#meg azok is mibe vannak

[drakvuf]

Szívsokk

[kekturanaplo]

AK-28 | Hirtelen ötlettől vezérelve...

Bordány -> Zákányszék: 9 km

Igen, jól látjátok, ezen a napon csak ezt a szánalmas 9 km-t jártuk le.

Reggel még nem tudtuk. Csak az volt biztos, hogy szar lesz az utolsó éjszakánk, mert 10 fok se biztos, hogy lesz. Meg valószínűleg esni is fog, napközben is.

Összepakoltunk, és köszönhetően, hogy utáljuk a CBA-t, picit arrébb sétáltunk a Coopig, ahol véletlenül mibe botlottunk, na mibe? Egy lángososba! Végre! Reggelire lángos! Fokhagymás nekem, lekváros K-nak. Elején jó volt, aztán gusztustalan, egyikünk se bírta megenni teljesen. De végre lenyugtattam magamban azt a bizonyos belső hangot. Miközben ott falatoztunk, egy rakás ember érkezett. Sokan valószínűleg gyakran fogyasztják ezt reggel, ami érthetetlen, de legalább tudjuk, hogy miért ilyenkor vannak ezek csak nyitva.

Tök kellemes utunk volt amúgy, tökéletes idő, és a táj is jól nézett ki. Sok szilvafa ültetvény mellett jöttünk el. Legalábbis azt hisszük, hogy azok lehettek.

Majdnem beértünk Zákányszékre már, amikor esni kezdett. Hamar belefutottunk egy fedett pihenőbe, ahol meg is álltunk. Néztük az esőt, éreztük a hideget, és egyszerűen azt mondtuk, elég volt, hagyjuk ezt most abba. Nem akarunk éjjel megfagyni sem a vizes cuccokban, és a következő napok ugyanilyen szarok lesznek.

Szerencsére jött egy busz hamarosan, amivel bementünk Szegedre. Estére meg már otthon voltunk.

Végül olyan 150 km-t gyalogoltunk ebben a pár napban, kb. 45 km-rel hagytuk abba a tervezett cél előtt. Reméljük, hogy idén vissza tudunk jönni még, ha nem is sátrazni, de csillagtúrában lenyomni a hátralévő szakaszokból párat. Drukkoljatok!

[onsieluenkeli]

Tele van az ország manipulátorokkal.

Tessék, itt vannak most a Mérő Vera miatt folyton szórakozó manipulatív vén sunák.

Lefalcolt öreg nők akik unalmukban nem bírják ki, hogy ne sunnyogjanak és manipuláljanak bele mások magánéletébe! Ha kiszúrják egyedülálló vagy, vérszemet kapnak... 🤨 - Tévednék? - Nem így szokott lenni?

Mert nehogy már ne úgy élj, ahogy ők elképzelik, nehogy már ne az elvárásaiknak felelj meg, és az ostoba játékuknak! Ők jobban tudják neked mi, és ki a jó, mit akarj, kit akarj...

Eszükbe jut hogy megtehetik, és fokozatosan, és alattomosan elkezdenek egymáshoz oltogatni. Hazudnak. Átvernek.

Hazudnak hogy hasonlítunk, hazudnak hogy összeillünk, hazudnak mindenről. Sokszor beállítanak olyannak, mint amilyen nem vagyok! 🍽 Etetik magukat, etetnek másokat. És ha nem sikerül a játékuk, mindig aláznak!

Nem a vágy, a vonzódás, a szimpátia, a flört, a bizalom, a jelzések vannak éreztetve, hogy tényleg akarhat valamit a másik, hanem lepukkant öreg nők szopatnak, irányítanak, az érzelmeiddel játszanak. És aki gyenge, az könnyen befolyásolható. Aki pedig könnyen irányítható, az bármire rávehető... újra, és újra.

Gyűlölöm ezt.

Az pedig hogy kiállok valami mellett, nem egy különleges és vonzó tulajdonság, hanem alapnak kellene hogy legyen egy normális társadalomban, minden embernél!

A manipulátorok 95%-a közben sosem áll ki semmi mellett sem!

Arra már gyávák. Úgy vannak vele hogy azzal a párkapcsolat oltogatással kéz-kezet mos, és valójában ők jó emberek. A szemükben mindenki addig jó, amíg megy a rohadt játékuk, de egyből sz*r emberré válsz, ha nemet mersz mondani, és elutasítod őket! 😐 - így szokott lenni?

Sokszor tényleg át esnek már-már zaklató stílusba. Elkezdnek alázni, kínosan piszkálni, röhögni, szexualizálni, stb... mert örökké irányítanának.

Hány olyan elb*szott kapcsolat van Magyarországon, amibe mind a szülők, és mind a nagyszülők eléggé rendesen bele is pofátlankodnak? Eldöntik kivel házasodj, lehet-e abortuszod, mikor akarj gyereket... békítenek, etetnek, és élik az életedet!

A valóság

A Mérő Vera egyáltalán nem áll közel hozzám, semmi közös nincsen bennünk, azon kívül hogy néha ugyanaz miatt szólalunk fel! Csak egy olvasója vagyok, és voltam mindig is! Az NTRTEA-t dicsértem, és továbbra is jobbnak tartom.

😖 basszus, honnan jön az a baromság, hogy egyáltalán tetszik nekem?!

- Ti el tudjátok képzelni, hogy egy dzsungelre gazolt kertben a Dallaszt nézzem? Vagy régi szocccialista magyar könyveket olvasgatok!? Vagy pont azt a nem százas és ultragáz József Attilát kedveljem, azok után is, hogy millió gyönyörű dalszöveg lapul a zsebemben, és kortárs költemény? - Ti el tudjátok képzelni, hogy örökké agyzsibbasztó problémákkal foglalkozzak, Blikket és SztoryMagazint olvasgatva? - Ti eltudjátok képzelni, hogy Wahornnal mosolyogva mesét mondjak? És alpárian piázgassak mint a Kafka Mercédesz <- 😆😅🤣🤣🥴😖😫😭 Ez annyira bizarr, és szürreális!

Nekem nem, nem, nem, nem! Biztos hogy nem olyan az életem, és a világom! Értem hogy neki az, és olyan tetszik, de mi totál különbözünk!

A lányok röhögnek, mert ismernek. Akikkel egyhúron pendülök, nem kedvelik! És azon is röhögnek, hogy mibe keveredtem. És 💯 nem én voltam, és nem akartam!

Az a baj, hogy nem lehetsz őszinte, mert akkor vérig sértődik, de enélkül nem fogja fel senki, hogy nem én akarom, és azt is, hogy fejezzék be!

Minden második hónapban ezt ismétlem! Rohadt kínos nekem is, és annak is, akit hazudva, átverve, hozzám oltogatnak!

És akkor is gusztustalan, amikor sunnyogva b*ziznak, és röhögnek mások az LMBTQ embereken, VAGY A HOZZÁTARTOZÓIKON! Ez is rohadtul igaz!

.

[rosszulorzott]

tőlem ez idegen viszont, hogy ezeknek a felfedezett, megtalált és felőlem akár kitalált identitásoknak nem örülünk boldogan a másikkal, hanem teher meg probléma még azok egy részének is, akik nem ellenzik

hogy mért minek?

legyél a nemek akármelyike, legyél a szexualitások akármelyike felőlem, nekem tökjó! számít nekem is, ha neked fontos, nehéz, komoly, és ha csak játszol vele, akkor a játékodnak örülök. nekem is vannak fontos nehéz komoly játékos dolgaim, és én is szeretem, ha valaki mellettem van ezekben, ha neki amúgy mindegy is

ha nem lennének felhúzva a falak eleve, senkinek sem lenne mibe beleütközni egyik oldalról sem

Hogy mi a faszom van???????

Na ez az amit már én sem akarok meg érteni...

[feherangela]

Gondolatok OCD-ről

Az egyik kritikus történést, amin agyalok, csak a következő történés verheti ki a fejemből. Nagyon ritka, hogy magamtól le tudom tisztázni. Ha egy eseményt kritikusnak tartok, akkor utána folyamatosan azt gondolom végig, újra meg újra, akár munkavégz��s közben is. Folyamatosan kétfelé van v��lasztva a figyelmem. Például a pisilés folyamata:Bementem a mosdóba, kezet mostam (a, igen, jól kezet mostam, mert emlékszek valami határozott dologra, pl. a kinyomott folyékony szappan színére b, nem tudom, nem emlékszek rá, hogy kezet mostam-e egyáltalán), megtöröltem a kezem (mibe? a közös törölközőbe, zsebkendőbe, stb.), bementem a wc helyiségbe, leöltöztem, pisiltem, wc papír első darabját letéptem-e és kidobtam-e, visszaöltöztem, közben hozzáértem-e valamihez (mihez, azt biztonságosnak tartom-e vagy veszélyesnek), felhúztam-e a zip-záram, a gombom, az övem, minden oké-e, ezt megnéztem-e ötvenszer magamon, hogy tuti legyen, aztán kezet mostam-e jól, megint.

Képzeld el, hogy ez a folyamatelemzés ismétlődik a fejemben és nem tudom leállítani. Aztán jön valami más kritikus eset, lehet, hogy egy következő pisilés, de lehet bármi más is, amit annak ítélek pl. kézfogás. Utána azon agyalok.  Saját tapasztalatból tudom, hogy több kritikus esemény bekövetkezése gyors egymásutánban kiüti az agyamat és nem képes kiválasztani egyet belőlük, hogy melyikkel foglalkozzon, mert nincs ideje rá, ha pl. a munka és koncentráció megköveteli, hogy folyamatosan arra figyeljek pl. emberekkel foglalkozzak, pörögjek, amit olyankor élvezek is. Az ilyen pörgős napokat szeretem a legjobban, mert olyankor nem nehezedik rám teher. De erre nagyon ritkán van lehetőségem. Mondhatni, fényévente egyszer. Pedig nagyon jó érzés. Olyan, mint egy puha felhőben hason feküdni és a kezeddel úszkálni az égbolton.

Az agy ezen tulajdonságát később igazolta egy cikk vagy videó, nem emlékszem pontosan, de én soha nem olvastam semmit az OCD-ről, mert egyrészt nem tudtam, hogy így hívják azt, amilyen vagyok, másrészt mivel írok, nem szerettem soha más gondolatait olvasni, nehogy befolyásolják a sajátjaimat, amiket magamtól élek meg, valamint a következtetéseimet, amiket magamtól vonok le és alkotok meg. Sosem tudtam, hogy miért, nem is foglalkoztam vele, de soha nem akartam más szerző gondolatait olvasni (akár pszichológus cikke, akár író könyve volt). Irtóztam tőle, hogy befolyásolva legyek, mert egyszerűen ezzel saját magam akartam megküzdeni. Nem akartam, hogy bárki ideadja az életemhez a használati utasítást. Nem tudom, hogy miért nem akartam. Miután csődöt mondtak a pszichológusnál töltött beszélgetések és arra is rájöttem, hogy a szüleim nem tudnak számomra példaképek, útmutatók lenni, talán már nem bíztam tovább mások véleményében, mások gondolataiban, hiszen mindaddig nem tudtak a segítségemre lenni a naaaaagy élettapasztalataikkal vagy szakmai tudásukkal. Ekkor olyan 17 éves voltam, túl az egy évig tartó rocker időszakomon, amit azért hagytam magam mögött, mert arra eszméltem, hogy nagyon jó, szókimondó szövegű magyar rock, metál dalok vannak, de sem az előadók, sem a zenehallgatás nem oldja meg a problémáimat. Amire a legnagyobb szükségem lett volna: szeretetet, lelki törődést nem kaptam senkitől, ennek ellenkezőjét viszont bőven, ráadásul családon belül. De kibaszottul senki nem segített. Mamám, amennyire tudott, de anyától és hugomtól folyamatosan kaptam az ívet. Valahogy mindig volt bennem annyi plusz energia, hogy biztos legyek benne, hogy az képtelenség, hogy mindent el kéne fogadnom úgy, ahogy van, vagy ahogy mások mondják, hogy igaz. Pedig szóban „kiverték” belőlem a lelket is. A családtagjaim elfogadták azt a lelketlenséget, amiről a világ szól és próbáltak engem is belekényszeríteni, egyrészt saját maguk révén, nem tudatosan, másrészt pedig tudatosan, mondván: máshogy nem lehet élni és nagyon rossz sors vár rám, ha más akarok lenni. „Akarok”. Ki a fene akar „más” lenni? Egy gyerek, egy tini csak szeretne gyerek lenni és túlélni az osztálytársai piszkálódását. Dehogy akartam. Én eleve más voltam. És így nekem sosem volt választásom. Minden, ami most a lényem alapjához tartozik, már akkor is bennem volt. Igen, ez elég sok minden, ahhoz képest, hogy az élet gyerekkor utáni részében is rengeteget tanulunk, fejlődünk.

Szóval, miután mindez világossá vált számomra, nem volt szükségem arra, hogy hozzá nem értők adjanak a számba gondolatokat, ötleteket vagy általuk ténynek tartott fikciókat. Bízni magamban… nagyon nehéz volt. Hiszen senki sem erősített meg. Így általában mindig csak takaréklángon őrízgettem a szívemben a reményt, hogy nem én vagyok a hülye, még ha túl sokan is tartanak annak, ami statisztikailag perdöntő lehetne. Ismerjük a mondást, mi szerint ha már többen mondják ugyanazt egy ember ellen, akkor az illetőnek magába kellene nézni, mert 99% bizonyosságú, hogy benne van a hiba, nem pedig a többségben. Na, ez egy bullshit. Felejtsétek el!

Úgyhogy: nem, soha nem nyúltam dokumentációhoz az előtt, hogy lett volna saját gondolatom a saját magammal és az élettel kapcsolatos dolgokban. Ez nagyon fontos! Mert ez az egyetlen helyzet, az egyetlen mód arra, hogy egy ilyen kutatás külső ráhatásoktól mentes maradjon. Még ha én nem is tartottam magamat kutatásnak. Ha kutatásnak tartottam volna, akkor lehetséges, hogy sosem érek el ilyen eredményeket, mert akkor más vezérli az embert. Mint A Karib-tenger kalózai című filmben Sparrow kapitány iránytűje: arra mutat, amerre az van, amire leginkább vágysz. És hát Sparrownak így nehéz dolga volt. Ide tűzök egy fontos mondatot, ami… igen, egy idézet  „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” /Márai Sándor/ De ezt sosem szabad görcsösen felfogni. Nem lehet magunkat úgy megismerni, hogy leülünk és na, most mindent sorra veszünk. Néha írhatunk le gondolatokat, hogy ha már túlcsordul bennünk a sok elemezni való. Sajnos nem leszünk vele előrébb, mert ilyenkor még mindig hiányoznak képkockák, és ezt érezzük is, de nem feltétlenül tudjuk megmondani, hogy melyek ezek.

2. A következő, amit szeretnék elmagyarázni nektek, hogy miért tartozik ehhez a kényszerességhez a kézmosás- és a mosdáskényszer. Én úgy vélem, hogy erre a legracionálisabb válasz - amihez se Isten, se UFO-k nem kellenek -, az lesz, hogy édesanyánk méhében vízben élünk kilenc hónapig. A magzatvízben. Víz. Biztonság. Bizalom. A mosdást azért csináljuk mi, kényszeresek, olyan precízen, mert nagyon zavar minket valami, amitől mocskosnak érezzük magunkat, amit le akarunk mosni magunkról, mert úgy érezzük (! nem gondoljuk, hanem érezzük), hogy ezzel beszennyezhetünk, megfertőzhetünk másokat is, a szeretteinket. Ez a valami azonban nem fizikai értelemben vett kosz. Hanem lelki. A mindennapi életünk során a legkülönbözőbb személyiségű emberekkel találkozunk. Mondhatnám azt is, hogy a természet diverzitása ámulatba ejtő a humán állatfajok tekintetében. Akik érzékenyek a negatív rezdülésekre, azok ezeket a találkozásokat traumaként élik meg. A pozitívabb eseményeket és személyiségeket kevesebb stressz kíséretében - esetleg a félelemriasztóink is kikapcsolódhatnak -, a negatívakat pedig szívbemarkoló traumaként viseljük el és éljük túl, amitől legszívesebben úgy ordítanánk, mint egy autista, amikor számára nem szimpatikus egyén közeledik felé. De nem ordítunk. Csak a lelkünk zuhan össze, bele egy mély gödörbe, aminek a végén nincs ott az alja. És ezt folyamatosan, napjában többször is átéljük. Úgy zuhanunk, hogy nem fog meg minket senki és semmi. Soha. A legtöbbünknek sem a családtagjai, sem a párja, sem a barátai nem tudnak azonosulni a problémánkkal, így tudjuk, hogy hiába borulnánk ki nekik, hiába ordítanánk, üvöltenénk a fájdalomtól - ami semmilyen orvosi műszerrel nem mérhető -, nem olyan szavakkal és tettekkel vigasztalnának minket, ahogy nekünk arra szükségünk van ahhoz, hogy csupán egyszer a kismillió alkalomból megnyugvásra leljünk. Így megtanulunk elcseszettül erősek lenni. Hogy el tudjuk végezni a mindennapi alap, létezéshez szükséges feladatainkat, valamint boltba, munkába menni és ott helytállni. Soha, senki nem figyel arra, hogy ez nekünk tízszer annyi energiába kerül, mint egy normális embernek. Soha nem dicsérnek meg és mindig többet várnak el tőlünk, mint amit adni tudunk. Mint amit bármely normális ember adni tud. Mert mi precízebbek vagyunk, lelkiismeretesebbek, sok dologban jobbak. És hát ebből sosem elég. Viszont a rossz vagy hiányos jó tulajdonságainkat előszeretettel csapkodják az orrunk alá.

