#lyukas vödör

[csacskamacskamocska]

Az önbizalomhiány egy lyukas vödör

Hiába posztolod ki, hogy csúnya vagyok, béna vagyok, stb, és hiába mondják rá tucatjával, hogy nem vagy csúnya, nincs kockafejed, nem vagy szar, sőt, a gyakorlottak rámutatnak, hogy nézd meg milyen szép vagy, milyen ügyes, milyen klassz életed van, hiába. Ideig-óráig picit felfújja az embereket, picit jobb érzés, de aztán megint összerogynak. Csúnya vagyok, kövér vagyok, tehetségtelen, alkalmatlan, stb... és ontják(ontjuk) a segélykiáltást. Sokan vannak, akik ezt a segítségértkiáltozást már olyan finomra csiszolták, hogy már nem is látszik, hogy az, az átlag olvasó számára akár magamutogatásnak is tűnhet. Tényleg nehéz szétválogatni, hogy mi a burkolt segélykiáltás és mi a nyílt öntömjénezés. (utálom azt az érzést, amikor olyan embereken megeseik a szívem, akiket amúgy valamiért nem kedvelek. Megsajnálom, mert meghallom a segélykiáltását) A megtépázott önbizalmat nem lehet lájkokal befoltozni, sem az űrt kitölteni. Muszáj visszalépegetni oda, ahol a tényszerű önértékelés megsérült. Többnyire gyerekkorban, de ezt már szinte uncsi újra elmondani, de kapunk valami negatív SZEMLÉLETMÓDOT, mert nem feltétlen folyamatos negatív kritika tágítja azt a lyukat az önértékelésünkön, van, hogy mi magunk, a belénk táplált irreális elvárásokkal. Aztán, mutogatjuk ezt a sérült részünket, és biztos lesz valaki, aki belénkrúg és tovább tágítja. Nem lehet kívülről meggyógyítani. Néhanap megtörténik, hogy jön „valaki”, akit a tudatalattink azonosít mondjuk az anyánkkal vagy az apánkkal, ezért az ő elismerése gyógyító tud lenni. Ha hiteles, akkor vissza is tud épülni az önértékelésünk. De ez igen ritka. Namármost két út van: vagy segítséget kér az ember egy szakembertől és kicsengeti az árát vagy fárasztja a környezetét és rombolja a saját életét.

Bármi pénzt megér, hogy az ember ne függjön (betegesen) a külső megerősítéstől.

Amúgy, ami geci idegesítő, hogy van több férfi barátom, aki rondának tartja magát. Nem tudod nekik elmagyarázni, hogy nem rondák. Senkit nem lehet azzal megalázni, hogy mutogatod valakinek, hogy látod, ő például ronda, te meg nem. És az is benne van, hogy akit kedvelsz, azt szépnek látod, akármilyen is valójában. Nem is tudod, milyen valójában. Úgyhogy az igazi igazság az lenne, hogy: látom, nem számít, hogy szeretlek és szépnek látlak, mert más elismerésére vágysz. Ezt pedig nem tudom megadni, fordulj szakemberhez.

Tényszerűen meg mitől fontos, hogy szépek vagyunk-e? Ha nem vagyunk undorítóan elhanyagoltak, akkor igazán az egész szépség dolog csak arról szól, hogy a mejelenésünk körénk vonza-e azokat az embereket, akiket szeretnénk, hogy körülöttünk legyenek. A megjelenésünkkel be tudjuk-e vonzani a megfelelő (vagy nem megfelelő, de áhított) partnert. Semmi más értelme nincs. Merthogy egyébként a testünk arra van, hogy hordozza az agyunkat ide-oda. Jó karbantartani, hogy sokáig tudjuk ezt csinálni. Meg persze van élvezeti értéke annak, ha látjuk, hogy másokat rabulejt a testünk valami részlete vagy egésze, hát micsoda ajándék hatalom ez: Mutogatom a kulccsontomat és mások begerjednek. Lehet szomorkodni, hogy ez a bónusz nincs meg, az ember kénytelen az intellektusra gyúrni.

De a lényeg, hogy az önértékelési zavar áthatja az ember életét. Nem csak a tumblin szivárog ki a sorok között, hanem otthon is. Ronda vagyok, kinek kellenék, örülök, hogy ez a gyönyörű nő/pasi megtűr maga mellett.

