#mert előtte sose hallottam

[meg-megbanom-ezt]

Köszi, agy

Na szóval, másfél óra múlva phd beszámolót kell tartanom, csak az a szar, hogy makacsul egy dal megy a fejemben. És nem is akármilyen dal, hanem az Internacionálé. :( Szóval köszi, agy. Bár ami azt illeti, valahol bátorítónak érzem, mert bárhogy is sikerül az előadás, semmi sem lehetne annál rosszabb, mintha elkezdenék énekelni, és pláne az Internacionálét.

[dendre]

Pitchfork Annual Tippmix 2023

Ahogyan az már régi hagyomány, dallista után, albumlista előtt szánt szándékkal eltalálom a könnyen belőhető, pontosan mégsem meghatározható év végi picsfork top 10-et.

Még sose sikerült 10/10-re (a top 10-ben lévő lemezeket kell eltalálni, nem a pontos helyezéseket), mert bármennyire is kiszámítható az internetek zenemagazinja, azért mindig van egy kis csavar. 

Idén folytatódott az elmúlt években szokásos gyalázatos lemaradásom (lemezhallgatás, zenei világ követés, tippelési hatékonyság). És szinte sorminta, hogy annyi dolgom van, hogy szinte véletlenül veszem észre, hogy megint kikerült a kislemezes lista, tippelni kell. Jó, azért idén is rán��ztem néhány naponta az új megjelenések miatt a Pitchforkra, és azért hallottam is ezt-azt. De nagyon hasraütésszerűen fogok tippelni, őszintén szólva fel is merült, hogy hagyom a fenébe.

A lista:

Noname: Sundial

billy woods & Kenny Segal: Maps

L’Rain: I Killed Your Dog

Sufjan Stevens: Javelin

SZA: SOS

Caroline Polachek: Desire, I Want To Turn Into You

ANOHNI and the Johnsons: My Back Was A Bridge For You To Cross

Wednesday: Rat Saw God

Lana Del Rey: Did you know that there's a tunnel under Ocean Blvd

Olivia Rodrigo: GUTS

Az utolsó kettő elég random tipp, ha a kislemezlistán nem úgy szerepelne Rey, ahogyan, nem jutott volna eszembe, meg Rodrigo több helyezése is lehet megtévesztő, és csak a slágereket emelték ki, a lemez meg 39. lesz. Leginkább André 3000: New Blue Sunján gondolkoztam még, hogy az top 10-es lesz nekik, lehet ki is kéne cserélni Rodrigóval. Ááá, nem tudom. Ha Rodrigo nem lesz és Andre lesz top 10-es, azt fél pontnak számolom. Vagy negyednek.

Top 10 esélyek még: Amaarae: Fountain Baby Joanna Sternberg: I’ve Got Me Fever Ray: Radical Romantics boygenius: the record (se pontszámban, se dallistán nem kiemelkedő, de pont olyan középút, amit sokan top 10-be tesznek és végén itt is kijön ez a matek).

Ja és idén nem vertek át, tudom hogy ér 2022-es decemberi lemez is, szóval SZA ott lesz.

Amúgy viszont idén tényleg nem izgat, már az 5/10 is oké eredmény lesz, de ez az újság tényleg annyira kiszámítható, hogy 5/10-nél kevesebbet elérni is nehéz.

Hogy milyen volt 2023 új zenékben? Azt nem annyira tőlem kell kérdezni, a Slowdive szeretete nem hiszem, hogy túl releváns, se PJ Harveyé. Laurel Halo, Kali Uchis, Sofia Kourtesis, Universal Harmonies & Frequencies, Speakers Corner Quartet, Nourished By Time, Inward Cirlcles, még valamelyik bar italia is tetszett, ilyesmik, de inkább már nem is mondok semmit. Viszont ehelyett abban biztos lettem, hogy a leginkább alulértékelt magyar elektronikuszenei lemez a Sonic Age máig szuper house The Albuma 1998-ból. És Mikrofunk senki által nem ismert 2000-es lemeze is alaplemez magyar elektronikában, de erről később sokkal többet, nem olyan sokára.

Ja, még 2023: a Lankum elsöprő kritikai sikerére természetesen én sem tudom a magyarázatot. Nincs.

Tippeljen más is, ha van kedve!

Az előzmények:

a 2022-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2021-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2020-as tipp és a végeredmény (8/10)

a 2019-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2018-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2017-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2016-os tipp és a végeredmény (8/10)

a 2015-ös tipp és a végeredmény (8/10)

a 2014-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2013-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2012-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2011-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2010-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2009-es tipp és a végeredmény (9/10)

a 2008-as tipp és a végeredmény (9/10)

a 2007-es tipp és a végeredmény (7/10)

meg volt a 2010-es évek tipp és végeredmény (5/10) :(

meg volt ez a félévtizedes hülyeség, ami ilyen lett (7/10)

meg volt a hatvanas évek, ami ilyen lett (7/10)

és volt az utólagos 1998, ami ilyen lett (6/10).

[sztupy]

Volt egy cseresznyefánk

Pontosabban nagyszüleim házának kertjében volt. Volt ott még más is, főleg meggyfa, meg barackfa, valamint egy birsalmafa a ház előtt az utcán.

A cseresznyeszedés az én feladatom is volt természetesen, cseresznyeszezon idején mindig felmásztam a fára és onnan szedtem kosárkákba a cseresznyét. Fejből ismertem az alsóbb részeken az össes ágat és gallyat már, ha visszemlékszem még valamennyire mindig fel tudom eleveníteni hova kellett lépni hogy feljussak a cseresznyemezők közé.

Mondjuk nem voltam nagy famászó, az alsó 3-4 nagyobb ágnál feljebb sose mentem, nem igazán volt megfelelő feljutási lehetőség, így onnan már csak létrával lettek leszeve a cseresznyék.

De viszonylag sokat időztem azon a fán csak úgy, mert miért ne. Néztem a gyümölcsket ahogy lengedeztek a szélben, néztem a legyeket ahogy röpködtek körülöttem, néztem a hangyákat ahogy mászkálnak fel-alá az ágakon. Egyszer itt állapítottam meg azt is, hogy a hangyának savas az íze, kicsit mint a citromnak.

Bár hallottam mi lett a kert sorsa azért ránéztem most Street View-n. Az összes gyümölcsfa ki lett vágva, szőlőtőkék kiirtva, a ribizlibokrok már sehol, a szerszámos mögött növő vadeper helyén is már csak beton van. A kert egésze le lett irtva, helyette nincs más csak zöld gyep meg pár térkő a ház és a sufnből kialakított garázs között.

Egyedül a ház előtt álldogáló birsalma fa van még meg, az viszont hatalmasra nőtt az évek során. Termés is van rajta, remélem a többi gyümölcssel ellentétben azért az nem vesz kárba. Régen ettem már egy jó kis birsalmakompótot.

[csacskamacskamocska]

A mágikus gyermek

Ezt nem fogjátok szeretni. :( A gyermeki fejlődés egy része a mágikus gyermek. Megszemélyesíti a nem élő világot (az asztal lábának is fáj amikor belerugunk) és persze hisz a mesék varázslatában, mindezt valóságnak éli meg. Bár nem tud róla, de kevéssé uralja a környezetét, az életét, a saját szükségletein kívül minden más egy rajta kívülálló, általa csak hit formájában létező varázslatos világ. Felelőtlen, ok okozati összefüggéseket nélkülöző világ ez, mint a fantasy történetek. Minden csk VAN, minden háttér nélkül, az összefüggések olyanok, mint az, hogy azért van hó, hogy lehessen szánkózni. Hihetelenül szórakoztató az a féllogikát követő kreativitás amivel a gyermekek kezelik a világot. Igen, ez a kreativitás, a gondolat végtelen szabadsága lenyűgöző. Aztán ebből kinövünk, ez a személyiségfejlődés útja, a megismerés, az agy fejlődésének, a tapasztalatoknak és következtetéseknek az útja. Egyre jobban uraljuk a környezetünket és a saját elménket is. ÁM ha a felnőtt életünkben olyasmi történik, amit nem tudunk feldolgozni, amire a magyarázatot nem tudjuk súlyos veszteség vagy károk nélkül elfogadni, akkor a Mágikus gyermek ismét színrelép, hogy megvédjen minket vagy időt teremtsen. A varázslatos magyarázat elnapolja a problémát amivel nem bírunk szembenézni. Amikor úgy tűnik, hogy két embert minden összeköt, a tarumáik, az érdeklődésük, a céljaik, a jövőképük, a humoruk, az értékrendjük, a szexuális orientációjuk, és mégis elválasztja őket a tarumájuk, a céljuk, a jövőképük, a szexuális igényük. Akkor el kéne fogadni azt az egyszerű magyarázatot, hogy így van ez. Mert így van. De e helyett a mágikus gyermek azt mondja, hogy nekünk kettőnknek valami különös, nem e világi kapcsolatunk van. Mi még születésünk előtt az égben megegyeztünk erről a kapcsolatról, ez tart minket össze, de majd csak egy következő életben leszünk egy pár. Ahogy a halottainkról elgondoljuk, hogy más halott szeretteinkkel vannak együtt, és ölelő karokkal várnak minket. Ha ma megkérdeznék, hogy arról akapcsolatról, amiről korábban azt gondoltam, hogy az égben/misztikumban/számomra ismeretlenben köttetett, még mindig azt gondolom-e: Dehogy gondolom! Már a pasas se jut eszembe sose. Én ezzel nem mondom, hogy nem létezhet valami több mint emberi. Épp tegnap hallottam ezt, hogy a középkorban a tudósok azt gondolták, hogy a világ teljes megismeréséhez már csak két dologra kell választ kapniuk. Hát azóta lett ezer más dolog. Szóval lehet, persze. A világ megismerhetősége egyre tágabb. Csakhogy akkor ezt a dolgot, hogy az adott kapcsolat valami misztikus hátterű, akkor ezt "örökké" kellene éreznünk, sőt az érzés után magabiztos tényként kéne kezelnünk és nem múlna el. Ha nem a bennünk éllő, fájdalmunkban/szomorúságunkban feltámadó mágikus gyermek minket védő szavai lennének ezek. Kivéve persze az én kapcsolatomat Logannel. Az teljesen nyilvánvalóan valami egészen különleges, varázslatos dolog! :D

[nubesetanimus]

Egyébként kurvaszar azt végignézni, hogy a kedves jószívű Mama, hogy épül le ettől a kurva kibaszott betegségtől.

Meggyanusít minket, hogy eltettük a terítőket, az ágyneműhuzatokat.

Pedig most miután ideköltöztünk még hoztunk is inkább, nem hogy elvittünk.

Az előbb éppen kifakadt, hogy ő felköti magát, mert mi nem értjük, hogy feledékeny. Olyan hangon beszél, amit előtte 30 évig sose hallottam, olyan mintha transzban lenne.

Meg van egy könyve, amibe írja a vérnyomását, abba találtam írásokat, hogy ezt meg azt eltettük nem találja, meg ilyen fura feljegyzéseket.

Rettenetes ez a betegség. :(

[lelek-blog]

2020.12.12

Eddig nem voltam tisztában a tiltott szerelem fogalmával. Azt hittem nem létezik ilyen, hogy hasonló klisé, mint az igaz szerelem. Hogy olyan embert, ha akarnál se tudnál megszeretni, aki iránt nem lehetnek érzéseid. Aztán egyik nap arra ébredtem, hogy az álmaimban meglátott embert teljes szívemből szerettem eddig, csak nem vettem észre. Nem tudtam ki az, vagy hol van, és milyen szerepet tölt be az életembe, mert amint felkeltem elfelejtettem az arcát. A következő napokban szintúgy megjelent az álmaimban, de más volt mint ez előtt. Hallottam a hangját, és éreztem az illatát, mintha egy másik univerzumba kerültem volna. Azonban, amint felébredtem szerte foszlott ez az érzés. Ezek után elkezdődött az online óránk, és meghallottam azt a hangot. Sose felejtem el azt az érzést, amikor felkaptam a fejem, elhallgatott, és csak bámultuk egymást a monitoron keresztül. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Hát tényleg ennyire tiltott szerelem lenne a mienk? *ha lenne* Gondoltam el kell ezt engednem. Köztünk nem lehetne soha semmi. Aztán az érzések egyre jobban erősödtek és azt éreztem, ha valahogy nem adom ki magamból a feszültséget, akkor felrobbanok. Ekkor kezdtem el kölünböző alternatív világba lejátszódható fikciókat írni. Eddig az írás mindig segített elfeledni a gondjaimat, de most mintha az egész világ ellenem lenne. Sehogy sem bírtam kiverni a fejemből. És hogy az elmúlt időszak alatt mire jutottam? Semmire. Ugyanezek az érzések, 0-24 órán keresztül tartó kikészülés. Szerencse, hogy olyan barátaim vannak, akik támogatnak, és elfogadnak. Talán nélkülük nem élném túl lelkileg. És hogy mivel kínzom magam ezek ellenére is? Ezzel a tökéletes számmal, ami remélem mihamarabb átsegít ezen a mélyponton.

[florealise]

Episodio speciale natalizio

Ünnepi különkiadás

Ezt a bejegyzést a szobámból írom, Magyarországról - szinte el sem hiszem, hiszen egy héttel ezelőtt ez még csöppet sem volt egyértelmű, de itthon vagyok, hazajutottam. És most már szabadon is mozoghatok: nem vagyok karanténban sem.

Az utóbbi bejegyzésem óta egyfajta hullámvasútként telt el több mint egy hónap, és eljött, már szinte véget is ért a december. Több okból is volt magaslatokban és mélységben is részem; voltam boldog, felszabadult, hálás, voltam magányos, volt honvágyam, voltam stresszes, ideges, szomorú. És mégis, nagyon hálás vagyok az utóbbi hetekért, minden nehézségével együtt, boldog vagyok, hogy végre újra itthon lehetek, de boldog vagyok amiatt is, hogy lesz hova visszatérnem Olaszországba.