Szóval: a lemoshatatlan piszok. Itt jön képbe a biztonságérzet. Az ősbiztonságérzet. Ami nekünk nincs.

[ka-steve]

Mióta csinálom az EpidemicData-t, azóta rengetegszer kapok olyan kérdéseket, amik kicsit lefordítva arra irányulnak, hogy “melyik szám mondja meg Az Igazságot?”, és amikor elmondom, hogy önmagában egyik sem, hanem..., akkor néha az a következő kérdés, hogy “akkor mi értelme van bármi számnak?”. 

És hát a helyzet az, hogy jelenleg tényleg nincs egyetlen chart, egyetlen szám, egyetlen trend, ami tiszta, laboratóriumi körülmények között felvett és tesztelt adatokat mutatna, és ami tuti válaszokat adna anélkül, hogy értenéd a kontextust. Tudod kell infókat egyes országok tesztelési arányáról, a pozitívat tesztelt esetekről, a helyi politikai rendszer megbízhatóságáról, az adott ország lélekszámáról, a fertőzések/halálozások/gyógyulások eltérő definícióiról és számolási protokolljáról stb, és akkor érteni fogod, hogy miért nincsenek tuti válaszok, csak közelítések. Ennél egyszerűbb választ várni kicsit olyan, mint azt kérdezni, hogy “mennyi pénzbe kerül a Föld bolygón egy lakás?” anélkül, hogy foglalkozni kéne azzal, hogy hol, mekkora, milyen és pláne milyen valutában számolva, meg eleve mit értünk lakás alatt. 

Viszont ezzel senkit nem elbátortalanítani akarnék attól, hogy foglalkozzon az adatokkal, éppen ellenkezőleg. Minden jel szerint nagyon sokáig a jövőnket elég közvetlenül befolyásolják majd a különböző grafikonok, amik alapján a (jó esetben) választott politikusaink jobb vagy rosszabb döntéseket hoznak. Ezen politikusok egy részét meg továbbra is mi választjuk meg az alapján, hogy mit gondolunk az intézkedéseik helyességéről, vagy Viktorék esetében ők naponta kétszer közvéleménykutatva hozzák meg az intézkedéseiket. Azt, hogy mi mit gondolunk az intézkedéseik helyességéről pedig jó esetben nem a köldökünkből húzzuk ki, nem az alapján mondjuk meg hogy bírjuk-e a fejüket, hanem hogy az elérhető adatok alapján mi mire jutunk. És hát az elérhető adatok nem laboratóriumi adatok, nem tökéletesek, soha nem is lesznek azok. Kaotikus, kontexustfüggő, kritikusan szemlélendő adataink vannak, ezek a legjobbak, amikből ki tudunk indulni. 

Szóval mindenkit csak ösztönözni tudnék rá, hogy tegye élete apró részévé, hogy rendszeresen olvas (vagy néz videót pl lásd fent) koronavírus adatokról, kontextusokról, az adatfelvételek és közlések módjáról, meg különböző véleményeket, hogy mibe miért nem szabad túl sok mindent belelátni, ilyesmi. 

Ez a cikk pl már a poszt megírása után került elém, de nálam szebben összefoglalja mindent.

[szasza-chan]

Cső! Ez itt egy blogsorozat lett volna a Japánban tett utazásomról, mert milyen tök jó muri eljutni a világ másik végére és leírni a kalandjaid, hogy mindenki irigy lúzer legyen.

De no para, ez végül egy RAGE conpilation lett és csak annak a lenyomata, milyen szánalmas vagyok. Please enjoy!

A következő írás két külön este és egy délelőtt  terméke, amit végül nem fogalmaztam át utólag. Ezért tűnik az eleje még vidámnak és reménnyel telinek, mert akkor még azt hittük, menni fognak a dolgok, majd egyre mérgesebbe a hangvételre csap át, ahogy kiderülnek a dolgok. Szóval ezen ne csodálkozzon senki, aki véletlenül elolvasná.

Augusztus 7-8-9

Az utazás két napja.

Avagy ez a szakasz számít a blog szempontjából a legunalmasabb résznek. Merthát na, nagyon nem lehet erről sokat írni (egyik gépről le, a másikra át, itt-ott várakozás), sajnos olyan jó író pedig nem vagyok (még?), hogy kellően szórakoztatóan adjam elő, miként jutottunk el Bivajbaznád széléről a repülőtérre. Annyi biztos, hogy hiába indultunk el időben, így is utolsókként estünk be – amihez rájött még, hogy első nekifutásra rossz terminálhoz mentünk, szóval ez rontott az időnkön.

Talán utolsók lettünk, de semmiről se maradtunk le. A csomagleadás amúgy is nevetségesen sokáig tartott, szerintem sikerült a leglassabb sorba beállnunk, ehhez képest az átvilágítás már szempillantás alatt lement, pedig azzal el szoktak tökölni egy darabig. Aztán jön az újabb uncsi rész, vécé keresés, gépre szállás blablabla. Ennél fontosabb, hogy már amikor megérkeztünk figyelmeztettek, hogy a tokiói gép valószínűleg késve fog indulni, mire pedig felszálltunk az isztanbuli gépre már úgy állt a dolog, hogy valószínűleg hotelben fogunk aludni, mert a rossz időjárás miatt eltolták jóóóóóó sok órával a gép indulását. Igazából annyira nem néztem utána, mikor hova hányra kellett volna megérkeznünk, de így végül úgy jött ki az utazás, hogy este 8 óra körül indultunk el Budapestről és időeltolódással meg mindennel együtt éjfél volt, mire megérkeztünk az ideiglenes megállónkra… vagy nem is tudom, hogy hívjam?

Mikor megérkeztünk Isztambulba, még mindig nem volt biztos, mi lesz a sorsunk, szóval végigjárattak bennünket az egész repülőtéren – ami kicseszett nagy, már elnézést a kifejezésért – mire végre elnavigálódtunk egy információs pulthoz és ott félreállították a csapatunk, hogy várjunk, amíg intézkednek hotel ügyben. Tehát ja, végül úgy alakult, hogy Tokió tényleg nem adja könnyen magát, Isztambulban kell egy éjszakát töltenünk. Ennek részben nem örültem, mert így nyilván tolódott a megérkezésünk és az a kisebb baj, hogy az Otaku Mennyország elérése messzebb került, de így várhatóan totál hulla állapotban landolunk majd és alig tesszük le magunkat a hotelban, már mehetünk is városnézni. Másrészt viszont elmondhattam így magamról, hogy voltam már Isztambulban is és láttam belőle valamit. Az már részletkérdés, hogy épp csak átvágtattunk busszal, éjszaka közepén a külvárosi részen, de akkor is láttunk valamit.

Ahhoz, hogy idáig eljussunk azonban egy órát kellett várnunk. Az infós pult mellett volt egy Starbucks, szóval le tudtunk volna ülni meg elütni az időt (és itt végre valahára volt normális Wi-Fi), csak mi naiv lelkek azt hittük hamarosan sorra kerülünk és addig nem vágjuk kényelmesbe magunkat. Szóval végigácsorogtuk azt az egy órát, mire végre ugrasztottak bennünket a buszhoz. Ez idő alatt igazából egy érdekesnek mondható dolog történt. Ahhoz, hogy kaphassunk szobát, mindenkinek le kellett adni a repülőjegyét, majd miután elrendezték a dolgokat a szobával, szépen elrokkantották a nevünk (ergo hívtak bennünket) és visszavehettük. És ugye nyilván mások is akadtak, akik a mi útvonalunkat választották Japánba menet, így japánok is jöttek. Akadt köztük egy nagyon közvetlen és kedves pasas (nem, nem onnan tudom, hogy én beszéltem volna vele mert I don’t sprehenzi nihongo, hanem egy utastársával dumálgatott, aki látványosan nem ázsiai származású volt és nem is ismerték egymást… najó, a lényeg), akit Abe Shinzounak hívtak. Ugye így hívják a japán miniszterelnököt, de ő nyilván nem president-san volt, csak ugyanaz a nevük. Amikor Abe-sant hívták, páran – nyilván azok, akik kicsit képben vannak Japánnal – nevettek az úron, Abe-san meg így „igen, igen, utálom is (a nevem)!”. XD

Fővágány! Az egy óra várakozás után buszra pakoltak minket és elvittek a hotelba. 16 emeletes, mi a 12.-re kaptunk szobát és amennyire tudom, kis csapatunkból mi kerültünk az egyik legmagasabb szobába (ez igazából nem fontos, csak a cégeknél is mindig a főnök van a legtetején, szal gondoltam azért megjegyzem). Ismét elnézést a kifejezésért, de olyan vidéki parasztlánynak éreztem magam a szobától, hogy nagyon! Érintős kártyát kaptunk a szobához és ugyan már voltam ehhez hasonlóban, így sem jutott el azonnal a tudatomig, hogy az ajtó melletti kis tartóba (vagy mibe) kell betenni és akkor minden működni fog a szobába. Ehhez képest megjöttünk, és az első 2-3 perc a különböző gombok nyomogatásával ment el, hogy fényt varázsoljunk, és ha össze is jött, pár másodperc múlva minden kikapcsolt. Aztán leesett a tantusz és onnan nagyjából elvoltunk. A Wi-Fi persze nem működött, pedig vagy húszszor megadtam a születésnapom meg a szoba számát, de az nem akart indulni. De aztán felfedeztem, hogy a tévé csatlakozik a netre (okostévé, vagy minek hívják ezt?) onnantól meg lepottyantottam a nyamvadt kis telefonos internetet. Azért banyek, nagyképernyőn hülye YouTube videókat nézni nem kis élmény. Az már megint más kérdés, hogy párszor neki kellett futnom, mire kibogarásztam, hogyan lehet írni ezzel a vacakkal. Hát… modern technológia meg minden anyám kínja, de azért még mindig nevetségesen macerás és lassú tévén böngészni.

Még ami nagyon tetszett és poén volt, az a fürdőszoba. Eleve szerintem ezt úgy tervezték, hogy párok hmmm… ki tudják élvezni, ugyanis a fürdőszoba nem sima fallal, hanem üvegfallal van elkülönítve, szóval az ágyban fekve, a szád szélét nyalogatva premier plánba tudod nézni, ahogy a párod fürdik, ha úgy van kedvetek. Ha meg nincs, akkor le lehet húzni a rolót és éljen az édes magány. Még a zuhany is olyan, amit így pornófilmekbe tudnék elsősorban elképzelni. Nincs kád, vagy zuhanytálca, hanem itt is csak egy üvegfal különíti ez a zuhanyrészt a vécétől és a mosdókagylótól.

Amikor fürdeni akartam, Thomas Sanders egyik Vine-ja jutott eszembe. Az volt a lényege, hogyha a barátainál alszik, akkor a zuhany használata már-már olyan, mintha valami űrlény technológiát kellene elsajátítania. Na, én is így éreztem magam. Vagyis a víz bekapcsolása meg hőmérsékletének állítása még nem akkora kunszt, de óvatosan kell tekergetni azt a vackot, mert lassú csöpögésből pillanatok alatt Niagara-vízesést lehet kicsikarni. Így sikerült szépen képen csapnom magam egy adag vízzel és majdnem beiktattam egy újabb hajmosást, pedig indulás előtt ezt direkt letudtam.

A wtf rész előtt még egy kis kitérőt tennék a Budapest-Isztanbul repülőútra. Elég jól haladtunk, bár késve indultunk, de nem is ez a lényeg. Kaptunk kaját a repülőn: tonhalas szendó, feta sajtos saláta, meggyes süti és egy csomag víz. Igen, csomag víz. Ilyen kis cuki tasakban volt. Nem is tudom, mihez tudnám hasonlítani, de a lényeg, hogy nem üvegben, hanem valamilyen csomagban volt. Kaptunk másféle innivalót is, de ugye én édesre szeretek vizet inni, így tök jól jött. Tanács: ha a Turkish Airlines-szal utaztok, ne igyatok ebből a tasakos vízből! Gusztustalan! Olyan rossz mellékíze van, a testetek minden ki- és bejárata összeszorul tőle. Fúj!

Szóval ja, igazából csak ennyi. cuki a tasak, meg melegbe el tudnám viselni a nyakamon, de ízileg szar.

 Eddig tartott a jópofizás, jöhet a feketeleves.

A következő nap egy Pokol volt a bizonytalanság és a rengeteg időpocsékolás miatt. A módosított „eredeti” tervek szerint szerdán helyi (isztanbuli) idő szerint 13:00-kor indult volna a gépünk. „Volna”, tehát sejthetjük, hogy nem jött össze. A reggeli még egész jó hangulatban telt, mert azt hittem, végre célegyenesben vagyunk, erre amikor már összekészülődtünk és leadtuk a szobakártyánkat közölték velünk, hogy ismét nem fogunk felszállni. Hogy mikor megyünk? Jó kérdés! Legjobb esetben egy esti géppel, rosszabban másnap indulunk. Jó hír (lol), hogy visszakapjuk a szobáinkat. Na igen, de ez is tartott vagy két órán keresztül, addig a hotel előterében ��csörgött a kis csoportunk és vártuk a csodát. Csapatépítésre jó az ilyen, de nem akkor, amikor már mindenki atom ideges a késés miatt és kényszer miatt vagyunk egy légtérbe ragadva. Minden esetre idővel végre visszakaptuk a szobáinkat.

Az idegenvezetőnk aztán úgy vélte, hogyha már így kiszúrtak velünk, akkor minimum egy isztanbuli városnézést kijár nekünk. Ezt elég nehézkesen, de fogjuk rá módon teljesítették is. A buszút a Kék Mecsethez és a Hagia Sophia-hoz fejenként 5 euró volt. megjegyezném, hogy mivel nem számítottunk törökországi tartózkodásra, nem volt mindenkinél euró (pl. nálunk), török líra meg végképp nem, szóval itt ment az osztás-szorzás és kölcsönadás a csoporton belül. A busz kettő órakor, azaz 14:00-kor indult volna. Addig még volt kb. másfél óránk, szóval akinek volt eurója, elmentek egy közeli étterembe kajálni – mert ebéd nem járt nekünk – akik meg olyan szerencsétlen hülyék voltak, mint mi, hogy vagy forinttal vagy jennel fizethettek és ciki lett volna még kölcsön kérni, maradtak otthon és az előző napi maradékon és rágcsákon éltek.

Eljött a buszozás ideje, de a busz még sehol sem volt. De jó hír (mega lol), hogy ebéd mégis jár nekünk! Szóval legalább mi éhes lelkek meg tudtunk kajálni, míg akik már külön fizettek az ebédért máshol főhetett a fejük, mert már jóllaktak és fölöslegesen dobtak ki X összeget. az ebéd legalább finom volt, még ha nem is túl eredeti módon bolognai spagettit ettem és a végén egy csokis pudingot is benyomtam, mert why not? Viszont hiába ettünk kényelmesen, a buszra még így is várnunk kellett, miután végeztünk a kései ebéddel.

Ami ezután jött, az… wáó! Maradjatok velem! A busz nem elég, hogy késve jött értünk, egy 12 fős minibuszt kaptunk, miközben mi 17-en voltunk. Így 11+1 fő tudott leülni (mert valakit sikerült betenni az anyósülésre), négyen pedig vagy álltak vagy a földön ültek. Az út maga kb. másfél óra volt, csúcsforgalomban. ahogy beértünk a belvárosba (? lehetett annak nevezni?) csak araszolgattunk. Aki pedig még nem járt török földön, akkor annak mondom, hogy nem egy életbiztosítás itt közlekedni. A gyalogosok össze-vissza cikáznak a kocsit között, az autók előbb dudálnak, aztán fékeznek, mindenki mindenki elé bevág és egyéb nyalánkságok.

