#karanténkarnevál

[homregeszet]

„Mindent szabad, ami (nem) tilos” – farsang a középkorban és a kora újkorban

A vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig tartó farsang a középkorban is kedvelt időszak volt. A jobbágyoktól a királyokig valamilyen formában mindenki kivette a részét a mulatságokból. A pogány, antik gyökerekkel rendelkező ünnep abban az értelemben kicsit hasonlított a mai szilveszteri mulatságokhoz, hogy a mezőgazdasági munkák megkezdése előtt – a sokszor féktelen ünneplésekkel – lezárták az előző, munkákkal teli évet. Ebben az időszakban a szabályokat rövid időre felfüggesztették. Szabadon ki lehetett csúfolni a tekintélyes embereket, papokat és szerzeteseket, a párt nem találó fiatalokat, összességében tehát bárkit.

A farsang az önfeledt vidámság és szórakozás időszaka volt, mely lehetőséget adott arra, hogy – ha rövid időre is – valaki más bőrébe bújhassanak a résztvevők. Ebben igen nagy szerepet kaptak a különböző maszkok és jelmezek. A 15–16. században az akkori vélekedés szerint a legjobb álarcokat Ferrarában készítették. 1488-ban maga a ferrarai herceg is adott néhány álarcot ajándékba Mátyás királynak. Egy évvel később pedig Eleonora hercegnő fiának, Estei Hyppolit esztergomi érseknek küldött ötvenhat darab, különböző álarcot azzal a kikötéssel, hogy néhányat juttasson azokból az uralkodónak és Corvin Jánosnak is. A levél szerint a következő maszkok voltak ebben a csomagban: 5 hasonmás, 4 vörös szakállas, 2 fekete szakállas, 2 szaracén, 4 aggastyán, 16 leány és fiú, 10 darab 25 évest ábrázoló és 6 spanyol módra borotvált figura. Sajnos a maszkok nem maradtak ránk és leírásunk sincs arról, hogy kik és milyen ünnepségen viselhették azokat. Hyppolit érsek számadáskönyvei alapján nagyon kedvelhette a maskarákat, hiszen kiadásai között számos ilyen tétel szerepel. A bejegyzések között említenek magyar jelmezeket is, azonban arról, hogyan néztek ki ezek a ruhák és kik készítették, a szűkszavú forrás már nem beszél.[1]

Sok esetben az uralkodók is szívesen vettek fel jelmezeket farsang idején. II. Alfonz udvari bolondnak öltözve járta be Ferrara utcáit. II. Lajos királyunk pedig ördögnek öltözött, jelmezét a leírások szerint ökörszarvakkal, gólyacsőrrel és kígyófarokkal tette tökéletesebbé. Természetesen nem csak az uralkodók vettek fel maskarákat, hanem az udvar mulattatására is szerveztek jelmezes programokat. 1525-ben II. Lajos húshagyó kedden diplomáciai ebéden és vacsorán látta vendégül főpapjait és főurait. A két, minden bizonnyal bőséges lakoma közti időben álarcos menettel szórakoztatták a meghívottakat, amelynek a legnagyobb érdekessége egy elefántjelmez volt. [2]

Az álarcos alakoskodást persze sokan kihasználták – és nem csak jó célra. 1574-ben a húshagyókeddi (febr. 23.) mulatság során a francia La Noue ugyancsak álruhás hugenottáival meglepetésszerű támadást hajtott végre Franciaországban. Ezzel az akcióval számos, katolikus várost tudott visszafoglalni; tette pedig újra felszította a francia katolikusok és reformátusok közötti ellentéteket.[3]

A farsang a papok és a szerzetesek számára is az év engedékenyebb időszakának számított. Az egyházi tanítások ugyanis elítélték a nevetést és a táncot, mint Sátántól való dolgot és csak a komolyságot tartották emberhez méltónak. Farsangkor azonban még a papok is hahotázhattak. A 16. század első felében a ferences testvéreknél a böjt előtti pénteken vagy szombaton a házfőnök meghagyta a növendékeknek és laikus testvéreknek, hogy készüljenek fel a vasárnap este régebbi szokás szerint megtartandó pásztorjátékra. Ezt követte a vacsora. Arra is felhívta azonban a mulatozók figyelmét, hogy mértékletesek legyenek a borivásban, nehogy botrányok történjenek, továbbá a másnap reggeli istentiszteletet rendben tartsák meg.[4]

1. kép:   Ismeretlen festő: Farsang és Böjt harca (1600-1620 körül)

A 15. századi Firenzében farsangkor a fiatalok csoportokba szerveződtek és az út mentén arra vártak, hogy egy nemesasszony vagy leány arra menjen. Az arra haladó hölgy elől hosszú póznáikkal elzárták az utat és addig nem engedték tovább, amíg nem fizetett nekik valamennyit.[1] A módszer számunkra is ismerős lehet lakodalmas játékokból. A középkori fiatalok az így összegyűjtött pénzből hatalmas lakomát csaptak.

