#mert ilyet nem csinálunk | Explore Tumblr posts and blogs

bajnokokreggelije-blog · 4 years ago

Text

Határzár, ritmus meg egy halom ruha

Szeptember 5.

Az augusztus vége kicsit olyan hangulatban telt mint amikor várod hogy először találkozz a jövendőbelid szüleivel. Aggódsz, naná! Szeretnéd jól csinálni. Hát persze, jó eséllyel egy életre össze leszel zárva velük. Érzed, hogy valami rosszul fog elsülni, nem tudod mi, tenni meg végképp nem tudsz ellene, csak várod, hogy megtörténjen. Ezt éreztem én augusztus végén. Vártuk az iskolakezdést, izgultunk miatta, a többség azt akarta hogy a gyereke iskolába menjen, de aggódott mi lesz ott vele. A járvány mintha visszavonult volna, a nyár felhőtlennek tűnt, haverok, buli, Fanta, a vírusszkeptikusok elszaporodtak, mint poloskák a paradicsomban, egyre keményebben szólogattak be azoknak akik továbbra is komolyan vették a járványt, sokan visszatérhettek a munkájukhoz, vagy mások munkájához, az élet kezdett hasonlítani korábbi önmagára, de azért lappangott körültünk valami nehezen fogható sejtelem, hogy lesz ez még így se. Vártuk a Nagy Bejelentést. Sőt Bejelentéseket. A Nagy Bejelentés mindig megkönnyebbülést hoz. A döntés lehet jó vagy rossz, lehet kedvező vagy kedvezőtlen, lehet széles körben népszerű vagy kirekesztő, nem ez a fontos. Ha tetszik, ha nem, leveszi rólunk a felelősséget. Ha a döntés megfelel az ízlésünknek erősnek érezzük magunkat mert oda tartozunk ahol jól döntöttek, ha nem felel meg, akkor sem tudnák megmondani mit csinálnánk másképp, szóval szar ez így ahogy van, de legalább van kire haragudni. Ilyen céllövödés megoldásként megszületett a határzár.

Az intézkedések és a reakciók eszenciáját szerintem legjobban a Diétás Magyar Múzsa oldalán megjelent írás adja át.

“Rózsa Sándor beront a csárdába, felborítja az asztalt, cserdít a karikás ostorával, a földre pök, és elkiáltja magát: “Ma mindenkit meg fogok baszni!!!”.

Döbbent csend, majd valaki félénken megkérdezi: “A férfiemböröket is?”. Rózsa Sándor elvörösödik, majd korrigál: “Ma minden asszonyt meg fogok baszni!!”

A kocsmáros remegő hangon: “A 90 éves öreganyámat is?" Rózsa Sándor káromkodik egyet, majd megismétli: "Ma minden 50 éven aluli asszonyt meg fogok baszni!"

Valaki a söntés mellől: "A hároméves unokahúgomat is?" Rózsa Sándor: "Ma minden 18 és 50 év közötti asszony meg fogok baszni!"

A kocsmárosné csípőre tett kézzel: "Engöm ugyan nem, ha még egyszer itt akarsz inni!"

"Na jó, a kocsmárosnék kivételek..." "Meg az apácák...", "Meg az a rusnya némber a faluvégen", "Meg a..."

Tanulság: előbb gondolkodik, azután emberkedik!”

Az ország egy színházi premier lázában égett. A jelmezek még nem voltak teljesen kész, volt aki még nem tudta a szövegét, helyenként még festették a díszletet, itt-ott még szögelték is, a függöny még akadt, a súgó még nem kapta meg az összes oldalt, kiderült hogy a zenekarból valaki lebetegedett, de azt mindenki tudta, hogy bárhogy is van, itt este premier lesz! Lesznek benne hibák, majd utólag javítunk rajta. A többséget elvakítják majd a lámpák, a színek, az izgalom, mire bárki felfogná, hogy szakadt egy jelmez a következő előadásig valaki megvarrja.

Nálunk is vége lett a kollégiumi hangulatnak. Hónap végére kicsit már elfáradtam a gestápózásban, szóval üresbe tettem magam. Lesz, ahogy lesz! Lett. Azon kaptam magam hogy reggelente közösen ülünk az asztalnál, majd délben az ebédnél is, a kettő között pedig mindenki teszi a dolgát. Délután ötig nagyjából csend és béke uralja a házat, kivéve mikor Davenek értekezlete van, olyankor ugyanis bizonyos mértékig osztozunk az élményben. Jövő héten azt hiszem felkeresek egy szaküzletet ahol hang- és tűzzáró függönyökkel foglalkoznak mozik és színházak számára, hogy orvosoljam ezt a problémát.

Aztán este összegyűlünk a nappaliban, a kanapén és kezdetét veszi a családi idő.

Ahogy a képzeletbeli naptárunk átcsavarodott szeptemberre valahogy megváltozott a ritmus a házban. Nem írtam ki táblára, plakátra a napirendet, mint tavaly, nem mentem ébreszteni reggel és nem fújtam takarodót este, nem sütöttem reggelire csábító amerikai palacsintákat, nem kérdeztem ki,

mit tervez aznapra, nem készültem uzsonnával, koris táskával,

edző cuccal, váltó cipővel, gyümölccsel,

büfépénzzel, cigipénzzel, innivalóval, ennivalóval, papírzsepivel, tartalék aksival, stb.,csak úgy megtörtént. Átálltunk az egyműszakos munkarendre.

A hálószobában eluralkodott a káosz. Még a műtétem előtt álltam neki ruhákat szortírozni, gardróbot kipakolni, kinőtt ruhákat szelektálni, ágynemű huzatokat, konyha ruhákat, terítőket selejtezni, és úgy egyáltalán átnézni minden textilneműt, amit az évek alatt összehordtunk.

Kialakultak a halmazok, amit majd elviszünk a ruhagyűjtőbe, amire most épp nincs szükségünk de képtelen vagyok kidobni, tehát meggyőztem magam, hogy valamikor még szükségünk lesz, ezért felpakoljuk a padlásra, a kinőtt ruhák, amiket esetleg még eladunk vagy elajándékozunk vagy eljótékonykodunk és azok a dolgok amiket jó lenne elpakolni csak még nem biztos hogy tudjuk hova.

A halmazokat zsákokba pakoltuk hogy szögletes formát nyerjenek és így a szoba egyik oldalán felpakoltuk őket másfél méter magasan a fal mellé ameddig el nem jutnak oda ahova eredetileg szántuk.

Aztán jött a baleset, mankózás, a tanácstalanság, a várakozás, a műtét, a lábadozás, az újabb tanácstalanság, a rehabilitáció és mire ennek mind végére értem megérkezett a járvány. Már tavasszal megfogalmazódott bennem a gondolat hogy túl sokat vagyunk otthon és túl sok időt töltök el a hálószobában ahhoz sem hogy még tovább elviseljem az ott ragadt rumli látványát, mint az ikeás gyerektálka a konyhaszekrényben, amiből akkor etetted a gyerekedet mikor nyolc hónapos volt és most amikor már tizenöt éves még mindig győzködöd magad, hogy elfér ott. Pedig nem. Mostanság olyan sok mindent csinálunk együtt, hogy családom tagjai talán kötelességüknek érezték, hogy ebben is együttműködjenek velem. Biztosítottak a szolidaritásukról és bejelentették hogy segítenek nekem a rendcsinálásban. De mint minden mást ezt is a maguk módján. Vacsoránál szóltam, hogy nekem muszáj pakolnom. Annak érdekében, hogy esélyem se legyen ezt tovább halogatni kipakoltam a zsákokat és feltornyoztam mindent a francia ágyra. Megnyugtattak,

segítenek. De előtte menjünk el csobbani. Befeküdtünk a medencébe. Az egész napos forróság után lehűtöttük magunkat, savaztuk egymás, meg a hétköznapi hülyéket, akik aznap a látóterünkbe kerültek. Ebből most gazdag a felhozatal, elég sokáig pancsikoltunk. Miután kimásztam és átöltöztem indultam volna pakolni. Megnyugtattak, segítenek. De előtte nézzünk meg egy részt a sorinkból, tudnunk kell, hogy John kideríti-e hova hurcolták Haroldot. Két rész lett belőle. Dave már elkezdett lemenni stand by-ba. Mondtam neki, hogy lefekvésről ne is álmodjon, nincs hova. Morgott valamit, de mentünk mindhárman pakolni. Pan segített kiválogatni az időközben a mosásból bekeveredett tiszta ruhákat az előző évben alkotott halmazok darabjai közül. Összehajtogatta és némi segítséggel el is rakta oda, ahova való. Én nekiálltam vasszigorral ellenőrizni a tavalyi munkám. Mondhatni elölről kezdtem az egészet. Dave vállalta, hogy ő lesz a plusz két kezem és lábam, hogy hamar végezzünk. Közben még kétszer megvacsorázott, mint Csavardi Samu, a ruhagyűjtőbe szánt ruhák bezsákolásához kért szemetes zsákokat Mr. Bean-t meghazudtoló hatékonysággal szállította, egyesével, a törülközőket, amiknek az átszervezéséről döntöttem, úgy pakolta fel a polcra, ha bármelyikünknek szüksége lesz egyre azonnal egy Tom & Jerry epizódban találja majd magát. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy demonstrálja segítő szándékát, valójában azonban aknamezővé változtatta nem csak a hálószobát, de a teljes környezetét is, ahol én egyre zaklatottabban szökeltem ágytól polcig, polctól ruhazsákig, abban a biztos tudatban, hogy a robbanás márpedig be fog következni. Éjjel egy körül robbantam. Akkor már alig volt ruha az ágyon, Dave úgy gondolta ő megtette, amit lehetett, most pedig már álmos. A saját oldalán fellebbentette elegánsan az ágytakarót és bebújt alá. Mivel nem érdekelte, nem is nézte végig, ahogy az összehajtogatott ruhák kupacai egy rövid repülés után ismét egy halomba rendeződnek az ágy számomra kirendelt oldalán. A már rajtam is eluralkodó fáradtságra fittyet hányva, azonnal ötezres fordulatszámról indítottam a dühkitörésemet. Mondtam neki, hogy mekkora paraszt az aki ilyet csinál, hogy én 0-24-ben vagyok az ő őrangyala és akkor ez a hála, hogy annak a sok szarnak, amit itt két órája logisztikázunk az egyharmada az ő testét szokta fedni, hogy az ágynemű, konyharuha, terítő használatban is érintett, a terítő használatban különösen, mert mikor én tiszta terítőt teszek fel az asztalra az valahogy megzavarja az ő alternatív szépérzékét és nagyjából tíz percen belül otthonosabbá varázsolja egy pörkölt szaft vagy céklalé pecséttel és egyébként is biztosított róla, hogy segít, de az amit ő csinált annyira volt hasznos, mint favágónak a körömreszelő és most akkor szerinte én hogy fogok majd neki segíteni ezután! Felém sem fordult, csak közölte, hogy hagyjam már őt aludni, elvégre is éjszaka van, neki már rég ágyban lett volna a helye. Kettő perc múlva már békésen szuszogott.

Hajnal négy körül már én is. Közben ismét eljutottam a felismerésig, hogy nem és nem vagyok képes létrehozni azt a majdnem lakberendezési újságba illő állapotot amilyennek én az otthonunkat megálmodtam. Bár néha napján eltervezem hogyan tudnám egy stepfordi feleséghez méltó módon rendben tartani a házat, reggel-délben-este friss és egészséges ételeket varázsolni az asztalra, ahol még egy csokor virág is illatozik, minden reggel ropogósra vasalt inget készíteni a ház urának keze ügyébe, hogy neki ilyen csip-csup dolgokkal ne is kelljen foglalkoznia, ez nekem nem fog menni. Nekem mindig fontosabb lesz egy jó beszélgetés, egy érdekes könyv, egy izgalmas film vagy hogy elolvassam a híreket. Marad az örökös vívódásom, hogy miért nem tudok közben még kíváló háziasszonyként mindent pedáns rendben tartani, marad a dühöngés, hogy Davet ez egyáltalán nem érdekli és amikor erről dumálok neki akkor én sem, hogy így vért pisilhetek, hogy Pant rendre szoktassam és cserében ebben nem is vagyok sikeres, hogy marad a kapkodós pakolás mindig mielőtt vendég lép a házba, hogy elhitessük vele, hogy mi szépen élünk, és egyénként mi szépen élünk csak a cuccaink vannak szana-szét a lakásban.

“Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély.”

Kosztolányi Dezső

2 notes · View notes

onsieluenkeli · 3 years ago

Text

🙄Elmagyarázom mi a baj a nyilvános, és egy másik személy ComingOut-oltatásával.

Márky-Zay egy ismert, konzervatív politikus. Egy példakép sokaknak.

A példaképeket pedig szeretik leutánozni az emberek, főképp azok a könnyen befolyásolhatóbb gyengébbek. (Emlékezzetek, Trumpnak mennyire a sítulásban írtak a milliós rajongói, stb...)

Na most képzeld el, hogy néhány idióta apuka is le akarja utánozni Márky-Zayt, és elkezdik rá fogni a szomszéd kisgyerekére is azt, hogy "buzi". Vagy az iskolában kiszúrják egy osztálytárs drágábban van öltöztetve, és ráfogják azt, hogy "biztosbuzi". - Ennek pedig nagyon durva, akár szuicid következményei is lehetnek.

...

Nem, nem, akkor sem csinálunk ilyet, ha valahol édes az a bosszú. És igen, az is inkorrekt volt, ahogyan Márky-Zay feleségével is elbántak. Ez nem egy normális szint, ez az alja, és gusztustalan az is, hogy vannak akik ezen a szinten gondolkoznak, és csám csám csámcsognak.

...

Márky-Zay hibázott, de szerintem NEM szándékosan tehette, és ő legalább megpróbálta elmagyarázni a mondandóját, védve a melegeket. És van abban valami igazság is sajnos, hogy O.V. mindenkivel már mennyire kegyetlen. Az viszont tényleg ultragáz, hogy itt tart az ország, a politika, a mentalitás, miközben lehetne 🎯 hová szúrni, hisz bőven akadnak jobb fogások is a kormányzópártokon. - Nem?

Ráadásul az ilyen kommunikáció visszás is, mert oda is vezethet, hogy ez miatt védjük a gyerekeket, és ez miatt jobb ha nem beszélünk az lmbtq-ról, és az ilyenek miatt jobb a négyfalközött. = A muszlim radikálisok is hasonlóképpen logikáznak, amikor a nők burkába való bujtatásáról magyarázkodnak.

...

Azért nem hordom le mindennek Márky-Zay Pétert, mert láttam már sokkalta, de sokkalta durvább O.G. háta mögötti ComingOut-t is, és az azt követő nagymami meghatódást, és lesajnálást 👈🥴 kigúvadt szemekkel olvasgattam, miközben 30.000 embert gyászolt az ország, és Fundan, és stb...

...

A nyilvános, és agressz��ven követeltetett ComingOut, viszont tényleg egy aljas dolog, bárkivel szemben is! (Ne ez legyen az ellenzék szintje, és stílusa).

1 note · View note

lastdaysoftenyek · 6 years ago

Video

tumblr

“általába’ a férfiak ilyenek! szörnyűek! felháborító és ilyet normális ember nem csinál! mert nem csinálunk normális embert! most ha én kukkolnám ugyanazt a férfit, nemtom ő mit szólna hozzá! szóval ez így nem jó! nem normális. az ilyet azt ki kell iktatni!”

136 notes · View notes

mosokapszula · 6 years ago

Text

Vajon mi alakulna másképp, ha mindannyian az okot keresnénk ahhoz hogy életben maradjunk, és nem pedig az okot hogy meghaljunk? Milyen lenne ha nem csak a halál körül járna az eszed? Történjék bármi, tegyen bárki bármit.. Senki sem érdemli meg, hogy meghaljon. Én nem tudom elhinni, hogy nincs akkora akaraterő bennetek, hogy ezt elfelejtsétek. Ennél csak rosszabb és rosszabb lesz. Mit oldalnál meg azzal, hogy megölöd magad? Úgy gondolom, hogy semmit. Attól mert te az első körben veszítettél, nem azt jelenti hogy nem nyerhetsz a második körben. Mindenki megkapja amit érdemel. Az is aki otthagyott, megcsalt, elárult, cserbenhagyott, hátba szúrt, csesztetett, bántott és még hasonlók. Nincs olyan akinek ne ugrana be hirtelen egy arc, miközben elolvassa ezeket a szavakat. Én hiszek abban, hogy valaki felfogja amit itt leírtam, és elgondolkozik. Attól mert most kilátástalannak látsz mindent, nem tudhatod mi lesz később. Talán ez azért van így, mert csak egy dolgon jár az eszed, az is az, hogy hogyan és mivel tehetnél kárt magadban. Nem kell amiatt sírni mert nem szeret. Szerinted jobban fog szeretni ha megölöd magad? Gondolkozz már. Nem fog változni semmi. Te sem tudhatod hogy ő kiért sír. Vagy hogy ő mire készül. Egyre többször látom, hogy valaki nincs megelégedve a külsőjével, és a súlyával. Mitől lesz jobb ha éhezteted magad? Szerinted akkor lefogsz? Ugyanmár. Ha annyira fogyni szeretnél, menj edzeni.. Ilyet nem csinálunk. Nem éheztetjük magunkat csak azért mert nem vagy megelégedve magaddal. Ugyanolyan csodálatos vagy mint mások. Sőt, lehet jobban ragyogsz mint ők. Én sem gondolkoztam így.. De mitől lenne jobb ha én öngyilkos lennék? Semmivel. Nem élvezhetem az életem egyetlen pillanatát sem onnantól kezdve. Mert feküdni fogok a síromban, mások meg hozhatják a virágot a síromra. Komolyan erre vágytok? Gondolkozzatok már.. És igen, tudom hogy ez csak alig 10 emberhez fog eljutni, de ha már ez a 10 ember elgondolkozik azon, amit írtam, akkor megérte megírni.

#önbizalomhiány #önutálat #öngyilkosság #halál #ok az életben maradásért #gondolkozzatok el #nem lenne jobb

29 notes · View notes

mattythevereygood · 6 years ago

Quote

Olyan káoszban élünk, hogy az ember azt hiszi, meghal vagy megbolondul, mert nem tudja, mi történik. A határok felbomlanak, mert ez sem az, meg az sem az, és az ember egész világa darabokra törik. Az ember azonban általában minden segítség nélkül kilép ebből a hurokból, és új határokat talál. Tehát másképp tudja látni a világot. Ez olyan, mintha most már azzal a szemmel néznénk a világot, amit a halál hagyott hátra. Meghaltunk. Valami meghalt. A régi - az, hogy kik voltunk, hogy éltünk, hogyan láttuk a világot, hogyan éreztük egymást – megszűnt, a keletkező élmény egészen más. Nem mondom, hogy jobb, de általában magasabb rendű, mint az előző. Piaget, amikor gyerekekkel dolgozott, leírta mindezt, mint tanulási formát. A folyamatot úgy hívta, hogy asszimiláció, a változási pontot pedig akkomodációnak nevezte el. Ő persze csak gyerekekről beszélt. Szerintem az egész életünkön keresztül így tanulunk. Az asszimiláció azt jelenti, hogy van egyfajta struktúra bennünk, amivel próbáljuk megérteni a világot és egymást. És addig, amíg a világ komplexitása belefér abba, ahogyan megpróbáljuk a világot asszimilálni, minden rendben van. Ezt nem akarjuk feladni, mert nagyon örülünk, hogy így értjük a világot. De ahogy növünk, a világ egyre komplexebb lesz körülöttük, egyre nehezebb lesz asszimilálni. Ilyenkor a gyerekek frusztráltak lesznek, nyűgösek és olyan utálatosak, hogy szinte kibírhatatlanná válnak. Gyakran meg is betegednek, és mire meggyógyulnak, már okosabbnak látszanak, megnyugszanak – újra asszimilálnak. Átmentek egy nagy káoszon, és magasabb színvonalon új struktúrát konstruáltak, amelyben meg tudják érteni a világot. Ez a struktúra sokkal több komplexitást enged meg, mint az előző, és jó darabig megfelelő lesz. Amikor aztán ez a struktúra is elégtelenné kezd válni, kezdődik minden elölről, a kezelhetetlenség, az utálatosság, és megint nehéz lesz az élet. Akkor megint létrejön egy újabb akkomodáció. Az egyik esetben a világot asszimiláljuk, a másik esetben pedig nekünk kell megváltoznunk ahhoz, hogy élni tudjunk a világban. Egyszer a világot emésztjük, máskor a világ emészt minket. Aki megakad valamelyik ponton, annak nagy baja lesz. Előfordul, hogy valaki megakaszt minket, például ha a szüleink, akikkel együtt élünk, megálltak, mondjuk az ötödik lépcsőn. Ha a szüleink megálltak az ötödik lépcsőn, nekünk pedig már a hatodikra kell lépni, akkor a szüleink mindent meg fognak tenni, amit tudnak, hogy meggátoljanak minket a továbblépésben, mert abszolút nem értenék meg, hogy mit csinálunk. Ahhoz, hogy megértsék, egy akkomodációs ponton kellene átmenniük. És ha ők elhatározták, hogy a világukat olyan szimplának fogják tartani amilyennek addig megismerték, hogy nekik már elegük volt az akkomodációból, sőt, többet ők ilyet nem csinálnak, amíg meg nem halnak – akkor végül lelkileg már halottak. A testük él, de a lelkük meghalt. És akkor tudat alatt mindent meg fognak tenni, hogy minket megöljenek, hogy minket is ott tartsanak, ahol ők vannak, hogy meg tudjuk érteni egymást. Végül is egy család vagyunk, akkor miért ne legyünk mindannyian halottak?

Feldmár András

1 note · View note

ezegycringefest · 6 years ago

Text

Emlékeztető magamnak

Nem érdemli meg, hogy lásson. És senki sem érdemli meg, hogy ne szenteld nekik az idődet és figyelmedet, csakmert tudod, hogy a közelben van, vagy látni akarod, találkozni vele. Egyszerűen nem, ilyet nem lehet többé. Ő vajon megtenné ugyanezt? Hogy nem foglalkozik mással csak azért, hogy inkább lásson, veled találkozzon? Ugye, hogy nem? Na látod, ezért is volna felesleges. És te miért is akarod annyira látni? Ja, értem, meg akarod mutatni, hogy milyen jól nézel ki ma, milyen szép az új hajad? Holnap és azután is jól fogsz kinézni. A hajad is ugyanolyan lesz. De most hagyd, tökre nem érdemli meg, hogy lásson. És amúgy is mit érnél el vele? Csak neked lenne rosszabb, te éreznéd rosszul magad, ha azt látod, hogy ignorál, vagy éppen ha rád mosolyog is, csak összezavar. Ne foglalkozz többé vele, nem a te dolgod, nem a te problémád.

Ezt azért írtam magamnak, mert maeste épp az udvaron beszélgettem egy kedves ismerősömmel, akivel már napok óta megdumáltuk, hogy csinálunk egy amolyan terápiásbeszélgetést. Szóval kint ültünk és egyszercsak azt vettem észre, hogy az *exem* (hát még mindig baromifura ezt írni) két másik emberrel megy el egy távolabbi cigizőhelyre, és totál elvonta a figyelmem S-ről, aki éppen az életéről mesélt nekem. És muszájvolt erőt vennem magamon, hogy rá figyeljek, utána meg hallottam visszamenni őket az épületbe és be kell valljam, hogy ett a fene, hogy utánuk menjek hamarosan, de akkor a fentiekre próbáltam gondolni, meghogy S. tökre megérdemli a figyelmemet és nem hagyhatom ott egy senkiházi miatt. Így legalább jobban megismertem S-t, és ennyivel is előrébb jutottam az életemben.

