#mindig arra járok

[turistakrem]

Az IKEA-pillanat

Késik a Shinkanzen indulása, már 50 perce úton kellene lenne lennem Kiotóba - nos ilyen is van, innen tudni, hogy nem egy álomban vagyok. Bár a múlt héten is Kiotóban voltunk, úgy döntöttünk a fiammal, hogy borítjuk a terveinket és ezt a hétvégét is ott töltjük. Annyira.

Teljesen lelassult, mondhatni beállt az életem Tokióban. Élem az alkalmazottak életét annyi különbséggel, hogy a főnököm 6.000 mérföldre és 8 óra időeltolódásra van tőlem, szóval az eddig is laza póráz teljesen leoldott. Van pár konferenciám minden nap 17 és 01 között, de egyébként is későn szoktam lefeküdni, ez nem okoz gondot. És nem kell korán kelnem, 9-nél hamarabb nem indulok el az irodába, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat. Gyakorlatilag csak azért járok be, hogy ne a fiam mikrolakásában legyek egész nap. A kollégák megszokták, hogy ott vagyok, szóval most már nem szólnak hozzám :)

Kép: a dohányosok karanténja felülnézetből. Még optikailag is le vannak választva sövénnyel, mert a nyílt utcán nem lehet dohányozni.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem a Duolingo olyan, mint Las Vegas. Ami a Duolingoban történik, az a Duolingoban marad. Most tolom 30. napja intenzíven a japán tracket, nagyon szorgalmas vagyok, rendszerint az élen végzek a heti versenyekben (4 hét után zafír ligás vagyok), mégis, amikor azt akarom mondani a kollégáknak japánul, hogy viszlát holnap, csak az angol formula jut eszembe. De ami legjobban fáj, hogy úgy tűnik, hiába várom a címben említett IKEA-pillanatot. Ezt meg kell magyaráznom. A fiam (akit éppen látogatok) már 5 éves kora előtt elkezdett érdeklődni a betűk iránt. “Ez melyik betű és ez melyik betű”. Éppen az Örs Vezér terén mentünk kocsival, amikor összeolvasta az első szót életében. Még mindig magam elé tudom idézni a ragyogó arcát.

Na ezt a pillanatot szeretném én is átélni itt Japánban. Hogy kiolvassak valamit magamtól, amit meg is értek. Ha alá van írva latin betűkkel, az nem ér, ha van a képen egy szusi és az van odaírva, hogy szusi, az sem ér. Valami új információt szeretnék megtudni egy tábláról. De hiába tanultam meg az összes alap-hiraganát, nem értem a szót. A katakanákkal (amivel idegen szavakat írnak le) több szerencsém lenne, de azokból még keveset ismerek fel. Már csak egy hetem van arra, hogy eljöjjön az IKEA-pillanat az én életemben is. De lehet, hogy enélkül kell hazamennem.

Kép: még mindig nem tudok betelni az utcánkban a rózsákkal. Amikor alaposan megnéztem, akkor derült ki, hogy minden tő más. Ezekre pedig egy kis tábla hívja fel a figyelmet a növény pontos leírásával. Bocsánat, de beszarás.

A japánok vallása nem a buddhizmus, nem a sintó, hanem az italaautomata. Nem tudom érzékeltetni eléggé az italautomaták penetrációjának a nagyságát. Minden sarkon, minden intézmény, sokszor lakóház bejáratánál is, folyosók elején és végén, peronon, lépcsőfordulóban, gyakorlatilag mindenütt, ahol elfér. A japánok bizonyára már nem is látják az italautomatákat, egyébként nem fordulhatnának elő turistalátványosságok közvetlen közelében. Sokszor szabályosan ki kell komponálni a képből azokat. Ha az italautomatákat pléhkrisztusnak képzelem, a világ legvallásosabb országában járok.

Bocsánatkérés. A fiam hívta fel a figyelmemet, hogy bocsánatkérés olyan a japánoknál, mint a lélegzetvétel. Nem szólítasz meg valakit bocsánatkérés nélkül, még akkor sem ha egy 2 percen belül vagytok az előző interakcióhoz képest. De az igazán durva az, hogy a szirénázó mentőautóban a mitfárer folyamatosan bocsánatot kér a hangszórón keresztül a környékbeli autósoktól, hogy meg akadályozza őket a haladásban. Nagyon fura akusztikus hatása lesz így a haladó mentőautónak. Majd megpróbálok rögzíteni egy ilyet.

(kihagyom neki a helyet)

Egy korrekció, miszerint a külföldivel ki van tolva, mert nem kaphat feltöltős tömegközlekedési kártyát. Nem így van. A Suica kártyát nem kaphatja meg, annak a regisztrációjához kell japán telefonszám, amit külföldinek nem adnak el. Csináltak egy Welcome Suica kártyát a külföldieknek, de hónapokkal ezelőtt kifogytak a nyers kártyákból és nem tudták megoldani, hogy legyen megint. Viszont Oszakában tudtam venni Icoco kártyát, amit Tokióban is elfogadnak és tölteni is lehet rá pénzt. Ez az Icoco kártya amúgy Tokióban szintén nem kapható. Nice.

Ami még mindenképpen megjegyzésre méltó, hogy nagyon szigorúan veszik, hogy melyik oldalra kell állni a mozgólépcsőn és melyik oldalon kell le- és fel haladni a lépcsőkön. Tokióban (+ Yokohama) a bal oldalon, az oszakai megapoliszban (+Kiotó) a jobb oldalon. A rossz oldalon vergődő szerencsétlenek jól fej vannak csóválva. Más szemmel látható különbség is van a két régió közötti közlekedésben. A tokiói sofőrök extra zabszemmel a fenekükben vezetnek. 10-20 km-fel mennek a 30-as táblánál és egyből satuféket nyomnak, ha csak közeledsz a járda széle felé. A kiotói autósok bezzeg, lassítás nélkül kerülgetnek téged a sétálóutcában is. Jobb, ha magyar reflexekkel vagy felszerelve délen, a tokiói betojt sofőrök után ez kifejezetten kontrasztos.

A tokiói sétáimból kevés volt, ez akkor leheséges, ha van egy jelentékeny gap az irodai műszakom és a UK hívásaim között. Pl. 17 órakor lelépek és csak 23 óra körül van az első hívás. Ja és ha nem ömlik az eső, amiből azért kijutott rendesen. Egy ilyen séta volt az aszakuszai bóklászás, ez kifejezetten turistás negyed, hatalmas szentéllyel és végtelen ételutcákkal. Közel van a szépen parkosított folyópart is. Ma nincs nagy tanulság, csak apró japán falatok voltak a menün.

Aszakuszai képek

A szentély kapuja egyből a kulináris negyedbe vezet.

Na ez itt a kert.

Folyópart sajnos extra magas mellvéddel.

Végre pozitív konnotációban is elmondhatom, hogy “hírünk a világban”. Ez egy édességbolt, de megkérdeztem: tényleg Liszt Ferencről van elnevezve, mert Japánban menő.

“Egy pohár megérdemelt ital a hosszú nap után” - megtaláltam ezt a helyet is a földalatti piacon.

[donb]

advent

megint eszembe jutott egy régi-régi cikk (zárjelben: Vietnám ma már á-val írandó)

Karácsonyi jegyzet a vietnami kalapról

Van nekem egy öreg, szakadozott vietnami (zárójelben: kéne arról is egy Korrektorblog-post, hogy Vietnamot a-val kell írni, nem á-val, ahogy annyi mindenfele írják-mondják (én csak tudom (higgyék el nekem, nemcsak a helyesírási szótárakból tudom, igazi vietnamiaktól is (mellesleg Viet Namban latin betűs írás járja, márcsak azért is a (namost próbáljuk meg bezárni az összes zárójelet))))) kalapom, tudják, az a lapos, kúp alakú izé. A kalap a vietnami szesz- és dohányárus asszonyról jutott eszembe, akitől a minap becherovkát vettem a Lehel alagsorában; hozzá járok Teacher's viszkiért meg kávéért (és ha már ott vagyok, bagóért, köhögőscukorkáért satöbbiért) is.

