#közel enged

[dajkag]

Nem enged rendesen linkelni ez a szar felület, szóval csak a szövegre kattintva olvasható az anyag, de a lényeg, hogy az alábbi esszé közel két éve porosodik a gépemen, sok munkám volt benne, gondoltam, most végre elengedem a kezét:

A sintó mitológia és hagyományok megjelenése Murakami Haruki történeteiben

Talán valakit érdekelhet.

[diogenesz2020portugal]

"Mélységes mély a múltnak kútja."

Ezzel a mondattal kezdődik Thomas Mann József és testvérei című regénye.

Csodálatos mondat. A történelmi hűség kedvéért azt meg kell jegyezni, hogy ebben a “csodálatosságban” benne van a magyar nyelv szépsége, színes kifejezőképessége, és a fordító lenyűgöző kreativitása is, mert az eredetiben egyébként így hangzik: “Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.” A mélység szó fokozásával azért mégiscsak kifejezőbb és szebb lett a mondat. Puritán, egyszerű szavak, mégis micsoda hatalmas térbe enged bepillantást, hiszen hol van a múltunk kezdete? Hol van a létezésünk legmélye és eredete? Hogyan láthatunk el addig? Hogyan tudhatunk arról, ami ott van, hogyan tapogathatjuk le, és hogyan ismerhetjük meg?

A pszichológusom egyszer megkérdezte, emlékszem-e a pillanatra, amikor megszülettem. Megdöbbentő kérdés volt. Őszintén szólva komolytalannak tartottam a kérdést: tuti nincs ember, aki emlékezne erre. Aztán eszembe jutott egy bő 30 éve lezajlott beszélgetés köztem és az anyám közt. (Soha nem hívtuk őt Anyának, Anyunak, nekünk mindig Mama volt.) Épp nálam nyaralt olyan felhőtlen boldogságban, ami ritkán adatik meg az embernek. Az együttlét minden pillanatát élveztük, talán soha nem nevettünk annyit, mint azokban a napokban. Épp a 70-es trolira vártunk, amikor váratlanul feltette a kérdést a megállóban: - Kisfiam, neked mikor lesz gyereked? Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy akkor már tudta, hogy meleg vagyok, és talán azért is kérdezte meg, hogy végre ledobhassam a vállamról a titkolózás nyomasztó terhét. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, de ez a 'titok' egyre mélyebb árkokat ásott közénk, és ezt egyikőnk sem bírta már elviselni. Mama szerette volna, ha végre mindenről beszélhetünk, mint évekkel korábban (és mint ezután egészen a haláláig). Mama több mint 12 órán keresztül vajúdott velem. Nehéz szülés volt, nehezebb, mint az ikerbátyáimmal, akik ketten együtt nem voltak olyan nehezek, mint én egyedül. Azt hiszem, engem jobban féltettek, mint a bátyáimat. Mama azt mondta, hogy én sebezhetőbbnek tűntem, mint ők. (Lehet, hogy szörnyű ilyet leírni, de én majd' 18 éven keresztül azt éreztem, hogy nem jó, hogy van két testvérem. A köztünk lévő 4 év korkülönbség túl sok volt ahhoz, hogy partner lehessek, és túl kevés ahhoz, hogy kistestvérként tekintsenek rám. Ott álltam egyedül a senkiföldjén, és csak egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatban. A sors furcsa fintora, hogy míg az egyik bátyámmal egyre messzebbre, addig a másikkal egyre közelebb kerültünk egymáshoz az ezt követő években. Ezekbe a zivataros évekbe csak a szüleim szeretete hozott szivárványt.) Néha kezdem azt hinni, hogy az emlékezet határai szinte bármeddig kitolódhatnak. Mintha már emlékeznék az első szavakra, simogatásokra. Mintha felrémlene bennem néhány nyári délután. Mintha még mindig érezném apám és anyám első érintését.

Meddig kell és lehet elmenni, hogy találkozzunk igazi önmagunkkal? Meg lehet-e tenni ezt egyedül?

Ahogyan József Attila írja:

"Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos"

[tukrok-eneke]

Nem kapok levegőt

A napok egyhangúak voltak, egymásba csúsztak, mintha a világ csak álomfoszlányokból állna. Itt mindenki egy kicsit elcseszett és elveszett, de talán én a leginkább. A szobák hidegek voltak, a falak túl közeliek, mégis végtelen távolságra húzódtak a valóságtól. A csend, amit a hely biztosított, tompított minden zajt, de a lelkem belül ordított. Akkor láttam meg őt először.