Arra is vannak adataink, hogy a farsangi mulatságokat már hónapokkal korábban elkezdték szervezni. 1522 őszén Batthyány Ferenc főlovászmester az akkor Prágában tartózkodó királyhoz külön futárt küldött azzal a kérdéssel, hogy az uralkodó hol tervezi a következő farsang utolsó napjait tölteni. A király válaszában azt üzente, hogy még nem tudja, akkor hol lesz, de a farsangot mindenképpen vígan fogja tölteni.[2] II. Lajos udvarában néha már január végén beszerezték a farsangi jelmezekhez szükséges szöveteket, tafotát, selymet és apróságokat.[3]

1519 farsangjáról Brandenburgi György, II. Lajos nagybátyja jegyezte meg: „…a király udvara szörnyűséges szegény. De én mégis ugyancsak farsangoltam. Hadd lássák az urak, hogy talpon tudnak még állani az udvar emberei: Stiblitz és Zettritz vívtak először. Hatszor csaptak össze. Majd én és Krabat vívtunk meg egymással lóháton. Krabat ördögnek volt öltözve, én meg vadembernek. Az ördög lefordult lováról és arczára zuhant. A király is szépen lovagolt. Jelen volt a város minden asszonya és tömérdek nép. Majd tánczra került a sor. Én 18 álarczossal lépkedtem elő, kurta köpenyben, éles orrú, hegyes czipő volt a lábamon, a milyet a régiek hordtak. Egy vén atyus járt aztán két különös tánczot fából készült sisakban úgy, hogy mindkét kezében botot tartott.”[4]

A farsangi időszakban – ahogyan a fenti forrás is mutatja – több helyen lovagi tornákat rendeztek. II. Lajos a Batthyány Ferencnek írt, már említett válaszlevelében azt is meghagyta, hogy a főlovászmester a következő farsangkor mindenképpen vigye majd magával a lovagi tornák során használt fegyvereit és lovát. Nemcsak az előkelők rendeztek azonban játékokat. 1518. február 12-én Ludovico da Bagno mantuai olasz nemes írta Egerből, hogy egy furcsa farsangi mulatságot látott. A „lovagok” sisak és pajzs helyett homlokuktól az övükig egybekötött vasabroncsokat viseltek, hasukat vánkos védte a szúrások ellen. Fegyverük ugyanis egy rúdra erősített konyhakés volt. A tudósító szerint az összecsapások – várakozásával ellentétben – szerencsére súlyosabb sérülés nélkül végződtek.[5] A farsang idején szokásos küzdelmeknek része volt a Farsang és a Böjt csatája is, melyet előszeretettel mutattak be színjátékokban. Az önfeledt vidámság tárgyát a farsang kövérségének és a böjt soványságának szembeállítása jelentette. Ezt a jelenetet örökítette meg id. Brueghel is festményének alsó részén.

2. kép:    Pieter Bruegel: Farsang és Böjt harca (1559).

A farsang fő témái között szerepelt az étel és az erőszak mellett a szexualitás is. A házasságkötések „szezonjának” ebben az időszakban a január és a február számított. A farsang időszakára eső vasárnapokat gyakran nevezték „menyegzős vasárnapoknak” is. Azt, hogy milyen nagy lehetett a házasodási kedv ekkor, jól példázza az, hogy 1505-ben a nürnbergi Lorenzkirche papja a húshagyókedd előtti szerdán, egyetlen napon 23 párt esketett össze.[1] Ennek folyományaként pedig – nem meglepő módon – rengeteg őszi születési dátumot találunk a régi anyakönyvek böngészése során. A bőséges gyermekáldás részben annak is köszönhető, hogy a farsang utáni böjti időszakban az egyház tanítása szerint (elvileg) tilos volt a házasélet. Ahogyan a táblázatban is látható, a középkori tilalmas napok 2019-ben az alábbi, színnel jelzett napokra estek.  

3. kép:   A 15-16. századi tilalmas napok a 2019. évre vetítve (Készítette: Gál Viktor – Miskolczi Melinda)

15-16. századi mérce szerint tehát 2019-ben, ha betartottuk az egyház előírásait és a farsangi időszakban, január 6. és február 27. között volt az esküvőnk, akkor jó eséllyel október-november környékén válhattunk volna szülővé.