#elmélkedés #barátság #magyar gondolat #gondolataim #gondolatok #saját gondolat #napi gondolat #szakítottunk #szakítás #szerelem #hianyzik #hiány #hiába

8 notes · View notes

bonvoyage-sziasztok-blog · 6 years ago

Text

Bordeaux, Párizs, magyar ebéd, és egy kis önreflexió

Furcsa, egy utazós posztot képek nélkül látni, igaz? Nem arról van szó, hogy nem csináltam vagy ezret, de valamiért még mindig nem működnek tökéletesen a technikai feltételek. Ha sikerül feltöltenem, értesítve lesztek. Szóval történt az kb. 3héttel ezelőtt, hogy a Narbonneban megismert, szintén EVS önkéntes, osztrák Vinzenz haverom írt egy üzenetet, miszerint nem-e látogatjuk meg a Bordeauxban lakó többi önkéntest egy hétvégére, aztán hétfőn krúzolhatnánk Párizsban. Válasz öt perc múlva: dehogynem. Szóval múlt pénteken, délután 5-kor felültem a flixbusra, és reggel 4-kor le is szálltam. Na jó, azért volt 3 óra szünetem Nantesban, ahol a McDonaldsban az ingyen wifi nyújtotta lehetőségekkel élve Netflixet néztem, de ez amúgy mindegy is. Út közben felhívott az egyik bordeauxi srác, hogy arra van bulizni, ahol megáll a busz, kijön elém, ne hívjak Ubert. Ennek nagyon örültem, mert mindig rosszul vagyok körülbelül, ha egy új városban egyedül kell eljutnom A-ból B-be, mivel a tájékozódási képességeim egyenlőek egy 3 éves gyerekével. Vártam is szegény Danielre 20percet, nem jött, így maradt az Uber. Csóri berúgott, elfelejtett, előfordul, nem voltam mérges, mióta itt vagyok, szinte egyáltalán, senkire. Szóval 5órával később felkeltem, Vinzzel elmentünk a városba. Reggelizgetés, borozgatás, városnézés, de körülbelül ezzel mindent el is mondtam, hogy mit csináltam a két nap alatt. Szilágyi Lili gimis barátnőm itt lakik, így vele is tudtam találkozni, ami hihetetlen szuper volt.(bár utólag bánom, hogy ismerte a pultosokat...>>elég kiábrándító érzés forgó gyomorral,fejfájással bámulni az Eiffel tornyot életedben először..<<) Viszont, azon kívül, hogy tök jó volt megint egy új várost felfedezni, mást is kaptam ettől a hétvégétől. Korábban nem mindig voltam elégedett a többi önkéntessel, akikkel közösen csinálunk “itthon” programokat. Csak nem lettünk legeslegjobb barátok, különbözőek vagyunk. Nem vagyunk rosszban, és szeretem őket, de nem olyan velük lenni, mint amikor mondjuk otthon leültem a Turmix teraszán, és hirtelen 5barátom is ott lett, majd hirtelen hajnal 2. A bordeauxi önkéntesek 12-en vannak, és borzasztóan megkeserítik egymás életét, de ha ez még nem lenne elég, koliban laknak, nagyon kicsi lakásokban. Két nap alatt még engem is sikerült háromszor átb.szniuk, és láttam is, egymással hogyan viselkednek, úgyhogy borzasztó nagy hálát érzek, hogy mi, a lányokkal tiszteljük egymást, és nincs helye a pletykálkodásnak, egymás fúrásának, stb... Hétfőn reggel, szédülve, de elindultam Vinzzel Párizsba. Összesen kb. 7 órát töltöttünk a francia fővárosban. Az idő rettenetes volt, szitált az eső, mindenem átázott a nap végére. Ezen kívül a hátizsákom nagyon nehéz volt, én meg kialvatlan (is). Ettől függetlenül láttam a Notredame-t, a Louvre-t, és nagyon messziről, de az Eiffel tornyot is. A párizsi utcák valahogy bámulatba ejtőek. Inkább az az ember vagyok, aki a streetartot vagy a természetet szereti felfedezni, de azért az ottani hangulat semmihez sem hasonlítható. Nem volt egy óriási felfedezőtúránk, de mégis több, mint a semmi. Nincs olyan messze Párizs, amég itt vagyok, mindenképpen akarok keríteni rá időt, hogy jobban felfedezhessem, na de majd inkább tavasszal. Este 23:30 körül értem haza, másnap a munkából is hazaküldtek korán, nagyon fáradt voltam. A mostani hétvégét kevés kivétellel át is aludtam, hiszen két hétig csak rohantam mindenhová..Hiába, nem vagyok már 16, hogy semmi pihenéssel is ugyanolyan erőbedobással tudjam folytatni. Meg szerintem az állandó 3nyelven beszélés is kikészíti az agyamat, na de erről később. November utolsó napjára magyar ebédet szerveztünk Douarnenez-ben, a Kermanon szolidaritás házban. Na persze csak az ebéd volt magyar, a vendégek nem, 25-en érkeztek, mind franciák. A menü borsóleves galuskával, rántott hortobágyi húsos palacsinta, és kókuszgolyó volt. Nagyon sok ideget nyeltem le amég főztünk. Izgultam, hogy nem jól számoltam ki a mennyiségeket, hiszen soha nem főztem még ennyi emberre. Végül csak a csirkepaprikást számoltam el, kb háromszor annyi lett, mint kellett volna... Na nem baj, nagyon nagyon finom lett minden, a vendégek megtapsoltak, gratuláltak, mindent megettek, ami a tányérjukba került. Nagyon sok pozitív energiával töltött fel ez a délelőtt. Mint látszik, én, aki pár éve még egy zacskó instant rizset is elrontott, az ma már ilyenekre képes. Persze ez nem jöhetett volna létre a világ legszuperebb főnöke, David nélkül, aki mint fordítóm, bíztatóm, jobb kezem és legfőbb támogat��mként volt jelen, mint mindig, ha együtt dolgozunk. Nagyon hálás vagyok, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek. Előítéletek, rosszindulat, és minden fajta negativitás nélkül. Persze azért itt sem minden száz százalékig csodálatos egyébként. A limitált internetünket még mindig nem cserélték ki, ezen kívül lett volna lehetőségem munkanapokon egy, a munkahelyemhez közelebb eső városban aludnom, hogy ne kelljen mindig 30percet vezetnem, de valahogy elvesznek az információk a koordinátor és a fogadó szervezetem között. Az egyik azt mondja, hogy ez nem akarja, a másik meg azt, hogy amaz nem. Eddig soha nem derült ki, kit néznek hülyének, vagy kinél ragadt be egy információ. Én addig nem megyek innen haza, még nem lesz rendes wifi!! Az autókázást meg még csak kibírom, csak “bejárós” vérem van, na. De mit tanultam már megint magamról? Egy több évvel ezelőtti csúnya szakításom óta nem tudtam elaludni anélkül, hogy ne néznék valamit a laptopomon. Hát megkaptam a jó nagy pofont az élettől, tele a fejem gondolatokkal a világ másik végén, de internet az nincs. Újra megy, újra tudok csendben lenni, egyedül, a gondolataimmal, vagy nélkülük, mert ki tudom üríteni a fejemet, és nem hergelem fel magamat hülyeségeken. Ezen kívül, olyan óriási szerencse ért, amit én sem nagyon tudok elhinni. Mivel a szerződésben kötelezővé tett francia kurzusom lósz.rt sem ér, hiszen még mindig írni tanulunk, David keresett nekem egy extra kurzust. Két hete elmentem az első órámra. Tudtam, hogy menekültek számára van ez is, de adtam neki egy esélyt. Ennél jobban nem is dönthettem volna. Nem jöttek el mások, így végülis egy privát órán vehettem részt. A feladatok, amiket a tanárnők előkészítettek, mind túl könnyűnek bizonyultak számomra, ezért az óra végén felajánlották, hogy privátban korrepetálnak, teljesen ingyen. Ezen a héten sorra is került az első óra, ahol egész mondatokban beszéltem franciául, annyira felszabadultam. Persze, nem tökéletesen, meg kell néha a segítség, de mégis, valami elindult. Remélem ez a folyamat ilyen szépen fog tovább haladni. Sokkal fáradtabb vagyok nap végére itt, mintha Magyarországon csinátlam volna ugyanazt. Általánosságban angolul beszélek, ami szerintem jelen pillanatban jobban megy, mint a német, de ha nincs más lehetőség akkor franciául próbálkozom, ha valaki az utamba kerül, aki beszél németül, akkor persze átváltunk németre, hiszen az meg még ha mostanában borzasztó nyelvtannal, de rutinszerűen jön, még mindig. Elfárad az agyam, nap végére tényleg csak vízszintesbe akarom magamat helyezni. Viszont a nyelv még mindig nagyon frusztrál. Eddig ha idegennyelvről volt szó, az a német volt, beszéltem folyékonyan, mióta az eszemet tudom. Az angollal sem volt soha bajom. Amég iskolába jártam, jó tanuló voltam, de itt én vagyok a leggyengébb a nyelvből. Nem szoktam hozzá, hogy nem vagyok kiemelkedő valamiből. Persze most biztosan van olyan ember, aki ezt olvassa, és felhúzza a szemöldökét, hogy hogy lehet ilyet mondani. Tudom, hogy nekem is voltak, vannak gyengeségeim, de a nyelvtanulás soha nem tartozott ezek közé. Persze a többi önkéntes már tanult ezelőtt franciául, az egyik lány francia szakon diplomázott, azért ez nem összehasonlítható 2hónap doulingozással. Ezen kívül más fejlemény a személyiségfejlődésemben az, hogy nem sírok. A közelebbi ismerőseim tudják, hogy minden butaságon el tudott nálam törni a mécses, de itt valahogy lenyugodtam. Nem idegeskedem(de migrénem azért van, szóval köszi orvosok, nem a stressz!), nem aggódom, mindent meg lehet valahogy oldani. Vagy nem, de akkor meg mi van? Mindenki hibázik, mindenki meg tud bocsátani, mindenkinek vannak rosszabb napjai. Elfogadtam. Elfogadtam, hogy sérülékeny vagyok, de nem engedem be a rosszat, hiszen élvezni akarom ezt a lehetőséget, amit kaptam az élettől, a kapcsolataimtól, a családomtól. Minden napnak örülök, hihetetlen szerencsés vagyok. Menjetek önkéntesnek. Megéri.

1 note · View note

arnyekpodcast · 3 years ago

Text

Bàntalmaz a kormányom.

A mai adás témáját egy olvasoi levél adja, amit közkinccsé is teszünk. Eddig is sok adásban foglalkozzunk azokkal a lelki folyamatokkal, amik a kivándorlás során ért minket, de most bőséggel volt időnk ezt kibeszélni.

Hosszú hónapok óta tervezek írni Nektek, de nagyon nehezen értettem meg a heves érzéseimet és tudtam olyan formába hozni, hogy leírhatóak legyenek és kapcsolódjanak kérédsekhez, gondolatokhoz is a hiszti mellett.

