#nem érek semmit

[csakhagyjmeghalni]

A fontossági sorrended végén én szerepelek.

Az én sorrendemben te vagy az első.

Ez a különbség közöttünk.

[zoeeozzoeeoz]

Kicsi Én, tekerj tovább, csak kiírom magamból!

Nálam, évente 2x jön el a zombi üzemmód. Nyáron, mikor szabira megyek, és év végén, mikor szintén szabira megyek. A kettő között, rengeteg munkám van, nagy a pörgés, erre jön még rá az is, hogy nem tudok leállni, tehát otthon is, a kevéske szabadidőmben is pörgök. Volt olyan munkahelyem, ahol végig unatkoztam a munkaidőt. Vagy éppen lassú volt a tempó. Kevesebb munka volt. Szóval nyugisabb volt. Na itt kb a próbaidőt húztam le. Az nem én vagyok. Néha jól jött, hogy nyugisabb a tempó, de egyszerűen szét untam a fejem, meg a tehetetlenség, hogy minek vagyok itt, ha semmit nem kell csinálnom, meg minek vettek fel, meg örökké az járt a fejemben, hogy mennyi mindent tudnék ezidő alatt csinálni pl otthon, vagy máshol, vagy ha pörgősebb lenne a munkám, mennyivel jobban élvezném, vagy mennyivel jobban megtudnám mutatni azt, hogy mire vagyok képes. Szóval Én imádom ezt ami most van, hogy pörgök ezerrel, és lóti-futi, és otthon is, és mindig, de azért lefáradok, és igénylem Én is a pihit. Mindig azt mondom, hogy nem érek rá betegnek lenni. Szerencsére, nem is vagyok beteges tipus. Igen, nekem is jólesik néha kicsit nyavalyogni, hogy milyen fáradt vagyok, meg zombi üzemmód, meg ilyenek, de nem tudok leállni. Van 5 percem, akkor azt nézem, mit tudnék még csinálni, hova menjek, mit rakjak arrébb, mit csináljak meg. Aki nem ezen a fordulatszámon él, azzal nem tudok mit kezdeni. Nincs türelmem megvárni mire megcsinál valamit, vagy csak hozzá kezd, együtt dolgozni pláne nem. A mostani munkahelyem ebből a szempontból most jó. AZ egész folyamatot Én csinálom, a saját ütememben. Akikkel munka kapcsolatba kerülök, azok egyik felét idegesítem, mert időnként megjelenek, hogy "mivanmá?", persze finoman, de értik honnan fúj a szél, a másik fele meg imád velem dolgozni, mert haladás van, meg időre/idő előtt megvagyok mindennel, meg hoztam már be akkora késéseket nekik, hogy pl azóta is hálásak nekem, mert nem kellett kötbért fizetniűk, vagy nyertek meg olyan munkákat, amikről már lemondtak. Szóval vannak jó, és rossz oldalai is ennek a pörgésnek. Most pl ez a zombi üzemmód. Jövő hét péntekig dolgozom idén, hétvégén is, addig fullon vagyok. Várrom a végét. Érzem, hogy ez már sok. Most hét végén, de legkésőbb jövőhét hétfőtől nemet kell mondanom a beérkező munkáknak. Muszáj! Át kell vezetnem januárra. De már most lelkifurdám van miatta, hogy nem teljesítek. Fizikai képtelenség ennél többet vállalnom. Igen, ezt már kb egész évben hallják tőlem az emberek, de valahogy, mindig megcsinálom. Nem tudom hogy. Én is csodálkozom rajta. Meg kéne tanulni lassítani. Leállni. Pihenni. Majd 20-tól. Nem tudom mit fogok csinálni abban a 2 hétben, de muszáj pihennem. Tuti nem fogok az ágyban dögleni, vagy csak ülni, és nézni ki a fejemből, biztos fogok túrázni menni, meg programokra menni, meg a lakást is rendbe rakom. Szóval ja, ez sem a klasszik pihenésről fog szólni. Nem tudom, hogy kell lassítani, leállni, pihenni. Legalább is, fizikális pihizés nem megy. Mondjuk, cserébe, legalább, az alvásommal nincs gond. Mint akit fejbe vágtak.

Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor köszi. Ki írtam magamból, mert tartottam egy 5 perc szünetet munka közben, és hát ezt az 5 percet is ki kellett használni.

[nam00n]

meglehet, hogy az írásaim nem érnek semmit, de akkor egészen bizonyos és kétségtelen, hogy én magam sem érek semmit

— franz kafka, 1912.11.05.

[georgina-2003]

Míg én erőmön felül küzdöttem a kapcsolatunkért vívott csatában, hogy vajon Te leszel e a jövőm.

Addig, Te el voltál azzal foglalva hogy jobb ha nélkülem mész tovább csak ennek jelét nem adtad marasztaltál, míg közben a közelemben se szerettél volna lenni.

Elhitetted velem, hogy semmit se érek, majd nélküled nem is akartam létezni.

Reményt adtál hogy jobb lesz és, hogy újra boldogok leszünk, majd az érzéseimen végigsétáltál.

Mutattad hogy szeretsz mások előtt, majd ketten a négy fal között újra meghűlt köztünk a levegő.

Így lettünk mi egymás mellett idegenek.

[utolso-gondolatod]

Azt mondtad: “felkérdezlek”

~Mostmár nem kérdezek semmit.

Azt mondtad: “nem elég, hogy néha visszaírok már melóban is?”

~Mostmár nem fogok rád írni ha dolgozol, és akkor sem, ha én dolgozok.

Azt mondtad: “szeretnél egyedül is lenni, és azt csinálni amit akarsz.”

~Mostmár nem fogok haza sietni, hogy előbb érjek haza, és kaját csináljak neked, vagy csak, hogy ne kelljen felhívni, hogy mikor érek már haza.

Meglátjuk, hogy így jobb lesz-e neked, ha teljesítem a kéréseidet, de egyet jegyezz meg, az az ember már nem én leszek, hanem egy megváltoztatott énem…

[buzaviragoslany]

Most vagyok a legmélyebben.

Melyből kimászni,

Már nem akarok sehogyan sem.

Hol hallani nem akarok, sem érezni.

Szeretném az end-et, és a semmiben lenni,

Hol nem lennék útban senkinek sem,

Hisz úgy se érek én semmit,

Még azt a parányi fikarcnyit sem.

Gyűlölöm, hogy minden nap eszembe jut,

Mint lélekbe zárt börtön,

Melyet nem ért, s nem sejt senki,

Ez olyan lassan, mint egy ösztön.

Ösztön, így hasad a gondolat,

S emlék a tudatba,

Bár valaki valaha értené, mi marhat,

S mi tép szét abba a kútba.

[banatostenger]

“Nem érdekel, érdekel, mindent megkapok, semmit nem érek el.„

[tukrok-eneke]

Megfelelési kényszer

Olyan sokszor éreztem úgy, hogy semmit sem érek, csak azért, mert nem feleltem meg valamelyik elvárásnak.

[szottesfolditanyak]

"Gonosz öröm

Egy harmincas nő érkezett és azt mondta: „Nem gondolom, hogy látni akar." Mire én: „Ez az ön feltevése, de kívánja hallani az enyémet?" 

„Nos, én nem nagyon szolgálok rá az ön figyelmére, doktor. Hatéves koromban az apám szexuálisan molesztált, és attól kezdve, egészen 17 éves koromig szexuális tárgyként használt, rendszeresen, hetente többször is. És minden alkalommal úgy tette, hogy szinte belefagytam a rémületbe. Szennyesnek, alsóbbrendűnek, alkalmatlannak, szégyenletesnek éreztem magamat.

