz a menetrend, pl: 201-es terem - angol, utana 210-es terem francia stb stb, ahol a megfelelo tanar megtartja a 10 perces prezentaciojat stb. sok szulonek nem sikerult elolvasni a papirt - mentek ossze vissza vagy osztalyfonoki segitsegre volt szukseguk a papir elolvasasahoz. az enyem teljes pedagogiai siker, nemcsak a sorrend volt eltalalva, hanem meg olvashato is volt.

harom mondatban be kellett mutatkozni az osztalyfonoki oran (12 gyerek van az osztalyban, szoval ez harom perc volt) - de a szulok fele annyit sem beszelt angolul, hogy ezt meglepje. az egyik a google translate beiros-kimondja verziojat hasznalta.

kedvencem a csilliardos kinai anyukak, full gucciban, miumiuban jelentek meg, az a fashionable trashbag pizsama, ami tizezer dollarnal kezdodik. mintha halokopenyre szerelt futocipoben leptek volna egy estelyi ruhaba, ami haloingkent is funkcional, de szabadidoruhakent viselkedik

orult mennyisegu "project" lesz iden. keszitsen sajat periodusos rendszert, ami szigoruan NEM tartalmazhatja a kemiai elemeket - lasd a peldakat elozo evrol: starbucks italok periodusos rendszere, meglatogathato szigetek periodusos rendszere, kedvenc ruhaim periodusos rendszere stb. jo sok ido megy el ra, baromi ertelmetlen

Honapokig dolgoznak rajta project: muveszi reprezentacio egy tortenelmi pillanatrol: noi emancipacio, rabszolgafelszabaditas, japan internalotaborok - keszits vazat, kinyithato zenelo ciposdobozt. total ertelmetlen, megint 20 ora fabrikalas megy el vele. a kisero essze, ami ezzel jar olyan formatumban megy, mint a szakdolgozat: valassz tanacsado tanart, ket honapig dolgozzatok egyutt az essszen, labjegyzet, irodalmi jegyzek termeszetesen az otodik ota gyakorolt MLA citing stb stb portfolio, leadas utan ket perccel megy a kukaba.

megint egesz evben facing history and ourselves project (FHAO), amit minden tanar ugy ejt: FAIL, eloszor nem tudtam mirol beszel aztan ramutatott a tablan. kerdezem a gyerekem, hogy minek ez egesz evben. "mom, i think they just don't want us to be racist" - mkay. you are not, can we stop with the intense projects this makes 0 sense.

termeszetvedelem kemia ora helyett: you must invent and MAKE something. Valamit, ami eco-friendly ES segiti a kornyezetet. tavalyi peldak: vedomelleny almaleves dobozokbol osszevarva, magneses hinta, hulladekbol osszeeskabalt lofasz, ekkor mar kicsit ki voltam akadva, mert megint 30-40 ora munka, megy a kukaba leadas utan ket perccel. tudom, nagyon sokat tanul a kornyezetvedelemrol, social emotional learning, this is better than facts. kemiat sajnos egy percig fognak tanulni, ami annybol all: atomok vannak. end of story.

drama ora: hat itt oran csak az alapok tortennek, itt a naptar azokrol a hetekrol, amit a gyerek iskola utan itt fog tolteni este hetig. eloadas pentek-szombaton utana. harom hetig felejtsunk el minden delutani foglalkozast, idopontot, orvost, sport vagy mas tevekenyseget, a szinhazban fog elni. remek. blokkolom ki a naptarat a francba. ja kozben azert temazarok meg mittudomen milyen project leadasok lesznek - azokat este tiz utan fogjuk csinalni.

matektanar - cuki, toritanar - cuki, franciatanar - cuki, angoltanar - cuki, drama- cukik, kemiatanar-ok. minden szereti, iden tenyleg szuper tanarai vannak, meg rosszat nem mondott roluk egyaltalan. matekon osszesen tizen vannak az osztalyban, francian csak lanyok (hogy jott ez ki).

puszi-puszi regen lattalak mi van veletek hogyteltanyar, tenyleg hogy megnottek, egyetemre ment iden a novere, nahat, hallottam igen elkoltoztek, mi meg itt vagyunk, alig vartam az iskolakezdest, mar az augusztus nagyon nehez volt.

Szeptemberig harom konyvet olvastak (ket kotelezo nyarrol+az elso trimeszter kotelezoje - the absolutely true diary of a part time indian, sztem tok jo). Minden konyv lepcso a college essay-hez!

College high school college college college high school

Finals. They introduce finals so they get used to cramming, intense learning and exams. Yeay!

belog a kepbe - kutyak periodusos rendszere. Eredetileg az internetes kereses szomoru helyzetet akartam megorokiteni

[soursoulsblog]

Mert ebből

Mert ebből sértetlenül nem tudok kiszállni, mert akkor el se kellett volna kezdenem. Hibáztatom magam emiatt, mert a nulladik pillanattól tudtam, hogy sok fájdalmat fogsz adni, viszont még mindig az a kicsi jó kiegyenlíti a mérleg két oldalát. Mert hibás vagyok és te is hibás vagy.

Mert ebből ha kijövök, tudom, hogy teljesen más ember leszek. Tudod minden percben annyira de annyira alakítasz engem, hogy már most nem tudom ki is voltam, vagyok és leszek ezután.

Mert ebből nem tudok és nem is akarok szabadulni és ez a legrosszabb az egészben, mert tudom, hogy fejvesztve rohannom kellene a másik irányba de végül az ölelésében kötök ki.

Mert ebből az időkből, tudom, hogy a jövőben csak a rosszra fogok emlékezni és nem fogom tudni azt, hogy miért is engedtem neked ekkora teret.