Így kicsit tudtunk „gyönyörködni” Isztanbulban, de őszintén szólva én totál kiábrándultam belőle. Mármint sose voltam nagy szerelmese ennek a városnak, nem különösebben érdekelt a létezése, eljutni se akartam ide annyira, de azért volt egy elképzelésem a kinézetét illetően és valamilyen gyönyörű világvárost képzeltem el, ami ha nem is minden szegletében fényűző, összességében szép látványt nyújt. Hát nagyon nem! Iszonyú sok lepukkadt, ronda épület csúnyítja a látképet, a modern épületek szépek, de valahogy totál elütnek a város képétől és ott vannak még a kisebb szépséghibák, mint a „minden fa alá jutó részeg vagy sziesztázó emberek” látványa se túl vonzó. Banyek, az egyik forgalmas utca sarkán a járdán egy pasas feküdt olyan pózban, mintha nekiment volna a gyalogosátkelő táblának és azt találgattuk a buszból, hogy vajon részeg-e, beteg vagy hát… halott, vagy mi. Mondjuk aztán mozgatta a karját, meg felült, szóval tuti nem az utóbbi. (Vagy elkezdődött a zombiapokalipszis a tudtunk nélkül)

Szóval végre megjöttünk a mecsetekhez, csak ugye volt egy bibi. Vagyis sok bibi. Ekkor még úgy tudtuk, hogy az esti repülővel végre eltűnünk innen, szóval jó lett volna időben visszaérni a szállóba egy zuhanyra, összepakolásra meg anyám kínja, fapapucs. DE, eleve késve indultunk, az út hosszabb lett a dugó miatt, szóval elviekben nem volt olyan sok időnk a nézelődésre. Komolyan azon gondolkoztunk, hogy nem szállunk ki az autóból, de hát hülye fejjel ezt is megetették velünk, mert a vezetőnknek máshova kellett mennie, de majd ne aggódjunk, értünk jön a barátja (azaz SOFŐR 2). Mindenki mást, aki taxival vagy ilyen busszal jött, ugyanaz a sofőr vette fel, csak minket nem! Értünk a „my friend”-nek (aka SOFŐR 2) kellett volna jönnie, ahogy az egyik csoporttárs viccesen elnevezte a képzeletbeli új vezetőt. Minden esetre meg lett mondva a srácnak, aki elautózott velünk a mecsethez, hogy mi egy óra múlva már mennénk vissza a hotelba, szóval jöjjenek értünk. Jöttek? Hát nem! De mi naiv hülyék (újfent) hittünk nekik és ott voltunk a megbeszélt időpontra. Egy óra alatt semmit se tudtunk megnézni a mecsetekből, csak kívül készült pár fotó szóval nagyon sok értelme volt eljönnünk. Mondjuk ezt most úgy adom elő, mint nagy veszteséget, de shame on me, őszintén szólva ha azt nézem, hogy nekem ebben az időpontban Ikebukuróban kellett volna kószafaszálnom és csorgatnom a nyálam mangákra meg helyi kajákra, de én mecseteket nézegettem, amik nem érdekeltek és megnézni se tudtuk őket, mert nem volt idő, meg az egyikbe be se mehettünk… hát ja, pont leszartam a mecseteket! Mondjuk az tetszett, mikor müezzin rázendített a napi ötszöri ima egyikére, az egész utca harsogott az énekétől, a tömeg meg ott kavargott a mecset körül. Hangulatos volt, na.

Ennyi pozitívumot tudok mondani, mert mondom: BAROMIRA nem volt nekem kedvem/hangulatom a városnézéshez. A kevés idő meg egy dolog, de ugye a mecseteket belülről kizárólag cipő nélkül lehetett megnézni, meg kendőt kellett a fejünkre tekerni, úgyhogy talán hülye voltam, de én ezeket kihagytam. Mendokusaaaaaaaaaaaaai! Bár kendőt vettem magamnak és anyának, bár a nagy kapkodásban igazából egy kendő és egy szoknya lett belőle, de ez nem állított meg abban, hogy a fejemre tekerjem egy időre. Anyám meg még annyira se akarta a kendőt (vagy a szoknyát) viselni, mint én, szóval mikor egy óvatlan pillanatban letette a földre, egy helyi kóbor kölyökmacska betámadta és eldöntötte, hogy mostantól ő azon fog aludni. Nem zargattuk, ott hagytuk.

Szóval a lényeg, hogy egy nagy rohanás volt a program – ami annyira nem is érdekelt – és mikor a megbeszélt időre visszaértünk a találkapontra, a busz nem volt sehol. Az egy dolog, hogy az egyik csapattársunk is jól eltűnt az éterben, mert meglett és még az ő előkerülését követően is vagy két órát vártunk a buszra. Egész nap nagyon nyafis voltam, de itt már kezdett teli lenni a nem létező tököm mindennel. Melegem volt, ragadtam mindenhol és ugyebár már második napja voltam ugyanabban a ruhában (zoknival, fehérneművel, mindennel együtt, szóval fúj). A buszok jöttek-mentek, csak a mienk nem jött. Az idegenvezetőnk meg egy csapattársunk is folyamatosan hívogatta a hotelt, de mindenki gondolhatja, mennyire csipkedték magukat, ha nem jött a „my friend”. A kedvencem az volt, hogy ha amúgy önmagában nem sültünk meg majdnem, egy autó közvetlenül mellettünk az út közepén parkolt, benne a vezetője ott ült és járatta a motort, hogy menjen a klíma és amíg ő kényelmesen elvolt bent, minket kívülről fűtött a kocsi.

Mindenki nagyon fáradt és feszült volt, mire megjött a busz. A visszaútra nem emlékszem, mert bealudtam. Csak három dolog biztos: 1) visszafele úton csak ketten álltak, tehát nagyobb buszt kaptunk *taps-taps* 2) valaki hányt 3) nem My Friend aka SOFŐR 2 jött értünk, hanem SOFŐR 3. Bonyolult.

Visszaérve a hotelba érdeklődni akartunk a repülő felől a recepciónál, de jól el lettünk küldve, hogy csak két ember maradjon, mert ekkora tömeg – ezt figyeljétek, gigalol – zavarja szegény recepcióst. És megint hülye fejjel úgy ugráltunk, ahogy ők fütyültek. Közben kiderült, hogy vacsorát is kapnunk kellett volna, de ciki, arról lemaradtunk, bezárt a konyha. Szóval ezen sorok írásakor jelentem, hogy utoljára 2 óra környékén ettem, azóta Győri kekszen és narancson élek. Mondanám, hogyha növény lennék, valószínűleg nagyon igénytelen fajta lennék, de azért nem ennyire. Éhes vagyok és már nagyon bánom, hogy tegnap (vagy már tegnap előtt?) puszta unalomból és falánkságból megettem a reptéri tonhalas szendvicseket.

Mindenki, két embert leszámítva visszament a szobájába és a következő találka negyed óra múlva volt megbeszélve, hogy akkor értesítsenek minket a fejleményekről. Aztán utána lett egy húsz perces csúsztatás, mert az első időpontra még nem volt semmi infó. A második lemenetel sokáig tartott. Én még kómás voltam az úttól meg alaposan le akartam zuhanyozni, szóval anya ment le mindkét alkalommal és másodszorra éjfélig a hotel előterében ragadt a többiekkel együtt, mert úgy alakult, hogy a tervekkel ellentétben továbbra se szállunk fel és elkezdtek tanácskozni, hogy mi a picsa legyen.

 Atya. Úr. Isten! Oké, a tájfunról senki nem tehetett, de azok a vendégek, akik velünk együtt kerültek ide ugyanabból az okból, már rég elmentek, mi meg még mindig itt basszuk a rezet. A járatok már járnak, de minket még szívatnak. Kaptunk egy olyan opciót, hogy majd 11-én mehetünk, de hát lófasz a seggükbe, már csak azért is, mert nekem aznapra közös szülinapozás van betervezve Ash-sel és még egy ilyen lehetőség nem lesz az életben! A másik lehetőség, hogy holnap… vagyis már ma, 9-én csütörtökön, késő délután megyünk, de akkor se közvetlenül Japánba, hanem mondjuk Pekingbe.

 Update!

Nagyon szar hangulatban kezdtem a napot. Reggeli közben félig-meddig sírtam és étvágyam sem volt. A társaság úgy gondolta a gép esti indulásáig plázázik, szóval megindultunk, de féltávig jutottunk, mikor az idegenvezetőnk közölte velünk, hogy akkor a napokban megyünk vissza Budapestre. ég nem tudni, ki mikor ér haza, csak annyi tuti, hogy Japán kilőve.

 Elmondani nem tudom a csalódottságomat. Az egy dolog, hogy régóta vágyam Japán, de ez most nagyon-nagyon különleges lett volna. Fél éve találtam rá a Banana Fish-re és elmondhatatlanul beleszerettem ebbe az agyondramatizált gay shit cuccba és olyan tökéletesen jöttek össze a dolgok, hogy az hihetetlen! Tokióban lett volna egy ingyenes képkiállítás, lehetett volna az anime karakterei által ihletett kaját venni. Volt egy Ash x Eiji gofri, ami iszonyú undorítóan nézett ki, de totál megettem volna! És ha időben kiér az ember, elvileg lett volna elővetítés a következő részből. Mindennek a tetőpontja, hogy Ash szülinapja augusztus 12-én van, az enyém meg 10-én, ez a buli meg 11-én lett volna. Már elképzeltem, hogy Ash szülinapi kajáját is megrendelem a gofrival együtt, lefotóztam volna és azzal a szöveggel tettem volna fel, hogy: „Tegnap volt a szülinapom, Ash-é holnap lesz. Isten éltessen minket!”. De ez nem fog megtörténni. Soha sem fog megtörténni, mert valószínűleg ez csak egy egyszeri alkalom volt.

Az az érzés, mikor szembesülsz vele, hogy egy ilyen, semmiből az öledbe pottyant lehetőség kicsúszik a kezeid közül, az elmondhatatlan. Még rosszabb, mikor anyukádat látod sírni, mert annyira örömet akart volna neked okozni és nem jött össze.

 Szóval: NE menjetek Turkish Airlines-szal, mert ezek szerint beleszarnak a bajodba. A Japán Specialistát se erőltessétek, ha nem muszáj, inkább vállaljátok be egyedül vagy pár haverral az utat, hagyjátok ki az utazási irodát. Folyton csak panasz van rájuk és lám!

[stickalittle]

Az igazi dráma nem a Kutyákra szavazás, hanem az apátia. 61-65%-os a részvétel. Rengetegen leszarják, hogy mi lesz velünk. A fidesz elvisz mindenkit az urnához, ha még nem állt be nála a hullamerevség, ha csak ez az akadálya, akkor meg levélben szavaznak a nevében. De ha kb még 5-10%-ot be tudna aktiválni az ellenzék, akkor mindent vinne, hiába szavaz 1-3% a Kutyákra, Szanyira vagy Berkire.

De a Kutyák is az ELLENZÉK. És állítólag ők jól csinálják a dolgukat. Nem olyan töketlen balfaszok, mint az a mitikus ELLENZÉK. Azok a balfasz MÁSOK! A Kutyák miért nem viszik urnák elé ezt az 5-10%-ot? Miért csak az ELLENZÉK-nek mondott MÁSOK a hibásak? Kicsoda a hibás? Név szerint? A DK a hibás, amiért nem erősödött meg? Ki a hibás? A Momentum a hibás, hogy nem erősödött meg? A PM a hibás, hogy nem erősödött meg? Hát lépjetek be a DK-ba a Momentumba, a PM-be, a faszom tudja mibe, és akkor az megerősödik. A Kutyák miért nem erősödtek meg? Miért csak azok a mitikus ELLENZÉKIEK a töketlenek? Hiszen a kutyák ugyanúgy tagjai ennek a rejtélyes ELLENZÉKI térfélnek. Miért gyengék a Kutyák? Valamit szarul csinálnak? A DK, a Jobbik, a Momentum mind nagyobb párt, mint a Kutyák. Ezek a pártok alkotják a rejtélyesen balfasz ELLENZÉKET? Aztán mégis nagyobb pártok, mint a Kutyák. Ezek a balfaszok jobban dolgoznának, mint a Kutyák? A Kutyák miért állítják, hogy mindig csak mások csinálnak mindent szarul, a Kutyáknak miért mindig csak mások az ELLENZÉK? Hát a Kutyák mi a nyavalya? Kormánypárt? Frászt! Ők is ELLENZÉK! Tehát miért nem viszik az urnák elő azt az 5-10%-ot? És ők miért nem hibásak abban, hogy a mesebeli ELLENZÉK nem tudja megszólítani a szavazókat? A Kutyák miért nem tudják megszólítani? Én tudom miért. Vajon a Kutyák számára világos, hogy olyan, hogy rejtélyesen balfasz ELLENZÉK nem létezik? Nincs egy ilyen külön társaság. Vannak a balfasz DK-sok, a balfasz Momentumosok, a balfasz Jobbikosok, és bizony a balfasz Kutyák. Vagyis ez az ELLENZÉK. Ez az a mitikus balfasz társaság. Ők maguk. Vagy mind balfasz, vagy egyik sem. Nem lehet mutogatni egy másik pártra, hogy az miért nem erősödött meg, úgy, hogy aki mutogat, az egy másik, gyenge pártra szavaz. Mert ez értelmetlen. Aki nem kormánypárti, az nem kívülálló. Ők/mi vagyunk az a MITIKUS ELLENZÉK! Tudom, hogy ez rossz hír. Tudom, hogy szar szembesülni vele, hogy nem más a hibás, hanem MI, az ELLENZÉK! Aztán ha sikerül összerakni, és beismerni magunk előtt, hogy nem a rejtélyes mások a hibásak, hanem MI vagyunk a hibásak, akkor majd sikerül megérteni, hogy NEKÜNK, BALFASZOKNAK miért kell összefognunk.

[honestlysweetdestiny-blog]

Azok a hulye lanyregenyek

Felreertes ne essek,imadom oket,de olyan kegyetlenek. Mindegyik,egytol egyig. Foglaljuk kicsit ossze mik is ezek. 16-18 eves lanyok elete amikor ugye jon a nagy O. Altalaban a fiu idosebb,jokepu,izmos,vicces,szivdogleszto mosollyal.Egy szoval,alompasi! Na,igy vagy ugy,de egymasba szeretnek,jonnek a konfliktusok,a problemak,az akadalyok amiert nem lehetnek egyutt.Vegul ugye nyilvan megoldodik minden es mindenki boldog.Oke,fantasztikus.Orulnek az olvasok,esetleg meg par konnyet is hullatnak. Mi van a happy end utan? Visszaterunk a valosagba! A kokemeny rideg,fajo valosagba ahol nem botlasz csak ugy bele egy adoniszba es ahol a gimi leghelyesebb pasijat megszallja a szent lelek es erdeklodni kezd egy “streber” irant. Nem aranyom,ez a valo elet amit ezektol a hulye (egyebkent imadnivalo) regenyektol meg szarabbnak latunk es elunk meg,mert tenyleg elhisszuk,hogy velunk is megtortenthetnek ezek a dolgok. Csak,hogy a fel karomat tennem ra,hogy elobb leszek milliomos mint hogy ugyetlensegemben osszeessek a suli folyoson es az alompasim felsegitene. Egy olyan vilagot hitetnek el velunk ezek a tortenetek amik abszolut kitalaltak. Itt,a mi vilagunkban a helyes pasik csak poenbol flortolnek a “streberekkel” es ha elesel elobb kirohognek es csak aztan segitenek. (Ez a jobbik eset,mert ugye van aki csak nezi a szerencsetlensegedet) Vagy,ami abszolut ram igaz,rogton felpattansz es nem fekszel meg percekig a foldon (amugy nem szoktam megbotlani a sajat labamban es csak ugy a foldre rogyni.Az mas kerdes,hogy ha egy csapat helyes fiu mellett megyek el akkor csak a foldet tudom bamulni.) Hiaba vannak kivetelek (nem rosszbol,de en meg nem talalkoztam egyel sem) a mai ferfiuk felszines es lenezo. “-Mi az amit eloszor megnezel egy lanyon? -A feneket,ez egyertelmu.” Es meg sok ilyen beszelgetesnek voltam szem-es fultanuja. Szoval,az alompasi az is marad.Egy alom. Mert miert is remenykednek egy ilyen lanyregeny szeru eletben amikor a legtobb helyes fiu nagykepu es csak a kulsore megy,de ugye leszolja a “kurvakat” (nyilvan azert van idezojel,mert csak a fiuk altal kurvaknak titualt lanyokrol van szo) de egy normalis kapcsolatot nem tud letesiteni egy “normalis” lannyal (idezojeles,mert szerintem nem letezik olyan,hogy normalis es nem normalis,mert ugye ki szabja meg a hatart,hogy valaki mikor normalis,de itt most arra gondolok,hogy olyan lany aki nem csak futokalandot szeretne,nem rakja ki a kebleit orszag vilag ele es nem nyavajog,hogy o sosem fog egy “normalis” pasit talalni) A mai sracok nem varnak rozsaval a suli elott es nem villantjak rad a csabos mosolyukat,hogy elolvadsz es fulig beleszeretsz. Utanad futyulnek mintha valami kutya lennel,esetleg ha szepnek talalnak nem egy laza bokkal kozlik (esetleg elhivna randira,de tudom,ez mar azert tulzas lenne,meg belehalna valaki.)hanem olyanokat kiabalnak utanad,hogy: -Szia cica,van gazdad? -De jo bula! Vagy a szemelyes kedvencem. -Mibe hogy meg holnap megfektetem?! (Igen,most majd jonnek a tamadok,hogy ez azert tulzas,de hidjetek el,egyaltalan nem az!) Na jo,nyilvan nem a fiukat akarom leszolni es alazni vagy ilyesmi,de sajnos ez a mai vilag. Itt elunk es mi,lanyok noha nem is rogton a nagy Ot,de szeretnenk magunk mellett tudni egy okos,vicces,megerto fiut es amugy az sem baj ha esetleg szivdogleszto mosolya van. ;) Csak a baj ezzel annyi,hogy tenyleg beleljuk magunkat ezekbe a csodas regenyekbe es a valo eletben nagyot koppanunk.Hat ezert olyan kegyetlenek. Csak annyit szeretnek meg,hogy ez az en szemelyes velemenyem semmi tobb!