A szemeiben a szabadság villanását láttam, minthacsak egy égivándor tekintett volna le rám a magasból. Egy olyan lélek, aki megszokta a távolságot, a szárnyalást, a fenséget, de aki sosem kötődött igazán a földhöz. Minden mozdulata könnyed volt, mint egy madáré, amely sosem tudta, milyen az, ha korlátok közé szorítják. Bár ugyanazok a falak vettek körül minket, ő valahogy mindig megtartotta a távolságot. Mintha a levegőben létezett volna, ahol nem érhettem el. Mégis, abban a pillanatban, amikor tekintetünk találkozott, valami bennem megmozdult. Mintha egy láthatatlan szál kapcsolt volna össze minket, egy fonál, amit ő észre sem vett, de én annál inkább éreztem. Ő volt a sólyom, aki szabadon szárnyalt, én pedig a földhöz kötött lélek, aki csak álmodott arról, hogy egyszer felemelkedhet hozzá. Tudtam, hogy mindketten hordozunk valamit, ami összeköt minket. Nem kellett kimondania, tudtam. De a közös seb, ami minket sújtott, őt csak még távolabb taszította. Ő ott ült a padon, egy könyv fölé hajolva, de a szemei inkább a fákon túli világot kémlelték. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és valami furcsa történt. Mintha egy részem felismerte volna benne azt a tükröződést, amit talán egész életemben kerestem. A tekintetünk mélyebb volt, mint a világ, amit kívülről láttunk, és ettől a pillanattól kezdve a sorsunk fonala részemről végérvényesen összefonódott. Csakhogy hiába éreztem ezt az összefonódást, mintha egy darabom máris nála lenne, ő pedig ebben a pillanatban falakat húzott maga köré. Óvatosan, csendben építette fel őket, és bár képes voltam a falakon túlra látni, éreztem, hogy nem enged igazán közel. Ezt a falat nem a világ ellen húzta, hanem ellenem, ellenünk, minden lehetőség ellen, amit talán ketten jelenthettünk volna. Előre megmondta, hogy nem akar semmit. A körülmények, a hely, ahol találkoztunk, mind túl nehéz súly volt neki. És mégis, az én lelkem egy része ott ragadt nála, mintha a szárnyai közé zárta volna azt. Nem engedte szabadon, ahogy én sem tudtam őt elengedni. Most itt vagyok, az üres ég alatt, és hiányzik az a darab belőlem, amit nála hagytam. Nem tudom visszakapni, mert ő nem akar közel engedni, de nélküle már sosem lehetek egész. Az egyik este, amikor a csend nehezebb volt a megszokottnál, közelebb kerültünk egymáshoz. Megkértem őt, hogy félhomály idejére engedje le ezeket a falakat. Csak egyetlen estére. És ő megtette. Egy másik világba léptünk át, ahol az általa húzott falak elmosódtak. Csak egy pillanat volt, egyetlen röpke éjszaka, amikor megérinthettük egymás lelkét. Egy csók... és az a másik, megmagyarázhatatlan dolog, ami történt köztünk. Mintha a lényünk most már teljesen és végérvényesen összeforrt volna, és akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy minden fal eltűnt. De reggelre újra visszahúzódtak a falak, még vastagabbá, még magasabbá válva. De hát, Ő megmondta előre…, Tudom, hogy ez mind túl sok neki. Azt is tudom, hogy igaza van, mégis a lelkem egy része ott maradt nála. Mintha elvittem volna egy darabot belőle, és ő is egy darabot belőlem. És most ebben a szétválásban nem találom önmagamat. A lelkem viszonzatlanul létezik bennem, én pedig ettől szenvedek.

Mindennap magammal hordozom a kérdést: visszakapom-e valaha azt a darabot, ami nála maradt? Lehet-e újra egész, ha ő nem akarja? Talán azért vágyakozom annyira arra, hogy leoldja ezeket a falakat végérvényesen, mert nélküle, az a darab mindig hiányozni fog.  Azóta minden alkalommal, amikor újra látom őt, érzem, hogy ott van bennem, de távol marad. Minden pillanatban ott bujkál a lehetőség, de ő kitartóan tartja a távolságot. És én képtelen vagyok megérteni, miért. Hiszen azt éreztem, hogy az a perc, amelyben találkoztak a lelkeink, mindent megváltoztatott. Most pedig minden egyes nap úgy telik el, mintha a levegő egyre ritkább lenne körülöttem. Mintha az ég királya elvitte volna azt a könnyed, tiszta oxigént, amit egykor lélegezhettem, és most minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebb. Már nem csak a lelkem hiányzik, hanem a lélegzetem is, amit valahol nála hagytam azon az éjszakán, amikor a falak egy pillanatra leomlottak. Most csak arra vágyom, hogy végre végérvényesen leoldja ezeket a falakat. Ne csak egy éjszakára, hanem örökre, mert nem tudom, hogyan éljek nélküle. Minden percben érzem a hiányát, a mellkasomban a súlyt, ami egyre csak növekszik, szorít, fojtogat. Ahogy telnek a napok, úgy érzem, hogy apránként elsorvadok. Mintha valaki lassan, kegyetlenül szorítaná el a tüdőmet. Nélküle fulladozom. Az ő távolsága, az ő falai, amiket körénk épített, most az én börtönöm lettek. Talán észre sem veszi, talán sosem fogja megérteni, milyen fájdalmat hagyott maga után.

A lelkem egy darabja vele van, és nem kapok levegőt, amíg nem hozza vissza. A testem élni akar, de a lelkem már haldoklik. És minden reggel, amikor a nap felkel, én ugyanazzal a kérdéssel kelek fel: vajon mikor lesz vége ennek a fulladásnak? Az egyetlen, amit szeretnék: hadd legyek újra egész! Hadd legyünk mi ketten.

[lacyc3]

Hazahoztam az autót a szervizből

Elrontották a tolatókamerát. Cserébe működik a klíma (még).

Faszom.

Nem igaz, hogy közel negyedmillió forintért olyan kurva nagy kérés lett volna, hogy ami működik az jó is maradjon.

Öröm az ürömben, hogy az autó lényegi részén csak kopó alkatrészeket kellett cserélni. Meg persze a szokásos folyadék és szűrő cserék, amik évente kellenek. Most sokat is mentünk vele, egy év alatt majdnem 10 ezer km ment bele. Kevés város, sok pálya, közel nulla ovijárat, szóval igyekszünk vigyázni rá.

Majd aktuálisak lesznek a hátsó szilentek is, amik még gyáriak, ami tekintve hogy az autó egész életét itthon töltötte és lassan nagykorú lesz, szép teljesítmény.

