A múlt héten egy pakisztáni srácot igazítottam el második Magyarországon töltött 12 órájában a Nyugati felé, mert ment Kecskemétre agrármérnöknek tanulni. Szóval akár vidék, akár Budapest, egy percig sem állítom, hogy ide csak a kőgazdag fiatalok jönnek olcsón mulatni.
Ám ami a Palotanegyedben van, az tényleg kemény. A VIII., a VII. és a XI. bizonyos részei azért drágulnak úgy, mintha nem lenne holnap, mert főleg német diákok hadai vannak itt, és konkrétan apu-anyu kártyájával eltartják az összes vendéglátóst. Hogy ez a lakhatással, albérleti díjakkal, magyar vidéki diákok lehetőségeivel mint csinál, azt talán nem kell részleteznem.
6 notes
·
View notes
vihar a biliben
Mikor a történelmi gettóba költöztünk (ma bulinegyednek hívják), a gyerekek egészen kicsik voltak. Örültünk, hogy a közlekedés és boltok szempontjából ilyen jó fekvésű lakást kaptunk, mégis közel a parkhoz, és olyan csendes volt, hogy reggelente madárcsicsergésre ébredtünk. A legzavaróbb az volt, hogy hajnalban végigcsörtetett az ablakunk alatt a kukás autó, és azt hittük, ez elviselhetetlen egy olyan szűk kis utcában, aminek olyan az akusztikája, mint egy görög színházé. Fogalmunk nem volt, néhány évtized után mennyire kifordul magából a környék.
A Király utcai árkádos házban kis üzletek sora bújt meg: koncertekre lehetett jegyeket venni, lemezbolt is volt, meg valami paróka meg álbajusz üzlet, és vasárnap délután a kongó lépteinket visszhangozta a sűrű, lusta csend, talán még a csöpögő csapok is kihallatszottak a konyhákból. Egyik napról a másikra hordták tele székekkel és asztalokkal az árkádos átjárót, amit addig mindenki használt, mert az volt a járda, és onnantól nagyon csúnyán néztek, sőt megjegyzéseket is tettek, ha nem kerültünk az úttest felé.
Nagyon sajnáltam a ház lakóit, meg a szembeházat, hogy innentől az evőeszköz csörömpölést, meg az állandó beszélgetés zsivaját kell hallgatniuk. Aztán kezdődött az átváltozás: a művészeti és lakberendezési boltok bezártak, a környék élelmiszer boltjaiban felfelé kúsztak az árak, vadidegen külföldi termékek jelentek meg a szokásos alap cuccok helyett, és a pékségben senki nem beszélt magyarul.
De előreszaladtam.
Sok életveszélyesnek minősített, kiürített, romos ház várt a bontásra akkoriban, de nem történt velük semmi, azt mondták, nincs rá pénz. Néha hajléktalanok törték fel a ledeszkázott nyílászárókat, hogy odabent meghúzhassák magukat.
Az első kimondottan romkocsma, ha jól emlékszem, talán a Kazinczy utcában nyílt, ahol a külföldi turisták megtapasztalhatják a lepukkant komcsi enteriőrt. Értem, hogy ez miért lett kurrens dizájn a nyugatról jött turistáknak, de csak nagyon halkan jegyzem meg, ez totál hamis kép, mert a szoci rendszerben is kikukázták azokat a holmikat, amiket oda összelomiztak. (Nagyon kíváncsi lennék, hányan vittek haza tetveket vagy poloskát szuvenírnek az ilyen szeméttelepi bútoroknak köszönhetően.)
Az engedélyeztetést sem értem (vagy talán nagyon is értem). Ha nyitni szerettem volna mondjuk egy bélyegboltot (ami se nem zajos, se nem szemetel), három háztömbnyire a lakók 100%-ával alá kellett volna iratnom, hogy beleegyeznek. Romkocsmáknál ilyen nem volt. Nem is tudtunk róla, hogy mi készül.
