#mikor először láttam)

[konyvekkozt]

pápa

óvodásként lettem szemüveges. az óvónők szóltak a szüleimnek, hogy szerintük nem látok. valóban nem láttam, legalábbis jól biztos nem, szemüveges lettem. az anyám kitalálta, hogy olyan szemüveg kell nekem, aminek a szára a lencse aljától halad hátra. pont úgy nézett ki, mintha fordítva lenne rajtam. és pont emiatt csúfolt mindenki. utáltam ezt a keretet, de az anyám mindig talált az optikában ilyet, így még alsóban is ilyet hordtam

a szemüveg drága dolog, egyre ritkábban lett új pápám és egyre inkább megszoktam a világot homályosnak és karcosnak

pár hete tőlem teljesen szokatlan módon pápában aludtam el, éjjel ráfeküdtem és menthetetlen lett a szára. semmi baj, gondoltam. elővettem az előzőt, aminek a kerete törött el. hiába javítottam korábban pillanatragasztóval, újra eltörött, a kolléga, aki vállalta a ragasztást, összekente ragasztóval a lencsét. de itt sem estem kétségbe, elővettem a még korábbi pápámat. ez konkrétan annyira karcos volt, hogy azt sem hittem el, hogy kilátok rajta

ez volt az a pont, mikor beláttam, új pápa kell. begaloppoztam egy optikába, s mint egy kocsmában, közöltem, hogy pont olyat kérek, mint az előző volt. a hölgy szelíden mondta, hogy talán mégse így legyen, mérjük be a szemem. két munka közt voltam, szaladtam dolgozni, mondtam, hogy nekem ennél fontosabb dolgom van. szerencsére újra ajánlotta a dolgot, így puffogva belementem. bepattantam az optometrista székébe, felhívva figyelmét, hogy dolgozni szaladok. semmit nem várva ültem ott, pont ugyanúgy próbáltam megfejteni a pacákból, hogy milyen betűk lehetnek, mint a mindennapokban. mert én nem látom a buszon, hogy melyik vagy hova megy, csak mikor már teljesen előttem van. nem messziről vadászom az akciókat a boltban, hanem közelítve. és én ezt elfogadtam. évek óta így van, azt gondoltam, nem lehet máshogy. és akkor a hölgy mondta, hogy kipróbál valamit. csinálja - gondoltam én. és akkor, ott láttam. a vonal alatti második sort is LÁTTAM, élesen. elsírtam magam és kérleltem, hogy ez a csoda ez az új pápámba is kerüljön át

heteket vártam a pápámra. minden nap többször eszembe jutott a látás élménye. minden nap nézelődtem és tippelgettem, milyen távolságról látok majd hirdetéseket, más lesz-e olvasni

a pápám megérkezett. sokkal élesebben látok, mint eddig bármikor. és főleg sokkal jobban megtanultam, hogy kell próbálni minden újat, hinnem kell, hogy a meglévő rossz nem örökre rendelt, hanem van kiút, fejlődés

óriási kincs van az orromon minden nap. és azóta is sok esetben eszembe jut az a teljes katarzis, mikor még a székben ülve a vizsgálati pápával először láttam élesen

két dioptriát romlott a szemem. el tudjátok képzelni, mit jelent ez, mennyivel láttam kevesebbet a világból?!?! ne legyetek buták, keressétek a jobbat - mindenben -, mert sokszor van jobb

[pajjorimre]

Újranéztem a Sicariot. Kurva jó - Benicio főleg de a többiek is.

Mikor először láttam, nagyon vontatottnak tűnt. Harmadszorra vettem fel a ritmust és kezdtem el szeretni a mozit, mostanra meg akárhányszor meg tudnám nézni, Emily Blunt az egyre lepukkantabb pólójában, hát na.

[otthonzulles]

Néha szóba kell ezt szerintem hozni.

Az Iparművészeti Múzeum 2017-ben bezárt. A felújítása áll, semmilyen dátum nem ismert a majdani újranyitásáról.

A Néprajzit szintén 2017-ben dobták ki a Kúria csodálatos egykori épületéből. Az így a parasztok előtt örökre bezárult, egyszer majd talán fideszes főbírók fognak az erre teljesen alkalmatlan, hatméteres belmagasságú, freskós plafonú termeiben laptopozni. Talán. Mert ugyan mondták, hogy ez lesz, de eddig semmit nem csináltak, hogy ez legyen. Épült helyette egy látványos betonizé a felvonulási téren, végképp elpusztítva a reményt, hogy egyszer a Városliget megint akkora legyen, mint a Rákosi-banda előtt volt. Van akinek tetszik, van akinek nem, mindenesetre nem volt olcsó, tehát lehetett lopni, de egy kis probléma biztosan van vele: nincs benne múzeum. A szuper kiállítások helyett, amelyekben egykor a gyerekeimmel félnapokat el tudtunk nézgelődni, valami köcsögök vannak kirakva üveg alá, azzal, hogy ez itten koncepcijó.

A Természettudományit, ami szintén nagy kedvencünk volt, a Válasz Online mai cikke szerint talán mégse zavarják Debrecenbe, hanem 277 (!!!) milliárdból - ami lenne, amennyi lenne a végére, de nem is számít, hiszen nincs egy vas se - elköltöztetik majd… valahová. Mert az tuti, hogy az egykori lovardában, amit Mányi zseniális tervei alapján teleépítettek egy nagyszerű múzeummal, nem maradhat. Kell a hely FEDETT LŐTÉRnek. A múzeumot majd szétverik, aztán hajrá, célra tarts. Addig beporosodva, lelassítva vegetál. Ha így marad, az unokáimat biztos nem fogom oda vinni. Mit nézzünk rajta, a port?

Ugyanez áll a Mezőgazdaságira. Időnként szóba kerül, hogy kidobják, aztán hogy talán mégse, addig is porosan, megrepedezve, leállva, szerencsétlenül, látogatók és új kiállítások nélkül szomorkodik a helyén.

A Hadtörténetit a kaszinótulajdonos barom egyszerűen kidobatta a kaszárnyából, ahol 1918 óta állt, hogy beköltözzön a legszebb panorámájú termébe. Szólt, hogy dobják ki, és kidobták neki, azonnal. Mintha kidobnák a Deutsches Museumot a helyéről, mert az aktuális bajor ipari miniszter bele akar kőtözni. Észveszejtő. Mindenesetre a Hadtörténeti további sorsa végképp homály.

A Közlekedésit egyszerűen eldózerolták. Először azzal a dumával jöttek, hogy a tetejit le kell bontani, mert vissza akarják csinálni a millenniumi cirkusz papundekli kupolláját a tetejére. A vonatokat, buszokat meg majd leviszik lifttel a pincébe. A hozzáértők és hozzá nem értők magától értetődő pampogására, hogy az, izé, nem olyan egyszerű, ner-kompatibilis volt a válasz: kuss. Eldózerolták, majd gondolkodni kezdtek, hogy most aztán mi a f.szt csináljanak. Mit, mit, hát a közlekedésügyi főmókusuk, Vitézy ötletére rendeltek egy nyilvánvalóan soha meg nem valósuló grandiózus tervet egy impi építésztől. Aki fejből tudja a menetrendet, csak tudja, kitől kell múzeumtervet rendelni. Terv van, múzeum nincs, van viszont a hűlt helyén osb-lapokkal kerített kavics, azt őrzi a Valton Szekuriti a mi pénzünkön.

A én kedvenceim, aztán a gyerekeimmel a kedvenceink a Közlekedési, a Hadtörténeti, a Mezőgazdasági, a Néprajzi és a Természettudományi voltak.