Hozzáteszem, van ennek a dolognak intimitása is. Van belső bizalmi feelingje is, ha tudod, hogy a másik mivel nem tud megbékélni és te próbálod azokon a pontokon megerősíteni. Nyilván, ehhez szeretni kell.

[angelofghetto]

Nekem is volt egy ilyen barátnőm. Na nem ennyire szélsőségesen picsa, és sokkal okosabb is volt, szóval tudatosan manipulált, én pedig olyan gyermeki lélek vagyok, hogy sokáig nem vettem észre, később meg elfogadtam, hogy ő ilyen és kész. Sérült, ezért túlkompenzál. Lehet az embereknek a sérüléseit is szeretni, mert igazi. Néha mögé látok a tökéletes álarcoknak, és meglátom az elhanyagolt, síró kisgyereket belül.

A barátságunk eleje arról szólt, hogy véletlenül fültanúja volt egy közös ismerősünkkel folytatott beszélgetésünknek. Elcsodálkozott rajta, hogy "végre egy értelmes ember, értelmes gondolatokkal". Aztán mi is beszélgettünk sokat, apró titkokat osztottunk meg, átnézte a ruhatáramat, és kikukázta az "otthonra még jó lesz" fakóra és rongyosra mosott, kinyúlt cuccokat, mert amíg tele van ezekkel a szekrény, nem varrok magamnak újakat, és úgy fogok kinézni mint egy csöves.

Akkoriban váltam, és eléggé össze voltam zuhanva. A gyerekeimet az ex családja rejtegette előlem hónapokig, sosem voltak elérhetők telefonon, mert "most a játszótéren vannak", "most pizzázni mentek az apjukkal", "most épp alszanak", mindig volt valami kifogás, hogy miért nem beszélhetek velük. Viszont jöttek éjjel háromkor az extől a suttogó hangú telefonhívások: "akarod még látni a gyerekeidet, ribanc?". Munkaterápiaként kifestettem a gyerekszobát, és barátném segített tologatni a bútorokat, pakolni, selejtezni, takarítani. Ő tanított meg rá, hogy ne gyűjtsem a koszos edényeket, ne tegyem le a kezemből anélkül, hogy elmosogatnám, mert ha leteszem, örökre ott marad :) Elrángatott szórakozóhelyekre, hogy "ne penészedjek otthon, mert előbb-utóbb begolyózom". Mindezekért életem végéig hálás leszek neki.

Aztán jöttek a zavaros pasiügyei. Eleinte csak a bonyolult érzéseit osztotta meg velem, aztán én lettem az alibije az eltűnéseinek, telefonos üzenetközvetítője (a mobil előtti időkről beszélek), néha nálunk aludt, mikor a saját családja épp kidobta (nem volt egyszerű gyerekkora). Ez nem lett volna baj, csak az arányok eltolódtak. Már nem arról szólt ez a barátság, hogy mi, hanem hogy ő. Kezdte beosztani az időmet, elvárta, hogy rendelkezésére álljak. Egyszer az egyik gyerekem odajött hozzánk, hogy éhes, rászólt, hogy most anyával beszélget, várnia kell. Ez már túl sok volt.

Akkor volt, hogy végre átvette a diplomáját. Talán úgy érezte, hogy "kinőtt" engem. Valamin látványosan felkapta a vizet, és örökre lelépett. Igazából megkönnyebbültem. Szép volt, jó volt, elég volt.

Ma már tudom, hogy igazi nárcisztikus személyiség volt, és így jártam jobban. Fura, mennyire vonzom a nárciszokat. Talán mert a napjegyem miatt újratermelődnek bennem a pozitív energiák, akármekkora traumák is érnek, csak elég idő kell. Igazából nem sajnálom senkitől, mert van még ott, ahonnan ez jött, csak azt nem szeretem, mikor az igényből elvárás lesz, és olyasmit akarnak kicsavarni a kezemből, amit nem adnék szívesen. A nárcisz ráadásul telhetetlen. Olyan mint egy lyukas vödör: akármennyi szeretetet, figyelmet, energiát kap, egy idő után kicsorog, anélkül hogy bármi hasznot hajtana benne. Csak egy újabb adag a függőséghez. Valójában ezek az emberek belül nagyon szenvednek, szörnyen kicsinek és sebezhetőnek tartják magukat, de a világ ezt nem tudhatja meg. És ők sem gondolhatnak erre, mert megsemmisülnének, azért kapunk helyettük egy avatárt.