Mert ebből a helyzetből csak te fogsz jól kijönni. Tudom, hogy én erőmön felül próbálok teljesíteni de ezt te észre se veszed. Felfogtam már régen, hogy te nem vagy jól, minden összejött, de ez nem mentesít fel az alól amit mással teszel és én mégis minden pillanatban felmentelek téged.

Mert ebből még nem tudom, hogy mit fogok tanulni, de már most nagy árat fizetek érte. Én mindig csak adok, adok és adok, de ez egy olyan útvesztő amiből már nem találom a kiutat.

Mert ebből két dolog sülhet ki. Vagy kizárlak az életemből és beleroskadok teljesen, vagy pedig hagyom, hogy az életemben maradj ,és a kicsi jóért eltűröm a sok rosszat amit nap mint nap teszel.

Mert ebből, meglátásom szerint, talán mindketten vesztesek ként jövünk ki. De tudom, hogy csak egy kicsi másabb gondolkodással mindketten nyerhetnék, ez az egyik legrosszabb az egészben, hogy jól is csinálhatnánk.

Mert ebből az ismeretségből már rengeteg könny hullott. Ez nem fog megállni, nem lesz ennek vége talán sose. De én mégis elkezdtem. Elkezdtem és tudomásul kell vennem, hogy bármennyire is szeretném, és szeretem, ő sose fog. Mert neki elég annyi, hogy időnként kihasználja azt, hogy elérhető vagyok és bármit megtehet, mert hagyom neki

Mert ebből az ölelésből nem tudok szabadulni és még nem is akarok, talán még nem fáj még eléggé

[dioskailacs]

az öncserbenhagyás margójára

mikor kicsi gyerek voltam, imádtam énekelni, és mindig arról álmodtam, hogy majd énekes leszek. nem volt egy kifejezetten csodás hangom, meg anyám inkább intellektuális utakra szánt engem, ezért zenesuli vagy ilyesmik helyett nyelvórákra jártam. szerettem amúgy nyelveket is tanulni, de ha visszatekintek a gyerekkoromra, hogy miket csináltam igazán szívesen, mik kötöttek le leginkább, az a festés, rajzolás, zene, éneklés, tánc, a történetek, akár hallgatása, akár kitalálása - szóval művészetek. és nyilván, ez tök normális, hatvanezer másik kisgyerek is ezeket élvezi a legjobban, nem arra fut ki ez most, hogy én milyen kibaszott különleges lennék, hanem, hogy anyám ezekre úgy tekintett, mint kedves kis hobbikra, amik tök jók, de a gyerek annyira okos, hogy vétek lenne nem a következő Einsteint kinevelni belőle, meg hát anyám tanár, szóval akadémiai útra tett. apám sokkal művészlelkebb, de ő meg nem igazán foglalkozott a jövőmmel, vagy en bloc a nevelésemmel, szóval anyám magára maradt abban, hogy kitalálja, mi kell a gyereknek, engem meg kicsiként hiába kérdezett volna meg. anyám egyébként is úgy kérdezett dolgokat, hogy addig presszionált, amíg az általa preferált álláspontot választottam, tehát megadta a választás illúzióját, de addig nem nyugodott, amíg az nem lett, amit ő akart.

párszor bedobtam az éneklés témát, de anyám mindig lerendezett azzal, hogy hamis hangom van, szóval ennyiben maradtunk. sokkal később, húszas éveim közepe felé, derült ki számomra, hogy az éneklést, ugyanúgy mint bármi mást, tanulni lehet. lehet fejlődni és még ha nem is született az ember Adele-nek vagy Florence Welchnek, egy féldecent szintre bárkit fel lehet húzni, ha az a valaki megdolgozik érte. főleg azután jöttem rá, miután rengeteget énekeltem magamnak, meg kísérleteztem a hangszínekkel, magasságokkal, és egyszer legyűrve minden prekoncepciómat, évtizedes szégyenemet és cringe-elésemet, felvettem magam, ahogy éneklek. visszahallgatva tűnt fel, hogy hát hé, ez nem is olyan szar, mintha kétszer olyan szar lenne. azóta énekeltem karaokéban is, és másoktól is kaptam visszajelzést, hogy hé de hát neked jó hangod van - ez abban segített, hogy ellenőrizzem: nem csak behaluzom magamnak, hogy tudok énekelni, mert már hozzászoktam a saját hangomhoz, hanem egyéb független fülek szerint sem vagyok hallgathatatlan.

azzal már nem áltatom magam, hogy énekes leszek, nem is biztos, hogy lennék, de hobbiból magamnak eldalolászok, meg rettenetesen jó feszültséglevezetésre, lélekkiengedésre, megtisztulásra meg ilyenekre. meg fun, na. szeretem. elájulni senki nem fog a hangomtól, de talán menekülni sem.

na és aztán anyám elküldött nekem egy podcastot Palya Beával, és ebben a podcastban beszélt Palya Bea arról, hogy van neki egy éneklős kurzusa, amire egyből rá is kerestem, mert ez azért elég fun lenne, de már a beszélgetés alatt gyanús volt a dolog, mert coaching kereteken belül emlegette, és hát a coaching az gecinagy lehúzás szokott lenni általában, és felkeresve a honlapját, meglátva az árakat, valóban megbizonyosodhattam arról, hogy igen, még ha tök szuper is a kurzus, ez sokkal inkább biznisz, mint szívjóság, úgyhogy el is engedtem. aztán írt anyám, kérdezte, hogy meghallgattam-e a podcastot, mondtam, hogy meg. aztán kérdezte, hogy nem akarok-e menni erre a kurzusra, mert, hogy rögtön én jutottam az eszébe. mondtam, hogy sajnos nincs fölösleges másfél millió forintom, főleg az elmúlt évek súlyos anyagi megbaszódása után. erre bedobta, hogy ha nagyon szeretném, akkor ők apámmal besegítenek. azt hiszem, itt tört fel belőlem a zokogás, olyan igazi rázkódós, kontrollálhatatlan módon. harminckét éves koromban anyám felajánlja, hogy kifizet közel egymillió forintot egy félkamu éneklős kurzusra, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy elkéstél anyám, késtél ezzel jó huszonöt évet.