A legutóbbi adásban is többetek szájából többször elhangzott "nem értem, hogy miért van ez, hogy ilyenek és olyanok a magyar emberek" lökött át a holtponton, hogy most írjak.Legközelebbi barátaim is külföldön élnek és velük kapcsolatban ugyanezen a folyamaton megyek át itthon élőként, szóval nem Ti indítottátok el bennem ezeket a dolgokat, de bízom benne, hogy a megértést és az előre vivő közös gondolkodást segítik majd a velem történtek a fenti kérédés megválaszolása ( hogy miért ilyenek-olyanok) valami előrevivő folyamat beindítása érdekében. Ámulattal látom és hallgatom, hogy milyen jó az oktatás, milyen jó a covid- megoldás, milyen jó az egészségügy, az érdekképviselet, a környezetvédelem, a demokratikus rendszer, a szomszédi viszony, a táj, a bürokrácia, egyszerűen MINDEN a Ti országaitokban és a barátaim választott hazájában is. Persze tudom, hogy nincs ez így, mármint hogy MINDEN, de ugye innen nézve nagyon könnyen tűnik úgy, hogy tényleg MINDEN MARHA JÓ.Egyszercsak elkezd ez fájni, hogy milyen jó Nektek, hogy MINDEN olyan jó, itt meg minden milyen szar és innen nézve sokszor tényleg MINDEN szar és jajj, elkezdem magam és a többi itthon maradt szerencsétlent sajnálni.Ekkor azért kiakadtam magamon, mert tudom, hogy mennyi minden nehéz Nektek is, bele tudok érzeni abba, hogy milyen nehéz lehet távol élni a hazánktól, az itteni szeretteinktől és nem értem, hogy mi és miért fáj nekem ebben. Főleg, hogy csodás, boldog életem van és egyáltalán nem jellemző rám az irigység, meg hát amúgy is? milyen primitív érzések ezek? És mégis azon kapom magam, haragszom magamra, nagyon haragszom a magyar emberekre, haragszom a 20 éves fiamra, aki a szar magyar egyetemre megy (az ország állítólag legjobbjára amúgy, mert olyan okos és ügyes és szorgalmas, hogy felvették a legmagasabb pontszámú államilag finanszírozott szakra) és nem külföldre, mert azt mondja, hogy ide született ebbe az országba és neki itt van dolga. És nem fél az egyetemtől, mert ha tényleg nagyon szemetek lesznek (erről híres ez a szak), mondja ő, akkor ott hagyja. HOGY MI VAN? Mitől ilyen laza és okos ez a gyerek? És mitől ilyen tudatos? Magamba szálltam és azt kutattam, hogy miért nem örülök, hogy itthon marad és láthatom, ölelhetem bármikor. A válaszom az volt, hogy féltem. Na, de mitől? Tettem fel magamnak a kérédést ekkor már a barátaimmal és a férjemmel beszélgetve. Arra jutottam, hogy attól féltem, hogy abuzálni fogják az egyetemen. Megalázzák, nem arra lesznek kiváncsiak, hogy mi tud, hanem arra, hogy mit nem. Hogy fájni fog a feje a sok éjszakázástól, az egyáltalán nem korszerű biflázásra épülő tanulástól... hogy ebben lesz része a méltó tanulási környezet helyett. És ő attól ilyen erős és elszánt- azon kívül, hogy fiatal, mert nem élt meg még abúzust az életében. (ez a luxus az életünkben, hogy nem állami iskolába járatjuk a gyerkeinket ugyanis)Ez az abúzus-motívum és az ehhez való viszonyulásom megismerése választ adott sok mindenre. Azt kezdtem el látni és lett ettől sokkal könnyebb minden, mert elmúlt a haragom és csak a tehetetlenségből adódó bánat ül már rajtam, hogy a magyarokat a történelem során sok ilyen olyan szintű abúzus érte, mígnem mi magyunk is abuzerré váltunk és erről soha senki nem beszél. Ahogy a németek állítólag ki tudták beszélni és meg tudták élni a nácizmusuk terheit, mi ugye semmi ilyet nem csinálunk. Erőtlenek vagyunk bánatosak, kiszolgáltatottak, hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok, ahelyett kezünkbe vennénk a sorsunkat, ilyen OV- féle képzelt megmentőkbe kapaszkodunk, bántjuk egymást... szerintem népünk és az egyes emberek karakterjegyei is teljesen hajaznak a bántalmazott emberek tünteire. Kutakodtam ezzel kapcsolatban és sok mindenkivel megosztottam a fenti agymenésemet. Ezt a cikket találtam, melynek szerzője pont erre jutott magyarok és a választott kormányunk kapcsolatát illetően, úgy érzem, világosabban benne van a lényeg, mint az én érzelgős soraimban. Ti mit gondoltok erről? Lehet ez egy lehetséges válasz a magyar nemzet ilyen-olyan állapotának okait kutatva? Volna kedvetek egy gondolatmenetet futtatni erről az egyik adásban? Érdekelnének a meglátásaitok és válaszaitok és milyen jó lenne, ha elkezdenétek arról is beszélgetni, hogy mi a szart lehet ezzel kezdeni. Mármint egy ilyen balsors feldolgozásával. Hogy hogy csinálják ezt a Ti választott hazáitokban- ahol azért szintén van és volt balsors, hogy mit kéne csinálni itthon, stb. Köszönöm,ha gondoltok erre és gondolkodtok erről. Addig is üdvözlettel: B K

Műsorvezető: László Pál

Pettik Ági : Izrael

Bán András - Svédország

Derdák András:Franciaország

Pajer Kristóf . Anglia

Hang: Barcza Gergely

0 notes

metalindex-hu · 4 years ago

Text

„Vissza akartam térni a gyökereimhez“

„Vissza akartam térni a gyökereimhez“ - http://metalindex.hu/2021/01/22/vissza-akartam-terni-a-gyokereimhez/ -

Beszélgetés Farkas Zoltánnal, az Ektomorf frontemberével – 1. rész

A mezőkovácsházi Ektomorf igencsak hosszú és nagy utat tett meg addig, hogy egy helyi csapatból több kontinensen is koncertező, világhírű zenekarrá váljon, amit komfortos magatartással aligha lehetett volna elérni. Új albumuk, a Reborn, ami már a 15. stúdiólemezük, 2021. január 22-én jelenik meg, most már az osztrák Napalm Recordsnál, amely méltó partnere a négyesnek a következő karrierfokozat elérésében, hiszen tavaly novemberben a 80-as években legendás SPV-t is bekebelezték, így ők is tovább nőnek. Zolit sikerült elcsípnem egy személyes beszélgetésre, és rávennem, hogy áruljon el egy pár dolgot az új lemez kapcsán. A beszélgetés alatt, ha zenéről van szó, végig érezhető benne a korai lelkesedés.

Az új lemez igen sokrétű lett, gratulálok! Nem félsz attól, hogy kiadjátok, és esetleg a közeljövőben nem lehet majd megturnéztatni, és így a következő lemez megjelenéséig feledésbe merülnek a dalok?

Kösz szépen! Hát, most mindenki ebben a helyzetben van. Ugyanez lenne most egy Metallica album sorsa is, pedig nekik sok okuk nem lenne az aggodalomra, de ők is gondolkodhatnának így. Semmit nem tudunk ez ellen tenni. Bizzunk benne, hogy hamarosan visszatérnek a koncertek, és addig csinálunk, amit lehet. A zenét és a kreatív folyamatokat nem lehet megállítani, ahogy a zenehallgatást sem, tehát ez megy tovább. Szerintem, ha egy album működik, akkor azt nem fogják elfelejteni. Ha megnézed azokat a lemezeket, amiken felnőttünk, azok már legalább 30 évesek, és mégis elmegyünk újra és újra a koncertekre, hogy megnézzük-meghallgassuk azokat a dalokat. Szerintem ez ugyanígy lesz nálunk is. Persze sokkal jobb lenne, ha most áprilisban el tudnánk indulni az albummal turnézni, ahogy az eredetileg be volt tervezve, de ez most elmarad. Várunk a sorunkra. A turnét áttettük októberre, és reméljük, hogy így is működni fog a dolog. Ha pedig nem, akkor csak 2022-ben próbálkozunk újra. De mindenki bízik benne, hogy mihamarabb meg tudjuk csinálni. Attól nem félek, hogy a dalok feledésbe fognak merülni, mert kint lesz az album, meg lehet venni, és a rajongók különböző formában (CD, Spotify stb.) meg tudják hallgatni. Úgyhogy szerintem ezzel nem lesz gond.

Persze ezt úgy is lehet nézni, ahogy te is érvelsz, hogy a dalok addig belevésődnek a rajongókba, és így még inkább várják azok koncerten való megszólalását.

Igen. Amikor eljön az idő, amikor újra lehet majd koncertezni, az emberek is nagyobb hévvel fognak jönni, mint ahogy mi is megyünk a színpadra játszani, mert már mindenkinek nagyon hiányzik ez az élmény. Mindenkinek nagyon hiányoznak a klubkoncertek és a fesztiválok is.

Így van, hiszen koncerteket virtuálisan nézni nem ugyanaz az érzés, mint ténylegesen jelen lenni.

Az online live stream-ek, amikkel valamennyire lehet pótolni ezt az érzést, nem ugyanazok. Jobbak, mint a semmi, de az élő koncert varázsa nem helyettesíthető ilyenekkel. De ugyanúgy, mint mindennek, valamikor ennek is vége lesz, és a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. Addig pedig jön az album és jön még egy single-ünk, a Smashing the Past is a héten, ami jelenleg a legagresszívabb dalunk. A videó is igencsak dinamikus lesz hozzá. Ezek úgy voltak ütemezve, ahogy most csináljuk. A reakciókat pedig majd meglátjuk.

Mit jelent számodra az album címe, a Reborn?

Hát úgy nagyjából mindent. Úgy gondolom, a dalok szövegei számos embernek tudnak sokat adni, viszont van bennük egy iszonyatosan sötét hangulat is. Maga a Reborn egy olyan korszak leírása, amin az utóbbi két évben én magam mentem keresztül. Ami nem volt túl vidám: azt nem mondanám, hogy belehaltam, mert nem haltam bele, de azért elég kemény volt.

Szakmai vagy privát jellegű hullámvölgy volt ez?

Leginkább magánéleti problémáim voltak. A dolgok úgy alakultak, hogy nem volt egyszerű kijönni belőlük, de végül mégiscsak sikerült. Ezeket a történéseket aztán az albumra is megírtam, és szerintem nagyon illik rájuk a címben is szereplő Reborn, vagyis újjászületés. Ha az a szituáció, amiben jelenleg mindenki benne van, elmúlik, az valamilyen formában valamennyiünk számára újjászületés lesz. Viszont amikor ezt a címet adtam az albumnak, még sehol nem volt a COVID-19, tehát nem tudtam előre, hogy mi vár ránk. A saját életszakaszomra vonatkozott, de mostantól másra is igaz lesz. De mennem kell tovább, hiszen 26 év munkám van a zenekarban, ami nem kevés.

A dalok szövegét végigolvasva úgy találtam, hogy ezek személyes üzeneteket tartalmaznak tőled dühös formában. Ki vagy kik ellen irányulnak ezek az indulatok? Gondolok itt például az Ebullition-re… Ugyanazok a mély sérelmek ezek, amelyek az eddigi pályafutásod alatt értek? Vagy ezek is az Ektomorf stilisztikai eszköztárába tartoznak?

Egyértelmű, hogy az Ektomorfnak van egy kialakult stílusa, és ebből a standardból nem fogunk kilépni, mint ahogy a Slayer sem tette. Ők sem énekelhettek arról, hogy elmentek egy fesztiválra bulizni és sörözni. Pedig biztos, hogy elmentek, mégsem énekeltek róla. Persze én sem érzem magam mindig a gödör alján vagy a koporsóban, és nincs mindig az az érzésem, hogy szétzúznám valakinek a fejét. De ezek az érzések mindenkiben ott vannak. Én pedig ebben a zenei stílusban kiírom őket magamból. Úgy érzem, hogy a zeném erről szól. Nem tudom mással társítani ezeket az érzéseket, csak ezzel a dühös, kemény zenével. Ez nem feltétlenül csak stilisztikai eszköz, de valamilyen szinten az is. Az Ebullition például olyan emberekről szól, akik megnehezítik az életemet, annak ellenére, hogy maguk is annak a részei. Eljön viszont az a pont, amikor nincs erre szükségem, mert nemhogy előrevinne és segítene, hanem csak visszafelé húz. Úgyhogy az egészet legszívesebben felperzselném magam mögött és mennék tovább.