Tizenhét évesen már elég erős lettem, hogy elszökjek tőle. Átküzdöttem magam a középiskola maradékán, remélve, hogy attól megjön az önbecsülésem, de nem. Akkor úgy gondoltam, egy főiskolai végzettség majd helyre tesz. Végigküzdöttem magam a főiskolán, de nem segített a szégyenen és a kisebbségi érzéseimen. Ez rettenetes csalódás volt. Elterveztem, hogy szerzek egy doktorit, attól biztosan tisztelni fogom magamat, de nem. Nem ért semmit. Aztán végül feladtam, és közönséges prostituált lettem egy férfi mellett. Felajánlotta, hogy éljek vele. És mivel enni kell, és menedékre is szükség van, így hát beleegyeztem. De a szex szörnyű tapasztalat volt. Nekem a pénisz egy kemény, fenyegető valami. Emiatt szorongtam és teljesen passzív maradtam. Fájdalmas és rémes volt. Végül ez az ember belefáradt, én meg elkezdtem egy másikkal élni. De pontosan ugyanaz történt. Most itt vagyok. Egy darab rongynak érzem magam. Egy merev pénisztől tönkremegyek, teljesen gyenge és gyámoltalan leszek. Akkor vagyok boldog, amikor a férfi befejezi. De élnem kell. Ruházkodnom kell, tető kell a fejem fölé, de lényegében nem érek semmi mást."

Így feleltem: „Ez egy boldogtalan történet — de a legboldogtalanabb része az, hogy ön ostoba! Elmondja nekem, mennyire fél egy merev, egyenes, kemény pénisztől — ez ostobaság! Tudja, hogy önnek vaginája van, jól tudja. A vagina képes befogadni a legnagyobb, legkeményebb péniszt is, és pillanatok alatt petyhüdt, gyámoltalan szervvé változtatja. És az ön vaginája megkaphatja azt a gonosz örömöt, hogy a durva péniszt gyámoltalan tárggyá kicsinyíti." 

A szövegemtől fantasztikus változást láttam a mimikáján. Azt mondta: „Most visszamegyek Los Angelesbe. Találkozhatunk egy hónapon belül?" „Biztosan." Egy hónapon belül jelentkezett és elmondta, „Önnek teljesen igaza van. Lefeküdtem egy férfival, és részem volt abban a gonosz örömben, hogy a tehetetlenségig legyengítettem a farkát. Nem tartott sokáig és élveztem. És kipróbáltam egy másik pasast is. Az eredmény ugyanaz. És még egy másikat. És élveztem. Most nekiállok letenni a doktorit, és azután kivárom, hogy találjak egy embert, akivel én akarok élni." 

Azzal, hogy ostobának neveztem, igazán megragadtam a figyelmét. Majd amikor azt mondtam, „gonosz öröm". Neheztelt a férfiakra, de én azt a szót használtam, „öröm"."

E L Rossi, S Rosen - Milton H Erickson élete és tanító történetei

[egy-lany-blogja]

Már nem az vagyok, aki voltam. Nem vagyok hajlandó mindent megtenni olyanokért, akik semmit nem tennének meg értem, mert tudom mennyit érek. Lehet kevés, lehet nem a legtöbb, de érek. Megtanultam, hogy nem leszek B terv, sem opció. Egyetlen leszek. Mert az vagyok. Egyetlen. Ha kell csak magamnak, de opció sosem. Megtanultam, hogy ugyanazt adjam, amit kapok, ha ez kevés, ha rossz, ne feledd, tükröd vagyok. Egyetlen és színtelen, de játszani nem fogok. Nem fogok a szemedbe nevetni, ha ordítani vágyok, és kimondom amit gondolok. Tetszik vagy sem, ez lettem. És nem érdekel mit gondolsz majd rólam, mert a Te gondolatod nem én vagyok. Belőled árad és feléd halad, a tiéd és nem én kapom. Nehezen kapsz bizalmat és ha eljátszod, többé nincs ajtó felém. Nincs ingyen ölelés és ha kell, a búcsú sem lesz lassú, légy bárki és nekem bárkim. Esélyed egy van. És nem, nem fogom magam ostorozni a döntéseim miatt, mert mindig van választás. Számomra is. Többé nem magyarázkodom, csak megyek és teszem, amiben hiszek, enyém a döntés és enyém a felelősség. Nem az leszek, akinek látni akarsz, mert számomra fontosabb, akivé lettem. Nem tökéletes? Pont nem érdekel. Lettem, szeretem és vállalom.

