#mezítláb

[ozdeg]

[sztupy]

Anno 200km-t gyalogoltunk mezítláb a hóba az iskolába rovat

- Holnap megyünk MRI-re, gyerkőc eléggé aggódik úgyhogy megigértük neki ha ügyes megkapja a sárkányos autótadtót amit kinézett magának

- Nem kényeztetitek el azt a gyereket egy kicsit? Mikor téged vittünk kórházba neked elég volt egy Buci Maci magazin is!

[tartsdmegazaprot]

House2House - NAGA&BETA UTOLJÁRA EGYÜTT (elvileg) 🥹🥹🥹🥹🥹

alom volt! 12 éve láttam őket először: Siófok, megboldogult Coke beach, homok, mezítláb -

és most vége :(

🥁köszönünk mindent 🫡

[sztivan]

nem tudok zoknit venni, mert a zoknitartóban alszik Móka

remélem, teljes mértékben elfogadható a magyarázatom, miért maradok mezítláb

[elbaszottegyelet]

Mindkettőnk kertjében szebbnél szebb virágok nyíltak. Mások ugyan, néhol különbözőek, néhol hasonlóak.

És pont ettől volt gyönyörű mindkét kert. Eleinte csendes odaadással szemléltük egymás kertjeit, megszagoltuk a virágokat. Beengedtelek a kertbe, s Te is beengedtél, pedig jó ideje már, hogy a kerítésen kívül figyelted csupán egyre burjánzóbb kertem.

Majd azt mondtuk: nem jó így a kert.

Azt ott ki kell szedni. Ide újat kell ültetni. Elkezdtük megnyirbálni a kerteket, feltúrni a földet, erőszakkal összekötni a két kertet és egy naggyá kovácsolni.

A virágok hervadni kezdtek, egyre több öntözés maradt ki, de észre sem vettük haldoklásunkat; teljesen elvesztünk abban, hogy kijavítsuk azt, ami szerintünk amott nem működött. Halott kertjeink romjainál állva vérző szívvel húztunk végül magasabb kerítéseket, és fogadtuk meg:

"Ha újra szép lesz idebent, már be sem engedek senkit!"

Mostmár tudom, hogy átható szeretettel és friss vízzel járjak át kertedbe. Ha beengedsz, majd tiszta szívvel, tápláló csodálattal, mezítláb sétálok végig benne.

Ha újat ültetsz, örömmel segitelek, ha kéred.

Meghagyom a kerted olyannak, amilyen, és szeretettel táplálom, hogy még hatalmasabb legyen általad - általunk. És ha majd erre jársz, megláthatod: az én kertem is óriási növekedésnek indult, mialatt nálad jártam.

🌹

Egy párkapcsolatban sajnos egyre gyakrabban látom, mennyire arról szól, hogy a saját belső világunk, hiányosságaink arcára formáljuk a másikat.

Felépítünk róla egy képet, tőle várjuk a szeretetet, amit magunknak nem adunk meg, s mindeközben bőszen állítjuk, hogy mi csak "tudjuk mit akarunk", és "nem adunk alább".

Egyetlen dolgot felejtünk el sokszor.

A másikat látni.

Teljes pompájában, a saját teremtésével, kihívásaival, önállóságával. A történetek nélkül, amiket róla forgatunk a fejünkben, de kevésbé róla szólnak, sokkal inkább az ordító belső magányunk legbelső zugairól.

[csakszavak]

Térdig sárban csatangolva, bőrig ázva, teljesen átfázva… annyira vágyom a tavaszra. Hogy simogasson a lágy szerelem szellője, szárítsa fel könnyeimet a nap első sugara. De most, itt, a jéghidegben térdig csatangolok a már szilánkosra fagyott sárban. Mezítláb, mivel tavasszal indultam, és örök nyárt reméltem, de… észre sem vettem, hogy közben tél lett.

[kavekkozt]

Visszatérve a reggelre, bécsiek: az alsó szomszéd reggel 6:20-kor csöngetett fel minket, hogy nedves a plafon a vécében, ami nyilván egy probléma de amúgy se tudtam volna 8 előtt hívni a Hausverwaltungot (hétfőn jön a szerelő úgyhogy szerintük sem emergency), valamint nem éreztem úgy hogy feltétlenül szükséges volt mezítláb, pizsamában lerángatni a lakásába hogy megmutassa a problémát...