A vietnami szesz-dohány-édesség árus asszonynak – európai uniós aspektusból különösen – szívszagattó sorsa lehet; ő zár ott az aluljárószinten utoljára (gondolom, boltja a hajnali redőnyhúzáskor is mindig nyitva van már), mégis, akárhány órája rohangált már le-föl zsúfolt polcai közt, mindig ugyanazzal a kedves mosollyal kérdezi, amikor elém rakja az utoljára kért minimálárréses gyarmatárut: „mást nem?”. Mást, momentán, nem. A halottaimat nem volna rossz, de őket, kedves, úgyse tartja a polcain.

A minap sírtam ide, ebbe a rovatba Edit halálát, és igen, jutott eszembe keserűen, pakolhatnék ide tovább egy sorozat könnyfacsarós jegyzetet (ötven felett, úgy látszik, ez úgy adódik, mintegy) nagyanyáimról – a kőbányai proletár asszonyról (igen, prolizós buzik, igazi ember volt, az orsószilánkkal a szemében, félig vakon, világháborús özvegyen, beteg dédanyámmal (anyósa, mellesleg) a nyakán, nevetve-adva mindig magától értetődőn (rumos praliné, istenem)); meg a tiszteletes asszonyról, az elsős elemisták örökös tanítónőjéről (ő nevelt fel, ha meggondolom (mennyi mindent cipelünk belőle apámmal, jézusom)) –; Dénes unokabátyámról, szinte kölyökként pusztult (szinte szó szerint); vagy Lajosról, a pofázógép-vitabuzi reformkommunistáról, ordítva vitatkoznánk hetente a politikáról filozofice, dehát az önpusztító baromja – fiatalabb volt nálam bár – nem érte meg még az Antall-kormányt sem (hiányzik, rettenetesen); és vannak még, de hagyjuk.

Illetve, pofátlanul belelököm még a sorba Andrást. András él és virul, de amióta megjárta a politikai-államigazgatási hatalom magasb régióit, nem lehet emberi hangon szót váltani vele, isten bizony, elsiratom néha emiatt. Azért, mert ő is benne van, hogy nekem fontos, ki van-e téve egy vessző, lent vagy fönt nyit-e az idézőjel, egyáltalán, tükröz-e bármit is a szedéstükör. Gimnazisták voltunk, 1971., elcipelt magával nyári munkára a Révaiba, trógeroltuk a félkész könyveket a kötészeten, birkóztunk röhögve a spénben, jártunk a szakik nyakára nyomdásztudományért (tudja még valaki ebben a komputéros világban, mi az a linószedés?), betűmintakönyvért, életért; András kezdett dumálni ott a folyosón a három vihorászó, csitriszerű vietnami lánnyal.

A csitrik végzős egyetemisták voltak, derült ki lassan, hozzánk képest érett asszonyok, összehaverkodtunk mégis rendesen, egy évig mászkáltunk hozzájuk a műegyetemi kollégiumba. A nevetős cigányképű vagány és a légiesen karcsú gyönyörű nevére, szégyenszemre, már nem emlékszem (András lökné őket kapásból, biztosan), de Huongot nem felejtem el soha. Villamosmérnöknek tanult, arra a karra vezényelte a kommunista párt, pedig bölcsész volt, velőig, nyelvzseni, úgy beszélt magyarul, mint senki született, és vágta a József Attila-összest, eszméletlenül. Igazi kelet-ázsiai fazon volt, rövid lábak, kis mellek, nagy fenék, kerek arc; és szerelmes voltam abba az addig sosem tapasztalt hatalmas szellembe; meg abba a mindent kibíró vietnami mosolyba. Tőle kaptam azt a foszladozó kalapot.

72-ben ő lediplomázott, hazament, én előfelvételis katona voltam a legsivárabb Duna–Tisza közi homokon (buzi tudós, hülye zsidó, fókára, katona!). A század-KISZ-klubban láttam meg a szoc.-modern csővázas dohányzóasztalon púposodó újsághalom tetején mosolygó arcképét. Hosszú antiimperialista cikk volt a Népszabadságban annak apropóján, hogy Le Kim Huong, a Pesten végzett mérnöklány néhány nappal hazatérte után Hanoiban (Ha Nôi, vietnamiul, és j-vel kell ejteni, hanoj) meghalt. Bombatámadás áldozata lett. Az Amerikai Egyesült Államok hadserege akkor bombázta utoljára Hanoit. (Itt most – bölcs vietnami mosollyal – mellőzzük az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportőri akcióiról feltoluló olcsó analógiákat.)

A minapi csarnoklátogatás után, enyhén becherovkaközi állapotban azt képzeltem, hogy szenteste az asztal mellé telepszik a halpástétom, a gesztenyés pulyka meg a töltött káposzta mellé, mennyből az angyal, kopott rizsszalma kalapban egy vietnami mosoly. https://index.hu/velemeny/imho/kalap/

[csacskamacskamocska]

Lenne egy pár téma

Önismeret A barátnőm beszélgetett egy faszival, aki nagyon lájkolgatta meg még írt is neki valami kamu üggyel, na végre beszélgettek hosszan telefonon. Majd a pasi eltűnt. De azért bőszen lájkolgatta (tudom, hogy ez viccesen tűnik, hogy ez számít, de amikor csak ez a kapcsolódás van, akkor számít. A lájk az olyan mintha bólogatnál, rámosolyognál, helyeselnél, tapsolnál, vagy megsimogatnál valakit) Barátnőm idővel felhívta a csávót, megint beszélgettek egy nagyot, aztán a pasi úgy eltűnt mint a kámfor. Ismerem ezt a barátnőmet, tudom, hogy harsány, rondán beszél és lehengerlő. És nem teszi le a telefont. Szóval a beszélgetés addig tart amíg ő akarja mert ha egyet kérdezel arról másfél órát simán beszél. Fel sem merült benne, hogy a telefonbeszélgetés után egyszerűen nem volt szimpatikus a csávónak. Hogy tök más képet mutat a posztjaiban mint a valóságban. Egyszer randiztam egy pasival. Még amikor társkeresőztem. Volt valami szöveg, hogy irodalomkedvelő vagyok a sok minden fantasztikus egyéb tulajdonságom mellett. Arra emlékszem, hogy a faszinak csak a fél arca látszódott. A találkozáskor ki is derült miért, mert orrtól lefelé nem volt valami vonzó. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy beszélgettünk irodalomról, amikor is kiderült, hogy ő valóban irodalomkedvelő, én meg csak ültem ott mint egy hülye, hogy nem olvastam ezt se meg azt se és nem tudom nem láttam, nem voltam ott, nem járok könyvbemutatókra, nem tudom kinek ki a kije. Nyilvánvalóan nem nyügöztem le, hiába voltam csinos és még fiatalnak mondható, és hiába volt a pasi nem szép, azért kudarcnak éltem meg, hogy így leszerepeltem. Mivelhogy képes voltam a saját „alakításomat” értékelni a másik szemével. És ezen a rossz érzésen nem segített az, hogy a pasi ronda volt. Azért az ember mindig meglepődik, amikor valaki nem kedveli vagy jobban megismerve nem kedveli, vagy MÁR nem kedveli és elhagyja. Az, hogy nem kedvelhet mindenki, az mintha ránk valójában nem vonatkozna. :D

Nem tudom hány szinten kell ismerni valakit, hogy azt mondhassuk, tényleg ismerjük. Nem tudom, hogy amikor szeretünk valakit, szeretjük-e az egészet. Azt mondta egy pszichológus, hogy ahhol nincs beszélgetés egy kapcsolatban, ott a vonzalom hiányzik. Nem határozta meg, hogy mit ért vonzalom alatt, de elgondolkodtam rajta, hogy a „vonzalom” milyen tág vagy sokrétű. Jó hallgatni őt, jó vele lenni, jó beszélni vele, akarom, hogy legyen köztünk valami kötelék, meg akarom osztani vele „magam”. És persze a testiség is vonzalom.

Nem is tudom hol láttam a napokban ezt. „Megosztani magam”. A gyerekkorban tanuljuk meg, hogy milyen az, amikor egyfelé figyelünk valakivel. Megmutatja a rajzát és a szülő figyel. Vagy közösen kitalálják, hogy mi legyen holnap. A gyerek rájön, hogy megosztani magát, a belső világát mással, az jó dolog. És onnantól arra vágyunk. Aztán valakit egyszercsak nem érdekel.