[h3ymyf1sh]

Kicsit off, de ha már igazságszolgáltatás és diszfunkcionalitás: meg ugye vannak azok a polgártársaink is, akik ugyan (még) nem követtek el semmit, de az állami szervek számára jól láthatóan őrültek bele kisebb-nagyobb traumáikba vagy ki tudja mibe. Nem kis részükkel több tucatnyi állami szerv levelez egyszerre, de ahelyett, hogy a egy szociális segítőt vagy egy pszichológust küldenénk hozzájuk, ha már mást nem tudunk.

Tegnap kicsit jobban megcsapott

a toxikus maszkulinitás és az "igazságszolgáltatás" diszfunkcionalitása, mint amihez hozzá vagyok szokva.

1. Az egyik arc, akivel dolgoztam 17 évesen megölte az apját, amikor rájött, hogy az megerőszakolta a mostoha nővérét. Azóta jónéhány börtönt megjárt mindenféle piti bűncselekményért és paranoid szkizofrén. Ahelyett, hogy rendes támogatást kapott volna, sorba jöttek a bírságok, rövid elzárások, majd hosszabb elzárások.

2. A másik fickót szintén verte az apja és az aktájában a molesztálás is implikálva volt. Innen egyenes út a drogokig, ahonnan végül a börtön felé ment lopások miatt. Ott megerőszakolták, amitől végképp összeomlott, évtizedek óta járja a különböző lakóotthonokat, soha nem fog kikerülni, pedig elég okos még most is

[nemzetinet]

Diéta...

A 80 feletti házaspár már hatvan éve élt együtt.

Nem gazdagok, sose voltak azok. Ám jól megéltek, mert beosztottak minden fillért.

Idős koruk ellenére nem panaszkodhattak az egészségükre annak köszönhetően, hogy az asszony mindig csak  egészséges élelmiszert tett az asztalra, s gondja volt az egészségmegóvó életmód, szokások, diéták betartására is.

Egy napon azonban repülőre szálltak, amely lezuhant velük…, s ők a mennyben találták magukat.

A mennyek kapuján Szent Péter fogadta őket.

Bevezette őket egy csodálatos otthonba, ahol minden arany volt és selyem, teljesen felszerelt konyhával.  A szekrények tele finomabbnál finomabb ruhákkal.

És így tovább…

Szent Péter csak ennyit mondott: ‘Ez itt az új otthonotok!’

Az öregember megkérdezte Pétert, hogy mennyibe kerül mindez? ‘Semmibe!’ – válaszolt Péter.

‘Tudjátok, ez a jutalmatok a mennyben a földi életekért !’

Az öregember kinéz az ablakon és meglátja az alant elterülő golf-pályát, amelynél szebbet nem látott a földön.

Megkérdezte: ‘És mibe kerül egy játék ezen a pályán?’ “De hiszen ez a Mennyország!”- válaszolt Péter.

“Akár minden nap játszhatsz ingyen, amennyit csak akarsz!”

Átmentek a klubházba, ahol terített asztalokon csodálatos ételek sorakoztak. Nagy steak-ek, sült oldalas, tengeri herkentyűk, egzotikus desszertek, mindenféle gyümölcs, s pompás italok…

“Nehogy újra kérdezz!” – szólt Péter. “Ez itt a Menny, minden ingyenes és a Ti kedvetekre van!”

Az öregember körülnézett és idegesen tekingetett a felesége felé.

“Jól van, de hol vannak a zsírszegény és koleszterinmentes ételek, vagy a koffeinmentes tea és kávé?”

“Mindenből a legjobb van itt…” – mondta Péter.

“…Annyit és olyat ehetsz, amit csak akarsz, mégsem leszel kövér, vagy beteg! Ez ugyanis a Mennyország!”

Az öregember mormogott:

“És nem kell folyamatosan letornásznom?”

“Csak akkor, ha éppen tornászni van kedved!” – volt a mosolyos válasz.

“És nincs cukorszint-mérés, sem vérnyomás ellenőrzés?”

“Soha többet! Az egyetlen dolgotok, hogy élvezzétek az ittlétet, a Teremtő

ajándékait!” – erősítette meg Péter.

Az öregember nagyon csúnyán ránézett a feleségére, és azt sziszegte:

 “Te,  és az a te nyamvadt, hülye diétáid! Azok nélkül akár már tíz éve itt lehetnénk…!”

Diéta… a Nemzeti.net-en jelent meg,

[korkep-blog]

Maffiaszakértő: A ’Ndrangheta célja, hogy kapcsolatokra és uniós forrásokra tegyen szert olyan országokban, mint Szlovákia

A Ndrangheta azt használja ki, hogy az olyan országok mint például Szlovákia is, uniós szinten sem képes megfelelő lépéseket tenni a bűnszervezetek ellen.

Antonio Nicaso a világ egyik legnagyobb maffiaszakértője. A Kanadában élő író és egyetemi oktató mintegy harminc könyvet írt a maffiáról. Több könyvében is foglalkozik a kalábriai ’Ndranghetával. A kalábriai származású író a Denník N-nek megerősítette, hogy tudomása van két olyan esetről, amikor a ’Ndranghetát a szlovákiai aktivitásaival hozták összefüggésbe.

  Ön hallott már a ’Ndrangheta szlovákiai tevékenységéről?

  Természetesen. A ’Ndrangheta rendelkezett szlovákiai bázissal. Sőt, legkevesebb két rendőrségi művelet után leplezték le őket. Az elsőt Azymuth, a másodikat Mediterraneo hadműveletnek nevezték, és mindkét hadművelettel a ’Ndrangheta szlovákiai összeköttetésére derítettek fényt. Ez a csoport Kalasnyikov fegyvereket vásárolt Szlovákiában.

  (…)

  Mivel üzleteltek?

  A ’Ndrangheta arra keresi a módszereket, hogy miként és mibe tudna pénzt fektetni Kelet-Európában. Elmondok Önnek néhány információt ennek a szervezetnek a működéséről. Ők az egész világra kiterjedő emberhálózatot alakítanak ki a külső világgal, ahova üzletemberek, politikusok és jogászok is beletartoznak. Ha meg szeretné érteni a ’Ndranghetát, akkor képzelje el a víz kémiai képletét. A két hidrogénatom az erőszak. Az erőszak azonban több bűnszervezet számára is mindennapos. Ami a ’Ndranghetát megkülönbözteti a többi bűnszervezettől, az az oxigénatom. Az oxigén a képességük arra, hogy bizalomhálózatot alakítsanak ki olyan emberekkel, akik hatalmon vannak. (…)

  Jelenleg hogyan működik a ’Ndrangheta?

  Nemrégiben Kalábriában sikerült belépniük egy rendkívül jövedelmező vállalkozásba, ami az energia alternatívákkal foglalkozik. Pénzt fektetnek be, közben pedig dotációkat kapnak az EU-tól. Kihasználják a kormányt, és olyan vállalatokkal építenek ki kapcsolatokat, amelyek más országokban is rendelkeznek központokkal. Például Kalábriában megszereztek egy szélerőmű parkot, de a napkollektorokból származó javakat is próbálják kihasználni.

  Kalábria azok közé a régiók közé tartozott, amelyik prioritást élvezett az európai dotációk megszerzésében. Az elkövetkezendő években azonban ez a régió már nem lesz képes arra, hogy olyan uniós alapokra tegyen szert, mint a múltban. A ’Ndrangheta stratégiája tehát az, hogy olyan országokban vesse meg a lábát, mint például Szlovákia, ahol kiépítheti a kapcsolatait és kihasználhatja az uniós forrásokat. Ez olyasvalami, amit Kelet-Európában mindenhol igyekeznek megcsinálni. Azt használják ki a leginkább, hogy ezek az országok uniós szinten sem képesek megfelelő lépéseket tenni a bűnszervezetek ellen.

  (…)

  Ön tehát azt állítja, hogy olyan országokban, mint Szlovákia a befolyásos politikusokkal igyekeznek kapcsolatokat kialakítani?

  Persze. Ezt a stratégiát mindenhol alkalmazzák. Ha visszamegyünk a ’Ndrangheta történelmében 1896-ig, ott is látható, hogy olyan emberekkel, illetve szervezetekkel próbáltak kapcsolatot kialakítani, akiknek hatalmuk volt.

  (…)

  Hallott már Antonino Vadaláról?

  Igen, hallottam róla. A Vadala bűnözőcsalád nagy hatalomra tett szert Bova Marina városában, de nem tudom, hogy ez az Antonino Vadala rokoni kapcsolatban lehet-e ezzel a családdal. Ezt a megfelelő szerveknek kell kideríteniük, én nem nyomozó vagyok, hanem történész. (…) A Vadala családot a ’Ndrangheta arisztokráciájának tartják. A kalábriai ’Ndrangheta egyik leghatalmasabb főnöke Giuseppe Morabito. A Vadala-család nagy hírnévre tett szert az alvilágban és Bova Marinában, emellett remek összeköttetésekkel rendelkezik Kalábrián kívül is. (…)

  (…)

  Gyilkolt már meg valaha újságírót a ’Ndrangheta?

  Soha. Ez olyasmi, amiben a ’Ndrangheta különbözik a Cosa Nostrától és a Camorrától. Ezek a csoportok ugyanis a múltban már öltek meg újságírókat. (…) A ’Ndrangheta stratégiája az, hogy feltűnés nélkül mozogjon és kerülje a figyelmet. Ennek ellenére, természetesen, képesek arra, hogy újságírót öljenek. (…)

  (…)

  DenníkN, Cieľom ’Ndranghety sú krajiny ako Slovensko, hľadá kontakty na politikov a eurofondy, hovorí svetový expert na mafiu

Nyitókép: AltrogiornaleMarche

[aretsorozat]

A Rét XXXV. epizód, 2. buborék

Szadó Nagyúr nem éri el a gombot! Szerkesztői értekezlet a Gazdag Kábelben.

Etus a piacon. A  Lápi Lidérc bedisznózik aláírni. Vilmos őrnagy Hartai vezérigazgató úrnál.  Kelen Béla a Vénusz Wellnessben lábadozik.

Akkor legyen közös szilveszter a szurdokban?

SZADÓ NAGYÚR LELUDAZVA

 Ilyen egyszerűen nincs! Pedig van. Zendülés egy csíz hímek által vezetett Űrbékában? Elképzelhetetlen. És tessék. Mi ez, talán a Bounty? Ahol az igen jóképű első tiszt leváltja a kapitányt, aztán kikötnek a Karibi szigetek egyikén, ahol a bennszülött hölgyek egy szál virágkoszorúba öltözve minden kora este termékenységi táncot járnak?  Nem, kérem. Ez itt nem a Bounty vitorlás, a Bélafing nevű első pribék pedig rohadtul nem a fiatalon szívdöglesztően jóképű Marlon Brando. És hol vannak innen a Karibi szigetek? Vagy bármi sziget?

Aszteroida, kisbolygó, hold, bolygó, vagy akár csak egy rég magára hagyott mesterséges égitest? Bennszülött csíz hölgyek egy szál virágfüzérrel?

Sehol!

Egy csomó elvetemült, többszörösre hasadt személyiségű őrült futkos és gyilkol le mindenkit, aki nem állítja magáról, hogy ő is evett az egykilós kiszerelésű pokoli húskonzervek valamelyikéből, tehát egy elmében több lélek szintjén van, vagyis szintén az új, a kiválasztott nép tagja. Hazudni, kamuzni nem lehet, mivel aki evett a húskonzervből, annak speciális kisugárzása, szaga lesz, nem beszélve arról, hogy záros időn belül sajátosan bandzsítani kezd, mint aki egyszerre néz ki és be a fejéből és a fejébe, erre meg arra, föl is meg le is, naná, hogyan máshogy, mint az egzaltált tébolyultak, mégpedig súlyos roham közepette.

És mint akinek az ágy alá gurult a gyógyszere.

És nem ám Bélafing a főnök.

Az első pribék ebben az új „rendben” is csak első pribék maradt. Úgy tűnik, Bélafing szolgának született. Ez van. Genetikusan a seggnyalásra. Ezen a legalapvetőbb személyiségvonásán a tébolya se változtat. Noha a Puzzle nevű második énje talán egy árnyalatnyival gerincesebb lénynek tűnik. No de mit tesz ott egy árnyalat, ahol maga a tónus hibádzik?

A főnök? Ki lenne más, mint De Most Penész. Balog Kázmér erotikus tánc művész testét, lelkét bitorolva. No meg örök küzdelmet vívva a három ön-azonos űrhalek lelkével és Hello úrral, aki hozzá hasonlóan a kiválasztott nép

archetípusa: az öntudatra ébredt nyesedék és adalék törzséből származik.

De Most Penésztől, mint konzervatív liberális demokratából, persze alapvetően hiányzik az előítéletes rasszizmus, bármiféle kirekesztés indulatának akár a csírája is. Ámde ami tény, az való. Az Isten volt az, a Teremtő, aki ama iszonyatos húshegyből kitermelt pokoli húskonzerv alapanyagba a közönséges értelem felette értelem szikráját odapattintotta, mint ősember a kovakövet a kovakőhöz. De Most Penész tehát joggal vár el és követel magának Balog Kázmér testében is vezető szerepet. És miután imígyen is gyakorolhatta a mások feletti verbális uralom minden lehetséges fondorlatát, nem csak ama húskonzerv raktár négy fala között, még mielőtt Szadó Nagyúr az erotikus táncművésszel felfalatta volna, mibe volt neki fellázítani és káoszba dönteni a Csíz Űrbéka személyzetét? Még mielőtt őt is, balog Kázmérral együtt a mélyűrbe taszították volna, vagy inkább atomi részecskékre égetik az űrbéka reaktorában?

Semmi.

Elég volt Bélafing első pribéket meggyőznie. Hogy az élet élni akar.

Az egész Univerzumban. És éppen ők, a kiválasztottak, A SZENT MEGHASADTAK azok, akik e tágasságot hivatottak kitölteni.

És Szadó Nagyúr, amire észrevette, hogy mi készül, és ki készíti, már régen elkésett. Maroknyi csíz pribékjét, akik nem torkoskodtak bele a pokoli húskonzervekbe, amiket a rabszolgapiacra szánt foglyaiknak vásároltak a Nagy Pokoli Depóból, leludazták a meghasadtak.

 (A leludazni ige, gondolom, a sok lúd disznót győz szólásból képződik.

A szerkesztő)

 Szadó Nagyúr, amire rájött, hogy nincs más választása, mint megnyomni az Űrbéka önmegsemmisítésére fenntartott gombot, addigra már nyomkodhatta, mint disznó a beriglizett ólajtót. Emez nem nyílott, az Űrbéka nem robbant, mivel rég elszigetelték Szadó Nagyúr magán kínzókamráját. Szadó Nagyúr már akkor fogoly volt, amikor még nem is tudott róla. Hát ide vezet az, amikor valaki elkényelmesedik. Ha valaki azt hiszi, korlátlan, megkérdőjelezhetetlen, és megdönthetetlen az uralma. Egy kis pöcsmácsik lesz a saját szobájába bezárva, akinek nincs többé más dolga, mint várni a kivégzését.

Ez a tanulság, házi, utcai, városi, megyei vagy netán űrbéli diktátorok számára.

                                                 o

 NEM AZ A GOND ITT

 -Rendben. Fogjuk rá, hogy a szerkesztőségi megbeszélést megnyitom- teszi le az asztalra, a jegyzete mellé Julcsi a bögréjét, aminek az alján az büfé-automata hosszúkávéja lötyög. És e nedű nem lett jobb attól, hogy a műanyag pohárból átöltötte a pöttyös porcelánba. Úgyhogy ebből meg az a tanulság, hogy nem a bögre teszi a kávét. Ám Julcsinak ez lenne mostanában a legkisebb gondja.