(Todorovits Rea)

[csacskamacskamocska]

Silent Treatment

Bármilyen egészséges embernek szüksége lehet rá, hogy időnként elvonuljon, összeszedje a gondolatait, de ad absurdum még az is előfordulhat, velem például előfordul, hogy az ember egyszerűen lebénul, és nem találja a kiutat. Nem tud megszólalni, nem tud kommunikálni. Nos, a narcisztikus nem így tesz, amikor a csenddel verést alkalmazza, az ő számára ez nem egy egészséges megküzdés része, hanem az ő rejtett üzenete az, hogy „nem vagy hozzám méltó. megvetlek, büntetést érdemelsz. nem tetszik nekem ez a stílus. Nem tetszik, amit megengedsz magadnak”. Ami persze mindaddig összetöri az áldozatot, amíg az rá nem talál a saját válaszaira, a saját erejére és a valós értékeire, amik függetlenek a narcisztikus visszaigazolásától.

Minap mesélte a főnököm, hogy a felesége néha napokig nem szól hozzá, és az milyen pokoli. Nyilván egy intim kapcsolatban az a fajta érzelmi kontroll és erőszak, hogy a jóérzésed, a jó közérzeted (hogy béke van, szeretve vagy, okés vagy) tőlem függ és én most ezt egy időre megvonom tőled, nagyon durva agresszió. A távolodás-közeledés amúgy tök normális minden kapcsolatban, ami még él. A személyes megélésünknek, hogy most épp közel érezzük a másikat vagy távol, vagy közel érezzük magunkat a másikhoz vagy távol, ezeknek kábé semmi köze nincs a valósághoz (sajnos a valóság áll leginkább az utunkban :D), ezek teljesen szubjektív megélések.

Mit mondana a narcisztikus, ha szembesítenénk a cselekedetével? Uh, ez szerintem izgalmas kérdéseket vet fel.

Mert azt mondaná: Én nem csináltam semmit! Elfoglalt vagyok, nem érek rá! Mindenkivel előfordulhat, vannak tényleg leterhelt időszakok az életben, van, amikor a belünket húzzuk és örülünk, ha aludni van időnk. Csakhogy, az egészséges embereknek a kapcsolattartás nem teher, hanem menedék. Ha van, akivel el lehet tölteni ötpercnyi vidám időt vagy csak a vállának támaszkodva szusszanni egyet, akkor megtesszük. Persze van, aki csak begörcsölve, bemerevedve tud teljesíteni, szóval idetenném, hogy legtöbbször így cselekszenek az emberek. Meg azt is figyelembe kell venni – ezt az adatot imádom, nagyon hasznos! – hogy a nők és a férfiak beszélgetési igényének aránya 7:3. Ha egy féri kibeszélgette a maga hatezer szavát napközben a munkahelyén vagy egy levelezőtárssal, akkor neki a feleségére vagy egy másik barátjára már nem jut egy se. A nők napi több mint kétszeres igényéből bőven jut a már kimerült férfira, aki már nem akar beszélgetni, nincs rá igénye. :D Nade vissza az erőszakhoz, a csenddel veréshez.

Azt, hogy az elhanyagolás, a mellőzés, a nem válaszolás mennyire számonkérhető egy kapcsolatban, az nyilván a kapcsolat minőségétől meg a benne levők személyiségétől függ. Ha valakivel naponta beszélsz, aztán valahogy elcsendesedik a dolog, kimerült a beszélgetés, átmenetileg nincs közös téma, az nem csenddel verés, az nem agresszió, az tök normális. Ahogy az is normális, ha jelzed, hogy láttam, olvastam, bocsi most el vagyok foglalva. Kommunikáció.

Picit necces, ha egyértelmű, hogy rád nincs ideje a másiknak, de amúgy trécsel mindenkivel, de még nekem is vannak olyan beszélgetéseim, amire több időt szeretnék szánni egy odavetett reblognál, inkább halasztom. Pl mert tudom, hogy majd gondolkodni kell közben :D Szóval van felmentésből egy csokorravaló, bátran lehet használni, az önámítás kellemes dolog. Akár az alkohol.

Szóval a csenddel veréssel nem csak maga a tény problémás, hogy szándékos agresszió, hanem az is, hogy nehéz megfogni és szinte lehetetlenség rámutatni, hogy most éppen ez történik.