[angelofghetto]

jósálmok

Szepes Máriánál olvastam a programozott álmokról. Elalvás előtt ellazulunk, és választ kérünk valamire. Gyakorlással egyszer csak működni kezd. Olyan is van, hogy az ember hosszasan (akár hónapokon át) agyal, küszködik egy problémán,aztán egyszer csak arra riad fel az éjszaka közepén, hogy beugrik a megoldás.

Nagyon nyitott vagyok a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan dolgokra. Bár erre az álom izére az a természettudományos magyarázatom, hogy a tudatalattink működése. Előfordul, hogy az elfelejtettnek hitt álom napközben egy hangról, egy illatról, egy dezsavü szituációról beugrik.

Mikor váltam, jártam egy nagyon magasan képzett, idős pszichológushoz, aki azt tanácsolta, legyen egy kis füzet az álmaimnak az éjjeliszekrényen, hogy azonnal leírhassam őket, mielőtt elillannak. Később együtt kielemeztük őket, sokat tanultam ebből.

Az álmok jelképekben beszélnek. Régen álmoskönyveket szerkesztettek a jelképek megfejtésére, mert vannak kultúránként rögzült jelentések: a fehér galamb a béke, a hangya a szorgalom, a sár a mocsok...

Jósálmokat ígértem. Azt tartom jósálomnak, aminek legalább 2-3 napig a hatása alatt vagyok, ami nem szalad ki belőlem az ébredéssel. Ezek figyelmeztetések, amelyek utólag kapnak értelmet. Aki akarja, higgye azt, hogy önmagunktól, akinek jobban tetszik, gondoljon valami spirituális dologra, hite szerint.

Hozok példákat.

1. Az első gyerekünk nagyon pici volt, még szoptatós. Egy éjjel azt álmodtam, hogy egy feketére aszott, múmiaszerű alak áll az ágyunk fejrészénél, ott ahol gyerekeim apja alszik. Nem csinált semmit, csak sötét, hideg és gonosz energiákkal ott állt mozdulatlanul, szinte fenyegetően. Olyan valóságos volt, hogy egy darabig ki sem mertem nyitni a szemem, mert nem tudtam, hogy még álmodom, vagy ez igazi. Nagyon féltem. Aztán persze kiderült, hogy álom. Néhány héttel később emberem influenzás lett nagy magas lázakkal, szövődményekkel. Nem mondom végig, kórház és szanatórium lett belőle, egy életveszélyes állapot, operáció, intenzív osztály, és nem sok híja volt, hogy megúszta. És akkor jutott eszembe a múmia, aki csak ott állt.

2. Akkor még nem tudtam, hogy a házasságomnak a végén járok. Sok minden nem működött, de még dolgoztam rajta, hogy összetartsam. Egy éjjel azt álmodtam, hogy a lakásunk előszobája (ez valójában egy nagy, csupa ajtó hall) egy iroda volt asztalokkal, adminisztrátor nőkkel. A gyerekszoba onnan nyílt, ahova egy régi (valóban létező) főnököm rendezkedett be íróasztallal, tárgyalóval. Az ajtaja mindig zárva volt. Időnként a bejáraton belépett egy olyan harmincas forma pasas drapp ballon kabátban és kalapban, elővett egy hosszú, hegyes kést, és valakit leszúrt az előszobában, majd szó nélkül távozott. A dolog nem zavart különösebben senkit. Próbáltam szólni a főnöknek, de ő elfoglaltságra hivatkozva elhajtott. Ez a jelenet párszor még megismétlődött. Nem tudom, a halottakkal mi lett, vérre sem emlékszem. A következő alkalommal ugyanez a pacák fekete kabátban és kalapban jött. Megállt a bejáratnál a hosszú késével a kezében, lassan körbenézett, aztán egyenesen a szemembe nézett. Akkor azt gondoltam, most én következem, le fog szúrni. Erre ébredtem fel. Hónapokkal később értettem meg az álmot, mikor már jócskán benne jártam a válásban. Sokan elválnak, ami olyan, mint egy kis halál. Ám az emberek nemigen törődnek más traumáival (drapp kabát), mígnem velük is megtörténik (fekete kabát).

Lehet mondani, hogy belemagyarázás, de én máshogyan élem az életem. Gyakran utólag visszanézve kapnak értelmet a történéseink is: egy kirúgás, amit traumaként élünk meg, de a legjobb munkalehetőség felé vezet végül... egy csúnya szakítás, amiből valami olyat tanulunk, ami a következő kapcsolatnál nyer értelmet... mindenki tudna ilyeneket sorolni. És néha arról, amire (akire) régóta vágytunk, nem hozza meg azt, amit elképzeltünk. Szóval megtanultam, hogy nincs jó vagy rossz, utunk van bukkanókkal, kerülőkkel, trollok és őrangyalok szegődnek mellénk kis időre, de mindig egyedül kell végigmennünk rajta.

[korhazavaroskozepen]

- Mit képzeltek magatokról, én nem vagyok csicska, harmincötvennyolc éve dolgozok itt, nem fogok hétvégén is bejárni, amúgy is a Józsi többet ígért, már megegyeztünk, nem vagyok csicska, ti nem szórakoztok velem, nekem családom van, gyülibe járok, a Józsival már megbeszéltük, és amúgy is kapunk majd cafetériát, hrrrr zrrrrr xxxx stb- volt a válasz két hónapja arra a kérdésemre, hogy nem akar-e az egyik éldolgozó a kórházban maradni, és megmenekülni attól, hogy a külsős céghez kerüljön.

Most besompolyog hozzám, hogy Főnök, nem tudnál átvenni, hát ennél a cégnél hétvégén is kell dolgozni, ki sem fizetik túlórába, meg hát a mostani góré is bunkó, te meg olyan jó voltál hozzánk mindig, tiszta ideg vagyok.

Hát nem.

[zoeeozzoeeoz]

Tegnap este, megtörtént. Átadtam a kulcsokat, és a lakást, a Vevőnek. Hivatalosan fogalmazva: Megtörtént a birtokba adás. AZ előbb írtam meg ezt az Ügyvédnek is.

Még nagyon fura. Persze, valahol örülök neki, de....... Ez az egész eddigi életem.......szóval valami lezárult. Egy ajtó becsukódott. Jóóóó, igen, kedves volt a Vevő, mondta, hogy bármikor arra járok, és otthon vannak, egy kávéra mindig jó vagyok náluk, csak hát ki az aki ezzel él is? Meg ez a "otthon vannak" "itthon vagyunk"......Eddig Én mentem oda haza. Most meg már nem. Rengeteg sok emlék, történés. Jóóóóóóóóó, oké, amit kaptam érte, ami az én részem belőle, az kárpótol , és nézhetném "csak" ezt az oldalát, csak nekem nem ez számít. Olyan, mintha az egész eddigi életem véget ért volna.

Annyira, de annyira idegesítő egyébként, hogy mindenki azt mondja, h nézzem a pénzt , amit kaptam érte, meg nem értik hogy miért ragaszkodom hozzá ennyire, hisz "ez csak egy lakás". Azoknak üzenném, hogy 1x ők is megfogják érteni.

[stegal]

Ha arra járok, alatta mindig kicsit megállok.

Szeretem fa..

[milliodarabratortel]

Igen, néha nincs elég önbizalmam. Figyelem az embereket és mindenki mást szebbnek és csinosabbnak találok önmagamnál. Látom milyen sikeresek, majd magamra tekintek és csak a kudarcot látom. Ők már annyi mindent elértek, én ellenben sehol sem járok az utamon.

Igen, néha elveszett vagyok. Elveszek a saját világomban, a saját gondolataimban, a saját terveimben. Megrémülök attól mi lesz, ha nem sikerül véghezvinnem őket. Megálmodtam mindent, a karrieremet, a házamat, a férjemet, a gyerekeket. Mi történik, ha nem érem el a céljaimat? Rosszabb lesz? Netán jobb? Boldog leszek? És mások boldogok lesznek mellettem?

Igen, néha félek. Félek, hogy nem sikerül valami. Aggódom olyan dolgok miatt, amik még meg sem történtek. Olykor-olykor megijedek a jövő akadályaitól. Időnként pedig a múlt sebei kezdenek sajogni, és rettegés fog el, mi van, ha kihat a jövőmre?