Ahogy nagyikám mondaná: "Nem biztos, hogy Pistike azért fütyörészik hangosan éjszaka a temetőben, mert vidám. Lehet hogy csak fél."

[angelofghetto]

Magyarország elég nagy része egyfajta Stockholm-szindrómában szenved. Vagy inkább ez egy tipikus nárcisztikus bántalmazó kapcsolat, amiből piszok nehéz kilépni, és a kívülállók nem is értik, miért marad benne a bántalmazott fél. A nárcisztikus számára a bántalmazottja energiaforrás, akkor is, ha szeretetet/ragaszkodást kap tőle, akkor is ha félelmet vagy gyűlöletet. Éles érzékekkel figyeli az alanyt, hogy milyen állapotban van, és patikamérlegen, pontos időzítéssel adagolja a túláradó jutalmazást és a bántalmazást, és állandó bizonytalanságban tartja. Ez a hideg-meleg váltakozás olyan mint a drog: ha megjön az adag, nem számít, milyen vacak az elvonás szakasza.

Vagy megnémulással, eltűnéssel büntet. Érezteti, hogy ő omnipotens, nélküle elpusztulna, szétesne minden, egyedül ő képes összetartani és megvédeni bárkit és bármit. Ő jobban tudja, hogy másnak mi kell, ő a szabályok felett áll, ő maga a szabály, neki minden jár.

A csapda ott van, hogy a bántalmazó nem a pofonnal kezdi, hanem a mézesmadzaggal. Lassú, alattomos módszerrel szigeteli el a bántalmazottat a környezetétől, hogy ne kaphasson külső, objektív visszajelzést vagy segítséget, és akkor kezdődhet a fokozatos leépítése a személyiségének, a valóságnak az a fajta torzítása, amiben az alany már abban sem lesz biztos, ami kiveri a szemét. Ez a “gázlángozás” (a nevét egy Ingrid Bergman főszereplésével készült 1944-es filmből kapta, amiben zseniálisan ábrázolják, hogyan manipulálják a hősnő valóságérzékelését szisztematikusan, hogy teljesen elbizonytalanítsák, és végül már a saját épelméjűségében is kételkedjen). Ha valamit állandóan mondogatnak, és azt hiszem, hogy elszigetelt vagyok, az elme azzal védekezik, hogy elfogadja a hamis valóságot. Ismerős?

És mi van, ha a nárcisztikus teljesen leépít valakit vagy valamit? Nem biztos, hogy elengedi az energiaforrást, mert még innen is húzhat hasznot belőle, de mindenképpen új áldozat után is néz.

De miért kell ennyi energia? Mert a nárcisztikus olyan, mint a lyukas vödör: akármennyi vizet töltünk bele, haszon nélkül elfolyik. A nárcisztikus személyiségzavar egy spektrum. Az enyhébb esetek képesek változni, ha már teljesen elmagányosodtak, és felismerik, hogy nem a külvilággal van baj, hanem velük. A súlyos esetek soha nem gyógyíthatók, egyetlen védekezés ellenük a teljes elszigetelődés.

Szóval.

Ez a képrészlet az üzbég elnök magyarországi látogatásáról készült és Orbán büszkén a fészbuk oldalára tette fel. Bevallom őszintén a dagadék látványa eléggé felb@szta az agyamat.

Nem arról van szó, hogy kövér, esetleg alacsony, amorf, mert sokan vagyunk elhízva, nem vagyunk szépek, magasak, jólöltözöttek stb., de ez a lény büszkén néz bele világba annak ellenére, hogy 12-13 év alatt totálra kúrt egy országot, nyomorba döntött egy népet, összeveszett már a világ jobbik felének vezetőivel, külföldön már le kell tagadjuk, hogy honnan jöttünk, mert már az is szégyen, hogy magyarok vagyunk.

De ő úgy érzi, mindenek felett áll, a világ ura, megmentője, Európa DNS-e, akinek sikerült undormány szolgahadának a kezébe adni a sorsunkat, a gyerekekét, az öregekét, a még gondolkodni, érezni tudó emberekét.

Hogy van-e ennek a szörnynek egy piciny lelkiismeret furdalása?

Mije?