A december járványügyi korlátozások szempontjából enyhébben telt számunkra: az előző cikkemben írtam az olasz megyék színezési rendszeréről, és hogy egész novemberben narancssárga zóna voltunk. Azonban december első napjaiban Puglia sárga zóna lett. Ez annyi változást jelentett számunkra, hogy újra kinyithattak a bárok, éttermek, kávézók egészen este hatig, valamint újra ki lehetett menni a városunkból, így megyén belül tudtunk utazni egy keveset. Mondanom sem kell, hogy ennek nagyon-nagyon örültünk: újra tudtunk kirándulni, kávézni, étteremben enni. Nem mondom, ahogy olyan sokszor tettük volna, de mégis, sokkal kellemesebb volt így tölteni ezeket a heteket, hogy megvolt a lehetőségünk ezekre a dolgokra. 

Az egyik első dolog, ami csináltam a feloldást követően, az egy egy napos kirándulás volt Polignano a mare városába a szobatársam, majd később egy másik spanyol lány társaságában. Polignano a mare egyértelműen az egyik kedvenc városom Pugliában, talán egész Olaszországban is, nem ez volt az első alkalom, hogy ott jártam, de most fogott meg úgy igazán: amikor augusztusban voltunk, borzasztóan meleg volt és tele volt turistákkal, ezért nem tudtam igazán élvezni a helyet. Azonban most, bár üres nem volt, hiszen egy hosszú hétvégén mentünk, sokkal kevesebben voltak az utcán, szinte csak helyiek (kivéve pár csapatnyi spanyol Erasmus-diákot), egész kellemes idő volt napközben, csak estére kellett már a kabát, és a város bája egészen magával ragadott minket. A tengerre néző, sziklákra magasodó város tényleg egyedülálló panorámát tár elénk, és napot sétával, kávézással, tonhalas és polipos szendvicsek fogyasztásával és sok-sok fotózással töltöttük. Bár felhős volt az év, talán életem egyik leggyönyörűbb naplementéjét láthattuk ott aznap, mielőtt elkezdett volna zuhogni az eső és fel nem szálltunk a vonatra, ami visszavitt minket Molfettába. Ez a nap kifejezetten azért is volt ilyen nagy élmény, hiszen előtte egy hónapig nem mehettünk sehová (csak én Bitontóba, a munka miatt), és nagyon örülök, hogy kihasználtuk ez a lehetődéget, hiszen nem tudni, hogy most az ünnepek után mikor lesz újra minderre lehetőségünk.

Ezen kívül csak kisebb és rövidebb kirándulásokat csináltam; voltam Giovinazzóban egy kávéra a német barátnőmmel, valamint múlt hétvégén Bariban töltöttem egy ebédelős-borozós-aperitivós délutánt két barátnőmmel, és végül két nappal a hazaindulásom előtt Traniba mentem néhány barátommal. Ez utóbbi mondjuk nem a kalandvágyunk miatt történt, hanem szimplán abból az okból, hogy ott csináltattunk öten is együtt, egy időben PCR-tesztet a hazautazásunkhoz (aminek az eredményét aznap este kaptuk meg, hogy mindannyian negatívak voltunk), de aztán, a teszt stresszei után megkönnyebbülve beültünk reggelizni Traniban, ahol ittam egy capuccinót és elfogyasztottam az egyik legjobb pisztáciakrémes cornettót, amit valaha ettem (pedig higgyétek el nekem, szinte mindenhol nagyon finom - ha Pugliába, vagy inkább Dél-Olaszországba mentek, egyetek pisztáciakrémes cornettót, és nem fogtok csalódni). Mindezek mellett felkészültünk együtt a karácsonyra: készítettünk adventi koszorút, nyitogattunk kalendáriumot is, sütöttünk mézeskalácsot, sőt, a karácsonyi közös búcsúebédre a magyar lányokkal még életem első saját készítésű bejglijét is elkészítettük.

Igazság szerint egész sok programot csináltunk a hónapban, és ami külön öröm számomra, hogy ezeknek a programoknak egy jelentős része helyiekkel együtt történt. Több alaklommal is j��ttek olasz barátaink a lakásunkba, hogy autentikus olasz ételeket főzzenek nekünk - ettem valódi carbonarát (szigorúan tejszín nélkül!), tésztát bolognai raguval, és még különleges raviolit is, amit egy helyi kézműves boltban csináltak. Emellett megsimerkedtünk egy olasz baráti társasággal, akikkel az utóbbi hetekben jó pár estét töltöttünk együtt, mert bár kicsit talán őrültek, vicces, szórakoztató és szimpatikus emberek, nagyon örülök, hogy volt lehetőségünk megsimerkedni velük és remélem, hogy ez az elkövetkezendő hónapokra is megmarad majd, és hogy sikerül közelebb is kerülni hozzájuk. 

Őszintén bevallom azonban, hogy olaszok társaságában még a normálisnál is kicsit csendesebb és félénkebb tudok lenni, nyilván a nyelvi korlátok miatt, hiszen egy társaságban, ha gyorsan beszélnek, még mindig túl sokszor fordul elő, hogy elveszítem a beszélgetés fonalát, vagy ha nem is, nem tudom, hogyan szólhatnék hozzá a témához. Ebben mindenképp szeretnék fejlődni a jövőben, többet beszélni olaszul, többet gyakorolni, és több szókincset tanulni és bizonyos nyelvtanokat átismételni. De úgy érzem, hogy a meglévő és az új olasz ismeretségeim valamilyen módon mindenképp segíteni fognak nekem ebben a folyamatban. Még mindig a C1 a célom, ami egyik nap teljesen lehetlennek tűnik, másik nap viszont úgy érzem, egészen elérhető, ha egy kicsit többet foglalkozom vele. Szóval ezt fogom tenni. Legalább azt már rég levetkőztem, hogy az esetleges (vagyis, nem is esetleges, hanem biztos) hibák miatt félnék megszólalni. Tudom, hogy beszédben rengeteg hibát követek el még mindig, de az esetek nagy részében megértenek, szóval nem olyan nagy baj talán - és persze van hová fejlődnöm, de sehova nem fejlődnék, sőt idáig sem jutottam volna el, ha féltem volna megszólalni.

A hónap fő stresszforrásai a repülőjegyek voltak. Ugyanis miután még novemberben megvettem a jegyeket, pár héttel később mind a kettőt törölték, majd a sietős újrafoglalás után az Olaszorgészágba visszatérő jegyeket még kétszer törölték. Így az lett az eredmény, hogy mind a két repülőutam átszállásos lett, méghozzá Milánóban, pedig korábban voltak még közvetlen járatok, azóta persze egészen februárig nem indítanak többet. Ez kicsit kellemetlen, de minden ellenére hálás vagyok, hogy így is sikerült hazajutnom, mert hát itt vagyok; hosszabb utazás után, mint eredetileg terveztem, de végül minden rendben ment. Ebben reménykedem a visszautazásom esetében is.

Mindenesetre nem mindenki volt ilyen szerencsés: az egyik lakótársamnak gyakorlatilag értelmes opció híján törölték a december 23-ai járatát, ezért úgy kellett döntenie, hogy két héttel korábban ment haza mindenkinél, pedig eredetileg kötelező lett volna 23-áig martadnunk. Volt, aki mindezek miatt úgy döntött, haza se megy. De végül a legtöbben mentünk, a legtöbben átszálltunk legalább egyszer, csak kevesen mentek közvetlen járattal, mindenesetre a lényeg, hogy végül mindenki szerencsések hazaérkezett az ünnepekre. Pedig az utolsó pillanatig mindannyiunkban benne volt a félelem, hogy mi van, ha egy nappal vagy egy órával törlik a járatot, vagy ha esetleg Milánóban ragadunk. Az volt a megnyugtató számomra, hogy egyáltalán nem voltam egyedül az egész úton: a kora reggeli Bari-Milanó repülőjáraton négyen utaztunk együtt, velem jött a szobatársam, aki utána Málagába ment tovább, egy spanyol barátom, aki Prágába utazott (a projekt előtt ott lakott és egy barátját látogatta meg ott), és az egyik magyar lány, aki természetesen velem együtt jött Budapestre. Az egyetlen apró kellemetlenség ami történt, az volt, hogy a milánói reptéren elvették tőlem az üveg pisztáciákrémet, amit anyukámnak terveztem vinni ajándékba, arra hivatkozva, hogy folyadék ami meghaladja a 100 ml-t (ami kicsit idegesítő, mert szerintem a pisztáciakrém nem folyadék és természetesen nem volt megbontva, a bolti csomagolásában volt benne), de mindent összevetve ez a legkevesebb. Nem késtük le a csatlakozást, még a hosszú sorok és a papírkitöltések ellenére is bőven volt elég időnk mindenre, és délre már magyar földön voltunk.

Ami talán az egyik legfurcsább érzés volt, amit valaha átéltem. Ahogy a sorban álltam a barátnőmmel, akiről sose hallottam még akkor, amikor legutóbb itt voltam, és vártunk arra, hogy a rendőrség hivatalosan karantén alá helyezzen minket, körülöttünk szinte csak magyar beszédet, vagy erős magyar akcentusú angolt hallottunk (ez utóbbit a rendőröktől és a reptéri dolgozóktól), kicsit olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna. Aztán megérkezdtek a szüleim, akiket két hónapja nem láttam - ami ahhoz képest nem sok, hiszen szinte hat hónapja nem voltam otthon, ami elképesztően sok idő, de mégis: minden tökéletesen ugyanolyan volt, mint amikor elindultam. A fák, a kopár síkok az autópályát körülvéve, majd az álmos kisváros, amelyet a szülővárosomnak nevezek. A szüleim, a testvéreim, a családom: összességében bár kisebb változások feltűntek (az egyik bátyám haja, a másik bátyám szakálla), minden olyan volt, mintha sose lettem volna távol, ahogy velem beszéltek, ahogy egymással, az egész családi dinamika semmit se változott egész idő alatt. Az összes unásig ismert részletet felismertem a tájban a hazaút alatt. A házunk - azonban félig kísértetiesen ismerős, féllig pedig idegennek érződött. Mintha elfelejtettem volna a távolságokat - hány lépésre van a lépcső a bejárati ajtótól, a konyhapult az étkezőasztaltól. Minden apró változás azonban szembetűnt; a szobámat, amit az apukám a távollétem idejére egy kicsit kisajátított és dolgozószobájának kezdett használni, szinte alig ismertem fel, még ha tényleg csak kicsiben lett más, mint amikor utoljóra láttam július elsején. Mégis, el kellett töltenem otthon pár órát, hogy újra hosszászokjak. Azonban most, pár nap elteltével tényleg olyan, mitnha el se mentem volna sosem. A szokásos rendetlenségemmel belaktam újra szobámat, a gitáromat is újra üzembe helyeztem, most a szekrényemnek támasztva pihen és vár arra, hogy ismét a kezembe vegyem. Talán csak a földön heverő kisbőrönd emlékeztet a rövid határidőre ami az itt tartózkodásomat lezárja majd két hét múlva. 

Két hét persze nem rövid idő egy csöppet sem, és igyekszem a legjobban kihasználni, ahogy csak lehet. Az első napjaimat szinte kizárólag a családommal töltöttem, a karácsony miatt, meg azért is, mert az első pár nap még nem oldották fel a karanténomat. Ugyanis rögtön a hazaérkezésem után csináltattam egy második negatív tesztet is, ami a feloldáshoz volt szükséges, az eredmény csak két nappal később érkezett meg, majd időbe telt az is, amíg ezt elfogadtattam a rendőrséggel. Mindenesetre most már újra hivatalosan is szabad ember vagyok és szeretnék minél több emberrel találkozni, mielőtt újra visszamennék.

Az igazság az, hogy nagyon hiányzott Magyarország, nagyon jó érzés újra itt, az ismerős közegben lenni, de közben azt is érzem, hogy az életem igazából már nem itt van, még ha további hat hónapra is csupán, de Olaszországba tartozom. Szükségem volt egy kis timeout-ra, egy kis feltöltődésre, de máris hiányzik mindaz, amit megszerettem a távoli második otthonomból és hiányoznak a barátaim, akiket ott ismertem meg. Ez nem hasonlítható persze ahhoz, amennyire az itteni barátaim hiányoznak (még mindig, hiszen egy kivételével még senkivel sem volt lehetőségem találkozni, na de most!), de mégis, tudom, hogy jó lesz visszatérni. Szeretem a Dunapartot, imádom Budapestet, olyan jó együtt társasozni, beszélgetni a mindenről a családommal, de nem tudom letagadni, hogy imádom a tengert, szeretek önállóan élni, magamnak főzni (még ha most elképesztően jól is esik a szüleim főztje), nagyon megszerettem a barátaimat ott. Most érzem igazán, hogy jól döntöttem, hogy meghosszabbítottam a projektemet június végéig. Hiszen egyébként január végén már újra haza kellene jönnöm, amire semmilyen szempontból nem vagyok kész jelenleg. Csak egy féltapasztalat lett volna, azt hiszem, és borzasztó nehéz lett volna végleg otthagyni az egészet - és őszintén, ha csak január végéig maradtam volna, nem jöttem volna haza karácsonyra. És arról akkor még nem is beszéltünk, hogy nem tudom, mit csinálnék magammal februártól egészen augusztus végéig. De a lényeg, hogy nem így döntöttem, és így még előttem áll hat hónap, így most vagyok körülbelül félidőnél. És tudom, hogy ez a hat hónap még rengeteg mindent tartogat számunkra.