Igen, néha bánatos vagyok, komor, kedvtelen, kimerült. Nincs kedvem kikelni az ágyból, egész nap csak feküdnék és bámulnám a plafont. Szükségem van arra, hogy valami felpezsdítsen. Innom kell egy kávét, vagy egy turmixot. Vennem kell egy forró fürdőt, vagy olvasnom egy új könyvet. Szimplán csak pihennem kell. Nem a testemet, a lelkemet kell felüdíteni.

Igen, néha rossz néven veszek dolgokat. A legapróbb dolgokkal is a lelkembe lehet gázolni. Miért? Mivel az emberek nem figyelnek arra, amit tesznek, és arra sem, amit mondanak. Nem válogatják meg a szavaikat, nem gondolkoznak el, hogyan is esik a másiknak az, amit mondani készülnek. Becsmérelnek, ócsárolnak, lehordanak és földbe tipornak. Gyakorta nem becsülik azt, amit értük teszek. Pedig tényleg nagyon törekszem.

Igen, néha besokallok. A legapróbb problémától egyszer csak betelik az a bizonyos pohár, és kicsordul belőle pár csepp könnyek formájában. Egyszerűen csak bedobnám a törölközőt, de ehelyett felitatom vele a könnyeimet és megyek tovább.

Mindezt miért? Miért folytatom? A válasz elcsépeltnek tűnhet: miattunk. Mert tudom, ha bizonytalan leszek, önbizalom-hiányos, elveszett, kétségbeesett, kimerült, te ott leszel. Fogalmam sincs miért. Nem találok ésszerű magyarázatot miért vagy még mindig mellettem, hogy vagy képes elviselni engem, hiszen a legtöbb "nyavalyámat" te szenveded el. Ha esik, ha fúj, te itt állsz szüntelen, rendületlenül és fogod a kezem.

Tudom, átvészelünk együtt minden akadályt, ami csak elénk tornyosul. Melletted kevésbé félek, mit tartogat számomra a jövő, és könnyűszerrel megbékélek a múltammal. Te elhoztad nekem a nyugalmat, a harmóniát, a gondtalanságot, az örömöt. Úgy vélem, a boldogság nem is veled jár, hanem te magad vagy. Hálás vagyok neked. Tisztában vagyok vele, hogy keveset mondom és azzal is, hogy akárhányszor ismételném el, sosem lenne elég. Biztosan állíthatom, hogy te vagy az én világítótornyom. Fényt hozol az életembe.

[kgyst]

Emberek megállás nélkül áradoznak, hogy milyen kibaszott jó a “BIM”, és akármikor arra járok, ilyen “valamiket” látok, ez megint egy olyan “ház”, ami úgy néz ki, mintha egy általános iskolás tervezte volna.

És egy óvodás renderelte volna le (irreális terepre helyezés, semmi közepén lebegő szín, 1990-es-évekbeli-játékprogram-textúrák, atmoszféra hiánya, katasztrofális növényzet).

Én 5 év BIMobject és 1 év BIM-menedzserkedés után még mindig nem tudom, hogy mi a BIM, annyi azonban teljesen bizonyos, hogy a B a Bullshitet jelenti benne.

[heypetraa]

ÜDVÖZÖLLEK ÚJRA A FEDÉLZETEN!

Lassan kerek egy éve lesz, hogy kiköltöztem Dubaiba, és tudom, hogy az utóbbi időben nem írtam ide semmit, higgyétek el én tényleg akartam, körülbelül négy befejezetlen bejegyzés várakozik itt, de nem volt kapacitásom rájuk, sőt abban sem vagyok teljesen biztos, mi az, ami titeket érdekel, és ebből mi az, amiről valójában tudok mesélni. De erről majd később..

//Dubai (és a világ talán egyetlen?) 7 csillagos (!!!) hotele a Burj Al Arab, a kép forrása: Gabriella Vanstern//

Igazából rengeteget dolgozom, szinte folyamatosan úton vagyok, általában ki sem pakolom a bőröndjeim, csak a szennyes helyett rakok be új ruhákat.  Szerencsére nagyon sok érdekes helyre jutottam el eddig is, hellyel-közel amikor csak volt időm és energiám el is hagytam a hoteleket, szóval ha pl egy adott helyről szeretnétek hallani (bár nyilván én max 24 órát tartózkodom ott, szóval az amit ennyi idő alatt látok, tapasztalok az elég limitált) akkor szóljatok mert nagyon szívesen. Mostanra már arra is rájöttem, hogy igazán Európába szeretek menni, ott lényegében bárhová, de sokkal biztonságosabban érzem magam, mint mondjuk Ázsiában. Nyilván ennek a fő oka, hogy Európán és a UAE-n kívül még mindig nincs mobilnetem, ami azért valljuk be, nem árt, ezen dolgozom (légyszi akciózzák le a Flexiroamot). Félre ne értsetek, semmi gond Ázsiával, az ottani országokkal (van egy pár), vagy az ottani emberekkel, általánosságban borzasztó udvariasak, kedvesek és vendégszeretőek, a hotelek brutál szépek, fantasztikus az ellátás, a természeti adottságokról (esőerdők, vulkánok, tengerpartok, nemzeti parkok, vagy akár ezek kellős közepén a felhőkarcolókról) ne is beszéljünk. Nemsokára Thaiföldre utazom, de nem rég jártam a Fülöp-szigeteken, és Indonéziában is megfordultam már párszor. Sri Lanka nagy vágyam, remélem hamarosan összejön, illetve Vietnám és Szingapúr is vár még.

Az Egyesült Államokba nekem még nincs vízumom, (amit őszintén nem bánok) így oda én nem repülök egyelőre. Ha az arab (Perzsa-öböl menti) országok érdekelnének, oda csak turnaroundként repülünk, azaz jövünk megyünk, el sem hagyjuk a repülőt, ennek ellenére volt szerencsém szolgálatot teljesíteni szaúd-arábiai, kuvaiti, jordániai, iráni járaton és hamarosan a Bahrainbe tartó is felkerül a listára. Törökországot külön megemlíteném, bár az kicsit arrébb van, de Isztambul talán az egyik leghosszabb turnaroundunk, közel 5 óra csak odafelé, és úgy emlékszem már meséltem, hogy ez volt a második supy járatom, de alig várom hogy oda turistaként ellátogassak. Reméljük ez is összejön a közeljövőben. Afrikába mostanában nem nagyon küldtek, majd megyek márciusban Algériába, de volt már járatom Mauritiusra, Kenyába, Ghánába, Elefántcsontpartra, illetve Dél-afrikai Köztársaságba. Egyébként az egyik lakótársam Fokvárosból származik, elég menő.

Indiába leginkább csak jövünk-megyünk, a 9 városból azt hiszem csak két helyen van layoverünk, Chennaiban és Kolkattában (ahova nagyon várom, hogy visszatérjek, mert mostmár van ismerősöm aki ott lakik, képzeljétek még egyetemről, amerikanisztikáról és Shreya meg is ígérte, hogy szeretettel körbe vezet ha arra járok). Egyébként az indiai utakkal az én egyedüli problémám a boarding, mert hogy nem tudom mi van mindig ezekkel a járatokkal, de hogy mindenki hatalmas csomagokkal, NORMÁL BŐRÖNDÖKKEL (nem ám cabin-size, kis 55x38x20 méretűvel, neeeeem) érkezik, nyilván lehetetlen ekkora és ennyi mindennek helyet találni a hat rackben, egyszer le is sérültem, amikor egy iszonyú nehéz bőröndöt próbáltam beljebb tolni, ami nyilván meg se mozdult, ellenben a jobb kezem/tenyerem megcsúszott és a hüvelykujjam teljesen hátratört. Mármint szerencsére nem tört el, bár reccsenni reccsent, csak megzúzódott, és ilyen stabilizáló kesztyűt kellett hordanom, meg persze nem dolgozhattam amíg teljesen meg nem gyógyult. Na de szóval, ha te utasként olvasod ezt, kérlek, sőt inkább nagyon-nagyon szépen kérlek, az ég szerelmére, csak annyi cuccot hozz a fedélzetre amire valóban szükséged van, belefér a légitársaság paramétereibe, és ha egy kicsit is segíteni akarsz rajtunk akkor annál még kevesebbet, mondjuk csak egy hátizsákot… (:

//Eldugott, privát kert a Kensington Parknál, Londonban, Nothing Hill városrészben, február végén//