Azt hiszem nem nagyon múlt el olyan iskola- vagy óvodaév közbeni hétvége, hogy valamelyikbe be ne néztünk volna. A Közlekedésibe bérletünk is volt mindig. Az olyan príma volt, hogy a nagyfiammal kiskorában minden áldott hétvégén el kellett oda sétálni, attól fogva, hogy járni tudott. Marcika, merre menjünk sétálni? Kögylekedétyibe!!! És csillogott a szeme. Sose felejtem el.

Ez mára mind nincs.

Ezek a barmok, állatok, sötét, kultúragyűlölő balfaszok mindet elpusztították.

És a ner többi borzalmas örökségéhez hasonlóan ki tudja mikor lesz képes egy esetleg egyszer elkövetkező jobb kor helyreállítani őket. Tippem, hogy abba az állapotukba, amiben mondjuk 2005-ben voltak, kb. soha.

Sötét, sötét társaság. A legsötétebb bunkók uralma.

__________________________________________________

már láttam másnál is copypastázva ezt, nálam draftban nyugodott, legyen akkor most kint. a szerző ahogy nézem nem közszereplő

[szeresdmagadlegyonmagad]

~Csak egy mosoly volt. Mikor először láttam, tudtam, ez az a dolog, amit látni akarok a hátralévő életemben!~

[erosnekszulettem]

Igazából sajnálom hogy nem tudtam elég jó lenni...

Hogy nem tudtam már erőmön fölül változni pedig szerettem volna még többet hogy még jobb legyek neki...

Szerettem volna az lenni akire mindig is vágyott...

Azt hittem elég erős vagyok hozzá hogy menni fog hogy fogok tudni alkalmazkodni hozzá amit szeretne...

De ez nem így megy... hülyeség azt gondolni hogy nem hiányzik...

Mert hiányzik...

Egész életemben "rossz" voltam sosem foglalkoztam meg ennyire senki más érzéseivel mint az övével... mégis én lettem a szörnyeteg...

Talán tényleg az vagyok még akkor is mikor minden erőmmel jó akarok lenni... tiszta a lelkem... mert tényleg őszintén láttam benne azt hogy talán most más lehet... de nem...

Nem lett más mert kevés voltam... kevés volt mindaz amit adni tudtam... hiába tiszta a szívem attól nem fáj kevésbé...

Miatta akartam jobb lenni nem magam miatt... miatta bármit megtettem volna csak azért mert túl fontos volt ahhoz hogy ne foglalkozzak vele...

És majdnem sikerült jónak lennem... életemben először úgy buktam el hogy mindent bele adtam hiába küzdöttem minden egyes nap azzal hogy jobb ember legyek miatta... veszítettem...

De most mégis más... mert tudom hogy az utolsó percig küzdöttem basszák meg... mindennel amivel csak kellett minden nap hogy jobb tudjak lenni holnap... sajnálom hogy nem az voltam/vagyok akit szerettél volna...

[wannabebiker1]

Rockünnep Debrecenben

tegnap (szombaton) este. A Bikini, a Republic és az Edda lépett fel a Főnix Arénában, aminek 8500 fő a kapacitása, ami ez alkalommal olyan jó 60% körül lett kihasználva, azaz bőven volt üres hely még.

A Bikini kezdett, 17:56 perckor már a színpadon álltak, és egy nagyon rövid vokálének után már ott is állt D.Nagy Lajos és a jól ismert hangján énekelte az ismert és kevésbé ismert számaikat. Összességében hozták a kötelezőt, Lajoson már látszik a kor, ahogy Német Alajoson is, de a hangzásvilág a megszokott, a szólógitáros Lukács Tamás nagyszerű tehetség, a két háttérénekes lány üde színfolt, bár a mozgásuk nem mindig követte az ütemet. A Bikini koncert végére a tömeg hangulatba jött, annak ellenére hogy sok ismert számukat le sem játszották, ezért érthetetlen, hogy miért következett ez után egy jó félórás szerelés, ami alatt ráadásul valami teljesen más stílusú zene szólt. Közvetlen a Republic előtt pl Tupactól a California love, ami teljesen más hangulatba ringatta az embert.

Na ebbe a hangulatba érkezett meg a Republic. Lelövöm a poént, számomra értékelhetetlen teljesítményt nyújtottak, fél óra után 5 percenként néztem az órát. Én most láttam-hallottam őket Cipő nélkül először. Nagyon nehéz lehet egy olyan vezéralak elvesztését pótolni egy együttesben, aki alapvetően meghatározza az egész együttest, és hát ezt nem is sikerült megugrani a Boros Csaba által vezérelt csapatnak. Pedig mindent megpróbáltak, komoly színpadi show, a legtöbb tagból álló zenekar, a régi Republicos hangzásvilág, de nem működött. Boros Csaba egyszerűen túl sok volt, túl hangos, az éneklés helyett egyfolytában a közönséget próbálta mozgatni, énekeltetni, ráadásul olyan szinten, jobb oldal -bal oldal-közép, hogy azt vártam mikor kell név szerint felállva énekelni nekem is. Cipőre többször is próbáltak emlékezni, de valódi emlékezés helyett olcsó marketingfogás volt csak, az új számaik engem egyáltalán nem mozgattak meg, de az igazi mélypont egy 3 perces bevezető után a Micimackó volt, Republikos stílusban. Egyszerűen értelmezhetetlen volt abban a környezetben, innentől engem teljesen elvesztettek, megkönnyebbülés volt, amikor eltűntek a színpadról.

Újabb fél óra üresjárat következett amíg szerelt az Edda. Őket nagyon vártam, nagyon szeretem a számaikat, a mai napig aktívan hallgatom. Pataky minden koncertjén elmondja, hogy Magyarország 4 legjobb zenésze játszik a zenekarban, ami igaz is, tényleg ők a legjobb rockzenészek. Pataky 73 évesen is energikus mozgással ugrott a színpadra, de már nagyon látszik rajta, hogy fárad. Az éneklésben a fia segíti már régóta, akinek elég mostoha szerep jutott, most sem mutatta be, csak ott volt, amikor kellett, egyébként meg nem volt a színpadon. Az Eddának olyan életműve van, hogy az 5órásra nyúlt estét simán végigtolhatták volna egyedül, dalismétlés nélkül, ezért is kár, hogy az ő 90 percükből Pataky kb 15percet "átöltözött", ez idő alatt a 4 zenész, ontotta magából ami bennük volt. Annak ellenére, hogy ez egy ilyen ún. örömzenélés volt, egész élvezhető volt, jobb híján, bár az utolsó pár percben csak a dobos püfölt mindent ami előtte volt, annak már nem sok köze volt a zenéhez. Szerencsére visszajött Pataky fekete helyett fehér ingben, és ment tovább a koncert, a végén egy jó 10 perces monológgal a békéről, meg a szakállas nőkről, stb. Kb, mint amikor a hófehér tangabugyi féknyomos, olyan csalódás volt számomra, én szórakozni mentem oda, nem propagandát hallgatni, azt hallok eleget, ha akarom ha nem. Régóta tudható, hogy Pataky meghülyült, most újra bizonyította ezt, odaszart a fehér abroszra megint.

Szerintem nekem ez volt az utolsó, hogy fizettem azért hogy láthassam őket.

Összességében a Bikini volt a legközelebb ahhoz amit én vártam a maga szerethető egyszerűségében, a Republic végleg leírta magát nálam, az Eddának meg majd hallgatom a régi lemezeit Patakyt meg előben hanyagolom ezen túl.

[oszi-eso]

Az én történetem vol1.