Az Erzsébetváros újságból évekkel korábban tudtam meg, hogy Európa legsűrűbben lakott térsége még alaphelyzetben is a budapesti VII. kerület, ahol elég szegény a lakosság, főleg idős emberek és kisgyerekes családok élnek, nagyon sokan közülük önkormányzati bérlakásban.
Igazából eleinte nem vettük komolyan ezt az egészet: most ez felkapott divat lett, aztán majd eltűnik, mint a Tamagocsi. Nem ez történt.
Hamar rájöttek, ebben mekkora pénz van, és secperc alatt megtelt a kerület, minden üzlethelyiséget megszálltak, ha volt egy repedés a falon, abba is beköltözött egy romkocsma. Ez azt jelentette, hogy innentől minden megveszekedett napon úgy délután hattól reggel hatig folyamatos hangos kocsmazajban és bűzben éltünk, főleg miután kitiltották a dohányosokat a zárt terekből, és így az utcán toporogtak és füstöltek. Onnantól nem lehetett ablakot nyitni a lakásokban nyáron sem (ha valaki füvezni akart, elég volt, ha kikönyököl).
Reggelente ami emberből alul-felül ki tud jönni, az borította a járdákat, mindenfelé keresztbecsorgó vizelet, parkoló autók között emberi ürülék (a kulturáltabbja papírt is használt, amit csinosan elhelyezett benne), a hányástócsákból a galambok csipegették ki a darabos részeket. Kutyát sétáltatni csak ölben lehetett a mindent borító üvegszilánkok miatt.
A multikulti azt jelentette, hogy félóránként más nyelven üvöltöttek fel álmunkból, döngették a ház kapuját, vagy feküdtek rá a kaputelefonra. Harsány ordibálás, kántálás, kornyikálás, vaskos röhögések, néha trombita is előkerült, vagy más zajkeltő eszköz. Rendszeresen lökdösték végig a parkoló autókat, mert az olyan vicces, mikor hajnali háromkor egyszerre szól 10-12 riasztó.
A kapulajakban, sőt a lépcsőházakban is megjelentek a használt gumióvszerek, a véres tamponok és az eldobált fecskendők.
Néha felöltözött vagy pucér embereket találtunk munkába menet, akik úgy aludtak a földön, mint egy zsák krumpli.
A kisboltosok cifrábbakat is meséltek. Egyszer az egyik romkocsma bejárata mellett kora reggel egy párocska ragadt össze. Annyira be voltak tépve, azt sem tudták hol vannak. A rendőröknek sem sikerült őket szétválasztani, amíg be nem fejezték. Az egyenruhás urak vidáman szelfizgettek velük a háttérben. Egy nagymama vitte volna oviba a kislányát, és próbálta saját testével kitakarni a látványt, megelőzendő az olyan kínos kérdéseket, hogy "Nagyiii, mit csinál az a néni meg az a bácsi a fal mellett?"
És ez csak néhány apró dolog a mókás hétköznapokból. Fasznak öltözött holland legénybúcsúsokról és pórázon vezetett félmeztelen csajokról már szót sem ejtek, sem arról, hogy a környéken parkoló lakóknak mi mindent kellett lepucolni a kocsijukról, vagy megjavíttatni egy húzósabb éjszaka után.
Talán fontos megjegyezni, hogy Európában, meg úgy a általában világon az ilyenféle bulinegyedek nem ilyen láncreakció szerű gyorsasággal szoktak kialakulni, hanem organikusan, lassacskán, és arrafelé általában művészek laknak, akiknek nem kell hajnalban munkába indulni, és éjjel aludni.
Akkor most kérem szépen ennek szellemében végighallgatni az interjút. Lehet, hogy Hont András a kerületben lakik, de talán nem pont a cikis részen (vagy ő nappal alszik, nem tudom), mert az évtizedek alatt egyszer sem láttam arrafelé.