Mi még újak vagyunk itt, ez normális? Vagy várnia kellett volna legalább 7-ig?

(+ ha a Hausverwaltung küldi ki a szerelőt akkor ők is fizetik ki vagy legyen nálunk cash?)

[angelofghetto]

Gyönyörűen fotózott természetfilm Für Anikó szeretni való narrációjával. Akinek ez a film tetszik, jó szívvel ajánlom Peter Wohlleben: A fák titkos élete című könyvét, ami a teljes világképemet átalakította, és rávilágított, mennyi hibás, elavult tudást töltenek belénk. Már egy egész sorozat könyv követi az elsőt, az erdő növény és állatvilágának csodás összefüggéseiről.

Ebbe a harmóniába és bonyolult egyensúlyba barmol bele az ember a maga tudattalanságával, önzésével és önhittségével. Marhára megörülünk neki hogy felismerünk néhány összefügg��st, de a többi millióról fogalmunk sincs, és nem értjük, miért "dolgozik ellenünk" minden.

Egy másik könyvet is olvastam nemrég, amiben egy amerikai írónő meséli el, hogyan szelte át gyalog, mezítláb Ausztráliát egy kis aboriginal csoporttal. A könyv címe Vidd hírét az igazaknak (pdf link). Arra mutat rá, mit ölt ki belőlünk a fejlettnek nevezett civilizáció, ami technológiában, tárgyiasultságban, látszatban ugyan erős, de az ember valódi minőségét és a természetet, a valóságot veszi el tőlünk, azt, amibe, amire születtünk. Döbbenetes az írónak az a mondata, mikor visszatér a civilizációba, és rádöbben, hogy eddig mindent ingyen adott a természet, de innentől még egy pohár vízért is fizetni kell, és nincs nála semmi, ami "értéknek" számít. És itt jut eszembe a Robin Hood mozi, amiben elhangzik a kérdés, mi az, amit nem adhat meg nekünk az erdő?

Teljesen osztom, ami a fenti film végén elhangzik: "Bár az erdőnek semmi szüksége nincs az emberre, az embernek most nagyobb szüksége van az erdőre, mint a történelem során bármikor."

[plexi1120]

Szia!

Régen posztoltál már a hódjaidról. Voltál mostanában arra felé? Mi újság velük? Megvan még a váruk?

Szia kedves Anon!

Mostanában nem jártam arra. Utoljára képet sem csináltam, mert nem tudtam jól megközelíteni.

A kedvencem már talán egy éve sem volt meg.

A másik helyen, ahol sok volt, ott folyton változik a helyzet. A régiek eltűntek és újak jelentek meg helyettük.

Az utolsó képem júniusi. Elég nagy víz volt akkor (a Cuha parakban is kb térdig ért) így nem tudtam közelebb menni.

A gát:

A Cuha:

Itt mondjuk nem volt annyira mély, de épp eléggé, hogy csak mezítláb lehessen átkelni. Legalábbis beázó cipő nélkül.

[arassea]

ez + hűtőben lévő alkohol elpusztítása + mezítláb táncolni mosogatás közben = szombat estém

[sztivan]

és most szeretném azt is leírni, én miért lelem örömömet a sportolásban, a másik threadet nem akartam ezzel eltéríteni

szóval egyrészt nagyon sok szellemi munka után kell az, hogy lefáradjak testben is, és az is ott van, hogy rettenetesen túl van terhelve az online infókkal gyakorlatilag minden ember, én is, minden elérhető, minden megvan azonnal, minden mesterséges, ilyenekből kiszakadásképp szomjazom azt, hogy közel legyek a természethez. és amikor 100+ km lebiciklizése közben vagyok, akkor végre azt érzem, hogy úgy működöm én is, mint a fa, amelyik mellett elmegyek, mindketten kihozzuk a testünkből, amire képesek vagyunk, lassan, de folyamatosan fejlődünk, és egyikünk sem érti, miért, de nem is feltétlen akarjuk