nincs bennem se harag, se méreg, vagy vádaskodás, mert százszor átbeszéltük már a gyerekkoromat, meg azt, hogy ő a legjobb szándékkal együtt is milyen sebeket hagyott bennem meg az öcsémben, meg hogy ez volt a legtöbb, amit akkor ki tudott hozni magából és tudom, és értem, de ez most annyira mélyen vágott belém, hogy napokig nem is tértem magamhoz. és újra szembesültem a ténnyel, hogy azért hanyagolom el én magam a saját igényeimet, mert gyerekként ezt tanultam anyámtól, aztán ezt a mintát követve és keresve sok olyan emberrel barátkoztam, akik ezt tovább erősítették és éltették bennem, és nagyon sokáig éltem úgy az életemet, hogy miközben tepertem, hogy a "kötelezők" meglegyenek (amik mindig mások igényeinek teljesítése volt), magamra nem maradt energiám és azt hittem, az a self-care, hogy leszarom a szobám takarítását, meg teletömöm magam édességgel, meg addig iszom, amíg már jól érzem magam a valóságtól való elszakadtságban, de nemrég ébredtem rá arra, hogy ezek nem a törődés jelei voltak, hanem a "tessék, itt egy szelet csoki, most már kussolj és haladjunk". rettenetesen bántam magammal, nem csoda hát, hogy utáltam magam. a másoktól kapott elutasítás megerősítette bennem a meggyőződést, hogy valóban el vagyok romolva, és ahelyett, hogy ennek hatására legalább én magam a saját oldalamon lettem volna és kiálltam volna magamért, egyetértettem ezekkel a véleményekkel és nyomattam ezt tovább magamnak. nem csoda, hogy menekültem - másoktól is és magamtól is - mert sehol nem éreztem védelmezve vagy értékelve magamat.

geci nehéz ezekből a gyakorlatilag egész életes mintákból kimászni és máshogy cselekedni, pláne határokat meghúzni és tartani is azokat, mert eddig semmilyen határt nem húztam és ez a változás nagyon furcsa volt a környezetemnek, de ma már nem rettegek annyira a visszautasítástól és a szeretetmegvonástól. mert nyilván ez van a mélyén az egésznek.

[troger]

nem mondhatom el senkinek, de magam előtt nem sunnyoghatom el semmiképp

2023 július 7-én, pénteken megtörtént, amitől a magamfajtát félteni szokták: biztosítás nélkül mentem fel egy nem lapos tetőre, és leestem

az előzetes kockázati elemzés során észlelt több rizikófaktor ellenére is úgy döntöttem, hogy a konkrétan egyperces munkához nem éri meg felvenni a beülőt és előszedni egy kötelet ebben a magasságban

péntek, kibaszott hőség, utolsó meló, utána feierabend, legyünk túl rajta gyorsan

létrán felmegyek, egy kézzel megkapaszkodom a gaube tetején valamiben, a másikkal meg majd ügyesen rögzítem a leesett szegélyelemet

egy cserepet még a létrán állva fel kellett volna tolnom, hogy kvázi lépcsőt csináljak, de kapkodtam: már a tetőn, az ereszbe kapaszkodva vettem észre, hogy túl meredek és csúszós ahhoz, hogy megálljak rajta, ráadásul a cipőm sincs szorosra húzva. így már kínszenvedés volt a tető megnyitása, mert egy kézzel kapaszkodnom kellett, és amikor sikerült, be is értem egy akkora lyukkal, ahova az egyik lábfejem befér

valahol itt villant be, hogy talán mégis kéne biztosítás, mert rosszul mértem fel a helyzetet, ez balesetveszélyes - de most már itt vagyok fent, inkább gyorsan megcsinálom...

eddig arccal a tetőnek voltam ugye, de ha felálltam a "lépcsőn" (egy lábon, miért nem nyitottam egy másodikat a másik lábamnak?), már mögöttem volt a munkafelület. meg kellett tehát fordulnom, hogy háttal a tetőnek, arccal a kertnek legyek, és úgy tudjak csavarozni

ez volt az a mozzanat, amit nem tudtam abszolválni

megcsúsztam, a seggemen leszánkáztam az ereszig, amibe a sarkam egy pillanatra beleakadt, közben elkaptam a létrát is, ami nem volt rögzítve és épp nem is fogta senki, mert a kolléga pont az autóhoz ment, én pedig a lendülettől végül átlendültem az ereszen, és valamelyest arról elrugaszkodva, lábbal előre lerepültem-ugrottam

talpra estem, aztán seggre ültem, semmi bajom nem lett az ijedségen meg egy horzsoláson kívül

de nagyon, nagyon elbasztam, és erre minden nap emlékeznem kell majd

szerintem fogok is, mert egyébként mindig rendesen felmérem a kockázatokat, csak máskor nem legyintek rájuk ilyen felelőtlenül

ebben az esetben is tulajdonképpen egy dolgot helyesen mértem fel, ami közrejátszott a biztosítás elhagyásában: ha leesek, túlélem

hogy nagyobb baj nem esett, az nem a szerencsének, hanem a kalkulált rizikónak köszönhető (mondjuk fejreesni nem lett volna jó)

tényleg túléltem, de nagyon, nagyon ciki, és kurvára szégyellem magam, valamint ezzel gyalázatos csorba esett a szakmai profilomon is :/

utána persze megcsináltam biztosítással, ahogy eleve kellett volna, és közben reméltem, hogy a lakó nem hallott az egészből semmit...

ez egy olyan hiba volt, amiből tanulni kötelező

[nubesetanimus]

Nagyon szar szeptembertől idáig tartó időszakon vagyok túl, ennyire fáradt és kimerült nem tudom mikor voltam utoljára. Kurva sokat dolgoztam, bár mostanában elég szar a forgalom, akkor is ugye bent kell lenni a kurva hidegben, mert fűtés nincs normális, a többiek meg imádják a rohadt hősugárzót, ami szétszárítja az amúgy száraz számat mert az én pofámba jön a meleg, ők mászkálnak.. Utolsó nap átettem.