Hogy sikerült a kórházakból halálgyárakat csinálni, egy járvánnyal kiirtani a lakosság tízezreit, elmeháborodásával télre ránk hozni a jégkorszakot, az árakat kaján vigyorral az egekbe emelni?

De ő úgy érzi, ő maga Július Cézár, pedig sokkal inkább a feltámadt Hitler, Sztálin és a velünk élő Kim Dzsongun, vagyis inkább azoknak is a legbesz@ribb változata.

Ezt mondja ez a kép. Igyekezzünk kiretusálni az életünkből!

[korkep-blog]

Se veled, se nélküled - avagy a pálmaolaj furcsa világpiaci helyzete

Egyre több vállalkozás kezdi felismerni a pálmaolaj használatának mellőzésével járó marketinglehetőséget.

Sokat bizonyáraeg ismerjük a pillangóhatás talán kissé túlzó megfogalmazását, miszerint „egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a másikon”. Mégis sokszor képesek vagyunk elsiklani afelett, hogy a minden eddiginél jobban összekapcsolt világunk egyre érzékenyebbé válik az ilyen hatásokra, s egy aprócskának tűnő paraméter megváltoztatása is világformáló lehet.

  Éppen ez a helyzet a pálmaolaj egyre negatívabb megítélésével. A vásárlási igényt ugyanis bármi áron ki kell elégíteni, s ha az egyik forrás rossz marketingje miatt hasznavehetetlenné válik, ahelyett hogy elgondolkodnánk a belőle gyártott termékek létjogosultságán, inkább gyorsan lecseréljük egy másikra.

  Arról mi is értekeztünk, milyen szörnyű pusztításokat végez Borneó, Szumátra és Jáva területén az esőerdőt egyre gyorsabban bekebelező olajpálma ültetvények terjedése. S ha a vásárlókosarunkat jobban megnézzük, ott tartunk, hogy nehezebb olyan terméket találni, amely nem tartalmaz pálmaolajat. A kitartó média ellenkampánynak hála azonban egyre több vállalkozás kezdi felismerni a pálmaolaj használatának mellőzésével járó marketinglehetőséget.

  Így történt például, hogy az olasz Barilla vállalat saját mogyorós csokoládékrémjét már pálmaolajmentesen dobja piacra, a leginkább tésztáiról ismert cég erejét ismerve pedig könnyedén a Nutella vetélytársává válhat. Annál is inkább, mert a Nutellát folyamatosan ostorozzák összetétele miatt, különös tekintettel a pálmaolajra.

  Még mindig olyan finomnak tűnik? Kép: peakshop.hu

  Az elmúlt hónapokban a Britt Iceland élelmiszerlánc egy sokkoló karácsonyi reklámmal állt elő, ahol egy kedves arcú kislány kérdezgeti vidám kis rímekben a szobájában csetlő-botló orangután kölyöktől, hogy miért jött be a szobájába. Ezután egy erős képi hangulatváltás következik, ahol láthatjuk, ahogy az állat élőhelyét elpusztították az emberek, és olajpálma ültetvényeket hoztak helyette létre.

  https://youtu.be/JdpspllWI2o

  A sokkoló üzenet végén az üzletlánc ígéretet tesz, hogy amíg ezeknek a különleges főemlősöknek a vére tapad a pálmaolaj bizniszhez, addig ők kitiltják azt az üzleteikből. A nézők azonban csak online platformon futhattak bele a reklámba, mivel a Clearcast túlzott politikainak minősítette, és megakadályozta a TV-ben való sugárzását.

  Nem kellett sok idő hozzá, hogy elérje őket a népharag, és Facebook oldalukat azóta meg is kellett szüntetniük a rengeteg fenyegető üzenet miatt. S miután a reklám leadását követelő petíciók mellé olyan hírességek is beálltak, mint James Corden, egyre nagyobb és nagyobb médiahírverést kapott az ügy. A fenyegetések közben olyan szintre jutottak, hogy a Clearcast egyes munkatársainak testi épségét is veszélyeztették.

  Az Iceland pedig úgy tűnik meglovagolja a talán nem is várt sikerhullámot, hiszen bejelentette, hogy egy élethű robotorangutánt küldenek Anglia utcáira, hogy felkeltse az emberek figyelmét és rámutasson a pálmaolaj sötét oldalára.