Szóval személyes érzéseket fogalmazol a dalokban a magánéletedre vonatkozólag.

Igen, így van. Ezek személyes érzések, viszont van egy dal az albumon, a The Worst Is Yet to Come, ami inkább olyan, mint egy horrorfilm, mint egy Stephen King-alkotás. Egy mélyen vallásos ember az egyik reggel felkel és azt látja, hogy démonok szállnak az égbe és az ördög eljött a falujába/városába. Nekem ennek a szövege is nagyon tetszik, holott ez nem olyan dal, mint a többi. Ilyet még soha nem írtam, ez nem személyes, mint a Reborn, az Ebullition, a Fear Me vagy az instrumentális Forsaken.

Nem gondolkodtál azon, hogy globális témákkal is foglalkozz?

A Where the Hate Conceives igazából globális tematikájú nóta, csak az én szemszögemből, ahogy én látom. Arról szól, hogy a gyűlölet hogyan születik meg a világban, még ebben a mostani, mindenki számára rossz helyzetben is. A gyűlölet mindig ott van az emberekben, mert van, aki ebben hisz, és van, aki abban: például te felveszed a maszkot, én viszont nem, és az alap máris adva van ahhoz, hogy gyűlöljük egymást. Ez például egy globális téma, de ha arra vagy kíváncsi, hogy hol van a szövegeimben a politika, akkor az a válaszom, hogy arról nem írok.

Igazad van, mert ha politikával foglalkoznál, még inkább támadhatóvá válnál, és a közönségedet is megosztanád. A saját rajongóidtól is eltávolodhatsz bizonyos sorok vagy a véleményed hangoztatása miatt. Volt már erre példa interjúk kapcsán is, például James Hetfield néhány mondata miatt, amelyek heves vitákat váltottak ki a rajongók körében. Vagy a közelmúltból ott van Jon Schaffer az Iced Earth-ből, aki Donald Trump támogatójaként részt vett a Capitolium lerohanásában. Veszélyes lehet ilyenbe belemenni, mert utána nem lehet látni a reakciók végét.

Uh, azt láttam. Én mindig is gyűlöltem a politikát és a politikusokat, ezért sem mentem bele ilyen témákba. Maximum a rasszizmusról írtam, de azok sem egy bizonyos politikai eszméhez való tartozást fejeztek ki, hanem olyan dolgokról szóltak, amiken a származásomból kifolyólag én magam mentem keresztül. Ezekbe sajnos bele kellett, hogy kóstoljak, és ezeket írtam le. De hogy erre vagy arra a pártra szavazok, vagy hogy így vagy úgy látom a világot, arról én nem írok. Van, aki nézi a TV-t és egész nap szidja a politikát, a politikusokat, de mit lehet ezzel elérni?

Csak saját életedet keseríted meg vele: ez a negatív érzés lecsapódik rád, és a saját környezetedbe is beleviszed ezt a negatív energiát, ami aztán megsokszorozódik.

Ez teljesen így van, ahogy mondod.

De térjünk vissza a zenéhez! A Reborn engem egy cseppet a Ride the Lightning-korszakos Metallicára emlékeztet, az And the Dead Will Walk pedig a Master of Puppets-en hallható The Thing That Should Not Be-re utal. Honnan jött a dalok ötlete? Sok Metallicát hallgattál előtte?

Ha igen, akkor ezeket az inspirációidat nagyon jól ektomorfosítottad.

Ezeket jól hallod, és ez számomra megtisztelő. Manapság nagyon ritka az olyan muzsikus, aki olyan zenét csinál, ami semmire nem hasonlít, amiben nem hallasz semmi ismerőset. Megmondom neked őszintén, én nem is akarok olyat albumot készíteni, amiből nem hallani ki a hatásaimat. Ezt James Hetfield is felvállalja, hogy az ő szerzeményeiből is kihallani azokat a motívumokat, amelyek őt inspirálták. És ha jobban odafigyelsz, ezeket hallod is. Nála ott a Venom és a Misfits, nálam pedig most a Metallica. Ők a gyerekkori kedvenceim. Mindig is azok voltak. Annak idején a mezőkovácsházi metalosok ki is néztek maguk közül, amikor már mindenki Obituary-t vagy Death-t hallgatott, amiket ugyanúgy szeretek és baromira jók, de az én kedvenceim között mindig ott volt a Ride the Lightning és a Master of Puppets is. Ezek a full kedvenc albumaim! Ma azért vagyok az, aki, mert léteztek ezek az albumok és volt ez a zenekar, a Metallica. Ezt nem is akarom tagadni és nem is kell. Ma is ők jelentik a metal zene csúcsát, aki azt mondja, hogy nem, az azért gondolkodjon el rajta. Az elmúlt időszakban három Metallica koncerten is jártam, és mindegyik iszonyatos élmény volt. Bécsben be tudtam menni legelőre, és James ott volt tőlem kábé három lépésre. Totál kész voltam.

De nem is az a lényeg. Egyébként jól hallod ezeket a dolgokat. Az elmúlt két-három évben rengeteg Metallicát hallgattam. Ez az a zene, amit a kocsiban nem tudok kivenni a lejátszóból vagy akkor, ha telefonon hallgatok zenét. Ebben a közegben érzem jól magam, és ez most jobban hallatszik a zenén, de tök jó, hogy azt mondod, ezeket az inspirációkat a magam ízlése szerint, az Ektomorf hangzásvilágához igazítom. A gitárok le vannak hangolva, a stílus is durvább, és azért az ének sem dallamos. Most sem „énekelek“, bár itt-ott azért igen. Örülök, ha lehet hallani a hatásaimat, akiknek pedig ez nem tetszik, azokat nem értem, hogy miért hallgatják a lemezeimet. Nekem is vannak olyan zenék, amik nem tetszenek, de azokat nem is hallgatom, csak azért, hogy bosszantsam magam velük. Azt hallgatok, ami tetszik.

A Metallica a thrash-stílus kialakulása idején az egyik legkeményebb zenekar volt, mint ahogy a stílusotokban ti is azok vagytok. Viszont egy ideje nálatok is érzékelek némi változást: a dalok mintha komplexebbek lennének és a dallamosság is egyre jobban előtérbe kerül bennük.

Azért kanyarodtam errefelé, amit egyébként már számos interjúban elmondtam november óta, amióta folyik az új lemez promóciója, mert vissza akartam térni a gyökereimhez. De ez nem egy erőltetett dolog, senki nem tartott fegyvert a halántékomhoz – én egyszerűen ebben érzem jól magam. Megfogom a gitárt, és ezt szeretem rajta játszani: azokat a dolgokat, amikből én magam is táplálkoztam. Annak idején hallgattam a rádióban A heavy metal kedvelőinek című műsort, amit te is biztosan ismersz, és onnan vettem fel a Ride the Lightning-ot, ami a mai napig nem enged el. Imádok így játszani, ami nem jelenti azt, hogy a régi dolgainkat hanyagolnám. De ami a Fury óta jön belőlem és a Reborn, az nagyon fekszik most nekem.

Szerintem nagyon jól áll neked ez a stílus. Az állandó sepulturázás is már lejárt lemez, mert aki egy ideje hallgatja a lemezeiteket, annak fel kell, hogy tűnjön a stilisztikai változás, miközben a zenétek nagyon is Ektomorf-os maradt.

Köszi szépen! Erre ugyancsak azt tudom mondani, amit az előbb, hogy akik nem szeretik azt, amit csinálok, akkor miért hallgatják meg, és miért gerjeszt ez bennük negatív érzelmeket. Aki pedig csalódott az újkori Ektomorfban, mert ez is benne van a pakliban, azt nagyon sajnálom. Annak annyit tudok mondani, hogy ő hallgassa azt, ami neki az elmúlt időszakból tetszett. De én megyek tovább, és jelenleg itt érzem jól magam. A hallgatottsági statisztikák alapján elmondható, hogy a rajongóknak iszonyúan bejött az első single, a Reborn, és ez nagyon jó jel, mert a Fury-nál is ugyanez történt. Már az a lemez is más volt, mint a korábbiak: annyi gitárszóló, mint az említett két albumon, az összes többin nem volt!

Emlékszem rá, hogy amikor megmutattam pár dalt a tankcsapdás Lukács Lacinak (amikor itt voltak Békésen, és próbálták a showjukat egy sportcsarnokban, és ekkor beszéltük meg a közös Főnix csarnokos fellépésünket is), azt mondta, hogy itt olyan zenélés megy, hogy nem tudja, hogyan fogjuk majd ezt élőben kivitelezni.

És tényleg, ennek az albumnak a dalait sokat kell gyakorolni, mert nagyok az elvárások. Persze ebben a koronavírusos szituációban benne van, hogy erre bőven lesz alkalmunk. Ott van például a már említett, instrumentális Forsaken, ami komoly kihívást jelent a zenészek számára.

(holnap folytatjuk)

#interjú

0 notes

21hetbangkokban · 5 years ago

Text

Welcome trip🐯🐒

Huh.. :D Egyszerűen nem tudom. Tegnap történt meg a dolog, de annyira hatása alatt vagyok még ma is, hogy ja.😂

Az itteni HÖK (Hallgatói Önkormányzat) elvitt bennünket új diákokat egy baromira nagy állatkertbe ingyen. Reggel 6:30- volt a gyülekező, elméletben 7-kor indult a busz. Én pontban 7-re megérkeztem, mert elaludtam, de a buszon vártunk még kb. 30 percet, hogy tudjunk indulni. (Nem tudom miért, megint az a szitu volt, hogy vártam, de nem tudom mire.😂) Ha ezt tudtam volna, akkor még zuhanyoztam is volna. Mindegy.

A buszon egy indiai csávó ült mellém. Persze jó magyarként mondtam magamban, hogy basszus miért pont egy indiai, miért nem egy európai? Baromira megbántam, hogy ilyen gondolatok kavarogtak bennem, mivel baromira kedves.😀 Rishinek hívják, és vele voltam végig a kirándulás alatt. Intenzív 10 óra beszélgetés angolul egy indiai sráccal. Huhh. Nagyon megerőltető volt, de baromira élveztem. Sosem beszéltem ennyit angolul, már rámfért.😅 Szót ejtettünk a vallásainkról, hogy ki miben hisz. Rendesen egy inteligens vitatkozás zajlott le köztünk. Baromira érdekes volt, sokat fogok vele még beszélgetni meg sakkozni.😍

A buszon a HÖKösök osztogattak sütiket meg vizeket. Nem akartam elhinni, hogy ingyen van, annyira szokatlan.😂 Nagyon nagyon sok indiai ember volt a buszon, ezért nagyrészt az ő zenéjük ment. Megtudtam, hogy indiában (ha jól értettem) 24 nyelvet beszélnek, azaz 24 nyelvük van, és a hindi a leghasználtabb. Ezért sok zenéről csak tudta a srác, hogy indiai, de nem tudta miről énekelnek.🤔 Amúgy a busz 2 emeletes volt, sosem ültem még ilyenen.😍

Amikor megérkeztünk megint baromira sokat vártunk. Nem lehetett volna bevinni vizet, az indiai sráctól el is vitték, de én becsempésztem 2 üveggel.😅🤷🏼‍♂️ Ebédig együtt volt a csapat, utána lépett le mindenki amerre akart. Ebédig 2 showt néztünk meg, de mindenek előtt megetettem egy bébi tigrist.😍😍😍😍

Annyira kis baba volt még aaa.😍😍 Imádtam.