A lányokkal azzal viccelődtünk, hogy olyan ez, mint egy tévésorozat, aminek most zártuk az első évadát, majd visszatérünk a második évadra, ami új, ismeretlen történetet jelent mindannyiunk számára, új és régi szereplőkkel, új élményekkel. Most pedig az ünnepi különkiadást éljük, én pedig egyelőre nagyon élvezem ezt, mielőtt belevetném magam a második évadba, amit már alig várok.

[smokingfriends]

Prológus

Ütemesen topogva sürgettem kotyogóst, hogy lefőzze a lélekmentő kávémat. A nappaliból kiszűrődő zajok alapján egy Skype hívás futott be percekkel ezelőtt. Valószínűleg öcsém szokásos szombat kora délutáni bejelentkezése Dániából, akivel legalább 3 hete nem tudok beszélni. Majdnem egy hónapon keresztül kergettük egymást különféle ködös üzenetekkel, de sose tudtuk összehangolni az időnket, vagy én nem értem rá, amikor ő igen, vagy fordítva. Messengeren nem akarta leírni, mindenképp szóba szerette volna elmondani. Cefetül kíváncsi voltam, miről titkolózik ennyire.

              Lefőtt a kávé. Kitöltöttem a két bögrébe, egyiket kiegészítettem tejjel és az édesítővel, majd indultam a nagyszoba felé. Félúton megálltam a hálószoba előtt, ahol anyám az ágyon feküdt az unokája mellett. Mindketten elnehezedő szempillákkal nézték már a mesét. Megemeltem a bögrét, hogy hozzak-e neki is, de némán jelezte, hogy majd készít magának, ha a kicsi elaludt. Továbblendültem.

-        Hali! – léptem be a nappaliba és nyújtottam át a gőzölgő nedűt apámnak, aki a sarokgarnitúrán elfeküdve nézte a tévére kivetített videóhívást.

-        Na csá! Téged is el lehet érni végre? – vigyorgott bele öcsém. Legyintve telepedtem le a garnitúra másik felére.

-       Ez van, ilyen a dolgozó családanyák élete. –kortyoltam bele a kávémba.

A kameránk a tévére volt erősítve. A felvételben az egész nagyszoba képe látható volt központjában a kanapéval. Sokszor beszélgettünk így. Néha négyen-öten is ültünk a tévé előtt egyszerre, ha öcsém olyan időben jelentkezett be, amikor közös ismerősök voltak nálunk. Mindenki látott mindenkit.

-        Nos, ha már az érintett is megérkezett… – váltotta a témát hirtelen.

-        Mi volt az a kurva fontos, amit nem akartál Messengeren megosztani?

-        Hát… – tette le ő is a teásbögréjét és töprengően fonta össze ujjait. – Mondtam, hogy házasodni készülök. – kezdte és könyökén támaszkodva állát a kezeire tette.

-        Igen, ez nem újdonság. – kortyoltam. Január óta ezt hallgatom.

-        De Hanako szülei bezsongtak és most már Japánban kellene megtartani a hepajt. – folytatta.  Erről eddig nem ejtett egy szót sem, mindenki Dániáról tudott.

„Ez volt a nagy titok?”

-       Az szép… – állapítottam meg miközben saccolgattam a Japán és Magyarország közötti távolságot. – majdnem 11 óra repülővel, hosszabb, mint amikor Koreába mentél. – dünnyögtem félhangosan. – Ez volt a nagy titok? – szúrtam oda flegmán.

-      Nem volt titok, csak nem Messenger téma…  – szemmel láthatóan izgatott lett. – meg egy kicsit bonyolultabb, ugyanis nem egyedül ülném végig az utat.

-      Kit viszel magaddal? – néztem vissza rá, amire felhúzta a szemöldökét és az arcára komisz vigyor húzódott.

-      Szerinted? – megvontam a vállam. Vártam a névre és mérget vettem volna rá, hogy egyik haverját fogja megnevezni. Hallgatott és a mosolya még szélesebbre húzódott. Értetlenkedve félrebiccentettem a fejem. Levente az én ábrázatomat leutánozva fordította a magàét is, majd az ujjával felém mutatott.

Ha nem szorítottam volna rá, akkor a bögrém is az állam mellett koppant volna a padlón.

-        Tessék? – bukkant ki belőlem, de csak megerősítően bólintott.

-      Szeretném, ha eljönnél velem Japánba. – pár pillanatra kínos csend telepedett a szobára miközben továbbra is leírhatatlan arckifejezéssel meredtem testvéremre. A szívem ki akart ugrani a mellkasomból, de a realitás mezején kellett maradnom.

-      És miből? – kérdeztem vissza csípőből magamra erőltetett higgadt hangnemben.

-      Ne törődj vele. Van miből. – válaszolta lelkesen.

Ezt a választ nem akartam hallani. NEKI valóban volt miből. Még egyedülálló ifjú mérnök-gyakornokként is a kézhez kapott a dán fizetéséből bőségesen tudott félretenni.

-        Mennyi időre mennél? – direkt nem fogalmaztam többes számban.

-        Két és fél hét.

-      Kizárt. – vágtam rá némi durva fejszámolás után a fejemet rázva. – Ennyi szabit nem is kapok, meg nekem tényleg nincs erre most keretem. Ez túl sok. – tisztában voltam a japán árakkal és ha a mostani anyagi helyzetemből kellene kiindulnom, akkor több évig kellene gyűjtögetnem rá. Három hónap alatt még a költőpénzt se se tudnám félretenni, arról nem is beszélve, hogy a főnököm röhögve mondana nekem nemet, ha két és fél hétre lelépnék.

-      Ahogy mondtam, hogy a pénz része nem számít. – győzködött.

-      De nekem igen és erre most tényleg nincs miből öcsi. Te meg ne költsd rám a pénzed.

-      Pedig szeretném és fontos lenne, ha elkísérnél ezen a fontos utazáson. – erősködött.

Amióta a magam lábára álltam rühelltem, ha anyagilag kellett kisegítenie a családomnak. Ha nem telt valamire akkor vártam és gyűjtögettem. Jelenleg pedig a hátam közepére kívántam egy ekkora kiadást, mert még ráadásul költözés előtt is álltunk. Makacsul ráztam a fejem.

-        Nem. Nincs, ez van. – próbáltam lezárni a vitát mielőtt belelendülnénk.

-        Menj. – szólalt meg váratlanul mellettem apám aki eddig némán hallgatott minket.

-        És mégis mi a bánatból?! – fordultam felé megemelt hangon széttárt karokkal.

-      Belőlünk! – mordult vissza magára mutatva. A plafonra néztem moderálva magamat, hogy ne csusszanjon ki a számon semmit illetlen szó. – Összerakjuk. Most van miből elmenned, nem tudni mikor állunk majd úgy, megoldható legyen. – még mindig a plafont nézve próbáltam tartani magamat. A torkom összeszorult, nem találtam a szavakat és megint abban a helyzetben találtam magam amit ki nem állhatok: a családom akar kisegíteni anyagilag.

-      Ráadásul az esküvőmre megyünk. El kellhet a segítséged az előkészületekben. – tette hozzá Levente. – Csak Hanako meg a testvérei beszélnek angolul.

-      Ne egyedül legyen már ott szerencsétlen a családból – folytatta apám. Össztűzbe kerültem és vesztésre álltam.

-      Mindenki csak japánul beszél a családjából.

-      Tíz éve meg se mukkantam japánul!

-      Itt az alkalom. – csapták le a labdámat.

-      De két és fél hét az rohadtul sok! Nem hagyhatom itt Rolit addig! Szabi meg kitér a hitéből! – még mindig kibúvót próbáltam keresni terelve az indokot a fiamra és a férjemre.

-      Pont erre valók a nagymamák! – csatlakozott beszélgetésünkhöz anyám aki három tányér süteményt helyezve az asztalra foglalt közöttünk helyett. – Majd addig kiköltözik imádott mamájához! – vette maga elé az egyik habos csodát.

-      Kristóf akkor sem engedne el. – hadakoztam tovább.

-      Szard már le a hülye főnöködet!  – dörmögte apám. Megadóan tettem fel a kezeimet és dőltem hanyatt.

-      Mikor hagyod már ott azt a helyet? – tette hozzá öcsém. Gúnyos mosolyra húztam az arcom. Bár ilyen könnyű lenne otthagyni azt a munkakört amit már évek óta csinálsz és kisujjadban van. A fizetés elfogadható, és az, hogy a főnök egy bipoláris nehezen megemészthető ember, már más történet.

-      Hagyjuk inkább… Majd beadagolom neki… – nyúltam a tányéromért – Maximum fizetetlenre veszem ki. – vágtam le az első falatot a villámmal.

-        Akkor nyáron megyünk Japán lagziba Zozika! - csapta össze a tenyerét Levente nevetve.

Halvány mosolyra húztam el a számat. Még nem fogtam fel, hogy mire mondtam igent. A gondolatok futótűzként rontottak rám, jók és rosszak egyaránt.

“Hogy adagolom be a repülőfóbiás férjemnek, hogy gépre szállok? Hogyan szerzek annyi szabadnapot? Mennyi pénzt kell összekaparnom? Útlevelem érvényes még? Hogyan leszek képes odakint újra megszólalni japánul…”

Tompán hallottam, hogy anyám témát váltatott és már munkahelyi storyjait meséli. Némán merengve falatoztam az epres süteményt miközben azon kaptam magam, hogy szemeimbe könnyek szöknek. Boldog voltam, leírhatatlanul boldog.

“Két és fél hét Japánban… egyáltalán mi vár rám odakinn.”

[happy-m-d-v-blog-blog]

Utazás

Nos, az első kihívás még az utazás előtt kezdődött, és ez pedig a bőröndbe való bepakolás. Nem volt egyszerű, mert nem tudtuk pontosan, hogy hány kg lehet a bőrönd, mivel a honlapon nem egyértelműen volt megadva. Néha azt írták hogy 20kg-ot lehet feladni, néha viszont azt hogy 23-at. Ráadásul amikor bepakoltam először a bőröndött, akkor legalább 26kg volt. Ezt semmiképp sem engednék fel...szóval át kellett pakolni a poggyászomba 3 kg-t. Így jó nehéz lett a poggyászom, de benne voltam a 23kg-ban...legalább is azt hittük.

Kiérve a reptérre (szerencsére jó időben) ismét lemértük a bőröndöt, de sajnos 24 kilót nyomott, így kivettük belőle a hálózsákot, meg egy szandált. Így már 23.5kg volt, szerencsére ezt elfogadták így fel tudtam adni a bőröndömet. Viszont két poggyászom lett, mert amit kivett azt egy másik táskába tettük, szerencsére a későbbiekben ez nem jelentett gondot, senki rá nem hederített a kézipoggyászaimra. A biztonsági ellenőrzés is sima ügy volt. A benti részre érve kerestem vizet. Miután megvettem életem legdrágább vizét (ne is kérdezzétek mennyibe fájt, mert belegondolni is rossz...) meg kerstem a beszálló kaput (C3). Sose jártam még ezen a részén a reptérnek, nagyon kihaltnak tűnt, még úgy is, hogy voltak ott emberek...valószínűleg a rideg szürke falak miatt. Kicsit aggódtam, hogy baj lesz a két táska, de feleslegesen. A beszállás is simán ment, az elsők között voltam. Nagy örömömre az ablak mellé kaptam helyet, és közvetlen mellettem nem ült senki. Ez így nagyon kényelmes volt, mert bőven elfértem törökülésben is. A felszálláskor végig az egyre kicsinyedő épületeket és utakat lestem, és persze kerestem az ismerős helyeket. Nagyon szép tiszta volt az idő néhány bárány felhővel megdíszítve, így mindent tisztán láttam. A duna nagyon zöld, ami meglepett. Tudom, hogy amúgy is az, de fentről valahogy még zöldebb, olyan sűrűnek tűnik.

Amikor elértük a kicsatolhatod magad magasságot, az ablak kékre változott, és olyan volt mintha sötétedett volna. Ez nagyon meglepett. Később tűnt csak fel, hogy nem volt roló, hanem helyette volt ez a sötétedős ablak, amit gondolom valahonnan írányítottak. Nagyon modern. Így egy idő után semmit nem láttam, és nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert elsötétedett az ablak, vagy azért mert lement a nap... Útközben megnéztem másfél filmet, olvastam, tanultam egy kicsikét, és aludni is sikerült. És végig zenét halgattam, amikor nem filmet néztem, de még így is hallottam amikor a soromban ülő bácsi böfögött, szörcsögött, vagy épp jó hangosan ásított. Egyépként durva, de egész végig filmeket nézett, és semmi mást nem csinált. A kaja nem volt rossz, habár kevesebb hús is elég lett volna + kicsit ízetlen volt. A második jobban tetszett, habár a főétel nagyon furcsa volt, talán olyan volt mint egy püré, vagy főzelék. Olyan állagot képzeljetek, mint egy kicsit folyós, porból készült krumlipüré, csak nem krumpli hanem rizs.

Amikor megkezdtük a leszállást, feltűnt, hogy már lehet látni városokat (addig bármikor kinéztem, csak sötétséget láttam). Találgattam a térkép alapján, hogy mik lehetnek, talán Suzhout és Huzhout láttam, meg talán Hangzhout, meg persze Shanghait. Shanghai hatalmas, nem is láttam a végét, csak a tenger felöli részén. A repülő úgy fordult be a reptér felé, hogy közben kiment a tenger fölé, az kicsit ijesztő volt számomra, mert csak a nagy sötétséget láttam alattunk amit a hold világított csak meg (ezért láttam, hogy víz) és közben ereszkedünk...nagyon nem tetszett! De aztán szerencsére nagy kanyart vettünk és jól le is szálltunk. Egyébként nem tudom elképzelni se hogy mekkora lehet Shanghai. Legalább 20 percig repültünk és még mindig Shanghai. (Repültem már Bécs-Budapest távot és az csak fél óra volt, de csaknem lehet akkor Shanghai, mint ami kitölti a Bécs-Bp távolságot...ennek majd utána nézek) Egyébként a landolás olyan sima volt, hogy szinte nem is éreztem. Megtapsolni való volt.