persze már az boldogsággal tölt el, ha mezítláb sétálok a kertben, de ez még annál is többet ad

szeretem, ahogy huszonkilométerek lefutása alatt kitisztul a fejem és átállok egy más tudatállapotra. vicces, de a legjobb munkával kapcsolatos ötleteim szinte kivétel nélkül mind ilyenkor jönnek. és persze a nyílt vízi úszás van annyira jó érzés, ott lenni egy tó közepén és menni, menni, menni, hogy azért minden uszodai edzés is megéri

nyilván egy iron táv utolsó tíz kilométerén már másállapotban van az ember, és ez nálam nem valami égben lebegős, hanem minden elképzelhetőnél jobban érzem azt, hogy mennyire a bolygó kicsi és rövid ideig tartó, de addig is létező része vagyok, de az egy rövidke 70-80 perc az egész évből, az addig elvezető út is tele van örömmel

és amikor edzett vagyok, és akkor is érzem a lábaimban, hogy ezeket én használom, hogy kontroll alatt tartom a testemet és sok nagyon jó dologra képes vagyok vele, az egy egészen szuper alapérzés, ami tök jó, hogy itt van velem ha nem is végig, de nagyon gyakran

[szottesfolditanyak]

Első találkozás, nyugati nők

"Don Juan világával való következő találkozásom a nyugattal történt. Kellőképpen figyelmeztetett, hogy az első találkozásom a nyugattal a legfontosabb esemény, mert így vagy úgy, de ez fogja meghatározni, hogy mit kell a későbbiekben tennem. Arra szintén figyelmeztetett, hogy embert próbáló találkozás lesz, főleg nekem, mert merev vagyok, és nagyon fontosnak érzem magam. Azt mondta. hogy a nyugathoz természeténél fogva alkonyatkor kell közeledni, abban a napszakban, amely egyébként is bonyolult, és a nyugat harcosai rendkívül erőteljesek, megragadóak és őrjítőek. Ugyanakkor találkozni fogok azzal a férfi harcossal, aki a színfalak mögötti ember. Don Juan figyelmeztetett, hogy a lehető legnagyobb óvatosságot és türelmet gyakoroljam; nem csak azért, mert a nők teljesen örültek, hanem mert ők és a férfi a legerőteljesebb harcosok, akiket valaha ismert. Véleménye szerint ők a második figyelem teljes mértékű meghatalmazottai. Don Juan ezzel befejezte a felkészítést.

Egy nap, mintha akkor határozta volna el, hirtelen úgy döntött, ideje útnak indulni, hogy a nyugati nőkkel találkozzak. Egy városba autóztunk, Észak-Mexikóba. Éppen alkonyatkor don Juan a város peremén található nagy, kivilágítatlan ház elé irányított, ahol megálltunk. Kiszálltunk a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz mentünk. Don Juan jó néhányszor kopogott. Senki sem válaszolt. Az az érzésem volt. hogy rossz időben jöttünk. A ház üresnek tűnt.

Don Juan addig folytatta a kopogást, amíg láthatóan elfáradt. Jelzett nekem, hogy folytassam. Azt mondta, kopogjak folyamatosan, ne hagyjam abba, mert az itt lakó emberek nagyot hallanak. Megkérdeztem tőle, hogy nem lenne-e jobb később, vagy holnap visszajönni. Azt mondta, folytassam csak az ajtódöngetést.

Végtelennek tűnő várakozás után az ajtó lassan nyílni kezdett. Egy borzasztó kinézetű nő dugta ki a fejét az ajtón, és kérdőre vont, vajon az-e a szándékom, hogy betörjem az ajtót, vagy hogy felidegesítsem a szomszédokat és kutyáikat.

Don Juan előrelépett, hogy mondjon valamit. A nő kilépett, és durván félretolta őt. Elkezdte rázni az ujját felém, és kiabálta, hogy úgy viselkedek, mintha enyém lenne a világ, mintha rajtam kívül nem létezne senki. Azzal védekeztem, hogy én csak azt csináltam, amit don Juan mondott. A nő azt kérdezte, hogy talán azt mondták nekem, hogy törjem be az ajtót. Don Juan próbált közbeavatkozni, de megint félrelökte. 