Elsőnek egy madár showt néztünk meg. Amikor a srácok mesélték, hogy a madarak majd ott repdesnek meg mit tudom én, tökre elment tőle a kedvem.😂 Pedig talán az volt a legjobb előadás amit aznap láttam.😅

Ez a madár volt a kedvencem, aki “ellopta a pénzt”.😂😂 Amúgy én sem tudom jobban elmesélni, hogy miről szólt, mint a srácok. Szóval a madarak repdestek, és csináltak nagyon jó és vicces dolgokat.

Utána egy cowboy előadást néztünk meg, amit abszolút nem értettem. A díszlet páratlan volt, tényleg baromira jól megoldottak mindent.

De a srácokkal nem értettük, hogy ki hol merre miért kivel/ki ellen csinál dolgokat.. Baromira katyvasz volt az egész, nem tudom.😂😂

Ebéd után belebotlottam egy kínai újéves fesztiválos mittudomén mibe. Baromira jó volt nézni a felvonulásukat.

2 féle ebéd közül lehetett választani, indiai vagy internacionális. Persze Rishi (az indiai barátom) indiait, én meg internacionálisat ettem. Két külön helyen voltunk, így volt időm sétálgatni, bejárni a terepet. Találtam egy helyet, ahol baromira sok közvetlen papagáj volt.

Imádom ezt a képet, csak egy indiai csávónak bele lóg az ujja.😅

A fóka shown találkoztunk újra. Nekem nem adott az sok élvezetet, mert már láttam ilyet, de Rishi meglepően élvezte.😅 Nem baj, miatta mentünk oda. Róluk nem csináltam képet, messze voltak.

Na. A nap legrosszabb előadása következik, a spywar show, ami nem tudom miről szólt. A neve alapján kémekről, de fogalmam sincs. Ez durvábban össze-vissza volt, mint a cowboyos előadás.😂😂 Baromira sokat robbantgattak, rendesen féltem, hogy leég a hajam.😂 Voltak jet skisek is az előadásban, akiknek az volt a feladata, hogy telibe lelocsoljanak minket vízzel. Azaz olyan állatmód vették be a kanyarokat. Egy képet csináltam erről az előadásról, ami teljesen leírja azt, hogy mit éltem át közben.

Egyszerre robbantottak, fröcsköltek, verekedtek, kiabáltak, énekeltek, vízbe ugráltak.. Mindent egyszerre, hogy ne tudj kiigazodni rajta.😂 Huh.. borzasztó volt.

Utoljára egy orángután showt néztünk meg.

Nagyon aranyosak voltak Istenem.😍😍 Előadás közben nem csináltam képeket, mert vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Nem tudom. Itt jöttem rá arra, hogy baromira kihasználjuk szerencsétlen állatokat. Értem én, hogy kapnak eledelt ezért, de ezt szerintem megoldanák maguk is. Ezeket az orángutánokat megtanították egyesével mindegyiket twerkelni, és baromira hülye ruhát adtak rájuk. Tényleg rossz volt rádöbbenni, hogy mire rá nem vesszük őket.. Nagyon sok perverz poént is eljátszottak velük, amiket nem tudtam tolerálni. És ezeken mindegyik ember nevetett. Voltak benne megjátszott ütések is.. Hiába volt megjátszva, nagyon felhúzott a dolog. Az orángutánok még boxoltak is egymással. Azt gondoltam vicces lesz, de baromira nem tartottam annak. Értem én, hogy meg volt játszva még a box is, de pfhuu. Nem tudom.

Amit megtanultam ebből a kirándulásból az az, hogy ne féljek barátkozni, mert baromira jó emberek vesznek körül az egyetemen.😀 A másik meg az, hogy soha többet nem megyek állatkertbe, és nem nézek meg egyetlen állat showt sem. A Safari Worldben voltunk. Az állatokat buszon keresztül nézhettük meg. A busz ment az útvonalon, és az állatoknak baromira nagy terük volt, és nem voltak ketrecbe zárva (azért volt amelyik igen). Erre még azt mondom, hogy oké, ez elég baráti dolog. Csinálunk ennél undorítóbb dolgokat is velük. Viszont baromira sajnálom őket. Volt 2 fehér tigris, akik viszont tényleg be voltak zárva elég kicsi területre. Az egyik konkrétan élni nem akart, látszott rajta. A másik meg olyan mélyen belenézett a szemembe, és huhh. Esküszöm ott nagyon végem lett. Annyira felkavart ez a dolog, hogy még mindig hatása alatt vagyok.

Ez az a tigris. A kép baromira nem adja vissza azt, amit ott láttam..

Szóval igen. Nagyon sok jó és rossz élményem volt, de nem bántam meg, hogy elmentem.😊

2020.01.26.

0 notes

fairymysz-blog · 5 years ago

Text

Itt az ideje egy kis beszámolót írni a nyaralásról, ami idén megint Krakkóba vezetett Juckóval. A kékkel jelölt részeket Juckó fűzte hozzá a mondandómhoz. A zöld pedig az én válaszom, ha épp van. 😀

Az egész úgy kezdődött, hogy szóba került (megjegyzem már tavaly nyáron, épphogy felültünk a hazafelé tartó vonatra), hogy nyaralni kellene menni. Mindig ez van… még haza se érünk, de már mennénk a következő nyaralásra. Úgy volt, hogy Gdańskba megyünk, végül Krakkó lett belőle, de egyáltalán nem bántuk meg. Gdańskot áttettünk a jövő évre.

Szóval, miután eldöntöttük, hogy visszamegyünk Krakkóba, jött a dilemma mikor is? Az egyetlen, amit tudtunk, hogy ne érkezzünk és ne távozzunk vasárnap: ugyanis Lengyelországban a hónap egy vasárnapját kivéve az összes többi napon minden bolt zárva van és tavaly megtapasztaltuk milyen az, amikor még egy nyüves szendvicshez is csak nagyon nehezen jutunk hozzá. Tehát a vasárnap kizárva! Így maradt végül a 2019. augusztus 12-17 közötti időszak.

Augusztus 11-én (vasárnap) felkerekedtünk, hogy eljussunk a Keleti pályaudvarra. Juckónak (a mázlista!) nem volt nehéz, felült a buszra Jászberényben, és már ott is volt. Na, de nekem! Köszönjük MÁV, amiért megkönnyíted az életünket. (Igen, szarkasztikus voltam.) A MÁV a közösségi közlekedés sötét lyuka. Először is, a Miskolc-Budapest Keleti pu. közötti vonatozást megnehezíti, hogy Hatvanban le kell szállni, ott átszállni egy vonatpótló buszra, ami továbbvisz. Na, jó! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt vele nagy gondom, mert tudtam, nem olyan vészes, amilyennek hangzik. (Amennyiben nincs az embernek megtömött bőröndje, de nekem volt.)

Egyetlen dologgal nem számoltam: azzal, hogy pont akkor, amikor én nyaralni indulok, öt autós úgy dönt, hogy egymásba rohan és pont azon az autópályán, amin a buszunk cammogott. Elvileg délután 6-ra kellett volna a pályaudvarhoz érni, de amikor fél 6-kor még valahol félúton jártunk a semmi közepén, már pánikolva írtam Juckónak, hogy mit csinálunk, ha lekéssük a vonatunkat. Juckó meg, a pánikba esés nagyasszonya, olyan higgadtan fogadta a híreket, mint a fene… magasról tett mindenféle dugóra meg balesetre, mert úgy volt vele, hogy nem azért gebedt végig 8 hónapot a melóban, hogy mörfi belerondítson a nyaralásba. Szerencsére ez nem történt meg, köszönhetően a leleményes sofőrünknek, aki kihasználta a pihenőket, hogy jól előre jusson. Végül „csak” fél órás késéssel értem be és még így is volt majd egy óránk a vonatig. A tavalyi tortúrákból tanulva és okulva, már egy éve eldöntöttük, hogy csakis fekvő vagy hálókocsival megyünk. Fekvő jutott nekünk egy négy ágyas fülkében. Sajnos, pont a két felső ágyat sikerült kifogunk. Ugyan reménykedtünk benne, hogy a két hálótársunkat sikerül rávenni a cserére, de nem volt szerencsénk. Egy norvég és egy thai lányt fogtunk ki és, hát ők sem repestek a fent alvás ötletéért. Eleinte el se tudtam képzelni, hogy jutok én oda fel, míg rá nem jöttem, hogy az ablakhoz támasztott létrákat le lehet emelni és oda lehet támasztani az ágyhoz: így már, ha nem is túl kecsesen, de felkúsztam a fekvőhelyemre. És itt ért minket a második sokk: odafent nagyon-nagyon-nagyon meleg volt, légkondi meg sehol. Így egész éjjel nyitva hagytuk az ablakot, hogy ne fúljunk meg.

Itt Juckó már úgy-ahogy berendezkedett a saját térfelén:

Másnap olyan 7 óra magasságában érkeztünk Krakkóba, ahol búcsút vettünk útitársainktól és teljes magabiztossággal indultunk neki megkeresni a szállásunkat. Mivel előrelátóan megkérdeztem tőlük, hogy jutunk el az állomásról hozzájuk, abban a hitben ringattam magam, hogy innen már minden tökéletesen menni fog. Meg, ahogy azt mi elképzeltük! Ugyanis az történt, hogy mivel eldöntetett tény volt, hogy idén nem buszjegyezünk minden nap, inkább veszünk egy 7 napos vonaljegyet, először is azt kellett megtalálnunk, hol vehetjük meg. (Krakkóban a vonaljegyek időhöz kötöttek a 20 percestől a 7 naposig lehet vásárolni őket + a helyi bérletek. Nagyon jó találmány.) Imádom a krakkói közlekedést, mert még a buszon/villingeren is meg tudja venni az ember a jegyét. Itthon néha még a bérletváltási időszakban sincs mindig szerencsém. Nos, én jó cserkészhez méltóan (bár sosem voltam), előre utánajártam annak is, hol tudunk ilyet venni. Merthogy feltételeztem, hogy Miskolchoz hasonlóan bérletpénztárban lehet. Tehát tudtam, hogy a vasútállomás keleti oldalán van egy ilyen pénztár. Igen! Így volt leírva: keleti oldal. Nos, nem akarom őket bántani, de egy egyszerű látogató, aki néha még a bal kezét se találja meg elsőre, az ugyan, honnan a rézfánfütyülőből tudná, melyik oldal a keleti? Mert, hogy nem láttuk sehol kiírva. Végül kijutottunk a taxiállomásra, ahol egy kedves taxis felvilágosított minket, hogy ó, a szállásunk nincs messze és, hogy erre meg arra meg amarra kanyarogva könnyen odaérünk. Soha NE bízzatok a taxisokban! Úgy elkalamoltunk, hogy az ötödik napon (mikor véletlen rossz buszra szálltunk) jöttünk rá, hogy az ipse eleve totálisan rossz irányba küldött minket! Mert valószínűleg potenciális utasjelöltet látott bennünk. Hát jól csalódott, mi meg elmentünk kukutyinba.