Én voltam az utolsó aki leszállt a gépről, mert sokáig pakolásztam. Kiszállás után először levették az ujjlenyomataimat (mind a 10-et), majd pedig az imigration office-hez kellett mennem. Ott le kellett adni a sárga cetlit, amit még a repülőn kaptunk (erre kell ráírni, hogy ki vagy, és hova jöttél). A srác aki a pultban ült nézte a lapot majd megkérdezte, hogy mi az egyetemem neve, erre mondtam, hogy Yangzhou University, és erre kiült a meglepettség az arcára és visszakérdezett elkerekedett szemekkel, hogy Yangzhou? Én meg mosolyogva mondtam, hogy igen-igen, majd elkérte a fogadó levelemet, elolvasta, és bólintott, hogy mehetek. Összeszedtem a csomagom és elindultam kifelé. Ekkor még teljesen sötét volt, így nem nagyon akaródzott elindulni. Elkezdtem nézni hogy merre is kéne majd menni, és találtam is egy táblát, amire ki volt írva, hogy az első metró 6:00-kor indul. A tábla mellet pedig egy srác nagyon nézett, én meg néztem, hogy mit néz ennyire. Motyogott is valamit, de nem igazán értettem, pedig angolul volt és nekem mondta. Kicsit creepy volt. Aztán elindultam a másik irányba, hogy kerek helyet, ahol leülhetek. Tovább nagyon szükségem lett volna a mosdót használni, ami ennyi cuccal nem egyszerű, de megoldottam. A srác pedig utánam jött és megvárt a wc előtt, ez egy kicsit ijesztő volt...de még mindig nagyon nézett, szóval megkérdeztem hogy el van veszve vagy mi van? Azt felelte hogy igen, erre mondtam neki, hogy egy kicsit én is. Aztán elkezdtünk dumálni, és kiderült, hogy hongkongi és ő is egyetemre jött. Így együtt vártunk, én a 6 órát, ő meg a nem tudom mit, mert taxival, vagy busszal akart menni. Kedves volt, mondjuk annyira álmos volt hogy miután leültünk elaludt. Viszont amikor elkezdtem pakolászni hogy összébb szedjem a cuccaimat és 3 cuccból kettőt csináljak hirtelen felébredt és kérdezte, hogy máris megyek-e. És nagyon segíteni akart, szóval mondtam hogy elkísérhet a metróig, szóval együtt megkerestük a metrót, és segített jegyet venni. Én meg segítettem megszerelni a bőröndje zipzárját, mert szétjött. Aztán elbúcsúztunk, meg wechatet cseréltünk, és felszálltam a metróra. Itt nagyon más a metró, mint otthon. Van biztonsági ellenőrzés, mint a reptéren mielőtt felszállsz a metróra. Egy megálló után le is szálltam. A kiengedő kapu nem akart kiengedni, szóval megkellett kérnem a felügyelő nénit, hogy segítsen. Kiengedett.

Kiérve az utcára egy bácsi elkezdett követni a sisakjával a kezében, hogy ő engem el akar vinni a motorjával a hotelemig. Mondtam neki hogy nem kell, odatalálok egyedül is. Nagy nehezen leráztam...legalábbis azt hittem. Mire odaértem a zebrához, ott ált a mocijával és kérdezte, hogy hova megyek, és nagyon nem tágított. Végül beleegyeztem, hogy elvigyen, miután mondta hogy 10 yuan. Na most képzeljétek el, ahogy felrakta a 25 kilós bőröndömet a kormányra, én meg a 12 kilós poggyászommal felültem mögé... Azért annyira nem éreztem biztonságosnak a dolgot. Félúton megáltunk, mert rájött, hogy a kormányon lévő bőröndtők nem lát, így felkötötte a csomagtartóra. Odaérve a hotelhez, pedig kérte hogy adjak 20 yuant, mert nehéz volt a cuccom, és nagy. Én meg mondtam, hogy no way, azt monda az elején hogy 10 yuan, az 10 yuan, nem adok többet.(megvolt az első veszekedésem kínaiul yuhúú XD) Így veszekedtünk egy 5 percet, aztán látta hogy nem engedek és elment. De előtte megkérdezte hogy mikor megyek vissza a reptérre, gondolom azért, hogy elvigyen...szóval ezek szerint még így is megérte neki. (Megjegyzem a térkép szerint 1.4km volt ez a kis út.) Mondtam neki, hogy nem megyek a reptérre. Ami nem teljesen igaz, de nem akarok megint üzletelni vele. Egyszer bőven elég volt! A hotelbe való bejelentkezés ezek után könnyű volt.

[egykibaszottmehecskevagyok]

Reszketegen fújtam ki a levegőt, ahogy végigsimítottam a fehér ruha anyagán. A remegő kezeimről elszakítva tekintetem találkozott egy izgatott kislányéval. Annyira nem is kicsi. Nem rég töltötte be a 23-at, de én mindig kislánynak látom. Annak ellenére is, hogy egy gyönyörű esküvői ruhában néz magával farkasszemet a tükörben...

A feltűzött hajamból kiszabadult tincset a fülem mögé igyekeztem igazitani. Sose állt úgy a hajam, ahogy én akartam, egy-két kósza tincs mindig más utakon járt, amit ki nem állhattam. "A göndör haj átka" jegyeztem meg egyszer játékosan, de te imádtad őket. "Tökéletesebbé teszik a képet" mondtad ugyan azzal a hangsúllyal, mint én és közelebb húzva magadhoz az egyik tinccsel kezdtél el játszadozni.

Mint mindig, hatalmas mosoly ült ki az arcomra, ahogy visszagondoltam erre.

Édesanyám zöld szempárjával találtam magam szemben. Mindig haragudtam, hogy nem sikerült örökölnöm a gyönyörű pillantását, és csak átlagos barna szemem lett. Egészen addig, amíg nem találkoztam veled. Ha rám nézel, a világ legszebb nőjének érzem magam minden hibámmal együtt, ami, ha őszinte akarok lenni, van egy pár, többek között, hogy állandóan be nem áll a szám, és ha zavarban vagyok, még többet beszélek felesleges dolgokról, mint kellene, és mutogatok. Az első randinkon is annyira magyaráztam neked valamit, hogy ki ütöttem a kezedből a kávéd. Azt hittem ott süllyedek el helyben, de te csak rám mosolyogtál, és kitört belőled a nevetés, miután megjegyezted, hogy milyen kis béna vagyok, milyen aranyos kis béna.

-Szívem minden rendben? Megint a gondolataid közé ragadtál- rángatott ki az emlékeim közül, ahogy közelebb sétált hozzám.

- Persze - mosolyogtam rá és a hátam mögé rejtettem a remegő kezeim.

- Minden készen áll.- lépett be a szobába édesapám és egy pillanatra lemerevedett. -gyönyörű vagy szívem. - suttogta inkább magának, de én is hallottam, ahogy anya is, aki kinyújtotta felé a kezét és biztatóan megszorították egymáséit, és mindent tudó pillantást váltottak. Jól ismertem ezt a nézést. Büszkék voltak rám, és velem örültek, mint mikor bemutattalak nekik.

Idegesen próbáltad igazgatni a tükör előtt a csokornyakkendődet és elég volt rád néznem, máris tudtam, hogy úgy érzed megfojt az vacak. Eléd állva néztem fel rád és bontottam ki a nyakadból a kiegészítőt, majd ledobva az ágyra néztem ismét fel rád. Összehúzott szemöldökkel fogtad körbe a derekam és húztál magadhoz közelebb. Automatikusan a nyakad köré csavartam kezem és az oda lógó tincsekkel kezdtem játszadozni. "Nem fognak megenni." jegyeztem meg kedvesen, ahogy egyik kezemmel a hajadba túrtam. "Csak biztosra szeretnék menni." hajoltál hozzám közelebb és éreztem, ahogy a kezeddel apró köröket írsz le a derekamon, és ha lehet, még közelebb húzol magadhoz. Csak mosolyogtam rajtad és én is csökkentettem a kettőnk között lévő távolságot. "Ha megfulladsz, mielőtt oda érünk, az nem segít." nevettem fel és bontakoztam ki az ölelésedből, ahogy beléptem a fürdőbe halottam, ahogy jóízűen felnevetsz és valami vissza vágás félét motyogtál az orrod alatt. Amikor megálltunk a szüleim háza előtt te csak szorosabban markoltad a kormányt, és egy reszketeg sóhaj hagyta el az ajkaid. Át hajolva hozzád suttogtam füledbe, hogy minden rendben lesz és egy lágy csókot adtam a füled mögötti érzékeny területre mire végre ellazulva dőltél hátra és két kezed közé fogva az arcom húztál egy szenvedélyes csókba." Essünk túl rajta." próbáltál poénkodni mikor már az ajtó előtt álltunk és a kezemet fogva igyekezted leplezni az idegeséget, de én átláttam rajtad mikor édesapám ajtónyitását követően még szorosabban fogtad a kezem. Én csak nyugtatólag simogattam a nagyujjammal a kézfejed, mikor kezet fogtatok. A vacsora végeztével ugyanannyi érzelemmel csókoltál meg a mi lakásunk előtt, mint én téged a szüleimmel való találkozás előtt. Mikor elváltunk játékos mosollyal az arcodon állítottad le az autót, és ha lehet, a mosolyod még szélesebb lett, mikor büszkén megjegyezted. "Bírnak engem."

A templom kétszárnyú ajtaja előtt állva néztem le a kezemen lévő eljegyzési gyűrűre. Izgatottan, remegő kezekkel csavargattam az ujjamon a kis ékszert, ahogy hagytam, hogy a gondolataim visszarepítsenek arra a napra, amikor az ujjamra húztad.

Egy kiállításra mentünk fel, ami engem nagyon érdekelt. Megszállottja vagyok a festményeknek és a régi épületeknek, mindig képes vagyok elveszni bennük és órák hosszat gyönyörködni a monumentális épületekben, pont ugyan úgy, mint az aprólékos ecsetvonások összességében. Te pedig csak szimplán imádod Pestet, a nyüzsgést és az embereket, mindent, ami maga Pest. Órákat bolyongtunk a kiállításon és nézegettük a képeket, majd utána beültünk vacsorázni egy kis étterembe és sétáltunk este a városban. Fogalmam sincs hogyan, de a Bazilika előtt kötöttünk ki, miközben mindenről beszélgettünk, és viccelődtünk egymással. Pár perce csendben tanulmányoztam az épületet és élveztem az esti város zajait. Kicsit közelebb sétáltam az épülethez magam mögött hagyva téged, miközben összefontam a mellkasom előtt a kezem és kifújtam egy adag levegőt figyelve, ahogy a kilélegzett levegő a hűvös idő miatt egy pár pillanatig még látszik, majd szertefoszlott mintha sosem lett volna ott. Hallottam, ahogy idegesen dobolsz a lábaddal és valami olyasmit motyogsz magadnak, hogy menni fog. Mire hátra fordultam, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e te már előttem fél térdre ereszkedve tartottál a kezedben egy kis ékszeresdobozt. Felnyitottad a tetejét és izgatottan a szemembe néztél, rengeteg érzés kavargott a szemedben. Volt ott izgatottság, félelem és remény. Könnyes szemmel bólogatni kezdtem időt se hagyva neked, hogy feltedd a kérdést, a nyakadba ugrottam, aminek hatására elterültünk a földön, de ez egyikünket sem érdekelt. Szorosan fontad a derekam köré a karjaid, és úgy öleltél magadhoz mintha soha többet nem akarnál elengedni. Én pedig könnyes arccal motyogtam mellkasodba millió meg egy igent. Fogalmam sincs meddig voltunk igy lehet pár pillanat, de akár percekig is mire felültünk te pedig letörölted az arcomról a sírás nyomait és az ujjamra húztad a közös jövőnk zálogát.  

El se tudtam képzelni ennél boldogabb pillanatot most pedig mégis itt állok egy hófehér ruhában és tudom, hogy olyan döntést hoztam, ami megérte. Mert történjen bármi, mi itt leszünk egymásnak.

https://egy-lany-a-lepcsohazbol8.webnode.hu/?_ga=2.266992846.1937667191.1588583715-436817676.1579803614

[antimarkovnikovrule]

Ki érti ezt? O.o

Ott tartok, hogy definíciókat olvasok a szerelemről. Szerelem. Egy szó, amit sose féltem kimondani akkor, amikor eljött az ideje, amikor igaznak éreztem. „Szeretlek.” Nem egyáltalán nem elcsépelt, csak akkor, ha azzá teszed, akkor érezheted annak, ha nem igazából mondod, ha nem igazából érzed.

De mi is a szerelem? Honnan tudom, hogy azt érzem? Honnan tudom, hogy nem csak egy fellángolás? Esetleg éppen akkor úgy érzem, hogy az vagyok, mert melletted lehetek, mert boldoggá teszel és mert sokáig egyedül voltam, de már nem?

Voltam már szerelmes, mind más volt, mind máshogyan formált és másként okozott gyönyört és fájdalmat. De amikor eljutottam odáig, akkor mindig tudtam, hogy most ezt érzem.

A romantikus filmekből sok féle képen lehet meríteni a szerelemről alkotott nyál és könny rengetegből, de egyik sem lesz igaz rám, rád, vagy rá, aki éppen kint sétál a sötétben és a kegyetlen hidegben. Mert a kapcsolat egyik társa sem olyan, mint a filmekben, vagy ha az egyik olyan is, akkor mennyi az esélye, hogy a párja is ugyanolyan legyen? A lényeg, hogy mások vagyunk, másként éljük meg és pontosan ezért kell mindenkinek felismernie saját magának, ha szerelembe esett.