  Kép: techspot.com

  A számok nem hazudnak

  Amikor pedig egy pillanatra jóérzéssel huppanhatnánk karosszékünkbe, és azt mondhatnánk, mégsem olyan rossz hely ez a világ, akkor arconcsapnak bennünket a számok. Ha belegondolunk ugyanis, hogy a pálmaolaj jelenleg a világon gyártott növényi olajok 35 százalékát képezi, de mindezt csak az olajnövények által elfoglat összterület 1­0 százalékán, akkor könnyen beláthatjuk, hogy ha a cégek az egyre növekvő médianyomás miatt elkezdik mellőzni azt, akkor egy sokkal kevésbé hatékonyan használható másik forrásra lesznek kénytelenek átállni.

  Legjobb alternatívaként pedig napjainkban a szójaolaj kínálkozik. A leírtak ismeretében talán már annyira nem is meglepő, hogy a legnagyobb, újonnan telepített szójaföldek az Amazóniai őserdők kitermelésével és égetésével jönnek létre. Erre mondanánk szépen magyarul, „csöbörből vödörbe”. Csak sajnos a vödör sokkal mélyebb, és az alja is lyukas. A szója termeléséhez ugyanis nemcsak sokkal több terület, de több rovarírtószer és műtrágya is szükséges mint az olajpálma esetén.

  Két rossz közül a kisebb rossz

  Mi lenne tehát az alternatíva, kérdezi joggal az olvasó. Bár tökéletes választ nem adhatunk, de talán az lenne a legmegfelelőbb, ha megpróbálnánk minden esetben olyan termékeket keresni, melyeken szerepel, hogy fenntartható olajpálma termelésből származnak. Ilyenkor az ültetvényeket úgy telepítik, hogy meghagynak nagyobb méretű erdősávokat, ezzel biztosítva a vadon élő állatok szabad mozgását.

  Jelenleg sajnos ilyennel csak a termékek 20 százaléka rendelkezik, s ezek más árkategóriában is mozognak, mint szokványos társaik. Ha pedig egy érzelmeinkkel játszó reklám megosztásánál többet szeretnénk tenni az orangutánok segítéséért, akár jelképesen örökbe is fogadhatunk egyet itt.

  Kováč Barnabáš

Nyitókép: www.independent.ie

[csacskamacskamocska]

Uncsi, ne olvasd el (inspirált eszmefuttatás a narcisztikusokról)

Az volt a kérdés, hogy vajon annál inkább narcisztikus-e valaki, minél erősebben el kell nyomnia a valódi énjét/szükségleteit/késztetéseit ahhoz, hogy a szülő szeresse/elfogadja őt?

Logikusnak hangzik. De szerintem nem.