Érdekes módon, tisztítaniuk kellett a fojtószelepet is (bár állítólag nem volt nagyon koszos), pedig ennél a motornál még nem (olyan) jelentős a kipufogófüst visszavezetés. Mondjuk lehet még sosem volt takarítva, ki tudja. Negyedik tulaj vagyok.

Most időm sincs visszavinni, hogy hé srácok, elbasztátok. Már csak azért sem, mert elköltöztek a francba, ha el is viszem (és ott kell hagyni) a kocsit, akkor legalább egy óra visszajönni, mert tömegközlekedés... na az nincs. Lábközlekedés van. Azon kívül meg dolgozni is kell.

Talán jövő héten, addig teszteljük az autót, mert 10-12 óra nyomáspróba szerint hibátlan a klímarendszer, nem enged.

Pedig elvileg ez a környék legjobb műhelye.

Gikszerrel indul a hét. És a hónap.

Ahj. Utálom, hogy mindig van valami szar.

[bdpst24]

Évente 17 tonna kávét szolgál fel a világ legnagyobb nemzetközi légitársasága 

Évente 17 tonna kávét szolgál fel a világ legnagyobb nemzetközi légitársasága

Az Emirates légiutas-kísérői barista képzésen is részt vesznek A Közel-Kelet több mint 500 éves kávéfogyasztási kultúrával rendelkezik, a világ első kávéházai is itt alakultak ki. A dubaji székhelyű Emirates légitársaság tovább viszi ezt az örökséget, a kávé világnapján pedig betekintést enged abba, miként lehetséges a kávékultúrát 11 ezer méter magasan, a felhők felett is valódi élménnyé…

[akibujt]

válasz az OP kérdésére.

udvarlok = nagyon meg akarom dugni.

lassn közelítek, ha gyorsan elutasítást kapok lepattanok. ha közel enged magához akkor buzgok, vicceskedek, nyomulok. ha egy ponton túl enged már nincs menekvés* :)

tizenpár év házasság és két közös gyerek után minimum a legutóbbit sikeresnek ítélem.

*mármint nem ilyen nemi erőszakolós aggresszív módon, de ott már mindent bedobok és csak nagyon határozott ellenkezésre veszek vissza

Az udvarlás művészete

Most éppen bénázom.

G. visszajelezte, hogy értékeli az érte tett erőfeszítéseimet, de szerinte sok. Kényelmetlenül érzi magát, mert "lekötelezve" érzi magát tőle.

Ez egyszerre jó és rossz.

Jó azért, mert azt is jelzi, hogy G nem annyira anyagiak által vezérelt valaki és ez öröm, meg rossz is azért, mert nekem ez az egyik szeretet nyelvem, hogy gondoskodom a másikról és törődöm vele és ezt azzal is kifejezem, hogy amire szüksége van, pl. egy fújós dezodorra, azt megveszem neki, ha ő elfelejti.

És hát most szólt, hogy "sok"-nak érzi az ajándékokat. Nem szereti lekötelezve érezni magát.

Ugyanakkor azért is jó, mert a legjobb barátaimon kívül már más is jelezte, hogy nem kell szeretetet "vásárolnom" és most ki kell találnom egy másik szeretetnyelvet, hogy hogyan éreztessem G-vel, hogy fontos nekem és figyelek rá, úgy, hogy ne érezze "sok"-nak.

Na ez benne a művészet, hogy ezt hogyan fogom megvalósítani.

Kedves Tumblr, ti hogyan szoktatok udvarolni, ha szoktatok?

[szavaktengereben]

A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Szurovecz Kitti: Gyémántfiú

[sorozat-idezetek]

Rebelde (EWS - Az új generáció)

[szomorunappalok]

Kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít.

Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

[diogenesz2020portugal]

Az abúzusról 3.

"Mélységes mély a múltnak kútja." Ezzel a mondattal kezdődik Thomas Mann József és testvérei című regénye.

Csodálatos mondat. A történelmi hűség kedvéért azt meg kell jegyezni, hogy ebben a “csodálatosságban” benne van a magyar nyelv szépsége, színes kifejezőképessége, és a fordítók lenyűgöző kreativitása is, mert az eredetiben egyébként így hangzik: “Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.” A mélység szó fokozásával azért mégiscsak kifejezőbb és szebb lett a mondat.

Puritán, egyszerű szavak, mégis micsoda hatalmas térbe enged bepillantást, hiszen hol van a múltunk kezdete? Hol van a létezésünk legmélye és eredete? Hogyan láthatunk el addig? Hogyan tudhatunk arról, ami ott van, hogyan tapogathatjuk le, és hogyan ismerhetjük meg?

A pszichológusom tegnap megkérdezte, emlékszem-e a pillanatra, amikor megszülettem. Megdöbbentő kérdés volt. Őszintén szólva komolytalannak tartottam a kérdést: tuti nincs ember, aki emlékezne erre.

Aztán eszembe jutott egy bő 30 éve lezajlott beszélgetés köztem és az anyám közt. (Soha nem hívtuk őt Anyának, Anyunak, nekünk mindig Mama volt.) Épp nálam nyaralt olyan felhőtlen boldogságban, ami ritkán adatik meg az embernek. Az együttlét minden pillanatát élveztük, talán soha nem nevettünk annyit, mint azokban a napokban. Épp a 70-es trolira vártunk, amikor váratlanul feltette a kérdést a megállóban:

- Kisfiam, neked mikor lesz gyereked?

Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy akkor már tudta, hogy meleg vagyok, és talán azért is kérdezte meg, hogy végre ledobhassam a vallamról a titkolózás nyomasztó terhét. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, de ez a 'titok' egyre mélyebb árkokat ásott közénk, és ezt egyikőnk sem bírta már elviselni. Mama szerette volna, ha végre mindenről beszélhetünk, mint évekkel korábban (és mint ezután egészen a haláláig).

Mama több mint 12 órán keresztül vajúdott velem. Nehéz szülés volt, nehezebb, mint az ikerbátyáimmal, akik ketten együtt nem voltak olyan nehezek, mint én egyedül.

Azt hiszem, engem jobban féltettek, mint a bátyáimat. Mama azt mondta, hogy én sebezhetőbbnek tűntem, mint ők. (Lehet, hogy szörnyű ilyet leírni, de én majd' 18 éven keresztül azt éreztem, hogy nem jó, hogy van két testvérem. A köztünk lévő 4 év korkülönbség túl sok volt ahhoz, hogy partner lehessek, és túl kevés ahhoz, hogy kistestvérként tekintsenek rám. Ott álltam egyedül a senkiföldjén, és csak egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatban. A sors furcsa fintora, hogy míg az egyik bátyámmal egyre messzebbre, addig a másikkal egyre közelebb kerültünk egymáshoz az ezt követő években. Ezekbe a zivataros évekbe csak a szüleim szeretete hozott szivárványt.)

Néha kezdem azt hinni, hogy az emlékezet határai szinte bármeddig kitolódhatnak. Mintha már emlékeznék az első szavakra, simogatásokra. Mintha felrémlene bennem néhány nyári délután. Mintha még mindig érezném apám és anyám első simogatását.

Meddig kell és lehet elmenni, hogy találkozzunk igazi önmagunkkal? Meg lehet-e tenni ezt egyedül?

Ahogy József Attila írja:

"Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos."

[tukrok-eneke]

A sólyom csókja

A sólyom, az ég királya, fenséges magányban szeli a felhőket. Szárnyainak minden egyes rezdülése erőt és szabadságot sugároz, de mégis ott bujkál valami törékeny a vadászó tekintetében – egy elérhetetlen vágy, egy magába zárt titok. Talán a szabadság, amelyet élvez, egyben terhes is számára, mintha minden emelkedéssel egyre nehezebb teher nehezedne a szárnyaira. Mert ahogyan az ég kitárul előtte, úgy ébred benne egy mélységes üresség – a magány, amely körbefonja, a magasságokban egyedül hagyva őt. Ahogy a sólyom ível, köröket rajzol az égre, talán csak a saját lelkét kergeti, a szabadság álomképeit, amelyeket sosem érhet el igazán. Én csak alulról figyelem, a földhöz láncolva, és néha azon kapom magam, hogy mintha a szívem egy része együtt szenvedne vele. Mintha a magányunk összekapcsolna minket – Ő az ég magányában, én a földön vergődve. Néha úgy vélem felfedezni, hogy észrevesz engem, szemei rám villannak, de sosem tudom biztosan, hogy valóban lát-e, vagy csak a horizontot fürkészi valami távoli zsákmányért. A tekintetében ott van az a rejtett fájdalom, amit én is olyan jól ismerek: az, hogy sosem tudhatjuk, valójában ki érint meg minket a létezésünk során, és ki hagy magunkra, elérhetetlen maradva. Az én tekintetem a földhöz láncolt, az övé pedig az éghez, és mégis ugyanaz a fájdalom húzódik meg a pillantásaink mélyén.

A sólymot az évek során sokszor bántották. Szárnyait próbálták eltörni, megtépázták tollait, ahogy az emberek és a világ megpróbálták magukhoz láncolni, lerántani őt a földre, ahová nem tartozik. Minden egyes seb egy történet volt arról, hogyan esett áldozatul valaki más vágyainak, elvárásainak, hogyan próbálták őt korlátok közé szorítani.

De Ő nem tört meg soha. Minden fájdalmas csapás után felállt, minden egyes sérülése után képes volt újra és újra az ég felé törni. Még ha tollai megfakultak is, szárnyai nehezebben emelkedtek, akkor is felszállt, egyre magasabbra, mintha minden egyes fájdalom csak erősebbé tette volna. A sebeiből szárnyalt ki a düh, a kétségbeesés, amely hajtotta őt egyre feljebb, a felhők közé, messze mindentől és mindenkitől. Mégis, minden egyes repülés után ott volt az a mélységes üresség, amely visszahúzta a magasból. Hiába szárnyalt szabadon, sosem szabadulhatott meg a saját sérüléseitől, amiket magával hordozott. Azok a sérülések mélyebbek voltak, mint amiket kívülről láttam. A szívében hordta őket, minden heg egy újabb darabot hasított ki belőle, amit sosem kapott vissza. És mégis, minden zuhanás után újra felemelkedett. Ez volt az ő tragédiája és a dicsősége is: hogy sosem hagyta magát végleg a földhöz szegezni, bármilyen mély sebeket ejtettek rajta az élet viharaiban.

Én mindig is azt hittem, hogy a sólyom egyedül vadászik, hogy senkit sem enged maga mellé. A magasban szárnyalva látszólag szabadabb bárkinél, egybeolvad a végtelen égbolttal, mintha minden irány nyitott lenne előtte. De valójában ez a szabadság csak illúzió. A sólyom nem azért van egyedül, mert ezt választotta, hanem mert menekül. Menekül mindenki elől, aki megpróbálná megérinteni, beférkőzni a világába. A levegőben magára maradt, de ez a magány, a védekezésének része – egy páncél, amit maga köré épített, hogy senki ne lássa meg a sérülékenységét. Talán épp ez a fájdalmas függetlenség az, amitől oly fenségesnek tűnik, ugyanakkor annyira tragikusnak is. És talán én is ilyen vagyok. Én is magamra vettem már évtizedek óta ezt a láthatatlan páncélt, elrejtve a fájdalmamat, nehogy valaki közel kerüljön hozzám, és még inkább megsebezzen.