Mit is írhatnék magamról...

Sajnos a 40-hez közelebb állok már, mint a 30-hoz. Ez sokszor elkeserít. Nem az éveim száma miatt. Hanem hogy kb. semmit nem értem el az életben. Annyi mindent másképpen csinálnék, ha visszamehetnék az időben. De vajon akkor is itt lennék, ahol most vagy minden más lenne?

Azt hiszem, toxikus környezetben nőttem fel. A mai eszemmel a szüleimre simán rámondom, hogy mérgezőek. Olyan sokszor tettem fel magamnak a kérdést az elmúlt években, hogy ők vajon hogyan találkozhattak? Hogy lehet, hogy két ennyire ellentétes embert egymásnak szánt a sors? Szinte mindig csak bántották / bántják egymást. A szeretet egy halvány szikráját sem láttam soha közöttük. A minap a kezembe akadtak a régi családi fotóink. Alaposan megnéztem őket, minden részletet. Milyen boldognak látszottunk...csak néztem azt a mosolygós ártatlan kislányt, aki voltam. Vajon tényleg boldog voltam akkor? Mit fogtam fel abból, ami körülöttem volt. Semmit. Nem is emlékszem már, mikor kezdtem el felfedezni, hogy az egész boldog család dolog, ami körbevett, csak egy illúzió volt.

Talán a minta volt az, ami miatt rendre elb.szott párkapcsolataim voltak. Soha nem tartottam magam elég jónak - senkihez. Az önbecsülésem mindig is 0 volt.

Először volt egy 3 évig tartó semleges kapcsolatom. Nem indult rosszul, de aztán kb. másfél évig csak szenvedtem. Nem kaptam sem figyelmet, sem szeretetet, semmit. Ha el akarsz menni, menjél. De hogy miért nem mentem már az első ilyen után, azt nem tudom. Amikor meg mentem, akkor egy olyan ember karjaiba menekültem, aki százszor rosszabb volt. Aki eleinte a csillagokat is lehazudta az égről, mert tudta, hogy erre van szükségem. Hogy ki voltam éhezve arra, hogy valaki szeressen, hogy mellettem legyen. Kihasználta a kétségbeesésemet, majd a legnehezebb helyzetben magamra hagyott. Terhes lettem. És ő egyedül hagyott. Megtartottam a babát. A szüleim biztosítottak róla, hogy segítenek, támogatnak. Nem akartam összetörni a szívüket, ugyanis nem sokkal ez előtt veszítették el az elsőszülött gyereküket, az én testvéremet. Tudtam, mekkora veszteség érte őket. Hiszen engem is az ért. Így azt gondoltam, nem tehetem meg azt velük, hogy nem szülöm meg a gyerekem. Az, hogy én mit akarok, szóba sem került. Imádom a gyerekem, tényleg. És mindent megtennék érte. De ha esetleg csak egy pillanatra is előre láttam volna akkor, hogy ezzel a döntésemmel aláírtam kb. a rabosításomat, hogy ezzel lemondok a saját, szabad életről... őszintén megmondom, nem tudom, hogyan döntöttem volna.

Folyt.köv.

[haw-duck]

Elmentem oda ahol nem jár más, csak én. Ott találkoztam magammal. Elkezdtem vetkőzni, és csak néztem ahogy lekerül minden.

A cipővel kezdtem, megláttam a lábfejem,amiről lekerült még a sok kilométer is amit bejártam, a fájó fagy amit gyerek ként egy teljesen kihűlt házban éreztem. Ahogy levettem a nadrágom megláttam a lábaim, levettem róla a hegeket amiket akkor szereztem mikor részeg éjszakák alatt óriási nagyokat estem. A fehérnemümmel együtt levettem minden önbizalom hiányomat amit a társadalom által kreált sztereotípiák aggasztottak rám. Levettem a felsőmet, először a hasamat pillanatottam meg rajta műtéti hegekkel, majd a derekamat teli érintéssel, ezeket is leszedtem magamról. Megláttam a melleimet, levettem róla azokat a megjegyzéseket amiket olyan emberektől kaptam akik mást nem láttak belőlem. A nyakamról lemostam a parfümöt, és a meleg csókokat, végül levettem róla egy rég elfelejtett kötelet is. Amint ránéztem a vállamra leszedtem róla az összes gúnyos lökést. A felkarom és az alkarom már nehéz eset volt, hegeket és szorító érintéseket kellett eltüntetnem róluk...rengeteget, mik évek óta fájtak. A kézfejemről lekerült az összes kézfogás az összes pacsi, a simogatásaim, és minden mit érintettem. Megfordultam és leszedtem a hátamról a fájdalmat és a terhet. Vissza fordultam és szembe néztem magammal, láttam az arcom. Először le szedtem a sminkem, ami már 10 éve rajtam volt. Az arcbőrömről érintések és pofonok jöttek le, találtam pár lila foltot amit rosszul nevelt gyerekek okoztak, és az összes könny ami végig folyt rajta, a számról leszedtem a csókokat, lejött pár rosszkor kimondott szó, és néhány olyan is amit soha nem mondtam ki hangosan. Az orromról leszedtem a repedést amit egy focilabda okozott. Végül bele néztem a szemembe. Láttam benne mindent amit valaha láttam, amit valaha éreztem, láttam a lelkem, majd megjelent egy könny csepp, gyorsan letöröltem, és vele együtt a lelkemet is.

Minden mit levettem magamról egy dobozba hajtogattam gondosan.

Hátrébb léptem egy lépést és láttam egy teljesen meztelen testet. Már nem én voltam az. Nyeltem egy nagyot és a dobozt mi csordultig volt töltve fájdalommal, azt amit el terveztem égetni,ami tele van azokkal a dolgokat mik engem jellemeznek, fogtam és vissza adtam a meztelen embernek. Végig néztem ahogy felöltözik, és mikor vissza került rá minden... Újra Én voltam az.

Jó volt látni újra magamat.

[your-blood-is-my-drug]

"nem emlékszem az első beszélgetésünkre, de arra igen, hogy ennyire rég értett meg ember, rég nevettem ennyit random dolgokon, és arra jöttem rá, te leszel az első férfi akinen bízni fogok. nem akartam. féltem, hogy bántani fogsz, bárhogyan is. sosem tetted, legalább is tudatosan, váratlanul találkoztunk és talán ez a legszebb az egészben, vonzalommal indult, szerelem lett. "más valamit?" "esetleg egy kávé?". azóta sem kávéztunk, egyikünk sem kávézik, de csak ez a kérdés jött ki kislányos zavaromban a számon, és láttam, hogy alig vártad, hogy közeledjek, hisz a korkülönbséget tiszteletben tartottad. nem tudom mikor szerettem beléd, csak azt tudom, mikor rájöttem "bazdmeg szeretlek". de nem mondtam, ő mondta először "azt hiszem szeretlek", és nem csak hitted, tetted."

3év, 5 szakítás, "mindent megtettünk egymásért" után az utolsó szerelmes levelem neked

[drakvuf]

Terepmunka: Sztárbox

Szóval múlt vasárnap nem csak a barátnőm rakott ki, hanem a Sztárbox felvételen is jártunk. Sosem voltam még TV adás felvételén, pláne nem élőn szóval nagyon izgalmas volt.

Odaérve, már a legjobb helyek beteltek, de @lexandrew12 talált nekünk még egész jó székeket, ahonnan rendesen látszódott a ring.

Az estét az Ibi geng nyitotta a Sztárbox hivatalos himnuszával.