Engem most az zavar, hogy nézem azokat az embereket, akik meggyőződésem szerint narcisztikusak, és bár van néhány sarkalataos pont amiben egyeznek, de egyáltalán nem egyformák. Egy kicsit sem. Se a kapcsolataik, se a szülőkkel való viszonyuk, se, se semmiben nem hasonlít a múltjuk és a jelenük sem, csak az jellemző, hogy hazudnak, manipulálnak, biztosak az igazukban és érzelmi „lyukas vödör” mind. Hogy trauma kell hozzá, az biztos, de még ha gyakori is az, hogy a gondozó nem megfelelően elégíti ki a gyerek szükségleteit, nem az egyetlen trauma, ami miatt a narcisztikus személyiségzavar kialakul. És ott van a kanaszkor, ami melegágya a traumáknak, arról se feledkezzünk meg! Bennem is van némi narcisztikus attitűd. Ami nem csoda, anyámtól ilyen eszközöket tanultam. Mindenkiben vannak és gyakori, hogy stresszhelyzetben ez felerősödik. De ettől még nem valódi narcisztikus valaki. Az egoizmus nem azonos, a faszfejek sem biztos, hogy narcisztikusok és még egy rakás emberre rámondjuk, aki éppen elviselhetetlenül tudálékos vagy irritálóan merev vagy egy bunkó állat. Ha csak azokat „vizsgáljuk” akik nagy valószínűséggel tényleg narcisztikusak, akkor lehet, hogy téves következtetést von le az ember arról, hogy hogyan vált azzá valaki, egy téves sémát fedez fel, mert nem nézte azokat, akik ugyanabban a helyzetben nem lettek narcisztikusok, csak szorongók vagy önbizalomhiányosak, szóval valami tők átlagos kis pszichózisban szenvednek. Inkább azt gondolom, hogy a narcisztikus viselkedési forma úgy nő személyiségzavarrá, ahogy eszközként beválik. Ügyesen hazudik, ügyesen manipulál, sikeres lesz abban amit el akar érni, ügyesen távol tartja magától az érzelmi sérüléseket, mert nem alakít ki szoroskapcsolatokat, csak manipulatív érdek kapcsolatokat (csak rajongói vannak, barátai nincsenek), a titokzatos távolságtartás mondjuk még vonzó is lehet embereknek, a hazudozásai érdekesek, stb, stb, ám minél nagyobb a buborék, annál jobban fog szorongani attól, hogy lezuhan a piedesztálról, annál jobban erősíti a légvárat amiben él és így igaz a következtetés. Nem a titok nagysága számít, hanem a megszégyenüléstől való félelem mértéke, ami kialakul az élet során. Szerintem felnőttkorban a narcisztikusok már nem tudják kik ők valójában, már nincs mit elnyomni, azonosnak gondolják magukat a felépített képpel és azt védik. Arról tudnak, hogy hazudnak, arról is, hogy manipulálnak, büszkék is rá, hogy tudnak hatni az emberekre, a hazugságaikat agresszióval védik, és csak az az egy amitől „félnek” hogy elvesztik a saját valódinak gondolt álarcukat. Nem túlzás, hogy ezért meghalni is képesek. A hazugságok leleplezésétől félnek, mert arról tudják, hogy gáz, bár ők csak eszköznek tekintik a manipulációhoz, amire meg büszkék. Olyan keményen védik a hazugságaikat, hogy képesek a körülöttük levő embereket az őrületbe kergetni a tények elhazudásával. Narcisztikusok ritkán jutnak el addig a gondolatig, hogy valami baj van velük, ritkán mennek el és nagyon ritkán járnak kitartóan terápiára. Ők jobban tudják mi van velük, mint egy pszichológus :D Nem tudjuk összemérni a titkolt szelfeket egymással. E miatt érzem a következtetést tévesnek. A gyereknek meg a titkokhoz, főleg pici gyerekkorban nincs semkiféle viszonyulása