Anyám, aki okleveles narcisztikus volt és a csenddelverés nagy mestere, mert képes volt több mint egy órát várakoztatni, beszélgetni közben tök érdektelen másokkal, megakadályozva, hogy elmondjam azt az egyetlen mondatot amiért bementem hozzá, nos ő egy életen át emlegette azt, hogy gyerekkoromban egyszer napokig nem szóltam hozzá. :D Igen, a kommunikáció megszakítása látványos dolog. Igen, a narcisztikusoknál senki sem tűri rosszabbul. Nem veheted el a fegyverét! Ő hátra sorolhat téged, te nem teheted meg ezt! Nyilván nem is teszel ilyet, mert érzelmileg kiszolgáltatott vagy.

A csenddel verés szokásos forgatókönyve, hogy az áldozat kétségbeesik, magára veszi az összes létező hibát, amit csak el tud képzelni, és sír és könyörög és mindent megtesz azét, hogy a csendnek vége legyen.

Hogy mi van a narcisztikus fejében? Félelem. Félelem attól, hogy szembe nézzen az érzelmeiddel vagy a saját ürességével. Állítólag ez van a legalján a dolognak. Mert nyilván zavarba ejtő lehet beismerni azt, hogy semmit sem érez és nem is érti, hogy miről beszélsz. Amúgy csak röhög rajtad meg a vergődéseden. Szórakoztatja. Nekem mindig az érthetetlen ezekben, hogy olyan egyszerűnek tűnik a kommunikáció és olyan egyszerűnek tűnik a törekvés arra, hogy nyitottan és empatikusan kommunikáljon az ember. Hogy ez tanulható, gyakorolható. Ahogy az is, hogy az ember nagy levegőt vesz és megharcolja a konfliktusokat, és nem menekül ki belőle. Mondom mindezt úgy, hogy retúrjegyem van konfliktuskerülésből. De megtanultam, hogy bele kell állni, és a konfliktus vállalása nem jelenti azt, hogy el kell veszíteni a szeretetet meg az empátiát. Csak azt, hogy muszáj kommunikálni arról, ahogyan élünk.

A konfliktusok felvállalásában az a félelmetes, hogy veszíthetünk, hogy fájhat, hogy esetleg be kell látni, hogy a másiknak igaza van, hogy kaphatunk kritikát, hogy alul maradhatunk, jöhet az értéktelenség érzés, a legyőzöttség, és ott van ugye az örök félelem a veszteség fájdalmától és az elhagyástól. Van, hogy elhagynak. Nade, nem az az élet éri meg, amiben van vesztenivalónk?

[szofisblog]

Nem tudom mi bánt jobban az hogy nem érek semmit vagy hogy neked nem érek semmit.

[falfirka]

Csak meg akarok halni.. mindenki leszar, senkinek sem vagyok prioritás... senki sem szeret, vagy foglalkozik velem. Annak is csak második vagyok (legjobb esetben) akinek elsőnek kellene lennem...  Senki sem tart már vissza, senki sem tart már a karjai között úgy mintha érnék valamit, hisz tudom nem érek semmit... Csak meg akarok menekülni ebből a szenvedésből

[uveggyapot]