Elmaradt a volt munkatarsaimmal a pizza party pedig jó lett volna találkozni velük persze mindneki beteg lett..

Aztán tegnap legalább az osztálytársaimmal ittunk egy jót amitől jó kedvem lett.

Céges karácsonyi vacsora egy kalap szar volt.. Svédasztalos, személytelen a főnök el se jött, nem sikerült berúgnom pedig úgy lehet jobb lett volna.

Ma nem írtunk szemészet dolgozatot még jó, mert nem bírtam már tanulni rá.

A munka-iskola-szabadnap/pihenés tengelyen a munka iskola a nagyobb arányú nem tudtam pihenni...

Attól félek ez a mostani pihenés nem lesz elég a jövő évhez. Tavasszal bele kell húzni a tanulásba, május végén vizsga.

Volt egy-két kiborító dolog pl a főnök egy szarkupac faszfej, eddig is tudtuk, de közel voltam hozzá, hogy ott hagyom a faszba őket, csak hát kevesebb van vissza az iskolából mint ami letelt..

A karácsonyi pénzem nem kaptam meg mert tegnap iskolában voltam, a nő nem bírt fölhívni, h megyek-e a vacsorára mert akkor elhozhatta volna, figyu attól, h neked milliók vannak a bankszámládon nekem a kis umpalumpának aki szarrá dolgozta magát az elmúlt 3 hónapban nincs úgyh jó lenne ha nem lennél életképtelen..

Persze vacsora végén mikor már volt benne pár pohár bor köszöntem el és akkor mondta, h nem hozta oda, én meg nem dolgozok jövő héten...Mondtam h hétfőn be tudnék menni érte...

Rohadtul idegesítőnek tartom az egészet és kurva dühös vagyok...

Na szóval most, h nem kell iskolára készülni meg dolgozni, hirtelen nem tudom mihez kezdjek..

Azt kigondoltam h vacsorára lesz lángos, meg megkívántam a forralt bort, de abból meg nem lehet keveset csinálni, mondjuk 2 bögrével csak meigszok..

[habkeinb0ck]

Az orvos-pszichológus anyukám, pszichológiai kísérlet gyereke voltam, ezért nem volt tévénk, nem kaptam barbiet, sőt melegitőnadrágot sem, mondván ezek mind butaságok.

Szóval úgy nőttem fel, hogy nem tudtam bekapcsolódni se a játékba, se a társalgásba az iskolában, mert nem láttam Isaurat és az egy darab, kikönyörgött moncchichim nem fért be az osztálytársam barbieházába.

Ez a tudatlanságom később is megmaradt, úgyhogy gőzöm se volt, kik szerepelnek a női lapok címlapjain.

Aztán egyszer belenéztem az RTL-be, hogy ne legyek annyira tudatlan és épp Győzike-show ment.

Döbbenten néztem, hogy ez milyen műsor, ahol egy cigány család veszekszik!

Ma már visszasírjuk Győzikét, ennél csak sokkal lejjebb kerültünk. Teljesen fogalmatlan emberek tapizzák egymást mindenféle villákban.

Győzikét azonban figyelemmel kisértem, a feleségét is. Igazából egy kicsit megszerettem, egyrészt mert borította a bilit: kiderült, hogy az egész show színészet volt, ahol eljátszották a megírt történeteket, másrészt van annak az embernek egy bája, ahogy magyaráz.

Győzike ott volt a Tranziton és mindenki arra használja, hogy “hö-hö, ha-ha, itt tart a Fidesz”.

Ő pedig azt magyarázza, hogy szeretne tanulni, fejlődni.

Ebben a kiröhögésben benne van az ellenzék veszte, mert lenézéssel nem lehet választást nyerni.

Miért nem fogadjuk el, hogy valaki többet akar? Miért kell örökre begyűrni kasztokba egymást?

Miért ne kezdhetne el politizálni egy celeb?

Szóval én drukkolok Győzikének, örülök, hogy együtt voltunk a Tranziton, remélem megtalálja az új szerepét! Hajrá! 🙂

Skrabski Fruzsina, FB

[onmarcangolo]

Szaturnusz gyűrűi , avagy gömbök és repedések..

Tegnap életem első panto előadásán voltam Ian McKellennel és azt hiszem, megértettem valamit, ami talán neked is hasznos lehet.

Vannak, akik jól járnak ezzel, mert egy sikertelen életet újrakezdeni és sikeresebben folytatni nagy pozitívum. Ha nem engedték, hogy azt szeresd, akit szeretsz, ha távol kerültél az elnyomó családodtól, ha meg tudsz törni egy akár évtizedek óta lefelé húzó rossz spirált...

A baj azokkal van, akik sikeresek voltak, de legalábbis szerették a régi személyiségüket. Ők a majom csapdájába estek, aki rámarkol a sóra az üregben, de ki már nem tudja így húzni a kezét, és addig marad rab, amíg képessé nem válik az elengedésre.

Sokan élnek így külföldön, hátrafelé nézve, emlékeikben élve, a Dob utca fényeit keresve a new york-i éjszakában. Mert nem értik meg, vagy nem akarják elfogadni, hogy a folyondár menthetetlenül ott maradt.