Farsang idején szívesen húzták fel az ellenkező nem ruháit is, bár ezt a nők esetében, mulatozás ide vagy oda, botrányosabbnak ítélték meg. A 16. században Forgách Zsuzsánnáról, Révay Ferenc alnádor feleségéről jegyezték fel, hogy Balassa Menyhértnével együtt férfiruhát csináltattak maguknak és farsangkor abban jártak.[1] 1582-ben Kolozsvárott pedig ez a viselkedés egy boszorkányperben is szerepelt. A per során Rengő Annát vádolta meg Ígyártó György, a város ügyvédje. A vádló szerint a húshagyó vasárnap előtti regélő vasárnapon négy asszony a Király utcában „farsangosan” – vagyis férfiruhában – ment. A köztük lévő Rengő Anna ráadásul palástja alatt vitte a farsangi bábot, ami egy férfiruhába felöltöztetett bábú (az egyik tanú szerint két fehér fa) volt. A tanúvallomások a nők férfiruhát való viselésében egymásnak ugyan ellentmondtak, de azt, hogy Annánál báb lett volna, senki nem vitatta. A nagy perpatvarban Anna Ígyártót felesége megöletésével, lopással és paráznasággal vádolta meg. Ígyártó pedig, hogy a vádaskodásoktól szabaduljon, boszorkányságért indított pert Rengő Anna tanúi ellen.[2]

A reformáció terjedésével a korábbi féktelen farsangi mulatságok lassacskán háttérbe szorultak, megszelídültek. Ma már kevésbé valószínű, hogy véres utcai összecsapásba torkollna egy-egy rendezvény, azonban ma is szívesen öltünk jelmezt és veszünk részt a karneválokon vagy táncolunk egy-egy alapítványi bálban. No persze csak akkor, ha nincs világjárvány. Bízzunk benne, hogy a következő farsangon már önfeledten újra együtt tudunk mulatni!

Miskolczi Melinda

[1] Schustler, 1912. 31.

[2] Kiss, 1994. 103-109.

[1] Szabó, 2010. 1049.

[1] Szlancsok, 2006. 354.

[2] Radvánszky, 1887. 294.

[3] Dr. Fógel, 1917. 118.

[4] Dr. Fógel, 1917. 116-117.

[5] Lőrinc, 2016.

[1] Radvánszky, 1887. 309-310.

[2] Dr. Fógel, 1917. 117-118.

[3] Payer, 1999. 99.

[4] Kollányi, 1898. 921.

Felhasznált irodalom:

Dr. Fógel János       II. Lajos udvartartása. 1516-1526. Budapest, 1917.

Kiss András   Farsangolás Kolozsvárt - 1582-ben. In: Források és értelmezések. Bukarest, 1994. 103-109.

Kollányi Ferencz   Magyar ferenczrendiek a XVI. század első felében. In: Századok, 1898. 909‑930.

Lőrinc László           Életmódtörténet II. Akadémiai Kiadó, 2016.            

Payer Gábor Egy 16. századi hugenotta hadvezér és terve a török európai kiűzésére. In: Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3., Tata, 1999. 75‑108.      

Radvánszky Béla   Foglalkozás. Időtöltés. Játék. XVI. és XVII. században. In: Századok, 1887. 289‑320.    

Schustler Emilia.   Magyar társadalmi és családi élet 1570-1600-ig. Budapest, 1912.

Szabó András Péter           Menyegzőtől menyegzőig. Gondolatok a házasságkötési szokásrend magyarországi fejlődéséről. In: Századok, 2010. 1027‑1083.      

Szlancsok Margit   A “hiúságok máglyái” a 15. században. In: Történelmi Szemle, 2006. 3-4. sz., 337-357.  

[homregeszet]

Pandémiaviselet-kitekintő: pestidoktorok

Itt a február, a farsang, a beöltözés, az alakoskodás ideje. Nem sokkal ezelőtt még hatásos jelmez lett volna egy farsangi partin a műtős arcmaszk, azonban alig egy év leforgása alatt teljesen megszokottá vált a félig eltakart, maszkos arcok látványa a mindennapjainkban. Már olyannyira hozzátartozik életünkhöz a maszkviselés, hogy szinte szokatlan, ha valaki nem visel maszkot. Bármennyire is kellemetlen ezzel a helyzettel együtt élni, nem először fordul elő, hogy kénytelenek vagyunk védőeszközt hordani egészségünk megóvása érdekében. A történelem folyamán többször is voltak olyan világjárványok, melyek során az emberek az öltözékükkel védekeztek a megbetegedés ellen. Az 1910-1911-es mandzsúriai tüdőpestis, vagy az 1918-1919-ben lezajlott spanyolnátha járvány idején hasonló textil arcmaszkot hordtak az emberek, mint többségünk jelenleg. Azonban a történelem egyik legjellegzetesebb járványügyi védőeszköze a számos hullámban lesújtó bubópestishez köthető. A teljes arcot elfedő, hollócsőrben végződő maszk viszont nem az Európa népességének 1/3-át elragadó 14. századi fekete halál járvány idején jelent meg. A teljes testet borító védőöltözet első említését a 17. századból ismerjük.  