Visszakullogtunk az állomásra és megkerestük a buszállomást (a helyközit és nemzetközit), ahol örömmel fedeztem fel a keresett bérletpénztárt. Amire ki volt írva, hogy nyitás 9-kor. Először meg akartuk várni, de végül másképp döntöttünk. Észrevettem, hogy vannak helyi buszok is, úgyhogy letámadtam az egyik sofőrt, hogy moströgtönésazonnal mutassa meg nekem, merre van a 179-es busz megállója. Sokként ért minket a tény, hogy a sok csatangolás helyett, simán keresztül kellett volna vágni a Galeria Krakowskán (ez az állomáshoz hozzácsatolt hatalmas bevásárló/szórakoztató központ), és a buszmegálló pont a bejáratnál van. Szidtuk a taxist, mint a bokrot. Krakkó másik csodája, hogy szinten minden busz és villamos megállóban, illetve a járatokon is, van jegyautomata. És, ami a legjobb: 7 naposat is tudtunk venni. (Ergo, feleslegesen kerestük a pénztárt, de erre már csak legyintettünk. … és mennyi mindenre jöttünk rá a kalandozásaink során *sírvaröhög*)

Megvettük a jegyet, jött is a busz, sikeresen leszálltunk, ahol kellett, elsőre betájoltuk az irányt (kamu! ugyanis én rögtön a másik irányba indultam, Juckó mentette meg a napot) és elértük a szállásunkat a Good Bye Lenin Revolution Hostelt. Csak ajánlani tudom! Ha valakinek nincsenek nagy igényei, csak annyi, hogy legyen hol aludni, zuhanyozni és reggelizni, akkor ez tökéletes hely. A sok túl negatív értékelés után már így utólag, bevallom attól féltem, hogy csak Lenin bá’ szelleme tartja egyben a kecót. Hát kellemes csalódás volt. Olcsó és, mint kiderült nagyon közel van mindenhez. Nos, erre mi csak második nap döbbentünk rá, de erről majd később.

Ott hagytuk a bőröndöket és nekiindultunk a városnak, ugyanis csak délután kettőkor foglalhattuk el a szállást. Szerencsére a személyzet aranyos és van csomagmegőrzőjük is. Eldöntöttük, hogy felfedezzük a környéket, hogy majd könnyen visszataláljunk. (Ha-ha-ha! Úgy eltévedtünk, ahogy az a nagykönyvben megvan írva!) Nem sokkal azután, hogy elindultunk megtaláltuk Krakkó főterét, ahol először is a Posztócsarnokot láttuk meg.

A Posztócsarnok (Sukennice), a főtéren található, könnyen felismerhető épület. Az épületet 1257-ben nyitották meg a nyilvánosság előtt. (Bizony, nem mai épület! – és korához képest milyen jól tartja magát!) Annak idején a nemzetközi kereskedelem fontos központja volt. Virágkorát a 15. században élte, ide érkeztek be keletről a fűszerek, selyem, bőr és viasz, Krakkó pedig itt árulta a textiljét és a Wieliczkában bányászott sót és ólmot. 1875-79 között felújítátották Tomasz Pryliński tervei alapján, ekkor kapott az épület keleti és nyugati oldala egy-egy árkádsort. Az oszlopfőkön a város vezetőit ábrázoló faragott maszkok láthatóak, amelyeket Jan Matejko festő karikatúrái alapján Walery Gadomski faragta. 1895-ben az alsó csarnokba lengyel városok címereit festették fel a falra. Jelenleg a Posztócsarnokban bazár található, ahol gyönyörű dolgokat lehet vásárolni, ha valaki rászánja a kiírt összegeket.

A Posztócsarnok után még mászkáltunk, de mivel előre foglalt jegyünk volt a Sas Patikamúzeumba, előkaptuk a telefon útvonal tervezőjét, ami azt mondta nekünk, hogy körülbelül 30 perces sétával odaérünk. Nos, mi megint hittünk neki. (Nem először és utoljára sajnos. Krakkóban az időszámítás másképp folyik. Ha az útvonal tervező azt írja, 15 perc, az legalább egy órás sétát jelent. Ha egy ottani lakos, azt mondja, hogy 10 perc séta, az legalább fél órát jelent.) Tehát, mi két kis naiv magyar turista, láttuk, hogy csak végig kell sétálnunk a Starowiślna utcán, majd csak át kell sétálnunk a hídon és ott is vagyunk, úgyhogy elindultunk.

Hiba volt! Ugyanis az a bizonyos utca, sehogy sem akart véget érni. Meleg volt, fáradtak voltunk és igazán kezdtünk nyűgösködni. De végül elértük a Gettó hőseinek terét (Plac Bohaterów Getta), ahol a patikának lennie kellett volna.

A Gettó hőseinek tere:

A teret 2005-ben újították fel, ahol hetven kisebb és nagyobb fém szék állít emléket a gettóból elhurcolt áldozatoknak.

Természetesen elsőre ezt sem találtuk meg, de végül meglett. Már tudtuk hova kell mennünk. Azonban még mindig volt időnk, úgyhogy leültünk a tér melletti villamosmegállóba „hűsölni”. Ahol döbbenten jöttünk rá, hogy a 3-as villamos bizony, pont onnan jött, ahonnan mi. El is döntöttük, hogy visszafelé villamosozunk.

Végül eljött az idő, hogy megnézzük a múzeumot. Őszintén megvallom, mikor megláttuk, hogy milyen kicsi a múzeum először csalódtunk, mert azt hittük, hogy 5 perc alatt végzünk. Szerencsére nem volt igazunk, ugyanis a hely maga volt a csoda. Igazi interaktív kiállítás, ahol szinte mindent meg lehetett fogdosni, ki lehetett próbálni, ki lehetett nyitogatni a szekrényeket, fiókokat, a fiolákat megszagolgatni (persze csak a gyógynövényeseket). Igazán nagyon élveztük. Az a múzeum valami zseniális volt. Itthon is rendszeresíthetnék, mert akkor az emberek talán élvezettel mennének be egy múzeumba és nem csak kötelezően gyorsan végigfutják a repertoárt.

Pár szó azért a múzeumról: a Sas Patikamúzeum egykori tulajdonosa Tadeusz Pankiewicz, nem túl ismert, pedig nagyon sok szerepet vállalt a krakkó gettóban. A gyógyszertárat édesapja, Józef Pankiewicz, 1910-ben alapította, Podgórzeban a plac Zgody-n, ami ekkor még Krakkótól független város volt. A németek 1941 márciusában döntöttek a krakkói gettó kialakításáról, amelyre Podgórze negyedet jelölték ki és a beköltözésre két hét haladékot adtak a zsidóknak. A tervezett gettó területén helyezkedett el az Apteka Pod Orłem (Sas Patika). A németek felajánlották Pankiewicznek, hogy a városban nyithat egy másik patikát, ám ő hajthatatlan volt és mindent megtett azért, hogy a gyógyszertár az eredeti helyén maradhasson. A kenőpénzek mellett, azzal érvelt, hogy egy gyógyszertár szükséges lehet majd a gettóban, hogy megfékezzék a járványokat. Végül ő volt az egyetlen „árja”, aki engedélyt kapott arra, hogy az üzletét a gettó területén működtethesse.

A patika fontos hely lett a gettó életében, a zsidóknak különleges hellyé változott: információhoz jutottak itt, titkos találkozókat rendeztek és menedékre találtak benne. Az emberek leveleket és értéktárgyakat bíztak Pankiewiczre, aki a munkatársaival együtt kockázatot vállalva segített a gettóban élő zsidóknak. Pankiewicz több régi és értékes tórát is megmentett. Élelmiszert, árukat, hamis iratokat, gyógyszereket csempésztek, főleg nyugtatókat, amiket a gyerekeknek adtak razzia vagy szökés esetén. Pankiewicz mellett meg kell említeni azt a három, a húszas éveiben járó nőt, akik segítettek a patikusnak mindezekben: Irena Droźdyikowska, Aurelia Danek és Helena Krywaniuk. A gyógyszertár egészen a gettó 1943-as tragikus felszámolásáig működött. A jelenlegi múzeumot a gettó felszámolásának 70. évfordulójára, 2013-ban adták át. A berendezés nagy része megsemmisült, a korabeli fotók és a tanúk elmondása alapján újra gyártották őket.

A múzeumlátogatás után, most már a villamossal visszamentünk az óvárosba, ahol visszaindultunk a szállásunkra. Köszönhetően a telefonnak, baromira eltévedtünk és bizony elég morcosak voltunk miatta. Hmmm… hányadjára is fogadtuk meg, hogy soha, de soha többet nem bízzuk magunkat a GPS-re? Jó, hogy azt nem vágta a fejünkhöz flegmán, hogy újratervezééés… De végül sikerült elfoglalni a szobánkat (egy négy személyes szobában voltunk ketten, szóval jó sok helyünk volt, még válogathattunk is az ágyakból), és egy gyors zuhany után úgy döntöttünk, fáradtak vagyunk és ideje pihenni. Csak este ébredtünk fel és az első dolgunk volt bevásárolni pár fontos dolgot. Visszafelé elkapott minket az eső és olyan vihar kerekedett, hogy a vacsoraterveinknek lőttek. Úgyhogy az otthonról hozott szendvicseinket elrágcsálva és egy kisebb kártyaparti után, visszamentünk aludni.

Másnap reggeli után nyakunkba vettük a környéket, hogy alaposan megismerjük és csak úgy mászkáljunk. Megnéztük a helyi termelői és zsibi piacot, ahol sok érdekességet találtunk. El is döntöttük, hogy pénteken visszamegyünk, mert kolbászt akartunk venni. Menet közben egyszer csak Juckó felkiáltott, hogy nézd Auschwitz Last minute úttal elérhető. Nézem a táblát, nézem, de én nem látom. Aztán elkezdtünk nevetni, ugyanis az volt kiírva: Salt mine – ezt olvasta Juckó Last minute-nak. Újabb bejegyzés az Aranyköpetek by Juckó listára… Sétánk közben eljutottunk a Jagelló Egyetemre, a Wawel környékére, sétáltunk a Visztula-parton.

Itt kell megjegyeznem, hogy a vár tövében van egy pihenőhely és turisztikai infóközpont kialakítva, ahol nagyon jól elvoltunk. Vannak kitéve ilyen kifekvős-kiülős helyek, virágok, padok, hinta. Simán el tudnám képzelni bármelyik városban, mert nagyon jópofa.

Ebédre beültünk egy étterembe, ahol a levesekről rögtön lemondtunk, mert csak hideg leveseket árultak és maradtunk a lengyelek nemzeti eledelénél a pirognál. Akkora adagot kaptunk, hogy a felét hazavittük és vacsorára megettük. Úgy döntöttünk, hogy a még itthon kinézett Forum Przestzenie épp megfelelő arra, hogy a kedd délutánunkat/esténket eltöltsük. Először is: természetesen eltévedtünk. Másodszor: sajnos az egész épp felújítás alatt volt, így nem igazán láttunk belőle semmit. Deeeeeeeeeee… volt kiülős plázs… beülhettünk volna iszogatni – jó pénzért, bár bevallom legalább jókor jött a mosdó – ingyé’

Szomorúan kullogtunk vissza a szállásunkra, de a vacsora feldobta a hangulatot, ugyanis megismerkedtünk egy török fiatalemberrel – újságíró -, akivel angol-lengyel keverék nyelven nagyon jól elbeszélgettünk. Megosztoztunk vele a vacsoránkon és így az esténk elég jól telt, bár éjszaka megint elkezdett esni.

Jaj, itt még el kell mesélnem az élményünket a Żabka nevű bolthálózat egyik kisboltjában. Kiszaladtunk venni pár dolgot, majd odamentünk a pénztárhoz. A pénztáros lehúzza az árukat, kéri a pénzt, de közben heves magánéletet él a telefonjával, totálisan megfeledkezve arról, hogy mi várjuk a blokkot, a mögöttünk álló pedig szintén fizetne. Mikor az asszonyság felriadt, majdhogynem kidobott minket azzal, hogy „készen vagyunk”. Már vártam, hogy lengyelül majd odamorog valamit, hogy mi kéne még? Épphogy kibírtuk röhögés nélkül, míg bezártuk magunk mögött az ajtót. Többé nem mentünk vissza.