Frohner Fecó vs Molnár Áron

A férfi nehéz súllyal kezdtük az estét. Ez volt az egyetlen meccs ma, ami különösebben nem érdekelt, mert egyik félt se ismerem nagyon.

Fecót a Konyhafőnök egyik évadában láttam először. Aztán műsor után viszonylag gyorsan celebbé is vált. Nekem a főzőcske közben nem volt túl szimpi, de mint kiderült nagyon népszerű. A közönség nagy része neki szurkolt. Molnár Áron aka Noárról is hallottam már, de ő is egy olyan ember, akinek nem igazán követtem a munkásságát. Ő is teljesen semleges. A mérkőzés előtt, mind a két félről láthattunk egy rövid bemutatót, ami alapján nekem Áron lett a szimpatikus és neki szurkoltam végül.

Be is jött, mert nem csak végig dominált a srác, hanem a második menetben úgy lecsapta Fecót, hogy az edzője bedobta a törölközőt. A meccs után Fecó elkezdte loopolni, hogy hiába ütötték ki ő nem gyenge. Chill, srácom, örülj, hogy fel tudtál kelni azután a pofon után.

Berki Mazsi vs Megyeri Csilla

Nőknél nem voltak külön kategóriák, mindenkit egy kalapba raktak. Ez már végre egy olyan mérkőzés volt, ahol mind a két félről hallottam bőven. Mazsit Berki Krisztián feleségeként ismerhettük meg. Sokáig nekem teljesen semleges volt, de miután faszikám meghalt tele voltak vele a bulvárhírek. Az újságírók és a kommentelők szerint se gyászolt megfelelően a nő. Na most szerintem igazi faszkalapnak kell lenni, hogy bárki is számon kérje máson, hogy hogy kezeli, ha egy szerette meghal. Szóval ezen a mérkőzésen én Team Mazsi voltam. Megyeri Csilla a botrányos, de nagyon szórakoztató videói tették híressé. Ezek egy kis vidéki TV-ben jelentek meg és természetesen virálisak lettek.

Aki nagyon bátor az még az internet mélyén talál Csilláról egy hangfelvételt, amin Havas Henrikkel van együtt. Nem fogom előkeresni. A bevonulásokról eddig nem beszéltem, mert unalmasak voltak, de Mazsié egész jól sikerült.

Többször felhívták a figyelmet, hogy nem cicaharc lesz, de az első menetet nehéz lenne máshogy leírni.

A második menettől már sokkal jobb volt, mert elfáradtak a lányok. Mazsi kurva sok ütést vitt be Csillának, aki viszont nagyon jól bírta a csapásokat, így végig küzdötték mind a négy menetet.

Végül pontozással Mazsi győzött.

A következő meccs előtt kaptunk még egy gyors zenés produkciót. A BSW előadta a méltán híres, Csöcsök és segg című slágerét.

Árpa Attila vs Nagy Ervin

Természetesen az est fénypontja a nehézsúly volt. A régebbi követőim tudják, hogy nem csak végig hogyvoltoztam a tavalyi Nagy Őt Attissal, de kifejezetten kedvelem is a faszit. Nem volt kérdés, hogy neki szurkoltam. Nagy Ervinre amúgy is haragszom még a Kincsem miatt. Kurva szar film. Mit ad Isten, itt is jó lóra tettem, mert Árpa az első menetben úgy kiütötte Ervint, hogy azt se tudta hol van egy darabig. Az edzője bedobta a törölközőt.

Érdekes amúgy, hogy mekkora különbség volt a két versenyző között. Biztosan sok múlik a felkészítő edzőkön is.

A forgatásról

A forgatás alatt rendszeresen kaptunk instrukciókat, hogy mikor illene tapsolnunk és hogyan. Többször szolidan le lettünk baszva, amiért nem voltunk elég lelkesek és nem őrjöngtünk. Mivel fizettünk a jegyért, ezért én konkrétan le is szartam, örüljenek hogy itt vagyok és tapsolok. Ami nagy bánatom volt, hogy a szakkommentátorokból mi semmit nem hallottunk. Életemben nem voltam box meccsen és nem is nagyon néztem a TV-ben sem, szóval jó lett volna ez a kis plusz. Az mondjuk jobban fájt, hogy nagyon rövid szünetek voltak és a büfénél végtelen hosszúságú sorok voltak. Voltam olyan buta, hogy kiszáradva mentem oda és a végére már becsületesen rosszul voltam. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy Attisomnak szurkolni kell. Ennek ellenére hatalmas élmény volt és ha minden jól megy jövő héten újra megyek.

A sztárbox tag alatt van még pár a helyszínen lőtt képem, de nem sikerültek túl jól. Gyorsan pörögtek az események és távol is voltunk, meg figyelni is kellett. Az első kiütést utólag kellett visszanéznem, mert olyan gyorsan történt, hogy lecsúsztam róla, miközben a telefonom nyomkodtam.

Kicsit cinkes, hogy egy hétig tartott, hogy egy összefoglalót összerakjak, de látjátok, milyen kurva sűrű programom volt a hogyvoltokkal...

[egy-lany-blogja]

Meg babonáz a parfümöd illata...

...mikor először megláttam, ilyet álmomban sem láttam szerelmet egy szempárban és a ments váram. Még mindig meghalok ha rám nézel...

Atisx Imir - parfüm

[lilcantina]

Megint előkerültek

a rózsaszín fények ( @di0hejban láttad már őket idén?) és én majdnem lemaradtam róluk. Férj jött be a nappaliból - mert igen, már olyanunk is van - hogy láttam-e már a kinti fényeket. Most visszakerestem, ötödik éve áradozok róluk minden ősszel, hol már augusztus végén, hol csak október végén, de mindig jönnek, megbízhatóan hozzák magukkal az őszt. És ugyanennyi év óta vágyom a rózsás-arany fényekkel Prágába, bár mára megkopott az emlékek varázsa, és az eszem tudja, de a szívem már elfelejtette az ezertornyú város csodáit. Mégis, most idén először talán mikor megláttam a fényeket, elégedett nyugalmat éreztem. Jó lenne elmenni Prágába, persze. Mindig jó lenne. De most bőven elég, hogy az új otthonunkban meggyújtok egy gyertyát. Hogy a konyhában -mert van végre konyha is- almás palacsintát sütök. Hogy van a konyhában polcom, és a polcon kosaram, és a kosárban almák. Bőven elég, hogy az ablakunkból kikönyökölve nézem ahogy alattam pereg a kisvárosi este. Ahogy a naplementével a nyugdíjasok otthagyják a délutáni szokásos napozópontot, ahogy hatkor az összes törzsvendég elhagyja a gyógyvizes medencét, és mivel péntek van, elkezdik leereszteni. Ahogy megjönnek az esti futók és kutyasétáltatók, köztük a világító nyakörves goldennel. Bőven elég, hogy férjjel kisétálunk a házzal szemközti parkon át a kis térre, ahol a töklámpás versenyre hozott több tucat vigyori tökfej, macska, bagoly, házikó pislákol a hétórai koromsötétben. Elég az időnkénti esti séta a parkban, ahol a kútból éjjel nappal folyik a negyvennyolc fokos gyógyvíz, ami a múlt héten megmentette a hasfájós napomat. Elég, hogy esténként a csendben hallani a park fenyői közt lakó macskabaglyokat, ahogy a sötétet kiabálják. Megjöttek a rózsaarany fények, és most jó. Jó itt lenni. Jó itthon lenni. Magamrahúzni a lakást, a parkot, a kisvárost és az őszi fényeket, mint a fotelemben az ezerszínű takarót, és beburkolózni az érzésbe, hogy a helyemen vagyok. Prága megvár. Ott lesz jövőre, azután, és mindig. Majd megyek. De most értem haza.