A legszebb, amit valaha hallottam, hogy ha igazán egymásnak valók vagytok, akkor az egyszerű, minden könnyedén megy és minden tökéletes, minden nyugodt. De mégis, ez egy idealizált kép és a nyugodtság nem azonnal jön, előtte átkell élni az előhullámot és meglovagolni. Mint a vihar előtti csend, csak itt előbb jön a vihar, aztán a csend, vagy valahogy így.

Én onnan tudom, hogy szerelmes vagyok, hogy mindig Ő jár az eszemben, ha lekapcsolom a Netflix-et, egy pillanat sem telik el, de már látom magam előtt, azon gondolkozom, hogy mit csinálhat, hogy most vele lennék. Vagy mikor valami történik velem, azonnal megosztanám Vele, elsősorban Vele, ha más nem tudja, az sem érdekel, egészen addig, amíg Ő igen. Álandóan Róla beszélnék, de visszafogom magam, mert hát nah, nem várom el senkitől sem, hogy elviseljen olyankor. A vicces, hogy sose gondoltam volna, hogy áradozós típus vagyok, ami nem is, de ha rám jön… akkor menekülés. De tényleg ritkán van, magamban elrendezem az ábrándozást, csak van, hogy gyanússá válik, ha túl sokáig mosolygok, szívből jövően, úgy bármikor. Mint egy pánikroham, nem tudod mikor jön, csak letámad, mint Ő, mikor eszembe jut.  

A tény, hogy nagy betűvel utalok rá, már az is azt jelenti, hogy nem egy a sokból, hanem Ő a minden. Elkéne egy lavor a gépem alá, bár csoda, hogy működik, úgy eláztatom ezzel a csöpögéssel.

Vajon érzi, hogy így érzek, vajon tudja, hogy pontosan ezen érzések miatt, lényegében hatalmas hatalma van felettem? Mert igenis, ha úgy vesszük rendelkezik velem. Sokkal érzékenyebb vagyok Vele kapcsolatban, sokkal jobban fáj, sokkal jobban élvezem stb. Ha tudná, akkor lehet jobban vigyázna rám, mert igen, bármit tesz, bármit mond, annak sokkal nagyobb jelentősége van, még annak is, ha csak egy szimpla bevásárlásról van szó.

Lehetne még folytatni, mert igen, most épp áradozós kedvemben vagyok, pedig a fenébe is, de majd megőrültem miatta ma is. Egyszerre vagyok nyugodt és bolond, ideges és kiegyensúlyozott, ha Róla van szó. Ki érti ezt? Én nem, főleg, hogy természetemből adódóan nem vagyok se nyugodt, se kiegyensúlyozott és nem könnyíti meg a helyzetem, de még így is, még így is…

Néha azt érzem, hogy nincs ehhez nekem energiám, nincs erőm, hogy idegeskedjek miatta, hogy olyat éljek át, amit nem szeretnék, mert bántja a kb úgy mindenem, mert hát Róla van szó, tényleg jobban fáj. De ahh, ez bonyolult, nagyon bonyolult.

Nem tudom mennyire általános tény, de szerelmesen az ember bolond, hülye és felelőtlen, akár tettekről van szó, akár tűrőképességről. Több mindent ellehet így viselni, mintha valami szupererő lenne, amit egy másik személytől kaptunk, Tőle és senki mástól.

Tehát hivatalosan is szuperhős lettem, egy olyan fajta, aki saját magát sem tudja megmenteni, de legalább a gyönyörű együttöltött időkből lehet meríteni, azok aztán nagy löketet adnak.

 Íme hát egy fejezet belőlem, mikor éppen romantikusan meggyötört állapotban vagyok és másra sem tudok gondolni, csak Rá, mert mindig hiányzik.

- 2019.12.08. -

[wait-right-here]

December 1.

Tokeletesen emlékszem erre a napra. Reggel suliba indultam anyaval mert szombati munkanap volt. Anyának már akkor se volt túl jo kedve,kérdeztem mi a baj mondta hogy fáradt. Beertem suliba és egy viszonylag jo napom volt. Hamar végeztem utána meg rohantam be anyahoz a Mikulasunnepre. Jobban vártam mint bármelyik másik gyerek. Anya ismét furcsa volt,hallottam hogy a munkatársai kérdezik hogy van e már valami hir. Akkor se tudtam hogy mivel kapcsolatban. Mikor vége volt az ünnepnek ott maradtunk meg elpakolni és jatszottam meg 3kisfiuval,mint aki nem sejt semmit. Boldog voltam,gondolni se mertem volna hogy mi fog történni. Mikor végeztünk és koszontunk el a többiektől mondtak hogy szorítanak és minden rendben lesz. Itt már ereztem hogy nagy a baj. Megkérdeztem anyat hogy mi történt. Mondta hogy kórházba vagy. És hogy nagyon rosszul vagy. Próbáltam erősnek mutatni magam anya előtt és nem elsirni magam mert tudtam hogy is nagyon erosen tartja magát. Azthittem ez csak egy rossz vicc és nem hittem el hogy ez tényleg velünk történik meg. Kocsiba érve felhívtuk papát hogy mi a helyzet. Mondta hogy nem kapsz több infuziot és a vesed is leállt már és hogy jo lenne ha bemennenk elköszönni mert órák vannak mar csak hatra. Amíg papa a vonalba volt tartottam magam mert nem akartam gyengének tűnni de amint letette elkezdtem kiabálni a kocsiba,szidni ezt az országot hogy hogy hagyhatnak egy embert meghalni,egy 82eves dedit aki egy éve meg tökéletesen jól volt. Utaltam azt a napot. Csak sírtam. Anya vezetett és kérdezgette hogy na mi legyen be menjünk vagy ne. Nem tudtam eldönteni. Nem azért mert nem akartam elköszönni csak nemtudtam hogy hogy fogok erre az egészre reagálni. Inkább felmentunk papaekhoz amíg eldöntöm hogy mit szeretnek. Papa győzködött hogy menjünk be. Végül enis mondtam hogy igen erős leszek és el akarok toled köszönni hiszen rengeteget köszönhetek neked. És bementunk. Ahogy leparkoltunk teljesen elbizonytalanodtam. De nem volt már visszaút. Felmentunk a 2.ra ahol a szobád volt. A folyosón nem hallatszodott semmi csak az ahogy te nagyon nagyon nehezen veszed a levegőt. Már akkor tudtam hogy ez te vagy. Csak a te szobad ajtaja volt nyitva ezért bementunk. Mama a kezedet fogta és sírt,anya bement, en megláttalak ahogy ott fekudtel, szenvedtel,magadról nemtudva.összetörtem. A küszöbnel beljebb nem jutottam. Mama kivitt a szobából hogy ne keljen látnom. 2oran keresztül sírtam folyamatosan. Remegésig. Anya bent volt nálad en mamaval álltam a folyosón és csak sírtam. Magamat hibáztattam hogy miért vagyok ennyire gyenge hogy nem tudok hozzad bemenni. Hogy miért nem tudok rendesen elköszönni és megköszönni mindent. Mikor mondta anya hogy mostmár menjünk 2,5orat voltunk bent nálad. Megpróbáltam bemenni hogy utoljára had lassalak. De nem ment. Nem tudtam rad nézni. Szörnyű volt látni hogy te aki csak jot csináltál és mindnekinek segítettél most te nem kapsz segítséget és te szenvedsz. Utaltam a kórházat. Legszívesebben egy orvossal is veszekedtem volna hogy mégis miért nem segít neked senki. Soha de soha nem hallottam meg ennyire hangosan és nehezen levegőt venni. Lattam hogy szenvedsz és hogy küzdesz minden erőddel. Sose szeretted feladni. Nagy nehezen haza mentünk. Nem tudtalak és nem is akartalak otthagyni. Ott akartam volna veled lenni az utolsókig. De nem tudtam. Hazafele végig sírtam az utat. Tudtam hogy ezt a napot meg kihuzod és valamiért az en nevnapomat “választottad”. Hazaertunk és semmit nem tudtam csinalni. Bementem a szobamba és csak sírtam. Folyamatosan. Nem akartam hogy ne legyel. Azt akartam hogy meg itt legyel velem 20evig minimum. De nem. Egész este azon izgultam hogy mikor jön a telefon mamatol hogy új helyre koltoztel. De nem jött. 2oranal többet nem aludtam.

December 2.

Reggel kialvatlanul keltem de vártam az estet mert koncert jegyünk volt. Reggel 8kor már minden családtag felhívott hogy felköszöntsön. Nekik meg nem mondtam semmit. Csak annyit hogy minden rendben van. Egy ora múlva 9:07kor mama hívta anyat. Anyat aznap senki nem hívta csak mama. Tudtuk hogy ez mit jelent. Bizony. Itthagytal. És szinte percre pontosan akkor amikor hívni szoktál hogy felkoszonts. Nem voltál már akkor többe.

2019.04.03. Meg mindig hianyzol

[thecamellie]

8

Napokkal később, vasárnap mikor már Zorka magával vitt mindenhova szemtanúja lettem a Yeremaw család véres kezű uralkodásáról.

Zorka a hátára kötött egy vékony anyagú sállal, hogy a hátán lógva mint egy kis majom egész nap vele legyek. Kora délután volt, olyan idő tájt mikor Rosalin teázni szokott így Zorka az egyik személyi cselédje készítette elő egy díszes fém tálcán a hozzávalókat a konyhában, mikor az emberek érezhetően nyugtalanok lettek.

Zorka a tálcával a kezében kilépet a konyhából és elindult a folyóson a, hogy a földszinti teázóba készítse el Rosalin teáját. Ámde a hallba lépve ember sereglet fogadott minket. Mindenki egy embert állt körbe a helységben nem sokkal messzebb a bejárattól. Nora állt ott rongyos ruhájában, feje tetején kócos kontyba fogott hajjal és ijedt arckifejezéssel. A fő család tagjai a lépcső előtt helyezkedtek el a személyes szolgálóikkal. A családban jelentősebb helyet elfoglaló emberek közel a fő családhoz a kör belső részén voltak, míg a szolgálók majdhogy nem a falaknak húzódva álltak. Zorka ahogy meglátta Rosalint egy széken ülni a családtagjai közelében elindult felé. Megállva mellette egy kézzel a tálcát tartotta míg másikkal a teát készítette el. Rosalin türelmetlenül nyújtva a kezét érte, miközben két őr megragadta Norat és a terem közepére húzták, majd mind két kezét hátra fogva lenyomták a padlóra térdelő helyzetbe.

Sarah volt az első aki megszólalt.

- Yeremaw család elleni cselszövés résztvevőjének gyanúsítunk. Van valami amit mondani akarsz mielőtt kiszabjuk a büntetésed? - kérdezte.

A kihűlt szobában még a levegőt is elfelejtettek venni. Nora a fogva tartói kezében remegve nyeldekelt párat, hogy beszélni tudjon.

- Én nem...Ne-nem az enyém a gyerek! Es-esküszöm! - dadogta. - Sose merném e-elárulni a cs-családot!

- Hagytuk, hogy a városba költőz az édesapád jó szolgálata miatt és te ezt tetted velünk. - szólalt meg Peterson. - Elárulsz minket! Ezt érdemeljük mert kedvesek voltunk hozzád?

- Sose tennék ilyet! Sose árulnám el a családot! - ellenkezett Nora.

- Akkor mégis mi ez? - dobbantott a lábával Sarah ahogy rám mutatott.

Alig látszódtam ki Zorka háta mögül, épphogy csak kiláttam a válla fölött, mégis minden jelenlévő szeme rám pillant. Nora maga elé meredt.

- Nem az enyém a gy-gyerek! - kiáltotta rám sem nézve.

Sarah arca kipirult dühében. Nagy léptekkel oda sétált Norahoz és megragadta a haját.

- Akkor mégis kié?! - ordította az arcába.

Senki sem mert közbe lépni, mindenki csak nézte vagy rettenettel vagy élvezettel ahogy Nora arcán könnyek kezdtek folyni. Alig halhatóan a pozíció miatt suttogott valamit Sarahnak. Nem értettem mit mondott de nem tetszett neki amit hallott. Arca undorba fordult miközben mélyen Nora szemébe nézett. Rám nézett mielőtt elengedte Nora haját és a szüleihez sétált.

- Mit modott? - kérdezte Rosalin a teáját kortyolva.

Sarah először apjához majd anyjához hajolva a fülébe suttogta a választ. Mind a ketten megmerevedtek és feldühödtek. Rosalin annyira kijött a sodrából, hogy felállt és Nora irányába dobta a csészéjét.

- Te áruló! - kiáltotta. - Kapcsolatba lépett veled és nem mondtad el? Azonnal el kellett volna jönnöd hozzánk te semmirekellő! Ez kellett volna lennie az első dolgodnak, nem rejtegetni a fattyát!

Zorka is hallhatta mit mondott Sarah a szüleinek mert még jobban próbált úgy állni, hogy takarjon a kíváncsi szemek elől.

Peterson határozottan előlépet feleségét átkarolva.

- Ezek után is azt mondanád, hogy ártatlan vagy? - kérdezte. - Mi a fő család nem hagyhatjuk ezt annyiban. A büntetésed... - itt rám nézett össze szűkült szemekkel. - Mennyi idős a fattyú?

Zorka azonnal válaszolt: - Három lesz valószínűleg.

- A bűntetésed tízszerese az életévének, harminc korbács ütés gyógyító nélkül és senki sem segíthet neked, mert akkor ők is erre a sorsra fognak jutni! - jelentette ki. - A Yeremaw család nem tűri az árulókat.

Nora maga elé suttogva ismételgette:

- Nemnemnemnem... - mintha ő maga sem hinne az történéseknek.