amiatt voltam szomorú, az fájt úgy igazán az egészben, hogy nem értem annyit neki, nem voltam fontos annyira, mint ő nekem. az fájt, ahogy bánt velem. az. de én jól bánok másokkal. kedvességgel, szeretettel, mindig, tényleg, mert ez tükrözi azt, hogy ki vagyok én. az, ahogy ő bánt velem, az pedig azt tükrözi, hogy ki ő. nem volt annak a tükre, hogy mennyit érdemlek, érek, vagy hogy mennyire vagyok fontos. nekem ezzel semmi dolgom nincs. semmilyen módon vagy formában nem határozhatja meg számomra az ő viselkedése, hogy én szerethető vagyok vagy sem. nekem kellett ezzel a gyásszal is megbirkóznom. azzal, hogy megértsem, hogy mi volt ez az egész. meggyászolni egy jövőképet, amiben hittem, hogy úgy lesz és magát a valóságot, amiben létezünk. és idő kellett. fél év is eltelt már, hogy szembenéztem a fájdalommal, a haraggal, a feldúltsággal és az olyan kérdésekkel, hogy hogy tehette ezt, hogy én hogy nem vettem ezt észre, hogy hazudhatott, mindennel. de tényleg, mindennel. és van egy pont ebben az egész folyamatban, mikor elérsz odáig, hogy már csak sajnálod a másikat. hogy azt tudod mondani, hogy nem lennél a helyében. én nem lennék. nekem soha nem volt rossz szándékom az irányába. mindig szerettem, az első perctől kezdve, még akkor is, amikor ő folyamatosan megbántott. minden egyes alkalommal joggal voltam mérges, jogosan fájt, de nem tettem semmit. mondani mondtam sok mindent, de maradtam. szerettem őt mindazok ellenére, amiket tett. újra és újra megvédtem a barátaim előtt, de mindent elkövetett, hogy nekik, és ne nekem legyen igazam. hittem benne, és mindenben támogattam, amiben csak lehetett. és mindig visszamentem. vagy ha nem, akkor örültem, mikor ő visszajött. míg egyszer csak nem. ezúttal nem. és nem akarok sem bosszút állni, sem megmondani a magamét, és ennél jobb lezárást sem akarok. mert sokat gondolkoztam ezen, és hát igen, nem lennék a helyében. minden egyes este ugyanazzal a keserű szívvel kell lefeküdnie aludni. neki kell saját magával együtt élnie, és ez éppen elég büntetés a számára. én ezt tényleg elengedtem. mert azzal, hogy csak hagyom az egészet, hogy nem könyörgök neki, hogy nem makacskodom, hogy válasszon engem, csak helyet hagyok annak, aki ténylegesen nekem való. és ez már nem róla szól. ez nem az én veszteségem. nem velem játszotta ezt el, hanem saját magával. az összes esélytől ő fosztotta meg magát. mert én végül tényleg az maradok, aki voltam. hűséges, hálás, szerető, jó. az összes jelenlegi és jövőbeli kapcsolatomban, legyen az baráti vagy bármilyen. de ő nem tud ilyen lenni. és később sem lesz ilyen. sokszor gondolok rá, és hiányzik. mondanék neki valamit, ami épp történt, mert néha még mindig bennem van az érzés, hogy ezt vele akarom megosztani. és nem könnyű, hogy nem lehet. most sem az, akkor sem, ha tudom a fentieket. de a jó döntés nem mindig a legkönnyebb. nem egyszerű meghúzni a határokat, vagy megejteni nagyon nehéz párbeszédeket, ahogy elengedni valakit sem az. magamat előtérbe helyezni sem volt az. de ha valaki hiányzik, az még nem jelenti azt, hogy arra van szükséged, hogy visszakapd, és azért mert egy döntés még akár hónapokkal, évekkel később is tud fájni, még nem lesz kevésbé jó döntés. főleg, hogy néha egyszerűen az ember tényleg tudja, érzi, hogy mi a jó döntés, de a nehéz része pontosabban abban van, hogy ténylegesen meghozd, és hogy kitarts mellette. és néha meg kell tennünk dolgokat, amiket nem akarunk, de azért, mert az fog hozni számunkra olyan békét, amire szükségünk van. szóval lehetünk szomorúak azután, hogy meghoztunk egy helyes döntést. lehetünk. a következményekkel pedig magának köszönhetően neki kell majd megküzdenie. és nem lennék a helyében.

[kedvesmajam]