Az Egyesült Királyságba viszonylag gyakran, havi egyszer biztosan repülök, rengeteg járatunk van Londonba, ha összeadom a 3 repteret, akkor nagyjából napi 10 fölött. Bár nem panaszkodom, már egészen otthonosan mozgok a városban, illetve volt szerencsém Manchesterhez, Newcastlehöz, illetve Glasgowhoz is már. A legtöbbet amúgy Varsóba, és Párizsba repültem eddig, de ha azt kérdezitek melyik a kedvenc desztinációm, habozás nélkül Budapestet fogom mondani. Hogy melyik a kedvenc járatom, arra nem tudok konkrét választ adni mert nincs ilyen, egy csomó minden közre játszhat, a járat időpontja, az utasok profilja (mert nyilván nem mindegy, hogy a 90%-uk kisgyermekes család akik már túl vannak egy 14 órás Ausztrália – Dubai járaton, vagy nászutas párok, esetleg munkás emberek akik évek óta most térnek először haza meglátogatni a családjukat, vagy zarándokcsoportok, esetleg egy helyi businessman aki csak elugrik az adott országba egy megbeszélésre, vagy egy csapat futballszurkoló, akik a katari vb-re érkeznek) na, szóval értitek. Természetesen egyikkel sincs így probléma, de minden járat más, minden ember más, minden járaton más és más kollégával dolgozom együtt, akikkel előtte félórával találkozok életemben először. Az biztos, hogy nagyon jól kell tudni alkalmazkodni minden helyzethez, ahhoz hogy sikeresen tudjam végezni a munkám.

//Dubai Marina reggel, napfelkelte után, februárban//

Dubaiban az élet pedig egyszerre nagyon menő, és ugyanakkor egyáltalán nem annyira fényűző, hanem inkább magányos. Bár, mint tudjátok, már meglátogatott kint Anyukám, szintúgy Zsani barátnőm, illetve összeteszem a két kezem, mert szuper kis társaságunk alakult ki itt a szálláson a többi magyar lánnyal is. Meg kell említsem Bettit és a lányát Larát, illetve Anettékat Abu Dhabiban, akikhez bármikor fordulhatok, mehetek látogatóba, olyanok ők nekem itt, mint egy pótcsalád. Aki követ instagramon az láthatta, hogy a szállás, ahol Dubaiban vagyok, mondhatni jelenleg a legfőbb problémám, többek között amiatt, hogy úgy egy órányira van a belvárostól, szinte már nem is Dubaihoz, hanem az északról szomszédos emirátushoz tartozik. Ezt még tetőzi az iszonyú forgalom, vagyis, más szóval a dugó, amiben napi szinten szabályosan órákat töltök. De nem akarok itt elégedetlenkedni, mert tudom mennyire szerencsés vagyok, illetve már most elkezdtem szépen berendezni a szobámat, otthonosabbá tenni. Februárban végre beruháztam egy asztalra és székekre az erkélyemre, azóta már egy bambusz kerítést is feleszkábáltam rá, mi több vannak már szobanövényeim is (uh szurkoljatok hogy életben tudjam tartani őket), reméljük a kanapé is meg lesz nem sokára, ezenkívül azt hiszem már csak egy darálós kávéfőzőre vágyom. Na jó meg egy kocsira... De visszatérve Dubaira, az idő mesés, nem azért írom, hogy irigykedjetek, de január végén már a tetőn napoztam 29 fokban, hát fel lehet ezt ép ésszel fogni?! Próbálom élvezni tényleg az időt, mert hamarosan beköszönt az emirátusoki nyár, ami esküszöm nem embernek való.

//Az erkélyem, itt még a kerítés nélkül//

Na de nem mintha olyan sok időm lenne ám itt napozgatni, főleg mostanában, mert egyszerűen a maximum havi óraszámot repülöm, nemcsak én, mindenki, rengeteg a járat, ráadásul teltházzal, nem tudom hogy és miből, na nyilván semmi közöm más pénztárcájához, illetve nekem csak jó, mert addig van munkám, amíg kereslet az utazásra, szóval nagyon helyes, tessék csak jönni-menni a világban, de hogy higgyétek ám el, hogy erről az oldalról is fárasztó. Nyilván tudtam, hogy az lesz, mindenki mondta, sőt szerintem a repülésről automatikusan mindenki erre asszociál, (amellett hogy milyen menő). Nemrég láttam pl egy videót, ahol a pilóta magyarázza hogy az emberi test repülés közben 3 óránként 1,5 liter folyadékot veszít, (nyilván ezt is tudtam, csak nem így számszerűsítve…) basszus bele se merek gondolni mennyire lehetek akkor dehidratált, persze iszom én a vizet a járat közben is, amikor csak van időm, de ugye gondolhatjátok milyen ez, közel 600 utas esetén.

Ennek ellenére továbbra is imádok repülni, ha megkérdeznétek a kollégáimat a nagyobbik százalék – velem együtt - biztos a kisebbik gépünket preferálja, hiába ide a double-deck (két szint), mondjuk úgy, hogy a boeing sokkal "crew-barátabb". De, imádom pl amikor valaki először utazik velünk és rácsodálkozik mindenre ahogy besétál, iszonyú örömöt tud okozni amikor valami lehetetlen dolgot mégis csak sikerül megoldanom/megoldanunk, de azt még jobban szeretem, amikor valami apróságot csinálunk, csak egy picit figyelmesek vagyunk, tényleg semmiség, max néhány perc az életünkből, de olyan hálásak tudnak lenni érte az emberek. Képzeljétek tavaly volt például egy utasom, egy csajszi, aki amúgy amsr videókat készít youtubera, és már évek óta követem is, és annyira megörültem neki amikor megláttam a járaton, bár nem abban a kabinban dolgoztam, ahol ő ült, de igyekeztem így is ránézni amikor csak az időm engedte. Na a lány, Viki nem régiben csinált erről is egy videót, amiben beszámolt, hogy mennyire jó élmény volt neki. Ilyenkor azért tényleg megerősödik bennem, hogy oké, jó helyen vagyok, és szeretettel tudom csinálni a munkám. Egyébként egyszerűen élmény olyan emberekkel dolgozni, akik hasonlóan gondolkoznak mint én, segítőkészek, kedvesek, csinálják a dolgukat. Van, hogy tényleg annyira gördülékenyen megy a csapatmunka, annyira jó a hangulat a crew között, hogy hiába volt fárasztó az adott járat, mindenki hálás, hogy oké, megcsináltuk, és közben egy kicsit meg is ismertük egymást. Nyilván minden munkahelyen vannak problémák, olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen, hát akkor el tudjátok képzelni milyen ez amikor tizen x vadidegent összeraknak, hogy tessék itt van 400 ember (akiknek meg ott vannak a saját problémáik, élettörténetük, egészségügyi állapotuk, és nagy valószínűséggel már eleve fáradtak és nyűgösek), vigyétek el őket a világ másik felére, de úgy ám, hogy mindenki elégedett legyen. Valahogy néha azt érzem, hogy ez a világ legkönnyebb és egyben legnehezebb munkája. Mert amúgy tényleg nem nehéz, semmi olyan nincs elvárva, ami ne lenne a munkaköri leírásom része, vagy ne tudnám, hogyan kell megcsinálni.

//Anett gyönyörű fotója a kislányáról és rólam, a Pálmán. Amúgy szuper képeket készít, itt megtaláljátok: Thru my eyes//

A legnehezebb része számomra továbbra is az, hogy távol vagyok a családomtól, a barátaimtól, hiányoznak és lemaradok dolgokról. Szerencsére januárban meg volt az első szabadságom, így otthon voltam majdnem két hetet, utó/pótkarácsonyoztunk és még a szülinapomat is megünnepeltük, ennek apropóján voltunk a Vígszínházban a családdal, egy csomó mindent sikerült elintéznem, Szegeden is töltöttem egy kis időd, szóval igazán feltöltődve tudtam visszatérni a munkába. Ettől függetlenül alig várom mikor mehetek legközelebb, nem akarom elkiabálni, mert annyi minden közbe jöhet még addig, tudjátok ez olyan, hogy majd akkor hiszem el, ha már landolt a gép Pesten, de hogyha minden igaz, nyáron is lesz alkalmam hazamenni, és talán jövőre a szülinapomat ismét otthon fogom tölteni. Jó így, hogy lehet ennyire előre tervezni, bár mondjuk most épp pl nem tudom mikor és hova repülök legközelebb, ilyen is van, ez most épp az izgi része a munkámnak.