A nő úgy nézett ki, mint aki most kelt ki az ágyból. Teljesen rendezetlen volt. Talán a kopogásunk felébresztette, és a szennyestartóból húzott elő egy ruhát. Mezítláb volt; a haja szürkés volt és szörnyen kócos. Szeme vörös volt és dagadt. Jelentéktelen nő volt, de valahogy mégis hatásos: meglehetősen magas, százhetven centi, sötét, és borzasztóan izmos, csupasz karján csak úgy dagadtak az izmok. Észrevettem, hogy gyönyörű formájú lába van.

Tetőtől talpig végignézett rajtam, és fölém tornyosulva rám kiabált, hogy nem hallotta a bocsánatkérésemet. Don Juan odasúgta nekem, hogy hangosan és érthetően kérjek bocsánatot. Amikor megtettem, a nő mosolyogni kezdett, don Juanhoz fordult és átölelte, mint egy gyereket. Azt dünnyögte, hogy nem kellett volna velem kopogtatnia, mert az ütögetésem az ajtón túl változékony és zavaró volt. Kézenfogva bevezette don Juant, átsegítette a magas küszöbön. „Öreg emberek legkedvesebbikének" szólította.

Don Juan nevetett. Megdöbbentett, hogy úgy csinál, mintha örömét lelné ennek az ijesztő nőnek abszurd viselkedésében. Miután besegítette a házba az „öreg emberek legkedvesebbikét", hozzám fordult, kezével olyan gesztust tett, mintha elhessegetne, mint egy kutyát. Nevetett meglepetésemen, a fogai nagyok voltak, egyenetlenek és piszkosak. Aztán úgy tűnt, meggondolta magát és azt mondta, jöjjek be. Don Juan egy ajtó felé vette útját, amit alig láttam a sötét előszoba végében. A nő leszidta, hogy nem is tudja, hová megy. Egy másik, sötét szobán vezetett keresztül minket. A ház hatalmasnak tűnt, és egyáltalán nem volt fény benne sehol. A nő egy nagyon nagy szoba ajtaját nyitotta ki, mely majdnem üres volt, kivéve két karosszéket a szoba közepén, a leghalványabb villanykörte alatt, amit valaha láttam. Ódivatú, hosszúkás égő volt.

Az egyik karosszékben egy másik nő ült. Aki bekísért minket, leült egy kis gyékényszőnyegre a padlón, hátát a másik karosszéknek támasztotta. Combjait felhúzta a melléhez, teljesen közszemlére téve magát. Nem volt rajta alsónemű. Megdöbbenve bámultam őt.

Kellemetlenül haragos hangon megkérdezte, hogy miért bámulom a vagináját. Nem tudtam mit mondani, azon kívül, hogy letagadtam. Felállt, és úgy nézett ki, meg fog ütni. Követelte, hogy mondjam neki, hogy azért bámultam szájtátva, mert még soha életemben nem láttam vaginát. Bűntudatot éreztem. Teljesen össze voltam zavarodva, és dühös voltam, amiért egy ilyen szituáció fogságába kerültem.

A nő megkérdezte don Juant, micsoda Nagual vagyok én, hogy sosem láttam vaginát. Ezt elkezdte ismételgetni újra meg újra, teli torokból kiabálva. Körberohant a szobában, és megállt a széknél, ahol a másik nő ült. Vállánál fogva rángatni kezdte, és rám mutatva azt mondta, hogy egy olyan férfi vagyok, aki sohasem látott még vaginát egész életében. Kinevetett és kigúnyolt.

Elgyötört voltam. Úgy éreztem, don Juannak tennie kellett volna valamit, hogy megvédjen a megaláztatástól. Emlékeztem, korábban mondta, hogy ezek a nők elég őrültek. Don Juan megszépítette a valóságot. Ezek a nők nem csak őrültek, de a diliházban volna a helyük. Don Juanra néztem segítséget és tanácsot remélve. Elnézett másfelé. Ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint én, noha azt hiszem, rajtakaptam egy kaján mosolyon, amit fejének gyors elfordításával rejtett el.