Nincs is kedve ehhez az „értekezlethez”. Amin Gombos Veronika és Molyirtó Mosolyú Mónikán kívül más részt sem vesz, lévén kinek-kinek akad ennél ha nem is jobb, de más dolga. Té úr szponzorral tárgyal éppen. Hogy ki lenne az, titok. Majd ki kell találnia valamit, elvégre azt mégse közölheti, hogy az űrcsótányok svájci bankszámlájáról utaltat le ismét pénzt a Gazdag Kábel költségeire. Még hozzá nem is keveset és nem is először. No de nyilván megéri a fedett hídfőállást a Földön fenntartani, a homo sapiens viselt dolgai megfigyelése végett. Hanga Marilyn Edina a Nemzeti Fitness Mit Tesz recepciójában ül ilyenkor délelőtt. A gyönyörű díva meg a biztos állását nem akarja felmondani a bizonytalan helyi celebségért. No meg Gábor úr könyörgésére. Végül Barna János operatőr  minden szabad percét esküvői filmek vágásával tölti: ő a hétvégeken, ha csak mód van rá, esküvők leforgatásával keres nem is csekélyke mellékest.

Tehát hárman ülnek Té úr irodájában, a tárgyalóasztal körül, és noha a főszerkesztő asszony már megnyitotta az értekezletet, egyiküknek sincs kedve megszólalni.

Julcsit most leginkább Benjamin nyomasztja. Nem elég gond számára a Hegyit Beszélő kicsi?  A keresztelő? Hogyan is lesz az? Majd amikor Bendő elé járulnak és a jóságossá nemesült atya éppen a szentelt vízbe mártja majd az ujjait, Krisztián képes lesz úja valami intelmet idézni? A templomban, a család, a barátok, és a mise után ottmaradt gyülekezet előtt? Talán mégse kéne erőltetni a dolgot. Vagy megkérni Bendőt, essék meg az aktus teljes diszkréció alatt, csak ő, a keresztszülők, a szülők és annyi. Na jó. Juli meg a Doki jöhetnek. Meg talán Hirig úr, ha az atya beengedi őt az isten házába. Mért ne tehetné meg, ha él a diszkréció? De, mondom, most nem ez Julcsi akkut gondja. Hanem az, hogy a nagyfiú végül is bevállalta a tesztjátékot. A Pokol Combatba. Nem arról van szó, az nagyon helyes, hogy munkát vállalt, saját pénzt keres. Még hozzá nem is keveset. Ha a fele igaz annak, amivel Kecskés ügyvéd kecsegteti a gyereket, akkor átmenetileg több lesz a fizetése, mint neki meg Tibornak együtt. Na és ez már mindjárt és helyből gyanús is. Mért fizetne Hartai cége ennyire sokat csak azért, hogy valaki játsszon azzal a gusztustalan játékkal. Mert hogy gusztustalan, ahhoz kétség nem fér. Julcsi beleborzong, ha csak felidézi azokat a hangokat és villanásokat a Pokolból. És egyáltalán micsoda perverz, hülye ötlet ez a számítógépes program?! De még nem is ez a baj. Hanem hogy Benjamin elkezdte élvezni. Már ezzel menőzik, és nem azzal, hogy még mindig feljár a hegyekbe futni, vagy hogy kitaláltak lent az alagsorban egy új rappet Kisbabossal és Boglárkával. És persze nem tanul. Még annyit se, mint eddig.

És most van rá hivatkozási alapja:

Dolgozok! És minek is tanuljak, amikor többet keresek így, mint amennyit leendő diplomásként valaha fogok. És ebben igaza is van, sajnos.

No de hogy már Boglárkának se csapja a szelet? És Kisbabossal is csak a pokoli játékról képesek csevegni, de azt is online ám, mert nincs idejük személyesen találkozni. Egy kétes haszna van eme állapotnak. Benjamin az alagsorból felköltözött a szobájába, több, mint másfél évnyi önkéntes száműzetés után.

Mivel lent nincs internet és nagyon akadozik a wi-fi.

De meddig tart ez az alkalmi munka? Julcsi nagyjából már eldöntötte, szilveszter után borítja a bilit.  Légkésőbb. Leghamarabb akkor, ha rajtakapja Benjit, hogy már iskolába se jár a Pokol Combat miatt.  Azt nem tűri. Se az oroszlánszagot. Mivel nem mosdik. Nem vált ruhát. És bezöldült, penészes

ételmaradék burjánzik  az íróasztal, az ágy alatt és mindenütt, ahol Julcsi nem veszi észre dühöngés közben. Na most ehhez képest mit érdekli Julcsit az értekezlet egyetlen érdemi napirendi pontja: mi legyen Kocsár Vajk rézfánfütyülő népi zenésszel, ha a Réti Éti műsorban nem hajlandó a forgatókönyvben leírtakat, és csakis azt a szöveget mondani. Vagy legalább nagyjából azt. Semmi szükség a privát bukóságára.

Gombos Veronikának sincsenek ám könnyű napjai. De hát a késő ősz az mindig ilyen: kevés a napfény, sok a gond. Például, hogy Ákos nem tudja magát elkérni az iskolából a velencei nászútra, amit Klára mama fizetett be nekik azzal a fenyegetéssel, hogyha nem mennek el ők, majd utazik ő, sőt, keres hozzá maga mellé valakit. Csak nem egy pasit? Vagy nőt? Na ne, Klára mamánál egy effajta másság elképzelhetetlen. De egy pasi is!  Legalább is a lánya számára. Mostanában, ha belegondol, Veronika nem emlékszik, hogy az anyjának lett volna udvarlója azok után, hogy elmarta maga mellől a férjét, gyermeke apját, vagyis a papát.  Mert hogy elmarás, kiciánozás esete forgott fenn, az Veronika hajlamos elhinni az apjának. Akkoriban persze egy szavát se, amikor még kislány volt, és a papa az előírtak szerint kéthetente látogatta, becsengetett, megvárta őt a kapuban, aztán elvitte a lányát, amerre csak tudta, ahová Veronka akarta.  Állatkert, mozi, színház, cukrászda, legénylakás, kirándulás, közben a panaszkodás Klára mamára. Aztán persze jött a papának az új asszony és a papából csak a havi csekk maradt Veronika nagykorúságáig. Hát így. De hogy Klára mamának pasija…? Kizárt. Vagy mégse?

De nem is ez ám a gond. Legyen csak a mamának végre valakije. A baj az, az nyilván csak duma, hogy Vágási Jutka nem engedi Ákost a nászútra, mert december 19-e még tanítási nap. Na és? Helyettesítik a tanár urat. Bárki be tud menni egy rajzórára, kicsapni a tanári asztalra vagy egy posztamensre egy köcsögöt és kiadni az ukázt: ezt rajzoljad, kis hülye. És akkor a kis hülye nekilát ötödiktől nyolcadikig. Ennyi. Ákos nem akar! De mért nem?

De ez se olyan nagy baj, mert Velencéhez valahogy Veronikának sincsen kedve.

Télen is szép biztos, de valahogy még se. Meg különben is, már többször beszólt az Ákosnak, hogy ez így nem stimmel, neki ez a házasság gyanús. Neki ez így túl kiegyensúlyozott. Veronikának, úgy is, mint Purlitz’ Rnőnek szüksége van némi kis feszültségre, még családon belül is, ami őt frusztrálja és imígyen motiválja. Az a feszkó kevés, hogy a Klára mamával élnek egy házban és háztartásban. Noha egy normális párkapcsolatnak tízből kilenc és félszer ez már önmagában elég is lenne, betenné a kaput, mondhatnánk: kaput.

Veronikának az a lakás nem tetszik, amit Klára mama fél évre előre kibérelt nekik, és a kauciót is letette. És Ákosnak se. Pedig nincs annak a másfél szobás lakótelepi panellakásnak semmi baja. Szép kilátás esik a szemközti panelra, a két házsor mögötti zöld, a játszótér viszont tényleg üdítő.  No és a kéró kissé lelakott. Egy tisztasági festés, és máris újnak látszik, nyugodtan és boldogan és turbékolva lehetne a téli szünetben költözni.

De ők ketten csak hallgatnak, csendben fintorognak, és nem beszélnek róla. Nem álmodoznak, nem veszekszenek. Hogy mit visznek magukkal bútort, és mit vesznek újat.

Na most ehhez képest ugyan kit érdekel, hogyan lehetne rávenni Hanga Marilyn Edinát, hogy ne üljön fel állandóan Kocsár úr civil bunkóságainak. És hogyan kéne lebeszélni őt arról. hogy egy külön kibeszélő showja legyen a Gazdag Kábelben. Mert hogy Té úrnál előbb-utóbb kibrusztolja magának, az biztos.

Ám jól áll az majd neki. No és a Kábel Tévének?

Mónikának és kibeszélő shownak itt van már nekik egy Mónika, a Molyirtó Mosolyú, a hang és képvágó mérnök zseni, aki nélkül tényleg megállna ám az élet a cégnél, csak sajnos ezt ő is nagyon jól tudja. Sőt, Mónika tudja igazán, lévén az egyetlen igazán komoly szakember a csapatban. És ehhez képest tényleg nincs is nagy pofája. Mostanában meg pláne nincsen, mert neki is megvan otthon a problémája. Hogy mi az? Hát ez az. Hogy nincsen. Nem problémája, hanem otthona.  És erre az ordítóan fájdalmas tényre legtöbbször „otthon” szokott rádöbbenni. A lakótelepi garzonjában, ami oly sivár és igénytelen, mintha nem egy aggleány, hanem egy pálpusztai sajthoz hasonlíthatóan beérett aggleány lenne. Semmi nőies melegség. Cicoma. Plüss állat. Csipke.  Szőnyeg, de még egy kibaszott függöny se. Csak egy gigászi plazmatévé, amit hónapok óta be se kapcsolt, mert minden este a stúdióban rohad, és egy évek óta vetetlen francia ágy, ami ugyanolyan rég nem látott férfit. Ne már, hogy így öregszik meg? De már. De Mónika nem ezt akarta!

Nem erről ábrándozott! Hanem arról, hogy egy menő országos csatornában.

Igazi profi tévések között. Eszméletlen szeretőkkel, akik közül a végén csak egy maradhat, a hegylakó. Akinek szül egy-két gyereket. És nyaralás. És kertes ház, sőt, villa, valahol Budán, a hegyen. És a mosolya olyan ám, hogy egyértelműen ő a keresett sztár a fogpaszta reklámokban. És ehelyett?  Itt Réten? Ahol annyi szakmai kifutás kínálkozik, mint földi kutyának a beton alapban?  De legalább a hegylakó jönne már, akit érdemes lenne felhívni a garzonba, és érdemes lenne beágyazni, sőt, új ágynemű húzni, hogy aztán összeizzadják rögvest, már, esszenciális nedvekről nem is beszélve. Akiért érdemes lenne kivenni például az  idei  szabadságát. Meg a tavalyit. Bár azt Té úr egy laza csuklómozdulattal, mint letöltöttet, lenullázta. Molyirtó kisasszony meg csak keserű mosollyal rándította erre a vállát. Nem mindegy? Kifizetni úgyse tudja. Na most ehhez képest ugyan kit érdekel, hogy Veronika még mindig úgy vágja meg az anyagokat, közöttük a Réti Étit is, mint egy utcáról szalajtott amatőr? Hogy Barna Jani is ötször jobban ért az esküvői videózáshoz, mint a kamerához? Hogy Té úr legutóbbi komolyabb műszaki beruházása az a piros talicska volt, amit állandóan ellopnak a két idióta zombijától?  Hát nem az a gond itt.

                                       o

 A PIACON

 - Na, tetszik látni, művésznő, megint a pofánkra mászik a tél, és már megint itt a karácsony.

- Ne is mondja, Józsikám.

- De régebben legalább tél volt a tél.

- Azért idén se lesz meleg.

- Fogadjunk, egy szem hó se esik!

- Mert az hiányzik magának?

- Nekem ugyan nem. Mivel azt otthon nekem kell ellapátolnom. Mondtam is az asszonynak, kár volt saroktelket venni, azt arra építkezni. A saroktelek kétszer annyi utca, tetszik érteni.

- No és kétszer annyi kerítés is.

- Úgy is van, még az is. A fiam meg?

- Nem lapátolja el maga helyett?

- Az nem. Nem is sepri. A kukát is nekem kell kivinni minden kedden.

Mert ő nem házmester itt, azt mondja. Mert én mi vagyok? Mindenes cseléd?

Na, de nem hergelem magam. Csak azt akartam mondani, hogy a télhez régen járt a hó. Úgy december elején lehullott és márciusig kitartott az a tíz-tizenöt centi. Emlékszik még rá?

- Hogyne emlékeznék! Józsikám. De jó is volt fiatalnak lenni.

- Úgy is van. Vagyis egy frászt! Akkor is csak a gond volt.

- Hát a gond az már csak gond. Úgy nő az ember körül, mint eső után a gomba.

- Na tetszik látni, ez most egy nagy igazság volt.

- Inkább csak közhely.

- Attól nagy egy igazság.

- Ez is az. Viszont hogy ilyen szépen szóba jött, vinnék is. Látom, gyönyörű szép championja.

- Ez is igaz. Szép nagyfejűek, kövérek és frissek. Mennyi tetszik?

- Nem is tudom.

- Olyan mértékegység még mindig nincs a mérlegemen, csókolom.  

- Kirántsam, pároljam kis hús mellett, vagy készítsek pörköltet?

- Gombafejek rántva rizsával meg majonézzel: az már majdnem étel.

- A rizsába jó sok petrezselyem?

- Úgy is kell. Hány csokorral adjak?

- Inkább viszem a gyökerével együtt. És azt megpárolom a gombával együtt.

- Mégse rántja?

- Rántok is meg párolok?

- Na! Gombás hétvége?

- Mért ne?

- Vendége lesz hozzá?

- Hát ez az Józsikám. Már nem jár át hozzám senki.

- Ne mondja!

- Benjamin is teljesen leszokott rólam. Persze, egy nagy kamasztól mit várhat az ember? A tavasszal érettségizik.

- Udvarol már, mi?

- Számítógépezik.

- Ne!

- Sajnos.

- No és az a kedves leány? A kollégája, akivel a Réti Füzeteket írja?

- Hát ő még néha. Így megy ez. Lassan kikopok az életből.

- Maga soha.

- Már Láng nagyi kalapját se volt sok értelme elővenni.

- A sorsolás kedvéért?

- Ha hiszi, ha nem, én megint a Dokit húztam.  Tízedik éve, sorozatban!

- Ez már nem lehet véletlen.

- Pedig az, Józsikám, nem csalok. Ebben biztos nem, azt elhiheti.

- Na és azzal a Hegyit Beszélő kicsivel mi van?

- Hála isten rég nem szólalt így meg.

- Lehet, kinövi?

- Azt meg adná isten!

- Hanem azzal a kisebbik leánnyal mi van? A Julcsi húgával. Róla nagyon rég nem mesélt a művésznő semmit.

- Hát ő bizony kint maradt Amerikában.

- Igaza is van. Elég, ha évente hazalátogat.

- Arra sincs ideje, hogy skypoljon néha az anyjának, vagy a nővérének.

- Majd lesz olyan is.

- Csak azt még megéljem. Na és a maga vérnyomása?

- Ha nem érdeklődnek felőle, akkor rendben van.

- Akkor nem is kérdeztem.

- Azt megköszönöm.

- Megyek is, Józsikám. Akkor a jövő szombaton…

- Várjon már! A gomba!

                                                O

 VANDA MÉG NEM TUDJA

 Lápi úr bezzeg nem alkudozik. A Parkerdő ZRT vezetősége az igazgató-főmérnök javaslatára a Vérfarkas szurdok területén lévő erdőt és az ott található, használaton kívüli ingatlanokat havi ezer Euro összegben adták neki bérbe. A szerződés ötven évre szól, különleges kitételként egy összegben egy éves kaució.  Amikor Béla főmérnök-igazgató ezt közölte a lidérccel, neki a szeme se rebbent.

De még a füstölgő csikk se a szája szegletében. Ehelyett előhúzott a pufajkája zsebéből még egy nejlonzacskót, aminek a tartalmát megint csak kiöntötte Béla főmérnök íróasztalára.

-Ennyi elég? – érdeklődött. Béla főmérnök szeme pedig ismét guvad és a fehérje sárgul a látványtól. Pedig már csaknem hozzászokott Lápi úr gesztusaihoz. Az asztalon brillek, rubintok, topázok és arany ékszerek kilónyi halma, és nem kell szakértő orgazdának lenni, ismét közel százmilliót érő tételben. Na most ehhez képest a harminchatezer  eurós letét csak borravaló Macska Jancsinak.