//Szülinapi-hazaérkezős bulim Szegeden, csupa-csupa jó emberekkel, köszönöm hogy eljöttetek (na meg Ivettemnek a szervezést)!//

Szerintem most itt elbúcsúzok, nagyon szépen köszönöm mindenkinek az érdeklődést, jól vagyok, ne aggódjatok értem, jelentkezem amint tudok, Ti pedig vigyázzatok magatokra!

És így a végén megköszönném ha válaszolnátok az alábbi kérdésre:

Szeretettel Ölellek Titeket innen 36,000 feetről,

Petra

[lepesrol-lepesre]

Bemutatkozó

Nem is tudom, egy apró gondolat vitt rá, hogy kiírjam magamból azokat az eseményeket, érzéseket, amiken keresztül megyek mostanában. Lombikozom. Olvastam ebben a témában más blogját és arra gondoltam, hogy ez egyébként lehet terápiás, lehet segítene, ha mondatokká formálnám mi zajlik bennem. Annyi író gyógyul így. Én nem vagyok az, nem is tudok olyan szépen megkonstruált, barokkos körmondatokat fogalmazni, de a saját gondolataim csak le tudom írni valahogy. Persze sokszor nem egyszerű érzéseket megfogalmazni. Sebaj. Így indítottam ezt a blogot. Nem tudom meddig fogom csinálni, lesz-e rá mindig erőm, időm, kapacitásom. Nem tudom csak a lombik lesz-e a téma, vagy bármi más is. Nem tudom. Meglátjuk. Az biztos, hogy rólam fog szólni, a lelkem darabjai lesznek ide firkantva. Jó móka lesz, remélem.

Mi történt eddig?

37 éves vagyok. Jelenleg a 3. lombik program közepén járok.

Rengeteget tudnék írni az eddig történtekről, igyekszem most nagyvonalakban, és később 1-1 vetületét jobban kifejtem majd újabb posztokban is. Olykor ugrálni fogok az időben, írok majd az eddigiekről, közben viszont a mostani történésekről is. Olyan lesz ez, mint egy jó film. Alig lehet majd követni az eseményszálat 😀 Nem tudom szokták-e ezt így rendszerezni, de majd látjuk hogy alakul.

Körülbelül 3 éve próbálkozunk a párommal. Nulla pozitív tesztem volt ezidő alatt. Nulla. Rengeteg negatív tesztet láttam már. Elmondani nem tudom azt a reményteli, majd sokszor reményvesztett, de közben várakozó, félelmekkel fűszerezett érzést, amit minden hónapban átéltem, hogy vajon most meg fog-e jönni a menstruációm. Persze az elején még nem volt ez ennyire központi kérdés. Ahogy teltek a hónapok eredménytelenül egyre inkább az lett. Kb. 1 év próbálkozás után kerestem fel a nőgyógyászomat, hogy mi a helyzet, elküldött hormon panelre, ott kiderült, hogy bizony pajzsmirigy alulműködésem van. Furcsa kettős érzés ez. Egyrészt ez mégis csak egy diagnózis, amit kezelni kell, ami miatt aggódhatok, másrészt viszont adott egyfajta megnyugvást, hogy találtak valamit. Hátha emiatt volt gond. Ez kiderült, kezeljük és minden szuper lesz. Hát nem így történt sajnos. Bár tényleg azt gondolom, hogy egy fogantatás rengeteg tényezős, és a rossz pajzsmirigy értékeim valószínűleg nem kedveztek annak, hogy állapotos legyek korábban, de csak ennek a problémának a megoldása nem volt elegendő egymagában. Sikerült egy elismert endokrinológushoz bejutnom. További vizsgálatokat kért. Vérvételek ezrei. Azt már meg se említem, hogy ez mind magán ellátás, ahol röpködnek a sokszor 30-40 ezres konzultációs díjak alkalmanként. Magyar egészségügy, köszönjük. Ez ilyen sajnos. Kiderült, hogy van valamilyen szénhidrát anyagcsere zavarom is. Nem vagyok IR-es vagy cukros, úgy magyarázta a doki, hogy ez ilyen IR előtti állapot, szóval figyelni kell rá, hogy ne legyen belőle inzulinrezisztencia, majd cukorbetegség. Elmentem egy dietetikushoz, megkaptam az ismert 160 g szénhidrát diétát, kicsit szkeptikus voltam, de mit értek én ehhez? Betartottam. Közben elindult a lombikunk. Igen, lombikot ajánlottak kizárólag két dolog miatt. Van ez az AMH érték, amiről bevallom amíg nem kellett megnézetni azt se tudtam, hogy micsoda. Kiderült, hogy nagyon fontos érték. Ez ad arról információt, hogy kb mennyi időnk van még... nagyon leegyszerűsítve. Milyen állapotban van a petefészkem, mennyi petesejtem lehet még. Ez egy életkor specifikus érték. Sajnos mint megtudtam nekem ez az életkoromhoz mérten nagyon alacsony... A másik pedig az életkorom. Bár azt gondolom 37 éves igenis fiatal még, érezhetem magam annak, de gyermekvállalási szempontból is 35 után van, akárhogy nézzük és bizony ez az az életkor ami után egyre romlanak az esélyek. Magyarul nincs sok időm, bele kell vágni a lombikba.

Így is történt. 2 lombikon túl vagyunk, sikertelenül. Ezekről írok majd külön részletesen, de röviden annyi, hogy mindkettőnél volt beültetés, mindkétszer 2 embriót kaptam vissza, egyiknél sem indult el a dolog.

Most vagyunk a 3. lombik közepén. Ma csütörtök van, hétfőn volt a punkció (petesejt leszívás). Ha minden jól megy pénteken, azaz holnap lesz a beültetés. 🤩

"One step at a time"

A pszichológusom - akit imádok - azt mondta legutóbb, mindig csak a következő lépésre koncentráljak. One step at a time, azaz lépésről lépésre. Innen a blog címe is 🙂

Kép forrása: unsplash.com

[kedvesmajam]

délelőtt teamen voltam. tudtam, hogy csak délelőtt leszek és ez könnyebbség volt. ami nagyon nehéz volt, hogy a jelentő kolléga hosszan beszélt arról, mennyire fél egy ügyfelétől. tényleg nagyon hosszan mondta, beleadott mindent. van ilyen, megértem és tudok is empatizálni. de az (nem csak nekem) fura volt, hogy a saját múlt heti hasonló jelzésem mennyire nem kapott teret, a kollégát pedig milyen hosszan kellett hallgatni. beszéltem én is a három legtöbb figyelmet igénylő lakómról, szakmai dilemmákat felvetve

ebédszünetben volt az értékelésem. megint az volt, hogy nem volt megfelelő tér és idő arra, hogy komoly és minőségi beszélgetést tudjunk folytatni. az értékelésem pont az, mint tavaly, 100%. szóban kaptam kiegészítést. a vezetőm úgy látja, nagyon terhelnek az ügyfelek és a helyzetükkel kapcsolatos tehetetlenség. ezt nem tudom tagadni, de kiemeltem, hogy van életem, a lakók csak munka közben foglalkoztatnak és ki tudom csatornázni a nehéz érzéseimet. felvetette, hogy fél attól, hogy viselkedek majd a csapatépítőn. nem is értettem. miért lennék durcás ovis, miért lennék bomlasztó. nyilván nincs hozzá kedvem, de tudom, hogy kell viselkedni. mondott még ezer éves dolgokat, amiket nem értek, mert nem tartom fairnek, hogy ezeket még mindig a fejemre kell olvasni, főleg, hogy a jelentő kollégától tud dolgokat. megkérdezte, mennyire segített a vezetőkkel való leülés. azt hittem, lefordulok a székről. elmondtam, hogy nagyon megviselt és azt is, hogy rossz, hogy arról nem kaptam visszajelzést, meg vannak-e velem elégedve azóta. nem volt sok teteje a dolognak. és rám lett verve, hogy én nem keresem, holott ő zárkózik el mindig. még arra sem méltatott, hogy közölje, a kutatásunkat csinálhatom

délután gondnokoltatási tárgyaláson voltam. könnyebb volt, mint két hete és jó, hogy elmentem, mert bár a bíró nagyon szépen elmondta a döntést érthetően, kellett hogy fordítsam a lakó szintjére