Az általános vélekedés szerint XIII. Lajos francia király szolgálatában álló Charles de Lorme (1584–1678) udvari orvos nevéhez fűzhető egy teljes testet fedő védőöltözet kifejlesztése, melyről az első ismert forrás a doktor 1619-es párizsi pestisjárvány idején írt feljegyzése. E szerint a ruházat, mely teljes egészében marokkói kecskebőrből készült, egy hosszú kabátból, bricsesznadrágból, egy pár csizmából és kesztyűből, valamint egy kalapból állt. Az összefüggő ruházat a test külvilágtól való teljes elszigetelését szolgálta. Egy hosszú bot is a felszerelés részét képezte, melynek segítségével az orvos a betegek ruháit felhajtva megvizsgálhatta a testrészeket azok érintése nélkül. A legjellegzetesebb azonban a szorosan illeszkedő, kristályüveg szemüveggel és a mintegy 15 cm hosszú csőrrel ellátott maszk volt. A csőrt két apró nyílással látták el, és illatos gyógynövényekkel és fűszerekkel töltötték meg.[1] A doktor vélekedése szerint a csőr kulcsfontosságú a betegség elleni védekezésben, ugyanis a növények megszűrték és semlegesítették a beszívott levegőt, ezáltal megóvta viselőjét a „miazma”, vagyis a betegekből áradó rossz kipárolgás által okozott megbetegedéstől.

Az 1619-ik évi írott forrás után csak jóval később, 1656-ból ismerjük az öltözet első képi ábrázolását. Ez évben Rómában és Nápolyban tombolt a pestis, százezrek életét követelve. A német vésnök, Gerhart Altzenbach publikálta azt a népszerű rézkarc képet, melyen egy római pestisdoktor látható teljes öltözetben. A képet latin, francia és német leírással is ellátta, melyben kifejti, hogyan óvja meg viselőjét a ruházat a fekete haláltól. Ugyanebben az évben megjelent Paulus Fürst „A római Csőrdoktor” című szatírája is, mely lényegében Altzenbach képének másolata (leszámítva a mutatós denevérszárnyas botot, mellyel a háttérben egy másik orvos épp egy csoport embert ijesztget). A szöveg azonban nem rejti véka alá Fürst véleményét a pestisdoktorok tevékenységéről, akik szerinte gyógyítás helyett csupán megrémítik az embereket, és pénz csikarnak ki a haldoklóktól. Ellenérzése nem volt alaptalan, ugyanis több doktor is jelentős vagyonra tett szert a kúrálásért kért pénzből, annak ellenére, hogy fizetésüket a település biztosította. Az általuk alkalmazott kezelés rendszerint hashajtásból, élénkítőszerek adásából, vizeletfürdőből és persze vércsapolásból állt, kiegészítve „palackozott szél” belélegeztetésével, és a ház varangyos békákkal és pókokkal való elárasztásával (a levegő tisztítása érdekében).[2]  

 1. kép: Paulus Fürst: A római Csőrdoktor című szatírája (Forrás: Wikimedia Commons).

 Az egyik érdekesebb korabeli pestisdoktor ábrázolás III. Theodore Zwinger (1658–1724) svájci orvos festett címerén jelenik meg. A festmény a Zwinger család címerpajzsának egyik oldalán a pestisdoktort, a másikon pedig egy nyakfodros embert ábrázol, a Zwinger klán tudományos és orvosi hagyományaira utalva. A rendkívül madárszerűen ábrázolt pestisdoktor titokzatosságot kölcsönöz a képnek.

2. kép: III. Theodore Zwinger festett címere (Forrás: Wellcome Collection).