Nekik igazából jobb lenne "otthon". Ők azok, akiknek sohasem lett volna szabad elköltöznie - egy ideális világban.

A többségük nem is akart. Nekik kellett.

Nekik nem volt választásuk, mert látták, hogy összeomlóban az évezredes kőfal a folyondár alatt. Vagy akár üldözték is őket, mint szinte minden valamire való embert a magyar történelemben...

Lehet magunkat azzal vigasztalni - és igaz is! -, hogy a gyerekeinknek jobb lesz, de az életünk nem redukálható az ő boldogságukra. Nekünk is boldognak, elégedettnek kell lennünk, különben egyoldalú szolgálattá válik az életünk.

El kell engedni a sót.

Meg kell értenünk, hogy ez teljes újrakezdés. Akinek a szakmája átmenthető, annak azért persze könnyebb, mert a szakma hozhatja az új embereket, az új helyeket, az új megbecsültséget, az új éjszakák új fényeit is.

De sokunknak kell meztelenül fejest ugrania az örvénylő sötét semmibe.

Azt hiszem, ez nem a képességekről szól. Ha más nem, Auschwitz megmutatta, milyen elkepesztően szívós, alkalmazkodóképes és ellenálló az emberi lény. A mi életünk mások megpróbáltatásainak töredékén megy át. A mi viharjaink csak nekünk nagyok.

Ez a büszkeségről szól. Arról, hogy nem vagyunk hajlandóak elölről újrakezdeni. Diákká válni a professzorból. Nyelvet tanulni, újra előről referenciákat építeni, elfogadni, hogy újra beazonosígthatalan szürke pontok, láthatatlan kis senkik legyünk, miután egyszer már vérrel és verejtékkel váltunk valahol valakivé.

Vagy legalábbis jól esett ezt mondani magunknak.

Egyszer azt írtam, a költözés az alázat magasiskolája: a szálderekú tölgyek is megtanulnak a földig hajolni.

Magam sem tudtam, hogy e sorok írásakor még messze voltam az alázattól, amire azóta is folyamatosan tanít az élet.

Az alázat az lesz majd, amikor mosolyogni tudunk az új nyelven ejtett nyelvtani hibáinkon, amikor mosolyogva tudunk elfogadni rosszabb körülményeket, hogy onnan építkezve újra magasra juthassunk bármilyen értelemben, amikor nem érzünk már "méltatlannak" semmit, mert megértjük, hogy a méltóságunk belülről, a saját magunkhoz való hozzáállásunkból, nem mások hozzánk állásából ered.

Ekkor engedtük el a sót. Ekkor válunk szabaddá a saját magunk okozta fogságból. Ebben a pillanatban kezdjük el újraépíteni az életünket a korábbi életünk lélegeztetőgépen tartása helyett.

A társulatban sok szempontból a saját, otthon hagyott társulatomat láttam. És azt, hogy hiába lett volna meg bennem az alázat, a tehetség, az odaadás, bevándorlóként lehet, sőt valószínű, hogy sohasem lesz már belőlem Ian McKellen.

Többre vihettem volna ott, ahol a sok is kevés, ahol a legmagasabb hegy is csak domb és ahol csúcsragadozó lehet a patkányból.

Ahol ma nagynak lenni semmit sem ér, mert a kisszerűek milliói lehúznak, lerángatnak maguk közé akármennyire harcolnál is ellene.

Ez az, amit soha nem fog megérteni, aki ragaszkodik a magyarországi státuszához. Ez az, amit nem lehet elmagyarázni sokaknak. És ez az, amit meg kell értenünk, amikor a hátrahagyott egykori személyiségünket dédelgetjük párás szemmel.

Hogy a sikereink valójában porból voltak, a kicseink pedig kövek. Amint megengedjük magunknak, hogy felnőhessünk, látni fogjuk, hogy olyanok, mint a kisgyerekek féltve őrzött kis ládikái, amikben rágópapírt és törött rugókat tartanak.

Ha el merjük engedni, csak akkor építhetjük újra a személyiségünket, és csak akkor láthatjuk meg, hogy valójában nem veszítettünk semmit.

Amikor az új szemünkkel nézzük majd a régi magunk.

*

(Ezt még áprilisban írtam, de valamiért akkor nem tettem közzé.

A képen Ian Mckellen a Mother Goose című panto előadás során. A panto egy speciális színházi műfaj (nem azonos a pantomimmal), leginkább talán a vásári komédiához hasonlítható.)

[stickalittle]

A Doulingo vagy egy hónapja jól megszopatott.

Tanulok olaszul, szépen építgettem a tudásom. Nem haladtam gyorsan, mert soha nem mentem tovább addig, amíg nem 100%-osan használtam a már megtanultakat. Aztán egyik nap megváltozott a Duolingo. Tök idegen szavakkal és kifejezésekkel találkoztam, amiknek csak töredékét értettem, és olyan szavakra és mondatokra kellett válaszolnom, amikről fogalmam sem volt, miket jelentenek. Lestem, hogy mi a fasz történt. De nem tudtam mit tenni, mehettem vissza az első leckére, és kezdhettem elölről az egészet már az új szavakkal. Ehhez szótárazgattam is rendesen, hogy az összes ismeretlen szót kiírjam a mostani haladási szintemig, aztán megtanulhassam. Beírtam az iPad noteszébe, ami össze volt kapcsolva egy Outlook fiókkal. Pont kész lettem, kiírtam az összes ismeretlen szót az egyik reggel, gondoltam, hogy majd este átmentem számítógépre, kinyomtatom, és ahogy szoktam, felragasztom a zuhany oldalára, ahol tanulni szoktam a szavakat. Bazmeg, este bekapcsolom az iPadet, és megnyitom az Excelt, hogy megnézzek valamit, erre nem indul, azt akarja, hogy fizessek elő a M365-re. Bezárom, hogy lófaszt, de akkor oké, nem használom többé az iPaden az Excelt... És ezzel valahol törést okoztam az univerzumban, mert az Outlook fiókom jelszót kért, amit eddig még soha nem kért. Jó, hát beírom a jelszavam, oké. Aztán venném elő a noteszt, ahová beírtam a szavakat, és az egész dokumentum eltűnt. Egyszerűen eltűnt! Ha letöröltem volna, elvileg a Microsoft fiókom törölt elemei közt kellene lennie, de ott sincs. Úgyhogy nem is tudom, hogy a Duolingo vagy a Microsoft szopatott meg jobban. Mindenesetre kezdhetem elölről a szótározást, bár most már kétségtelenül kevesebb szót kell kiírnom, mert valahogy például a karácsonyra meg a húsvétra is emlékszem, hogyan van olaszul, úgyhogy néhány szó már felragadt az agyamba. Nektek nem változott meg a Duolingo kb. egy hónapja? Csak engem szopat?