utána el kellett ütnöm az időt konzultációig, bementem egy könyvesboltba

a konzultáció jó volt, bár B. az elején jelezte, hogy betegnek érzi magát, ma rövidebb lesz az alkalom. nem is tudtam, mivel kezdjem, az időnyomást nem viselem jól. röviden elmondtam a történéseket. valamiért B. most lelkes volt a gyásztanácsadó képzéstől, sőt azt is mondta, ezt magánban akár pénzért is lehet csinálni. a meló bár terítékre került, nem volt hangsúlyos. bár azt B. kiemelte, hogy korrekt, hogy a vezetőm nem húzta le az értékelésemet. behozta, hogy a múltkori büszkeség vonalat, s hogy akár az értékelésemre is lehetek büszke. nem értek egyet, mert az adminisztráció nekem nem okoz nehézséget és nem kerül erőfeszítésembe, mint például a futás. elmondtam anyát és a bort is. sikerült megfogalmaznom, hogy nem akarom emiatt megítélni, hisz én is csináltam ezt, közben meg mégis rossz. a végén még elmeséltem a szombati futást, amikor elvonáshoz hasonló testérzetem volt a kezemben. vártam, hogy mond valamit, amitől megértem, mi történt, de azt mondta, nem tud

utána megint el kellett ütnöm az időt, mert a kolléga, akivel utcázni mentem, jelezte, hogy késik fél órát. maga az utcázás jó volt, találkoztunk ügyfelekkel. viszont nagyon hideg van, tényleg nem értem, hogy utcáztam éjszaka éveket

éjjel azt álmodtam, hogy a régi munkahelyemen vagyok és szégyellem, hogy megint ott dolgozom. leltároztam, járkáltam az irodákban, miközben nem akartam találkozni senkivel

nyugvóponton vagyok. nincsenek nagy érzelmi viharok, nincs szorongás és ez jó. sőt, B-nek mondtam, hogy minden ilyen, ami van, bár nehéz, érthető, mert van pszichés érintettségem és terápiára járok, ami felkavaró. abban vagyok más, hogy pont ezek miatt hamarabb beszűkülök

[titkosnaploamimegseolyantitkos]

Szeptember 19. - este

Most nem voltam pár napig, az ok, mondhatni, prózai: azt hittem, minden sínen lesz, jól voltam, családoztam, szóval voltak pillanatok, órák, amikor úgy voltam vele, hogy hát lehet, már nem is jövök vissza, háthiszen szuper minden. Úgyhogy írásra se lesz szükségem.

Na, hát ez eddig tartott.

Beindult az üzem, tárgyalgattam, eladtam magam, meg a portékát, satöbbi, koccintottunk is majdnem, holnap már álltam volna neki, aztán jött délután a telefon, hogy hát de személyesen nem azt beszéltük meg, ami aztán le lett írva. Csúnya félreértés, sokan gondoltunk sokfélét, elindult a “dekimondtaezt” c beszélgetés, nekem meg elborult az agyam, és hát megtörtént, ami mindig. Ezúttal legalább nem beszéltem csúnyán.

Nem tudom - ha szakmai dolgokról van szó, teljesen okésan lehet velem beszélgetni, viszont amint kívül kerülünk ezen, és a kiahibás, kivolt, ővoltnemén dolgok következnek, egyszerűen eldurran az agyam. Abban a pillanatban, amint kívül kerülünk a portékán való gondolkodáson. Azon, hogy az mitől lesz jobb, mitől lesz érdekesebb, hogyan maxoljuk ki. Ahogy arra kerül a szó, hogy egymásra kellene mutogatni, meg hasonló faszságok, begörcsölök és elborulok. Sajnos megint megtörtént, úgyhogy holnap továbbra is a fióknak fogok dolgozni.

Nyilván ettől bezuhantam megint.

Miért vagyok ilyen?! Ezek szerint tényleg bennem van a hiba. (?) Hogy lesz így valaha állásom, ha már az első konfliktust se tudom kezelni? Minderre megérkezett a családi reakció: beszéljek a szakemberrel, akihez járok. Ennyi, pont. Mármint pár görcsölős kör után, nem rögtön, de azért megérkezett. Innen pedig eljutottam oda, ahova mostanában elég sokszor: kezd kurva szar lenni, hogy itthon senkit nem érdekel a munkám, az, hogy mit csinálok - ezért le is szoktam arról, hogy beszéljek róla -, de mostmár nemcsak ez tabu, az is a nembeszélünkróla c. dobozba került, ami a munkám körül zajlik. Például, ha szétszorongom magam, mert egy hülye paraszt voltam megint, ami kurvára ijesztő és kurvára bànom, és tényleg, mi lesz így?!

Elhangzott a kérdés, miért vagyok olyan csöndes, teljes őszinteséggel tudtam azt a választ adni, hogy

“Hàt mit mondjak.”

Tényleg, mit. Nem beszélhetek a kedvenc témámról (munka), de mostmár arról is csak limitáltan, hogy min szorongok éppen. Másról meg nem tudok, tényleg, őszintén, mi a faszról beszéljek, az időjárásról? Ma először jutott eszembe, persze elég hamar el is vetettem, hogy hát így kurva szar élni.

Egyszerűen azt érzem, hogy vannak falak, amik körém vannak húzva, vonalak, amiket nem léphetek át. És hát innen egy lépés csak a fő kérdés: mégis minek vagyok abban amiben vagyok. Bezárva.

Mindegy, megbeszéltem saját magammal, az agyamban, csendben - vicces, valószínűleg gyerekkoromban is ezt csinálhattam, ezért voltam mindig “a saját világomban”. De mostmár nagyon nem jó magammal beszélgetni. De majd holnap megbeszélem a szakemberrel, akihez járok, ugye.

Nem tudom, jó lenne egyszerűen csak jól lenni, és kurvára unom már, hogy ez nem törtènik meg, és hogy nem értem, miért.

MIT AKARSZ TŐLEM ÉLET?

A kommunikációs defektemre (ez milyen szépen hangzik) mindenesetre tényleg megoldást kell találni.

Történetet most nem írok, majd talán holnap. Most túl szomorú vagyok ahhoz, hogy folytassam az előzőt.

[zoeeozzoeeoz]

Azt vettem észre, hogy az utóbbi 4-5 évben, elég sok hársfát ültettek a régi,kiszáradt,kivágott fák helyére a városban. Legalább is arra, amerre járok. Meg Battán is. Ennek köszönhetően, most, mikor virágoznak, eszméletlen finom/erős illat terjeng,főleg este/éjjel/hajnalban, de napközben is néha elkap egy-egy ilyen illatfelhő. Eszméletlen jóóóóóóóóó! Élvezem!!!! Nyitott ablakoknál alszom éjszaka, olyankor néha már émelygős, annyira töményen érezhető, de még mindig ezerszer jobb, mint hajnalban az M3 bevezetője felől beszivárgó szmog!

[uveggyapot]

valahogy az a helyzet vele, hogy az elmúlt 10 évben, amióta csak zenél, én pedig követem, mindig úgy írta meg a dalokat, mintha az életemről szólnának. tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, és valahol az is, de tényleg így volt. mikor szomorú voltam, szomorú dalokat jelentetett meg. mikor magabiztos voltam, olyan dalt, ami megerősítette bennem ezt az érzést. mikor úgy éreztem, hogy nem vagyok jó a szerelem és ismerkedés dologban, akkor pedig olyat. de mindig megvolt az összhang, kivétel nélkül. és mindig akkor jött az új album vagy felvétel, mikor a leginkább szükségem volt rá. szóval van egy ilyen jellegű kapcsolat. ezáltal igencsak elfogult vagyok vele, nem is tagadom. de az ő zenéje mindig is kimondottan sokat jelentett nekem, és az, hogy élőben is hallhattam, tényleg 10 év várakozás után, az egy földöntúli élmény volt.

mert igen, drága a Sziget, poros a Sziget, és azért még lehet rosszat mondani rá, de olyan előadókat igyekeznek elhozni, akiket mondjuk más fesztivál nem engedhet meg magának. és ő már jött volna korábban is, volt egy pletyka, nagyon régre visszanyúló tárgyalások voltak azzal kapcsolatban, hogy jöjjön Magyarországra, de sajnos, mindig közbejött valami. éppen ezért, mikor bejelentették, akkor a szívem végtelenül megtelt örömmel, mert pontosan akkor jött, amikor a leginkább szükségem volt arra, hogy átélhessem ezt. hónapokkal azelőtt megvettem a jegyet, az sem érdekelt, hogy ki lép még fel aznap, én csak miatta mentem egyértelműen. ahogy közeledtünk az időhöz, egyre izgatottabb voltam, az utolsó napokat már számoltam is. nem a rajongásról van szó, nem az ő személyéről, hanem arról, hogy mivel a legtöbb barátom zenél, és rengeteget járok koncertekre, így nekem az az élmény az, ami igazán meghatározó egy adott előadóval kapcsolatban. át kellett élnem, ott kellett lennem.