Ha nem tud egy gyerek jól kötődni az elsődleges gondozójával, az valóban meghatározza a későbbi kötődését, de egy jó kötődés a gyerekkorban az fel tudja oldani, tudja javítani. A psziché is igyekszik gyógyítani magát, kevés dolog van végérvényesen elbaszva. Nekem ezek jutottak eszembe a kérdésről.

[csacskamacskamocska]

Zsarnokaim

Ebben semmi okosság nem lesz, ez itt tiszta lélekfolyatás... Azért is szar anyám lakásában pakolni, mert a rengeteg jegyzete amibe beleolvasok, arról szól, hogy én mennyi fájdalmat okoztam neki meg ő milyen szarul érzi magát és hgy fáj neki az élet. Persze, eszembe jutott az is, hogy , ha ő olvasná a tumblimat, akkor ő szomorkodna azon, hogy mennyi jegyzet szól arról, hogy Ő mennyi fájdalmat okozozz nekem. :( Nincs ebben igazság, és igazán csak akkor billent helyre a dolog, amikor diagnosztizálták nála a demenciát és a feltehetőleg élethossz óta kezeletlen személyiségzavart. Szóval olvasni arról, hogy én milyen gonosz gyereke voltam/vagyok és közben látni, hogy szinte minden amit vettem neki vagy ajándékoztam az le van szarva, nincs megbecsülve, valahol összegyűrve, leöntve, elfelejtve találom meg és nekem eszembe jut, hogy milyen volt, amikor az utolsó filléreimen fényképalbumot csináltam a gyerekekről, mert kijelentette, hogy neki nincs egy kép amit megmutathatna másoknak. Hogyne lett volna amúgy, de kapott egy szép albumot is. Tök feleslegesen. Ha ő eldöntötte, hogy én rossz vagyok, akkor el volt döntve. Kergette mindekettőnk a szeretetet, és egyikőnknek sem jutott annyi, hogy elégnek érezze. Két lyukas vödör. Rengeteget küzdöttem érte, hogy érezzem, hogy elégedett velem és, hogy megkapjam azt, hogy jó gyerek vagyok és hálás a sorsnak, hogy én vagyok a gyereke, és persze, hogy büszke rám. Hat éve jelent meg a gyerekregényem. Neki dedikáltam az első, legeslegelső könyvet. Két nap múlva előadott egy sztorit, hogy a könyvet ellopták tőle. A történet hihető volt, tökre elkeseredtem. (Persze, kapott másikat). Most megtaláltam az "ellopott" könyvet a könyvespolcon. Több más publikációmmal együtt, szétszórva. Nyilván, hogy már hat éve sem volt százas, de mindig ez volt valahogy, hogy amit én teszek, veszek, adok, azt valahogy el kell értékteleníteni, összetörni, és ha semmi más nem is, de azt ki kell dobni. És minden alkalommal amikor megyek oda, legalább egy, de inkább több emberrel találkozom, akik rajongással beszélnek anyámról, hiányolják és kifejezik, hogy mennyire szeretik és milyen csoda (volt) ő. És persze ott van a rengeteg megőrzött üdvözlőlep és fotósorozatok vadidegen gyerekekről, és ott van mindenhol az áradó szeretet amivel anyámat körülvették az emberek. És én bólogatok és lelkesedek és egyetértek a rajongókkal és közben fájok, hogy ezek az idegenek vajon mit kaptak amit én nem. Túljutok ezen is. Nem fogok belesüppedni az önsajnálatba. Nekem ez fáj, másnak meg más nyomja az életét.