[csacskamacskamocska]

Elég fura álom

Logannel álmodtam és azzal a nővel, akit nagyon nem szeretek. (ez egy csodás kategória, pillanatnyilag egyedül ül ebben a dobozban) Együtt voltunk egyetemisták és valami nyári tanulótáborban voltunk. Volt bennem némi elszánás, hogy én ezt a nőt megkedvelem, ha fene fenét eszik, akkor is. A vizsgán a tanár bizalmas hangsúllyal megsúgta, hogy kaptam egy ötöst, mert a többiek azt mondták, hogy nagyon kedvelnek engem. (Olyan volt ez, mint valami váratlanul nagy karácsonyi ajándék. De nem az fontos nekem, hogy mindenki szeressen, csak ilyenkor kiderül, hogy mennyire hiányom van abban, hogy tudjam, hogy bárki is szeret) Mentem vissza a szobámba, ott ült Logan és a luvnya az asztalomnál és tanultak. Az ágyam vetetlen és lelki szemeimmel láttam a hófehér lepedőn az apró kis pöszöket és piszokat és nagyon utáltam, hogy így nyitva van az ágyam. Leültem és elújságoltam, hogy mit mondott a tanár. Már miközben mondtam, már akkor is elkezdtem hallani kívülről azt amit mondok, hogy mennyire hiteltelen, hogy bárkinek ezt mondanám, akit valami módon manipulálni akarok, éreztetni, hogy különleges vagy meggyőzni arról, hogy szerethető. Logan rám nézett és gúnyosan elmosolyodott. A nőre rá se mertem nézni. Erőt vettem magamon, leültem és nekiálltam tanulni, de nem tudtam koncentrálni. Csak arra gondoltam, hogy nem is volt igaz, nem is kedvelnek, de kis hülye vagyok, megint becsaptak.

Aztán volt egy furcsa lakás az Alkotás utcában aminek a tulajdonosát győzködtem, hogy rakjon muskátlit az ablakába. A földszinti lakásának egyetlen kis ablaka meg egy ajtaja volt, amúgy az egész a hegybe vájva. Azon gondolkodtam, hogy tudnék-e ilyen lakásban élni, meg azon, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy milyen a lakásunk és milyen keveset annak, hogy milyen a lelki életünk. Az a faszi öreg volt, hordóhasú, egyedül élt és láthatóan elégedett volt. Mondtam, hogy adok neki egy hosszú virágládát, ami végigéri az ablakát. Van neki olyan, válaszolta. Akkor veszek neki muskátlit! Van muskátlija válaszolta. Nem kérdeztem meg, hogy ha mindez van, akkor miért nem "használja". Tehetetlennek éreztem magam.

[gyuricaur]

Tudtam a Doorst, de mindenki más a jazzeket gyakorolta, amiket én csak alig, és nem is abban a hangnemben, amiben a többiek. De a Doorst faszán odatettem, magamat is lenyűgözve.

Megyek jazzt tanulni.

[angelofghetto]

géniuszok

Egyszer volt egy nagyon fura álmom. Egy kisebb fajta színházban kellett fellépnem. Valójában nem nekem, mert összekevertek valakivel, és az ügyelő csak kilökött a takarásból, hogy nem baj a lámpaláz, majd ott a súgó, meg a kollégák segítenek. És fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, tennem, azt sem tudtam, mi a darab, de olyan színészek voltak velem egy deszkán, mint Sinkovits, Gobbi, Törőcsik, és valóban segítettek. Észrevétlenül taszítottak a megfelelő irányba, vagy nyomtak le egy székre, a kellék hirtelen a kezembe került, amit fognom kellett volna, és végig súgták a szövegemet felváltva hol innen, hol onnan, és valahogy vége lett a jelenetnek, és lement a függöny. Amit utána kaptam, attól a májamig elszégyelltem magam. Azok a színészóriások hallgatásba burkolóztak, és csenddel vertek. Egyedül Sinkovits méltatott arra, hogy végtelen szomorúsággal, a maga sajátos orgánumával odamondja: "a szerepet meg kell tanulni, maga szégyent hozott a szakmára". Hiába próbáltam mondani, hogy nem tudom, hogy keveredtem ide, még csak nem is vagyok színész.

Ez akkor jutott eszembe, mikor elkezdtem hallgatni ezt a hangdokumentumot, amiben Ronyecz Mária vall önmagáról (a következő posztba külön kiteszem). Nagyon szerettem ezt a színésznőt, a hangját, az okos drámaiságát, az átható tekintetét, a szabálytalan szépségét, ami áradt a lényéből, és minél tovább nézte, hallgatta az ember, annál szebb lett. Fájdalmasan korán ment el.

És hogy mi a címben említett géniusz? Ahogy meséli, mekkora színész ikonokkal dolgozott, lélegzett, létezett együtt abban az időben, mikor egy színésznek még beszélni, énekelni, táncolni, vívni, lovagolni kellett, és ki tudja még mennyi mindenben jónak vagy legalább meggyőzőnek lenni.