A sólyomban láttam saját magam tükörképét. Ahogy Ő menekül a magasba, én menekülök a saját érzéseim elől, attól tartva, hogy valaki átlát rajtam. Mégis, valami megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzá, ahogy a szél a madár tollait simítja, úgy húzott minket egymás felé valami mélyebb erő. Kettőnk útja valahol a felhők felett találkozott, egy pillanatra megszűnt a magány mindkettőnk számára. A légörvények, amik addig külön-külön hajtottak minket, ott összefonódtak, egyetlen röpke másodpercre. A sólyom, aki soha nem lassít, egyetlen pillanatra mégis lelassította szárnyalását, és én is abbahagytam a menekülést. Ebben a ritka és törékeny pillanatban, amikor a két világ találkozott, történt a csók. Nem volt több annál, mint amit a szél hozott közénk, egy érintés a végtelen ég alatt, de mégis örökkévalónak tűnt. Mintha ebben a rövid érintésben ott lett volna az összes vágy, a fájdalom, a menekülés, és a pillanatnyi megértés. Minden szavak nélküli üzenet ott rejtőzött a csókban: a sólyom és a föld között, ahol mindketten valahogy elveszítettük a saját határainkat. De ahogy a szél tovább fújt, a pillanat szertefoszlott, és a sólyom újra elrugaszkodott a magasba, magára hagyva engem. Az a csók volt az egyetlen, amit adhatott, és amit én adhattam neki. Mégis, ott és akkor, abban a légörvényben, a lelkünk találkozott, és bármilyen röpke is volt, megérintette a végtelent.

Láttam, ahogy sólyom szárnyai megérintették az eget, és képes voltam érezni azt a pillanatnyi szabadságot, amelyet soha nem tapasztaltam meg korábban. Ez nem azt jelentette, hogy eltűnt volna a fájdalmam vagy a bizonytalanságom – inkább egyfajta felfüggesztése volt mindennek. Mintha a világ, a múlt, a jövő mind elmosódott volna, és csak a jelen létezett.

A csókban nem voltak emlékek, se jövőbeli remények, csak a tiszta pillanat, amikor a sólyom és én ugyanazon a helyen léteztünk, ugyanabban a törékeny, de mégis erős pillanatban. Ebben az érintésben eltűntek a határok közöttünk, ahogyan a levegő érinti a földet egy viharos éjszakán, ahol a szél és a föld eggyé válik egyetlen percre, majd eltűnik, mintha meg sem történt volna. Ebben a találkozásban nem volt más, csak az a pillanatnyi összefonódás, ami talán sosem ismétlődik meg. Nem voltak szavak, nem voltak kérdések. Nem volt jövő, amit együtt álmodhattunk volna, és nem volt m��lt, ami terhelt volna minket. Csak a jelen volt, az egyetlen tiszta lélegzetvétel, amikor a világ megszűnt létezni körülöttünk. Ott, akkor a lelkünk találkozott, és bár a kapcsolat rövid volt, mégis mélyebb, mint bármi, amit korábban tapasztaltam. De ahogy a vihar utáni csend, úgy húzódott vissza a sólyom is a magasba, mintha semmi sem történt volna. Mintha az a pillanat, az a csók, csak egy röpke érintés lett volna számára – egy szélfújta pillanat, amit hamarosan elfelejt, ahogy a szél továbbviszi őt. Mert a sólyomnak a szabadság nem egy választás, hanem egy kényszer. Ő nem maradhat a földön, nem maradhat a pillanatokban, még ha egyetlen percre közel is került valakihez. Az ő természete, hogy tovább szárnyaljon, újra elérhetetlen legyen, még akkor is, ha közben a szíve mélyén talán vágyakozik arra, hogy valaki megértse és megérintse. És talán ez volt a legfájdalmasabb felismerés: hogy miközben nekem, akinek minden egyes pillanat örökre bevésődött a szívembe, neki talán nem lehetek több egy múló szellőnél.

Én viszont sosem felejtem. Az a sólyom, akit egyszer látni véltem az égen, több volt, mint egy madár, több, mint egy lény a magasban. Ő a lelkem egy része volt, amelyet talán soha nem értettem teljesen, de ott, abban a pillanatban éreztem, hogy hozzám tartozik.