[dajkag]

Szóval ma megint kifejezetten szentélylátogató napot tartottam. Az első hely a Yushima Tenmangu szentély volt, ahol több másik szentélyhez hasonlóan ahol már Oszakában és Kiotóban is jártam, Sugawara no Michizane (Tenjin) Kamija lakik. A szentély leginkább a diákok körében népszerű, akik sikeres vizsgákért szoktak itt imádkozni. Itt egész sokan voltak ezen a szép szombat délelőttön, de meglepő módon magamon kívül kizárólag csak japánokat láttam. Egy nagyon szép, rendezett szentély, gyönyörű parkkal és a világ legjóságosabb arcú bikaszobrával. A Sugawara no Michizane-nek szentelt szentélyekben egyébként azért találhatók meg a bikaszobrok, mert a legenda szerint a költőt halála után egy ökrösszekér húzta a hintót. A bika azonban egy helyen hirtelen megállt, és nem volt hajlandó továbbmenni. Sugawara no Michizane-t később ezen a helyen, Fukoukában temették el, ahol később a Dazaifu Tenmangu szentélyt emelték.

A következő két szentély a Gojoten Jinja és a Hanazono Inari Jinja volt, amelyek gyakorlatilag egy területen találhatók az Ueno Parkban. A Gojoten Jinja három Kamija Okuninushi, Sukunabikona, és Sugawara no Michizane, itt tehát főként betegségekből való felgyógyulásért és sikeres vizsgákért imádkoznak a látogatók. A Hanazono Inari Jinja pedig egy gyönyör kis Inari szentély, sok karmazsinvörös toriival. Mindkét szentély nagyon kellemes és nyugodt hangulatú, a sok turista ellenére is. Így a cseresznyevirágzás idején pedig különösen gyönyörűek.

Végül pedig a Kanda-Myojin szentélyban voltam, ami egy minden szempontból lenyűgöző hely. Egyrészt építészetileg, másrészt az 1300 éves múltja miatt, végül pedig azért, mert itt láttam először omamori automatát. Ez a szentély egyébként arról is híres, hogy mivel a tech-világ egyik középpontjában, Akihabarában található, így akár az elektronikai cikkeink védelme érdekébe is vásárolhatunk itt omamorit.

Egyébként édesanyám gyakran mondogatta nekem fiatalkoromban, hogy "hülye vagy, fiam", amit egy ideje nem mondott, mert szerintem azt hiszi, hogy így 30 felett már nem vagyok annyira hülye, de hát az a helyzet, hogy hazafelé betévedtem egy bolhapiacra az Ueno Parkban, ahol a napi (vagy inkább a heti) büdzsém maradékát két dologra verhettem el: az egyik egy Yamato Transport kisautó, a másik pedig az olcsó kimonóárus portékája volt. Szóval hát az a helyzet, hogy kicsit fáj a szívem a kisautó miatt, de belegondoltam, hogy csak 35 éves leszek idén, úgyhogy hirtelen felindulásból vettem egy haorit, ami amúgy szerintem kurva jól néz ki, de így igazából ötletem nincs, hogy mikor és hová tudnám én ezt felvenni, pláne, hogy egy rendes kimono szetthez most akkor minimum egy olcsó nagagit is szereznem kellene obival meg ilyenekkel. DE amúgy annyira kényelmes anyaga van, hogy beszarsz.

Igen, persze, nyilván tudom, hogy nem így kell hordani, csak úgy felkaptam mutatóba a pólóra és a mackóalsóra, kövezzetek meg. Mazsom-san sokkal elegánsabb nálam.

Ja, amúgy ez a tízezredik posztom.

[sronti]

Évértékelős posztok, politikáról jönnek sorban most, mert mi más lenne karácsonykor.

Kezdjük a magyar helyzettel. Ez az év volt az, amikor nagyrészt elengedtem a magyar belpolitikát és főleg nemzetközi szempontból láttam csak, ami történik. Ha nincs a covid, akkor ez hamarabb megtörténik, és most, hogy választási év sincs, már tényleg semmi se kényszerít, hogy az ellenzéket, meg ilyen kocsismátékat figyeljek, hogy miket csinálnak.

Sajnos azt kell mondanom, hogy ez az év az, mikor Orbán gúny nélkül európai tényező lett és nem tudom elkerülni, hogy halljak róla, még akkor se, ha távol tartom magam a magyar sajtótól. Mindenhol beleütközök, ahol európai politikáról beszélnek, nem vagyok biztos benne, hogy sokkal kevesebbet láttam a nevét a mainstream nyugati sajtóban, mint Macronét, vagy Scholzét.

Majd egy következő posztot tervezek írni a nemzetközi dolgokról, abban írok a körülményekről, amik erősítik a szerepét Európában és ami miatt most egyfajta médiaszereplési csúcson van, de most csak annyit, hogy nagyon remélem, hogy ez így is marad.

Ha nem marad így, az azt jelenti, hogy más szélsőjobbos populista politikusok is hatalamra jutottak és van köztük olyan, aki Orbánhoz mérhetően tudja kihasználni az európai országok vezetői közti ellentéteket, de egy nagyobb és európai léptékben fontosabb ország van mögötte.

Orbán továbbra is a nemesi ellenállás módszereit használja (lassítás, jogászkodás, az ellenfél megosztása), amivel jelentősen lassítja az európai politikai döntéshozás amúgy se hatékony folyamatait és próbál ebből további politikai tőkét generálni főleg zárt ajtók mögötti tárgyalásokhoz.

Az Orbán-rendszer Magyarországon nagyon stabilnak tűnik, pedig először támadják úgy külföldről, hogy azok fontos alapjait veszélyeztetik. Mégse tűnik úgy, hogy ezekre a támadásokra belföldről eredményesen tudnának építeni. Se belföldi anyagi erőforrásokat, se a közvéleményt nem sikerül látványosan megmozgatni.

Az egyetlen, ami reményt adhat (és közben azért ez elég félelmetes) az, ha az új rezsimvédelmi hatóság ténylegesen elkezd tönkretenni egyéneket és médiumokat és azzal szemben lehet ellenállást összpontosítani. Emellett a felállítása azt mutatja, hogy a rezsimben azért jelentős félelem van és ez, amikor egy érzékeny egyensúlyt kell fenntartani a teljhatalom és az EU vezetők és közvélemény túlzott felidegesítése között, ez akár veszélyes is lehet.

[szottesfolditanyak]

Manfréd

Alex után Manfréd: kutya. A papagáj tudós etológus társa és kísérleti alanya volt, így az emberi elme formális-logikai skilljeire képezték. Manfrédot viszont olyan emberek nevelték fel, akik az emberi észlelés lehetőségit kutatták.

"�� Nem kell elmosogatnod az edényeket. – mondta Clara.

Átmentünk a nappaliba, ahol teljes sötétség volt. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Még soha életemben nem láttam ilyen fényű lámpát. Ragyogó és hátborzongató volt a fénye, ugyanakkor lágy és finom. Árnyak vibráltak mindenhol. Úgy éreztem, hogy álomvilágban vagyok, nagyon távol a villanyfényektől megvilágított valóságtól. Minden úgy tűnt, Clara, a ház, a szoba, mintha egy másik időhöz, másik világhoz tartozott volna.

– Azt ígértem, hogy bemutatlak a kutyámnak – kezdett bele Clara, ahogy leült a kanapéra. – A kutya családunk teljes jogú tagja. Nagyon figyelj oda, mit érzel vagy mondasz a közelében.

Leültem Clara mellé. 