Ezek a géniuszok nem csak önmagukban voltak birtokában a tudásnak, rezdüléseknek, profizmusnak, hanem át is tudták adni, inspirálni tudták a fiatalokat már a puszta jelenlétükkel, vagy egy-egy mondatukkal. Mint Várkonyi, aki azzal szabadította fel, és tette késszé a tanítványát a szerepére, hogy csak annyit mondott neki: "tűrje csak fel az ingujját!" Észrevette, mert odafigyelt, tudta, mert ismerte, érezte, megsejtette a tanítványait, a bennük bimbózó tehetséget. Hiúságnak, féltékenységnek ebben nyoma sem volt. Tudták, érezték, amit a régi buddhista tanítás is kimond: a tanítvány úgy hálálhatja meg a mestere törődését, ha túlszárnyalja.

[csakcsiga]

3, 14,17,18, 41 :)

3: Do you smoke?

Sajnos még igen. Kicsit jobban is utálhatnám magam amiért ez még fen áll, de elég sok mindennel küzdöttem idén, ezzel a démonnal még nem sikerült leszámolni. De bízom annyira magamba, hogy tudom, ez is megtörténik.

14: Biggest turn offs

Ha valakinek nincs humora azzal egyszerűen nem tudok mit kezdeni... Amúgy meg csak a szokásos. Ne legyen igénytelen magára és a környezetère.

17: Someone you miss

Akik kikerültek az életemből okkal kerültek ki. Szoktam rájuk gondolni és van hogy hiányoznak azok is akik amúgy benne vannak. Csak fasz vagyok és nem keresem őket(mert nem akarom őket zavarni). De úgy konkrétan egy személyre nem tudnám ezt vonatkozatatni most.

18: Most traumatic experience

Fuu... A gyermekkori/fiatal felnőtt tarumáim közül a legmeghatározóbb az az élmény mikor utoljára beszéltem édesapámmal.

Felnőtt életem egyik legnagyobb traumája pedig az volt mikor egy sofőröm halt meg a műszakomba még a telepen és nem tudtam segíteni rajta.

41: Where I want to be right now

Szeretnék egy olyan munkahelyet ahol tudok tanulni előrelépni és ahol megbecsülnek és támogatnak. Nagy vágyam ez, mert szeretem a szakmámat, tudok és szeretek dolgozni csak elkeserít, hogy nem tudok előrébb jutni pedig úgy érzem többre vagyok hivatott. Nem panaszkodnèk egy társsal az oldalamon akivel meg lehet osztani az életet. Meg jó lenne most már az a fél tonnás totál is. De épp ezekért próbálok tenni, abba úgy se hiszek hogy bármi is az ölünkbe hullik.

Helyileg meg tök fasza nekem itt az albérletem(jó az még faszább lenne ha saját lenne) kanapéján. Tekintve, hogy most lett kész a kamu paellám és mivel szabin vagyok a héten még belefér egy sorozatrèsz lefekvés előtt.

[wannabebiker1]

szóval az van, hogy hétfőn még lesz egy vizsgám, tanulok is rá. Ha letudom, akkor megvan a félévem és szerintem igazán örülni fogok neki. Lehet megeszek egy sütit is. Ez a mostani vizsgaidőszak nagyon nehéz volt, több olyan tárgy is volt benne, amire rendesen tanulni kellett, nem tudtam IQ-ból kirázni. De már csak ez az egy van, igaz már én is az utolsó energiákat szedem össze. Végre lesz időm másra is, tv-t nézni, autót szerelni, kirándulni....

[tevagyanapsugaram]

136 nap

Eszembejutsz még, de már felfogtam annyira, hogy belássam, igazad van. Túl sok mindent rontottunk el. Pláne én. Túl nagy fájdalommal járna megjavítani még akkor is, ha egyáltalán akarnánk. De már nem akarjuk. Nem is szabad, és nem is lenne helyes.

Elástuk, mélyre.

Hogy miért írom ezeket akkor?

Leginkább már csak magamnak, hiszen nem gondolnám, hogy bármilyen szinten foglalkoztatna még téged a múlt, hogy a sok rossz után is olvasd ezeket... Sosem szerettél nosztalgiázni.

Leginkább azért írom, hogy emlékeztessem magam a hibákra, amiket elkövettem ellened, és amiket soha nem akarok megtenni bárki mással. Hogy emlékezzek egy barátra, egy társra, egy szerelemre, aki hosszú éveken át minden napomba csempészett egy kicsit magából, ami által én is több lettem... Mert az életem legmeghatározóbb emberi kapcsolata voltál...

És rengeteg téren megváltoztattál az együtt töltött idő alatt, és a hiányoddal is, amiért iszonyat hálás vagyok... Mert azt érzem, hogy épített... Mindenképpen több lettem általa.

Sajnos sokkal többet érdemeltél volna, mint amit az elején kaptál. Utána pedig már nem voltam képes lemosni magamról azt a sok szennyet, hogy meglásd, ki van alatta. Vagyis inkább ki lett... De ez nem a te hibád. Nem hibáztatlak, már nem.

A legfontosabb ember voltál az életemben. Ha nem is tőlem már, de azt szeretném, hogy megkapj mindent amire vágysz...

Őszintén, már csak abban bízok, hogy boldog vagy, hogy sokat mosolyogsz és a lehető legteljesebb életet éled. Hogy sikerült a jogsid, hogy lassan összegyűlik a pénzed a kis piros autódra, amire büszke lehetsz, mert te dolgoztál meg érte. Hogy egyszer találsz valakit, aki mellett le tudod élni azt az életet, amire vágysz. Amit én elrontottam, bármennyire is próbáltam minden erőmmel jól csinálni az utolsó egy évet...