A nő hanyatt feküdt, szoknyáját felhúzta és rám parancsolt, hogy nézzem meg teljes odaadással, ahelyett, hogy lopva nézegetném. Az arcom egész biztosan elvörösödött, a fejemben és a nyakamon érzett forróságból következtetve. Annyira mérges voltam, hogy majdnem elveszítettem az önkontrollomat. Úgy éreztem, legszívesebben beverném a fejét.

A nő, aki a széken ült, hirtelen felállt, megragadta a másikat a hajánál fogva, és látszólag erőfeszítés nélkül, egyetlen mozdulattal felállította. Majd arcát néhány centiméterre tartva az enyémtől rám szegezte merev, hunyorgó tekintetét. Illata meglepően friss volt.

Fennkölt hangon azt mondta, hogy térjünk a tárgyra. Mindkét nő közel állt hozzám, a villanykörte alatt. Nem egyformán néztek ki. A második nő idősebb volt, vagy idősebbnek tűnt. Arcát vastagon púder borította, ami komédiás külsőt kölcsönzött neki. Haja elegánsan kontyba volt fogva. Alsó ajkának és állának folyamatos remegésétől eltekintve nyugodtnak tűnt.

Egyaránt magasak és erőteljesek voltak; fenyegetően fölém tornyosultak és hosszasan bámultak rám. Don Juan nem tett semmit, hogy megtörje a jelenetet. Az idősebb nő felém bólintott és don Juan azt mondta, az ő neve Zuleica és álmodó. Azt a nőt, aki ajtót nyitott, Zoilának hívták és ő egy cserkésző. 

Zuleica hozzám fordult és papagájhangon azt kérdezte, igaz-e, hogy még sosem láttam vaginát. Don Juan nem tudta tovább tartani higgadtságát és nevetni kezdett. Egy kézmozdulattal jeleztem neki, hogy nem tudom, mit válaszoljak. Azt súgta a fülembe, hogy jobb lenne, ha azt mondanám, hogy igaz, vagy legyek felkészülve arra, hogy el kell mondanom, milyen a vagina, mert az lesz Zuleica következő kívánsága.

Ennek megfelelően válaszoltam. Zuleica azt mondta, sajnálatot érez irántam. Aztán utasította Zoilát, hogy mutassa meg nekem a vagináját. Zoila hanyatt feküdt a lámpa alatt és széttárta lábait. 

Don Juan fuldokolva röhögött. Könyörögtem neki, hogy mentsen ki ebből a megtébolyult házból. Ismét a fülembe suttogott, hogy jobban tenném, ha figyelmesnek és érdeklődőnek mutatkoznék, és alaposan szemügyre venném Zuleica vagináját, mert ha nem, maradnunk kell az örökkévalóságig.

Miután gondosan és figyelmesen megvizsgáltam, Zuleica azt mondta, hogy mostantól fogva azzal henceghetek, hogy szakértő vagyok, és ha netán belebotlanék egy nőbe, akin nincs bugyi, nem leszek olyan otromba és közönséges, hogy hagyom kidülledni a szemeimet, mert most már láttam vaginát.

Zuleica nagyon halkan kivezetett bennünket a belső udvarra. Suttogva mondta, hogy van kint valaki, aki arra vár, hogy találkozzon velem. Az udvaron vaksötét volt. Alig tudtam kivenni a többiek körvonalait. Aztán egy férfi sötét sziluettjét pillantottam meg, tőlem néhány lépésnyire. Testem önkéntelenül megrázkódott. Don Juan nagyon mély hangon beszélt a férfihoz, azt mondta, azért hozott engem ide, hogy találkozzak vele.

...

Számomra, együttműködésünk legkellemesebb meglepetése Zuleica és Zoila átalakulása volt, akik korábban olyan undorítóak voltak. Kiderült, hogy ők az elképzelhető legjózanabb és legkötelességtudóbb harcosok, ahogy don Juan megmondta. Nem hittem a szememnek, amikor újra láttam őket. Eszeveszett időszakuk elmúlt és most úgy néztek ki, mint két jólöltözött mexikói hölgy. Magasak, sötét bőrűek és izmosak voltak, ragyogó sötét szemük világított, mint a fénylő, fekete obszidián. Nevettek és azon viccelődtek velem, ami első találkozásunk éjszakáján történt, mintha nem is ők vettek volna rész benne, hanem valaki más. Könnyen meg tudtam érteni, miféle zavarodottság vett don Juanon erőt, jótevője társaságának nyugati varázslóival kapcsolatosan. Képtelen voltam elfogadni, hogy Zuleica és Zoila valaha átalakulhatott olyan ellenszenves és undorító teremtményekké, amilyennek az első alkalommal láttam őket. Sokszor szemtanúja voltam az átváltozásuknak, mégsem tudtam már őket olyan erősen elítélni, mint az első alkalommal."