– Érzékeny, neurotikus kutya? – kérdeztem rettegve, a bejáratot lesve.

– Az igaz, hogy érzékeny. De nem neurotikus. Komolyan az a meggyőződésem, hogy ez a kutya egy magasan fejlett lény, de szegény párának, kutya lévén, igen nehéz, szinte lehetetlen túllépni önmagán.

Ezen az abszurd megjegyzésen hangosan elnevettem magam. Hogyan lehetne egy kutyának elképzelése önmagáról? Vitatkozni kezdtem ezen a képtelenségen.

– Igazad van – mondta elismerően. – Nem kellett volna az önmaga használnom. Inkább úgy mondhatnám, eltévedt saját fontosságánál útvesztőjében.

Tudtam, hogy rajtam csúfolódik. A nevetésem halkabb lett.

– Nevethetsz, de én valóban nagyon komoly vagyok – mondta Clara mély hangon. – Ítéld csak meg saját magad!

Közelebb hajolt, suttogóra halkítva hangját:

– A háta mögött sapónak hívjuk, ami spanyolul varangyosbékát jelent, mert úgy néz ki, mint egy óriási varangyosbéka. De ezt nehogy a szemébe mond, mert megtámad és darabokra tép. Ha nem hiszel nekem, vagy olyan vakmerő és ostoba vagy, hogy kipróbálod és a kutya megőrül, csak egy dolgot tehetsz.

– Mit? – kérdeztem ismét humorizálva, de már az igazi félelem árnyalatával.

– Nagyon gyorsan azt kell mondjad, én vagyok az, aki olyan, mint egy fehér varangyosbéka. Ezt nagyon szereti hallani.

Nem fogok bedőlni a trükkjeinek, gondoltam. Sokkal értelmesebb vagyok annál, hogy ilyen képtelenségeket elhiggyek.

– Talán betanítottad a kutyádat, hogy a sapo szóra negatívan reagáljon – vitatkoztam. – Van egy kis gyakorlatom a kutyanevelésben. Bizonyos vagyok benne, hogy a kutyáknak nincs elég intelligenciájuk ahhoz, hogy megértsék, mit mondanak róluk az emberek.

– Jól van, próbáljuk ki. Csináljuk a következőt – javasolta. – Először hadd mutassalak be neki. Aztán megkeressük az állattani könyvben a varangyosbékákat, és megjegyzéseket teszünk rájuk. Majd egy idő után nagyon csendesen azt mondod nekem, ez a kutya tényleg úgy néz ki, mint egy varangyosbéka. Majd meglátjuk, mi történik.

Mielőtt elfogadhattam vagy elutasíthattam volna a javaslatát, kiment az oldalajtón és ott hagyott egyedül. Biztatgattam magam, hogy ura vagyok a helyzetemnek és nem hagyom, hogy ez a nő olyan lehetetlenséget beszéljen belém, hogy egy kutyának magasan fejlett tudata lehet.

Próbáltam meggyőző érveket keresni, mikor Clara visszajött a legnagyobb kutyával, amit valaha is láttam. Masszív kan volt, akkora mancsokkal, mint egy csészealjtányér. Fénylő fekete volt a szőre, sárga szemeivel úgy bámult, mint aki halálosan unja az életét. Kerek fülei voltak, a pofája kidudorodott és ráncos volt. Jól mondta Clara, valóban nagyon hasonlított egy óriási varangyosbékára. A kutya egyenesen hozzám jött, aztán megállt, majd Clarára nézett, mintha arra várt volna, hogy mondjon neki valamit.

– Taisha, hadd mutassalak be Manfréd barátomnak. Manfréd, ő pedig Taisha.

Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megrázzam a mancsát, de Clara egy kézmozdulatával nemet intett.

– Nagyon örülök, hogy találkoztam veled, Manfréd – mondtam, ügyelve, nehogy elnevessem magam, vagy komolytalannak látsszak.

A kutya közelebb jött és szagolni kezdett a combtövemnél. Undorodva hátra ugrottam. A kutya egy pillanat alatt megfordult és meglökött a hátsó felével, pontosan a térdhajlatomnál, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Térdre estem, aztán a kezeim is lent voltak és az állat nyalogatni kezdte az arcomat. Mielőtt felkelhettem volna, vagy arrébb gurulhattam volna, a kutya éppen az orrom alá szellentett.

Visítva felugrottam. Clara annyira nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megesküdtem volna rá, hogy Manfréd is vele nevetett. Áradóan jókedvű volt, Clara mögé trappolt és onnan kukucskált rám, a padlót kaparva óriási mellső mancsaival.

Annyira sértve éreztem magam, hogy azt ordítottam: – Te átkozott, bűzlő varangyosbéka!

Abban a pillanatban a kutya rám ugrott és a fejével a földre döntött. A padlóra estem és a kutya rám állt. Az állkapcsa csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Dühöt láttam sárga szemeiben. Kellemetlen szájszaga bárkit hányásra késztetett volna, magam is közel álltam hozzá. Minél hangosabban sikítoztam Clarának, hogy vegye le a kutyát rólam, az annál vadabbul morgott és vicsorgott. A félelemtől már az ájulás határán jártam, mikor meghallottam Clara kiáltását a kutya morgása és az én visítozásom közben.

– Mondd neki, amit neked mondtam, mondd neki gyorsan!

Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Clara dühösen próbálta a füleinél fogva lehúzni a kutyát rólam, de ez csak még jobban felbőszítette az állatot.

– Mondjad neki! Mondjad neki, amit mondtam! – kiabálta.

Legnagyobb rémületemre nem emlékeztem, mit kell mondanom. Már majdnem elájultam. Hallottam saját sikoltó hangomat.

– Nagyon sajnálom, Clara az, aki egy varangyosbékára hasonlít.

A kutya azonnal abbahagyta a vicsorgást, és leszállt a mellkasomról. Clara felsegített, és odavezetett a kanapéhoz. A kutya úgy követett bennünket, mint aki segíteni szeretne. Clara megitatott velem egy kis meleg vizet, amitől még jobban hányingerem lett. Alig tudtam a mosdóházig elérni, szörnyen rosszul lettem.

Később, amikor már a nappaliban pihentem, azt javasolta Clara, hogy nézzük meg Manfréddal együtt a varangyosbékákról szóló könyvet és így alkalmam lesz ismételgetni, Clara az, aki úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka.

– Ki kell törölni minden zavart Manfréd agyából. Kutya léte nagyon kicsinyessé teszi – magyarázta Clara. – Szegény pára nem akar ilyen lenni, de nem tud magán segíteni. Kirobban, ha azt érzi, hogy valaki kicsúfolja. Azt mondtam, hogy az én mostani állapotomban nagyon gyenge alany vagyok a további kutyapszichológiai próbálkozásokhoz. De Clara kitartott amellett, hogy a végsőkig játsszam ki a helyzetet. Manfréd odajött megnézni a képeket. Clara kötekedett és viccelődött, milyen furcsák ezek varangyosbékák, némelyikük egyenesen undorító. Én is belementem a játékba. A spanyol sapo szót és a varangyosbékát képtelen beszélgetésünk alatt olyan sokszor és hangosan mondtam ki, ahányszor csak tudtam. De semmi reakciót nem váltott ki Manfrédból. Úgy tűnt, ugyanúgy unatkozik, mint mikor először megpillantottam.