érdekes ez az idézet. ma sokat foglalkoztam a januári futóversennyel. úgy érzem, a távot képes vagyok megcsinálni. megkérdeztem valakit, aki már volt ilyen szervezésű versenyen, így már tudom, hogy a szintidőben nincs játéktér. a terep miatt nem lesz záróbusz, gondolom, hogy nem is állítanak meg, ha nem férek bele az időbe. viszont utánanéztem a terepnek, van benne fel-le lépcsőzés, ami nem tetszik, mellette több emelkedővel. láttam pár perces összefoglaló videót a tavalyiról, az indítás tömegnyomora elrettent. és most tudatosult bennem, hogy simán lehet havas vagy jeges a pálya, ami megijeszt

tegnap viszonylag korán lefeküdtem, de még így is szinte véletlenül ébredtem fel az utolsó beállított ébresztőmre. nem iparkodtam nagyon, egy órát késtem a melóból

a munkában sokat unatkoztam. az eleje pörgős volt, de utána nem történt semmi. nem voltam fáradt, de azért nem volt kedvem aktívkodni

kiosztottam a karácsonyi ajándékokat. nem szeretem ezt, mert nehéz az ügyfeleknek boldog karácsonyt kívánnom, hisz mitől lenne boldog a karácsonyuk. ma mégis ezt tettem, mert az volt bennem, hogy legalább valaki kívánja nekik

keveset meséltem a többieknek az éjszakás melóról. nem hiszem, hogy nagyon érdekelte őket, de arra jó volt, hogy megfogalmazzam magamnak, hogy is vagyok ezzel. megírtam a vezetőknek, hogy januárra nem vállalok ügyeletet. nem vagyok elégedett a hely felszereltségével. egyre több ügyfél lesz, nem hiszem, hogy adottak a feltételek a befogadásukra és emiatt kérdés bennem a biztonság biztosítottsága. bár másnap pihenőnapot terveznék, látszik, hogy ezalatt nem tudom visszaaludni a kiesett időt. bár a vérnyomásom okés maradt, volt többször erősebb szívdobogásom. az esti gyógyszereimet nem tudom bevenni, ennek nem éreztem negatív hatását, de nyilván nem így vannak kitalálva a gyógyszerek. ami új szempont, hogy a futástervem is felborul. az nyilvánvaló volt, hogy nem futok aznap, mikor éjszakából érek haza, de a mai nap után tudom, hogy másnap sem tudok majd futni, mert túlzottan terhelné a szívemet. jól vagyok a döntésemmel és el tudom fogadni, hogy a racionalitás szerint kell mennem

kaptam egy ajándékot. az asztalomon volt és órákig nem mertem kinyitni, mert nem szokták eltalálni. apróságot kaptam, ami amellett, hogy különleges, története van. a kolléga elárulta, hogy magának is vett. nem volt nyálas, mikor azt mondta, örökre összeköt minket

azt hiszem, holnap nem megyek futni. nem túl jó az időjárás, illetve a közlekedés sem ideális. de meglátom még

reggel 102,4 kilót mértem, ami irreális. tegnap napközben semmit nem ettem, de este befaltam három szendvicset, egy rúd bejglit és mellé még túró rudikat

kaptam ma levelet M-től. ő tud mindent. azt írta, gondolkodott rajta, hogy meghív karácsonyra, de a családját kell fogadnia. ez sem volt tolakodó, nem éreztem soknak. sokkal inkább az volt benne, hogy törődik velem. jó volt megélnem a támogatását és azt a fajta biztonságot, amit az jelent, hogy tud a számlálásról és a harcokról

[helen-price]

Tudod, sokszor mondtam neked, hogy nem azért vagyok veled, mert szükségem van rád, és te sokszor férre értetted. 14 éves koromtól már nem éltem otthon, önálló voltam. Sok minden van a hátam mögött. Mindenre képes vagyok egyedül. Nem azért voltam veled, mert szükségem volt rád. Azért voltam veled, mert veled akartam lenni. Nem kényszerből, nem azért, mert muszáj volt valakivel lennem vagy csak hogy legyen valaki. Az egyetlen dolog, amire szükségem van az a nyugalom. Nekem is zűrös az életem. Nem vágytam másra, csak egy olyan kapcsolatra, amitől valahol mélyen rettegek. Rettegek, hogy ha a párom jól van, nincs szüksége a segítségemre ahhoz, hogy jól legyen, nem tudnék mit adni. Félek , hogy valójában nem érek semmit . Félek egy stabil kapcsolattól. Félek egy olyan kapcsolatban lenni, ahol nyugalom van, nincs ennyi stressz. Félek, hogy valójában értéktelen vagyok. Félek, hogy kiesek a hős szerepből. Félek sebezhető lenni.