Az egyik őr lánccal megkötötte mindkét kezét, előre feszítve őket míg a másik elvette a felé nyújtott tálcáról a barna b��r korbácsot. Mozgolódás támadt a szolgálok között mielőtt lecsapott volna először a korbács. Rosalin újra helyett foglat, hogy kényelmes kilátásban nézhesse végig a műsort. Kezét nyújtotta Zorka felé aki kérdés nélkül adta a kezébe a következő csésze teát. Majd szabadon vált kezével igyekezett eltakarni előlem a látvány, sikertelenül. Újai között kilesve láttam Nora fájdalmában eltorzult arcát, Sarah élvezetét és az emberek éles tekintetét. A padlóra fröccsenő vért, Rosalin nyugodt kortyolgatását. Hallottam a zokogást, a fájdalmas kiáltásokat és ahogy Sarah hangosan számolja az ütéseket.  

Nem hittem a szemeimnek. Senki sem csinált semmit a bámuláson kívül. Talán nem ugyan azt látják amit én? Miért nem tesz valaki valamit? Mégis miért tűrik ezt? Hogy hagyhatják, hogy így bánjanak velük? Erről, hogy nem tud senki sem az országban, a király, más vezetők? Vagy csupán nem vesznek tudomást róla?

Ahogy végig néztem a jelenlevőkön nem láttam mást mint beletörődést. Mintha az életük nem lehetne más mint ez ami a szemünk elé tárul. Mintha maga a lehetőség sem létezne nekik, hogy ne egyszerű pótolható eszközök legyenek. Mindannyian Norat nézték, várva a jövőt, hogy valamelyikük átvegye a helyét.

Tekintetem a Yeremaw fő család tagjaira siklott. Sarahra aki egy lépéssel előrébb állt a többinél. Arcán diadalittas mosollyal, bogár szemei csillogtak. A közvetlen közelében Petersonra aki lánya kiköpött mása volt. Nyúlánk magas férfi, sötét egyenes hajjal és szemekkel, cappuccino színű bőrrel. Érdektelen arckifejezéssel a  ráncos arcain. Mélyen üllő szeme baljóslatúak voltak vastag busa szemöldöke alatt. Vékony karjait mellkasa előtt össze vonva állt. Mellette a kényelmesen elhelyezkedő karosszékben Rosalin, aki még így ülve is magasnak tűnt nő létére. Állig érő sötét egyenes barna haja kihangsúlyozta ovális arcát, amin keskeny  rúzsozott ajkain halvány mosoly féleség játszott. Hosszúkás orra felett a csokoládé barna szemei büszkeséggel tapadtak időseb lányára és férjére. Enyhén ráncosodott arcán maszk szerű sminket viselt ami szinte taszította a sötét bőrszínét. Idősebbnek tűnt tőle mint aminek gondolnám.  Minden egyes  úján gyűrűvel is üzente a világ felé milyen státuszban él.

A család tagjaitól hátrébb húzódva Bella állt a legfiatalabb lány a testvérek közül. Inkább menedéket keresett a személyi cselédje mellé húzódva majdhogynem háttal mintsem a látványra koncentráljon. Ő különbözött a többiektől. Apró termetű, teltebb fiatal hölgy, kinek fekete haja csigákban hullott alá a hátán. Kerek arcán félelem ült, telt ajkai között gyorsan vette a levegőt. Barna szemei ide-oda ugrott, világosabb bőrén innen is látszott a veríték. Kezeit mellkasához emelve tördelte ujjait. Ő tűnt a legemberibbnek mindenki közül.

Viszont a harmadik lányt sehol sem láttam. Lehet neki nem tartozott érdeklődési körében az emberek kínzása.

Ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Az agyamba égtek az arcok, Nora sikolyaival, Zorka feszültséggel telt érintésével. Ezt az érzést ami eltöltött sokáig fogom még a számban érezni.

Sarah a huszonhatodik ütésnél elájult, így a cuppogó csattanásokon kívül nem lehetett mást hallani. Nora élettelenül hason elnyúlva feküdt a kőpadlón. Hátán a ruha szét hasadt és vér áztatta ahogy körülötte mindent. A harmincadik ütés után az őr undorral nézte vértől pettyezett selyem ruhájára, majd gyengéden feltekerte a korbácsot és rátette a tálcára amin egy bordó bársony kendő volt. A szolgáló magától eltartva elvitte magával a családnak megmutatni mint valami kibaszott ereklyét. Peterson helyeslően biccentve elvitték a korbácsot és elengedték Norat.

Rosalin felállva megigazította mély lila szoknyáját.

- Folytassátok a munkátokat különben mindenki kap egy plusz órát. - jelentette ki.

Az emberek érzékelve, hogy vége a műsornak és hallva Rosalin kijelentését mozgolódni kezdtek. Lassan szét oszlottak munkájukat folytatva. Az elsők között Bella és szolgálói voltak, majd a család többi tagja is elindult a lépcsőn fel.

Zorka most már mindkét kezében fogva a tálcát mereven megmozdult, de mielőtt kettőnél többet léphetett volna mellé állt egy férfi szolgáló, hogy Rosalin székét a helyére tegye. Alig észrevehetően egymásnak súrlódott a karjaik és találkozott a tekintetük. Kedves kisugárzása árasztott. Világos barna haj és szem, arca inkább fiús volt mint férfia, nem sokkal magasabb termettel mint Zorka. Alig lehetett több ez a meghitt pillanat öt másodpercén mikor Rosalin vissza szólt a válla felett. A férfi abban a pillanatban tovább állt.

- Hideg volt a tea, többet ne forduljon elő Zorka. Nem szeretnélek újra megbüntetni. - mondta rúzsozott ajkaival.

Minden más érzelem volt az arcán csak az nem amit mondott.

Zorka kissé meghajolva bocsánatot kért, addig így maradt amíg Rosalin felért az emeletre, ezután vissza indult a konyhába elpakolni a tálcát és a következő feladatát elkezdeni. Mielőtt a folyósora értünk volna hátra néztem Norara. Egy lélek sem foglalkozott vele, még azok sem akik a közelben ablakot pucoltak. Ott hagyták a hideg padlón feküdni a saját vérében. Nem láttam megmozdulni sem. Ezt jelentette a "segítség nélkül"-i rész? Ott hagyják meghalni?

A nap további részében is ugyan azt a zsibbadtságot éreztem. Egyszerűen nem tudtam megemészteni a történteket. Zorka és a többi szolgáló is úgy tett mintha ez minden napos lenne. Mégis milyen életük lehetett?  Ki volt az aki miatt ennyire bedühödtek Norara? Ő lenne az anyám ebben biztos vagyok, mivel jeleztek rá. Talán Mirella? Őt egyáltalán nem láttam még itt. Vissza gondolva elégé hasonlított Sarahhoz az emlékeimben. A sötét hajával, szemével és bőrével. Mirella talán előlük menekült? Megakarta dönteni az uralkodásukat és elárulni őket a világnak ezért szednie kellett a sátorfáját mielőtt bármit is csinálhatott volna? Viszont akkor én is a főházhoz tartozok, mégis fattyúnak neveztek. Valaki olyantól lehetek akit a Yeremaw család ellenségének tart? Vagy miért hagyott magamra és bízott Norara ha tudta, hogy ilyesfajta büntetést hordoz a tette? Vagy miért nem jött még értem?

Azonban Zorkat figyelme korainak láttam kérdéseimmel bombázni őt, így a hátára kötve csendben maradtam és a saját gondolataimba mélyedtem. Hátha kiötölhetek valamit a jövőmre nézve.

[epigon-apokrif]

Volt hogy zenéltünk

De jó, hogy ezt is megtaláltad, aranyfaszú cimborám. Circa 2017.

A legnagyobb ötletek a mosdóban születnek.

Nem emlékszem hol hallottam ezt, de ha Rodin Gondolkodóját idézem fel emlékezetemben, akkor sokan másokkal egyetemben én is a faragatlan kő helyére el tudnék képzelni egy csészét. Kissé vulgáris, kissé kéretlen, kissé közhelyes kezdés - de hát ilyenek vagyunk mi is talán.

Ez a poszt is félig ott született az imént, ahová a király is. Amire még gondoltam közben, milyen fura, itt, az albérletben senki nem ad csikket a másiknak a szomszéd fülkéből. Hisz hogy is adhatna. Nincs is másik fülke. Valahol máskor az időben, 2010 körül, egy lepukkant épület harmadik emeletén volt, három is. Mindig a fal alatt álltunk, vagy a kagylón, kifelé bámulva a magas ablakon amit lehetetlen volt bezárni. Nem is volt érdemes a szag miatt. Valamiért az emelet férfi (vagy inkább, fiú) tagságának kedvenc találkozóhelye volt ez mégis, talán, talán nem a kiütött füstjelző miatt.

Időről időre felidéződik bennem a sok kép a retkes, szürkés-fehér csempékről, a berúgdosott, meggyötört farost-lemez ajtókról, a többéves füstszagról, tántorgó srácokról. Torz hangon süvöltő mobiltelefon (mert hát ki jár oda csendben?) a fülkék közül, körbeadott müanyagflakonok, csikkek mindenhol. Kacagás, káromkodás, fojtott hangú beszélgetések.

Ott ötleteltük ki ezeket a dolgokat is amiket most teszünk. Pörögtek a Nas, ATCQ és DJ Premier számok a Sony Ericssonokról amik az M2-es memóriakártyán bújtak meg szedett-vetett listákon. Már akkor is kinevettek a GSM üzletben amikor M2-es memóriakártyát kerestem, ma meg sehol sem találni 8 GB-nál kisebb microSD kártyát. Fejlődünk.

Amiről akkor csak beszéltünk meg flasheltünk, az mára félig-meddig valósággá vált. Mostmár van laptop, van sampler, van lemezjátszó, meg Internet. Anno Internet a világban sem volt, nem hogy 4G LTE a zsebedben. Le kelletett menni rendesen a "gépterembe" beröffenteni egy régi P4-est ha MSN-ezni akartál.

Fejlődünk. De nem könnyebb ez most sem. Akkor még szabadidőnk volt, és eszközparkunk nem, most pont forditva.

Most pedig itt ülök a "szentélyem" előtt.

Bal kéz felől a full müanyag "Smarton" Tescós lemezjátszó, rajta ciril betüs bakelit lemez. Erről, és a Feketéről, akitől kaptam, majd később.

Előtte kis 2.5 bemenetes USB mixer. Világi vacak, de legalább van rajta 2.5 bemenet (azért 2.5 mert az egyik néha output, néha input... nem untatlak a részletekkel, olcsó, és ezért jó).

A mixerkéből elaggott RCA és pici jack dugó végü kábelek futkosnak az asztalon ide-oda, konkrétan egy DR202 dobgépbe, és a mellette nyugvó SP202 samplerbe. És itt egy elaggott laptop is, amit ha megmozditasz, elmegy róla a kép. A sok nyitogatástól kezdi megadni magát a zsanérban a szalagkábel, és néha pszichedelikus kaleidoszkópokat varázsol az Audacityből nekem.

Ez volna a komoly technika kérem szépen, az Apokrif-lemez szülőhelye. Eredetileg maga az "Apokrif" kifejezés egy születendő underground lofi hip-hop album cime lett volna, mára blog és gondolatvilág lett belőle. Apokrif, mert nem áll be a sorba, nincs benne a kánonban, nincs mások által jóváhagyva. Nem is akarja, hogy legyen. Még kicsit homályos mit tesz ez, de már iródik a vaskos müanyagba öntött régi zenegépeken.

Korábban sokáig programokkal (FL, Ableton, stb), midi billentyüzetekkel nyüglődtem. VSTi-k, kalózkodás, kattintgatás. Talán a türelem hiánya, talán a hozzá nem értés, de valahogy nem állt össze sohasem egyetlen valamirevaló rap alap sem. Az egyik legelső darab még a Virtual DJ névre hallgató programcsoda egy korai változatán született: egy Jimi Hendrix szám 1-2 másodperces szelete lelassitva, loopolva, alatta hanyag dobhangok, aztán az egész újrafelgyorsitva. Arra még nem sikerült Senkinek sem (pun intended) egy verzét se felmondania. Azóta is egy elfeledett mappában egy régi HDD-n pihen valamelyikünknél a rövidke hangfájl.

Hosszú évekig pihent is ez a történet, más dolgok kötöttek le. Munkahely, tanulás, pár kapcsolat, vagy ezek kárára a féktelen tombolás. Nihil ülte meg a bankszámlám és a tudatom is. Eldobott üvegek koccanása jelezte utam sikátorokban. Néha egy-egy tivornyából hazaérve másnaposan beizzitottam az FL-t, hogy összekattintgassak valamit, meghallgassam, megutáljam, és megint pihenni hagyjam az egészet.

Pár évvel később, egy Tajima Hal-Le Mellotron videó után megfogott a hardware varázsa. Először egy SP404-re vetettem szemet. Fület gyönyörködtető hangeffektek, egyszerü, letisztult kezelés. Ez kell nekem.

Három és fél év nyüglődés, végtelennek tünő munka és tanórák után lemondtam róla, hogy egy újonnan közel 144 ezer forintos valamire kuporgassam a pénzecském, úgyhogy az SP404 kistesójával, a 202-vel értem be. Nem bántam meg.

Épp 2014 körül kezdett felfutni amit ma lofi hip-hopnak hivunk - nosztalgiáját éli a kora 90-es évek fejletlen digitális masináin készitett bólogatós zene. Az SP202 minden, csak nem fejlett. Rövid hangmintákat vesz, van 2-3 effekt, hanghatás amivel zajosabbá, elvontabbá teszi őket, és pár gombnyomással vissza lehet játszani. Megfelelő módon kombinálva a rövid hangokat valami dallamszerüséget alkothatunk. Egyszerü, nem?