Aztán, ahogy megegyeztünk, jó hangosan azt mondtam, Clara valóban úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. Erre Manfréd azonnal csóválni kezdte a farkát és teljesen felélénkült. Ezt a kulcsmondatot számtalanszor megismételtem és minél többször ismételtem, a kutya annál izgatottabb lett. Aztán egy pillanat alatt azt mondtam, hogy én egy sovány varangyosbéka vagyok, aki azon igyekszik, hogy olyan legyen, mint Clara. Erre a kutya akkorát ugrott a magasba, mint aki elektrosokkot kapott. Clara azt mondta, hogy egy kicsit túl messze mentem, de szerintem Manfréd annyira fellelkesedett, hogy nem bírt magával, és kirohant a szobából.

Zavartan hátradőltem a kanapén. Mélyen magamban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem tudtam elhinni, hogy egy kutya így reagáljon egy lekicsinylő gúnynévre, mint Manfréd.

– Mondd Clara, mi ebben a trükk? – kérdeztem. – Hogy tanítottad be kutyát, hogy így viselkedjen?

– Ez nem trükk – válaszolta. – Manfréd egy titokzatos, ismeretlen lény. A földön csak egy ember van, aki sapónak, sapítónak, vagy kicsi varangyosnak hívhatja, anélkül hogy haragra gerjesztené. A napokban te is találkozni fogsz ezzel az emberrel. Ő az, aki ismeri Manfréd titkát, és az egyetlen, aki el tudja mondani neked.

Hirtelen felállt. – Hosszú napod volt – mondta, odanyújtva a petróleumlámpát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjál.

... [pár hónappal később] ...

Clara a következő nap sem jött még vissza, így a szokásosnál egy kicsit később mentem a barlangba. A visszafelé vezető utamon azt a feladatot adtam magamnak, hogy csukott szemmel menjek vissza a megszokott, mindennapos utamon. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e botladozás nélkül haladni, mert tegnap este nagyon furcsának tűnt, hogy a barlangból hazafelé tartva egyszer sem botlottam meg. Most, hogy nappal, csukott szemmel gyalogoltam, többször megbotlottam a sziklákban és fatörzsekben és csúnyán felhorzsoltam a lábszáramat.

A nappali szobában ültem a földön, épp a sebtapaszt ragasztottam a horzsolásaimra, amikor Clara váratlanul belépett az ajtón. 

– Mi történt veled – kérdezte meglepődve. – Verekedtetek a kutyával?

Ebben a pillanatban Manfréd baktatott be a szobába. Meg voltam róla győződve, értette, mit mondott Clara. Morózusan ugatott, mint aki megsértődött. Clara megállt előtte és derékból könnyedén meghajolva, mint ahogy az ázsiai tanítványok szoktak a mesterük előtt, a lehető legtekervényesebb kétnyelvű bocsánatkérésbe kezdett. 

– Rettenetesen sajnálom, kedves senor, hogy olyan könnyelműen szóltam az ön feddhetetlen viselkedéséről és kitűnő modoráról, és mindenekfelett az ön legfőbb meghatározójáról, ami önt un senor entre senores, el mas ilustre entre todos ellos – a fejedelmek fejedelmévé teszi, az összes közül a legkiválóbbnak.

Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, elment az esze Clarának a háromnapos távolléte alatt. Még sohasem hallottam így beszélni. Nevetni szerettem volna, de a komolysága a torkomba szorította a nevetést.

Éppen egy másik bocsánatkérési sorozatba akart belekezdeni, amikor Manfréd ásított egyet, unottan ránézett és kivonult a szobából.

Clara leült a kanapéra és egész testében rázkódott a visszafogott nevetéstől. 

– Mikor meg van sértődve, csak egyféleképpen lehet megszabadulni tőle: halálra kell untatni a bocsánatkérésekkel – mondta bizalmasan.

Azt reméltem, hátha elmondja, merre volt az elmúlt három nap alatt. Vártam egy kicsit, de hiába. Én elmeséltem neki, hogy távolléte alatt Manfréd mindennap meglátogatott a barlangban. Olyan volt, mintha időről időre ellenőrzött volna, hogy jól vagyok-e.

Ismét azt szerettem volna, ha mond valamit az útjáról, de helyette azt felelte: 

– Igen, ez a kutya nagyon gondoskodó és rendkívül tekintettel van másokra. Éppen ezért ugyanezt várja el másoktól is, és ha úgy érzi, hogy nem kapja meg, megvadul. Mikor ilyen hangulatban van, halálosan veszélyes. Emlékszel arra az estére, amikor majdnem leharapta a fejed, mert varangyosbékának hívtad?

Témát akartam váltani. Nem volt kedvem Manfrédra, mint egy őrült kutyára gondolni. Az utóbbi időkben egyre inkább barát volt, mint állat. Az egyetlen olyan barát, aki bizonytalan bizonyosságával igazán megértett és teljesen magával ragadott.

...

Hetek, hónapok teltek el. Nem figyeltem az idő múlását, Clara, Manfréd és én tökéletes harmóniában éltünk. Clara nem sértegetett többet, vagy talán én nem éreztem magam megsértve. Minden időmet az összegezéssel töltöttem és kung fut gyakoroltam vele és Manfréddal, aki száz fontnyi csont- és izomtömegével igencsak veszélyes ellenfél volt. Tudtam, ha fejjel nekem rohan, az ugyanolyan értékű, mintha egy kung fu-bajnok ütött volna meg.

Egy ellentmondás bántott, amit nem tudtam megfejteni. Amíg Clara kitartott amellett, hogy az energiám növekedőfélben van, mivel már beszélgetni tudtam Manfréddal, én pont az ellenkezőjét hittem: azt, hogy lassanként a végére érek.

Bármikor, ha Manfréd és én egyedül maradtunk, leírhatatlan vonzalom kerített hatalmába. Valósággal rajongtam érte. Ez a vak szeretet, amit iránta éreztem, hidat formált kettőnk között és ezen át tudta gondolatait és hangulatait felém közvetíteni. Tudtam, hogy Manfréd érzései olyan egyszerűek és közvetlenek, mint egy gyereké. Átélte a boldogságot, kényelmetlenséget, büszkeséget, ha valamit elért és a félelmet, ami nála azonnal haragra fordult. De tulajdonságai között a legbámulatraméltóbbnak a bátorságát és az együttérzésre való képességét találtam. Éreztem, hogy valóban sajnálta Clarát, amiért varangyosbékára hasonlít. Bátorság tekintetében Manfréd páratlan volt. Az ő bátorsága a felszabadult tudatosság bátorsága volt, bár tudatában volt börtönének. Számomra Manfréd túl volt minden felfoghatón. Senki más sem tudott volna úgy szembenézni a magányossággal, mint ahogy ő, ha csak nem lett volna ilyen páratlan bátorsága.

Egy délután, amikor visszatértem a barlangból, leültem a zapote fa árnyékába pihenni. Manfréd odajött hozzám, ráfeküdt a lábamra és azonnal elaludt. Horkolását hallgatva és meleg testének súlyát érezve a lábamon elálmosodtam. Elaludhattam, mert hirtelen arra ébredtem fel, hogy álmomban azon vitatkozom anyámmal, hogy ne kelljen visszatennem a helyükre az evőeszközöket a mosogatás után. Felpillantottam, és Abelar úr nézett rám merőn, félelmetesen hideg szemekkel. Merev nézése, testtartása, különlegesen formált arca és koncentrálása teljesen azt a hatást tette rám, mint egy sas. Tisztelettel és félelemmel töltött el.

– Mi történt? – kérdeztem. Megváltozott a hőmérséklet és eltűnt a fény. Majdnem sötét volt; az alkonyat árnyai átnyúltak a belső kerten.