Ahogy széttárta szárnyait, mintha belőlem is kivált volna valami: a szabadság iránti vágyam, a szárnyalás utáni sóvárgásom, az a részem, amely sosem talált otthonra a földön. Ő volt az, aki megtestesítette mindazt, amit én elérhetetlennek hittem – a fenséges magányt, a határok nélküli világot, és mégis valahogy azt a belső küzdelmet, amit magam is oly jól ismertem. Mintha szárnyai minden egyes csapásával egy darabot ragadott volna ki belőlem, amit aztán magával vitt az égbe. De vajon neki mit jelentett mindez? Amikor rám pillantott, vagy amikor megérintettük egymást, vajon érzett-e bármit abból, amit én éreztem? Lehetek-e én is a sólyomnak bármi, vagy csak egy újabb földi lény voltam, akit meglátott, de hamar továbbengedett? Hiszen egy madár, aki mindennel rendelkezik – az ég, a szabadság, a magasságok korlátlan tere – miért választana egy földi lényt, aki szárnyak nélkül csak álmodozik az égről? Mit érhetek én számára, aki nem ismeri a határokat, míg én minden nap küzdök a földhöz kötöttségemmel? Ez a kérdés mélyen belém ivódott, mert bár a pillanat örökkévalónak tűnt számomra, talán számára csak egy futó szellő volt, egy múló érintés, amit az ég végtelensége hamarosan feledésbe merít. Én nem felejtem el a sólymot, mert egy részem benne maradt, és ahányszor újra és újra az égre tekintek, az ő alakját keresem, remélve, hogy talán egyszer visszatér. De talán sosem tér vissza, mert az ő lényege a távolság, a magasság, ahol nem érhetem el. Egy földi lény, aki álmodozik az égről, nem képes követni egy sólymot. És mégis, az a röpke pillanat, amikor találkoztunk, örökre megváltoztatott, mert megmutatta, hogy a lelkem egy része talán sosem tartozott teljesen a földhöz.

Azóta is látom néha, amikor az ég sötétül, mintha a sólyom csak az árnyak között merne megjelenni, amikor a világ kevésbé éles, kevésbé valóságos.

Ahogy szárnyal a sötét felhők alatt, alakja egyre halványabbá válik, de minden egyes alkalommal a szívemben újraéled az az emlék – egy fájdalmas, mégis csodás emlékké formálódva.

Az emlék, ami egyszerre ad és vesz el: megmutatja, hogy ott volt mellettem, de ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy csak egy pillanatra engedett közel magához. Azóta is hordozom magamban ezt a kettősséget – az érintés pillanatnyi boldogságát és a távolság végtelen ürességét. Ő az, aki mindig elérhetetlen marad. Bár egyetlen pillanatra közel engedett, mintha az a rövid találkozás csak álom lett volna, egy illúzió, amit a szél sodort hozzám. Talán ez volt minden, amit adhatott nekem: egy futó pillanat a szabadságból, amit soha nem élhetek meg, csak vágyakozva figyelhetek a távolból. És talán ez volt minden, amit én is adhattam neki: egy röpke pillanat, amit hamar elfelejthet, mert neki nincs szüksége arra, hogy a földhöz kösse bármi is. A sólyom szabadsága végtelen, az övé az ég és a levegő, amiben minden irányba elindulhat, soha nem korlátozva magát a földi lét határaihoz. Az én szívem viszont itt marad a földön, a levegőbe vágyva, de soha nem képes elérni azt a magasságot, ahol a sólyom szárnyal. Az ő szabadsága mindaz, amire sóvárgok, de sosem lehet az enyém. Néha azt kívánom, bárcsak megérinthetném még egyszer, bárcsak a szárnyai alatt lehetnék, és érezhetném, amit ő érez. De tudom, hogy ez csak álom marad, mert a sólyom az ég része, én pedig a földé, és bármennyire is vágyakozom utána, sosem tudok vele együtt repülni.

De vajon Ő mire gondolt akkor, amikor tekintetünk összetalálkozott? Vajon abban a pillanatban, amikor szemünk egy röpke másodperc erejéig egymásba fonódott, érzett-e valamit, amitől a szárnyai nehezebbek lettek?

Talán egy pillanatra a föld közelebbinek tűnt számára is, mintha a súlytalan magasságok helyett érezte volna, hogy a gravitáció húzza vissza hozzá – hozzám, ahová egyetlen sólyom sem vágyik igazán. Azóta is kísért ez a kérdés, mintha csak egy örökké visszatérő álom lenne, amit újra és újra átélek minden alkalommal, amikor visszaidézem azt a pillanatot. Néha arra gondolok, talán sosem fogom megtudni az igazságot. Talán a sólyom, akinek a szabadság a mindene, sosem értette meg, mit jelentett nekem az a találkozás. Az ő szárnyalása egy természetes ösztön volt, egy elkerülhetetlen menekülés minden elől, ami közel próbál hozzá férkőzni. De lehet, hogy abban a másodpercben, amikor tekintetünk összefonódott, mégis érzett valamit, amit nem tudott megnevezni – valami, ami talán egy pillanatra elbizonytalanította. Vagy talán épp ez volt az, amiért újra el kellett tűnnie a magasságokba. Talán sosem tudom meg, mit jelentettem neki akkor, vagy mit érezhetett. Azt hiszem, a sólyom talán sosem tudja, mit jelentett nekem, hiszen hogyan is érthetné meg egy olyan lény, akinek a szabadság az egyetlen valósága? És én sem tudom, mit jelentek neki. Talán csak egy árny voltam, egy futó alak, akit látott a földön, és akit a szél sodort felé egy pillanatra. Vagy talán több voltam, de sosem adatik meg nekem, hogy megértsem. A kérdések örökké ott fognak lebegni a levegőben, ahogyan a sólyom is, mindig a magasban, mindig elérhetetlenül, sosem válaszolva.