Kétszáz romkocsma egy olyan kis területen mint belső-Erzsébetváros, nagyon sok.
Az első kimondottan romkocsma, ha jól emlékszem, talán a Szimpla kert volt, ahol a külföldi turisták megtapasztalhatják a lepukkant komcsi dizájnt. Értem, hogy ez miért lett dizájn egy nyugatról jöttnek, de csak nagyon halkan jegyzem meg, a szoci rendszerben is kikukázták azokat a holmikat, amiket oda összelomiztak.
Ha nyitni szerettem volna mondjuk egy bélyegboltot (ami se nem zajos, se nem szemetel), három háztömbnyire a lakók 100%-ával alá kellett iratnom, hogy beleegyeznek. Romkocsmáknál ilyen nem volt.
Hamar rájöttek, ebben mekkora pénz van, és secperc alatt megtelt a kerület, ha volt egy repedés a falon, abba beköltözött egy romkocsma. Ez azt jelentette, hogy minden megveszekedett napon úgy délután hattól reggel hatig folyamatos hangos kocsmazajban és bűzben éltünk, főleg miután kitiltották a dohányosokat, és az utcára vonultak. Onnantól nem lehetett ablakot nyitni a lakásokban (ha valaki füvezni akart, elég volt, ha kikönyököl).
Reggelente ami emberből alul-felül ki tud jönni, az borította a járdákat, járdán keresztbecsorgó vizelet, parkoló autók között emberi ürülék (a kulturáltabbja papírt is használt, amit csinosan elhelyezett benne), a hányástócsákból a galambok csipegették ki a darabos részeket Kutyát sétáltatni csak ölben lehetett a mindent borító üvegszilánkok miatt.
A multikulti azt jelentette, hogy félóránként más nyelven üvöltöttek fel álmunkból, döngették a ház kapuját, vagy feküdtek rá a kaputelefonra. Harsány ordibálás, kántálás, kornyikálás, vaskos röhögések, néha trombita is előkerült, vagy más zajkeltő eszköz. Rendszeresen lökdösték végig a parkoló autókat, mert az olyan vicces, mikor hajnali háromkor egyszerre szól 10-12 riasztó.
A kapulajakban, sőt a lépcsőházakban is megjelentek a használt gumióvszerek, a véres tamponok és az eldobált fecskendők.
Néha felöltözött vagy pucér embereket találtunk munkába menet, akik úgy alustak, mint egy zsák krumpli.
A kisboltosok cifrábbakat is meséltek. Egyszer az egyik romkocsma bejárata mellett korareggel egy párocska ragadt össze. Annyira be voltak tépve, azt sem tudták hol vannak. A rendőröknek sem sikerült őket szétválasztani, amíg be nem fejezték. Az egyenruhás urak vidáman szelfizgettek velük a háttérben. Egy nagymama vitte volna oviba a kislányát, és próbálta saját testével kitakarni a látványt, megelőzendő az olyan kínos kérdéseket, hogy "Nagyiii, mit csinál az a néni meg az a bácsi a fal mellett?"
És ez csak néhány apró dolog a mókás hétköznapokból. Fasznak öltözött holland legénybúcsúsokról és pórázon vezetett félmeztelen csajokról már szót sem említek, sem arról, hogy a környéken parkoló lakóknak mi mindent kellett lepucolni a kocsijukról, vagy megjavíttatni egy húzósabb éjszaka után.
Lehet, hogy Hont András a kerületben lakik, de talán nem pont a cikis részen, mert az évtizedek alatt egyszer sem láttam arrafelé.
Talán fontos megjegyezni, hogy Európában, meg úgy a világon a bulinegyedek nem ilyen láncreakció szerű gyorsasággal szoktak kialakulni, hanem organikusan, és arrafelé általában művészek laknak, akiknek nem kell hajnalban munkába indulni, és éjjel aludni.
6 notes
·
View notes