– Az történt, hogy Manfréd befolyása alá kerültél, aki mint egy megszállott használta az energiádat – mondta széles mosollyal. – Ugyanezt csinálta velem is. Úgy látszik, nagyon őszinte kapcsolat van kettőtök között. Próbáld meg sapito-nak szólítani, lássuk, mérges lesz-e.

– Nem. Nem tudom megtenni – mondtam ujjaimmal végigszaladva Manfréd fején. – Olyan gyönyörű és magányos, hogy lehetetlen, hogy varangyosbékához hasonlítson.

Furcsa volt, hogy kiszaladt a számon ez a szó, mert valami bennem nem akarta megkockáztatni, hogy megsértse Manfrédot.

– A varangyos békák is gyönyörűek és magányosak – mondta egy villanással Abelar úr.

Saját bátorságomon meglepődve hirtelen Manfrédhoz és a legszebb érzésekkel telve a fülébe suttogtam, „Sapito”. Erre nagyot ásított, mint akit untat a rokonszenvem.

Abelar úr nevetett. – Menjünk be a házba, mielőtt Manfréd elveszi az összes energiádat. Egyébként melegebb is van bent. "

Taisha Abelar -- Absztrakt repülés 1996 / The Sorcerer's Crossing - A Woman's Journey

[wannabebiker1]

Drakula szelleme

avagy

a minap Romániában, azazhogy Erdélyben jártam.

Kicsit távolabbról indítva a történetmesélés szálát, az igazsághoz tartozik, hogy közel 20 éve nem jártam autóval Romániában, leszámítva egy-két nagyváradi Kaufland látogatást. A Kaufland áruház vagy 10km-re van a határtól, szóval nem játszik.

A 2000-es évek közepén sokat jártam Romániában, az akkori munkahelyem miatt. Egész sok helyre kellett menni, Temesvár, Déva, Resicabánya, stb. Akkoriban, kb 15 évvel a rendszerváltás után, még eléggé a vadkapitalizmus határozta meg arrafelé az életet, de már látszottak a fejlődés jelei. Autópálya még nem volt, az utak rettenetesek voltak, több gumit és komplett kereket, olajteknőt ott hagytam elpusztulva a hatalmas kátyúk miatt. Az ottani hírekben rendszeresek voltak a 2-3-6-7-10 halálos ��ldozattal járó autóbalesetek. A lefingott Daciák és egyéb szocialista autótípusok mellet már sok nyugati autó is volt, köztük számos új, nagy teljesítményű darabbal, amikre a kresz nem hatott, csak a jóisten fénye vetült rájuk, aztán vagy kiadta az előzés a dupla záróvonallal elátott S kanyarban, vagy nem.

Naszóval rég volt, elfelejtettem már. A sors úgy hozta, hogy szintén munkahelyi okokból, Nagyszeben környékére kellett mennem, ami a lakhelyemtől 360km, jó 5 óra vezetés. A különbség akkor és most között elképesztő: Nagyvárad körül már olyan gyorsforgalmi utak vannak, hogy szinte Bécsben éreztem magam, illetve kb. az út fele is autópálya volt. Persze azért becsúszott még néhány hiba, pl ez:

Ez egy vadiúj út, valahol Várad után néhány 10km-rel. Először mintha csak egy kóbor kutya akart volna átmenni az úton, aztán megláttam a birkacsordát, aztán jött a juhász, a felesége, a kutyáik és a forgalom kellős közepén áthajtották az úton a nyájat, vastag birkaszar réteget terítve az útra vagy 100méteren keresztül. Ettől eltekintve odafelé viszonylag eseménytelen volt az út, kicsit csodálkoztam ugyan, hogy az 1es főúton haladva a lakott településeken keresztül mindig nagy kocsisort gyűjtöttem magam mögé. Próbáltam tartani a sebességhatárokat, még emlékszem a civil Daciákból vadászó vidéki rendőrökre, akiknek a kenőpénzt az autóba, a padlóra kellett dobni, mikor mennyit, volt hogy 500Ft, volt hogy 2000, ami azért akkoriban nekem eléggé fájt.

Most rendőrautót alig láttam, sebességmérőt is csak egyet, bedobva egy rendőrautó műszerfalára.

A sebességkorlátozásokból elég sok van, főleg zebrák közelében sok a 30-as tábla, de a pályán is előfordul mindenféle random 80as meg 30as korlátozás, ezeket amúgy mindenki leszarja.

Említést érdemel még a hatalmas forgalom, ami érzésre szinte csak kamionokból áll, egy két traktorral fűszerezve. Emiatt, ahol bármilyen okból belassul a forgalom, másodpercek alatt hatalmas dugó alakul ki. Így volt ez Bánfihunyadon is, aminek valami elképesztően hülye román neve van, valami Huediu vagy hasonló, ahol egy lámpás kereszteződés miatt hosszú percekig álltam a dugóban, de lagalább volt időm megcsodálni ezeket a cigánypalotákat, amik közvetlen a városba bevezető út mellett állnak.

Jó sok van belőlük, érzésre a 2/3 részük lakatlan, félkész, értelmetlen pénzkidobás, de van amelyiknek az aranyozott, kovácsoltvas kerítése többe kerülhetett mint az én egész házam.

Dolgom végeztével indultam haza, már eléggé estébe hajlott már az idő, sötétedett is.

És ekkor előbújt Drakula szelleme. Meg mutatta magát a balkáni közelekedés igazi arca, ahol nincsenek szabályok, csak a méret és a nyers erő számít.

Az 1es főút, Kolozsvártól Nagyváradig. Millió kamion, emelkedők, hajtűkanyarok, 180fokos visszafordítók, a sávok között a kanyarokban beton elválasztókkal. Itt nincsenek már szabályok, a sebességkorlátozások a nappal elfeledett emlékei, a rendőrök a trafipaxszaikkal együtt elmentek aludni, a kamionok pedig mennek, ha ott vagy, ha nem. A visszapillantó tükörben mintha Drakula üldözne, csak egy predator szerű, karácsonyfa kivilágítás látszik, ahogy egy kamion a 30as táblánál 75km/órás sebességnél villog 5 méterre a seggedben, hogy menjél. Nem számít, hogy lakott terület vagy zebra, ők mennek. Rendíthetetlenül. All in. Esélyed nincs betartani a megengedett sebességet, az ismeretlen utakon a sötétben menned kell, mert legázolnak. Szürreális élmény volt.

A legszebb, szinte már hihetetlen kategória, amikor egy nagyon kanyargós, emelkedős részen, egy hosszú kamionkonvoj mögé kényszerülve, a kapaszkodó sávon el akartam menni mellettük. Persze. Az előttem haladó kamion ezerrel elkezdte előzni a többi lassabb kamiont. a 2 felfelé és az egy lefelé vezető sávon mindenhol kamion, előttem, mellettem, mögöttem, én közöttük.

Átlépni a határt olyan isteni érzés volt, hogy szinte megkönnyeztem, újra megérkezni Európába, a civilizációba, az ismerős táblák, ismerős utak közé, ahol legalább az utakon már vannak játékszabályok, amit mások is betartanak. Szinte örömmel gondoltam arra, hogy Berettyóújfalunál mindig szokott lenni trafi.

Románia hatalmasatt fejlődött az elmúlt 20 évben, ott lehet tényleg arra költötték az eu-s pénzeket, amire kellett és nem ellopták meg értelmetlen projektekre költötték, a fejekben azonban érezhetően még nincs változás, a szabályok csak ajánlások, nem érvényesek mindenkire.

Főleg, ha leszáll az est, és Drakula vérszomjas szelleme lengi be a Kárpátok bérceit az utakon pedig a Román Kamion az úr.