- Ebből majd még adok is vissza- nyel tehát Béla főmérnök egy nagyot, és már söpörné is be a vagyont érő kincset a fiókjába, nehogy már valaki benyisson és meglássa. Nahát, ha ez így megy, végképp meggazdagszik. Pláne, hogy lápi úr mintha megfeledkezett volna arról, hogy egy kupac kincset meg kivirított ugyanitt, kábé egy hónappal ezelőtt. Azt már el is adta feketén egy szolidan tisztességtelen orgazdának potom hetvenkét millió forintért. Vagyis az első kupac érhetett úgy százötvenet. Na most Béla főmérnök úr úgy döntött, hogy merjen az ember nagyot gondolni, tehát ebből a hetvenkettőből majd bevall a lidércnek húszat. Hátha tényleg nincs tisztában az árakkal a bugris tahója.  De hogy szabályosan megfeledkezzen róla! Hát nem, ez több, mint hihetetlen.

Béla főmérnök úrnak lassanként szárnya is kelt a fantáziája. Ennyi pénz! Szabadon felhasználhatóan.  Nem lekötve, adómentesen. Ennyiből már valami nagyot is lehet alkotni! Csak óvatosan, lassan, észrevétlenül, persze, nehogy feltűnjön valamelyik jóakarójának a szomszédok, vagy itt az erdei kollégák közül, aztán feljelentse őt újra. És aztán megint megjelenjen Erőss Jonatán, vagy még egy nála is rosszabb alakzat.  

Hát ennyi pénzből kifizethetné Elvira tulajdonrészét! Nehogy már a válóper után, a börtönből szabadulva megjelenjen az életében. Bár Béla főmérnöktől akár meg is jelenhet. Na nem, Elvirától tisztességgel megszabadulni, az nem ér meg legalább ötven millió forintot. Viszont vehetne erdőt! Vagy szántóföldet! Szőlőt? Részvényt? Vagy hagyjon mindent a csudába, és irány a Karib szigetek? Netán az Indiai óceán? Madagaszkár! Ott olcsó a telek!

Így álltak a dolgok, amikor kiderült amaz technikai malőr, hogy Lápi Lidérc úr jogilag nem létezik. Mivel sehol nincsen nyilvántartva. Meg se született, meg se halt, se anyakönyvi, se halotti bizonyítványa. Se anyja neve, se állampolgársága.

Személyi igazolványszáma, lakcímkártyája, betegbiztosítási száma, adószáma pláne se nincsen. Vagyis röviden: Lápi úr nem létezik.  Márpedig aki nem létezik, az bérleti szerződést se köthet.

Na most Béla igazgató-főmérnök szívesen vállalta volna ezt is Lápi úr helyett.

Mert mit meg nem tesz az ember az üzlettársáért, akivel a viszony már-már barátira nemesedik.  Ám az kissé mégis furán festene, ha a bérleti szerződésben a bérlő és a bérbeadó helyén is az ő becses neve szerepel. A második és egyben zseniális ötlete az volt, hogy szerez ő erre egy strómant. Ám itt Lápi b��tyó megmakacsolta magát.  A Vérfarkas szurdok a hozzá tartozó ingatlanokkal bérlője akkor olyan személy legyen, akiben ő megbízik.

Sose találnák ki, ezért elárulom: Vágási Druida Ferencre esett a választása, aki némi hezitálás és unszolás után végül is elvállalta, hogy aláír a lidérc helyett. Lévén, hogy druida főpapunk, a lidérccel ellentétben, minden szempontból nagyon is létező személy. A pufajkás, még a dohányzás tilalma előtti vasúti váróterem szagú rém tőmondatos érvei végül is meggyőzőek.

Azt ott úgyis tik akartátok, he.

Megszabadulsz a disznótól is, te.

Költözhet vissza a Ladátok a szentéjbe, hé!

Aláírsz, vagy megnyuvasztalak.

Hogy a négy közül melyik nyomta le végképp a mérleg nyelvét, kár is firtatni.

Azt viszont képzelhetik, hogy Béla főmérnök-igazgató úrnak mely fájdalmas fogcsikorgatásába került, amíg kénytelen-kelletlen elfogadta Vágási urat.

Bérbevevő félnek. Azt az árulót. Az a pökhendi, mitugrász, rátarti szarcsimbókot, akivel a megismerkedésük pillanatától zsigerből utálják egymást.

És aki társ tettesként kevés híján tönkretette az életét. De hát muszáj őt eltűrni, ha ennyi pénzről van szó. Végül is csak egyszer kell találkozniuk. A szerződés aláírásának napján. Vagyis ma. Aztán akár soha többé.

Így történhet meg az, hogy a Vágási meg a Szelényi János, alias Vérfarkas ismét a Parkerdő igazgatói irodájában kuksolnak, mint anno, amikor az erdővásárlás ügye, aztán a szurdok projekt beindult. De vidám, örömtől duzzadó alkalmak voltak azok! A viszontlátás, aztán a közös, reményteli jövő hangulatában.

Bezzeg most feszeng ez a két szemét.

Béla főmérnök-igazgató kimért, udvarias, úgy társalog velük, mint két vadidegennel. Csak semmi bratyizás, emlékek felemlegetése. Nem, nem úgy társalog velük. Egy vadidegennek, visszavonásig kijár némi bizalom. Egy semmitmondó, semmire se kötelező kis mosolygással fűszerezve.

De ezeknek semmi!

Mit meg nem tesz az ember egy kis pénzért. Sokért meg pláne.

De jöhetne már Lápi úr. Mert ez a Vágási addig nem akarja a szerződést aláírni.

A tanú Vérfarkas sötét szemétláda sunyi áruló János lesz. A másik Béla főmérnök-igazgató új titkárnője. Friss husi. Hosszúcombú, alma mellű és annyira butácska, hogy alig bírt tavaly leérettségizni. Hiába, a maróti lányok mind szépek. Tán még az is lesz vele, hogy elveszi feleségül? Na nem. Inkább megveszi majd őt is kilóra. Telik a Lápi úr vagyonából.

De hol késik?  És mért nem jöttek ezek együtt? Nincs ám neki annyi ideje, hogy egy egész délelőttöt ezzel a piti üggyel töltsön.

Apropó, töltsön. Inni kéne egy stampedlivel. De ezt a kettőt csak akkor kínálná meg, ha ciánkáli lenne a pálinkás üvegben. Ezeket? Még egy kávéval se.

Inkább kimegy az előtérbe. A kinti nagy hűtőben is van egy üveg kommersz konyakja. Abból azokat a kollégákat kínálja, akiket a sáros bakancsukkal, gumicsizmájukkal a belső szentéjbe mégse invitál be.

Úgy is tesz.

- Nos, Vandácska, van valami? – érdeklődik a titkárnőtől.

- Mi lenne?

- Telefon, fax, email?

- Nézzem?

- Ne nézzed! Vagy nézzed!

- Oké, Béla.

A kommersz konyak meg ott van a helyén, a sörök mellett. Béla igazgató-főmérnök tölt magának egy vizes pohárba. Először csak az aljába, aztán az üveg valahogy megdöntve marad, tehát félig. Egy deci nem deci, csak fél deci, ahogy az óorosz pán bölcsesség tartja.  Bár az inkább vodkára érvényes. De jó ez kommersz konyakra is.

Béla igazgató-főmérnök gallér mögé dönti a szeszesitalt, mit sem törődve a friss husi enyhén megvető pillantásával. Nyögsz te még alattam, Vanda. Vagy ki leszel rúgva. Béla főmérnök elképzeli a lány buta arcát. Az ajka vérvörösre rúzsozva. A hátán fekszik az igazgatói íróasztalon. Az alteste meztelen. Az a hosszúcombú lába a Béla nyakában, ahogy a főmérnök úr állva gyakja.

Na, ez így egyszer-kétszer jó is lesz.

Most bezzeg nem is sejti a Vanda, mi végre ez a vetkőztető tekintet.

A vizespoharat beteszi a mosogatóba. Lehet visszaballagni a két árulóhoz.

És akkor Béla főmérnök-igazgató úr tekintete kitéved az ablakon.

És meglátja Lápi urat érkezni.

Megint a Dezső disznó hátán lovagolva. És a Lápi út vállán a Csirke.

Béla megtorpan, kissé megigézve bámulja a jelenést. Aztán egy pillanatra eltűnődik, hogy Dezsőt kiköti, mint egy lovat, vagy beparkol vele?

És a csirkével mi lesz? Csak nem képzeli a lidérc, hogy a csirke ide bejöhet?

Bár ennyi pénzért…akár a disznó is.

                                                o

 FINGOM SINCS, EMBER!

 Vilmos őrnagy nem engedi meg Hartai úrnak, hogy őt újra a Turcsiban fogadja. Igazság szerint mást se engedne meg neki. Például azt, hogy a következő tizenöt-húsz évben másutt töltse az idejét, mint például a Csillagban, lehetőleg a legnehezebb fiúk köcsögeként. De erre aztán vajmi kevés a remény.

Hacsak Hartai nem követ el valami eget verő ostobaságot. De nem attól ő a bécsi kuplerájok királya, számtalan cég tulajdonosa, mint amilyen a Nemzeti Retro Fitness Mit Tesz, és nem attól ő a H’aka tulajdonos vezérigazgatója, a sátán regnáló réti nagykövete, aki nemrég kötelezte le egy életre a baráti titkosszolgálatokat a Pokolból hozott kódfeltörő programmal, hogy bármi ostobaságot elkövessen.

Vilmos őrnagy, ha akarná, akkor se tudná eltitkolni, mennyire  utálja ezt a palit.

De mért akarná? Vagy jobban tenné, ha nem az lenne momentán minden vágy, hogy pofán vágja? De úgy ám, hogy ledőljön a székről. Na és, ha elég kényelmesen fekszik, akkor egy kicsit megrugdossa. Mondjuk csak annyira, amíg a felháborodott ordítása alig hallható vinnyogássá csendesüljön.

Ahogy ül ott, az íróasztala mögött. Felfújt pofazacskóval. Fényesre hájasodott tokával. Amit alaposabban is leborotválhatott volna. Mivel a toka és a nyak találkozásánál egy vékony sávban megmaradt az őszes borosta.

Vilmos őrnagy erre a pár szőrszálra koncentrál abból a célból, hogy a modora mindvégig fenyegető maradjon. Nehogy már összecsinálja magát  ettől a gengsztertől. - Ugye emlékszik, mit mondtam magának?

- Fingom sincs, ember.

- Őrnagy.

- Mikor?

- Lassan hatodik éve.

- Jézus! Mért emlékeznék én arra, hogy maga mit mondott nekem hat évvel ezelőtt?

- Azóta vagyok őrnagy.

- Ja, hogy az hat éve.

- Az.

- Nem suhan a ranglétrán, mi?

- Szóval mit mondtam én magának?

- Maga ennyire szar nyomozó, vagy ennyire jó?

- Hogy kit veszek elő, ha Kelen úrnak bármi baja esik?

- Nem tiszteli a feletteseit, mi?

- Hogy jön ez ide?!

- Mert maga azt hiszi, hogy maga egy magyar Marlowe, mi?

- Kicsoda?

- Chadlert nem olvas?

- Ja, hogy az a Marlowe.

- Maga is olyan macsó?

- Egy faszt.

- Na. Végre. Az első jó tulajdonsága, amit megtudok magáról.

- Árulja el, mire volt az jó!

- Mármint micsoda?

- Tanulja meg újra mindenki, hogy egy Hartaival nem lehet packázni?

- Velem tényleg nem ajánlatos. De most nem értem, miért mondja.

- Ha Kelen úr meghal, ezt nem ússza meg.

- Mármint mit?

- A gyilkosságra való felbujtás a minimum.

- Ugyan már.

- De pár év fegyházhoz elég lesz az is, ami van: súlyos testi sértés, vélhetően maradandó agykárosodással.

- Semmi közöm hozzá.

- Tudom, hogy van.

- Bizonyíték?

- Lesz.

- Eléggé meglepne.

- Történnek néha csodák is.

- Nézze, barátom, tulajdonképpen leszarhatnám a gyanúsítgatását, és kizavarhatnám az irodámból. De belátom, hogy maga is csak a dolgát végzi. Ezért segítek. Hajlandó vagyok a nagyesküt letenni, hogy semmi közöm a dologhoz. Sőt! Bevallom azt is, egy darabig ambicionált, hogy megfenyítem azt a kis patkányt, amiért megcsaklizta a tankomat. De aztán letettem róla.

Elhiszi?

- Nem.

- Maga szerint annak a kis gecinek én vagyok az egyetlen ellensége?

- Nem.

- Na látja.

- De itt Réten, tudomásom szerint maga.

- És ha rosszul tudja?

- Meglepne.

- Fárasztó egy bunkó maga.

- A jövő héten befáradna végre a kapitányságra, hogy jegyzőkönyvbe vegyük a vallomását?

- Fogalmam sincs. Kérdezze meg az ügyvédemet.

                                       o

 LENKE! HALLOD?

 Ezalatt szívünk legérzőbb csücskének, drága jó mélynövésű barátunknak, Kelen Bélának végre jó napja van. Már ha lehet jó napja valakinek, aki hetek óta mélyaltatásban fekszik az intenzíven oly állapotban, hogy tán nem is kéne altatni, kómában maradna ő anélkül is.

Mert drága Bélánk agyának legtitkosabb mélyén, annak is egy setét bugyrában valami felpezsdülni látszik, amitől édes álmot lát, így az ajka alig látható kis mosolyra szenderül.

Édes Bélánk álmába arra ébred, hogy az idejét se tudja, mikor érezte magát ennyire kipihentnek. Mint aki előző nap komoly fizikai munkában fáradt el, például kaszált, vagy szántott, vagy lekocogott egy félmaratont, netán egy egészet, és aztán zsupsz az ágyba és egyhuzamban aludt tíz órát.

Igen, egy kicsit még ólmosak a végtagjai, egy picit pállott a szája íze, ám az árbocrúdja hetykén ágaskodik, és nem csak a vizelhetnéktől.

És farkas éhes!

Kelen úr még jó sokáig lustizna így, de hát ami sürget, az sürget. Ha jól emlékszik, amúgy semmi dolga, terve nincs még a napra, tehát simán megengedheti magának, hogy kikászálódik, elmegy vizelni. Ha már ott van a közelben, gyorsan fogat mos. Iszik pát korty vizet, és usgyi vissza az ágyba.

Na? És akkor tovább élvezheti a hátán fekve azt az édes érzést, ami a szívétől indulva sugárzik a kisvérkör felé, onnan fel az agyba, az agyból pedig a végtagokba: a kicsattanó egészség és a tökéletes erőnlét testtudatát.

Mert bizony az van neki, a Kelen Bélának. Ilyesmivel talán boldogult ifjú korában rendelkezett utoljára. Még amikor aktív zsoké volt, naponta órákat lovagolt, és nem volt több soha, mint ötven kiló. No és persze csak álmodozott a Nőkről. Hol van az már? A fittség, az ötven kiló és az ifjonti szüzesség…

Ditke!

Ő hol van?

Valahol itt kell lennie!

Adja isten, hogy mellette fekszik! Csak a bal kezével oldalt kéne tapogatnia.

Vagy a jobbal?  Nem, Ditke balkézre szokott…

De ha nincs itt?

Várjunk! Maga Béla hol van?

Még Répcelakon?

Nem, onnan már…

Csepelen, a mamánál?

Ott sose esne a lustázás ennyire jól.

Hát akkor?

Kelen úr óvatosan résnyire nyitja a szemét.

A mennyezet az mennyezet. Fehér. De nem olyan piszkos fehér, mint Ditkénél. Tényleg, mióta ígéri az asszonynak azt a tisztasági festést…

Ez a plafon idegen!

Kelen úr szeme moccan. A tekintete lejjebb csusszan.

Bézs alapszínű, tulipiros virágos tapéta. Az ággyal szemközt lapos tévé.

Alatta elegáns kis komód. Balra a fal csupa ablak. Jobbra apró belépő, onnan fürdőszoba nyílik, és a bejárati ajtó. Hát ez…nem úgy néz ki, mint egy szállodai szoba? De! Egy olyan két-három, esetleg négy csillagos. Attól függ, van-e hűtő.

Van! És a hűtőben mi van? És hol van ez a szálloda? De ez mind semmi?

Ő hogyan került oda? És mikor? És kivel?

ÉS MI VAN?!

Kelen úr a kínzóan feltoluló kérdésektől kényszerítve felül az ágyban, és teljesen felébred. Ditke sehol. A nyoma se. Az illata. Az a különös, enyhén és étvágygerjesztően füstös illat, olyan, amilyen az igényesen megfüstölt hentes árúé. Talán lángolt kolbász? Nem, inkább bőrös virsli.  A teste lenyomata. A lepedő meggyűrtsége, ahogy mélyalvásban maga alá húzza a lábát, és szuszog, mint egy hatvan kilós embrió. A nejlonharisnyája, amit mindig a szék háttámlájára dob. Ditke nincs itt vele.

De hol nincs vele?