Túl sok a seb amit okoztam benned...

Néha azt érzem, hogy úgy rád írnék, csak hogy tudjam, hogy jól vagy. Aztán persze mindig rájövök, hogy nem lenne helyes, és valószínűleg te sem akarod, hisz ezért is tiltottál le. Nem tudunk barátok lenni, ezt tudjuk. Nekem egy picit mégis az maradtál.

Vagyis inkább az emléked... Nehéz ezt megmagyarázni, biztosan hülyének tartanál miatta... Főleg az után ahogy elváltunk...

Sajnálom, hogy annyit bántottalak a legvégén. Tudom, hogy szerettél... És basszus, én is rajongtam érted, jobban mint addig bárkiért... De sajnos túlzottan birtokolni akartalak, túlzottan akartam, hogy valahogy képes legyek meggyőzni...

Túlzottan, hogy normálisan tudjak viselkedni veled egy ilyen fájó szakítás után. Nem vagyok nárcisztikus, se pszichopata, vagy bármi ilyesmi, mert tutira ezt gondoltad egy időben. Gondolom sokan mondogatták neked...

Egyszerűen csak ennyire fájt annak a jövőképnek, azoknak az álmainknak az elvesztése, amiért basszus, bármit megadtam volna akkoriban, hogy teljesüljön... Teljes mértékben kifordított ez az egész...

Bárcsak képes lettem volna megmutatni, hogy mennyire... Bárcsak tudtad volna, hogy mennyire, de mennyire fontos voltál, és mennyivel többet jelentettél, mint amit te valaha gondoltál, hogy fogsz nekem... Mint bárki, akire valaha féltékeny voltál...

Sokszor csak nevettem a féltékenykedéseden, mert én tudtam ezeket... Hogy akkor ott senki nem rúghatott volna labdába melletted már, annyira szerettelek... Utólag már látom, hogy te valószínűleg nem érezted ezt, ezért is esett rosszul, amiért elbagatelizáltam sok mindent...

Bár... Ezek már mind nem számítanak. Új életünk van... És szerintem mindketten szeretnénk végre jól csinálni, és tanulni a múlt hibáiból.

És én is... Igyekszem fejlődni, tanulni még abból a leckéből is, amit az elvesztéseddel kaptam. Igyekszem jó ember lenni, akinek soha többé semmiért nem kell magyarázkodnia... Megtalálni önmagam újra napról napra egyre jobban, erősnek, kitartónak lenni, és legfőképpen tudatosnak... Nem akarom, hogy többé bárkinek olyan fájdalmakat okozzak, mint neked.

Nagyon figyelek ezekre nap mint nap, és őszintén hiszem, hogy eddig jól csinálom... Vagyis eddig pozitívnak érzem a visszacsatolásokat, és az én lelkiismeretem is tiszta, és jól érzem magam így.

Ezt csak azért írtam le, mert tudom, hogy egyszer még fontos voltam, és akkoriban mindent megtettél azért, hogy a legjobbat hozd ki belőlem, és basszus... Remélem büszke lennél, ha látnád...

Belegondolok néha, hogy vajon benned mi lehet most... Azért remélem maradt benned szép emlék azokból az időkből amik igazán számítottak, és nem csak a legrosszabb oldalamra emlékszel majd, ha egyszer neked is eszedbejutok...

Az is lehet, hogy csak hiú ábránd abban reménykednem, hogy én is adtam valami pozitívat, ami által több lettél, mint amikor megismertük egymást...

Nem tudom már, őszintén... Igazából csak elég fájó lenne a tudat, hogy mennyire kevés voltam hozzád, ha tényleg a világ legaljasabb emberének éreznél, miközben nekem oly sokat mutattál abból, ami igazán fontos...

Bárhogy is. A lényeg hogy igyekszem, és egyszer minden jó lesz...

Köszönök mindent.

[alexyna]

"Próbálom finoman. Mert már annyit feszítettem.

Ráfeszültem a saját keménységemre, mint egy keresztre és csak reméltem, hogy harmadnap feltámad bennem a Nő. Aki nem harcol már.

Az igazság az, hogy a harc edzett és senki nem tanított meg a lágyságra, mert úgy hagytak az út szélén, hogy ha nem nevelem magam farkassá, megesznek a farkasok.

Próbálom finoman. Próbálom nem feszíteni és betűnként tanulni az igazi Nőt.

Őseim tudását hívom a mindenségből és úgy mosom át magam, hogy vér serken a bőrömön. Sikálom a múltat és sikálom azt, ami belém fojtotta mind azt, amit mindig is tudtam, és amire oly nehéz emlékezni, mert nincs példám, fogódzkodóm.

Emlékezni szeretnék arra, hogy nem feszítem, csak engedem. Hogy nem akarom, csak fogadom. Az igazi illatomra, amit nem vitt el a szél a küzdelemmel, amikor egyedül álltam. Nem jó a nőnek egyedül állni. Kell, aki megfogja a kezét, akinek sírhat a karjaiban, hogy belesimuljon az igazi erejébe, abba a szeretetbe, ami lágyan ad. Nem erőből.

Naponta feszítem keresztre a megkeményedett részeim, hogy Nő lehessek, áramló és csendes mint a folyó, vagy tomboló szél, ami nem céltalanul pusztít, hanem a tisztulásért.

Próbálom finoman. Lépésről-lépésre tanulom kiszabadítani az Istennőt évszázadok páncéljából, és hinni, hogy ez a lágyság, az igazi erőm.

Nem akarok harcolni. Nem erre teremtettem. Nem részem a harc. Nem is kell, hogy az legyen.

Már finoman próbálok áramlani át az életemen. Mert már talán nem próbálnom kell. Már nem tudnom. Éreznem.'