Tegnap egy megbeszélésen megkérdezte az egyik faszi, hogy mi az a sok munka amitől szabadulni akarok a csapatban, miért akarom letenni a vezetői tisztséget. Felsoroltam amik éppen eszembe jutottak, de az apróságokat már nem is tettem hozzá. Sokkal később jutott eszembe, hogy elmennek ők mind a bús picsába, hiszen a kérdés önmagában is azt mutatja, hogy fingjuk nincs róla, hogy mit csinálok. Hát mi a fasznak dolgoznék értük, ha még azt se tudják, hogy dolgozva van értük? Valójában ez csak egy személyes probléma, ami miatt nem akarok tovább dolgozni a csoportban az az, hogy rádöbbentem, hogy ez nem egy közösség, nincs háló, nincs számíthatok rátok, nekem itt nem lettek barátaim, és valójában kurvára nem figyelnek egymásra, és nagyobbrészt eszükbe sem jutna, hogy a csoportot akár csak alkalom adtán is előtérbe helyezzék bármi mással szemben. Azt már fel se vetem, hogy valakinek az érdekeit a magukéval szemben.... Én ezzel a gondolkodásmóddal nem akarok közösséget vállalni. Erre nem fogom tovább az életemet pazarolni.

[csacskamacskamocska]

Szeretés és féltékenység

Kevés szánalmasabb dolog van, mint a féltékenység. Talán csak a könyörgés, hogy szeressen valaki, aki nem tud szeretni. Nem is értettem soha.  Még mindig emésztgetem amit a pszichológus mondott. Pro és kontra érvek jutnak eszembe, de legfőképpen az, hogy még egy megtapasztalás sem jelentené, hogy nincs igaza.  De kezd ez is mindegy lenni, mert tudom, hogy egyszerűen szabad utat kell engednem másoknak és annak, hogy el tudjam képzelni az életem valahogy máshogy. Talán nem lesz ilyen szellemi összefonódás, de talán lesz valaki, akinek a szíve megtelik gyengédséggel meg örömmel, ha rám gondol. Van ez a dolog, hogy kit vállalsz fel és kit nem. XY mindig nyiltan vállalta a kapcsolatunkat (ami csak egy laza ismeretség volt, de egy jóféle egymás elismerése és értékelése), de se az én boldogtalan szerelmem, se a férfiak, akikkel együtt éltem, soha nem vállaltak fel nyilvánosan. Ez komoly. Picit most is elszorul a torkom ettől. Hogy ez is része annak, hogy úgy érzem nem tartozom sehova. Volt erre mindig mondás, hogy jajj, őket nem érdekli, ők nem facebookoznak vagy nem babámfüléznek meg ki nem szarja le mit gondolnak mások. A lelkem mélyén nem arra vágytam, hogy hintsék tele vörös rózsákkal meg szerelmes üzenetekkel a hírfolyamomat. Eszméletlen kínosnak érzem az ilyesmit, szóval semmi látványos vallomás nem volt az elképzeléseim között. De ezek az emberek, akik állítólag szerettek engem, konkrétan ignoráltak onnantól kezdve, hogy a kapcsolatunk szorossá vált. Soha egy fotó nem került ki közös utazásról vagy közös tevékenységről, de nem is szóltak hozzám.  Ám, amióta nem vagyunk kapcsolatban, pl. szorgalmasan lájkolgatja a volt férjem az összes posztomat. Mindig tetszett nekem, hogy mondjuk a tumblin tagelgetik egymást az ismerősök. Néééézd, mit találtam neked... figyi ez téged érdekel, fúúú együtt ittunk tegnap.... Sosem gondoltam, hogy ezek együttjárásról vagy összefekvésről szólnak. (ha arról, akkor PI már megdugta a fél tumblit) Egyszerűen a haverkodásról meg az átszövésről. És persze arról is, hogy kit vállalsz fel. Nem hiszem, hogy az a baj, hogy vállalhatatlan lennék. :D Minap olvastam, hogy amikor mindenki mással kedves vagy, normálisan beszélsz, de ignorálsz valakit, akkor konkrétan a vele való kapcsolat vagy a lénye szembesít folyamatosan valamivel, amivel nem tudsz mit kezdeni. Nem őt, hanem azt utasítod el, ami róla folyton eszedbe jut.  Mondjuk, attól nem leszek boldogabb, hogy irritálom azokat, akikkel a legszorosabb a kapcsolatom. :( :( Biztos van olyan ember, akiben van annyi erő meg tartás, hogy örömmel felvállal akár barátként, akár párkapcsolatként. Megkeresem. Tegnap ��csörögtünk a Mikszáth téren és megint volt egy vízióm.  Hirtelen Olaszországban voltam egy ugyanilyen kis téren egy kávézó teraszán. A házak körülöttem reneszánsz paloták voltak és tudtam, hogy ott vagyok, és éreztem, hogy nagyon jó nekem most. Akárhova néztem, mosolygott a lelkem. A házak, a fények, az illatok és a kutyák! :) jajj, nagyon tetszett! Soha Olaszországban nem volt ez az élményem, szóval ez nem egy emlék volt, hanem egy látomás. Elképesztően erős valami. Féltékenység... ha féltékeny az ember, akkor nagy a baj. Akkor nem úgy szeretik, ahogy az neki jó. Persze, lehet a féltékeny ember sérült, feneketlen kút, lyukas vödör amit bármennyi szeretet meg szerelem se tölt meg, de legtöbbször egyszerűen annyi, hogy amit más kap, azt én nem kapom, úgy érzem tőlem vesz el valamit, megkárosítanak, becsapnak, kihasználnak.  Nem jó érzés. De nem szabad rátolni a féltékeny emberre, hogy ő a hibás, ő a sérült, mert lehetséges, hogy tényleg becsapják, megkárosítják, kihasználják, nem szeretik. Ez nem csak párkapcsolatban létező dolog. Azt hiszik az emberek, hogy más szeretetkapcsolatban nincs ilyen, mert milyen alapon féltékeny??? Hát, azon az alapon, hogy létrejön valami egyenlőtlenség valami bizonytalanság, valami félelem, amit szeretettel meg odafigyeléssel helyre kellene rakni. A nincs jogod féltékenynek lenni, az pontosan mutatja, hogy nincs szeretet a kapcsolatban. Mert az érzelem nem jog kérdése. Mindegy, olyan ember, aki nem szeret, ezt úgy se érti.

Gyűlölöm a versengést! Gyűlölöm amikor észreveszem, hogy úgy néznek rám, hogy bakker, ez már megint olyat csinál amit én nem mernék, és hogy van ennek ideje minderre és nekem miért nincs, miért érzem kis szarnak magam? Én meg ott ülök, és végül arra jutok, hogy nem kell elmondani semmit. Mert erre a nézésre marhára nincs szükségem! :( Én csak magammal meg az idővel versengek, senki mással. És annyira tudok örülni más sikerének, és annyira igyekszem segíteni meg lelkesíteni mindenkit. Mert tényleg szinte bármit meg lehet csinálni! Na jó, a könyöködet nem tudod megnyalni. De most láttam egy videót egy fasziról, aki leszopta magát. Szóval azért csillagos ég... :DDD