Lehet, hogy Répcelakról nem Pest felé vette az irányt, hanem hallgatott a józan eszére, és Bécsbe? És onnan tovább? Hoppá! Talán csak nem  Thaiföldön van?

Hát eljutott oda mégis? És mindaz, ami Répcelak után történt, csak álom volt?

Nem. Az nem lehet. És egyáltalán nincs olyan érzése, mintha Thaiföldön lenne. Bár az, hogy az milyen érzés, honnan tudhatná, ha sose volt ott? Amikor ki se tette még soha a lábát a Kárpát-medencéből?  Bár hogy nincs olyan érzése, az nem jelent semmit. Elvégre, ha elég sok csillagos ez a szálloda, akkor nyilván légkondicionált, és olyan helyen van, ahol a csend, a nyugalom a kedves vendég kényelmére és nyugalmára…

De hol a picsában vagyok tényleg?!- nyög fel édes Bélánk, és mit sem törődve egyre sürgetőbb vizelési ingerével az ablakhoz caplat és kinéz.

Aztán nem hisz a szemének.

Csak bámul ki a fejéből.

Aztán azt hiszi, nyilván az ablak csapja be. Ez valami extra illúzió lehet, netán egy rafinált hologram, amit az üvegre vetítenek, vagy maga az ablak egy hatalmas képernyő, vagy…

Kelen úr izzadó tenyérrel, remegő kézzel húzza el a tolóajtót, és kilép a szobához tartozó apró erkélyre. A látvány ugyanaz.

Az ég indigókék, mégis hétágra süt a Nap. A levegő oly bársonyos és illatos, mint virágos erdei rét egy meleg április végi napon. Alant a szálló parkja akkora, hogy a vége nem is látszik. A fű haragos zöld. A díszfák, a cserjék kövérek, vagy sudarak. A sétányok sárgán, szeszélyesen kacskaringóznak közöttük.

És az épülettől nem messze egy hatalmas medence, ami egy mélységes tengerszem nyugalmát mutatja.

Na és a csillagos ég. A Tejút, mintha valaki kárpitra festette volna.

A tomboló Nap, ami mégse bántja a szemet, noha kétszer akkora, mint a földi látványa. És a Vénusz a Holdunk helyett?

Ilyen nincs.

Pedig van.

A rejtély nem oldódott meg. Kelen úr még mindig nem is sejti, hol lehet, és hogyan került ide.

Csak bámul, és bámul, és azt is feledte, hogy majd behugyozik, de rögvest.

És akkor halk surranással nyílik a szomszéd szoba erkélyének üvegajtaja.

Egy idősebb úr lép ki rajta. Utcai ruhában, mint aki most ért fel, vagy most készül el, csak még kinéz a gyönyörűséges tájra egy percre. Az arca kisimult, a homloka derűs, mint a nagyon gondtalanoknak.  Fütyörészik is hozzá, naná.

Nézd már, nem egy öreg slágert, hogy Kétszer kettő néha öt?

Az öregúr észreveszi a szomszédot, abbahagyja a fütyülést, és meleg barátsággal köszön. - Üdvözlöm! Csak nem az új lakóhoz van szerencsém?

- He? Én…de…

- Szintén szakszervezeti beutalóval?

- Mi?!

- Ejnye, de modortalan vagyok. Engedje meg: Takács. István. De mindenkinek csak Taki bácsi.

- Izé. Nem tetszik tudni, hol vagyok?

- Már hogyne tudnám! – Taki bácsi lelkesen fordul, bekiabál a szobába. – Lenke! Hallod? Magyar szomszédunk van!

                                                O

 MÁR CSAK A TERVEK

 Lápi úr is egy erkélyen áll. Na nem a csodálatos, kimondhatatlanul számosan sokcsillagos, mennyei Vénusz Wellness hotelben, hanem a Vágási rezidencia

panelnyúlványán.  Lápi úrnak ez is megteszi, mivel egyszerűen nem hajlandó a csikket kivenni az ajka szegletéből és elnyomni azt. Márpedig ennyire büdöset egy viszonylag kis légterű lakásban mégse szívhat. Legyen a fődruida családja és közte a barátság akár olyan mély is, mint egy falu határában felejtett dögkút. Na most ez a hasonlat nyilván Lápi úr dohányának szagáról jutott az eszünkbe.

Lápi Lidérc díszvendég.  Még szép. Nem minden nap kap az ember ajándékba egy szurdokot ötven évre, benne egy legkevesebb száz milliót érő műtárgy együttessel, úgy mint egy kétszintes, majd ezer négyzetméter alapterületű faház, az első szinten büfé, konyha, éttermi rész és a mellékhelyiségek, felül pedig hat vendégszoba.

Aztán ott áll a dizájnos szentéj, amit eleve a Pántlikás Ladának terveztek és emeltek, homlokzati fal egyetlen nagy portálüveg. És a fészer. A Kele-Nyugati Sámánkapu , székely mintára ácsolva és faragva. Hát ki érti a Parkerdő ZRT-t, meg a Béla főmérnök-igazgató feletteseit, mért nem kezdtek ők valamit ezzel?

Dacára annak, hogy csakugyan botrányosak voltak a megépítése körülményei.

Ám ez is legyen az ő bajuk. Most már húsz évre az övék! Megvalósult az álmuk.

Taki bácsi Ladája költözhet vissza a szentéjbe, a turistaközpont pedig megnyithatja a kapuit. Már csak a tervek kellenek!

Hogyan üzemeltessék?

Kinek mi legyen a dolga? Ferinek, Jánosnak, Almának és Jutkának.  Aztán itt dolgozhatna akár Matyi is. Úgy sincs állandó állása már vagy két éve. Hiszen még kevesen is lesznek. Mert nézzük csak! Vágási Druida Ferenc, úgy is, mint bérlő és a Kelet-Nyugati Sámánkodás főpapja a központ égi, természetfölötti működéséért lesz felelős. Vérfarkas Jánosé kell legyen a profán ügyvezetés.

Alma lehetne a vendéglátó egység vezetője. Jutkának viszont mégse kéne otthagynia az iskolát. Matyié lehetne marketing, online persze, no meg a mindenes, a gyakorlatban, persze, elvégre mégis egy életerős fiatalember.

Na ugye, hogy kevesen vannak?  Nyilván rehabilitálni kell majd Kovács docit, mint a Kelet-Nyugati sámánkodás világi teoretikusát, és ha esetleg át lehetne csábítani a Csiki utca egyből gondoknak…

No és Lápi úr? És Dezső disznó? És a csirke? Lápi úr mereven elzárkózik bármi hasznos tevékenység elől. Ő megteheti, hiszen ő a jótevő. És ötletgazda.

Például azt is ő szólja be a nagyszobába a tanakodó, ünneplő társaságnak, mi lenne, ha szilveszterkor nyitnák meg a központot, naná, hogy egy nagy bulival egybekötve. És hogy ennek ne legyen akadálya, előveszi a zsebéből azt a kisebb köteg húszezrest, első saccolásra úgy nyolc-tízmillió forintot, amit Béla főmérnök –igazgató adott át a fogát szíva, abból a hetvenkét millióból, amit viszont onnantól kezdve már csakis a maga jól megérdemelt hasznának vallott.

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

Beer Miklós püspök: Nem lehet félelemben élni

New Post has been published on https://zarojel.hu/beer-miklos-puspok-nem-lehet-felelemben-elni/

Beer Miklós püspök: Nem lehet félelemben élni

[vc_row][vc_column][vc_column_text]Június 20-án, a Menekültek Világnapja alkalmából Fabiny Tamás evangélikus püspök és Beer Miklós katolikus püspök közösen mondták el, a háborúk által az otthonukból elűzött emberek támogatására felszólító üzenetüket. Megfogalmazták, hisznek abban, minden menekült megérdemli, hogy biztonságban éljen.[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBlbHMlQzUlOTElMjBCTCUyMC0tJTNFJTBBJTNDaW5zJTIwY2xhc3MlM0QlMjJhZHNieWdvb2dsZSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMHN0eWxlJTNEJTIyZGlzcGxheSUzQWJsb2NrJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjM1MzUzMDE5ODMlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG8lMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNFJTNDJTJGY2VudGVyJTNF[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”140876″ img_size=”800×600″ add_caption=”yes” alignment=”center” onclick=”link_image”][vc_column_text]

Az írástudók felelősségéről

A napokban Hír Tv “Egyenesen” című  műsorának Beer Miklós, váci megyés püspök volt a vendége.

A nyilvánosság előtti megszólalásairól elmondta, hogy mikor bármiről véleményt mond, a lelkiismerete szerint jár el:

 Egyházi vezetőként nekem fel kell vállalnom annak a felelősségét, hogy azt mondom, azt képviselem, amiben hiszek. Ez kockázatos vállalkozás, sokszor megtapasztalom.”

Elmondta, hogy Fabiny püspökkel közétett üzenetük kapcsán “fentről nem szóltak le”, de a barátai figyelmeztették, ne olvassa el a kommenteket. Azonban az evangélikus püspök elküldte számára a legjellemzőbbeket. Arra a kérdésre, hogy minek titulálták őket, röviden válaszolt:

Hazaáruló; Ferenc pápa majma. Többet nem mondok.

Majd hozzátette:

Nagyon fáj, és tényleg nem értem, hogy ennyire nem értik az emberek, hogy egyházi vezetőként nekem, nem azt kell mondani, ami az embereknek tetszik, hanem azt kell mondani, amit a Jóisten rám bízott. Azt az irányt, azt az értékrendet melynek hivatásos képviselője vagyok. Ezért mondtam, nem könnyű szolgálat ez. De hát, vállalni kell.

Napjaink kusza világában:

Az emberek meg vannak zavarodva. A migrációs helyzet az egészen új, mondhatnám váratlan helyzet elé állít mindenkit. És megvan mindenki zavarodva, legalábbis nagyon sokan. Nem tudják, most kinek higgyenek, kihez alkalmazkodjanak.

A Földön egy tekintély van, akinek követi az útját:

Ferenc pápára én nagyon nagy tisztelettel tekintek. Nekem ő az első számú egyházi felettesem. Azon nem szabad senkinek sem csodálkoznia, hogy én az ő megnyilatkoztatásait elfogadom, azonosulok vele.

Kifejtette álláspontját a menekültekkel szemben tapasztalható ellenérzésekről is:

Mit is értünk keresztény kultúra alatt, keresztény értékrend alatt, kereszténység alatt? Nyilván a politikusok annak az értelmében használják ezt, hogy vannak szép templomaink, bazilikáink, képzőművészeti alkotásaink, ami a kereszténységhez, Jézus Krisztus tanításaihoz kötődik.

Beer Miklós püspöknek azonban mindezek mást jelentenek:

 De amikor mi, belülről nevezzük magunkat kereszténynek, akkor ez elsősorban azt jelenti, mi hisszük azt, hogy Jézus Krisztusban a Teremtő Isten szól hozzánk, és így olvassuk a Szentírást, a Bibliát mint etalont, ami segít az eligazodásunkban.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBtJUMzJUExc29kaWslMjBCTCUyMC0tJTNFJTBBJTNDaW5zJTIwY2xhc3MlM0QlMjJhZHNieWdvb2dsZSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMHN0eWxlJTNEJTIyZGlzcGxheSUzQWJsb2NrJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjUwMTIwMzUxODUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG8lMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNFJTNDJTJGY2VudGVyJTNF[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Nem a tárgyiasult  emlék a lényeg

Azok, akik Ferenc pápa állandó bírálói, és árgus szemmel figyelik mibe köthetnek bele, ugyanolyan figyelemmel olvasnák a Hegyi beszédet, megértenék Ferenc pápát. Itt életvitelről van szó, belső meggyőződésről.

A magyarországi menekültellenes kampány kapcsán így fogalmazott:

 Nagyon fáj. Tényleg nagyon aggódom a honfitársaimért. Meg vannak zavarodva. Tényleg azt hiszik, hogy állandóan félni kell.

Teljes hitével hangsúlyozta:

 Nem lehet félelemben élni. Ezért nagyon szomorú vagyok. Tényleg azt hiszik az emberek, hogy iszlámveszély van, tényleg elhiszik, erről van szó.

Beer Mikós hivatkozási alapja ismét Ferenc Pápa volt

Találjunk vissza a gyökereinkhez. És tényleg az eredeti értelemben nevezzük magunkat kereszténynek. Vagyis, Krisztust követő embernek.

Szemléletbeli, gondolkodásbeli változásra van szükség:

 Sokkal jobb lenne, ha másik oldalról közelítenénk meg a 21. századi helyzetünket. Ami kétségtelen soha nem volt még világ. Ha ide jönnek ezek a más kultúrájú, más vallású emberek, az alkalmas arra, hogy megmutassuk, hogy mi kik vagyunk. Ha szeretettel, türelemmel beszélünk velük, esélyt adunk arra, hogy megismerjenek bennünket.

Az egyházon belül is vannak feszültségek, az egyház sokszor kerülni akarja a konfliktust:

A megszokott látszólagos biztonságot ad. Jó volt így tavaly, tavalyelőtt, ne változtassunk. Az egyházon belül én is ezt tapasztalom, éppen Ferenc pápa ellenzői részéről: mit akar ez a pápa, állandóan a szegénységről beszél, meg a kúria reformjáról beszél.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBoYXJtYWRpayUyMEJMJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyNjQ4ODc2ODM4MiUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

[kpopmikulas2016-blog]

Az ördögi maknae és az ő naplóbejegyzései

2016. 12. 11.

Mostanában rohadtul kezdik túlzásba vinni, így úgy döntöttem, ideiglenesen felszentelem ezt a naplót egy BaekYeol dokumentumnak. Döbbenet, de tökre levezeti a frusztrációt.

Szóval, az van, hogy Baek a kelleténél jóval többször bújik Chanyeol vaskos karjai közé, ő pedig jóval többször öleli elölről, hátulról, vagy éppen oldalról magához az alacsonyabbikat. Egyszerűen nem értem, miért nem tesz senki erre az igenis borzasztóan fontos tényre semmiféle megjegyzést. Csak a fiatal, tudatlan és több értelemben is ártatlan maknaenak szúr szemet a dolgok mögötti, amúgy tökre egyértelmű tartalmon? Jesszus, ne szórakozzunk már!

Tudom, hogy mit hisznek a fanok. Szerintük otthon egymás ölében ücsörögve beszélgetünk meg kacarászunk nap huszonnégyben, a színpadon meg még úgy fogjuk vissza magunkat, nehogy tök véletlenül elcsattanjon egy csókocska, vagy ilyesmi. Hát rohadtul nem. Mindenki megy a dolgára, ha már egyszer akad egy kis szabadidőnk, inkább alszunk, eszünk, kifújjuk magunkat, elintézünk pár telefont, vagy ilyesmi. És ezt úgy, hogy hozzá sem érünk a másikhoz! Melyik hetero férfi taperolja ilyen látványosan, puszta kedvtelésből a társát?

Na, itt a poén, mert ők mégis megteszik ezt. Újra és újra beléjük futok, ahogy épp ismerkednek egymás bőrének puhaságával, a másik tusfürdőjének illatával – teszemhozzá, Chan kencéinek nagyrésze az én érzékeny nózimnak speciel irdatlan büdös -, meg az összes kifogásnak szánt kis baromsággal. Viszont meg kell említeni, hogy a tapin kívül még nem volt közöttük semmi olyan, amit már ténylegesen eksönnek lehetne nevezni. Odáig még nem jutottak, mert nem tudatosult bennük, hogy ebből akár még lehetne is valami finomság. A banda két szerencsétlen kis naivája jól egymásra talált, mondhatom. Ha rajtuk múlik, simán beletelik öt évbe, mire rájönnek, hogy a szex létező dolog, és nem csak amolyan szállóige meg rémhistória, mint aminek még anno anyuci meg apuci beállította. Szinte látom magam előtt, ahogy a colos kétségbeesetten próbál rájönni, hogy mégis hova kéne neki beraknia, ha egyszer Baek is fiú…

 2016. 12. 13. Ma úgy döntöttem cuki leszek és besegítek nekik, így miközben a mi aranyhangú énekesünk zuhanyozott, beküldtem hozzá a mit sem sejtő Yodeszt. Természetesen nem vagyok amatőr, igazi taktikai dáma lévén pontosan húsz perc elteltével jelentettem be diplomatikusan az egyedül a nappaliban tartózkodó társamnak, hogy üres a fürdő és mehet zuhanyozni, így sikeresen elcsípte a tükör előtt pipiskedő Baekhyun meztelen hátsóját. Utána meg sűrű hajlongások közepette próbáltam ecsetelni nekik, hogy menyire sajnálom, és, hogy mindez borzasztó nagy véletlen volt, én tényleg azt hittem, hogy szabad a helyiség. Mindezt úgy, hogy nem nevettem el egyetlen egyszer sem magam, ami tulajdonképpen nagyon nehéz feladat volt látva a kipirult, zavart arcukat… Annyira édesek voltak, hogy nem mertek egymásra nézni! Hát azt hittem ott csöppenek el, pedig semmit nem csináltak, csak álltak ott, mint a hadnemondjammi a lakodalomban.