Egyszerünek hangzik, én viszont sokat küzdöttem a sors ellen. Először nagyon lelkes voltam - majd most, én a bajszos, fogom megváltani a világot - biztos, fogom megváltani. A fekete müanyag gépház fölé görnyedve napokig hangmintákat rögzitgettem, vagdostam, illesztettem össze, effekteztem, mindhiába. Nem állt össze. Dobok? Basszus? Mi hiányzik? Miért nem ismétlődik a végtelenségig önmagába visszatérve a hangfájl? Fórumokat böngésztem, videókat néztem, de nem lettem okosabb. Aztán a polcra került ez is, mint sok más terv. Kezdődik minden elölről. Kilencvennyolc forintos boldogság egy barna palackba zárva. Hideg aszfalt, borostyánfényü éjszakák az alföldön, materiális és intellektuális mélyszegénységben.

Feltettem a samplert apróhirdetésre, eladom a vérbe, nem érdekel, nem készitek albumot. Eltelt pár hét.

Levettem a hirdetést, leporoltam a gépet, a vörös gombok fölé görnyedtem a szoba félhomályában, nyomogattam, tekergettem a potmétereket, nem lettem okosabb.

Rinse and repeat.

Ágyon ülve, párnával kitámasztva, törökülésben, magzatpózban sirva, fekve, állva. Egy asztalnyi hely nem volt sose. Dohányzóasztalnyi, esetleg, de láttatok már dohányzóasztalt? Hát nem erre találták ki. Hátizsákokban utazott, eldugott koliszobákból albérleteken át, polcokon, dobozokban, várva hogy áramot kapjon.

De most végre itt pihen a 202 egy pici iroasztalon. Mellette legújabb tesója - a DR202. Faék egyszerü dobgép, ha elinditom dob meg basszus zakatol a fülemben. Mást nem tud. Nem is kell, hogy tudjon. A kettő kis masina tandeme adja meg azt a homályos lüktetést amit Pete Rock albumaiból, vagy J Dillától, vagy DJ Premiertől is szól.

Legalábbis szeretném, hogy szóljon. Nem vagyok egy Seba Jun. Seba-j.

A polcon poros, meghajlott, görbe bakelit lemezek várják, hogy a berlini fal leomlása óta először tü fusson rajtuk. Ismeretlen orosz tucaténekesek playbackelik a nyugati zenék gagyi koppintásait. Ideális alapanyagnak igérkezik a leendő mixtapeinkhez.

Még sok munka van benne, hogy egy újabb 90 perces kazettára vegyenek egy eldugott nyiregyi papirboltban pár összecsapott nótát, de készül. Lassan, megfontoltan, hogy egy gondolat se menjen mellé - mint ahogy a Jóbarátot töltöttük a száz forintos Dennis kólára. Egy csepp se ment mellé. Az önpusztitó reménykedéssel újra-újra meggyújtott szürőket lehúztuk, mint ahogy a mindennapokat is, bezártuk magunk mögött félig szétvert wc ajtót, s aztán a tudat ajtaját is, másnap reggelig.

Az elmúlt 1.5 napban sikerült valami hasznavehetőt összesamplereznem, igy újabb tégla kerülhet a magnum opus soha véget nem érő falába. Még rendbe kell rázni, formát kell neki adni, de müködni fog. Addig is, pihen az összeollózott zajok elmosódott kollázsa. Másnap reggelig.

[savemysoul-please]

A vallomás

Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a levél ideje, de inkább reménnyelteli időszakban gondoltam a megírására, és nem ilyen elengedésre kész állapotban. 

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna 2016. szeptember 21. Meghallottam a hangod és megfagytam. Teljesen, mint a legjobb barátomé. Hallottam már ugyan rólad, de nem hittem a hasonlóságban, főleg, hogy a magasságotokat leszámítva külsőre nem sok a közös vonás. Első sokk megvolt. Helyes és okos fiú. Tetszett, amit látok, de ekkor még kémia nem volt. Ahogy a következő két alkalommal sem, amikor még a kutatás miatt találkoztunk. Aztán a Lapos bulin -pszichós szakest- már valami megmozdult bennem. Kezet akartál fogni (?!), de én nem engedtem, mert kutyanyálas volt a kezem. Kicsit gáz volt a helyzet. Aztán egyszer, amikor megláttam, hogy aktívan röplabázol, rádíram, a segítségedet, útbaigazítást kérve. Nagyon kedves voltál, és segítettél is. 2016. december 1-je, szerintem a nap, amikor végérvényesen belédszerettem. Nem volt mit tennem. Elvakított a tested és a játékod. Arról nem is beszéve, hogy egy teremnyi emberből rámnéztél és csak nekem köszöntél. Hazaértem és nem mentél ki a fejemből. Újból írtam. Beszéltünk pár szót, de egy idő után megragadt a beszélgetés. Nem írtál már. Ezután néha segítséget kérve rádírtam, te is írtál, talán csak egyszer, de írtál. Megkérdeztem jössz-e a Pszikulásra -újabb pszichós szakest-, nem tudtad még, de a villamoson hallottam, hogy azt mondod, jössz. Már elég késő volt, és teljesen belebetegedtem kb, vagy belerészegedtem?!, hogy még nem vagy ott és valószínű nem is jössz, amikor szóltak, hogy megérkeztél. Remegni kezdett mindenem, és teljesen elveszettem a kontrollt az érzéseim felett. Ja, belédszerettem. Lányokkal voltál egész este. Soha nem felejtem el azt a megbaszlak a szemeimmel nézésed a pultnál. Azóta már többször néztél rám így. De a volt az első. Egy szülinapon fényképeztem, december 17-én, amikor tudtomra adták, hogy te amúgy kapcsolatban vagy. Nem fogom elfelejteni azt az érzést. Tudod előtte se hittem, hogy van esélyem, de ezután.. minden reményem kb elszállt. De azért néha még mindig írtam. Januárban jött el az első változás, mondhatni. Amellett, hogy felköszöntöttelek meg te is engem (még jó, mert különben darabokra törtem volna), írtál, hogy lenne-e kedvem indulni a csapatodban egy vegyes röplabdaversenyen. Már volt programom arra a hétvégére, de rólad és a röplabdáról volt szó. Mindent félredobva, kicsit talán csúnya módon is, de igent mondtam. És nagyon örültem. Egyrészt azért, mert játszhatok, másrészt, mert ezzel elismertél, mint játékost. Múlt az idő, közben előjött még egy versenykiírás, a csapat felbomlott, de te igényt tartottál rám. Elérkezett az első verseny. Tiszta ideg voltam. Nem emlékszem túlzottan sok dologra, talán megvolt az első fizikai kontaktus, de nem kizárt, hogy volt előbb is azért, nem tudom. Első nap nagyon felidegesítettél este egy mondattal, amit a közös csapatchatbe írtál. Talán elször voltam rád úgy tényleg mérges. De alapvetően nem volt semmi extra. A másik versenyen csak annyi volt a különs, hogy szinte többet voltál velem, mint a barátnőddel, mert hogy mindannyian alapvetően egy csapatban voltunk, az elsőn a baránőd másik csapatban, de a másodikon is bejátszott máshova is. Ennek mondjuk betudható, hogy miért voltál elég sokat velem. Aztán múlt az idő, néha beszélgettünk, hetente egyszer találkoztunk haladó röplabddán, de semmi kiemelkedőt nem tudnék nagyon mondani. Segítséget kértem tőled. Az OTDK-s munkátokat kértem el. Segítettél telepíteni, elmagyaráztad mit, hogy kell. Nagyon kedves voltál. Egy esetre emlékszem még, egész az évvége felé, amikor ketten mentünk haza. Végig dumáltunk. Jó volt. Eljött a strandröplabda ideje. Áthívtál egyik hétvégén, hogy játsszak veletek. Versenyek is jöttek. Próbáltál rávenni, hogy induljak aztán végül egyen indultunk is, és aztán írtál, hogy köszönjem meg, hogy rábeszéltél. Ezután következett egy nyár csend. Kb egész nyáron nem beszéltünk. Amikor megtudtam, hogy lesz egy röplabdás gólyánk, megírtam, akkor pár szót beszéltünk talán és ennyi. Még  egyszer írtam, megnézted, nem írtál vissza. Elfogadtam. Aztán, amikor hazaértél és unatkoztál visszaírtál, másfél hónap után. Rendben. Nem akartam flegmulni vagy haragudni. Megértem, hogy nincs olyan szerepem az életedben, hogy tudjam folyamatosan, hogy mi van veled. Ahogy elkezdődött az iskola, újból gyakrabban kezdtünk beszélni, megismerted a gólyát, akit előtte én már a táborban megismertem. Ezután rájöttél, hogy van benne tehetség és potenciál is. Össze akartam, hogy barátkozzatok. Sikerült. Rávettelek, hogy írj neki. Azóta beszéltek. Volt egy esemény, amire együtt mentünk. Mi hárman. Végig te beszélt szinte. Többnyire nekem meséltél. Szerettem hallgatni. Mindig szeretem hallgatni, ahogy mesélsz nekem, fontosnak érzem tőle magam, minta számítanék. Úgy alakult a félév, hogy nem tudtál járni a haladó röplabdára, pár alkalommal azért megjelentél. Egyik estére megkért a tanár minket, hogy menjünk be játszani. Az egy jelentős este volt. Végig bőgtem. Megbántottál, semmibe vettél, félrelöktél. Mintha ott se lettem volna. És aztán jöttél azzal, hogy mi a baj. Na ezt ne. Nem mondtam semmit. Csak pukkadtam. Aztán írtál. Elmondtam, hogy veled is bajom volt, mert fasz voltál, de magammal talán még több. Éreztem, hogy nem vagyok elég. És ez geciszar volt. Az életben sokszor érzek ilyesmit.. de a pályán már régen éreztem így. Persze bejött képbe a súlyommal kapcsolatos probléma is, meg az alkat, de most a röplabdáról volt szó. Hogy én sose leszek elég jó. Biztatni kezdtél, hogy menni fog. Hogy ezek mind nem számítanak. Az emberek meglepődnek azon, hogy hogy játszom. Hittem neked és összeszedtem magam. Aztán egy héttel később, azt hiszem, baszott nagy pofont kaptam. Tőled. És az élettől. Soha nem haragudtam még rád annyira. Nagyon sírtam, bár halkan. Olyan ideges voltam, hogy csodálkozok, hogy nem lett bajom. Megkockáztatom, hogy soha nem éreztem azelőtt úgy. Fájt. Egy másik lányt hívtál játszani. Mert ő jó nő és jól játszik. Én már nem voltam elég. Le akartalak tiltani. Egy pillanatra megszűntelek szeretni, eltűnt a rózsaszín köd.  Aztán írtál és a képembe vágtad, hogy azzal a lánnyal -nélkülem- milyen jó kis csapatotok lett volna. Persze kimagyaráztad magad, és muszáj volt elhinnem, amit mondasz, mert különben megsemmisültem volna. Az önbizalmam, a játékhoz való hozzáállásom, a hitem magamban, minden összetört volna. Aztán beszéltem a barátnőddel. Érdekes dolgokat tudtam meg. Szerinte én már közel voltam ahhoz, hogy megismerjem, az igazi téged, és olyan érzésem volt, hogy támogatja is ezt. Elmesélte az egész kapcsolatotokat. Érdekes volt. De annyira nem meglepő. Jöttek az újabb versenyek, de már 4 fiúnk volt, az új fiúval együtt. Valakinek mennie kellett. Önként vállaltad ezt a szerepet. Én ettől elszomorodtam, főleg, hogy rakás ideig kérdéses volt egyáltalán, hogy ki lesz-e a csapatod. Első verseny első napján kitaláltad, hogy akkor most before lesz nálam, aztán bulika. De végül nem. Másnap jött a barinőd is. És megint többet voltál velem, mint vele. Pedig most a ő sem volt elfoglalt. Megkaptam azt a megjegyzést, hogy a pároknak nem szabad együtt indulnia. Az új fiúra gondoltál és rám. Meg persze magatokra, a barátnőddel, akit kicsit szidtál is talán, mert felidegesít. Egy szerencsétlen baleset folytán be kellett állnod egész napra kb hozzánk. Imádtam. Este nagyon sokat beszéltünk utána facebookon. Feldobott voltál és boldog. Ettől én is az lettem. Következő hétvégén strandröplabdaverseny. Én az új fiúval indultam. Ti ketten együtt férfiban, és vegyesben pedig a barátnőddel. Különösebben nem volt semmi. Jöttél minket nézni, de hát azt mi is megtettük. Második verseny. Fájt látni, ahogy összetörtél. Elvesztetted minden motivációdat, ahogy én láttam. De nekem is szörnyű volt. Sírtam egy rakást, aztán szerencsétlenségemben te voltál az első, akivel találkoztam. Vörösre sírt szemekkel. Éreztem egy kis aggódást, vagy odaképzeltem, de nem különösebben foglalkoztál a dologgal. Nem is vártam el, persze jól esett volna, de ezt magamban kellett helyreraknom. Aztán megint múlt az idő. Többet írtál, mint előtte bármikor. Voltak mélyebb beszélgetéseink, mindig egy kicsit több. De voltak esetek, amikor kiakadtam. Teljesen. Nem haragudtam rád, egyszerűen csak megbántottál. Amikor az én problémáimról volt szó, akkor le voltam szarva. Ezt egy ideig bírtam, aztán nagyon csunyán kiosztottalak. Amit el is ismertél. És aztán képes voltál foglalkozni az én dolgaimmal is. Úgy éreztem hogy van már olyan szinten a barátságunk, hogy ezt kibirja és, hogy ne csak én foglalkozzak veled. Ezután következett Pécs. Verseny. Katasztrófa. De veled alapvetően jó volt minden, első nap. Este seggrészesre ittad magát, és bár sokszor úgy szóltál rám, hogy a nevemet mondtad, kerültél. Báris én nagyon ezt éreztem. Pedig régóta vártam erre az alkalomra. Abban bíztam, hogy részegen képes leszel megnyílni és beszélni, mélyebben. De nem. Sőt rosszabb lett. És bozasztóan sajnáltalak. Mert szenvedtél, és én nem tudtam segíteni rajtad. Egy héttel később én rúgtam be nagyon csúnyán, és te is ott volt. Vagyis én már darabokban érkeztem oda. Egy rakás idő után, miután relatív normális állapotba kerültem és kimentem a wcből megkérdezted, hogy jól vagyok-e. Nekem ez a kérdés a boldogság volt. Még ha bárkitől is megkérdezted volna abban az állapotban, nem számít. Örültem, hogy tőlem megkérdezted. Eljött a vizsgaidőszak, közös röplabda, végre. Imádom, amit a pályán képesek vagyunk leművelni. Szeretem, ha ott vagy. Boldog leszek tőle. És lassan elérkezem a mosthoz. De előtte még volt egy nagyon érdekes beszélgetésünk. A legmélyebb. Megígértem, hogy közöttünk marad minden, ezért még csak támpontokat se írok le, hogy miről beszéltünk, de kicsit meglepő volt, és várható is. És mindenféleképp azt sugallmazta, hogy megbízol bennem. És ez az, ami számít. És talán egy kis plusz reményt is adott. Aztán megint beszéltünk, ameddig kellett a segítségem jó volt, ahogy már nem, leszartál. Azutáni nap megint beszéltünk, akkor te segítettél nekem. Másnap megint leszartál, annak ellenére, hogy írtam. Hazajöttél, kerestelek, kedves voltam, de megint nem akartál beszélgetni. Amit igazából meg is értek, főleg, hogy gondolom a barátnőddel voltál, de rájöttem, hogy ez így van jól. És ahhoz viszont, hogy én legyek jól.. el kell engednem téged. Még nem tudom hogy, azt hittem mire ideérek már könnyebb lesz, és tudni fogom, de nem. Sajnos még mindig fogalmam sincs, hogy hogy gondoljak rád úgy, hogy ne rázzon ki a hideg vagy ránduljon görcsbe a gyomrom vagy egyszerűen, hogy hogy ne gondoljak rád. Mindig csak arra várok, hogy írja már ki a faceboook, hogy üzenetet küldtél nekem. De nem. Még mindig semmi. És ez kezd megölni. Segíts rajtam. Hagyd, hogy elengedjelek. Kérlek. 2017.12.25.