De talán éppen ez a szépsége. Az ég és a föld sosem érintkezhetnek igazán, csak egy-egy ritka pillanatra, amikor a vihar megérinti a horizontot, amikor a szél és a föld összeérnek egy röpke pillanatra, mielőtt újra eltávolodnak egymástól. Talán ez a csoda és a tragédia is egyszerre – hogy azok a pillanatok, amelyekben összeérünk, mindig átmenetiek, múlandók, de mégis olyan erősek, hogy örökre megváltoztatják a lelkünket. A sólyom én vagyok, és Ő is. Két lélek, akik a saját szabadságuk után vágyakoznak, a saját démonjaik elől menekülnek, és mégis egy pillanatra ugyanazon az úton találkoztunk. Mindketten külön utakon járunk. Az ő útja az ég végtelenségében húzódik, ahol senki sem érheti el, ahol senki sem érintheti meg igazán, és én pedig itt vagyok a földön, lábaimmal a porban, de a lelkem mindig az égre vágyik. Mégis, abban a csókban talán egyek voltunk. Egyetlen érintésre leomlottak a határaink, és nem volt semmi más, csak mi ketten, a lényünk legmélyebb igazsága. A pillanat, amely röpke volt, mint a szél, örökre belevésődött a lelkünkbe, egyfajta lenyomatot hagyva, amelyet soha nem törölhetünk ki. Talán ez az, amit meg kell értenem: nem az a fontos, hogy mennyi ideig tartott, vagy hogy mi következett utána. Az a pillanat, amikor egyek voltunk, önmagában hordozta a jelentőségét. A sólyom és én, az ég és a föld, sosem leszünk igazán együtt, de abban a pillanatban, amikor a vihar elérte a horizontot, egyetlen érintésben összeolvadtunk. És ez az érintés, ez a röpke csók, több volt, mint bármi, amit szavak elmondhatnának.

[hicapacity]

Ennél pontosabban / egyszerűbben  talán nem is lehet elmagyarázni azoknak az ész nélkül  okoskodó, fészbuk  közel - kelet "szakértőknek" az itteni helyzetet , akik még életükbe nem jártak Jeruzsálembe, Betlehembe, Telavívban, Jaffán  Názáretbe... stb. sehol 1 kibaszott percet se az életükben ezen a környéken . Azt sem értik az alapból tudatlan frípalesztin hestegelő kis divat nyomik, hogy Izraelben lakik 2 millió arab /drúz/ palesztelin muszlim is. Minden izraeli faluban városban van mecset is . Ezeket a városokat is lövi Gázábol a hamasz terrorszervezet, az iráni  iszlám -dzsihad terrorszervezettel, és a libanoni hezbollah terrorszervezettel együttműködve. és izreeli arabokat palesztin muszlimokat is  eltalálnak, MEGÖLNEK.  (eddig 2 arab nőt..is) 2000 - 2008 ig volt itt a 2.intifáda amikor a hamasz 8 év alatt 2100 öngyilkos merényletet, pokolgépes vérfürdőt rendezett csak a civil lakosság ellen buszon, buszmegállóban, piacon, koncerten, kavézóban, teknópartin, stb  Izraelben mindenhol  (minden városban ) . Én is akkor végig itt voltam Telavivban (1évnyi  Barcelonában lakós megszakítással) . 2 x voltam 50 méteren belül egy - egy robbanás pillanatában, és végignéztem rengeteg felesleges halált itt a 2.intifáda 8 éve alatt. (ezért kérem a nyomi fészbuk "okosokat" hogy  lécci ne okoskoggyanak ide úgy hogy 1 percet nem töltöttek el pl.Jeruzsálemben , hogy ne kelljen kibasznom innen őket, hanem inkább  próbálják felfogni hogy nem 1 bit a világ ... pl. ahogy a palesztinokat a hamasz károsítja, ugyanúgy mint a magyarokat a fidesz - hamasz nem egyenlő minden palesztin. - fidesz nem egyenlő minden magyar. ... vagy nemtudommá hogy kén a sok "okos" 1bites szarosnak elmagyarázni bármit is Minden izraeli válaszcsapás Gázába be van ott nekik jelentve, hogy haggyák el a környéket a civilek 1 órán belül mert jön a válaszcsapás, de van soxor mikor a hamasz terepjárók  nem is engedik a palesztin civileknek elhagyni a  területet, hogy tudjanak  világmédiában halott civilekkel, (gyerekekkel) "mártírkodni" , mivel ennyire legalja emberek a hamasz "hősök". Természetesen a rakétákat óvodák, iskolák lakóházak alól indítják. Az egész világ tudja ezt! A palesztin lakosságnak szánt nemzetközi, izraeli pénzutalásokat lenyúlja a hamasz hogy fegyvereket vegyen a ruszkiktól, irántól, hogy közvetve végülis (mint most is) a saját lakosságát írtsa, és 10 évenként kiprovokálva  visszabombáztassa a középkorig Gazát.. mivel Izrael ellen semmi esélyük, de hogy hatalmon maradjanak Gázában ezért "hősködniük" kell. Mert a Fatah (másik palesztin párt / nézőpont)  még békét is akarhat Izraellel, és akkor mibű mennek majd a "hős" hamaszvezérek kurvázni  dubajba ha megszünik a hatalom?... Hmmm? (Amúgy a hamasz  meg a fidesz rokonlelkek ... ugyanolyan agymosott, emberségükből kifordított , eltorzított  zombikra építi hatalmát mind a két  emberellenes "párt") Szóval az 1bites frípalesztín hesteg az  valójában.... frípalesztín - from hamasz. Izrael nem a palesztinok ellen harcol hanem a Gázai övezetet terrorral uraló hamasz ellen, akikhez becsatlakozott még 2 terrorszervezet (iszlám - dzsihad és a hezbollah) már csak az isis hiányzik és megvan az összes agymosott iszlámo-fasiszta tömeggyilkos szekta (ezeknek drukkol sok sok  magyar észlény is) A hamasz mottója : mi annyira tiszteljük a halált mint az izraeliek az életet... (felfogod?) (Persze hogy nem) ... Nem tudsz velük szót érteni na  ... (Most pl. 1000 Izraelre (civilekre) lőtt hamasz  rakéta UTÁN  jött az izraeli válaszcsapás direkt / pontos (csak) hamasz bázisokra...) .. és se a nyomik a fészbukon Magyarországról frípalesztin hesteggel, se a hamasz - "mártír" - propagandát simán 1 bíten beszopkodó gyáva szarok nehogymá még  megkérdőjelezzék  egy  9.5 milliós állam (Izrael) létjogosultságát... LoL  akármennyire a kurucinfón diplomáztak "közel kelet politikából"  ...  pf Hihetetlen mit képzelnek magukról 2 feles közt Jhaaaj he Az arab országok többsége sem bízik a hamas palesztínjaiban mert teljesen törölve van az agyuk már. Pl. egy tunéziai előbb enged be a házába egy izraelit, mint egy hamasz palesztint Itt telavivban, ahol  vettem pl. egész karanténia alatt a zöldségeket a levesbe.. az egy kúrvajófej gázábol ide menekült (!) palesztin tagnak a zölcségboltja. Csomót dumáltunk arról a pokolról... de itt már jól elvan. A hamasz banda tönkreteszi a palesztinok életét ezt NEM lehet máshogy látni. Rengeteg ilyen tag van itt mint ez a zöldséges, tengernyi történettel ... ... de látom a sok nyomi Izrael - ellenes - divat  frípalesztin hesteges balfaszt magyarul a fészbukon  akik végülis azt sem értik, hogy mit nem értenek...