 2016. 12. 14. Szeretném kiemelni a mai táncpróbát, de csak mert konkrétan kiégtem rajta. Először is ismertetem az alapszituációt. Tehát Yixing és Suho épp elmélyült beszélgetést folytatott valamiről, amit nem nagyon értettem így inkább figyelmen kívül hagytam, nehogy szokás szerint puszta cukiságból megkapjam tőlük, hogy tudatlan vagyok. Chen hallgatta őket, néha buzgón bólogatott is, pedig biztosra veszem, hogy ő sem volt másképp. Xiumint és Kyungsoot ismételten elnyelte a föld, pedig jó lett volna, ha akad még valaki, akinek épp nincs semmi dolga és elszórakoztat. Jobb híján egy darabig Kaitfigyeltem, ahogy tök unott arckifejezéssel a telefonját babrálja. Felettébb kíváncsi voltam, miért érdekli ennyire a többi ember véleménye, viszont akárhányszor szóra nyitottam a számat, a felém irányuló szúrós nézése belém fojtotta a szót. A szemem sarkából néztem végig, ahogy végigböngészi az egyik videónk alatt lévő kommentek körülbelül kilencven százalékát és próbáltam a csakráimmal üzenni a tudatalattijának, hogy ignorálja a negatív megjegyzéseket. Aztán persze megint feltűnt neki, hogy – az ő szavaival élve – valami faszságot művelek vele épp a fejemben, így kénytelen voltam más megfigyelendő emberkék után nézni. És ez volt az a minutum, amikor eszembe jutott, hogy én amúgy most éppen párkapcsolati naplót vezetek két tagról, így jobb lenne, ha inkább őket szuggerálnám.

Első és legfontosabb tény: változtattak a felálláson! Hű! De most tényleg. Nagy nehezen kialakítok egy, a valósághoz viszonylag igazodó fantáziaképet, erre tessék, kénytelen vagyok újratárgyalni magammal a kérdést, miszerint ki is lesz felül. Szóval az énekes Chanyeol háta mögött ült, szorosan a hasánál ölelve pihegő társát, állát annak széles – egyébként eddig is ilyen volt? - vállán támasztva. Meg sem moccant, csak félig lehunyt pillákkal, elnyílt ajkakkal szuszogott, még nekem sem volt nehéz kisilabizálni, hogy szegényke elfáradt. Kedvem lett volna odamenni hozzájuk és betakargatni őket, hogy aztán büszke családapára hajazó, önelégült képpel visszavonuljak a kis BaekYeol leshelyemre és folytassam az elemzésüket.

Baekhyun hunyorogva, meglepően hosszú, szinte már teljesen összezárt szempillái alól rámpillantott. Valószínűleg elmerenghetett, mert az a bizonyos tekintet továbbra is rajtam marad, ám szépen lassan üvegessé vált. Oké, kicsit kezdtem feszélyezve érezni magam. Ha néznek, nézzenek meg jól és alaposan, ha meg nem, akkor inkább hagyjanak is békén! Mert hát az én egóm sérülékeny dolog, szörnyű lenne, ha történne vele valami, nem? De. Oké, hogy én megbámulok mindenkit, de engem most miért kell? És tök gáz, mert próbáltam vele felvenni a szemkontaktust, aminek az lett az eredménye, hogy inkább visszafordult a colos felé. Na szép, mondhatom. Lassan már csak a kamerák előtt fogják felfedezni, hogy amúgy én is tökre létezem meg minden.

BaekChanyeol vékony, széles nyakú, szürke alapon narancssárga, cuki kis zebrákkal ellátott felsője alól kikandikáló bőrére hajolt, majd könnyed csókot lehelt a puha, fehér területre. Ezt megismételte még párszor, én pedig közben olyan izgalmakba jöttem amiért végre beindult náluk is az élet, hogy szinte már hallottam a szívem hirtelen felgyorsult dobbanásait. Aztán az énekes úgy döntött, inkább nem fáradozik tovább és ajkait mintegy tök véletlenül, holmi „lustaságból” ottfelejtette a másikon. Lehet az én fantáziám túl túlfűtött és szenvedélyes, de szerintem ez nem teljesen normális. Romantikus. Nagyon, nagyon romantikus! És basszameg, ahogy őket néztem, szépen lassan elöntötte az arcomat a forróság. Mindig ez van, ha egy a szexuális életet teljesen mellőző fiatal fiú bármilyen nemű testi érintkezést lát? Elpirul, és befejezve a bámészkodást, térdet átkarolva, szorosan összezárt pillákkal gondol arra, hogy mennyire jó lehetne egy hasonló érintés valakitől?

 2016. 12. 16. Ma koncerteztünk, és a fejem még mindig a sikítozástól és a dübörgő zenétől zsong. Egész nap fájtak az izmaim, és volt, hogy annyira nem éreztem már a lábaimat, hogy azt hittem, a nagy táncikálásban már elhagytam valahol őket. Legalább az elmúlt két órában már sikerült valamennyire lenyugodnom. Szépen lassan kezdek regenerálódni, mondhatni, kezdem úgy érezni magam, mint egy átlagos ember. A mai nap szinte említést sem érdemel, de hát mégis csak az én naplóm, szóval szerintem dokumentálom a saját észrevételeimet is.

Miután hazakeveredtünk, letelepedtem a kanapéra és tulajdonképpen egy jódarabig ott is maradtam. Se erőm, se kedvem nem volt megmoccanni, a fürdés gondolata is taszított, így inkább azzal töltöttem az időt, hogy kitaláljak valami kifogást a többieknek arra, hogy miért nézek ki még mindig úgy, mint a mosott szar. Komótosan figyeltem a közlekedő társaim és próbáltam elcsípni valami kis beszélgetésfoszlányt, hogy legyen mibe belekapaszkodni és legyen mit követni, ám még ez sem tudta teljesen elterelni a gondolataimat. A szokottnál is sokkal fáradtabbnak éreztem magam. Hallottam, ahogy Kyungsoo kikiabál a konyhából, mondván, hogy mindenki tolja oda a képét, mert kész van a vacsi, de semmi kedvem nem volt kivánszorogni.

Amúgy én komolyan nagyon szeretem azt a kis bagolypofiját. Habár tényleg annyira nem ártatlan, szende szűz, mint amilyennek hiszik - ember, egy huszonéves felnőtt férfitól mit vár mindenki? -, de azért naivságának van némi valóságalapja. Egy tuti: őszintén lehet vele beszélni, ő tényleg segít, ha tud.

- Sehun, mozdulj már meg! Majd este alszol, Babuci! – pillantott le rám Chanyeol csücsörítve a kanapé támlája mögül, aztán széles vigyorral díjazta magát a roppan kreatív megjegyzése miatt, amit én egyébként se viccesnek, se sértőnek nem találtam.

Van az a tipikus helyzet, amikor az illető nagyon elhiszi, hogy na, most akkor ő beszólt, te meg közbe azt sem tudod, hogy kínodban sírj vagy nevess. Na, ez pont ilyen volt. Természetesen harapok a koromra mert mentálisan már elmehetnék valami odúlakó bölcsnek is simán, de könyörgöm, a Yoda esetében ezt lehetetlen komolyan venni! Persze vannak jó viccei, de azok tényleg viccek, nem pedig ilyen… izék.

- Ma jó kaja van. Végre. – Jóleső sóhaj hagyta el a száját, én pedig már épp azon kezdtem el morfondírozni, Baek közelébe is ilyen élvezkedő hangokat hallat-e, mikor hirtelen átkapcsolt ufó üzemmódba, és hozzám hajolva arcomat kezdte el lelkesen gyömöszölni. – Úgy hiányzik az a cuki, pufók arcod. Miért kell neked is felnőni?

Itt úgy döntöttem bemutatom már, hogy mennyire érett felnőtté cseperedett ez az édes kis Sehun kölök, így roppant kifinomultan, két ujjal finoman odébb toltam a csülkét. Érezze csak a szintkülönbséget a kis suttyó!

- Eddig se volt pufók és ezután sem lesz az.

Na jó, talán kissé férfiasabb lettem. Na és aztán?

A colos összefüggéstelen papolását hallgatva visszatért az életkedvem. Feltápászkodtam és erősen összpontosítva próbáltam megfejteni, pontosan miért is van az, hogy minden második mondat után felkuncog, nyüszög, vagy éppen előre nevet a nem létező poénján. Annyira bírom, hogy ilyen vidám meg kis naiv! Kár, hogy párkapcsolatok terén meg életképtelen, mert amúgy tök menő kis seme lenne. Baromi jó lenne egyszer ezt a lágy, boldog arcot kipirultan, izzadságtól csapzottan látni. És nem, nem a táncpróbák utáni állapotára gondolok, az úgy tök gáz és nincs benne semmi extrém.

Vidor arckifejezése hamar átragadt rám. Persze benne valószínűleg fel sem merült, hogy éppen róla meg a kis Baconrőlfantáziálgatok, és azért vigyorgok úgy, mint a vadalma. Amikor láttam, hogy a már az asztalnál gubbasztó, láthatóan frissen a zuhany alól előbújó Baek szeretetteljesen ránk - pontosabban rá – pillant, újból oda nem illő dolgokon kezdtem el rágódni. Talán túlságosan sok rajongók által írt történetet olvastam el kettejükről?

 2016. 12. 20. Szóval, ha nem jön a hegy Sehunhoz, Sehun megy a hegyhez. A fürdős eset nem volt elég motiváló számukra, szóval kénytelen vagyok durva eszközökhöz nyúlni. Ajajj, a maknae bekeményít! Na, majd meglátjuk. Nem teljesen bízok a kari szent és sérthetetlen erejében, mert két ilyen cseszettnagy idiótáról van szó, szóval most megpróbálok valahonnan én személyesen síkosítót szerezni. Remélem, legalább nekik össze tudok hozni egy szép estét.

 2016. 12. 26. Örülök, hogy összejöttek a srácok, meg tök jó, hogy most baromira imádnak, és hádéből láthatom, ahogy ténylegesen nyalják-falják egymást, de baszki… MIÉRT PONT AZ ÉN ÁGYAMBAN?

Megjegyzés: Napló lefokozva rendes naplóvá, a lepedőt pedig mihamarabb ki kell cserélni, mert nem vagyok hajlandó ott aludni. FÚJ!!!

[nemzetinet]

Orbán Viktor: Nem akarunk behúzott függöny mögött ünnepelni

„A keresztény világ nagy ünnepét, Krisztus urunk születését várjuk. A várakozás csöndjében följebb emeljük tekintetünket, eloldódunk a hétköznapi gondoktól, tágabbra nyílik a lélek horizontja. Ebben a különleges állapotban végezhetjük el az év végi számvetést, és gondolhatjuk újra, hogy mi dolgunk lesz a következő évben a világon” – így kezdi Orbán Viktor a Magyar Időkben is megjelent írását. A karácsonyi üzenet a vidéki lapok oldalain – például a Beol.hu, a Veol.hu, a Feol.hu, vagy éppen a Teol.hu – felületén is teljes terjedelmében olvasható.

A kormányfő úgy látja, azt akarják a szemünkre hányni, hogy bár kereszténynek valljuk magunkat, mégsem akarjuk, sőt nem is engedjük, hogy más földrészről érkező milliók betelepülhessenek Európába. Azonban a „szeresd felebarátodat, mint magadat” krisztusi parancs azt is jelenti, hogy „vállaljuk és óvjuk mindazt, amink és akik vagyunk” – hívja fel a figyelmet.

A miniszterelnök kiemeli: amikor meghúzzuk önazonosságunk határait, akkor a keresztény kultúrát jelöljük meg büszkeségünk és fenntartó erőnk forrásaként. „A kereszténység kultúra és civilizáció. Benne élünk. Nem arról van szó, hányan járnak templomba, vagy hányan imádkoznak őszintén. A kultúra a mindennapok valósága” – teszi hozzá.

Kitér arra is, hogy a mi kultúránk az élet kultú­rája. Kiindulópontunk, életfilozófiánk alfája és ómegája az élet értéke, minden személy Istentől kapott méltósága – enélkül az „emberi jogokat” és hasonló modernkori képződményeket sem tudnánk érté­kelni – hangsúlyozza, hozzátéve, ezért is kérdéses számunkra, vajon exportálhatók-e másfajta pillérekre épült civilizációk életébe.

Majd arról ír, hogy az európai élet fundamentumai most támadás alatt állnak. „Az euró­pai élet magától értetődősége került veszélybe; azok a dolgok, amikre nem kell reflektálni, csak cselekedni kell őket. A kultúra lényege éppen abban áll, hogyha nem magától értetődő, mi, emberek elveszítjük a fogódzóinkat. Nem lesz mibe kapaszkodni, nem lesz mihez igazítani az óránkat, és tájolni az iránytűnket” – hangsúlyozza. Orbán szerint – függetlenül attól, hogy járunk-e templomba vagy sem, s ha igen, melyikbe járunk – nem akarjuk, hogy a szentestét csak behúzott függönyök mögött ünnepelhessük, nehogy megsértsük mások érzékenységét.

http://mno.hu/

„Nem akarjuk, hogy a karácsonyi vásárainkat átnevezzék, azt meg végképp nem akarjuk, hogy betonkockák mögé kelljen hátrálni. Nem akarjuk, hogy megfosszák gyermekeinket a Mikulás- és angyalvárás örömeitől. Nem akarjuk, hogy elvegyék tőlünk a feltámadás ünnepét. Nem akarjuk, hogy aggodalom és félelem kísérje az ünnepi istentiszteleteinket. Nem akarjuk, hogy az újévet köszöntő tömegben zaklassák asszonyainkat, lányainkat” – sorolja.

http://mno.hu/

Úgy véli, hogy ma életünk, világberendezésünk alap­jait célozza a támadás, és Euró­pa immunrendszerét szándékosan gyengítik.

„Azt akarják, hogy ne azok legyünk, akik vagyunk. Azt akarják, hogy váljunk azokká, akik nem akarunk lenni. Azt akarják, hogy keveredjünk össze más világból érkezett népekkel, és az összekeveredés problémamentessége érdekében változzunk meg. A karácsonyi gyertyák fényénél jól látható, hogy amikor a keresztény kultúrát támadják, akkor Euró­pa megszüntetésére is törekednek. El akarják venni tőlünk a saját életünket, és valami olyanra akarják cseréltetni velünk, ami nem a mi életünk. Az ed­digi életünkért cserébe egy új, felvilágosultabb életet ígérnek. Ez azonban utópia, nem a valóságos életből, hanem elvont, absztrakt filozófiai okoskodásból párolták le. Az utópiák álmok, amelyek lehetnek csodálatosak, ezért vonzók, de épp olyan kuszák, kiismerhetetlenek, homályosak és értelmetlenek, mint az álmok. Nem lehet bennük sem élni, sem eligazodni” – fogalmaz a miniszterelnök.

Hozzáteszi: manapság egyre gyakrabban hallja újra, hogy az Európai Unió alapító atyái hatvan esztendővel ezelőtt megjelölték az irányt.

„A 2017-es év történelmi feladat elé állította az európai országokat. Az európai szabad nemzeteknek, a szabad polgárok által választott nem­zeti kormányoknak új feladatuk adódott: meg kell védenünk a keresztény kultúrát. Nem mások ellenében, hanem saját magunk, családjaink, nemzetünk, országaink és a »hazák hazája«, Európa védelmében” – emeli ki.

http://mno.hu/

Azt írja, 2017-ben azt is láthattuk, hogy az európai országok vezetői különbözőképpen állnak a feladathoz. Vannak, akik szerint ez a probléma nem létezik, mások úgy vélik, hogy ez maga a haladás, megint mások pedig az önfeladás útjára léptek.

„Vannak olyanok is, akik ölbe ejtett kézzel várják, hogy majd valaki megoldja helyettük ezt a feladványt. Magyarország ezeréves történelme bizonyítja, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Mi más utakon járunk. A mi kiindulópontunk mindig is az volt, hogy jogunk van a saját életünkhöz. És amikor volt erőnk hozzá, akkor meg is védtük ezt a jogot. Ezért dolgozunk évek óta azért, hogy Magyarország megerősödjön, és végre ismét a saját lábára állhasson” – hangsúlyozza.

„A 2018-as évre tekintve annyit mondhatunk, hogy amíg a nemzeti kormány áll az ország élén, addig okosan, szelíden, de megalkuvás nélkül dolgozunk azért, hogy hazánk keresztény kultúrájú és magyar ország maradjon. És mindent megteszünk annak érdekében, hogy Európa is megmaradjon európainak” – zárja írását Orbán Viktor.

Orbán Viktor: Nem akarunk behúzott függöny mögött ünnepelni a Nemzeti.net-en jelent meg,