 Az 1656. évi járvány idején a pestises betegeket kezelő orvosoknak - az önkormányzati tanácsokkal aláírt szerződések alapján – már kötelező volt viselniük a ruházatot. A védőöltözet nyomasztó megjelenése, és a nyilvánvaló képzettársítás okán nem sokkal később az itáliai commedia dell’arte[3] társulatok állandó szereplői között megjelent a „Medico della Peste”, vagyis a Pestisdoktor, aki a halált szimbolizálta. Ez mutatja, hogy a figura az európai kultúra szerves részévé vált ekkorra, hiszen ha valaki ajtajában megjelent az ijesztő „madárember”, az jó eséllyel egyet jelentett a halállal. Egyes történészek véleménye szerint a jelmez csupán egy fiktív, komikus karaktert jelenített meg, és maga a színház ihlette az orvosokat az öltözék használatára az 1656-os, majd később az 1720-as pestisjárvány idején. Mivel kevés vonatkozó forrás ismert ebből az időszakból, így annak eldöntése, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás, eldöntetlen marad.

Habár a pestisdoktorok öltözete mögött húzódó elmélet természetesen téves volt, mégis elképzelhető, hogy néhány orvosnak segített elkerülni a fertőződést, ugyanis – a mai világunkat átalakító egyik fő intézkedéshez hasonlóan – a távolságtartást segítette elő. Nem ismerjük, hogy milyen mértékben terjedt el a minden bizonnyal Charles de Lorme által kifejlesztett védőöltözet, azonban hátborzongató megjelenése és a halállal való szoros kapcsolata okán jelen van minden idők legnépszerűbb jelmezei között, és sokakat megihlet manapság is. Nemcsak a velencei karneválok egyik legkedveltebb motívuma, és az orvostörténet korai időszakának szimbóluma, de betegségről való gondolkodás fejlődését is képviseli. A közelmúltban mondhatni reneszánszát éli a jelmez, ugyanis sokszor találkozhattunk vele az interneten barangolva az elmúlt évben: 2020 márciusában, amint megjelentek az első adatok a halálozások számával, a sötét jövőn élcelődve, kedélyeket borzolva, vagy egyszerűen a karanténban lévők felvidításának céljával elárasztották a közösségi médiát a pestisdoktor jelmezbe öltözött emberek. Akadtak olyanok, akik a kötelező maszkviselésre ösztönözve jelentek meg közterületen a jelmezben, vagy videókon és úgynevezett mémeken buzdították az embereket a gyakori és alapos kézmosás fontosságára. Tüntetések kellékeként is találkozhattunk vele, és aki kedvet kapott elkészíteni saját csőrös maszkját, számtalan „csináld magad” videó közül válogathat. Egy utcán sétálgató jelmezes fiatalember egy ideig lázban tartott egy angliai kisvárost, akit a rendőrök végül igazoltattak és figyelmeztetésben részesítettek gyerekek riogatása miatt. Ez csupán néhány példa, mégis látható, miként kapott néhány hónap alatt többes jelentést a pestisdoktor öltözék: a történelmi emlék újból aktuálissá vált, baljós és nyomasztó megjelenése ellenére népszerű és hatásvadász lett, és habár megtestesíti a halált, ugyanakkor ünnepli az életet – egy újabb példája annak, hogyan formálja át az általunk ismert világot a jelenlegi pandémia.

 Fábián Sára

 Felhasznált irodalom:

Townsend 1965: G. L. Townsend, ‘The Plague Doctor’, J Hist Med Allied Sci, 20 (1965), 276.

Vidal – Tibayrenc - Gonzalez 2007: Pierre Vidal, Myrtille Tibayrenc, and Jean-Paul Gonzalez: Infectious disease and arts. In: Michel Tibayrenc (ed.). Encyclopedia of Infectious Diseases: Modern Methodologies. John Wiley & Sons. 2007, 680. 

 Interneten elérhető források:

https://publicdomainreview.org/collection/plague-doctor-costumes [2021.01.28. 17:02].

Winston Black: Plague doctors. Separating medical myths from facts. All About History. May 19, 2020. https://www.livescience.com/plague-doctors.html [2021. 01.17. 16:27].

 Képjegyzék:

1. kép:

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Gerhart_Altzenbach,_Kleidung_widder_den_Todt_Anno_1656.png#/media/File:Paul_F%C3%BCrst,_Der_Doctor_Schnabel_von_Rom_(Holl%C3%A4nder_version).png [2021.01.28.14:30]

2. kép:

https://iiif.wellcomecollection.org/image/V0018112.jpg/full/full/0/default.jpg [2021.01.28. 17:04]

[1] Vidal – Tibayrenc - Gonzalez 2007, 680.

[2] Townsend 1965, 276.

[3] A 16. században, Itáliában kialakult, hivatásos színészekből álló társulatok, melyek a cselekményvázlatokat rögtönzött dialógusokkal egészítették ki.