[szintelenkek-jeg]

annál aki hamar közel enged másokat, vannak a legnagyobb falak.

miért ne engednélek közel, ha úgy se csinálhatsz semmit ?

[perverzgamerholgy]

Visszatér a Tumblr?

Sziasztok! Több éve már feladtam hogy ide feltegyek bármit is, mert cenzúrázva/ csonkítva semmit nem volt kedvem feltölteni...DE!!! Szeptember végén megtörtént a Tumblr részéről egy bejelentés (én csak tegnap- október 6-án - értesültem róla) ami reményt ad.

Ugyanis azt írták, hogy bevezetik az opciót, hogy posztonként beállíthatjuk, hogy esetleg erőszakos vagy szexuális tartalmú megjelölést szeretnénk e adni a posztoknak így a megfelelő helyre besorolva azt.Engem az erotikus tartalomra vonatkozó rész érdekel, hiszen erről szól/ szólt a blogom. Viszont semmilyen megkötést, részletet nem írtak hozzá.Az volt a leírásban hogy erotikus tartalmú kép vagy írás, ez arra enged következtetni, hogy megjelölés mellett feltölthető bármilyen “mocskos” dolog.Ezt biztosra veszem, hiszen pl Deviantarton is engedélyezett a felnőtt tartalom, de ott le is írják hogy mi tilos, pl behaholás és/ vagy erekció ábrázolása. Itt viszont nem neveztek meg semmit hogy ezen belül lenne olyan, ami tilos. (példának leírták hogyha a kedvenc karaktereidet szeretnéd közelebb hozni egymáshoz, nos...eléggé közel az sem gond. Szóval elvileg welcome back hentai az én értelmezésemben :D    Így hát reményeim szerint már csak idő kérdése és visszakapjuk a régihez hasonló Tumblinkat....nagyon remélem.Tegnap kíváncsiságból rénéztem és ha képet akartam posztolni megjelent egy kis opció ahol kipipálhattam hogy felnött tartalom. 

Ma ki akartam próbálni mi történik ha úgy felrakom és ott hagyom idővel lesz e valami...de sajnos mára eltűnt ez a kis menü. Feltételezem lekapcsolták, dolgoznak még rajta vagy passz.Tűkön ülve várom, mi történik, reméljük a legjobbakat: hogy már csak (kis) idő kérdése és tán ha beállítjuk mit szeretnénk látni és megjelöljük a “csúnya-pajkos” posztjainkat ahogy kérik akkor újra kiélhetjük magunkat ezen az oldalon is.  Így visszaköltözhetnének a pornó/hentai és mindenféle huncutságok rajongói és ismét jobban felvirágozna tán az oldal is.Kérlek Tumblr ha már ezt meglépted, had kapjuk vissza minél előbb a rég kedvelt odalunkat és ígérem, visszaszívom amit 2018 vége óta mondtam :D

[depressionisnotagame]

Ha valakit közel engedsz magadhoz, abból csak baj lehet

[anyadisszeretne]

A macskákat szereti jobban és a kedvenc színe a fekete egy pici lila iránti rajongással fűszerezve. Szereti az éjszakai sétákat és az esőt, sokat beszél habár ő ezt nem tudja. Szerintem ő mindent tud a csillagokról és a fenti életről meseszerűen okos. Gyűlöli ha kölyöknek szólítom de szerintem valahol mélyen szereti is. Lelkileg nagyon összetett, kívül kemény és mindent is leszar na de belül olyan hülyeségeken is tud agyalni ami amúgy épeszű embernek nem jutna az eszébe. Sokszor volt magányos és sokszor hagyták egyedül. Annyi seb van a lelkén,hogy szerintem soha nem fogom tudni megszámolni mert amint közel enged meghátrálok. Felnézek rá és tisztelem, mert ő az egyetlen olyan ember aki nem csak hallgat hanem ért is. Amúgy nem is beszélve a hajáról ami néha össze- vissza áll rohadt helyes és szexi amikor beszigorít. De ezeket ő nem hiszi el mert ilyen téren rettenetesen buta és törött.