Carlos Castaneda -- A Sas ajándéka

[zoeeozzoeeoz]

Ti mit hoznátok vissza a gyerekkorotokból?

Én a Nagyszüleimnél töltött nyarakat. A mezítláb,sárban dagonyázást eső után. Az esővizet összegyűjtő hordóban való pacsálást. Bringázást a határban. Őszibarack evést a tyúkudvarban, miközben a csirkék versengenek a barack héjáért. Cseresznyefán vajas kenyér evés, hozzá cseresznyét enni. A kiskacsáknak saláta szedést. A meggyfa alatt, a vastag árnyékban alvást. Mezítláb szaladgálást a fűben. A határban dinnyét szedni, és annak árát oda adni a csősznek. Este leülni a kertvégében, a földre, főtt kukoricát enni, hallgatni a bogarakat, nézni, ahogy a fecskék etetik a kicsiket, ahogy öledbe mászik a szisza, ahogy lemegy a nap, és ahogy rádparancsol a Nagyi, hogy menjél már fürdeni, de inkább ő is odakuporodik melléd, és elkezd mesélni, hogy mi volt régen. Vissza felé a kertből össze szedni, a holnapi főzéshez való zöldségeket. Nyár végén, koromfeketére barnulva haza menni.

[ugyanmind1]

Taposunk a törött lelkeken mezítláb

[angelofghetto]

rewilding

"Ó, a Balaton régi nyarakon, bár nem volt vitorlás haj��nk"... - énekelte Cseh Tamás. Évek óta nem jártam arra, és bevallom, félek megnézni, mert bennem a Balcsi olyan nádasos, szomorúfüzes, bungalós, szabadstrandos dolog. Már az is fájt amikor körbebetonozták, mert mikor gyerek voltam, homokos partja volt, mint a tengernek. Nem akarom látni a tájidegen, flancos apartmanházakat, amelyek méretükben, stílusukban sokkal inkább illenének tengerpartokhoz.

Tengerpartokhoz? Emlékszünk még a Phuket szigeti cunamira? A helyi lakosok vajon miért élnek a magasabban fekvő helyeken? A gazdag vállalkozók sok partvidéken kiirtották a mangrove erdőket, amelyek természetes hullámtörőként működtek, mert kellett a hely a luxusszállodáknak. Hát meglett.

A természet "rendetlen", nem olyan, mint egy gondozott golfpálya, és pont ez a jó benne. A természetet nem kell gondozni, mert önfenntartó, önszabályozó. Keringett itt egy rajz, amely azt illusztrálja, minél kevésbé vadregényes egy kert, annál kevésbé véd a felmelegedéstől, annál inkább kipusztulnak állatfajok.

Ahova a profitéhség beteszi a lábát (hogy egy jó kis képzavarral éljek), ott hamarosan a lényeg vész el. Van egy gyönyörű partszakasz, amit nem mezítláb, gyalog akarnak élvezni, vigyázva a környező élővilágra, hanem térkövezett betonteraszon, koktélt szürcsölve, a személyzetet ugráltatva, semmi ne takarja ki a kilátást, állatok, de még repülő rovarok se legyenek, viszont lehessen drága hajókon sütkérezni, és hangos motorcsónakokon gizdulni, este pedig irány valami zenés hely, és a lerészegedés, meg a rászervezett drágacsajok.

Ha így megy tovább, ami a Balatonnal történik, egyszer csak majd azt veszik észre ezek a mohó kőgazdagok, hogy egy bűzlő, békalencsés posványra néz a milliós parti apartman üvegkorlátos erkélye. De akkor már késő lesz.