és ott voltam. még el sem kezdődött, álltunk a tömegben, és a tömeg skandált, és mi meg nevetgéltünk. ennek ellenére az első dal első hangjánál sikerült elpityerednem, meg nagyon sokszor törölgettem a szemeimet vagy tartottam a szám elé a kezemet az egész koncert alatt. hihetetlen volt. olvastam a cikkeket róla, de a legtöbbet olyan írta, aki csak a cikk megírása előtt kicsit utánaolvasott, nem olyan, aki ténylegesen ismerte vagy követte az életútját, mint előadó. éppen ezért a legtöbb cikkel közel sem értek egyet, és valószínűleg nemcsak én nem, de a legtöbben nem - már azok közül, akik ténylegesen jelen voltak a koncerten. szerintem ő egy végtelenül alulértékelt művész, tehetséges, és olyan, aki szívét és lelkét beleteszi a zenébe. nyilván, nem utolsó szempont a pénz sem, de ahonnan ő jön, megérdemli, véleményem szerint.

és azért akartam ennek egy külön bejegyzést, már így magam miatt, mert megint megcsinálta. megint azt mondja ki, amit én nem tudtam, amire csak kerestem a szavakat. szép ez a dal, és nehéz. ha igazán belehelyezkedsz, nehéz. és pontosan ezt a nehézséget érzem nap mint nap. most meg főleg. sokat fejlődtem. formáltak a megélt események, és olyan tapasztalatokat szereztem belőlük, amik által soha nem fogok tudni olyan szemmel nézni más emberre, magamra, szituációkra, ahogyan azelőtt. és ez nem baj. nem temetem a régi énemet, sőt, a jó tulajdonságait szeretném magammal is vinni. de minden megváltozott, és bolond lennék, ha ezt nem tudnám beismerni. és jár lemondásokkal is ez. sokkal. búcsúzásokkal, elengedésekkel, újratervezésekkel. könnyekkel. de már felismerem azt, hogy sokszor, ha nehéz is egy döntést meghozni, attól még az a döntés lehet jó. ami az én jólétemet szolgálja. fájhat, hiszen nem ez volt eddig a megszokott. de attól még a tényen nem változtat.

***

azt mondtam, hogy egy szavad sem ér semmit. te felháborodtál, azt mondtad, ne dobálózzak ilyen nagy szavakkal, most csak dühös vagyok, de ezt meg fogom bánni. mondtam, hogy kevered a dühösséget a határozottsággal, mert én ugyan nem fogom megbánni, nem a hirtelenségem mondatta ezt velem. aztán újra megismételtem: egy szavad sem ér semmit. csendben voltál, én is vártam. vártam, hogy a szavaim súlya leérjenek. erőtlen próbálkozásod volt az ellenkezésre. annyit mondtál, hogy ez nem igaz. én pedig visszakérdeztem: nem igaz? akkor mutasd meg, kértelek, mutasd meg, melyik ért bármit is. akkor jöttél rá, az arcodra kiült a felismerés: igazam volt. minden szavad, sőt rosszabb, a tetteid, attól a pillanattól kezdve semmit nem értek. féltél belenézni a tükörbe, én pedig kényszerítettelek. szeretném azt hinni, hogy tanultál belőle, hogy máskor, máshol, ez nem ismétlődhet meg, de minden bizalmam odaveszett. és őszintén, a gyomrom hamarabb fordult fel, minthogy sírjak emiatt. mert igazából szomorú nem is voltam. mármint nem gondoltam, hogy képes vagy erre, szerintem utolsó dolog lett volna, és még ha az én szavaim és tetteim sokat is értek, valahogy az volt bennem, hogy mit sírassak valamit vagy épp valakit, akinek ennyit értem én. amire korábban 5-7 év kellett, most néhány hónap vagy fél év után nemcsak felismertem, de lépni is tudtam az ügyben. és régen ilyenkor szorongás fogott el, bűntudat, ha kiálltam magamért, gonosznak, önzőnek éreztem magam. de most nem. ezúttal nem. és innen tudom, hogy mennyit fejlődtem. mert abban a pillanatban, amikor ez a dolog megszakadt, én nem éreztem semmi mást, sem rosszat, sem ürességet, csak az erőt. a magamba vetett erőt. azt, amit megtanultam, hogy más kezébe sose tegyem, és nem is tettem. most sem, pedig hittem benned.

amíg ott ültem, rájöttem valamire. mindig elvesztünk mindenkit és mindent. így vagy úgy. az oka tök mindegy. nincsenek nyertesek vagy vesztesek. a vége ez. akár akarjuk, akár nem. szimplán megtörténik. és pontosan ezért hihetetlenül nagy szó, hogy mégis tudunk szeretni. mert ha szeretünk valakit vagy valamit, akkor vállaljuk, hogy el fogjuk veszíteni. éppen ettől annyira grandiózus ez, értékes, erőteljes. látod másoknál, látod a saját életedben is, hogy mennyire fontos érzés ez, és amikor megtapasztalod, akkor talán el is felejted a jelentősségét, belecsúszhatsz ilyen hibába, és aztán elveszted, és utána már túl késő, vagy már nem lehet helyrehozni. de én mégis azt választom. a szeretetet. lehet, hogy nem így, vagy nem veled, vagy másképp szeretném megélni, de azt választom. és mindig azt fogom választani. nem hagyom, hogy ezt bárki elvegye tőlem. inkább leszek jóhiszemű, jószándékú, mintsem legyek lemondó, és már azelőtt kételkedjek, hogy bármi is történt volna, csak mert voltak rossz tapasztalataim is. nem. végtelen lehetőségünk van a szeretetre, arra, hogy értékeljünk mást, másokat, más dolgokat. teljesen mindegy, hogy mit vesztettem el. vagy hogy te mit vesztettél el. nem számít. mert mindig elvesztünk valamit. és tudod, ez nem lehet oka annak, hogy többet ne szeressek. sem most, sem máskor.

zenét, könyveket, helyeket, növényeket, állatokat és embereket. bármit. és legfőképpen magamat. még ha régen nem is így gondoltam, ma már többet tudok. ma már tudom, hol a végszó. és nekem ott volt. akkor és ott. jól van ez így. nem bánok semmit. és én most is jó helyen vagyok. és jó helyen is leszek. a többi pedig nem érdekel. nem, tényleg nem. ismerem magam, ha eddig nem szomorkodtam, már ezután sem fogok. jött volna a hullám, és mégse jött. tényleg csak erőt érzek. talán egy kis fáradtságot is, de erőt. ez furcsa érzés, de jó. büszke vagyok magamra, mert még emlékszem, hogy honnan jövök, hogy milyen voltam régen. hogy ehhez mennyi tanulás kellett. fejlődés. és hálás vagyok azokért az emberekért, akik mellettem állnak. akik maradtak. és akik szeretnek engem. őket mindig meg fogom becsülni, ahogy csak tudom. és mindig a szeretetet fogom választani. mindig azt.

[libirk]

Szőke Szakáll játszotta a főpincért. A legjobb kabarészerző és humorista volt a pesti kabaré múlt század eleji kiemelkedő világában, aki külföldön is megállta a helyét. Olvassátok el, miket írt, elképesztő. Az ő villájában nyílt aztán a leghíresebb rózsadombi étterem, a Vadrózsa a Pentelei Molnár utcában (én, ha arra járok, mindig Vadorzó étteremnek olvasom, nem tudom miért)

Ilsa, I’m no good at being being noble, but it doesn’t take much to see that the problems of three little people don’t amount to a hill of beans in this crazy world. Someday you’ll understand that.

CASABLANCA (1942) dir. Michael Curtiz