[metalindex-hu]

Nest of Plagues interjú

Nest of Plagues interjú - http://metalindex.hu/2021/01/12/nest-of-plagues-interju/ -

A Nest of Plagues zenekar mikor kezdte el a zenélést? Mire számítottatok, mennyire lesz nehéz elindulnotok?

Dani: Az első felállás, amit Nest of Plagues-nek kezdtünk el nevezni, ha jól tudom 2014-ben volt először. Én arra számítottam, hogy ez a világ legolcsóbb, legegyszerűbb, legnyugtatóbb, legegészségesebb szórakozása lesz, úgyhogy nem féltem az elindulástól. De ez valóban a világ legfelemelőbb dolga, úgyhogy semmit nem bántam meg a kezdetektől sem.

Cilimili: Igazából nem számítottunk semmire, örültünk, hogy összeállt egy banda, akikkel lehet death metalt játszani. Az, hogy ez ennyi ideje megy már gyakorlatilag ugyanolyan lelkesedéssel, valószínűleg csak a mi fejlődésképtelenségünket mutatja… Ja igen és tényleg a legolcsóbb szórakozás…

Máté: ’14-ben kezdtük, azóta volt egy-két gitár csere, de most már beállt a megfelelő állapot. Az elindulás nehézségével nem kalkuláltunk, mert csak zenélni akartunk. Voltak néha túlkapások, meg letargia, de mindig túllendültünk rajta és most már szerintem kialakult az a helyzet, amiben mindenki motiváltnak érzi magát.

Mi volt az első akadály amit azóta sikerült megoldani?

Dani: Folyamatosan ki kellett rúgni a link tagokat. 1 évig csak trióban toltuk emiatt, de úgy tűnik, hogy ezt most már sikerült teljesen megoldani és egy sziklaszilárd felállás vagyunk.

Cilimili: A legnagyobb akadály szerintem mindig is a különböző zenei ízlésünk összeegyeztetése volt. De ebben csak részeredményekről tudunk beszámolni így, hogy a második nagylemezt írjuk.

Máté: Számomra elfogadni, hogy a linkeskedés, meggajdulás, önpusztítás nélkülözhetetlen egy zenekarban. Erre Cilimili frakcióvezető úr világított rá, és azóta boldog vagyok.

Evi: Fel kellett rúgnom a régi életem, fel kellett költöznöm Pestre és el kellett költenem az összes pénzem gitárra. De amúgy semmi gond, jól vagyok!

Kik alkották a zenekart kezdetben és azóta milyen csere volt?

Dani: Tulajdonképpen a Nest of Plagues az én és Máté régi zenekarának, a Doublethinknek a folytatása. Ez azért alakult így, mert akkoriban akartunk elkezdeni Death metalt, Groove metalt meg ilyen szörnyűségeket játszani. A Nest of Plagues Balázs belépésével, és az akkori gitárosunkkal, Bölcskey Tamással született meg.

Rendelkeztek már több hangzóanyaggal és sokan szeretnek is. A rajongók mely nagyobb zenekarokat találták meg bennetek, kihez hasonlítottak? Ti milyen értékeket neveznétek meg a Nest of Plagues-ben?

Dani: Nem tudom, kihez hasonlítottak minket, én azt is hallottam már rólunk, hogy olyanok vagyunk, mint a régi Iron Maiden. Egyébként nekem az mindig tetszett, hogy a metalhoz laikus emberek gyakran azt mondták, hogy nem is tudták, hogy lehet ennyire dallamos a death metal. Ennek én mindig örültem és egy nagy értékünknek tartom, hogy nem kifejezetten csak a súlyra és nem kifejezetten csak a dallamokra megyünk rá.

Cilimili: Rengeteg zenekarhoz hasonlítottak már minket: Gojira, Whitechapel, Architects xd, Ektomorf xdddd. Több nem jut most eszembe, de az igazság az, hogy egyikre se hasonlítunk, csak csórunk innen-onnan témákat. Szerintem a legnagyobb érték a szeretet, és ez megvan a Nest-ben is :P.

Máté: Szeretet, béke csak metalban és underground.

Evi: Nekem a Nest a 4. zenekarom és amitől ez full más mint az eddigiek, hogy mind a négyen imádjuk egymást és sokat vagyunk együtt akkor is, ha nem zenekaros dolgokkal foglalkozunk. Rengeteget tervezünk meg beszélgetünk meg szétverjük egymás albérletét (nem) és ettől működik az egész pl. a színpadon is.

Ha elképzelünk egy 10 fokú ranglétrát kb. hányadik fokán álltok a céljaitok elérésében? Mennyire foglalkoztok a tervezéssel, álmokkal?

Dani: Én nagyon szeretek álmodozni. Szerintem a legmerészebb álmunkban is, hogy mondjuk tényleg ismertek legyünk külföldön és itthon is, van realitás, csak ettől is sokkal több munkát kéne beletenni. Főleg az online terjesztésbe. Szóval egy 10 fokú skálán most vagyunk mondjuk 6-7 között.

Cilimili: Ja ez a 6 – 7 reális, inkább 6: egy átlagosnál jobb underground banda. (A 7 – 8 az már ilyen Apey vagy Down for Whatever szint, akik itthon meg tudnak tölteni egy Parkot.) Igazából az egészhez a lehető legoptimistábban állunk hozzá: USA turné, világkörüli turné, lemezszerződés stb. ezekről álmodozunk nyilván. De ha csak egy valamilyen szintet érünk el vagy „legrosszabb” esetben a magyar undergoundban fogunk megrohadni, az se baj. Ahhoz nem kell lemezszerződés meg rajongók, hogy leigyuk magunkat…

Máté: Régebben is foglalkoztunk, csak kevésbé tudtuk reálisan belőni a helyünket. Ebben is sokat fejlődtünk, amikor hárman toltuk 2019-ben. Dani elkezdte a koncertszervezéseket, Cili insta meg ilyeneket. Aztán jött Evi, ő meg tervezés-marketing skilles, szóval sokat fejlődtünk. Szerintem, ha Apey 7-8, akkor mi 5, mert live performance-t erősíteni kell, plusz a következő albumot hatékonyabban kell terjeszteni.

Evi: Jézusom, én 3-mat akartam mondani, erre itt dobálja mindenki a 6-7-eket! De ha a 10-et vesszük világhírnek, akkor attól még azért kurvamessze vagyunk. Van egy stabil felállásunk, hangszeres tudásunk, vannak profi hanganyagaink, meg pár klip, ami szerintem a full alap. Az, hogy mondjuk Pesten megtöltünk egy Dürer kistermet, meg végre megkaptuk volna a 041-et, ha nem zár be időközben, egy lépcsőfok. Holnapig sorolhatnám, hogy mit szeretnék még csinálni és ahhoz mennyi mindent kéne még letenni az asztalra. De á mindegy, hagyjuk!

Most képzeld el, hogy eléd teszek egy Nuclear Blast lemezszerződést. Milyen kérdések merülnek fel benned?

Dani: Most akkor 3 arany napozó ágy lesz a medencém mellett vagy 4?

Cilimili: „Mennyit fog keresni rajtunk a Nuclear Blast?!!!”

Máté: CEO mikor lehetek?

Evi: Máté mikor lehet CEO?

A Covid-19 nagyon felborított mindent, de azért már előtte is voltak koncertek. Meggyőző az eddigi nézőszám? Sokan gratulálnak fellépés után? Dani: Pesten mindig teltházas bulit csinálunk. A vidéki bulik sajnos nehezebben kiszámíthatóak, de ez nem csak ránk igaz, bármilyen underground, sőt nagyobb metál zenekaroknál is.

Cilimili: Remélhetőleg a legközelebbi karantén-feloldás után is lesz egy nagy koncertrejárós hullám. Ott kell majd megszedni magunkat.

Máté: Nézőszámra vegyes, de a hangulat általában marha jó.

Evi: Az augusztusi Barba Negrás bulinkra eljöttek a szüleim is és a végén azt mondták, hogy még tök szívesen hallgatták volna tovább. Ilyet még sose mondtak, szóval ettől nagyobb gratuláció nekem nem kell

Egyébként mennyire blokkolta le a zenekart ez a vírus dolog? Dani: Hát buli az kurva szar, hogy nem volt. Így az albumra se tudtunk annyi bevételt félretenni. Viszont gyorsabban haladtunk az írásával, meg az online marketinggel is hála szeretett marketing főnökünknek, Evinek.

Evi: Szerintem nem tudtunk volna ennyit haladni alapesetben. Ha koncert van, akkor nincs próba, nincs dalírás, meg egyébként is ezerfelé voltunk mind a négyen. Bár engem érzelmileg rohadtul megviselt, meg megvisel ez az egész, azt azért el kell ismernem, hogy enélkül valószínűleg nem dobtunk volna ki egy szövegvideót és egy klipet is, nem stúdióztunk volna fel 6 dalt a következő nagylemezre és nem haladnánk ilyen gyorsan az írással sem.

Jövőre (2021) jelenik meg a második albumotok amelyről már három dal hallható a YouTube oldalon. Itt ugye más a felállás, és érettebbek is vagytok. Milyen változásokat említenél az alkotás és rögzítés terén? Miben lesz más a második mozzanat?

Dani: Egyáltalán nem mondanám, hogy érettebbek lettünk. Zeneileg persze folyamatosan fejlődünk és nagy hatással vagyunk egymásra: én például még mindig utálom azokat, amiket Mátéék hallgatnak.

Cilimili: Csak Máté, nem „Mátéék”, de majd Máté elmondja, hogy mik a változások.

Máté: Alkotás téren jobban elhúztuk a folyamatot. Az End of the Comedy albumnál siettettük magunkat. Most több időt szántunk a dalokra, illetve a felvételekre is. Részletekben vesszük fel, így nem zúdul ránk egy adagban. Maga az anyag elsősorban a deathcore, death metal dominálásában változott/változik. Szerettük volna, hogy néhány szám populárisabb vonalon mozogjon. Több dallam, rövidebb idő, befogadhatóbb felépítés. Pár számnál meg szerettünk volna kicsit progresszívebb élményt megélni és vegyíteni több stílust. A szövegek nagyjából hasonló téma köré íródtak, szóval összeszedettebb lesz a Comedy lemezhez képest.

Mikor fog megjelenni és milyen formátumban?

Cilimili: Meglepetés!

Ti milyen zenére szoktatok tombolni? Jártok más zenekarok koncertjeire?

Dani: Én mostanában Scooterre szoktam sakkozni. Nagyon vérlázító!

Cilimili: A bulizós himnuszaink a Hypa Hypa meg a Rasputin Nigthcore remixe, ezeket mindenkinek ajánlanám.

Máté: Járok és nagyon hiányzik. Bulikban meg teljesen vegyes az ízlés. A lényeg, hogy meggajdulás legyen.

Evi: Én a korlátozások előtt simán elmentem heti 3-4 nap bulizni, rengeteg koncertre jártam. De jelenleg az igazi tombolás az, amikor Cilimili beteszi a Hypa Hypát és négyen összeborulva üvöltözünk, aminek szintén megvan a maga szépsége.

Köszönöm a válaszokat és sok sikert kívánok!

https://www.facebook.com/nestofplagues

https://www.instagram.com/nestofplagues

Angol nyelven elérhető itt: https://kronosmortusnews.com/2021/01/12/nest-of-plagues-interview/