A harmadik napunk sajnos esővel és esővel és esővel indult. Eléggé elkettyentünk, de aztán kihasználtuk a délelőtti rossz időt és kimostuk a koszos ruháinkat. (A szálláson volt lehetőség egy kis plusz pénzért mosni.) Tanulság, nem kell annyi ruhát vinni, csak megkérdezni, hogy mosni lehet-e. – Igen! És akkor hazafelé nem úgy kellene rávenni a bőröndöm, hogy fogadjon mindent magába, amit hazavinnék, hogy közben azon imádkozom, nehogy szétpukkadjon. 😀

Délutánra az eső elállt, ráadásul az ablakon kilesve megláttam egy plakáton, hogy pont aznap kezdődött a krakkói Pirog Fesztivál az óvárosban a Mária templom háta mögött. Lelkesen vágtunk neki – bár baromi hideg lett ekkorra – és a telefonokat eltéve (mert már nem bíztunk bennük) elindultunk egyenesen az orrunk után. És íme, ottlétünk harmadik napján ismertük fel, hogy a szállásunk bizony mindenhez a lehető legközelebb van! Ugyanis csak úgy sétáltunk a szokásos utcán, átmentünk a túloldalra és ahogy haladtunk előre, ismerősnek tűnő épületet láttunk meg.

Ekkor én meg is jegyeztem Juckónak: Juckó, az ott nem úgy néz ki, mint valami „óváros szerűség”? Ahogy közelebb sétáltunk éktelen röhögésbe törtünk ki, ugyanis az bizony maga az óváros volt: a Posztócsarnokot láttuk oldalról. Tehát, alig 5 perc sétára (10 ha lassú az ember) voltunk a főtértől. Mi meg előző nap is úgy eltévedtünk hazafelé, hogy már minden bajunk volt és szinte egymáshoz se szóltunk, nehogy egymásnak ugorjunk mérgünkben. 😀 Egyedül a lépésszámlálónk lehetett boldog – vagy azt hihette, hogy az irodai csótányok elvesztették a telefont -, mert napi 15-20 ezer lépést tettünk meg, hála a kalamolásoknak :’)

A Pirog Fesztivál kissé csalódás volt. Ugyanis első körben mind a ketten vettünk két-két pirogot az egyik standról, ahol elég nagy sor volt. Mi naivak azt hittük biztos ott van a legfinomabb. Tévedtünk. Mind a ketten vettünk Dragon fantázianévvel egyet-egyet, aminek elvileg csípnie kellett volna, de amellett, hogy száraz volt, nem is csípett. Imádom a csípős cuccokat… nagyon… ez még pislákoló szikrát se gerjesztett bennem. Borzalmas volt. Juckó vett még mexikóit, ami szintén olyan száraz volt, mint a sivatag, pedig elvileg 2014-ben ez volt a fesztivál győztese. Fesztivál győztes? Hát maximum a sivatag kincse versenyen… Én pedig żurek ízesítésűt vettem, ami fogjuk rá, hogy ehető volt. Igaz kolbászt nyomokban sem fedeztem fel benne, de a torma elvitte a hátán az ízét. Ezek után bepróbálkoztunk egy másik standnál is: Juckó vett két édeset én két sósat. Juckó szerint a málnás-túrós nem volt kellemes ízű, (málnás hányás ízű volt) viszont az almás olyan volt, mint a „nagyi almás pitéje”. Én húsosat vettem (nem ízlett egyáltalán, anyukám jobban főz – sokkaaaaaaaaaaaaaaaal!), illetve spenótos-lazacosat. Tudom, furán hangzik, én sem bíztam benne, de valami mennyei volt. Mindkettőt megkóstoltam fokhagymást-tejföllel és gombaszósszal is, mindkettővel működtek. (Na jó, a húsos nem, de ez nem a szószok hibája volt).

És Juckó végre hozzájutott a kalaphoz, amire tavaly óta fájt a foga: Este kinéztünk még a városba, mert már első nap észrevettük, hogy nem messze a szállástól van egy éjszaka kivilágított szökőkút és azt látnunk kellett. 😀

Negyedik nap reggeli után eldöntöttük, hogy megint elsétálunk a Visztula felé, ahol Krakot a waweli sárkányt is sikerült megölelgetnem. Sőt, vettem egy lengyel népviseletes nyakbavaló gyöngysort. Ugyan nem vagyok oda értük, de ez nagyon megtetszett:

Majd megkerestük a Zakrzówek víztározót, mert olvastuk, hogy nagyon szép. Sajnos, fürdeni nem lehet benne, de a látvány megérte. Először gyalog akartunk nekivágni (mert azt írta az útikalauz, hogy 20 perc séta a Waweltől), de aztán az egyik buszmegállóban megkérdeztünk két kedves nénit, hogy jutunk el a leggyorsabban és ők buszt ajánlottak, majd onnan 10 perc séta. A csinos cipőinkben úgyis jól ment, nem igaz? Nos, itt megint előjött a „krakkói időszámítás”, mert az a tíz perc jóval több volt. De nem panaszkodom, mert a látványért megérte még zergét is játszani és felkúszni a sziklás területen, hogy láthassuk.

Ebéd után pihentünk kicsit, majd ismét nyakunkba vettük a várost. Ekkora már profin közlekedtünk villamoson/buszon és gyalog. Mert minden út a Teatr Bagatelhez vezetett, ahonnan egy utcányi sétára volt a szállásunk. 😀 És valahogy mindig az utolsó előtti megállóra döglöttünk ki annyira, hogy úgy döntsünk, most szállunk fel a villingerre… – Na jó, de ott egy-egy megálló között nem öt méter volt. :))) Megnéztük a Barbakánt és a Szent Flórikán-kaput.

1298-ban egy majdnem kétszáz évig tartó, a várost körülvevő két mérföld hosszú városfal építésébe kezdtek, mert a tatárjárás miatt rájöttek, hogy Krakkónak komoly védelemre van szüksége. A XIV. század elejére Krakkó egész városát egy monumentális kőfal védte, amelyet Nagy Kázmér uralkodása idején terjesztettek ki a Wawel-dombra is. A 47 toronnyal és 8 felvonóhidas kapuval rendelkező, két és fél méter vastag falat egy nyolc méter mély vizesárok vette körül. A város északi részén a Szent Flórián-kapu volt a főbejárat, amely az egyetlen, amely a régi formájában fennmaradt és mára a város egyik szimbólumává vált. Gótikus tornya 33,5 méter magas. Nevét a város védőszentjéről Szent Flóriánról kapta. A XVII. századra kiderült, hogy ezek a falak nem elegendőek egy erős hadsereggel szemben, amit a svéd invázió be is bizonyított. 1807-ben úgy döntöttek, hogy a falakat lerombolják, az árkot pedig földdel töltik fel. Mintegy tíz évvel később itt alakították ki a ma is létező Planty Parkot. Szerencsére a Szent Flórián-kapu és a három szomszédos bástya (Szabók, Asztalosok és Ácsok tornya) megmaradt és napjainkban a tövében szabadtéri festészeti galériák kínálják képeiket.

Péntek délelőtt visszamentünk a piacra illetve a Galeria Krakowskába, hogy letudjuk a bevásárlásainkat. Mindketten listával érkeztünk, de nekem jó pár dolog lemaradt végül, mert persze bele se néztem a sajátomba. Vagy öt kiló csokit szermányoltam. Igen, ÖT kilót. Még a pénztáros leányzó is nézett rám, mikor felpakoltam a szajrét. Aztán meg azért pislogott, mert ékes angolsággal közöltem, hogy kártyával fizetnék. Aztán néztünk szépen egymásra, mert ő angolul én meg lengyelül nem komenikáltam. Végül szokás szerint Fairy mentette meg a helyzetet, miután közölte, hogy nincs gáz, csak a lány nem értette mit akarok. – Mert túldramatizáltad. Vagy inkább hozzá vagyunk szokva, hogy itt szólni kell, hogy kártya lesz, ott meg tök természetes nekik. :))) Azonban nem mehetek úgy Lengyelországba, hogy ne vegyek pár lengyel nyelvű könyvet és ez bizony idény is így volt. Megvettem Ilona Andrews Kate Daniels sorozatának első három kötetét és egy lengyel írónő Dorota Jaworska meleg regényét, a Rado Boyt. Sok jót olvastam róla, nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz.

Délutánra foglalt jegyünk volt az Oskar Schindler gyárba, most már rutinosan ugrottunk fel a 3-as villamosra, ami elvitt minket a már korábban meglátogatott a Gettó hőseinek terére. Onnan egy kisebb séta után meg is találtuk a gyárat. Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom Oskar Schindlert, hiszen nemigen van olyan ember, aki nem látta a Schindler listája című filmet. Schindler mintegy 1200 zsidót foglalkoztatott a zománcedény gyárában, ezzel megmentve őket a haláltól. A gyárban jelenleg múzeum működik, a kiállítás címe „Krakkó náci megszállás alatt 1939-1945”. 45 kiállító teremben különböző témakörökre osztva ismerhetjük meg a háborút 1939-ben, a krakkói zsidók sorsát, a mindennapi életet és a családok helyzetét a megszállás alatt. A gyárat, az ott dolgozókat és a földalatti ellenállást. A vetítő teremben sikerült megnéznünk egy dokumentumfilmet, amiben három egykori ott dolgozó mesélt azokról az évekről, míg a gyárban dolgoztak. Meséltek Schindlerről, arról, hogyan kaptak ételt, mit dolgoztak és persze, hogy élték túl az egészet.

Bevallom számomra az egész ugyanolyan megrázó volt, mint tavaly Auschwitz. Még akkor is, ha a koncentrációs tábor a halál, a gyár pedig úgymond az élet helyszíne volt. Ezzel csak egyet tudok érteni. Még ahogy itt ülök és írogatok a nyugodt kis vackomban, így is félelmetes hatással van az emberre az egész. Nehéz szavakkal kifejezni az ott látottakat. Csak ajánlani tudom, aki Krakkóban jár és megteheti, nézze meg.

Aki megment egy életet, egész világot ment meg. /Talmud/

Este szomorúan álltunk neki bepakolni, mert másnap már mentünk haza.

Mivel 11 órakor el kellett hagyni a szállást, a csomagjainkat ott hagytuk és megint nekivágtunk a városnak. Megint elmentünk a Királyi várba, ahol tavaly is voltunk és utána a Visztula partján sétáltunk, ücsörögtünk majd tovább álltunk. Ebéd után még a főtér felé is visszamentünk, majd öt óra magasságában visszamentünk a csomagjainkért. Nagyon kedves volt a személyzet, hagyták, hogy használjuk a fürdőt és még át is öltözhettünk, hogy ne az egész nap viselt ruhában menjünk haza. Az állomáson beadtuk a csomagmegőrzőbe a csomagjainkat, majd még szétnéztük az állomás környékén is. És ekkor megint hatalmasat nevettünk: természetesen most jöttünk rá, hogy az állomás szinte a Barbakánnal szemben van, tehát a szállásunk gyalog olyan 15 perc, átvágva a Barbakánon és a főtéren.

Itt ��pp eldöntjük, hova megyünk jövőre: A fényképen nem jól látni, de a Galéria előtt kivetítő van és székek vannak kitéve, szép nyári estéken, amikor nem esik az eső vonatra várakozás közben elücsöröghet ott az ember lánya/fia.

Bár már másodszor voltunk közösen Juckóval Krakkóban, de még így is sok minden kimaradt a látnivalókból. Biztos, hogy még vissza fogunk jönni. Egy kérés! A GPS-t felejtsük el! – Elfelejtjük! Már úgyis, szinte hazamegyünk! 🙂

Azonban jövőre irány Gdańsk!

Krakkó – 2019. Itt az ideje egy kis beszámolót írni a nyaralásról, ami idén megint Krakkóba vezetett Juckóval. A kékkel jelölt részeket Juckó fűzte hozzá a mondandómhoz.

#Élménybeszámoló #Krakkó #Lengyelország #nyaralás #utazás

0 notes